Húgomnak - a Bakonyból a Vértesbe

1985-ben, amikor ezen a napon még nemigen volt javallott ünnepelni, nálunk olyasmi történt, ami mindenféle történelmi eseménytől függetlenül megteremtette az alkalmat, hogy ünnepeljünk, és ezt ezentúl minden évben megtegyük. Született egy kishúgom. Ilyen esemény se azelőtt, se azután nem történt velem, úgyhogy a mai futás Áginak szólt.

Őszinte örömömre Péter dobta fel tegnap este, hogy akkor hova megyünk ma, lévén szabadnap. Nekem egyelőre eszembe se jutott a múltkori sukorói hosszú futás után, de kapva kaptam az alkalmon. Több lehetséges túra merült fel, a kék túrát akartam valahol folytatni, de nem nagyon hosszú és kemény terepen, azért valamennyire okosnak kellett lenni így, hogy még csak két nap telt el életem leghosszabbja óta. Végül Fehérvárcsurgóra mentünk, és megkerestük a Becsali kocsmát, ahol a csurgói kék pecsét található, és ahol néhány hete abbahagytam a túrát. Itt tett ki Péter, a gyerekek aludtak az autóban, én pedig nekivágtam az útnak.

Mivel általában nem előző este szoktuk eldönteni, hogy megyünk terepfutni, most kicsit kapkodós, felkészületlen voltam. A pulzusmérő öve rajtam volt, az óra otthon maradt. De a kulacsos öv ennivalóval, innivalóval és a térkép megvolt, úgyhogy gond nem lehet, legfeljebb most nem mérek pulzust. Ehhez az úthoz ideális esetben jó, ha van Bakony- és Vértes-térkép is, de megnéztem itthon előre, hogy a Bakonyból milyen pici rész az, ami a Vértes-térképemről hiányzik, és úgy döntöttem, nem viszek kettőt, csak nem azon a kis szakaszon fogok eltévedni.

Nem is tévedtem el, viszont a Vértes-térkép sajnos elavult, legalábbis a kék útvonal első néhány kilométere tekintetében. Ezen a fehérvárcsurgói tó nyugati oldalán ér be a kék, a valóságban és a Bakony-térképen meg a keletin, és megkerüli a tó nagy részét. Én az utóbbi szerint indultam, követtem a jelzést, a térképemen meg kinéztem azt a pontot, ahol már egybevág a régi és az új kék. A két térkép közti kimaradt szakaszon nem tudtam, merre megy, úgyhogy a víztározó gátja után pár kilométert aszfalton futottam, de ez is szép, erdős rész volt. Nem is kerestem, lemegy-e róla az új kék jelzés, a tó felé biztosan nem, hiszen onnan jövök, a másik oldalon meg egy fasor mögött házak voltak, gondoltam, ha ott megy, annyira itt is szép.

Aztán egyszer csak megjelent néhány fán a kék jelzés, összeértünk, pár méterrel később átkeltünk a Gaján, és jobbra bevettük magunkat a Gaja-szurdokba. Itt esett le, hogy hát itt már voltunk, csak akkor még nem figyeltem a kék túrát... Ez a Gaja-völgyi Tájcentrum, az elején tisztással, kis duzzasztott tóval, büfével és játszótérrel, ahová ezen a kivételesen meleg októberi szabadnapon szó szerint tömegek zarándokoltak. A kék jelzés és a tájcentrum tanösvénye átvezet a szurdokon, eddig már nem mentünk el azon a bő egy évvel ezelőtti kiránduláson, úgyhogy számomra új a látvány, és gyönyörű. Az őszi erdőben kanyarog a Gaja, tényleg természetfotósok albumába kívánkozik a táj. Sziklák, kidőlt fatörzsek, vadregény.

Tavaszi kép, Ádám-Éva fa, forrás: http://gulyasattila.hu/kektura/gant-felsokincses/25-adam-eva-fa.jpg

Nekem már a tájcentrum elején kellett volna pisilnem, megörültem a büfének, de sajnos százasért lehetett volna, az meg nem volt nálam. Sebaj, majd keresek alkalmas helyet. A Gaja-szurdok erre nem felelt meg, sok volt a kiránduló, majd később. Ettől eltekintve gyönyörködve futottam át a szurdokon, a végében pedig élesen balra, kicsit visszafelé fordul a jelzés, és egy kis amatőr sziklamászással felvisz a szurdok tetejére, hogy innen is megcsodálhassam a völgyet és az eddig alulról látott sziklákat. Gyönyörű.

Szurdok felülről, forrás: http://gulyasattila.hu/kektura/gant-felsokincses/24-gaja-szurdok.jpg

Tovább egy szűk ösvény visz, kicsit fúj a szél, ami nagyon jó, mert amúgy rettentő meleg van, érzem is, nagyon izzadok és sokat iszom, bár ebben az előbb vázolt probléma kicsit gátol. Vissza az erdőbe, át egy vadkerítésen, a túra összesen négy létrán vezet át, részben a fehérvárcsurgói vadaskerten, ami egy gyönyörű tölgyeserdő amúgy.  Elnézést, ha túl sokszor használom a "gyönyörű" szót...

Végül kiérek az erdőből, és eláll a szavam (nem mintha eddig beszélgettem volna magammal). Szemem előtt kinyílik a Móri-árok, szárnyal a tekintet, ameddig ellát, és szemben beleütközik a Vértesbe, ott van Csókakő vára és a vörös sziklamászó fal. Alattam Bodajk, távolabb Mór is látszik. Fantasztikus a kilátás. (és nem találok olyan képet, ami azt mutatná, amit én láttam, kell már végre egy fényképezős telefon!) A Bakony - Móri árok - Vértes jellegzetes vonala Fehérvárról is látszik, sőt tiszta időben a mi ablakunkból is, de ez így monumentális, és benne lenni az otthonról látott kép közepében hatalmas élmény.

És mégis találtam, forrás: http://gulyasattila.hu/kektura/gant-felsokincses/22-bodajk-kektura.jpg

Bodajkra a sípályán vezet lefelé az út, a kék jelzés ott van a sífelvonó egyik oszlopán :) Aztán a városban is szépen kísér a villanyoszlopokon, nem lehet eltéveszteni. Csak bár a város szép és kedves, az említett problémám még nem oldódott meg, viszont a vizem majdnem elfogyott, egy kék kútból újratöltöm. És innentől aszfalt, napsütés és meleg, meg kellett, hogy érje az eddigi csodaszép útvonal, mert most jön a szenvedés.

Tűző napon futok kifelé a városból, enyhe lejtő vagy sík terep, és mégsem könnyebb, mint eddig, biztos vagyok benne, hogy a meleg miatt. Vagy nem volt elég a két nap pihenő a 28 km után, vagy nem jól ettem előtte... Mindegy, még jól vagyok, futok, csak hát nem tetszik a viszonylag forgalmas bekötőút, meg az, hogy ki kell menni a 81-es útra. A közös Bodajk-Csókakő vasúti megállónál megszerzem az első pecsétet. Iszom, mint a kacsa. Messzebb tekintve a Móri-árok szép, de a szántóföldeken nemigen lett volna értelme átvezetni a kék túrát, gondolom ezért halad a legrövidebb úton Bodajk és Csókakő között. A 81-esen már szenvedek, szerencsére alig több, mint 200 méter, de megfordul a fejemben, hogy felhívom Pétert, jöjjenek elém, nem akarok már futni. A csókakői bekötőúton sms-t ír, hogy hol vagyok, válaszul felhívom és tényleg mondom is neki. Régi trükkel él, azt mondja, á, nem jön, a gyerekek jól elvannak a játszótéren, hosszú az emelkedő, ne adjam fel. (Ismer, ezt csinálta biciklitúrán is, és utólag mindig hálás vagyok neki, hogy nem segít hozzá a feladáshoz.)

De azért most tényleg jól jönne. Időnként be-becsukom a szemem, tényleg kivagyok. Megtörlöm a homlokom, meglepődök, milyen poros, aztán rájövök, hogy ez só. Ilyen mértékű sókiválással még nem találkoztam - persze nem is futottam ilyen melegben hosszabbat vagy terepet. Talán kéne ennem valami sósat, és akkor jobban lennék? Abszolút nem kívánom. Lehet, hogy előre kellett volna feltöltekeznem vele.

Végre a bekötőút mellett egy fasorban sikerül elintéznem a régóta cipelt problémát, innentől még többet iszom és Csókakőn kulacsot is töltök. A Csókakő táblát homályosan látom, úgy érzem, közel vagyok az ájuláshoz, pedig azért biztos nem... de nagyon le tudnék most ülni a fűbe, hátrahajtani a fejem, becsukni a szemem... A faluban rémlik, hogy valamelyik kocsmában adnak pecsétet, meg is találom, kapok hivatalosat és szép őzikéset is. Minden ilyen apróság erőt ad. Kicsit később mosakszom, ez is nagyon jólesik. Talán már nem ájulok el. Meredek, meredek, meredek a vár felé, a nap meg csak süt. De már nem lehet messze. A lábaim mennének, semmi bajuk, a fejem nem viszi őket. Sört, fagyit, kávét akarok. Le akarok ülni...

A vár alatti parkoló tele, hol a játszótér, hol a családom...? Itt jönnek... puszi, nyakbaugrás, én ugrom a nyakba, az enyémbe ne ugorjon senki, mert felborulok. Kis játékkunyhó elé ülök a fűbe, hátradőlök, neki a ferde tetejének, behunyom a szemem, most jó. Egyik futásom végén se voltam még ennyire kész, soha. 

Kedves Húgom - ez a futás kicsit olyan volt, mint Te. Hirtelen, lökött, kicsit hűbelebalázs, de gyönyörű, nagyon szerethető és elég kemény. Fogadd szeretettel, boldog születésnapot :)

Nagyjábóli adatok: 15.07 km, két óra. Máskor majd pontosabban mérek :)

Mecsek Trail

A verseny, ami úgy kezdődik, hogy fel kell futni a Zengőre... Nekem kemény kihívás volt. Még nagyon az élmény hatása alatt állok, megpróbálom összeszedni a gondolataimat.

A felkészülés

A versenyig vezető terepedzésekről olvashattatok itt a blogon. Szeptember elsejétől csak egy hétvége volt, amin nem terepfutottam, 14-én versenyeztem a Baradla Trailen, és akkor néztem ki a Mecseket következő versenynek. Pár nap vacillálás után neveztem, így aztán a további vasárnapok ennek jegyében teltek. A terepedzéseken felül voltak még természetesen szokásos aszfaltfutások, meg focipályán körbe-körbe futás a polgárdi lányokkal, itthon meg torna, egyszer zumba is.

Az utolsó hét kicsit gyengébbre sikerült, mint akartam, hétfőn futottam, kedden pihentem, szerdán tornáztam, eddig jó - és csütörtökön kimaradt a futás. Pedig péntekre és szombatra pihenőnapot terveztem, de így valamit kellett tenni, futni már nem mentem el, szombaton tornáztam egy kellemes, nem túl erőset, jógára emlékeztetőt. Nem izgultam, szombaton kezdett elkapni a versenyláz, hogy én? ott? edzett, sokat próbált terepfutókkal? A terepfutás.hu és az ezzel kapcsolatos facebook oldalak olyanok, mintha egy nagy család  írná őket, megy a viccelődés, ugratás, mindenki ismer mindenkit... Én még nem. Második terepversenyem, de aszfalton se voltam még sokat. Itt voltak, akiknek terepen az első volt, de összfutásban szerintem mindenkinek sokkal nagyobb rutinja volt nálam.

Verseny előtt

Hogy erőt merítsek, kipingáltam magam harci díszekkel. Na nem az arcomra festettem színes csíkokat, viszont a körmöm sose volt még ilyen:

Aztán jött a többi csajos felkészüléstámogató elem, úgymint hosszú, forró, lazító fürdő, hajmosás, kényeztetés. Átgondolt vacsora, desszertnek némi fagyi. Összepakolás, ébresztő beállítása nagyon koránra.

A verseny napja 

Reggel sűrű ködre ébredünk. A reggeli még átgondoltabb, mint a vacsora - sonka, paradicsom, uborka, szénhidrátnak meg egy kakaós csiga. Futóruha, bepakolás, az utolsó az, hogy a gyerekeket ébresztjük és félálomban öltöztetjük. Én nagyon bízom az időjárásjelentésben, ami napsütést és 23 fokot ígért mára, 3/4-es nadrágot és rövidujjú futópólót vettem fel. Indulunk, legalább két óra az út. Vagy Szekszárdig alig látunk a ködtől, aztán lassan kezd felszállni, és kibontakoznak először a tolnai dombok, később, távolabb a Mecsek. Mire Pécsváradra érünk, már gyönyörű az idő. A készülődő embereket látva érzem, hogy nem múlt el a tegnapi parám... Péter biztat: ez egy szép hegyi, erdei futás lesz, ha egyedül lennék itt, akkor is lefutnám, nem? Ne törődjek az emberekkel, csak fussak. Igen ám, de itt az a cél, hogy három óra alatt lefussam... Ha a parát kivonom belőle, akkor úgy becsülöm, épp valahol szintidő körül reális lennem, mint a Baradlán, ahol a kétórás szintidőhöz képest két óra két percet futottam.

Tornázom, ugrándozok, mindenféle bemelegítésfélével próbálkozom. Regőtől kapok egy szál virágot, beteszem az övembe, jön velem. Közben elrajtol a hosszú táv mezőnye  - én úgy érzem, igen komoly szépítés a mi távunkat rövidnek nevezni - drukkolok a rajt mellett.

A hosszútáv rajtjában a Regőtől kapott pitypanggal

Még félóra a mi rajtunkig, nagyon kevesen vagyunk. Tényleg családias az egész, összesen 74-en neveztek, végül nem mindenki tudott eljönni, és ennek a nagy része a hosszabb távon indul. A röviden, mint utólag megtudom, összesen huszonöten vagyunk. Átveszem a rajtcsomagot, egy pillanatig azon izgulok, hogy legyen a számomban egyes, eddig mindig volt, jó ómen... és igen, 108-as. Na de rajtolni kéne, jajj. Parapara. Mindegy, hát lefutom így vagy úgy, biztosan szép lesz, ha meg nem jön össze a három óra, hát legfeljebb nem kapok oklevelet. Pedig nagyon szép az az oklevél... a poszt első képét onnan loptam, az lesz rajta, ha minden igaz.

Visszaszámlálás, tíz, kilenc, nyolc... és futok, a kocka el van vetve, most már be is fejezem, amit elkezdtem.

Rajt!

A verseny

Pécsvárad azonnal komolyan belekezd, végig emelkedik a városi szakasz. Máskor ilyen emelkedőbe már belesétálnék, főleg, ha nem tudom, hol a vége - mint később kiderül, a Zengőn - de itt még együtt a csapat, és senki se sétál, hát én sem. Elhatározom, hogy amikor csak bírom, futni fogok, nem számít, hogy magas a pulzus, vagy nehéz éppen, ha a lábbal és tüdővel bírom, futni fogok. Azért ahogy elhagyjuk a várost, és kiérünk a terepre, hamarosan belesétálok, csak pár lépést, aztán megint futok, megint sétálok... A rajtban kaptunk egy szuper térképvázlatot, rajta az útvonal turistajelzésekkel, ellenőrzőpontokkal, azok távolságával, magassági pontokkal... Memorizáltam is, de útközben is többször elővettem. Most a sárga jelzésen haladunk, és ez így is lesz sokáig, de ha nem lenne egyértelmű, piros-fehér szalagok és rózsaszín sprayvel fújt pöttyök, nyilak is jelzik a haladás irányát.

Itiner

Előttem három-négy futó, egy narancssárga, egy rózsaszín, egy kék, mint én, és egy fekete. Szeretnék közelebb kerülni hozzájuk, de nagyjából ugyanazt a tempót tarthatjuk szerintem. De legalább az jó, hogy látom őket, tudom őket követni. Nagyon szép, sűrű, fiatal erdőben haladunk, és meglátom az első illatos hunyort is (fülemben az "...És még egymillió lépés" botanikusának hangja magyaráz a Mecsek növényvilágáról...) és gondolkodom, mi is volt a másik jellemző növény? A bánáti bazsarózsát tudom, olyat most nem fogok látni, de volt még egy.

A Zengő megtréfál, nemegyszer hiszem azt, hogy már nagyon közel a csúcs, ugyanis tisztul az erdő, a fejem felett már az eget látom, talán balra van még egy magasabb pont, mint ahol én futok... Igen, balra kanyarodik az út, és ez még nem a csúcsra visz, itt már látszik, hogy van még magasabb pont is. Azt hiszem, ezt hívják Zengő-nyeregnek, szépen hullámvasutazik, de azért közben folyamatosan emelkedik. A többedik ilyen becsapás után tanösvény-tábla jelzi, hogy a Zengő-csúcs következik, és innen meredek, köves kaptató vezet most már tényleg a legmagasabbra. Itt már hatalmas bükkfák állnak, és a csúcs előtt nem sokkal, egy tisztább részen ilyen kilátással örvendeztet meg a Mecsek:

Fotó: Lukács Béla, facebook

 

A csúcs előtti utolsó métereken azzal a gondolattal kacérkodom, hogy felmegyek a kilátóba. Sose voltam még a Zengőn, ki tudja, mikor jutok ide legközelebb, nehogymár kihagyjam... Aztán mégis úgy döntök, nem mászom fel. Geodéziai torony vár, betonépület vaslépcsőkkel, valahogy veszélyesnek érzem, nem is tudom, ha fa kilátó lenne és látnám lentről a lépcsőket... de így nem kockáztatok, megérintem a torony ajtaját mint magassági pontot, és indulok is tovább. Még megnézem az órámat, 50 perc körül értem fel, de fogalmam sincs, hány kilométer a rajttól a Zengő.

Lokátor nem, bazsarózsa igen! :)

Közben még azon is gondolkodom, de jó, hogy nem lett itt lokátor! A fél erdőt letarolták volna miatta. Múltkor a Kőris-hegyen meg nem zavart a radar - mondjuk az sokkal kisebb, barátságosabb polgári repülési radar. Jó ez így. De most irány a lefelé - meredek, nem igazán futható ösvény, fáról fára lendülök, mint egy Tarzan, azért igyekszem gyors lenni. Zavarabaejt, hogy a csúcsig látott rózsaszín, kék és narancssárga futótársan eltűntek előlem, mintha sosem lettek volna... de biztosan jó útvonalon vagyok, látom a turistajelzést és a szalagokat, pöttyöket is. Aztán egyenesebb terepre érek a meredek hegyoldalból, szép, füves ösvényre, gombák mindenhol, és most, hogy nem olyan sűrű az erdő, kezdődik a sáros szakasz. Látom az előttem futók nyomait, csúszkáltak rendesen. Én egyetlenegyszer csúszom meg, akkor is csak picit, örülök nagyon a terepcipőmnek. 

Tudom, hogy közel Püspökszentlászló, az első frissítőpont. Ott már voltam, némi nosztalgia is van bennem, akkor láttam először a Zengőt, amikor a püspökszentlászlói arborétumot takarítottam társadalmi munkában :) Szóval közvetlen a hegy aljában van, már biztosan nincs messze. Távolból mintha kereplőt hallanék, de biztos hallucinálok, mert az nem lehet. Repülnek a sárba ragadt falevelek a cípőmről, ahogy lépek. Aztán jó pár méter sárdagasztás után kiderül, hogy de, lehet, mert nekem is kerepelnek, ott állnak sárga kabátban, és engem várnak! Mosolyognak és nagyon kedvesek. 

Még nem írtam az időmérésről, ami itt egy úgynevezett dugókával történik, a rajt előtt az ujjunkra kellett erősíteni egy kis kütyüt, azzal futunk, a frissítőpontokon és a célban pedig be kell dugni egy kis leolvasóba, pittyeg és ezzel rögzíti az időt. Ez jó, ezen lehet élcelődni is... A frissítőpontban zavarba hoz a mosolygós társaság és a bőséges kínálat, ilyet még nem is láttam, nem mintha olyan sok versenyen lettem volna már, de gyümölcs, sós és édes ennivalók, olívabogyó, aszalt gyümölcs, végig se tudom nézni... Megtöltik a kulacsomat, iszom, újratöltik, kezdenék csevegni, meg panaszkodni, hogy eltűntek az előttem lévők, mire hátba veregetnek és biztatnak, hogy jó vagyok, fussak, induljak, itt jobbra át és hajrá. Még kezembe nyomnak egy almaszeletet, egy nápolyit. (Ma tudtam meg a facebookon, hogy a kedves vízpótló, etető, továbbnoszogató önkéntes Béla volt, akitől a fenti kilátás képét is csentem :) )

Megint egy keményebb emelkedő jön, ezt mondták is, meg hogy utána egy kellemes hullámvasút - ez jó, de kicsit megijedtem tőle, mert az egész Baradla Trailre ezt mondták, és hát azt én nem pont úgy éltem meg. Vajon mennyivel vagyok edzettebb...?

Olyan 1:15 körül lehettem az első ponton, mármint ennyivel az indulás után. Az emelkedőbe belegyalogoltam, közben megettem a kezembe nyomott almaszeletet, és ha már úgyis gyalogolok, megnéztem a térképet. Nem hiszek a szememnek, a pont 8.9 km-nél volt, túl a féltávon! Hát akkor a magamtól elvárthoz képest nagyon jó a részidőm! Ez feldob, lelkesen kaptatok felfelé, elhagyom a Diós-kút szépen kiépített forrását. Aztán felérek egy nyeregbe, a térkép szerint Hárs-tető, elhagyom a sárga jelzést és zöldre váltok, ez egy szélesebb erdei út, hol jól futható, hol sáros, itt nagyon jó, egyenletes tempót futok, úgy érzem. Mindenhol illatos hunyor, megint gondolkodom a másik növény nevén, és amikor beugrik, hogy szúrós csodabogyó, már meg is látom mindenütt a fák alatt, még piros bogyót is látok rajta. Azt számolgatom, hogy az útvonal két frissítőpontja csak három kilométerre esik egymástól, tehát elég hamar el kell érnem a következőre, onnan meg már csak bő öt kilométer a cél! Aztán a gyors, egyenletes futásnak megjön a böjtje, szúrni kezd az oldalam, bekapok egy szőlőcukrot. Számban olvadozó cukorral érem el a szép erdei úton a Réka-kunyhó tisztását, ahol megint biztatnak és fotóznak a sárga kabátos önkéntesek, leolvassuk a dugókámat, kedvesen invitálnak a kunyhóba enni-inni, a kínálat ugyanolyan fantasztikusan bőséges, iszom, bekapok egy darabka banánt, viszek magammal egy kocka csokit.

Az utolsó szakasz igazán viccesen kezdődik, mert a szám egyik oldalában még a szőlőcukor olvadozik, a másikban a kocka csoki, és közben a számon veszem a levegőt... Jó, hogy nem lát senki, de azért annak nagyon örülnék, ha én látnék valakit. A Zengő-csúcs óta nem láttam magam előtt futót, de egy szakaszon közös volt az utunk a hosszabb távot választókkal, néha szembejöttek páran piros rajtszámmal. Most meglátok egy szürke futóruhás gyaloglót, utol is érem, mondja, hogy ő bizony nagyon eltévedt, maga se tudja, hol, hosszútávon indult, és átkeveredett a rövidre. Ő már besétál, kicsit csüggedt. Én futok, itt erős a sár, látszik, hogy az előttem futók is útpadkán, fűben haladtak. Alattam szép patakvölgy, mellettem hatalmas fenyők, érdekes, csak itt látok fenyőt, a patakmeder felém eső oldalán egy-két sorban, mintha úgy ültették volna. Kiérek egy műútra, megszabadulok némi sártól, majdnem tovább megyek rossz irányba, mert olyan könnyű lenne egyszerűen bekocogni ezen a műúton Pécsváradra. De a rózsaszín festék más irányba terel, és a mögöttem gyalogló pályatárs is megerősít. Áttérünk a piros kereszt jelzésre, szép erdő, kis emelkedő, kis lejtő - most bejött a hullámvasút, ez tényleg az, ezt én is annak nevezném, és tényleg kellemes. 

Aztán majdnem eltévedek én is. Zárul a kör, visszaérünk oda, ahol felmentünk a Zengőre, de először nem ismerem meg, hogy itt már jártam, és az is megzavar, hogy jönnek szembe. Azt gondolom, a hosszabb táv biztos szemből jön erre, nekünk meg még fel kell mennünk oda, ahonnan ők jönnek. De pár lépés után szembejönnek rövidtávosok is, ők mondják, hogy az tévút, felmegy újra a Zengőre, ők vagy egy kilométert is mentek rajta felfelé. Ez az egyetlen pont, ahol félrevezető a jelzés, kinn vannak még a reggel a hegyre segítő szalagok - most újra felvinnének a hegyre. De le a kalappal a szervezés, a kijelölés előtt, mert mindenhol máshol egyértelmű a jelzés, és itt se ugrott be mindenki. Nekem szerencsém volt, a visszafordulókkal vágok neki most már a lefelé tartó útnak, és néhány kanyar után már megismerem, hogy erre jártam reggel.

Kicsit elszabadulnak a lovak, úgy rongyolok lefelé a hegyről, ahogy tudom, hogy lejtőn nem kéne, de olyan jó, végre lejtőn... aztán azért összeszedem az eszem és megfékezem magam. Ma, itthon érzem is, hogy kicsit meg is húztam a jobb térdhajlatomat, talán épp itt. Okosabb tempóban futok tovább lefelé, most már olyan sok a lejtő, hogy szinte örülök, ha egy pici domb jön. Megint abban a szép fiatal, sűrű erdőben futok, amiben reggel felfelé, aztán ritkul, már inkább csak bokrok kísérnek, aztán füves ösvény, és meglátom az első házat.

Végre a városban vagyok! Már csak a sportcsarnokig kell eljutni, de miért van ilyen messze...? Reggel közelebb volt, esküszöm. Fáradok, és a figyelmem is lankad, azokat a rózsaszín nyilakat, amik reggel egyértelműen vezettek, most alig veszem észre. Nagyon hosszú a lejtő, nagyon meredek ez a város, nem is hiszem, hogy reggel ezen futottam felfelé...? Balkanyar, picit emelkedő utca, megkönnyebbülök. Keresem az épületeket, a pontokat, amiket megismerhetnék reggelről, egy park végre ismerős, de ha nem kerepelnének a közelben, nem látnám meg, hol kell a célba kanyarodni. A cél előtti parkolóban pedig integet, kiabál a családom :) Regő fut velem picit, de engem elvisz a lendület, be kell futnom a célba, lehagyom szegényt... Végre ott a cél, Csanya tartja a leolvasót, a szpíker bemond, én pedig át se lépem a célvonalat, futok vissza Regőhöz... Már nem találom őket, elmentek a másik irányba, tehát megint megfordulok, vissza a sportcsarnokba, ha már ott vagyok, leadom a dugókát, látom, hogy kerítés van mellette, itt nem tudnak átjönni, tehát újra vissza a rajt/cél felé, kerülöm én is a sportcsarnokot, megtalálom őket, és végre-végre, harmadszorra befutok Regővel együtt :)

16.9 km, 745 méter szintemelkedés, 2:29:43. Nagyjából félórával jobb, mint amit reggel elképzeltem magamról. Mecsek Trail, köszönöm szépen!

És a célban meleg zuhany és meleg étel vár, Regő jön velem, vigyáznak rá, amíg lezuhanyozok, kap egy zacskó mandulát, azt ropogtatja, amíg én ebédelek, aztán szaladgál a sportcsarnokban. Péter kint van az autóban alvó Csongorral, én beszélgetek a futótársakkal, próbálom magam családtagnak érezni, de egyelőre inkább nagyon mazsolának érzem, mindenki százszor tapasztaltabb, mint én. Büszkén mondom egy csinos szőke lánynak, hogy 2:30 körül futottam a rövidebb távon - akkor még nem tudtam a pontos időmet - később kiderül, hogy ő a hosszú táv női nyertese, és 2:50 alatt futotta a hosszút! Hát, van hova fejlődni. De itt vagyok. És nagyon szép volt.

(Az első fotó a terepfutás.hu-tól, a kilátós pedig Ruzsa Alexandertől származik a facebookról.)

Bakonyerdő

A mai futás volt az utolsó terepedzés a verseny előtt, és azt kell mondjam, okosan építettük fel a futásokat: volt a Bakonynána-Jásd-Kisgyón, kb. olyan távon, mint a verseny lesz, de kevesebb szintemelkedéssel. Aztán jött a Kisgyón-Fehérvárcsurgó, jóval hosszabb távon, de még mindig kevesebb szinttel. Ma pedig a múlt hetinél rövidebbet, de a versenynél hosszabbat, és minden eddiginél nagyobb szintemelkedésűt futottam :)

Ideális kirándulóidő volt, eleinte nem bántam volna, ha egy kicsit kisüt a nap, aztán amikor kisütött, már sok is volt. Már az autóút is csodálatos Bakonybélig, egészen alpesi az erdők, rétek, kis falvak váltakozó látványa. A Vadszőlő fogadót könnyen megtaláltuk, a nagyon kedves vendéglátó házaspárnál beszereztem az első pecsétet, térképeket is vettünk, bemelegítettem és indulás. Körülbelül az első öt percben fáztam, mindig rájövök, hogy nem kell a napsütést várni, meleg lesz, ha futok.

Bakonybél. Forrás: http://www.gerencefogado.hu/site/?f=121&p=291

Az első néhány kilométert aszfaltozott hegyikerékpár-útvonalon kell megtenni - szembe is jött egy csapat biciklis - aztán balra leválik a kék jelzés, és keskeny erdei ösvényen megkezdem a kapaszkodást felfelé. Itt sütött ki a nap, örültem, sokkal szebb lett tőle az erdő, pedig anélkül sem csúnya! Ezen a túrán igazán nem panaszkodhattam, hogy nem látok elég erdőt. Eleinte tölgyes, gyertyános és nyilván kőrises erdőben haladtam felfelé, csak sajnos ez utóbbi fát nem ismerem fel biztosan. A meredek ösvény lassan kiszélesedik és egyenesebb is lesz, és a bükkerdő határán ilyen gyönyörű kapun lépek át:

Forrás: http://www.panoramio.com/photo/51580050?source=wapi&referrer=kh.google.com

Aztán felfelé, hát ide vissza kell menni, fantasztikusan gyönyörű erdő, az az igazi bükk-katedrális, ezüsterdő, nyúlánk, karcsú, szürke törzsű bükkfák, ameddig a szem ellát. Alattuk zöld sarjak, kevés idei avar, nézek körbe-körbe és csodálkozom. Pedig lent még sajnáltam, hogy a halomsírok felé a zöld jelzés megy, nem a kék, azok miatt is vissza kell még jönni, de ez az erdő mindent megér.

Ezüsterdő - forrás: http://www.panoramio.com/photo/511806?source=wapi&referrer=kh.google.com

Figyelem közben a térképet, keresztezek egy-egy erdészeti utat, néha röviden rajtuk is haladok, itt sűrűn ki van jelezve az út, úgy, ahogy számomra ideális: amikor egy jelzést épp elhagyok, már látom a következőt. Nincs is más dolgom, csak a lábam elé figyelni - erről jut eszembe, az új terepcipőm elég jól vizsgázott. Azt vettem csak észre, hogy a bal lábam egy leheletnyit talán nagyobb, mint a jobb, mert arra tökéletes, a jobbon szorosabbra kellett kötnöm.

Szóval remekül haladok felfelé, persze időről időre belegyalogolok, de ennyi belefér. Jut itt is a szűk, egy embernek is alig járható ösvényből, ez is kiválóan jelezve. Egy nyiladékban egyszer csak kibukkan a Kőris-hegy csúcsán lévő radarállomás hatalmas gömbje, aztán újra eltűnik a fák mögött.

A kék utat egyetlenegyszer kell keresgélnem: amikor a csúcs alatt beleér a kerékpáros műútba, ami szerpentinezik felfelé, a kék meg az első néhány kanyart levágja, és meredek ösvényeken, néhol sziklákon kapaszkodva halad. Itt keresem az útról való letérést, visszatérést, de hamar megvan, végül pedig, az utolsó kanyaron már a műúton marad, és így ér fel a radarállomáshoz. A kerítésen a pecsét, friss pecsétpárnával, szép nyomatot kapok, majd megyek az iránymutató tábla szerinti ösvényre: ötven méter a csúcs és a kilátó. Megint egy kis sziklamászás, és ott van.

Vajda Péter kilátó, Kőris-hegy. Forrás: http://termeszetbarat.hu/turistautak/bakonybel_-_oreg-sed-volgye_-_baratok_utja_-_parajos_-_eleven-fortes_-_hatar-nyiladek_-_koris-hegy_t

A kilátó alatt a magassági pontot jelző kő, előtte tűzrakóhely, épp szalonnát süt egy kisebb társaság. A kilátóból pedig gyönyörű kilátás. Párás az idő, már nem süt a nap, milyen lenne, ha tiszta idő lenne... el se tudom képzelni, mert így is gyönyörű. Előveszem a tájolót, megpróbálom beazonosítani a falvakat, a környező hegyeket. Látom Bakonybélt, Szápár, Dudar, Csetény egyértelműen felismerhető a szélgenerátorokról, és a messzeségben egy jellegzetes alakú hegy a párában: először azt gondolom, a Somló, aztán a tájolás alapján azt, hogy a Badacsony, eszerint a fotó szerint megint csak a Somló:

Forrás: http://www.panoramio.com/photo_explorer#view=photo&position=11116&with_photo_id=16016436&order=date_desc&user=2114362

Kicsodálkozom magam, ezalatt áll az óra - azért túrázom is, nem csak elrohanok minden látnivaló mellett. Aztán indulok tovább, lefelé meredek, köves ösvény visz, a tájoló szerint ez nagyjából az észak-északnyugati oldala a hegynek (szerintem), és nagyon látszik, hogy ide még nem sütött be ma a nap. Nyirkos, párás, a fák felém lévő oldala nem ezüstös, hanem sötétzöldes. De szép így is :) Péterrel egyeztetünk közben, úgy volt, hogy Szépalmapusztán találkozunk, de ők közben Bakonybélben ebédelnek, úgyhogy változtatunk Borzavárra. 

Haladok lefelé, mellettem gyönyörű völgy, viszonylag hamar kiérek az erdőből, nagyon látványos, ahogy a bükk átvált vegyeserdőbe. Kis műút, aztán megint egy kis erdő, aztán egy szépséges rét, és már látom is a szépalmai ménest legelészni a dombokon. Szép lovak, tiszta alpesi hangulat megint. Karámok között kerülöm a hotelt, irány tovább, Borzavár következik, eleinte műúton, aztán párhuzamosan és nagyon közel, de okosan bevezet az erdőszélre a jelzés. Szedek egy mellényzsebnyi makkot a gyerekeknek, Regő a múltkor is úgy örült neki :) Ez egy kellemes szakasz, nagyjából sík, szép a kilátás a környező dombokra, néha hátra is nézek, ha valaki innen nézett volna, a rikító színű felsőmben látta volna, ahogy kilépek a bükkerdőből. Messze már a Kőris-hegy tetején a radar gömbje, hihetetlen, hogy ott voltam és onnan futottam idáig. Előttem a borzavári Templom-domb, amin neve ellenére nincs templom, ellenben a dombot megkerülve a lábam alatt kibukkan a torony. A templom háta mögött érek be a faluba, a fő utcán vezet végig a jelzés, már majdnem vége, amikor meglátom a postát, mellette a kisboltot, kerítésén a pecsétet. Sms Péternek, úgy számolom, ők még nem fejezték be talán az ebédet: inkább mégis Zircen találkozzunk. Ez meg Borzavár látképe, háttérben a Kőris-hegy a "labdával":

Forrás: http://gulyasattila.hu/kektura/zirc-nemetbanya/07-borzavar.jpg

Most azt gondolom, jó, hogy nincsenek itt, mert nagy lenne a csábítás, hogy autóval menjek tovább... Érdekes, a múltkor azt se nagyon éreztem, amikor már 18 km körül volt a lábamban, most meg a kb. 14 után már nem nagyon van kedvük menni ugyanezeknek a lábaknak... nyilván a szintemelkedés miatt. De nincs messze Zirc, most már befutok, ha addig élek is. Az út nagyon jól kijelezve, ötletesen (műanyagpalackból készített karikában laminált jelzés bokorágra húzva, mellette kőre festve) visz fel egy szép erdőszéli réten, aztán be az erdőbe. Emelkedik... Nem esik jól. Sokszor belegyalogolok, aztán futok, váltogatom. Pici erdei siklót látok (szerintem az). Gyakran vizsgálom a térképet, sok erdészeti utat keresztezek, meg egy patakot, mindig ellenőrzöm, hol vagyok, mennyi van még hátra. Amikor érzem, hogy már közel a cél, azért belehúzok. Még sűrű erdőben vagyok, amikor esküdni mernék, hogy autózajt hallok. Igen, egyre egyértelműbb. Aztán gyerekzsivajt. Ezek szerint közel a civilizáció, bár semmit nem látni belőle. Aztán tisztul az erdő, újra a gyerekhangok - arra gondolok, mintha ezek az én gyerekeim lennének, aztán elhessegetem, persze, hogy kerülnének pont ide. És kiérek a tisztásra, játszóteret látok, és bizony az én fiaim játszanak a játékokon, mögöttük az apjuk nézi a geológiai bemutatóhelyet! :) Hihetetlen, és hatalmas a kísértés, hogy itt hagyjam abba a futást mára, de a pecsét a vasútállomáson vár, az útvonal meg pecséttől pecsétig tart mégiscsak. Szóval tovább, keresztül Zircen, az apátság tornyai is vezetnek, és ott a cél, a vasútállomás.

Forrás: http://gulyasattila.hu/kektura/zirc-nemetbanya/02-zirc-templom.jpg

Lenyomom az órám gombját, és elvigyorodom: 2 óra 59 perc 54 másodperc. A magamnak kitűzött szintidő három óra volt. Hát, ez sikerült :)

Sajnos hozzá kell tennem, hogy ez az első pont, ahol végül nem kaptam pecsétet. Keresztül-kasul bejártam a vasútállomást, a személypénztár megszűnt, az Utasellátó étterem zárva. Végül a vasútállomás épületében lévő Volánbusz jegykiadó ablakban ülő hölgytől kérek egy pecsétet, bármit, csak rajta legyen, hogy Zirc. De ide még úgyis visszajövök, a Zirc-Bakonynána szakasz kimaradt, remélem, akkor kapok igazi kéktúra-pecsétet is.

És a slusszpoén: amíg én futottam, Péter a gyerekekkel megnézte a Pannon Csillagdát, a Bakonyi erdők házát, megebédeltek egy gyerekbarát étteremben, majd átjöttek Zircre, és körülbelül tíz perccel előttem értek a játszótérre, ahol én kiértem az erdőből. Mindenki remekül érezte magát ma, a gyerekek teli voltak mesélnivalóval, és még este is kérdezgették, hogy ugye milyen jó napunk volt :)

Táv: 19.6 km       Szint: 732 m      Tempó: 9.11 perc/km   (a többi adatot meg elnyomtam itthon az órán...)

Az eddigi leghosszabb

Nagyon készültem már a mai futásra, igaz, hogy nem jósoltak túl jó időt, de nagy csalódás lett volna, ha nem tudok elmenni. Engem kevésbé zavar futás közben az eső, főleg, ha erdőben vagyok, inkább a család miatt aggódtam, hogy ők mit csinálnak az útvonalam környékén rossz időben. Kisgyón felé autózva elég szép kis záporba keveredtünk, kicsit el is bizonytalanodtam, hogy mi lesz, de mivel ott nem esett, nekiindultam, és bíztam benne, hogy majd Péter is le tudja foglalni a gyerekeket, ha esik, ha fúj.

A dolog úgy kezdődött, hogy Kisgyónban egy nagyon egyértelmű tábla megmutatta, hogy merre indul a kék jelzés, ami aztán a következő villanyoszlopnál már nem volt meg. Ott volt a piros sáv és a piros kereszt, de a kék sehol. Nem írom le, mit keresgéltem, hány ösvényre néztem be rövidebb távra, emelkedőkre kapaszkodtam fel, visszamentem az utolsó ismert jelzésig... de sehol nem találtam. Térkép alapján kissé morogva, hogy már az elején ilyen problémám van, eldöntöttem, hogy akkor a piros kereszten megyek, látom, hogy az nem sokkal később beleér a kékbe, úgyhogy jó lesz az nekem, egye fene. Még talán keményebb is volt egy kicsit, mert ezen felmentem egy Dóra-hegy nevű dombra, amit a kék lejjebb került meg a térkép szerint.

Hűvös és borús volt az idő, a domb után olyan sűrű, sötét erdőbe jutottam, hogy szinte félelmetes is volt, és azon morfondíroztam, hogy itt, az erdőben nincs mitől félnem, kint, városi forgalomban sokkal inkább lenne.

Olyan gyönyörűen, tisztán ugrott elém a kék jelzés egy újabb emelkedő tetején, hogy kedvem lett volna visszafordulni rajta, és megnézni, hogy ugyan Kisgyónban mégis honnan indult ez? Sebaj, lényeg, hogy megvan, szép erdőben haladtam tovább rajta. Aztán kiértem egy fenyőerdő szélébe, birkalegelőre, az ízlésemhez képest kissé túl sűrűn kerülgettem ennek bizonyítékait, de balra, a legelőn át gyönyörű kilátás nyílt a Bakony dombhátaira és távolabb talán Mórra.

Itt, a fenyőerdő mellett és utána olyan gyönyörű gyepen futottam, mintha direkt ápolták volna, amit nem hiszek, hiszen azért már jó pár kilométerre voltam minden lakott településtől. És egyszer csak a lábam alatt kis rózsaszín virág, aztán még egy: megálltam és körülnéztem, egy apró, de gyönyörű kis mező telis-teli őszi kikericcsel. Legalább egy percig csak csodáltam őket.

Forrás: http://www.turistamagazin.hu/kepek/cikkek/4/0/4/kikerics000.jpg

Szép, ritkás tölgyes és fenyveserdőben futottam tovább, az idő talán melegedett egy kicsit, az eső nem eredt el. Aztán kiértem egy szántóföld mellé, azt hiszem, Isztimér templomtornya volt olyan közel, mintha szinte meg is tudnám fogni a toronygombját. Itt megint volt némi nehézség, eltévelyedés, a szántóföldön nyilván nehéz kihelyezni a jelzéseket, a térkép szerint meg most is megesküdnék, hogy jobbra kellett volna menni, pedig balra. A nyílt terepen erős szembeszél fújt, ahhoz azért nem volt elég meleg, reméltem, hogy hamar védettebb helyre érek. És így is lett, nemsokára találkoztam a piros sáv jelzéssel, és együtt mentünk be az erdőbe, nagyon szép, sűrű, sok fenyővel és tölggyel, makkok és gombák mindenfelé, Regőnek fel is szedtem némi makkot a zsebembe. 

Alattam a Burok-völgy, a felső peremén futok, ezt Burok-partnak hívják. Néha ki is lesek a szélére, de igazából nem látok le, csak annyit, hogy közel a szemben lévő domboldal, meredeken szakad le mindkét part, alattam sűrű erdő. Szó se róla, nemcsak alattam, körülöttem is - épp olyan szűk, apró ösvényen futok, mint a legutóbbi túrám vége felé egy szakaszon, a különbség annyi, hogy ez sokkal hosszabb, és tökéletesen ki van jelölve. A talaj kellemesen puha, érezni, hogy itt is esett nemrég, mert elhaladva vizet verek magamra a bokrokról, behajló ágakról. Aztán elesek... Szép alaposan, teljes testhosszamban, de még csúszom is egy kicsit. Semmi bajom nem történt a puha talajnak köszönhetően, pedig olyan jól elnyúltam, hogy még az arcom is leért. Feltápászkodom és megnézem, mi a csudában is buktam fel ennyire: elvágott vagy eltört gyökér csonkja áll ki a földből, nem csoda, hogy nem vettem észre. Na sebaj, menjünk tovább, nem fáj semmi.

A Burok-völgy végénél, ami igazából a bejárat, elbúcsúzom a piros jelzéstől, ő lemegy a völgybe, én tovább Bakonykúti felé. Tudom, hogy már nincs messze, karsztos, bokros domboldalak után szántóföldekre érek ki, és gyanítom, hogy abban a sűrűn fás völgyben lehet a falu. Már nagyon közel van, amikor meglátom a templomot, és ahogy a kék jelzés két fa között megérkezik, szépen faragott településjelző tábla vár. Befutok a falu közepére, pecsételek. A fele út már megvan, igaz, az eltévelyedések miatt lassabban, mint szerettem volna.

http://hu.wikipedia.org/wiki/F%C3%A1jl:Bakonykuti_latkep.jpg

http://fejermegye.com/galeria/telepulesek/bakonykuti/bakonykuti001.jpg

Bakonykúti nagyon szép kis falu, sok régi parasztházzal, fából faragott szobrokkal az út mellett. Lakott itt egy időben egy kolléganőm, nem tudom, a volt férje ott van-e még, egyszer jártam is náluk. 

Innentől egy ideig gyönyörűen, sűrűn ki van jelezve a kék útvonal, felvezet a falu fölé egy teljesen összeomlott, régi templomhoz - ekörül szinte minden fán van jelzés, legalább olyan zavarbaejtő, mint amikor sehol sem látni kék sávot. Hatalmas, terebélyes tölgyek mellett haladok el, a völgyben a falu, innen nézve is szép. Újabb szűk ösvény következik sűrű erdőben, nagyon vadregényes, gyönyörű, igazán az erdő mélyén érzem magam. Talán mert ott is vagyok :)

Aztán ennek vége szakad, és ahogy kiérek az erdőből, rögtön elbizonytalanodom. Itt kezdem szidni a bakonyi erdőirtásokat, ott mindenhol sűrű rengetegnek kéne lennie, egyéb előnyei mellett azért is, mert akkor a fákon könnyen lehetne jelzéseket hagyni... Kopár, száraz füves, köves domboldalakra érek, a kilátás szép, meg ők is a maguk nemében, hasonlóan karsztosak, mint Aggtelek volt, bokrokkal - csipkebogyó, kökény, vörös áfonya - és girbegurba kőrisfákkal. De jelzéssel csak ritkán, itt nemegyszer hagyom el a kéket, kopár dombtetőkre kapaszkodom, aztán rájövök, nem kellett volna, szidom magam, hogy nincs nálam tájoló, meg hogy tudom, milyen közel a cél, én meg itt kevergek ezeken a dombokon. Tudom, hogy keresztezni fogok egy műutat, alig várom, az egy jól felismerhető tájékozódási pont lenne.

Megint erdőbe jutok, az erdőszélen rókával találkozom, olyan jó végre életet, erdei vadat látni, az első alkalom eddigi kevés terepfutásom során. Ahogy fák vannak, jelzés is van, és kibukkan a gúttamási bekötőút, hálás vagyok érte.

Innen már csak 3-4 kilométer - számomra is hihetetlen, nem érzem, hogy 18-19 már a lábamban lenne. Időnként fáradt hol ez, hol az a részem, nem mindig akar menni, de mintha ez nem a megtett úttól függene. Azt figyeltem meg, hogy inkább az idegeskedéstől, amikor eltévedek, akkor rögtön fáradok is. Ez is fejben dől el...

Hálás vagyok a Vontató-hegynek, hogy rá már nem kell felfutni, hanem az oldalában kerüli a jelzés. Azért persze itt is eltűnik egyszer, úgyhogy csak elindulok felfelé, tévesen. Hát igen, az ismeretlen terep-faktort hozzá kéne adni a teljesítményhez. Megint megtalálom, futok tovább, völgyben vagyok, tudom, hogy nagyon közel van Fehérvárcsurgó, de egyáltalán nem látok ki innen, se egy templomtorony, semmi, ami vizuálisan utat mutatna. Csak a jelzések meg a térkép, és a tudat, hogy jó irányba tartok.

És megvan a műút, előttem egy rövidke zsákutca, ahová muszáj kifutnom, mert ott a tó, a fehérvárcsurgói víztározó! Csillog a víztükör, sokan horgásznak, én meg örülök, és felhívom Pétert, hogy már közel vagyok! 

http://www.bojlistavak.hu/Fehervarcsurgoi_viztarozo

Persze az a közel sose olyan közel, ahogy az ember hinné: a tóparton magasra vezet egy újabb szűk, kavicsos ösvény, nem tudom, meddig kell kerülni a tavat, jó lenne már megérkezni. És egyszer csak azt hallom, hogy anya! és Regő fut szembe virággal a kezében, hát majdnem elsírtam magam :) Megölelem, fut velem tovább, lépcsőhöz érünk, alatta Csongor és Péter. Megállok, puszik, pár szót váltunk, és Regő kézenfogva fut velem tovább a Becsali kocsmáig, a célig.

Na ez saját fotó :)

Mindennel együtt jó három és fél óra volt az út, de a távot pontosan nem tudom, fogalmam sincs, mennyi pluszt adtam hozzá a tévelygésekkel. A saját órámat hol megállítottam, amikor utat kerestem, hol elfelejtettem, így ez csak majdnem három órát mutat, úgyhogy ráfogom, hogy az ismert táv ezzel az idővel nagyjából pontos lehet. (Az ismert távot a kéktúrás füzetből ismerem.) Pecsételek, és irány haza :) Ja, és ez volt életem leghosszabb távja :)

Táv: 22.6 km     Idő: 2:56:29    Tempó: 7:49 perc/km     Átlag pulzus: 149     Kalóriák: 2383 (megérdemlek egy csokit :) )

Kicsi kék a Bakonyban

Reggeli közben döntöttük el, mikor is induljunk. Ha most rögtön, akkor nem lesz túl vizes még az erdő? Később a gyerekek evés- és alvásidejét borítanánk fel, még később meg túl késő lenne... Á, menjünk most, annyira azért nincs már reggel. Az első állomás a nagy piros üzlet, ahol elemet lehet kapni a pulzusmérőmbe. Ez megvan, akkor indulás!

Van egy régebben beszerzett kék túrás pecsételőfüzetem, indulás előtt azt is előbányásztam, ha már arra járok, akár szerezhetnék bele pár pecsétet is. Bakonynánán megkeressük a megfelelő kocsmát, nyitva is van, szép piros pecsétet nyomhatok magamnak a füzetembe - az elsőt. Bemelegítek, búcsúpuszik mindenkinek, és indulok. 

A Bakonynána-Tés szakaszon már jártam nagyjából öt, öt és fél éve Marcival, egy csomó emlék tolul fel, de arra például nem emlékszem, hogy hol tér le az út a falu főutcájáról? Azért itt még elég könnyen megtalálom, és pillanatok alatt a Gaja patak gyönyörű szurdokvölgyében vagyok. Az ösvény lassan, de folyamatosan emelkedik, miközben a patakvölgy ugyanebben az ütemben lejt, úgyhogy egyre messzebb kerülök a pataktól, nemsokára a part menti fák lombjától már nem is látom, de végig hallom a csobogását. Hatalmas fák, keskeny ösvény, ideális talaj, ha volt is eső, vagy nem nagyon engedte be az erdő, vagy le is folyt már (Nálunk tegnap jócskán esett.) Gombaillat van, a nap átszűrődik a fák között, már-már arra gondolok, elég lett volna a légáteresztő póló.

Két és fél kilométer Bakonynánától a Római fürdő pihenőhelye és vízesése. Lekapcsolom az órát, itt muszáj egy kicsit nézelődni, sőt, abszolút amatőr sziklamászás is következik.

Forrás: http://www.panoramio.com/photo/1125916

Forrás: http://www.bakonynana.hu/nevezetessegek.html#latnivalok

Forrás: http://www.panoramio.com/photo/23027665

(Igen, egyszer majd nekem is lesz olyan kütyüm, ami mindenre jó, gps-es is és fényképezni is lehet vele... addig kölcsönveszem a fotókat arról, amit láttam. Csak forrásmegjelöléssel!)

A vízesés fölött található a Sobri Jóska barlang, Marcival anno fel is másztunk hozzá, de soha többet. Felfelé még nem is vészes, de emlékszem, hogy lefelé egy halálfélelem volt - nem magam miatt, az ötéves gyerek miatt. Nem tudtam, mire vállalkozom, és azóta, hogy tudom, nem vállalkoznék rá még egyszer. Most a hegyoldalban egy új kopjafát látok... Gyönyörű az erdő és a szurdok, de veszélyes is.

Kigyönyörködtem magam, átkeltem párszor a patakon, bele is kóstoltam egy picit, indulok tovább. Az első olyan emelkedő következik, amibe belesétálok, de nem hosszú, és hamarosan kiérek az erdőből. Murvás úton haladok tovább, egyszer elbizonytalanodom, hogy itt nem kéne jobbra átkelni a patakon? De nem látok jelzést, úgyhogy maradok a murván. Egy idősebb házaspárral találkozom, összeköszönünk, a feleség megkérdezi: "csak nem tájfutó?" és olyan elismerően néz rám. Nagyon jólesik, mondom neki, hogy nem táj, csak terep, ez nem az az igazi tájfutás, én csak megyek előre a kéken :)

Aha, azt hiszem... De hol a kék? Nyílt mezőn futok, nagyon szépek a dimbek-dombok, de nincs nagyon a jelzés kihelyezésére alkalmas fa, kő, vagy bármi. Biztos azért ritkás a jel. Aztán rájövök, hogy nem, valószínűleg ott kellett volna átkelni a patakon, ahol elbizonytalanodtam, de már messze van, mindegy. Később megnézem a térképen, igazából nincs jelentősége, gyakorlatilag egy nyomvonalon és egyforma hosszan megyek a turistajelzéssel, csak a patak másik oldalán. 

Kezdenek szaporodni mellettem a civilizáció jelei: villanyoszlopok, majd lovastanya, valami kis nyaralótelep, és már itt vannak Jásd első házai. Befutok a faluba, keresem a pecsételőhelyet. A kocsma nincs nyitva, de ahogy hátat fordítok az ajtajának, a terasz kerítésén meglátom a kis kék-fehér dobozt, benne a pecsét. Kis ráleheléssel fog is, megvan a második.

Indulnék tovább, de Jásd központjában egyetlen kék jelzést látok, tőle se jobbra, se balra. Nincs más hátra, meg kell kérdezni. A jásdiak nem mutatkoznak nagyon vendégszeretőnek, végül a harmadik próbálkozásomnál egy nagyon kedves bácsi megmenti a falu becsületét, és útba igazít. Kis fahídon kelek át, utána az első fán ott a jelzés. Ápolt, nyírt füvű ösvény vezet be az erdőbe, előttem a túra legkomolyabb emelkedője vezet a Tési-fennsíkra.

Pár lépéssel az erdő széle után meglátom a Siska-kút forrását. Nagyon érdekes forrás, egy kristálytiszta vizű üreg telik folyamatosan vízzel, a felszínén semmi mozgás nem látszik. Ha a mélyedés szélén túlcsordulva nem indulna belőle bővízű kis patak, olyan lenne, mint egy pocsolya egy kőüregben. Vékony fém pózna van leszúrva a partján, rajta hosszú lánccal rögzített csajka - ha már ilyen kedves az invitálás, merítek és iszom egy kortyot a jéghideg forrásvízből.

Megint nagyon szép erdőben járok, felettem néha kibukkannak a mészkősziklák, ezek rejtik a Siska-kúti üregeket. Itt nem nagyon tudok futni, amikor az emelkedő engedi, futok, de nem erőltetem. Felérek egy vízszintesebb részre, padok kínálnak pihenést, ezt most nem veszem igénybe, de a kihelyezett információs táblát elolvasom. 

Hamarosan megint murvás erdei útra érek, és egy irtáson vezet az utam. A jelzés eltűnik, megint gyanús nekem egy jobbra kanyarodó ösvény, de azon sincs kék jel. Térképpel bizonytalankodom, kicsit körülnézek előre-hátra a murvás úton, és mennyire jó, hogy hátrafordultam! Fantasztikus kilátás tárul elém, a Bakony vonulatai előtérben a szápári szélkerekekkel. És végül a kis jobbra kanyarodó ösvény a jó útvonal, csak sajnos magas gazban halad, benyúló szederindák, csalán, itt szúr, ott csíp... Egy-egy bükkfa már van az irtásban, aztán beérek végre megint az erdőbe.

Innen már közel van Tés, a pecsételőhelyhez még ki kell futnom a faluból az aszfaltúton, aztán egy kicsit vissza az erdőbe, de hiába, mert az Alba Regia barlangász kutatóház az erdőből a kerítések miatt nem közelíthető meg. A csőszpusztai úton reggel elhaladtunk mellette, láttuk is a pecsét jelzést, arra érek most ki, és a szomszéd házat megkerülve megérkezem.

Utólag fogalmazgattam magamban, milyen is ez... Olyan meghitt, otthonos érzés, hogy engem itt várnak. A kutatóház ugyan zárva, nincsenek most itt, de akkor is szívesen látnak, bejöhetek a teraszukra, pihenhetnék, falatozhatnék az asztaluknál, még egy esővízzel telt vályú is van, amiben megmosakodhatnék. Az ajtón pedig ott a pecsét, begyűjtöm a harmadikat is, és indulok tovább.

Már újra az erdőben jut eszembe, hogy hát én éhes vagyok, és azt terveztem, Csőszpusztán majd eszem. Na, ezt elfelejtettem, sebaj, nem terveztem nagy evést, csak a kulacsos övem kis zsebében lapuló két mandulás energiaszeletet, ezeket most bekapom menet közben. Széles erdei úton haladok, nagyon az erdő szélén, mellettem jobbról szántóföld. Ide bizony akadálytalanul esett be az eső, hatalmas pocsolyákat kerülgetek, és sokszor a sár miatt kell lassítanom. Várom már, hogy igazán bevigyen az út az erdőbe.

Itt már gyakrabban nézegetem a térképet, erre még sosem jártam, keresem a tájékozódási pontokat: jobbra elhagyom a kék barlang jelzést, ez vezet az Alba Regia barlanghoz. Nem sokkal ezután találkozom a piros sáv és a kék L jelzéssel, utóbbiért egyszer majd vissza kell jönni: a hamuházi erdészháztól vezet a Csikling-várhoz, amit filmen úgy láttam, érdemes megnézni. (Bár most, hogy utólag képeket keresek róla, elbizonytalanodtam, lehet, hogy az nem is ez volt.)

A Hamuház után következik az út egyik legszebb szakasza, nagyon feldob, avarral borított gyönyörű bükkerdő, vízmosásokkal, keskeny, de nagyon kellemes, kanyargós, hullámzó ösvénnyel. Úgy képzelem, ez vezet majd be Kisgyónba, és közben beér a zöld, a piros és a többi jelzés, olyan lesz az érkezés, mint Dobogókőre volt.

De nem, megint egy irtásra és egy kavicsos útra érek ki, jelzés sehol. Sétálok jobbra, balra, megint van egy gyanús ösvény, de nagyon picike, és jó sokáig bemegyek rajta, mégsincs kék jelzés. Már majdnem elkeseredem, hogy hát ez nem igaz, tudom, hogy nagyon közel vagyok, és itt fogok eltévedni...? Térkép alapján egyértelműnek tűnik, hogy a pici ösvényt kell választanom, de ez tényleg nagyon pici. Összeérnek az ágak, minden lépésnél mindkét oldalról csapkodnak, és a fejemet is le kell hajtanom. De aztán meglátom az első nagy bükkfát, és ott a jel! Megint szép az erdő (meg az élet), futok tovább, pár perc múlva egy erdei szentélyhez érkezem, egyszerű fakereszt, padok, egy táblán elgondolkodtató mondatok. Itt-ott már embereket látok, gombásznak néhányan. Az erdei ösvényből földdel lepett aszfaltút lesz, aztán beér egy komolyabb műútba, innen tudom, hogy már nagyon közel vagyok. Elfutok a régi idők tanúja mellett: ütött-kopott kandeláber, felette hiányos betűk: valaha Kisgyón Bánya lehetett a felirat. Előttem az úton egy autó alakja sejlik fel... gyanúsan hasonlít a miénkre, és igen! Ott a családom, és a kétévesnél idősebbek azt kiabálják, hogy kolomp, kolomp :) Innen már csak a kulcsosházig kell elfutnom, a hátuljában, a villanyóraszekrénynél megtalálom - ezúttal nem a pecsétet, hanem előre lepecsételt matricákat. Megérkeztem.

Táv: 16.1 km   Szintemelkedés: 425 méter Idő: 2 óra 9 perc   Tempó: 8:01 perc/km 

Pentelei parkerdő

Ez a mai futás olyan, amit a fő blogomba már nem írnék meg. Tulajdonképpen semmi különös, csak egy edzés, és mégis, nekem olyan élmény, amiről érdemes beszámolni. 

Ebéd előtt indultam - a gyerekeknek ez már ebéd után, lefektettem őket aludni, de én már nem ültem le ebédelni, hanem öltöztem és indultam. Párperces autózásra van tőlünk a pentelei parkerdő, ennek ellenére csak egyszer futottam még, és csak az egyik felében, most is kicsit hülyén éreztem magam, hogy autóval megyek futni...? 

A parkerdő a Fehérvárra vezető út két oldalán terül el, az egyiken van egy erdei tornapálya, ott futottam egyszer, meg kirándulni voltunk már a gyerekekkel. A másik oldalán az útról is látszik a piros sáv és kereszt turistajelzés, de ott még sosem voltam. Majd most!

Odaérek, kicsit bemelegítek, és futok egy kört az erdei tornapályán. Két kilométeres kör, a pulzusmérőm pántjában kifogyott az elem, úgyhogy csak az óra van nálam, és csak stopperként üzemel. 13 perc alatt teszem meg a kört, nem mintha számítana, de a végén azért rápillantok, csak a miheztartás végett. Ideális a talaj, látszik, hogy tegnap esett, de már épp annyira felszáradt, hogy nem sáros, de nem is kemény, nagyon finoman ruganyos a talaj. A kör után irány tovább, most kezdődik az izgalmas rész: keresztül az úton, be az erdőbe.

Rövid szakaszon együtt kanyarog a piros sáv és a piros kereszt jelzés, aztán a sáv jobbra leválik. Keskeny, egy ember szélességű ösvény, pár méter után egy kis pihenőhelyhez vezet: kiépített tűzrakóhely, padok. Nagyon szép az erdő, még javarészt zöld, de a földön már sárga levelek. Nagyon tetszik, hogy tudom, milyen közel vannak a környező települések és autóutak, itt mégis egy kicsi, de igazi erdőben futhatok. 

A piros sáv kiér egy szélesebb, autóval is járható erdei útra. Egy szajkó száll fel előttem, megcsodálom, gyönyörű, színes madár. Később valamilyen ragadozómadarat riasztok fel, nem ismerem fel, mert csak a sziluettjét látom hátulról, ahogy alacsonyan vitorlázik előttem az ösvényen. 

Gyönyörködöm az erdőben, nagyon kellemes tempót futok. Itt éppen csak apró emelkedők vannak, gyakorlatilag laposnak számít a terep, néhol átugrok egy-egy kidőlt fát. Sok helyen vannak pihenők, asztal, szék, a jelzés is eltéveszthetetlenül vezet, látszik, hogy gondozott parkerdőben futok. 

Megnéztem előre térképen, tudom, hogy a piros sáv majd beér egy földútra, ahol a jelzés jobbra fordul Fehérvár felé, de nekem balra, Sárpentele felé kell majd mennem. Csak azt nem tudom, honnan fogom felismerni azt a földutat. Jellegzetes T elágazásba érek, szerintem ez lehet az, pont jön két futó Fehérvár felől, a biztonság kedvéért rákérdezek, ők is megerősítenek. Irány a jelöletlen szakasz Sárpentele felé, keresem a piros kereszt jelzést. Tudom, hogy valahol majd balra kell kanyarodnia, nagyon figyelek.

Köves, murvás útra érek, házakat látok a közelben, ez már Sárpentele. Rövid ideig oké, sejtettem, hogy be kell futnom a faluba, de vajon hol lesz a jelzés? Elhagyom a víztornyot és néhány házat, a kis templomnál valószínűleg temetésre gyülekeznek az emberek. Kicsit arrébb megkérdezek egy párt: nem tudják, de ahogy mutatom nekik, merről jöttem, visszafelé meg is látom egy villanyoszlopon a piros keresztet. Érdemes volt megkérdezni :) Még egy kicsit aszfalton vezet az út, mellettem az erdő, hopp, ott nyílik egy ösvény, csak nem arra kell mennem? Belesek, és igen, ott a jelzés.

Hát, ez a piros kereszt még sokkal szebb, mint az idefelé vezető út volt! Nem is gondoltam volna, ide majd elhozom a gyerekeket is. Megint pihenők minden kanyarban, hatalmas kiszáradt fák, egy helyen fakitermelés nyomai. A lábam előtt félreérthetetlen jelei annak, hogy előttem lovasok is jártak erre.

Egyszer csak egy hatalmas, sudár tölgyfán szalagokat pillantok meg. Mi lehet ez? Megállok egy kicsit megnézem. A fatörzsön újnak látszó, házikó alakú faragott fa tábla, egy arckép és a felirat: Guszti fája. A szalagok temetésen használatos szalagok, különféle természetbarát szövetségek, túrázó társaságok búcsúszavaival. Meghatódom, ez egy emlékhely, küldök én is egy köszönést Guszti bácsinak, és itthon utánanézek, mit is láttam.

Pár méterrel a fa után kiszélesedik az erdő, kis tisztás, újabb tűzrakóhely, padok, hatalmas esőbeálló, osztálykirándulásra is alkalmas hely. A szélén szikla:

Forrás: http://www.panoramio.com/photo/57535058

Az esőbeállóban kisebb társaság falatozik, a tisztásról pedig vagy hat ösvény ágazik szét. Megkérdezem, merre megy tovább a piros kereszt, de nem tudják, úgyhogy be-benézek az ösvények elejére, majd megtalálom: egyenesen vezet keresztül a tisztáson. Hamarosan behallatszik az erdőbe az autók zaja. A lábam alatt valami csillan: megtorpanok egy pillanatra, és felveszem az első idén talált vadgesztenyét. Tudom, hogy már közel vagyok. Nemsokára beérek a piros jelzéssel közös szakaszra, innen már egyenesen vezet az utam a műútig. Keresztülfutok rajta, és levezetésképp futok még egy kört az erdei tornapályán. Nagyon kellemes, élvezetes, abszolút nem megerőltető erdei futás volt, finom levegőn és szép környezetben.

Táv: 8.5 km     Idő: 54:54     Tempó: 6:28 perc/km     Kalóriák: 595

Miért Terepnyúl?

Lassan ott tartok, ahol abbahagytam, amikor az Egy boszorka blogot indítottam. Volt öt blogom: egy Marcinak, egy Regőnek, egy kertészkedős, egy konyhás és kreatív, egy olvasónaplós. Aztán megelégeltem, képtelenségnek éreztem öt blogot kezelni, és úgy döntöttem, ez mind én vagyok, tehát legyen egy közös blog, amiben az összes engem érdeklő témáról írhatok. Aztán nem akartam az egyboszorkát túl sok képpel terhelni, így nyitottam egy másik e-mail címmel fotóblogot, mostanában pedig azon rágódtam, hogy ha mindenről írnék, amiről szeretnék (már ha lenne annyi időm) akkor szegény nagyon elmenne futós irányba. És hátha nem érdekli mind a 126 olvasómat (de jó, hogy ennyien vagytok :) ) az összes futóélményem.

Igazából én se írtam volna mindenről, nem is írtam az elmúlt egy évben sem, csak mérföldkövekről. Viszont úgy érzem, és remélem, most kezdődnek az igazi-igazi élmények.

Rátaláltam ugyanis a terepfutásra. És tele tudnám ömlengeni vele a blogot. Eddig azt mondtam magamról, anonim alkoholista vagyok a futás terén, úgy vagyok, mint ők az ivással, csak fordítva. Ők azt mondják, xy vagyok, alkoholista, húsz éve nem iszom. Én meg Timi vagyok, utálok futni, egy éve futok. Na jó, persze nem utáltam végig egy évig, nagyon sok örömet találtam benne, de azt, hogy igazán élvezzem, vigyorogjak közben, és csodáljam, hogy ez milyen jó, a terepfutásban találtam meg. Nem vagyok még tapasztalt: az igazi tereptapasztalatot eddig egy dobogókői futás és a Baradla Trail jelenti - az ezekről szóló beszámolóimat átmásoltam ebbe a blogba. De szeretnék egyre tapasztaltabb lenni, fejlődni is, megismerni sok helyet, útvonalat, bejárni erdőket és mezőket, és mindent leírni, hátha másokat is érdekel, kedvet csinál.

Régebben nagyon szerettem túrázni. Illetve most is szeretek, de hosszú éveket kihagytam. A gyerekkorom után Marci kiskorában volt egy olyan időszak, amikor gyakrabban túráztunk, aztán a kicsik születése óta ez nagyjából elmaradt, bár Péterrel a nyaralásaink, hosszú hétvégéink mindig tartalmaztak ilyesmit is. Most aztán visszatérek az erdőkbe, a turistaútvonalakra, csak éppen már nem bakancsban, hanem futócipőben.

Ja, és hogy miért Terepnyúl? Ezt Péter mondta, amikor a nyakába estem a Baradla Trail céljában. Hogy futok, mint a nyúl, és most már terepen is. Hát ezért :)

Baradla Trail - a "mégiscsak futóverseny"

Fuss a föld alatt! - nem kellett több, mint ez a mondat, meg akkor még talán a Vivicitta vagy a Keszthelyi kilométerek lelkesedése - amint megláttam a Baradla Trail nevezési felhívását, azonnal tudtam, hogy nekem ez kell. Nagyon régen neveztem, talán még májusban, sehol sem voltam még a 16 kilométertől, hát még az 500 méteres szintkülönbségtől. És szombat délelőtt mégis ott futottam, a világörökség kellős közepén, az ország legnagyobb, legszebb cseppkőbarlangjában, meg fölötte az Aggteleki-karszton. És még most is csodálkozom, hogy hogy kerültem én ide...?

Felkészülés

Amikor eldöntöttem, hogy nevezek, tudtam, hogy akkor bizony fel kell fejlődnöm 16 kilométerre, sőt, olyan 16 kilométerre, amiben komolyabb szintemelkedés is van. Eleinte nem fogtam fel igazán, mennyi is az az 500 méter, azt gondoltam, a mi falunk is elég dimbes-dombos, összeszedek én itt is annyit. Aha... azóta tudom, hogy lefuthatnék másfél-két maratont ezeken a dombokon, mire meglenne. Olyan gondolat is megfordult a fejemben, hogy nem biztos, hogy külön rá kell edzeni a szintkülönbségre, lehet, hogy elég csak hosszúakat futni, majd meglátjuk. Mindenesetre a runkeeper térkép alapján okosan számol szintemelkedést is, úgyhogy innentől azt is figyeltem.

Július elején sikerült lefutnom 16.8 km-t egyben, akkor az volt életem leghosszabbja, Úrhidán, Szabadbattyánon és Sárszentmihályon át, volt benne olyan emelkedő, amire azt gondoltam, na, ez már kemény, de azért végigfutottam. Itthon néztem a futás adatait: 118 méter szintemelkedés volt benne. Hogy mennyi...? Uramisten, ha ez 118, akkor mégis, mennyi az az 500, és ki bírja azt ki? És hol fogom én azt kipróbálni a verseny előtt...? 

Sajnos a nyár, főleg a kánikulai időszakok nekem nem tettek jót, rosszabbul bírom, mint a telet, de a nem olyan forró napokat kihasználtam, és augusztus 11-én, az egyéves futóévfordulómon lefutottam falun belül a félmaratoni távot. Szintemelkedés: kerek 200 méter. Öt kilométerrel hosszabb a táv, mint a Baradla Trail, jó félórával több volt az időm, mint a szintidő, és csak ennyi emelkedés. Tényleg edzeni kéne már kifejezetten emelkedésre, meg amúgy is, vissza kellene állnom a rendszeres, edzésterv alapján való futásra, gondoltam. Utóbbira hagytam magamnak időt és bíztam az augusztus végi lehűlésben, de az emelkedésen sokat gondolkodtam, aztán Péter segítségét kértem, és neki azonnal volt is pár ötlete. Ezek alapján és Péter segítségével, támogatásával futottam fel a szülinapomon a Bence-hegyre: 14.36 km, két órán belül sikerült, és már 285 méter szintemelkedés. Még mindig nem 500, de növekszik... Nagyon jó élmény volt, számomra hihetetlen teljesítmény önmagamtól, de a versenyhez semmilyen szempontból nem elég. (Nem mintha bárki bármit elvárt volna, én magam sem, csupán azt, hogy felkészülten álljak majd oda.) Szóval, a következő volt a nem is olyan rég posztolt szeptember elsejei dobogókői futás. Tudtam, hogy ez már utolsó nagy erőpróba lesz a verseny előtt, hiszen ilyesmire csak hétvégén van mód, közvetlen a versenyt megelőző hétvégén viszont már nem szabad.

Összesen 18.3 km lett a dobogókői kör, 3 óra 9 perc alatt, 588 méter szintemelkedéssel. És csodálatos élmény, ahogy írtam is, ott éreztem rá igazán a terepfutás ízére. Aztán számolgattam és morfondíroztam. Az már biztos, hogy ha akárhogy is, de képes vagyok ennyit és ennyi emelkedéssel futni, akkor menni fog a Baradla Trail is. Kérdés, hogy milyen idő alatt, és hogy versenynek vegyem-e, vagy csak az élmény kedvéért menjek?

Utóbbi mellett döntöttem. Számolgattam, hogy bár a Baradla bő két kilométerrel rövidebb és 88 méter emelkedéssel kevesebb, mint a dobogókői útvonal, azért mégiscsak három óránál több volt. Ha mondjuk levonom ezeket a különbségeket, meg beleszámítom, hogy versenyen azért mindig ösztönöznek a többiek, akkor mondjuk két és fél óra alatt reális lesz teljesítenem. A szintidő két óra, így aztán felesleges a versenyzésre meg az órára koncentrálnom, jobb lesz arra, hogy milyen helyen futok, nézelődni, csodálkozni, élvezni. Végül ezzel a tervvel is utaztam el.

Az utazás is egy külön szervezés volt, kihasználtuk az alkalmat és csaptunk Péterrel egy majdnem-kettesbenhétvégét, ez az az eset, amikor gyerek nélkül mennél, de a legkisebb még kicsi ahhoz, hogy másra bízd - így aztán Csongort vittük, a két nagyobbat pedig anyukámékra bíztuk. A hétvége versenyen kívüli részéről majd egy másik posztban beszámolok.

Ott volt még annak a kérdése, hogy mit vegyek fel: a barlangban 11 fok lesz, kint meg ki tudja, ha süt a nap, szeptember közepén huszonvalahány fok is lehet. Faggattam a nálam okosabbakat, végül vettem egy technikai felsőt, és körülbelül az összes futócuccomat elvittem magammal, hogy válogathassak :)

A verseny napja

Ködös, hűvös reggelre ébredtünk, talán 8-9 fok volt, azért reméltem, hogy ennél melegebb lesz. A szállásunktól olyan 20 kilométerre volt Aggtelek, én már indulás előtt elkezdtem reggelizni, faltam a müzliszeleteket, izoitalt. Odaérve először a Gömöri Gyümölcsfesztiválba csöppentünk, itt-ott lézengett pár futóruhás, álmos alak, keresgélték a rajtot, mint mi. Péter talált rá a helyes irányra, átvettem a rajtszámomat (134) a rajtcsomagban volt a kifejezetten csinos, zöld póló is a verseny emblémájával és adataival, ezt kell ma kiérdemelni, feladat kitűzve. 

Bemelegítés

Bemelegítettem, okos kérdésekkel zaklattam a szervezőket, mindenfélét eldöntöttem: sapka legyen, fejpánt vagy mindkettő? Hogy vigyem a fejlámpát? Vigyek vizet? Végül sapka lett, a fejlámpát a nyakamba akasztottam és kipróbáltam, nem zötyög futás közben, jöhet így. Vizet pedig nem vittem, tudtam, hogy félúton lesz frissítés, és ilyen hűvös, párás időben nem hiszem, hogy annál gyakrabban lesz rá szükség. De a kulacstartó öv a derekamon volt kulacsok nélkül, a zsebében szőlőcukor, papír zsebkendő.

A rajtban találkoztam Györgyivel, aki az én virtuális edzőm, tanácsadóm - azaz pontosabban nem találkoztunk, hanem leszólítottam, mert megismertem :) Nagyon jó volt végre élőben is látni azt, aki olyan sokat segített nekem, és most már nemcsak virtuálisan :) Megbeszéltük, hogy ő is az élményért jött, meg nézelődni, én is - na, ő azért egy kicsit más tempóban nézelődik :D Nagyon tetszett, hogy nincs chip, nem számolgatnak nettó időt, itt tényleg nem annyira fontos a verseny, mint a városi rendezvényeken.

Bekapcsolták a hangosbemondót, visszaszámlálás, és rajt!

Türkiz felső, fehér sapka, vigyorog és integet :)

Terepen

Ez az Aggteleki-karszt, ez gyönyörű. Már az autóból is csak csodálkoztunk, alig vártam, hogy testközelből lássam, benne lehessek a tájban. Mezei, füves szakasszal kezdődött a pálya, kisebb emelkedőkkel, lejtőkkel, bemelegedni kiváló. 

Aztán elég hamar eljött az első meredekebb, sziklásabb, izgalmasabb néhány méter, ekkor még rövid szakaszon, és lazán futva. Aztán bekanyarodtunk az erdőbe - kicsit a képen is látszik, arrafelé hidegebbek már a napok, korábban őszül, mint itt nálunk, gyönyörű, színes őszi erdőbe futottunk be, először ritkásabban, aztán összeborultak a fejünk fölött a fák. A talaj ideális volt, érezhetően esett egy-két napja, már nem volt sáros, de még puha, kevés avarral borított. Lassanként elnyúlt a mezőny, én tudtam, hogy a tempómhoz képest túlságosan is elöl rajtoltam, úgyhogy jó sokan lehagytak, a számuk alapján elgondoltam, hogy valahol az utolsó negyedben lehetek. Kinéztem magamnak néhány jellegzetes arcot vagy futóruhát, színt, akik ekkor körülöttem voltak, gondoltam, majd hozzájuk lehet viszonyítani később.

Itt, az erdős szakaszon már jöttek komolyabb és hosszabb emelkedők, már bele is gyalogoltam, és nemcsak én. Az első pillanatban kicsit csalódott voltam, úgy szerettem volna végig futni - látszik, hogy nem vagyok egy tapasztalt terepfutó. Dobogókőre ugyan sokat gyalogoltam, de azzal biztattam magam, hogy ott egyfolytában felfelé kellett menni nyolc kilométert, aztán lefelé tízet, itt meg azért kiegyenlítettebb a terep, ezért gondoltam, hogy jó lenne végig futni. Tény, hogy kiegyenlítettebb, de azért csak el kell érni azt az 500 méter szintkülönbséget, szóval simán érthető a belegyaloglás, és a talaj sem mindig hagyja a futást.

Azért a talajra itt még nem lehetett panasz, a lejtőkön már jobban figyelni kellett a lábunk elé, kövek, gyökerek és maga a lejtő, amin nem szabad engedni a rohanás csábításának, mert orra esni elég kellemetlen lehet. Én inkább annak a csábításnak engedtem a lejtőkön, hogy hagyjam visszamenni a pulzusomat 150 köré, alá. Az órát főleg a pulzus miatt nézegettem, 160 fölött már nem kellemes futni, 172 volt a csúcs, igyekeztem lejjebb szorítani, nem erőltetni.

A pálya piros-fehér szalagokkal jól ki volt jelölve, de azért az élesebb kanyaroknál, eltévedésre okot adó helyeknél segítők is álltak, akik ráadásul hajráztak és lelkesítettek is. Egy emelkedő teteje felé gyalogolva hallottam, hogy az előttem haladót biztatják, erre én is futni kezdtem, addigra már abbahagyták, biztos gondolták, hogy én is hallottam az előzőt... persze, de annyira kellett egy kis biztatás, mutattam a kezemmel, hogy rajta, nekem is :) és nagyon belehúztak, tapsoltak és buzdítottak, hogy én is nagyon bele tudtam húzni.

Nagyon vártam már a barlangbejáratot, nem emlékeztem a korábban látott térképről, hogy mennyi futás után is következik? Itt-ott turistáknak kihelyezett táblákat láttam, azok alapján próbáltam felmérni, milyen messze lehet még. Jött megint egy nyíltabb szakasz - már tudom, karsztbokorerdő volt - megcsodáltam a rengeteg zuzmót a bokrokon, aztán visszakanyarodtunk az erdőbe. Még futottunk, meg még, meg gyalogoltunk is, azért gyalogolva is igyekeztem elég gyors lenni, nem sétálgatni és semmiképpen sem megállni, és végül meghallottam a kolompszót. A jósvafői barlangbejáratnál kolompolt egy kedves segítő, és ezzel tudtunkra adta, hogy már itt a barlangbejárat, jön a legizgalmasabb rész.

Óriások terme

Hát, az is volt. Utólag jöttem rá, hogy nekem a barlangi szakasz, mint futás, szinte ki is esett, és nem értettem, hogy lehetek utána már kilenc kilométeren túl...? Hát úgy, hogy a barlang maga 2.3 km volt, de az nekem nem egy futóverseny részeként maradt meg, hanem hatalmas élményként. 

Fel a fejlámpát, le a kiépített úton, vigyázzunk, mert csúszik, ezt mondták... és sokáig csak kőfalak, nagy sziklák, mikor kezdődnek már a cseppkövek? Aztán megláttam az elsőt, és utána egyre a többit, a ritkásan megvilágított folyosókon, a fejlámpák fényében sejtelmes és gyönyörű alakokat. Elkapott a flow: hogy én itt futok...?? Hihetetlen! Vigyorogva mentem, szerintem hangosan fel is kacagtam, a fejem csóváltam. Ilyen nincs :) Az Óriások termébe érve felfelé bámulva, forogva futottam, meg is kérdezte egy segítő, hogy adjon esetleg egy széket? Köszöntem szépen, bizony szívesen nézelődtem volna még alaposabban :) Később hallottam, hogy közvetlen mögöttem nagyon közeledik egy futó, próbáltam is kihúzódni, hadd előzzön, de azt mondta, á, nem előz, fognak még úgyis eleget előzgetni. Egyetértően mondtam, én itt bizony nem sietek, nézelődöm - erre azt felelte, ő arra nem ér rá, és mégis megelőzött. Értem én, mégiscsak futóverseny, na de itt sietni...? Úgy sajnáltam, amikor a vége felé mondta egy szervező, hogy már csak négyszáz méter...

A végére maradt a nagy erőpróba: 280 lépcső felfelé. Na az kemény volt. Meg sem próbáltam felfutni rajta, de azt elhatároztam, hogy nem állok meg. Nem látni a tetejét, a magas páratartalomban, a futók zihálásában csak a ködöt láttam magasan a fejem felett, és hogy ott valahol, a ködben mennek felettem a többiek... 

Vöröstói lépcsők

Aztán megcsillant a fény az alagút, azaz a lépcső végén, és azt is tudtam, hogy itt vár a frissítés. Ledöntöttem három pohár vizet, nem is tudtam, hogy ilyen szomjas vagyok, de nagyon jólesett. Banánfalatokat is ettem, kicsit megálltam, ez most nem olyan frissítés volt, mint amikor városi versenyen asztal mellett lefutva kortyoltam. Itt mondták, hogy már túl vagyunk a felén, az órám ekkor 1:07-et mutatott - eddig nem is nagyon néztem - felcsillant a remény, hogy talán van még esélyem a szintidőt elérni. Csak persze a hátralevő 7 kilométeren jóval fáradtabb leszek, mint a már megtett kilencen...

Indulás tovább, ekkor már szemerkélt az eső, de abszolút nem zavart. A barlangból kijőve kicsit fáztam: talán a benti magas páratartalom csapódott le, izzadtam is, meg is álltam a frissítésnél, reméltem, beválik a technikai ruha, és hamar átmelegszem. Így is lett, teljesen megszáradt, az eső nem is látszott rajta, és csak néhány méter fázásra emlékszem.

Nagyon nagy élményt hozott egy biciklis srác: őt már láttam az első sziklásabb résznél is szurkolni. Képes volt a mezőny elhaladta után közúton áttekerni a vöröstói kijárathoz, ott várni a futókat, és számolni: azzal jött szembe, hogy "ha jól számoltam, a 147. vagy" :) Meglepetésemben csak rávágtam, hogy az jó! - és tényleg, ez a középmezőny vége, én meg itt azt hittem, körülbelül az utolsó tízben vagyok. Ő nagyon sokat adott nekem, itt megint eljött az élményen túl a "mégiscsak verseny": ha ilyen jó helyen vagyok, akkor hajrá, húzzunk bele, meg kéne tartani, vagy lehet ez még akár jobb is.

Azért a lelkesedés a lábamnak nem mindig volt elég, egy karsztos, enyhe, de hosszú emelkedőn megint gyalogoltam, figyeltem az előttem haladókat, melyikünk bírja majd jobban? Ha ők elkezdenek futni, nekem is kéne. Most tényleg az az érzésem volt, hogy a lábam nem akarja, nem fáj, nem is igazán fáradt, de valahogy olyan merev, jó neki ez a gyaloglás, nincs kedve futni. Aztán ahogy ment lejjebb a pulzusom, mégiscsak meggondolta magát a lábam, 152-es pulzusnál magától elindult, pedig én le akartam vinni 150 alá :)

Innentől két dolog küzdött bennem: az érzés, hogy van esélyem a szintidőre, illetve hogy nem szabad erőltetni, pulzust figyelve kéne menni. Legtöbbször a lábam döntött, hogy melyiket szeretné, és sokszor szerette volna a második, lassabb verziót. Volt ebben a visszaútban már szenvedés is, akaraterő, és nagyon sokat merítettem a körülöttem lévő gyönyörű tájból, az erdőből és abból a meglepő felfedezésemből, hogy abszolút nem zavar az eső.

A kanyarban újra ott állt a két buzdító srác, akiknek az elején jeleztem, hogy én is kérek a hajrából :) ebből tudtam, hogy már nem lehetek messze. Innentől úgy nézegettem az órámat, hogy "ha sikerül a két óra, akkor már csak húsz perc" persze sosem tudtam pontosan, hány kilométernél vagyok, és mennyi még az esélyem a két órára. Azért látszik az, ami végig eszembe ötlött, hogy "mégiscsak verseny", mert tényleg, őszintén azzal indultam el, hogy nem érdekel az idő, nem tervezek szintidőn belül futni - de amikor kiderült, hogy van rá esély, mégiscsak érdekelni kezdett. És a társak visznek magukkal.

Az erdőn kívül már látszott az eső hátránya: csúszni kezdett a vörös, agyagos talaj, óvatosan kellett lépni. Itt már árgus szemekkel néztem: az elején ez a benyúló ág milyen messze volt? ez vajon hányadik kanyar? ezt a sziklát láttam már...? Előttem egy idősebb úriember Pétfürdő feliratú pólóban, meg egy hosszú barna copfos lány. Ha nagyon belehúznék, őket talán megelőzhetném. De belehúzni...? én, itt? mibe? Nincs már erőm...

Erre hirtelen kolompszót hallok. Á nem, ez nem lehet az, jól hallok? De igen, tényleg kolompolnak. Aztán meghallom a hangosbemondó átszűrődő hangját. Lassan kezdem kivenni is a szavakat, neveket, amiket mond. Rajtszámokat. Üdvözli a futókat a célban, név szerint, egyesével.

Szárnyakat kapok. Úgy kerülöm el a lányt és a pétfürdői bácsit, mintha repülnék. Imádom a kolompolást. Milyen jó, hogy a kolompoló és még két-három lelkes drukker kiállt a cél előtti dombra! A célt itt még nem látni, kanyar és domb is takarja, de őket igen! Fújtatok, mint egy versenyló, úgy érzem, száguldok. Kit érdekel már a szintidő... A nevemet hallom, igen, a célban vagyok, azért ránézek a nagy piros órára, átfutok a kapun és esem a fényképező Péter nyakába. Zihálok. Megérkeztem.

A hivatalos célfotó az órával :)

Ezt Györgyi fotózta, mosolygós érkezés :)

Ez meg a mindent elmondó... másodpercekkel a nyakba érkezés előtt

A verseny után

Kifulladva és boldogan nem is tudom, mit mondok hirtelen Péternek, Györgyi gratulál, én elfelejtek neki gratulálni, de az időeredményét azért megkérdezem, egy negyedóra van közöttünk. Pont gondoltam rá negyedórával ezelőtt, hogy már biztos a célban van :) Megállítom a saját órámat, ez 2:00:44-et mutat, de nem tökmindegy, hogy két óra vagy két óra két perc? Így is, úgy is két óra, mondjuk, hogy megvan a szintidő, de még ha nincs is meg, félórával jobbat teljesítettem, mint amit vártam magamtól, 7:30 perces kilométereket mentem átlagosan :) És a célban vizet kapok, meg sós mogyorót, kólát és egy doboz gyümölcsös sört. És Csongor alszik az autóban, ezért Péter ott tudott lenni a célban, ölelni tudott és fotózni. Sőt videózni.

Megkeresem a zuhanyozót, ez az egyik legjobb a futásban meg a versenyekben, a melegvízes zuhany utána. Kis öltözői csevej alakul ki, megbeszéljük, mi lányok, hogy milyen jó terepfutni. És zuhany után az új, Baradla Trailes zöld pólónkat vesszük fel. Mert kiérdemeltük :)