Téli csoda - OKT 18. szakasz Nógrádtól Ősagárdig

Újabb kétnapos téli kéktúra, egészen más körülmények. Egyrészt a hideg, egész nap fagypont körüli, ködös és zúzmarás időjárás miatt, másrészt mert egy nagy környezettudatos lépéssel tömegközlekedésre váltottunk. Szégyelltem magam már egy ideje, hogy autóval visznek a kezdőpontra és jönnek értünk a célba, és végül megérett bennem a döntés, hogy az új évben ahol csak lehet, úgy szervezem meg a túrázást, hogy tömegközlekedéssel tudjunk menni. Ennek a főpróbáját tartottuk a rövid vértesi idei első túránkon, amikor kiderült, hogy legközelebb bizony alaposabb szervezésre lesz szükség.

Ezzel a tapasztalattal álltam a januári kétnapos túrához, jó előre megtervezve, A és B verzióval az oda-és visszaútra is. Egy dolgot hagytam ki: a szállást. Naivan azt hittem, hogy a katalinpusztai turistaszállásra csak úgy beesve is jut nekünk egy-egy ágy. Még jó, hogy két nappal indulás előtt odatelefonáltam, és kiderült, hogy csoport tartózkodik a szálláson hétvégén, egy hely sincs. A szendehelyi Szepi fogadóban szerintem csak azért segítettek ki, mert megemlítettem, hogy a kék túrán érkezem gyerekkel, a hely ugyanis esküvőkre specializálódott, online nem is lehet szállást foglalni nálunk, mi voltunk az egyetlen vendég.

Székesfehérvárról Nógrádra vonattal két átszállással és közben budapesti tömegközlekedéssel lehet eljutni: egy vonat a Déli pályaudvarra, metró és metrópótló autóbusz után a Nyugatiból egy másik vonat Vácra, onnan pedig egy kis Bzmot szerelvény hegyek között, völgyek között Nógrádra. 6:41-es indulással 9:14-re már meg is érkeztünk, tulajdonképpen egyáltalán nem is rossz!

A vár megtekintésével kezdtük, ez ugyan nincs rajta konkrétan a kék jelzésen, de ha Nógrádon jársz, ne hagyd ki. Főleg akkor ne, ha nincs olyan köd, mint amilyenben mi látogattuk meg – egyedi látványban volt részünk, sejtelmesen magasodtak a kőfalak és alattunk felhőbe burkolózott a falu. A Börzsöny hegyeiből egy domborulat nem sok, annyit se láttunk, de tudtuk, hogy ott vannak!  Visszaereszkedtünk a vasútállomás felé, és megkezdtük az utat kifelé a faluból, most már valóban a kéken. A falut elhagyva a mezőkön túl a vonatból már látott zúzmarás erdő terült el előttünk, sokáig kísért egy raj szajkó, meglepően sok élt itt.

Az út végig lassan emelkedik a Kis Kő-hegy nyergébe, majd onnan a Nagy-kő-hegyre, közben keresztez két patakot és azt a vasútvonalat is, amin Nógrádra érkeztünk. Ahogy felfelé haladunk, a fákon egyre vastagabb a zúzmara, Csongor azzal játszik, hogy a botjával leveri az út fölé hajló ágakról: hóesést csinál. A Kis-Kő-hegyi nyereg fölött találtuk az első befagyott pocsolyákat, innentől a játékba bekerült a korcsolyázás is, persze korcsolya nélkül, nevezzük pocsolyákon csúszkálásnak.

Talán ez volt a legeslegszebb erdőrész, szemünk-szánk elállt a csodálkozástól, igazi winter wonderland tárult elénk a vastagon zúzmarás fákkal. Kapaszkodni kellett a bottal, mert bizony sokszor csúszós is volt az ösvény.

Már közel jártunk a Nagy-kő-hegy csúcsához, amikor mellettünk az erdőben hangos csörtetés verte fel a csendet. Megálltunk egy kicsit, feszülten várakoztunk, de velünk ellenkező irányba távolodott a hang. Vajon mi lehetett? Épp ezt megelőzően emlegettük, hogy nem szívesen futnánk össze ebben a csodás, néma téli erdőben vaddisznóval – lehet, hogy ők kerültek el minket?

Felérve a Nagy-kő-hegyre a Lokó pihenőnél egyedülálló kilátás fogadott. 

Egyedülálló, mert ilyet tényleg nem mindennap látni. A közeli fák zúzmarás lombján túl ki lehetett venni alattunk a ködben halványan egy-egy házat, és azt is tudtuk, hogy a köd mögött valahol ott a Dunakanyar, a Pilis és a Börzsöny hegyei is. Megnéztük a turistakalauzban, hogy mit kellene látni, bár én tényleg szeretem ezeket a helyzeteket – tiszta időben, végtelen kilátással sokan kirándulnak szívesen, úgy sokan látják, így viszont csak kevesen, azok, akik ködben is túráznak. Érdemes, egészen különleges hangulata van.

A pihenőben kényelmesen elfogyasztottuk elemózsiánk egy részét, ez már tulajdonképpen az ebéd volt, majd megkezdtük az ereszkedést Magyarkút felé. Kevésbé izgalmas, széles erdei utas szakasz sok jeges pocsolyával továbbra is, madármegfigyeléssel és meséléssel szórakoztattuk egymást mindaddig, amíg a hirtelen meredeken lejteni kezdő ösvény tetején meg nem láttuk Magyarkút házait. Valamikor a Nagy-kő-hegyről lefelé tartva elhagytuk a zúzmarás erdőt – igazi zúzmarahatár van, olyan, mint a hóhatár, később le is fotóztam – és most rögös, sáros talajjal a talpunk alatt botorkáltunk lefelé. Egy patakon átkelve fakitermeléshez érkeztünk, de ott már láttuk Magyarkút szélét, és jó sok embert is  - a Kocsma a pipáshoz tele volt, kint fogyasztottuk el a teánkat is.

Amíg pecsételtük és megnéztük az Irma-kutat, mellettünk egy pár azt mesélte, hogy itt Magyarkút felett farkascsapattal találkoztak, abba is hagyták a túrájukat. Nem a kéken történt, mutatták, hogy merre. Élek a gyanúperrel, hogy aranysakál lehetett ennyire közel a településhez, bár a Börzsöny szélénél járunk, farkas is előfordulhat akár – mi nem futottunk össze velük.

Zúzmarahatár

Magyarkút után széles erdészeti úton, patakmederben haladtunk nagyon lassan emelkedve. Az út mellett egyre-másra ágakból összeállított kunyhókat hagytunk el, hevenyészett menedéknek, bivakhelynek tűntek, Csongornak meg is lódult a fantáziája, terveket szőtt arra, hogy mit csinálnánk, ha itt az erdőben érne az éjszaka. Mohára hajtanánk a fejünket, és ő kiakasztaná a pulcsiját a kunyhó nyílására ajtónak. Biztosan izgalmas kaland lenne ez is, de azért én jobban örültem volna annak, ha még világosban a szállásunkra érünk. Nem is volt gond ezzel az utolsó néhány kilométerrel, bár a Szendehely előtti emelkedők már igazán nem hiányoztak – ez már ízelítő volt abból, ami másnap vár ránk. A zúzmarás falut megpillantani gyönyörűség volt, aztán még egy hosszabb séta a szállásig. Ezen a hétvégén nem volt esküvő, egyedül voltunk az egész emeleten, és az étteremben kifejezetten finom, meleg vacsorát fogyasztottunk.

Így láttuk meg a falut

Mivel másnap Ősagárdról busszal terveztünk hazaindulni, pontosan meg kellett tervezni az indulást. Én lettem a kerékkötője, ugyanis valamiért éjszaka órákig csak forgolódtam, emiatt aztán reggel elaludtam. Csongor már rég indulásra kész volt, amikor én kapkodva öltöztem és pakoltam. Az ajtón kilépve pedig jégpályán találtuk magunkat – az éjjel ónos eső esett. Ennek nem örültem, egészen komolyan felmerült bennem annak a lehetősége, hogy visszafordulunk, Szendehelyen felülünk egy buszra és irány haza. Annyi esélyt adtam a túrának, hogy ha az erdőig eljutunk, ahol már nincs aszfalt, akkor döntöm el az ottani viszonyok alapján. Az úton és a faluból kivezető kerékpárúton úgy haladtunk, hogy a talpunkon álltunk, nem léptünk és a bottal hajtottuk előre magunkat a jégen, vicces volt. Amikor elértük a Lósi patakot és a Katalinpusztára vezető erdei utat, a csúszás majdnem teljesen megszűnt. 

A fagyos Lósi-patak

A talaj részben elvezette az ónos esőt, a ráfagyott réteg vékony és egyenetlen volt, körültekintően ugyan, de járható. Attól még mindig tartottam, hogy a Naszály magasabb régióiban veszélyesebb lesz, de egyelőre nem láttam indokoltnak visszafordulni. Útközben azt is újra átbeszéltük Csongorral, hogy ha velem történik valami, és neki kell segítséget hívnia, mi a teendő.

Látjátok a trollokat?

Ahogy egyre feljebb haladtunk, úgy lett egyre járhatóbb a hegy, már ami a jeget illeti, mert a Naszály meredek kapaszkodói persze nem könnyítették meg a haladást. A zúzmarahatártól felfelé egyre fehérebbek lettek a fák, sok hullott zúzmara segítette a tapadást, a csúcs közelében már hó is volt. A Naszály nem adja magát könnyen, én már ismertem, Csongornak most kellett megtapasztalnia – szükség volt a biztatásra és a csokira, és megint igaz volt, hogy az izgalmas terep – keskeny partoldalak, sziklás ösvények – jobban motiválja, akkor is, ha nehezebben legyűrhető. A függőhíd csupa jég volt, külön-külön mentünk át úgy, hogy a bot csak lógott a csuklónkon, a lábunk inkább csak támasztékul szolgált, inkább a két karunkkal kapaszkodva húztuk át magunkat, Csongornak vissza is mentem segíteni.

A csúcsra érés most igazi katarzis volt, tényleg megdolgoztunk érte. Szerencse, hogy terepfutó múltam van és érkeztem már én is a Naszály csúcsára futva, mert különben talán megalázónak is éreztem volna a nem sokkal utánunk egy helyes németjuhásszal felérő futó könnyed mozgását – azért ő is lihegett egy kicsit. Csongor kért még egy szendvicset, én most nem voltam éhes, aztán megindultunk a másik oldalon lefelé. 

Erre már nem ismertem az utat, számomra is meglepetés volt, hogy mennyire lesz szintes. A lefelé tartó út eleje a Kalapos-kőtől való euforikus ereszkedésünkre emlékeztetett, Csongor konkrétan futott, én itt kezdtem elhinni, hogy nem reménytelen Ősagárdon elérnünk a korábbi buszt. Viccelődtünk a „kilátáson”, ráztuk magunkra a zúzmarát, csodáltuk a vastagon fehérrel borított fenyőfákat. 

Ezen a környéken a sokat szidott kéktúrás jelzőtáblák helyett korrekt, helyi táblák vannak olyan információkkal, amikre bátran lehet alapozni, ezekből tudtuk, hogy közeledik Ősagárd. Nagy emelkedő már nem volt az úton, ami egy-két szántófölddel a falu felett bukkan ki az erdőből, majd egy rövidke erdősáv erejéig újra visszatér, hogy aztán már csaholó kutyák, fagyos füvet kapargató kecskék és egy hatalmas, jégcsapokká merevedett ágú fűzfa mellett megérkezzünk a házak közé. Elhaladtunk a kéktúrások között már-már ikonikus ház mellett, aminek sílécekből van a kerítése, és mivel meglepetésemre a busz indulása előtt másfél órával megérkeztünk, pecsételés után végigsétáltunk a falun kocsmát keresve, vagy legalább egy meleg helyet, ahová behúzódhatunk. 

Kocsma közel s távol nincs, a templom zárva, már azon gondolkodtam, hogy becsöngetek valahova, ahol fényt látok, hátha beengednek egy órácskára a nyolcéves gyerekkel, amikor egy biciklit toló néni azt a tanácsot adta, hogy menjünk a faluházhoz, a férfi mosdó nyitva van, kulturált, fűtött, leülhetünk, melegedhetünk. Ide húzódtunk be, a felfújható ülőpárnáinkra ültünk, megettük a maradék szendvicset, csokit, lejelentkeztünk otthon, és vártuk a buszt. Ezúton kérünk elnézést a tényleg tiszta és kulturált mosdó üzemeltetőitől, sajnos a bakancsunkról leolvadó sár ott maradt a járólapon. Hálásak voltunk a fűtött menedékért!

Ezután jött még a jó három órás hazaút: kényelmes busz Rétságra, majd onnan zsúfolt és borzasztóan túlfűtött csatlakozás Újpestre – a szomjhalál szélén kapaszkodtunk le a szaunának is beillő buszról. Pótoltuk a vízkészleteinket, és keresztül metróztunk és metrópótlóztunk a fővároson, a Déli pályaudvar aluljárójában még megjutalmaztuk magunkat almával és csokival, és A kis herceget mesélve vonatoztunk haza Székesfehérvárra.

Fontos tapasztalat, hogy a hidegben több erőfeszítés túrázni, mintha a szervezet nagyobb energiát fordítana a test melegen tartására, ezért jobban fáraszt a gyaloglás. A kétnapos túra összesen volt 32 kilométer, ősszel, sőt még decemberben is simán megtettünk ennyit egy nap alatt. A réteges öltözködés nagyon bevált ésa felfújható ülőpárnának is hasznát vettük, bot nélkül pedig már soha nem indulnék el.

OKT Nógrád-Ősagárd

17+15.07 km, 463+624 m szint

Megkezdtük a túraévet a Vértesben - OKT 10. szakasz Csókakőtől Gántig

Ugyan beharangoztam a túraév elkezdését január első hétvégéjére, de aztán a tomboló szél miatt aznap mégis otthon maradtunk. Gondolkodtam egy hétköznapi alkalmon is, de nem akartam, hogy Csongor túl sokat hiányozzon emiatt az iskolából, szóval ez egy hét halasztást jelentett. De január 12-én sincs késő.

Hogy hogyan kerültünk Írottkőről a Vértesbe? Nos, a kék túrát nem kell folyamatosan teljesíteni, bárhol meg lehet csinálni egy-egy szakaszt. Én hat évvel ezelőtt a Bakonyban kezdtem, és a hozzánk legközelebb eső szakaszokkal folytattam. Mivel Csongor addigra lett megfelelő korú, méretű, teherbírású és lelkesedésű, amikorra én már távolabbi vidékekre értem, így Ötvöstől tartott velem. Ha az én kék túrámat folytatjuk, az övében a hozzánk közel eső részek lesznek a befejezők- ami persze nem baj. Ha viszont inkább közelebb maradnánk, vagy egynapos túrákra szeretnénk menni, akkor a Bakony, a Vértes, a Gerecse ideális célpontok és Csongornak újak.

Évkezdetnek nem is akartunk ennél többet: egy kellemes, nem túl hosszú, nem túl nagy szintemelkedésű, de látnivalókban gazdag túrával akartunk nyitni. Így esett a választásunk erre a szűk 15 kilométeres szakaszra, amely a csókakői várral kezdődik, és a szép fekvésű Gánton ér véget. Szeretnénk a tömegközlekedés területén is fejlődni: eddig is zavart már, hogy autóval megyünk a kiindulópontokra és jövünk haza a célokból, egy ilyen közeli túra erre is jó. Végül mégis úgy adódott, hogy autóval mentünk reggel: a páromnak épp egy Csókakőhöz közeli településen volt dolga. Haza viszont már busszal jöttünk.

Már megint előreszaladtam, természetesen az elejéről kezdem J Reggel kilenc körül érkeztünk a csókakői vár alatti parkolóba, gyönyörű tiszta téli, fagypont körüli időben. Csongor pecsételt – én valójában most nem is kéktúráztam, csak kísértem, hiszen nekem ez a szakasz már az elsők között megvolt. Bár nincs rajta a jelzésen, mi mégis a várral kezdtünk, és mindenkinek azt ajánlom, hogy ne hagyja ki. Először akkor voltam itt, amikor – most már lassan húsz éve – Székesfehérvárra költöztem, és akkor még egy valódi várrom volt, bár a Csókakői Várbarátok már akkor is dolgoztak a felújításán. Mostanra viszont hatalmas fehér falak emelkednek a régi romok felett, kész a kaputorony, a kápolna, és több lépcsősoron lehet feljutni a legmagasabb toronyba. És ez még nem minden, ahogy a portás bácsi elárulta, tavasszal folytatódnak a munkálatok, épül az öregtorony, ami majd olyan magas lesz, mint ahol most a zászló leng.

Lenyűgöző kilátás tárul elénk a várból a Móri-árokra és a Bakonyra, a közelben elterülő falvakra és Mór városára. Bár az ég tiszta kéken ragyog, földközelben megáll a pára, különös látvány felülről nézni a ködfoltokat. Miután kigyönyörködtük magunkat, a vár és a mellette magasodó szikla között átmászva a várhegy hátsó meredek lejtőjén levezető lépcsőn értük el a völgyben a kék jelzést. 

Innentől egy lassú kapaszkodó vezet fel szép sziklaalakzatok között a Csóka-hegy tetejére – nem a konkrét csúcsra, mert az hírközlési terület, de itt a Vértesben amúgy sem a kiemelkedő csúcsok vidékén járunk. Messziről nézve az egész hegység úgy néz ki, mint amikor egy bálna feljön a tenger színére, hosszan, egy tömbként fekszik a Móri-árok partján. Itt inkább a szűk völgyek, sziklás horhosok – itt „horog” a nevük – és a sziklakibúvások az érdekesek.

A gerincen jobbra fordulva széles, egyenes erdei úton haladunk, Csongor rögtön el is veszíti a türelmét és a kitartását. A völgyben kétszer is elesett szegény, ez sem segíti a lelkesedés megtartását. Igyekszem szóval tartani és közben drukkolok, hogy érjünk be hamar valami izgalmasabb részre. Szerencsém van: szűk, bozótos ösvény következik nagy, keményre fagyott pocsolyákkal. Biztosan hideg volt éjszaka – és most is fagypont alatt van a hőmérséklet, ennyit azért számít, hogy hegyen vagyunk – mert a legtöbbje még engem is elbír, Csongort meg könnyedén. Élvezettel csúszkál rajtuk, némelyik kisebb tónak is beillik. Nagyon lassan haladunk ezen a szakaszon, de kit érdekel ez most, nem mindennap van az embernek alkalma egy vértesi túrán korcsolyázni az erdőben. A hátránya annyi, hogy én kevésbé aktív csúszkáló lévén kicsit fázni kezdek, aztán lassan meg is éhezem. Találunk egy magaslest, ahova felülünk szendvicset enni – lassal úgyis dél lesz – és megyünk tovább. Csongor ezután is folyamatosan a jeget keresi mindenhol, de hófoltokat is találunk.

Állatokkal ezen a túrán nem találkoztunk, legalábbis emlősökkel nem, annál több madárral. Kis, gyors röptű, megfigyelhetetlen énekesmadarakkal és szarkákkal, a környék leglenyűgözőbb madara pedig éles kiáltásaival a holló. Megfigyeltünk egy párt, az egyikük egy szikláról – gondolom, ott fészkelhettek – hívogatta a másikat, aki széles ívben elszállt mellette, mire a sziklán krúgató párja is fellebbent utána.

Gyönyörű bükkösök, völgyek és enyhe emelkedők után aszfaltra érünk, egy ideig kanyargunk rajta, majd balra a Pátrácos völgyébe térünk le. A Nap még mindig süt, de a völgyekben csak a jobboldali dombvonulat tetejét világítja meg. Látványnak szép, de jó lenne, ha minket is sütne egy kicsit, nincs ugyanis melegünk. A völgyből felérve hamarosan egy irtásfoltnál elkanyarodik a jelzés. A hat évvel ezelőtti teljesítésemhez képest emlékeim szerint innentől tér el az útvonal, hat éve ugyanis nem volt benne a Géza-pihenő. Egyre ismerősebb lesz mégis, hiszen a Vérkörön jártam itt, és egyszer szilveszterkor is átsétáltam Gántról Csákberénybe a Géza-pihenő érintésével.

Csongor azonban először jár itt. A Nap pont szemből süt, a kilátás csak napszemüvegben és elárnyékolt szemmel élvezhető, de tudjuk, hogy ott van. Innentől már biztathatom Csongort azzal, hogy már csak lefelé kell menni. Az egyik legnagyobb élmény ebben a völgyben éri: térdig érő falevélhalomban gázolunk, szórja a magasba, rúgja, esik-kel benne, de most nem bánja, puhára esik. Már látjuk, hol érünk ki a napra a völgyből – ez is völgy, csak szélesebb, itt vezet Gántra a villanyvezeték és egy széles, akár autóval is járható földút.

Most Csongor éhezik meg, a Gánti-barlang pihenőhelyénél megállunk, ő eszik, én elolvasom a tájékoztató táblát, aztán bátran nekivágunk a barlangot rejtő sziklának. Alulról megközelítve nem találjuk a nyílást, kénytelenek vagyunk felkapaszkodni a tetejére. Ez Csongornak megy jobban, én lihegek utána, és most ő biztat, aztán felérve nagyon büszke rám. Ő már addigra rég a sziklatetőn pózol. Innen látjuk a falut, felhívjuk Pétert – egész úton nem volt térerő, csak most, a szikla tetején – aztán addig kutatunk a barlang után, amíg meg nem találjuk. Csongor lelkesedése a tetőfokára hág, igazi felfedezők vagyunk! És amikor visszaereszkedünk a pihenőhöz, már csak két-három kilométer áll előttünk a célig.

Ekkor már meg tudom nézni a telefonomon a buszmenetrendet – tanulság: papírra felírni otthon előre! – a legközelebbi busz tíz perc múlva megy, azt biztosan nem érjük el, a következő félóra múlva. Jó hosszan kell a falu szélső utcájában is sétálni még a vendéglő ablakában lévő pecsétig, amikor megszerezzük, öt percünk marad a buszig. Keressük a buszmegállót, rossz irányba indulunk, futunk vissza – amikor elmegy a busz mellettünk, az ellenkező irányba. Először nem értem, aztán rájövök, hogy ez nem fehérvári, hanem csákvári átszállással vitt volna haza. Tényleg gyakorolni kell még ezt a túrázós tömegközlekedést, meg a felkészülést erre is. Nyertünk másfél órát, mit csináljunk? Beülünk a vendéglőbe sütire, kávéra, teára és melegedni, aztán háromnegyedórával az újabb busz indulása előtt kimegyünk a játszótérre. Végülis ez az igazi kéktúrázás: nem csak érkezünk és távozunk, hanem egy kis időt is eltöltünk a faluban. A park és a játszótér szuper, búcsúzóul még a karácsonyi díszkivilágítást is felkapcsolják nekünk. A buszon aztán megesszük a maradék elemózsiánkat, dokumentáljuk a túrát és melegszünk hazáig.

Csókakő-Gánt 2020. 01.12.

14.94 km, 270 m szint

Évzáró összegzés - ilyen volt 2019 túraszempontból

A 2019-es évet két nagy túracéllal kezdtem meg: az egyik a Pelso kupa teljesítése volt - soha nem vettem még részt semmilyen túrázókupában - , a másik Írottkő elérése a kéken. Az egyik sikerült, a másik nem – a Pelso kupát menet közben elengedtem a kék túra kedvéért, és rendben van ez így.

Voltak az évben családi túráink minden nyaraláson, hosszú hétvégén, voltak teljesítménytúráink családdal és anélkül, túráztam egyedül, felnőttel, gyerekkel, az ország több táján. Ebből jön most egy rövid összefoglaló, tekinthető ajánlónak is.

Januárban Noszvajban jártunk, és hatalmas szerencsénk volt az időjárással, húsz centi hóban csináltuk meg a noszvaji forrástúrát. Öten indultunk, ketten rövidebb távot vállaltak, mi hárman szánkóval kapaszkodtunk fel a Várkút csúcsára és haraptuk a források jegét. Erre a hónapra ez az egyetlen túra jutott.

Noszvaj, Attila-kút

Februárban Kitti barátnőmmel teljesítettük a Téli Tihany teljesítménytúrát, sáros, enyhe és borult időben, mégis remek kilátásokkal. Ez volt a Pelso Kupa kezdőtúrája.

Márciusban túráztam idén először kettesben Csongorral a Reguly Antal teljesítménytúra rövid távján. Itt hangzott el az a mondat, ami aztán meghatározta az év második felét: hogy Csongor szeretne megtenni egy húsz kilométeres túrát idén. Ahogy a blogból tudjátok, ez sikerült is neki. Ezenkívül a Lepke 40 esett még erre a hónapra, amit véletlenszerűen, a vasútállomáson összefutva Edittel teljesítettem, szintén a Pelso Kupa részeként.

Reguly Antal túra Csongorral

Lepke 40 Edittel

Közeleg a tavasz!

Az áprilisi Pirkanc 48 az egyik kedvenc túrám marad, emlékszem, hogy ekkor kezdett igazán kizöldülni az erdő, harapni lehetett a tavaszt, és a rendezés is csodálatos volt. A túra pedig nehéz, sok szinttel, ezért is maradhatott meg utána különösen erősen a teljesítés öröme.

Ugye milyen zöld?

A májust egy családi túrával kezdtük, a Vérteskozma 10-en a két kisebb gyerekünkkel vettünk részt, ez az az igazi örömtúra, együttlét a ragyogó májusi erdőben, könnyű táv, laza tempó. Az e havi másik túra pedig a Tanúhegyek 50 volt, szinte már hagyományosan, évek óta az egyik kedvencem, remélem, jövőre is vissza tudok menni.

Tanúhegyek 50

Nyáron nem vagyok annyira túrázós, a meleget rosszabbul bírom, és a kert sok időt elvesz, így a június egy az egyben kimaradt, tudatosan hagytam ki Pelso kupába tartozó teljesítménytúrát is. De el ne felejtsem - bár semmilyen sportalkalmazásban nem rögzítettem - azt a 10 kilométeres gyaloglást, amit a dán félsziget bokros dűnéin tettünk meg. Idén erre az egy külföldi helyre jutottunk el, de életreszóló élmény marad. Emellett azonban visszatekintve azt látom, hogy júliusban is csak egy-egy hajnali futás fért bele. Két hónapot teljesen kihagytam a túrázásból? Na ilyen idén biztosan nem lesz!

Augusztusban az Upponyi-hegységben nyaraltunk, már nem először, és bár a nagy melegben nem volt könnyű rávenni magunkat, azért egy 12 kilométeres túra belefért Bánhorvátiból a Damasa-szurdok érintésével a Háromkő-bércen át vissza Upponyba. Négyen indultunk, a szurdoknál kettéváltunk, Péter Regővel visszament Bánhorvátiba, mi Csongorral a hegyen át Upponyba.

Most fázom, ha ránézek :)

Ekkor már nagyon terveztem a kék túra folytatását, hiányzott is, meg aztán matematikailag egyre kevesebb volt az esélye, hogy sikerül év végéig elérni Írottkőre.

Szeptemberben adtam még egy esélyt a Pelso Kupának. Bár a nyarat teljesen kihagytam, a Nyitott Pincék teljesítménytúrára még visszatértem.

Aztán ennyi volt – az október már a kék túráról szólt.

Mégpedig azt hozta magával az október – és azért jelentett áttörést a kéktúrázásban – mert Csongor érdeklődni kezdett a kék túra iránt, és szeretett volna ő is velem tartani a hátralévő szakaszokon. Háromgyerekes anyaként nem egyszerű eljutni túrázni, főleg hosszabb, egésznapos túrákra, az agyam hátsó részében mindig ott van egy kis lelkiismeretfurdalás, egy kis önvád, amiért egyedül is elmegyek. Így viszont, hogy legalább az egyik gyerek velem van, a másik pedig az apjával csinál programokat kettesben, tehát a túrázás minőségi együtt töltött idő a természetben – így már nincs min aggódni. Októbertől tehát havi egy hétvége belefért, ráadásul kiderült, hogy Csongor igencsak teherbíró. Emellett az őszi szünetben a Mátrában jártunk, ahol volt egy 13 kilométeres szalamandralátó túránk az Ilona-vízeséshez, és egy másik a kék egy szakaszán. Itt ért minket az első hó a Kékes oldalában.

Novemberben és decemberben is egy-egy hétvégét töltöttünk a Kéken, ahogy erről ezeken a hasábokon hűségesen beszámoltam. Ezzel sikerült teljesíteni a másik túracélt, Írottkőt, és ezért engedtem el gond nélkül a Pelso kupa őszi és téli túráit – mert így a kisfiammal mehettem, pecsételhettem és tölthettem kettesben teljes hétvégéket.

Teljesen elégedett vagyok az évvel, 410 kilométert túráztam összesen, és ahogy az elején írtam, volt benne minden. Az év nagy hozadéka Csongor becsatlakozása, áldás, hogy ez megtörtént. 

Az idei cél egyszerű: havi egy kétnapos kéktúra Csongorral, minél tovább eljutni Keletre, és ha még beleférnek emellett egynapos túrák, akkor jöhet a DDK, vagy akár a kedvenc teljesítménytúrák akár családdal, akár egyedül.

Nektek milyen volt az évetek?