Megkezdtük a túraévet a Vértesben - OKT 10. szakasz Csókakőtől Gántig

Ugyan beharangoztam a túraév elkezdését január első hétvégéjére, de aztán a tomboló szél miatt aznap mégis otthon maradtunk. Gondolkodtam egy hétköznapi alkalmon is, de nem akartam, hogy Csongor túl sokat hiányozzon emiatt az iskolából, szóval ez egy hét halasztást jelentett. De január 12-én sincs késő.

Hogy hogyan kerültünk Írottkőről a Vértesbe? Nos, a kék túrát nem kell folyamatosan teljesíteni, bárhol meg lehet csinálni egy-egy szakaszt. Én hat évvel ezelőtt a Bakonyban kezdtem, és a hozzánk legközelebb eső szakaszokkal folytattam. Mivel Csongor addigra lett megfelelő korú, méretű, teherbírású és lelkesedésű, amikorra én már távolabbi vidékekre értem, így Ötvöstől tartott velem. Ha az én kék túrámat folytatjuk, az övében a hozzánk közel eső részek lesznek a befejezők- ami persze nem baj. Ha viszont inkább közelebb maradnánk, vagy egynapos túrákra szeretnénk menni, akkor a Bakony, a Vértes, a Gerecse ideális célpontok és Csongornak újak.

Évkezdetnek nem is akartunk ennél többet: egy kellemes, nem túl hosszú, nem túl nagy szintemelkedésű, de látnivalókban gazdag túrával akartunk nyitni. Így esett a választásunk erre a szűk 15 kilométeres szakaszra, amely a csókakői várral kezdődik, és a szép fekvésű Gánton ér véget. Szeretnénk a tömegközlekedés területén is fejlődni: eddig is zavart már, hogy autóval megyünk a kiindulópontokra és jövünk haza a célokból, egy ilyen közeli túra erre is jó. Végül mégis úgy adódott, hogy autóval mentünk reggel: a páromnak épp egy Csókakőhöz közeli településen volt dolga. Haza viszont már busszal jöttünk.

Már megint előreszaladtam, természetesen az elejéről kezdem J Reggel kilenc körül érkeztünk a csókakői vár alatti parkolóba, gyönyörű tiszta téli, fagypont körüli időben. Csongor pecsételt – én valójában most nem is kéktúráztam, csak kísértem, hiszen nekem ez a szakasz már az elsők között megvolt. Bár nincs rajta a jelzésen, mi mégis a várral kezdtünk, és mindenkinek azt ajánlom, hogy ne hagyja ki. Először akkor voltam itt, amikor – most már lassan húsz éve – Székesfehérvárra költöztem, és akkor még egy valódi várrom volt, bár a Csókakői Várbarátok már akkor is dolgoztak a felújításán. Mostanra viszont hatalmas fehér falak emelkednek a régi romok felett, kész a kaputorony, a kápolna, és több lépcsősoron lehet feljutni a legmagasabb toronyba. És ez még nem minden, ahogy a portás bácsi elárulta, tavasszal folytatódnak a munkálatok, épül az öregtorony, ami majd olyan magas lesz, mint ahol most a zászló leng.

Lenyűgöző kilátás tárul elénk a várból a Móri-árokra és a Bakonyra, a közelben elterülő falvakra és Mór városára. Bár az ég tiszta kéken ragyog, földközelben megáll a pára, különös látvány felülről nézni a ködfoltokat. Miután kigyönyörködtük magunkat, a vár és a mellette magasodó szikla között átmászva a várhegy hátsó meredek lejtőjén levezető lépcsőn értük el a völgyben a kék jelzést. 

Innentől egy lassú kapaszkodó vezet fel szép sziklaalakzatok között a Csóka-hegy tetejére – nem a konkrét csúcsra, mert az hírközlési terület, de itt a Vértesben amúgy sem a kiemelkedő csúcsok vidékén járunk. Messziről nézve az egész hegység úgy néz ki, mint amikor egy bálna feljön a tenger színére, hosszan, egy tömbként fekszik a Móri-árok partján. Itt inkább a szűk völgyek, sziklás horhosok – itt „horog” a nevük – és a sziklakibúvások az érdekesek.

A gerincen jobbra fordulva széles, egyenes erdei úton haladunk, Csongor rögtön el is veszíti a türelmét és a kitartását. A völgyben kétszer is elesett szegény, ez sem segíti a lelkesedés megtartását. Igyekszem szóval tartani és közben drukkolok, hogy érjünk be hamar valami izgalmasabb részre. Szerencsém van: szűk, bozótos ösvény következik nagy, keményre fagyott pocsolyákkal. Biztosan hideg volt éjszaka – és most is fagypont alatt van a hőmérséklet, ennyit azért számít, hogy hegyen vagyunk – mert a legtöbbje még engem is elbír, Csongort meg könnyedén. Élvezettel csúszkál rajtuk, némelyik kisebb tónak is beillik. Nagyon lassan haladunk ezen a szakaszon, de kit érdekel ez most, nem mindennap van az embernek alkalma egy vértesi túrán korcsolyázni az erdőben. A hátránya annyi, hogy én kevésbé aktív csúszkáló lévén kicsit fázni kezdek, aztán lassan meg is éhezem. Találunk egy magaslest, ahova felülünk szendvicset enni – lassal úgyis dél lesz – és megyünk tovább. Csongor ezután is folyamatosan a jeget keresi mindenhol, de hófoltokat is találunk.

Állatokkal ezen a túrán nem találkoztunk, legalábbis emlősökkel nem, annál több madárral. Kis, gyors röptű, megfigyelhetetlen énekesmadarakkal és szarkákkal, a környék leglenyűgözőbb madara pedig éles kiáltásaival a holló. Megfigyeltünk egy párt, az egyikük egy szikláról – gondolom, ott fészkelhettek – hívogatta a másikat, aki széles ívben elszállt mellette, mire a sziklán krúgató párja is fellebbent utána.

Gyönyörű bükkösök, völgyek és enyhe emelkedők után aszfaltra érünk, egy ideig kanyargunk rajta, majd balra a Pátrácos völgyébe térünk le. A Nap még mindig süt, de a völgyekben csak a jobboldali dombvonulat tetejét világítja meg. Látványnak szép, de jó lenne, ha minket is sütne egy kicsit, nincs ugyanis melegünk. A völgyből felérve hamarosan egy irtásfoltnál elkanyarodik a jelzés. A hat évvel ezelőtti teljesítésemhez képest emlékeim szerint innentől tér el az útvonal, hat éve ugyanis nem volt benne a Géza-pihenő. Egyre ismerősebb lesz mégis, hiszen a Vérkörön jártam itt, és egyszer szilveszterkor is átsétáltam Gántról Csákberénybe a Géza-pihenő érintésével.

Csongor azonban először jár itt. A Nap pont szemből süt, a kilátás csak napszemüvegben és elárnyékolt szemmel élvezhető, de tudjuk, hogy ott van. Innentől már biztathatom Csongort azzal, hogy már csak lefelé kell menni. Az egyik legnagyobb élmény ebben a völgyben éri: térdig érő falevélhalomban gázolunk, szórja a magasba, rúgja, esik-kel benne, de most nem bánja, puhára esik. Már látjuk, hol érünk ki a napra a völgyből – ez is völgy, csak szélesebb, itt vezet Gántra a villanyvezeték és egy széles, akár autóval is járható földút.

Most Csongor éhezik meg, a Gánti-barlang pihenőhelyénél megállunk, ő eszik, én elolvasom a tájékoztató táblát, aztán bátran nekivágunk a barlangot rejtő sziklának. Alulról megközelítve nem találjuk a nyílást, kénytelenek vagyunk felkapaszkodni a tetejére. Ez Csongornak megy jobban, én lihegek utána, és most ő biztat, aztán felérve nagyon büszke rám. Ő már addigra rég a sziklatetőn pózol. Innen látjuk a falut, felhívjuk Pétert – egész úton nem volt térerő, csak most, a szikla tetején – aztán addig kutatunk a barlang után, amíg meg nem találjuk. Csongor lelkesedése a tetőfokára hág, igazi felfedezők vagyunk! És amikor visszaereszkedünk a pihenőhöz, már csak két-három kilométer áll előttünk a célig.

Ekkor már meg tudom nézni a telefonomon a buszmenetrendet – tanulság: papírra felírni otthon előre! – a legközelebbi busz tíz perc múlva megy, azt biztosan nem érjük el, a következő félóra múlva. Jó hosszan kell a falu szélső utcájában is sétálni még a vendéglő ablakában lévő pecsétig, amikor megszerezzük, öt percünk marad a buszig. Keressük a buszmegállót, rossz irányba indulunk, futunk vissza – amikor elmegy a busz mellettünk, az ellenkező irányba. Először nem értem, aztán rájövök, hogy ez nem fehérvári, hanem csákvári átszállással vitt volna haza. Tényleg gyakorolni kell még ezt a túrázós tömegközlekedést, meg a felkészülést erre is. Nyertünk másfél órát, mit csináljunk? Beülünk a vendéglőbe sütire, kávéra, teára és melegedni, aztán háromnegyedórával az újabb busz indulása előtt kimegyünk a játszótérre. Végülis ez az igazi kéktúrázás: nem csak érkezünk és távozunk, hanem egy kis időt is eltöltünk a faluban. A park és a játszótér szuper, búcsúzóul még a karácsonyi díszkivilágítást is felkapcsolják nekünk. A buszon aztán megesszük a maradék elemózsiánkat, dokumentáljuk a túrát és melegszünk hazáig.

Csókakő-Gánt 2020. 01.12.

14.94 km, 270 m szint

Évzáró-évnyitó poszt

Annyira kevés időm van a rendes blogírásra, hogy nagyon. De nem akarom ezt a blogot hanyagolni, úgyhogy most gyorsan összeírtam magamnak a ki nem posztolt terepfutásokat, túrákat, és készítek róluk egy gyors összefoglalót pár képpel. Kivéve a Naszály trailt, mert az külön posztot érdemel.

Tehát időrendben, az első, amiről nem írtam, a márciusi Országfutás volt, amit terepen szerettem volna teljesíteni, 20 kilométert. Nem mentem messze, csak ide a Velencei-hegységbe, a tópartról indultam Pákozdról, a Szúnyog-szigettől, és Pázmándon lyukadtam ki. Főleg a piros sáv és háromszög jelzéseken futottam, és csodákat láttam, sose jártam még ezeken a részeken. Szép erdők, dombok, patakok, virágok, két forrás is, ingókövek - megtaláltam a Likas-követ is - majd a végén Nadap után némi aszfalt és szőlőhegy után a meglepetés, a pázmándi sziklák: eddig fogalmam se volt róla, hogy itt olyan komoly sziklaalakzatok vannak, hogy sziklamászók is gyakorolnak rajtuk, mint épp az ottjártunkkor is. A tetejükön aztán elég menő célfotó készülhetett :) Pár kép innen:

Likas-kő

Pázmándi szőlőhegyek

Az utolsó előtti fotó a meglepetés: a célban, a pázmándi szikláknál jöttem rá, hogy ez a Velencei-hegységi piros túra, aminek nagy részét most lefutottam, de többször letértem róla más jelzésre. Érdemes lesz egyszer egyben is végigjárni. - Országfutás Pákozd - Pázmánd 20.34 km, 464 m szint

A következő egy rövidebb, 12 kilométeres futás volt a Vértesben, de olyan szép, lenyűgöző és kevésbé ismert helyen, hogy kicsit talán sajnálom is megemlíteni. El ne árasszák a turisták :) A Vértesi Panoráma tanösvény Csákberényből indul a vadászati és erdészeti múzeum mögül, és mindössze 5 km, úgyhogy gyerekekkel is kényelmesen bejárható. Az eleje emelkedik, van benne nem túl szép, szántóföldes rész is, de aztán kiér a dombtetőkre, és kanyarogva elvezet egy olyan völgy fölé, egy kilátópontra, ahonnan hosszasan lehet csodálni a Vértes belsejét. Tökéletes csend, nyugalom és a szemközti domboldalon legelésző őzek... Ha az ember kicsodálkozta magát, továbbindul, és beér egy annyira mély, sötét völgybe, hogy talán még félni is eszébe jut... de akkor szarvast lát közelről, és már el is felejti a félelmet a csodálkozástól. Szinte észre sem veszi, már kint is van újra a múzeum mögött. Mivel nekem ennél több kilométer kellett aznap, átfutottam a falun és a másik oldalán elterülő, csodás kilátást nyújtó kopasz dombokon nyargalásztam fel és alá. - Vértesi Panoráma Tanösvény 12,01 km, 290 m szint  (Fotókat sajnos nem találtam)

Május közepén Zamárdi fölött futottam 22 kilométert terepen. Azt tudtam, hogy ott van a közelben a töreki Cinege tanösvény, ahhoz kerestem még plusz útvonalat, hogy kiadja ezt a távot. Zamárdin belül aszfaltos, murvás utcákon indultam, de elég hamar felértem a falu régi, magasabb régióiba, majd onnan ki az erdőbe. Ha jól emlékszem, Kő-hegynek hívták a kis csúcsot, ahová felértem, kicsit lejjebb egy vaskereszt volt a tájékozódási pont, majd a falu tetején egy szép új kilátó. Innen nem kanyarodtam még vissza a falu felé, hanem a másik irányban futottam keresztül a fenti utcákon, érintettem a Szamár-kőt, majd átfutottam Töreki felé, ahol rátértem a Cinege tanösvényre, és kiegészítettem a tavak között a távomat, hogy az autóhoz visszaérve meglegyen a 22 kilométer. - Zamárdi-Töreki 22.33 km, 277 m szint (Fotók ehhez sincsenek)

Nyáron egy anyajegyműtét utáni futástól való eltiltás alatt az egyetlen megmozdulásom a Gerecse Trailen való önkénteskedés utáni szalagbontás volt, ez egy 6 km-es túra volt Marcival és Mónival, én nem futottam bele, Móni igen. Majd Péterrel mentünk el a Csillagporos Vasparipa túra 7 kilométeres távjára, ami egy éjszakai túra a Bakonyban, Porva-Csesznekről indulva és Vinyére érkezve, de a rövid táv miatt csillagporral nemigen találkoztunk nyár közepén - bár a naplemente gyönyörű volt - mi még utána bementünk egy kicsit a már tényleg sötét Cuha-szurdokba.

Július utolsó hetében egy fantasztikus hetet töltöttünk a Zemplénben, én még sosem jártam arra (vagy legfeljebb osztálykirándulás-szinten) és szerelem lett belőle. Szinte mindennap túráztunk rövideket a gyerekekkel, felmásztunk a Nagy-Milicre is, voltunk a füzéri várban, szerintem életreszóló élményeket szereztünk. Majdnem minden reggel futottam is, a vágáshutai Kispartól és Nagypartról csodáltam meg a hajnali ködöket. A forró nyárban kifogtuk talán az egyetlen hetet, amikor túrázásra, kirándulásra alkalmas volt az időjárás. Innen már vannak képeim :)

Jánosvára kilátó

Reggeli ködök

Megyer-hegyi tengerszem

Esti ködök

Füzér

Felfelé a Nagy-Milicre

Kilátás a Kis-Milicről

Azután a nyár végén még lett Péterrel egy hétvégénk anyukámnak köszönhetően, és elszöktünk a Börzsönybe. Az első napot végigtúráztuk, Nagybörzsönyből felmásztunk a Nagy-Hideg-hegyre, onnan a Csóványosra, majd vissza a Nagy-Hideg-hegyre és egy másik útvonalon le. 25 km volt 1252 méter szinttel, és gyönyörű. Másnap csak kisvasutaztunk és Márianosztra fölött sétáltunk egy kicsit. Végül a nyarat a már posztolt szülinapi futással és túrával zártuk.

Az ősz beköszöntével rám újabb műtét várt, de előtte még futottam a Wizzair félmaratonon, nem voltam gyors, de ezt a versenyt most az élvezetnek szántam, és így is lett, kellemeset, örömtelit futottam, végigvigyorogtam és pacsiztam mindenkivel. Ezt az érmet megérdemeltem, aztán másnap befeküdtem a kórházba. Futásból megint kihagytam egy hónapot, és utána is csak lassan, fokozatosan kezdtem újra, illetve megváltam az edzőmtől. Rájöttem, hogy egyszerűen nem tesz nekem jót, nem egyformán működünk vele, nem passzolunk. Hálás vagyok azért, amit a segítségével elértem és amit tanultam tőle, de az, hogy a mozgás igazából az előző műtét óta eltelt edző nélkül, de nem sport nélkül töltött időszakban okozott örömet, ez sokat mondott nekem.

Szóval a műtét után szépen feltornáztam magam apránként tíz kilométer fölé, az őszi Országfutáson tíz kilométert vállaltam, amit Marcival teljesítettem. Nem terep volt, de nagyon szép útvonal Ságvárról Nyimbe és vissza. Ahogy ez ment, amilyen tempóval, jólesően tudtam futni, abból arra következtettem, hogy jöhetnek újra a hosszabb távok, és így a november végre ismét a Kéken talált. 

Mivel a szülinapomon sikerült befejeznem a Kék pilis-visegrádi-hegységi szakaszát, és leértem a Dunához, most a hozzánk közelebb eső másik végénél, Bakonybéltől folytattam. A leggyönyörűbb őszi időben, ragyogó őszi erdőben futottam egy félmaratont Városlőd-Kislődig, míg Péter a gyerekekkel a Sobri Jóska kalandpark utolsó nyitvatartási napját élvezte. Erről itt vannak fotók facebook-olvasóknak. A nap poénja az volt, hogy miután a kalandparktól hazaindultunk, Csongor méltatlankodva jegyezte meg, hogy hiszen nem is túráztunk, úgyhogy Litérnél megálltunk, és megmásztuk a gyerekekkel a Mogyorós-hegyet.  - OKT Bakonybél-Városlőd-Kislőd vá. 21.8 km, 512 m szint

Egy hétre rá volt a FehérVárPalota teljesítménytúra, ahová eredetileg Péterrel szerettem volna menni a 40 km-es távra, de egyikünk sem érezte úgy, hogy ezt jól bírná. Én a műtét miatt, ő nemrég volt beteg. De túrázni akartunk mindenképpen, így pályabejárást tartottunk: megnéztük az úrkúti őskarsztot, majd onnan túráztunk a kéken Városlőd-Kislődig (ez a szakasz visszafelé, és tovább Nagyvázsonyig lesz a következő lefutott szakaszom) majd egy tanösvény-jelzésen vissza Úrkútra. 14 km volt, és ha lehet még szebb az őszi erdő, mint egy héttel azelőtt, akkor bizony most még szebb volt. 

Úrkúti őskarszt

Úrkútról autózva haza útbaejtettük a Miklós Pál-hegyi kilátót, ezzel még két-három kilométert adva a túrához. Régóta izgatja a fantáziámat a Veszprém körüli hegyeken a földből kinőtt több új kilátó, ezzel egyet kipipáltunk :) Jó kis futóterep lesz máskorra.

November sűrű volt, a következő hétvégén volt a Balaton Maraton, ahol én egy félmaratont (2:16, életem harmadik legjobbja) Marci pedig 14 kilométert futott. Ez volt az eddigi leghosszabb versenye, iszonyat büszke vagyok rá!

November 22. pedig a Naszály Trail, ami, mint már mondtam, külön posztot érdemel. Számomra a futóév megkoronázása, a hab a tortán, jövőre is ott leszek. Az utolsó hétvégét pedig két barátnőmmel Dobogókőn töltöttem, Dettivel mindkét nap futottunk az erdőben, hármasban pedig hóban, szélben túráztunk egyet a Thirring-körúton, amit már nagyon régen meg akartam nézni.

Mivel a novembert keményre terveztem, a decembert szándékoltan lazára, illetve befelé fordulósra, a családdal foglalkozósra. Sokkal kevesebbet futottam, mint máskor, és nem is nagyon hiányzott, jólesett a pihenés ezen a téren. Viszont amikor már elmúlt az ünnep, az ország pedig hetek óta ködben ült, és minden futóismerősöm a felülről fotózott ködpaplant mutogatta boldogan, úgy éreztem, ez nekem is kell, a köd fölé kell futnom. Nem akartam nagyon messze menni, reméltem, hogy elég, ha a közeli, alacsonyabb hegyeknél maradok - és elég is lett, a Várpalota fölötti Baglyas-hegyre futottam fel Csórról indulva. Eleinte akkora ködben jártam, hogy az orromig sem láttam, majd elértem a ködhatárt, és ragyogó napsütésben futhattam, de a magasság és a körülöttem lévő dombok egyelőre nem hagyták, hogy felülről nézzem a ködöt. Aztán a  Baglyas oldalában már fülig ért a szám a látványtól, a tetőn pedig nagyon boldog voltam, fenn voltam a felhők fölött, az ég kék volt és a hajamat fújta a szél. Sok időt töltöttem a csúcson és sokat fotóztam. - Csór-Baglyas-Csór 13 km, 348 m szint

Na, hát ez, meg amit rendesen kiposztoltam, ez volt a terepfutós-túrázós 2015. Hogy mik a tervek az új évre? Rengeteg van, ha leírnám, kiderülne, hogy máris túlterveztem az évet. Aszfaltversenyek, terepversenyek, kezdő triatlon, kék túra, piros túra, teljesítménytúrák. Jó lesz? :)