Évzáró összegzés - ilyen volt 2019 túraszempontból

A 2019-es évet két nagy túracéllal kezdtem meg: az egyik a Pelso kupa teljesítése volt - soha nem vettem még részt semmilyen túrázókupában - , a másik Írottkő elérése a kéken. Az egyik sikerült, a másik nem – a Pelso kupát menet közben elengedtem a kék túra kedvéért, és rendben van ez így.

Voltak az évben családi túráink minden nyaraláson, hosszú hétvégén, voltak teljesítménytúráink családdal és anélkül, túráztam egyedül, felnőttel, gyerekkel, az ország több táján. Ebből jön most egy rövid összefoglaló, tekinthető ajánlónak is.

Januárban Noszvajban jártunk, és hatalmas szerencsénk volt az időjárással, húsz centi hóban csináltuk meg a noszvaji forrástúrát. Öten indultunk, ketten rövidebb távot vállaltak, mi hárman szánkóval kapaszkodtunk fel a Várkút csúcsára és haraptuk a források jegét. Erre a hónapra ez az egyetlen túra jutott.

Noszvaj, Attila-kút

Februárban Kitti barátnőmmel teljesítettük a Téli Tihany teljesítménytúrát, sáros, enyhe és borult időben, mégis remek kilátásokkal. Ez volt a Pelso Kupa kezdőtúrája.

Márciusban túráztam idén először kettesben Csongorral a Reguly Antal teljesítménytúra rövid távján. Itt hangzott el az a mondat, ami aztán meghatározta az év második felét: hogy Csongor szeretne megtenni egy húsz kilométeres túrát idén. Ahogy a blogból tudjátok, ez sikerült is neki. Ezenkívül a Lepke 40 esett még erre a hónapra, amit véletlenszerűen, a vasútállomáson összefutva Edittel teljesítettem, szintén a Pelso Kupa részeként.

Reguly Antal túra Csongorral

Lepke 40 Edittel

Közeleg a tavasz!

Az áprilisi Pirkanc 48 az egyik kedvenc túrám marad, emlékszem, hogy ekkor kezdett igazán kizöldülni az erdő, harapni lehetett a tavaszt, és a rendezés is csodálatos volt. A túra pedig nehéz, sok szinttel, ezért is maradhatott meg utána különösen erősen a teljesítés öröme.

Ugye milyen zöld?

A májust egy családi túrával kezdtük, a Vérteskozma 10-en a két kisebb gyerekünkkel vettünk részt, ez az az igazi örömtúra, együttlét a ragyogó májusi erdőben, könnyű táv, laza tempó. Az e havi másik túra pedig a Tanúhegyek 50 volt, szinte már hagyományosan, évek óta az egyik kedvencem, remélem, jövőre is vissza tudok menni.

Tanúhegyek 50

Nyáron nem vagyok annyira túrázós, a meleget rosszabbul bírom, és a kert sok időt elvesz, így a június egy az egyben kimaradt, tudatosan hagytam ki Pelso kupába tartozó teljesítménytúrát is. De el ne felejtsem - bár semmilyen sportalkalmazásban nem rögzítettem - azt a 10 kilométeres gyaloglást, amit a dán félsziget bokros dűnéin tettünk meg. Idén erre az egy külföldi helyre jutottunk el, de életreszóló élmény marad. Emellett azonban visszatekintve azt látom, hogy júliusban is csak egy-egy hajnali futás fért bele. Két hónapot teljesen kihagytam a túrázásból? Na ilyen idén biztosan nem lesz!

Augusztusban az Upponyi-hegységben nyaraltunk, már nem először, és bár a nagy melegben nem volt könnyű rávenni magunkat, azért egy 12 kilométeres túra belefért Bánhorvátiból a Damasa-szurdok érintésével a Háromkő-bércen át vissza Upponyba. Négyen indultunk, a szurdoknál kettéváltunk, Péter Regővel visszament Bánhorvátiba, mi Csongorral a hegyen át Upponyba.

Most fázom, ha ránézek :)

Ekkor már nagyon terveztem a kék túra folytatását, hiányzott is, meg aztán matematikailag egyre kevesebb volt az esélye, hogy sikerül év végéig elérni Írottkőre.

Szeptemberben adtam még egy esélyt a Pelso Kupának. Bár a nyarat teljesen kihagytam, a Nyitott Pincék teljesítménytúrára még visszatértem.

Aztán ennyi volt – az október már a kék túráról szólt.

Mégpedig azt hozta magával az október – és azért jelentett áttörést a kéktúrázásban – mert Csongor érdeklődni kezdett a kék túra iránt, és szeretett volna ő is velem tartani a hátralévő szakaszokon. Háromgyerekes anyaként nem egyszerű eljutni túrázni, főleg hosszabb, egésznapos túrákra, az agyam hátsó részében mindig ott van egy kis lelkiismeretfurdalás, egy kis önvád, amiért egyedül is elmegyek. Így viszont, hogy legalább az egyik gyerek velem van, a másik pedig az apjával csinál programokat kettesben, tehát a túrázás minőségi együtt töltött idő a természetben – így már nincs min aggódni. Októbertől tehát havi egy hétvége belefért, ráadásul kiderült, hogy Csongor igencsak teherbíró. Emellett az őszi szünetben a Mátrában jártunk, ahol volt egy 13 kilométeres szalamandralátó túránk az Ilona-vízeséshez, és egy másik a kék egy szakaszán. Itt ért minket az első hó a Kékes oldalában.

Novemberben és decemberben is egy-egy hétvégét töltöttünk a Kéken, ahogy erről ezeken a hasábokon hűségesen beszámoltam. Ezzel sikerült teljesíteni a másik túracélt, Írottkőt, és ezért engedtem el gond nélkül a Pelso kupa őszi és téli túráit – mert így a kisfiammal mehettem, pecsételhettem és tölthettem kettesben teljes hétvégéket.

Teljesen elégedett vagyok az évvel, 410 kilométert túráztam összesen, és ahogy az elején írtam, volt benne minden. Az év nagy hozadéka Csongor becsatlakozása, áldás, hogy ez megtörtént. 

Az idei cél egyszerű: havi egy kétnapos kéktúra Csongorral, minél tovább eljutni Keletre, és ha még beleférnek emellett egynapos túrák, akkor jöhet a DDK, vagy akár a kedvenc teljesítménytúrák akár családdal, akár egyedül.

Nektek milyen volt az évetek?

Az OKT nyugati vége, a DDK eleje - Kőszegről Bozsokra

A kellemetlen kicsengésű és csak forraltborozással kiegyensúlyozható szombati túranap után a vasárnap annyira jó volt, amennyire csak egy túra jó lehetett! Olyan élmény, aminek a feltöltő hatása azóta is kitart, ezek azok a napok, amikért igazán szeretünk túrázni, és amiért újra és újra visszatérünk, de erre a konkrét napra, különösen a délutánjára még csillagport is szórhatott valaki. Természetesen most már alaposan utánajártunk, hogy vasárnap is lesz-e a területen vadászat, de nem találtunk semmit.

Ahogy este kinéztük, reggel 7-re, nyitásra a pékségben voltunk, ahol reggelizni szándékoztunk. Nagyon finom reggelit kaptunk, és örömömre kávé is volt, evés közben néztük az ébredő várost, és próbáltuk elképzelni, milyen lehet itt élni, és reggel rendszeresen a gyönyörű épületek között elsétálni pont ebbe a pékségbe. Közben lassan kivilágosodott, mi pedig jóllakottan elindultunk Írottkő felé. Ma nem akartunk sietni, és tudtuk azt is, hogy közös túrázásaink egyik legnehezebbike áll előttünk: bár rövidebb, mint az eddigiek, viszont jó sok szintet kell legyűrnünk. A befejezéssel kapcsolatban több opció is állt előttünk. Úgy számoltam, hogy ha délután egyre felérünk Írottkőre, akkor bátran mehetünk tovább a DDK-n egészen Bozsokig. Ha ennél kevesebb időnk marad, akkor a kéket elhagyva Velem lehet a végcél, ha pedig teljesen erőnk végén leszünk a csúcson, akkor a legközelebbi autóval megközelíthető pontig, a Hörmann-parkolóig sétálunk majd le. Erősen bíztam az első verzióban, beszereztük a DDK füzeteket is, és nagyon vagánynak is tartottuk megkezdeni, sok előnye is volt (például nem kell majd egy másik alkalommal a DDK kezdéshez a csak gyalog megközelíthető Írottkőre felmenni) de erőltetni semmit nem akartam.

A hajnali napfényben fürdő városi utcákat és a Kőszegre olyannyira jellemző cégéreket nézegetve közelítettük meg a Kálvária-dombot, és Csongort előre felkészítettem, hogy ez lesz az első komolyabb emelkedő. 

A Kálvária-templomot már este mutattam neki, amikor jól látszott a sötét hegyoldalban a díszkivilágítása. Úgy értünk fel, hogy néhány reflektor még megvilágította, árnyjátékot játszottunk velük a templom falán és kíváncsiak voltunk, hogy vajon a városból látják-e az óriási árnyékunkat? Csongornak ez az emelkedő még nem esett nehezére, megnézte a szépen faragott stációkat - ha ilyet látunk, mindig sajnálkozik és felháborodik Jézus szenvedésein szegény – és sokszor mögéjük is felmászott.

A templom után nem sokkal kitértünk a kék kereszt jelzésen a trianoni kereszthez a kilátás miatt – mióta itt jártam, kis fa kilépőt építettek a kereszt előterébe, ahonnan gyönyörűen látszik a Schneeberg. Ha arra jártok, ne hagyjátok ki! Itt pillantottuk meg először Ausztria havas hegycsúcsait, amelyek még sokszor elénk kerültek aznap. A kereszt alatti erdőben pedig egy rókát is láttunk. Napi vad kipipálva.

A kereszt után hamarosan megkezdtük a hosszú mászást a Pintér-tetőre. Ez már nem tetszett Csongornak, kicsit meg is ijedtem, hogy ha ilyen nehezen viseli, mi lesz a táv további részével, de meg kell jegyeznem későbbi ilyen alkalmakra, hogy meglepően kitartó kisfiam van, csak valahogy ki kell fejeznie azt is, amikor nehéz. Végül szerencsésen felértünk, és a hegyek látványa mindent feledtetett. Ezután nagyjából szintben haladtunk, kipihenhettük az emelkedőt. A környéken nagyon szép, új fa táblák igazítanak útba, ezek alapján tértünk le hamarosan újra a kékről: a tábla egy kereszt felé igazított, ami csak 140 méterre volt, de már Ausztriában! Ha ilyen közel vagyunk a határhoz, biztosan nem hagyjuk ki! Meg is kerestük, átléptük a határt, és készültek fotók is Csongorról a határkövön.

Megint előjött a történelmi érdeklődés, meséltem neki arról, amikor ezen a környéken nem volt szabad csak így túrázni, és hogy nekem még mindig különleges élmény az, ami neki természetes: az erdőben ilyen egyszerűen átlépni a határt. Aztán jött az első mélypont, nem is értettem, hogyan csúsztunk át ebbe: Csongor kötekedős lett, semmi nem tetszett neki, sőt azt is mondta, hogy bár ne is jött volna el. Azt hiszem, egy hirtelen csoki jól jött volna akkor, tanulság a jövőre nézve, hogy ilyenkor nem kell a következő logikus pihenőhelyig várni – ez esetünkben a Hétforrás volt, ahol a kis szünet, a csoki, az alma és a Huba forrás vize megfelelő utánpótlással szolgált.

Azt tanultam meg Csongorról – és ez szintén egy olyan dolog, amelyet jó tapasztalatként el kell raktározzak más alkalmakra is – hogy valójában nem a fizikai teljesítmény fárasztja. Persze az is számít, de sokkal inkább az, hogy izgalmas, érdekes legyen a túra. Ez látványosan kiderült akkor, amikor előre figyelmeztettem, hogy az Óház-tetőre vezető emelkedő meredek lesz, készüljön fel. Bemutattam neki a lépésszámolós piramistechnikát, és felkészültem én is arra, hogy jól viseljem a nyafogást. Ami elmaradt, és nemcsak most, hanem a többi emelkedőn is. Kiderült, hogy a testi nehézség leköti Csongor energiáit, a kihívás érdekes, a nehezen elérhető cél motivál. 

Az Óház-tetőről megcsodáltuk a kilátást, Csongor a kilátó történetét megismerve – ez volt a régi kőszegi felsővár – történelmi fantasyt írt fejben, az ő elképzelése szerint oroszok támadták meg a várat, és a magyarok úgy győzték le őket, hogy borzasztóan csípős paprikás hússal kínálták őket. Ez a sztori a Vörös-keresztig kitartott, aztán következett a Stájer-házakig és kicsivel azon is túl vezető aszfalt, ami megint megerőltető volt, a körülötte kanyargó és időnként rátérő tanösvény táblái tartották bennünk a lelket. Meséltem az Alpannonia túráról és a Kendig-csúcsról, ami több látószögből is elénk került, és csodáltam az itteni oszlopcsarnokszerű bükköst. Arról is beszélgettünk – volt ilyen opciónk is – hogy milyen lehet az erdő közepén, a Stájer-házakban aludni – szerintem izgalmas!

A Stájer-házak után nem sokkal ismét meredek ösvényre tértünk. Azt nem is említettem még, hogy itt is volt hó, csak foltokban ugyan, de a kitettebb részeken rendszeresen, sok helyen pedig jeges, csúszós volt az út, sokat segítettek a botjaink. Nagyjából fagypont körüli hőmérséklet lehetett, Csongor gyakran törte a pocsolyák jegét a botjával vagy a talpával. Ez a mostani kapaszkodó is sok helyen jeges volt, nekem nehéz szakasz, Csongornak izgalmas. Többször visszafordultunk megnézni az egyre magasabb hegyoldalból elénk táruló kilátást, aztán már nem láttunk semmit a fáktól, csak a lépéseinket számoltuk és a szelet hallgattuk. 

A csúcs felé haladva egyre több volt a fenyőerdőfolt, a fejünk fölött fenyegetően zúgtak a lombok, míg mi odalent teljesen védetten, a napsütésben és a kapaszkodástól kimelegedve sapka nélkül, nyitott kabátban gyalogoltunk. Jó hangulatban értünk fel a Hörmann-forráshoz, innen már csak 2-3 kilométer a csúcs! Közben Péterrel időről időre egyeztettünk, és én itt már nagyjából lemondtam a bozsoki célról. Haladtunk és a kedvünk is jó volt, de lassúak voltunk – ami rendben is van, egy nyolcévestől amúgy se várok tempót, főleg ilyen távon és ilyen szintek mellett, meg aztán eleve úgy indultunk neki, hogy ma ráérősek leszünk és mindent megnézünk. Ez csupán annyit jelentett, hogy nem gondoltam, hogy egyre felérünk Írottkőre, akkor viszont világosban már nem érünk Bozsokra. Nagyjából a Stájerházak óta már az órámat se nézegettem emiatt. Kicsit sajnáltam, hogy nem kezdjük meg most a DDK-t, de könnyen elengedtem.

A Hörmann-forrás vizéből ittunk, és nekivágtunk az utolsó hosszú emelkedőnek az autóút túloldalán.

Itt már többször jártam, egyszer Csongor is, de nem emlékezett rá. Nekem az út mellett végig tanösvényszerűen elhelyezett táblák szoktak segíteni tagolni a haladást, és időnként ki szoktam használni az elolvasásuk idejét pihenőnek, de most nemigen volt szükség erre. Mondtam is Csongornak, hogy meglepően jól haladunk az utolsó itteni teljesítménytúrámhoz, no meg az ő korához és az időjáráshoz képest. A hó és a jég egyre gyakoribb lett a talpunk alatt, én pedig tudtam, hogy nemsokára kiérünk a határmenti szakaszra, ahol a Magyarország felőli oldalon nincs erdő, és a szél, amit egyelőre csak hallunk, hamarosan ránk is fújni fog. Az utolsó fáknál beöltöztünk, és nekivágtunk a célegyenesnek.

Az egész túrán – és a tegnapin is – alig láttunk embert, most többen jöttek lefelé, és egy könnyed léptű futó is elhagyott minket. Kicsit Delta-főcímre emlékeztető módon talpaltunk felfelé, de azért a kilátást megcsodáltuk: egészen közel látszott Szombathely, és a távolban újra megpillanthattuk a Ság-hegyet. Utólag kimértem, légvonalban több, mint 53 kilométer, és még csak nem is volt teljesen tiszta idő.

Újra erdőbe értünk balról is, és innen már tényleg csak egy kevés emelkedő és kevés kanyar jött, mígnem megláttuk az Írottkő alatti esőbeállót, amelyre szegezve várt minket a kéktúrapecsét. Lepakoltuk a hátizsákokat, koccintottunk a jutalomcsokival, és ekkor néztem az órámra: hihetetlen, de 12:59-et mutatott! Meglepve mondtam Csongornak, kíváncsi voltam, mennyire fáradt és mit reagál erre. Csípőből válaszolta: akkor mehetünk tovább Bozsokra! Ez el is döntötte a kérdést. Felmentünk a csúcsra, megnéztük a kilátót – akkor láttam, hogy magán a kilátón is van pecsét (akkor minek az esőbeállóba? jobb lett volna a fentivel pecsételni, de a hátizsákokat lenn hagytuk) fotóztuk egymást, átmentünk újra a határon, megnéztük az osztrák oldalon álló írott követ, amihez hasonlókról a nevét kapta a hegy, megcsodáltuk a kilátást, egyszóval örültünk mindannak, amit a hegy kínál – és hihetetlen öröm kerített a hatalmába mindkettőnket attól, hogy itt vagyunk, hogy eljutottunk a kék túra nyugati végére! Nekem ez az éves túracélom volt, és még decemberben sikerült! Csongorra pedig iszonyú büszke voltam.

Lesétáltunk vissza a cuccainkért, pecsételtünk az OKT és a DDK füzetünkbe is, és utóbbit ezennel meg is kezdtük: irány Bozsok! Az eufória vitt – meg a lejtő – magunkhoz képest valami hihetetlen gyorsan, és szinte végig énekelve tettük meg az első négy kilométert. Aztán emelkedni kezdett az út a Kalapos-kő felé, de szerencsére nem meredeken, a lelkesedés és a dalok pedig kitartottak. Az a kicsi aggodalom, ami volt bennem Írottkőn, hogy hogy fogja Csongor bírni ezt a plusz nyolc kilométert, teljesen eltűnt, annyira feldobott hangulatba kerültünk mindketten.

Hívtam Pétert, hogy akkor mégis Bozsok a cél. Ő már akkor úton volt értünk, és hála a technikának meg a térerőnek, elküldte az útvonalat és rajta a követhető, élő helyzetét, úgyhogy innentől gyakorlatilag versenyeztünk: vajon ő ér előbb Bozsokra autóval, vagy mi gyalog? Azért persze nem vittük túlzásba, a Kalapos-követ alaposan körbejártuk – és ha valaki a környéken jár, még ha máskor nem túrázik is, javaslom, nézze meg. Kőszegről, Bozsokról és Velemből is elérhető, meglehetősen látványos sziklaképződményről van szó.

A Kalapos-kő körül kanyargó hepehupás ösvényekről az egyenesebbre leérve már látni Bozsok házait, de a kék jelzés nem nyílegyenesen arra tart, előtte tesz még egy nagy félkört az erdőben. Fogadtunk, hogy amíg az Egyszer egy királyfit végigénekelem, elérünk-e az első házakig, és csak néhány perccel vesztettem. Péternél viszont három perccel előbb értük el a falut! Csongor a végén már szaladt, és ujjongva, magasba emelt kezekkel üdvözöltük a fák mögül előbukkanó első házat. Diadalmenetben sétáltunk végig a falun a buszmegállóig, ahol immár a második DDK pecsétünket véstük be a barna füzetbe. OKT nyugati szakasz lezárva, DDK megkezdve!

OKT Kőszeg - Írottkő + DDK Írottkő - Bozsok 22.84 km, 916 m szint

2019. december 15.

A Kőszegi-hegység lábánál - OKT 1. szakasz

Ha tartani akartam magam a tervhez, és el akartam érni az idei nagy túracélomat, hogy év végéig befejezzem az OKT nyugati felét, és eljussak Írottkőre, akkor a novemberi után egy decemberi hétvégére is szükség volt, amikor mindkét nap túrázunk. Ez alkalommal picit kevesebb kilométert tett ki az össztáv, viszont azt is előre ki kellett találni, hogy Írottkő után hol fejezzük majd be a túrázást. De erről majd később, kezdjük a túra elején a beszámolót.

December 14-én már csak egy hét van vissza a téli napfordulóig, ez a legrövidebb nappalok egyike. Nagyon korán kellett hát kelnünk, ha időben el akartunk indulni ahhoz, hogy lehetőleg minél kevesebbet kelljen sötétben gyalogolnunk. Nyolc órakor már az Abláncmalomnál tett ki Péter. Mindig elcsodálkozom rajta, mennyire más képet mutat egy-egy hely egész napos gyaloglás után megérkezve, borús időben, félhomályban, vagy napos téli reggelen, frissen, kiindulási pontként. Most barátságos, ragyogó hely volt az az erdő, ami a legutóbbi túra végén már nem tűnt bizalomgerjesztőnek. Szerencsénk volt, gyönyörű, tiszta téli időt fogtunk ki felszálló párákkal és lepelnyi hóval. 

Amit csak láttunk, mindent megcsodáltunk: a fákon átsütő nap fényét, az Ablánc-patak hídját, a vakítóan ragyogó szántóföldeket. Nem kellett sokáig várni az első két aznapi őzünkre se. Az erdőből kiérve picit több lett a hó, keményebb a jég a pocsolyákon, olvasni lehetett a lábnyomokból és fürkészni a látóhatárt: aki először meglátja a Kőszegi-hegységet, az nyer! Dércsípte csipkebogyót szüreteltünk, felmásztunk a magaslesekbe (újabb nyolc őz!) és meg is volt a jutalmunk, tisztán és meglepően közel tornyosult előttünk a hegység.

Így láttuk meg először a Kőszegi-hegységet

Hat kilométernél értük el Kincsédpusztát, kereszteztünk egy kocsiutat, és a túloldalán újra betértünk az erdőbe. Távolról rendszeresen lövéseket hallottunk, de mivel sehol nem láttunk erre utaló kiírást, nem jutott eszembe, hogy vadászokkal találkozhatunk. Mint kiderült, hiba volt – de erről is később bővebben.

Kincsédpuszta előtt és után, itt volt a legtöbb a hó

Ezen a szakaszon egyelőre véget értek a környékre jellemző hosszú egyenesek, kanyarogtunk az erdőben, utólag a szintrajzon látszik, hogy ez már bizony a Kőszegi-hegység lába, ha nem is erőteljesen, de folyamatosan emelkedik az út. Tömörd előtt már mindketten nagyon vágytunk már Csongorral egy kis pihenőre és meleg innivalóra. Biztos voltam benne, hogy van a faluban egy kocsma, melyikben nincs? Hát ebben. Megtaláltuk a pecsétet, mentünk tovább, kerestük a faluközpontot, a templom-kocsma-vegyesbolt háromszöget, de nem találtuk. Nagyon szép falu egyébként, két Chernel-kastéllyal – a kisebb jobban látható már a falu szélén, a nagyobb egy park közepén áll. 

Az egyik Chernel-kastély

Minket azonban a kocsma érdekelt, de az nem volt. Mielőtt a kéken a falu utolsó utcájára fordultunk volna, meg is kérdeztük, hogy akad-e itt hely, ahová beülhetünk egy forró italt meginni, és megerősítést kaptunk abban, hogy nem akad. Így hát letelepedtünk az egyébként nagyon szépen kialakított pihenőhelyre, és megelégedtünk a szendvicseinkkel és a vizünkkel. Picit át is fáztunk, a faluból kifelé igyekeztünk tempósabb gyaloglásra váltani és újra átmelegedni.

A falu utolsó utcája a Dózsa György utca – Csongor megkérdezte, miről is híres ő, és így kiderült, hogy a kisfiamat érdekli a történelem. Sok jó beszélgetéshez adtak ezután táptalajt a híres emberek, én meg élveztem, mi jön ki abból, ha Csongor elképzeli, mi lett volna, ha ő is ott van egyes történelmi eseményeknél – nagyon színes történeteket tud kieszelni!

Talán az első igazi emelkedő volt ez hosszú ideje, ahogy elhagytuk a falut. Röviden letértünk róla, hogy megnézhessük a Szent Ilona-szobrot, nem sokkal később jött a Gradics-forrás, meg is kóstoltuk a vizét. Ezután a látnivalókban bővelkedő rövid szakasz után azonban visszatértek a jól ismert hosszú egyenesek, derékszögű kanyarok, és a nap is elbújt a felhők mögé, szürke ég borult ránk.

 Mesélve, beszélgetve baktattunk hol lomboserdőben, hol fenyvesben, időnként továbbra is lövéseket hallva – amíg egyszer csak utunkat nem állta egy kisbusz. Közelebb érve ki is szállt belőle egy férfi, és közölte, hogy nem lehet továbbmenni, az országútig terjedő területen hajtóvadászat van, fél-egy órát legalább várnunk kell. Sajnos a várakozási pontról nem lehetett odalátni, ahol a vadászok gyülekeznek, amikor a vadászatnak vége, neki pedig nem telefonáltak időben, mire szóltak nekil, már hosszú perceket várakoztunk feleslegesen. Emiatt beleegyeztem, hogy a következő derékszögű kanyarig elvigyen autóval. Ez az egyetlen ilyen esetünk a kéken, és mivel egy nyolcévessel voltam az erdőben, és világosban szerettünk volna Kőszegre érni, úgy döntöttem, hogy ez a néhány száz méter belefér.

Az utat őrző férfi azt mondta, amikor erről a területről elmennek, ebédelni fognak, és körülbelül másfél órányi szünet után fogják hajtani az út túloldalát. A térképet megnézve úgy számoltam, ennyi idő alatt átérünk a kérdéses szakaszon Csongorral. Nem is vesztegettük az időt, elfogadtuk, hogy így alakult, és sietősre vettük a tempót. Jelen esetben jól jött, hogy nem túl látványos, sík szakaszról vot szó – még egy szarvast azért láttunk itt a várakozás alatt.

Az első csalódás ezután ért, amikor bőven időben elértük az országutat, átkeltünk rajta, és a túloldalon újra elállták az utunkat. Most egy másik férfi tájékoztatott ugyanerről – hajtóvadászat, nem lehet továbbmenni, egy-másfél óra. Itt már nem voltam teljesen higgadt. Nem is amiatt, hogy belefutottunk egy vadászatba, ez az én hibám is, mert nem néztem utána – bár hozzáteszem, utólag sem volt könnyű megtalálni az információt az erdészet honlapján, az erdőbe vezető utakon pedig nem szerepelt kiírás. (Egy keresztező piros jelzésen láttunk zárt sorompót, rajta szabályos figyelmeztetéssel, a kéken nem.) Inkább amiatt, hogy ha az első férfi információja igaz, akkor gond nélkül átérünk, és a vadászat már mögöttünk fog zajlani. Kerülőutat kerestünk a térképen, és találtunk egy lila Mária jelzést, amelyen, ha Kőszegnek hátat fordítunk, elvileg az érintett szakaszt kikerülve juthatunk a kék egy későbbi pontjára. Lehet, hogy még akkor is tart a vadászat, de legalább az idő telik, és már nem kell majd annyit várnunk. Meg aztán addig is gyalogolunk, nem fázunk. Így rátértünk erre, bizony már egy kicsit dohogva az orrunk alatt, de végülis nem bántuk. Láttunk egy Mária-szobrot és egy kápolnát, amit amúgy nem láttunk volna – aztán a kápolna után egyszerűen eltűnt a lila jelzés. Bekerített terület volt mellettünk, a térkép szerint a jelzés átment rajta, de a valóságban nem találtuk meg. Csongor nagyon elkeseredett, és engem is bántott a dolog, de nem volt más hátra, vissza kellett mennünk a műútra. Mire a kék kereszteződéséhez értünk, így is eltelt a másfél óra, arra számítottunk, hogy talán már ott sem lesznek.

De ott voltak. Egy harmadik autó, egy harmadik férfivel, egy harmadik információval: szerinte még legalább egy-másfél óra... Itt már annyira dühös voltam, hogy elsírtam magam, meg szegény Csongor is. Az utolsó egyenes szakasz, aztán egy kanyar és Kőszeg, összesen 6-7 kilométer volt előttünk, amiből csak a rövidebb, egyenes rész érintett. Tény, hogy utána kellett volna néznem, telefonálnom az erdészetnek és a lehető legtöbb információt megtudnom, az is lehet, hogy akkor egy másik dátumot választottunk volna. De hogy három ember ugyanarról a vadászatról hogy tud három teljesen különböző információt mondani...?!

Nem volt más választásunk, elindultunk az aszfalton Kőszeg felé. A távunk meglett, sőt a lila Márián tett kitérővel hosszabb is, mintha tudunk a kéken menni, de a tényleges teljesítés örömét elvesztettük. Remélem, így is érvényes lesz, de szívesen le is járom ezt a szakaszt még egyszer. Amint beértünk a város szélére, a kék kereszt jelzésen haladtunk tovább, és kerestük, hol jön be a kék. Meg is találtuk, és legalább a belvárosba és a várhoz a pecsétért a kék jelzésen érkeztünk. Bepecsételtük, majd megkerestük a szállásunkat. Ez a Várkör Panzió volt – a Kékszállás.hu oldalán Fogadó a Kóbor Macskához néven szerepel, és ez a felirat is látható nagyban az épület oldalára festve. Nagyon érdekes élmény volt az üres panzióban a recepcióra tett kulcsokkal elfoglalni a szállást, telefonon értekezni a a tulajjal, majd másnap reggel ugyanígy elhagyni – bizalomra épülő, mégis kicsit rideg megoldás nekem. A szállással magával nem volt gond, kényelmes, tiszta, volt ágy és meleg víz, több nem is kell. Ráadásul a belvárosban található, alig néhány percre a Hősök tornyától és a Fő tértől, így miután kikeseregtük magunkat a túra balul sikerült vége miatt, és Pétert is felhívtuk elpanaszolni az eseményeket, úgy döntöttünk, megvigasztaljuk magunkat az adventi vásárban. 

Kőszegi advent

A belváros gyönyörű, ezt mindig is tudtam, nem először járok Kőszegen, de karácsonyi kivilágításban először láttam, és különösen szép. A téren tüzek égtek, forraltboros házikók kínálgatták az italokat, és zene szólt. Koccintottunk a kis túrapoharunkkal, én forralt bort kaptam, Csongor gyerekpuncsot, sütit is ettünk és spirálkrumplit, feltöltődtünk zenével és szépséggel, így aztán a nap mégiscsak pozitív mérleggel zárt. Azt is kinéztük, hogy melyik pékség nyit vasárnap reggel is hét órakor, hogy tudjuk, hol költjük el másnap a reggelit, és miután mindezzel megvoltunk, korán nyugovóra tértünk a szállásunkon.

Hosszúra sikerült ez a beszámoló, akárcsak a túra, amiről szól. A következő részben megmásszuk a Kőszegi-hegységet és megkezdjük a Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kék Túrát is, de ez már egy másik blogbejegyzés lesz.

2019.12.14 Abláncmalom-Kőszeg 29.26 km, 414 m szint

Alpannonia 42

Az Alpannonia egy hosszútávú túraútvonal Y alakban, két helyről indul Ausztriában: Fischbachból és Semmeringből, majd a két útvonal viszonylag hamar találkozik és aztán Kőszegig vezetik a túrázót. Két évvel ezelőtt Velemben töltöttük a gyerekekkel az őszi szünetet, akkor olvastam róla először, és persze rögtön felkerült a "majd egyszer megcsinálom" listámra. Azt, hogy teljesítménytúrát is szerveznek az útvonal egy részén, csak idén tudtam meg, de azonnal betettem a naptárba, ráadásul számomra a szervező neve is garancia volt. A leghosszabb, 42 kilométeres távot választottam, bár nagyon tetszett a 33-as is, aminek az a különlegessége, hogy végig a kéken megy, be lehet rajta fejezni a klasszikus OKT-t és el lehet kezdeni a DDK-t. A 42-nek meg az 1682 méter szintkülönbség a specialitása, általában egy ötvenes túrában sincs ennyi szint, sőt még a 77 kilométeres Vérkörben sem, tehát lehetett tudni, hogy ennyi szintet ilyen távra összehozni, az egy kemény túra lesz.

Köszeg jó messze van tőlünk, úgyhogy 3:50-kor keltem és két és fél órát autóztam hátamban a napkeltével, ami már önmagában kellőképpen fárasztó. Vezetés közben el is fogyasztottam egy kólát, de Szombathelynél egy kávéra is meg kellett állnom egy benzinkútnál, ennek következtében én, aki amúgy zöldteával indulok reggelente, semmi drasztikus, úgy felpörögtem, hogy az első kilométereken a fő cél volt a cukortöbblet leadása. A rajt simán ment, attól eltekintve, hogy egy órával később, mint akartam - a kávé miatti megállás és a parkolási nehézségek okán. Néhány városi utcán át egész hamar kiértünk Kőszeg szélére, és egyből belecsaptunk a lecsóba a szintemelkedést tekintve - a Kálváriával kezdtünk. Hát, elolvastam párszor, mi is történt Jézussal az egyes állomásokon, mire felértem a Kálvária templomhoz, ahol egy önellenőrző pontot és szép kilátást találtam. Az egész túrán jó sűrűn voltak elhelyezve a pontok, öt kilométer volt a legnagyobb távolság kettő között, és ezt nagyon szerettem, még ha ember nem is volt minden ponton. Jó volt ilyen rövidebb szakaszokra bontani az egészet.

Rajt után a köszegi utcákon

Jurisics vár

Koronaőrző bunker

Kálvária templom

A Kálvária templomtól még egy kis emelkedő következett, kitérés a nagyon közeli trianoni kereszthez újabb kilátással, majd tovább a Pintér-tetőre, újabb kilátást csodálni. Itt már 500 méter felett járunk, ez már hivatalosan is hegy. Aztán ezt a magasságot szépen elveszítve leereszkedünk a Hétforráshoz, itt két éve, a gyerekekkel jártam először. A pecsételős papíromon az szerepel, hogy önellenőrző pont, de van személyzet, pecsétet kapok, iszom a hét közül Álmos vezér forrásából, és nekigyürkőzöm a túra egyik legkeményebb kaptatójának, fel az Óház tetőre.

Hétforrás

Kilátás az Óház-tetőről

Újabb pecsétet gyűjtök be, mellé müzliszelet, és a kilátást sem hagyom ki - még elég párás, de már halványan kezd derengeni a nap. Üzenek haza, hogy merre járok, aztán irány nagyjából szintben a Vörös-kereszt felé, ami nem meglepő módon egy vörösre mázolt kereszt pár paddal, túrautak és erdei kerékpárút csomópontjában. Kicsit keresgélem, hogy a sok közül melyik is az enyém, majd lefelé indulok a kerékpárúton. Ez a túra egyik legszebb szakaszaként maradt meg bennem: itt sütött ki a nap 9-10 kilométer környékén, és az erdő valami csodálatos volt. Sűrű bükkösben egyre sötétebb erdőben ereszkedem lefelé, a kerékpárutat már elhagytam az Alpannonia jelzés kedvéért, amin leérek a Szikla-forráshoz. Meglepően nagy szikla áll ott egy Mária-képpel, alatta bővizű forrás fakad, iszom és megyek tovább a szép, sötét erdőben. Lassan, kellemesen emelkedik az út, egyre jobban besüt a nap, az erdő egyszerűen gyönyörűséges, főleg bükk, helyenként fenyőfoltok, mohás, füves ösvény a lábam alatt és időről időre szép kilátás Ausztria felé.

Gyönyörű erdő

Aztán aszfaltra érek, az itiner szerint rövid, nekem kicsit más az elképzelésem a rövid szakaszról, és lassan lehet, hogy új túracipő is kéne... szóval hosszú aszfaltos szakasz, végre megnézem a Stájer-házakat, nem sokszor jártam erre, de akkor is mindig csak kiírva láttam, hogy merre vannak. Szépek, felújítottak, régebbiekre számítottam. Haladok tovább és várom, hogy mikor hagyhatom végre el az aszfaltot, bár amikor ez a pillanat elérkezik, tudom, hogy az emelkedés is erősebbre fog váltani. 713 méter magasra kell feljutnom a Hörmann-forráshoz. Az órám kis tévedéssel mutatja a szintet, jó, hogy rá hagyatkozhatom, a piramis technikával haladok felfelé, és amikor megállok pihegni, mindig ellenőrzöm, hogy hány méteren vagyok. Kemény kaptató és meleg is van, de viszonylag hamar felérek, és egy fán látom a biztató feliratot: ellenőrző pont 30 méter. Azt már féllábon is :) Izot kapunk friss forrásvízből, nagyon jólesik, két pohárral is kérek, aztán még a forrásból is iszom.

Hörmann forrás

A kedves pontőr kérdezi, hogy tudom-e, kiről kapta a forrás a nevét, pihenésképpen elolvasom Hörmann kapitány történetét, aztán nekivágok az Írottkőre vezető emelkedőnek. Tanösvénytáblák kísérnek a környékbeli településekről, piramistechnika helyett most ezeknél állok meg, bár a meredekség nem mindig igényelné, de úgy vagyok vele, hogy ha módomban áll, szeretek többet megtudni a környékről, ahol éppen járok.
Egy ideje már éhes vagyok, úgy terveztem, hogy délre felérek Írottkőre és ott eszem, ez pár perc eltéréssel sikerült is. Pecsétet és gélt kapok, nagyjából ötven méterre átsétálok Ausztriába a névadó írott kőhöz, aztán vissza a kilátóhoz, és körbenézek fentről is.

A túra legcukibb része: az Írottkőre felérő és onnan lefelé induló ösvény utolsó méterein a fákon, az esőbeállón a következő üdvözlő üzenet fogad:

Kérdeztem a csúcson, hogy tudják-e, kinek szól, de egyelőre nem derült ki.
Indulok lefelé, Bozsok felé, ez már a DDK. Rövid ideig ismerős terep, két éve Marcival is erre indultunk, de aztán mi elkanyarodtunk Velem felé. Most az elágazástól ismeretlen úton, patakvölgyben, nagyon szép erdőben haladok lefelé, kicsit kezd túl sok is lenni a lejtésből, mert tudom, hogy Bozsok előtt még a Kalapos-kő is jön, az pedig ennél azért magasabban lesz... Végül újra elágazunk, hosszan megyünk a határsávon a zöld jelzésen, ez már emelkedik, majd marad csak a kék, és itt már ismerős is az út. Kalapos-kőnél önellenőrző pont, röviden megcsodálom a köveket -  nincs két éve, hogy a tetejükön ülve uzsonnáztak a gyerekeim - aztán irány lefelé. Az itiner szerint hipp-hopp itt kéne legyen Bozsok, de a kék még egy csomót csalinkázik, aztán a faluban is hosszan vezet. Kezdek morcos lenni és türelmetlen, de ennyire már ismerem magam: ez sóhiány. Remélem lesz sós harapnivaló is, de ha nem, nálam is van. Szerencsére zsíros kenyér, olívaolajos hagyma, paradicsom fogad, eszem és sózom, málnaszörpöt és limonádét is legördítek mellé, fenséges lakoma. A pontőr lányok közvéleményt kutatnak: érdekelne-e egy 120 kilométeres egynapos túra végig az Alpannonia fő vonulatán? Hát persze! Majd feledzem magam 120-ra sok szinttel, de az ötlet jó.

Kalapos-kövek

Bozsok

Erőre kapva indulok tovább, át Velembe, ezt az utat ismerem. Mégis meglepetés ér egész hamar, egy terven felüli frissítőpont. Mivel az itineren szerepel egy meglepetés EP is, megkérdezem őket, de nem ők azok, ők osztrákok és az Írottkő Runde résztvevőit frissítik. Nem néztem utána a rendezvénynek, de a következő néhány kilométeren nagyon sok terepfutó, bringás, nordic walkingos és kutyás túrázó jön szembe. Kicsit elbeszélgetünk a pontőrökkel és adnak nekem ropit :)
Velembe nagyon hamar beérek, tájékoztatom Pétert a haladásomról, pecsételek a kocsmában, kicsit bizonytalankodom, hogy utána jobbra vagy balra, természetesen felfelé. Ha kérdés merül fel, mindig a felfelé a válasz :)  Itt futok össze először azzal a csapattal, akikkel a hátralévő részen kerülgetjük egymást, végül szinte együtt is érkezünk majd be.
Velem már nagyjából 28 kilométernél van, a túra felén még Kalapos-kő előtt túl voltunk, a szintemelkedésnek viszont a nagyobbik felét letudtuk addigra. Ennek ellenére nem szabad abba a hibába esni, hogy azt gondoljuk, a második fele a kevesebb szinttel majd könnyebb lesz. Én például nem néztem meg alaposabban az itinerben lévő térképet, és mivel a Szent Vid-hegyen nem volt ellenőrzőpont, azt gondoltam, oda nem is megyünk fel. Tévedés volt - de hát hogy lehetne ezen a környéken ezt a hegyet kihagyni? Szóval Velemen átgyalogolva nekivágunk az emelkedőnek.

Velem, Hősök kapuja

Kilátás a Szent Vidtől

Szent Vid

Erről beszéltem az előbb - hát nem könnyű. Az itiner szerint 3.1 kilométeren 364 méter szintet kell leküzdeni a Hörmann parkolóig, ez azért jó kis erőpróba. A kápolna az első állomás, ami után kellemesebb, enyhébb terep következik, én kitérek megnézni a kéktúra-emlékművet is, aztán újra meredeken felfelé.

Amit én a Kőszegi hegységben legjobban csodálok, az az ásványvilág, a kőzetek. Csodákon lépdelünk, de tényleg. Csillog a talpam alatt a kristályos pala, szerte hevernek a csillogó fehér kövek, az egyik túratárs szerint hegyikristályok. Most az emelkedőn felfelé kaptatva van alkalmam a lábam elé nézve tüzetesen tanulmányozni őket. Aztán végre-valahára felérek a Hörmann parkolóba, de ha azt hiszem, innentől már csak lefelé, akkor tévedtem: fel a Kendig-gerincre, majd a Kendig-csúcsra is. Kopár dombokon haladunk Ausztria és Magyarország között, mindkét oldalra lenyűgöző kilátással - sajnos a fák hiánya miatt, amiről erdészeti tábla is tájékoztat. Végre megpillantom a Schneeberg tömbjét is a távolban.

A Kendig-csúcs után aztán már tényleg lefelé, valami fura katonai létesítmények mellett haladunk el, itt már végérvényesen egy csapatba verődve a Velemen említett túratársakkal, beszélgetve. Majdnem bezárjuk a kört a délelőtt látott Vörös keresztnél, de még előtte elkanyarodunk, és hopp, egy önellenőrző pontnál isteni finom almákat találunk ládában kirakva a túrázók részére. A legjobb, pont erre volt most szükségem. Innen már nemsokára szőlőhegyekre érünk, ez már Kőszeg-külső, a távolban látszik a Ság-hegy és a Somló, és szelídgesztenye is van, ahogy az az Alpokalján dukál:

Hamarosan aszfaltútra érünk, házak közé, és jön a Kőszeg tábla is, de a túrának még koránt sincs vége, az ízlésemnek megfelelőnél hosszabb és emelkedősebb aszfalt a Szulejmán kilátóhoz vezet, ahonnan még egyszer megtekinthetjük a város panorámáját:

Még egy lépcsőzés lefelé - pont ez hiányzott a lábamnak - aztán egy hangulatos pici utca vezet be a városba, ahol már tényleg csak egy rövid séta, és a várudvaron ott ülnek a pontőrök. Az órámat pont 9:59-nél leállítva lépek eléjük, gratuláció, oklevél, kitűző, személyesen is megismerkedem a szervező Kálmánnal, aki még fotókat is készít:

Kicsit nyúzott vagyok, régen volt már hajnai 3:50 és még vár rám legalább 2.5 óra autózás, úgyhogy csak pár szót váltok a túratársakkal, megköszönöm a túrát és indulok is az autóhoz. A szemben lévő étterem gulyáslevest kínál, jaj mennyire kívánom, de most nem ülhetek be rá, majd főzök magamnak holnap. Irány hazafelé! Útközben a 87-es út mellett még megállok lefotózni a Kőszegi-hegységet a naplementében.

Gyönyörű és élvezetes túra volt, jövőre is szívesen visszajönnék, akár ennél hosszabb távra is, de a legjobb lenne egy teljes hétvégét rászánni, és a gyerekekkel együtt az egyik rövidebb távot kipróbálni.

Alpannonia 42
42 km, 1682 m szint
9:59