VTM

Használati utasítás a szűkszavú, puritán címhez: igazából úgy kell kiejteni, hogy VÉÉÉ TÉÉÉ EMMM! Csupa nagybetűvel és felkiáltójellel. És máris egész más hangulata lesz :)

Nem is tudom, hogyan kezdjek neki a beszámolónak. Az év nagy célversenye volt ez számomra, mióta az őszi első, városi maraton utáni szünetben megszületett a fejemben, hogy akkor legyen ez a következő nagy cél, innentől készüljünk erre. Abban a néhány hétben kerestem meg Gabit, aki azóta az edzőm, és nagyon sokban neki köszönhetem, hogy most itt tartok. Elkezdtünk együtt dolgozni, felkészülni, jött a Naszály Trail, aztán Kaposvár, meg a túrák, futások, amikről itt be is számoltam - mind az ide vezető lépcsőfokok voltak.

Az utolsó akadály, amit le kellett küzdenem, a felgyülemlett stressz és para volt. Szinte nem is vettem észre, csak utólag látom, mekkora teher gördült le rólam, mennyire rákoncentráltam és kicsit talán be is fordultam már az utolsó napokban. Nagyon sokat segített szombaton ez a fantasztikus videó, amit a barátaim raktak össze nekem: http://indavideo.hu/video/TIMI3

Lett versenykörmöm is, pink, mint a nadrágom, Run for your life! felirattal, szóval tényleg minden együtt állt egy szuper futáshoz, már csak maga a futás hiányzott. Péter és Csongor kísértek el a rajtba, a többiek még otthon aludtak. Nem volt egy teljes óránk Száron a rajt előtt, de már a sportcsarnokba belépéskor, az első ismerős megpillantásakor éreztem, hogy szakad le rólam a feszültség, hogy egyre jobban vagyok. Hanga, Gergő és a többi DK, aztán Gyöngyi, akivel most találkoztunk először személyesen, Viki férje, Balázs, Györgyi... minden ismerős arc egy legördülő kő. Drukkok, puszik, hajrázások, aztán visszaszámlálás és rajt!

DK Team a VTM-en

Szerencsére a terep egy részét ismerem a tavalyi félmaratonról, egy másik, hosszú szakaszt pedig a kék túráról. Így tudtam, hogy az első kb. hét kilométer nagyjából folyamatosan emelkedik, erre fel voltam készülve, arra is, hogy körülbelül hol fogok először belegyalogolni. Az erőbeosztás lutri volt, abszolút nincs maratonrutinom, pláne terepen, hogy érezzem, mennyi erő van még bennem, hogyan kell tartalékolni vagy hol lehet többet kiadni, így igyekeztem az elején okosan, tartalékolva menni, illetve az ismert szakaszokon magabiztosabban mozogni.

Még az elején, sok futó együtt

Jó volt látni a színes sokaságot kanyarogni az erdőben, oda-odaköszönni ismerősöknek és most megismert embereknek, együtt haladni egy cél felé. Gyöngyivel indultam el, szinte véletlenül, mert ő még kicsit tanácstalanul járkált fel-alá a rajtban, amikor már visszaszámoltunk, hát megfogtam a kezét: gyere, fussunk! Nem volt olyan tervünk, hogy együtt teljesítjük az egészet, de sikerült nagyjából mindig egy tempóban haladnunk, és olyan jó volt így!

Jó sokan voltunk, lassan húzódott szét a mezőny, és az egész távon ritkán voltam - voltunk ketten Gyöngyivel - egyedül az erdőben. Az emelkedő hét kilométere után nagyon szép, szintezős erdei út következett, figyeltük az erdőt, a virágokat, egész más volt, mint tavaly: akkor zöldebb volt, és sokkal melegebb. Most ideális futóidőt kaptunk. Kilenc kilométernél kanyarodtunk le az addigi, tavalyról ismert ösvényről, és térünk rá a kék keresztre, nagyrészt kellemesen lejt, itt lehet futni. 

Egyelőre figyelem az időt, a tempót, nem minden kilométernél, de néha megjegyzem, hol is tartunk, számolom, hogy ha így megy tovább, mi lesz a vége. Mivel életem első terepmaratonja, a cél a teljesítés, de azért hátul a fejemben titkosan mégis vannak időcélok. 5:30 az, ami a fantasztikus hiperszuperboldogság lenne. Hat óra a "jól van, elégedett vagyok". Minden ezutáni idő pedig azt jelenti, hogy oké, rendben, teljesítettem a távot! Szóval rosszul nem jöhetek ki :) Egyelőre úgy számolom, az 5:30-on kívülre lógok ugyan, de a hat órán kényelmesen belül vagyok. Hamarosan újra emelkedni kezd a kék kereszt, majd megérkezünk szerintem Csákányospusztára, de ebben nem vagyok biztos, mert én a kékről érkeztem anno. Most keresztezzük a kék túrát, maradunk a kék kereszten, elfutunk a hihetetlen hangulatú körtvélyespusztai temető mellett - amit én mínusz kilenc fokban, behavazva megrendítőnek láttam - és egy kicsit hullámozva, aztán meredeken lefelé megérkezünk az első frissítőponthoz. 14 km, elviccelődünk kicsit, veszünk magunkhoz elemózsiát, megnyaljuk a sót, Gyöngyi helyben enne, én ott megtöltöm a markomat és majd gyalogolva megeszem, hívom őt is.

Ráfordulunk a kék jelzésre, innentől nekem boldogság, itthon vagyok! Errefelé kétszer is jártam, egyszer futva, egyszer Marcival túrázva. Nagyon látványos szakasz, ha valaki bele akar szeretni a Vértesbe, arra ideális. Most ellenkező irányban tesszük meg, mint amerről eddig jöttem, innen könnyebbnek tűnik. Már persze miután megmásztuk a Mária-szurdokot felfelé. A Mária-szurdok gyönyörű, felemelő, fantasztikus. Futni ugyan nem lehet benne, pláne felfelé, viszont legalább jól meg lehet nézni. A tetejére felérve újra a temetőnél vagyunk, majd aszfaltút jön, itt úgy érzem, repülök a szembeszélben, számomra ez az egyik legjobb rész. Aztán vissza az erdőbe, kis emelkedők és nagy lejtők követik egymást, aztán jön a Vitányvár, idegenvezetést tartok Gyöngyinek, de sajnos idén nem megy fel a várhoz az útvonal, csak a lombokon át látjuk. Megcsodáljuk a Rockenbauer-emlékfát, kiérünk egy irtásfolt mellé, és jön a boldog száguldás másik oldala: kicsit szenvedek az emelkedőn, és megbeszéljük Gyöngyivel, hogy régebben 18-19 km körül szokott lenni a holtpontom, de amióta futottam pár hosszabb távot, nem tudom, áthelyeződött-e későbbre, vagy ez már az? Igyekszem belegyaloglással kibekkelni.

A Vitányvár előtti lejtőkön azt hittem, elhagyom Gyöngyit, érdekes, hogy nem beszéltük meg, hogy végigmegyünk együtt, egyszerűen úgy alakult a tempónk. Itt gyorsabb voltam, illetve a cipőm alkalmasabb volt a lejtőn futásra, mondta is, hogy menjek nyugodtan. Az emelkedőn meg ő ért utol, és később több olyan pont volt, hogy pont egyszerre volt elegünk, egyszerre gyalogoltunk bele, egyszerre futottunk neki újra. Az emelkedőn elkezdtem azt a taktikát - a barátaimra és a hihetetlen szurkolásukra gondolva, ami időn és téren át elért ide az erdőbe - hogy amikor épp meghalnék, épp belegyalogolnék, akkor csakazértis kinézek még egy fát, még egy jelzést, és elfutok odáig. Többször kiderül, hogy nem is halok meg, bírom tovább is, máskor meg a kinézett pont után tényleg jólesik egy kis gyaloglás.

Elhagyjuk a Szarvas-kutat, aztán a Mátyás-kutat, előbbinél percekig kiabálunk egy lány után, aki hosszan továbbfutott egyenesen a jobbkanyar helyett, de a többedik kiáltást végül meghallja. Aztán jönnek a szép, mély völgyek, ahol télen annyi hollót láttam, visszatér az erőm, rongyolok lefelé, megint elhagyom Gyöngyit, éhes vagyok és várom már nagyon a várgesztesi frissítőpontot, ezt a szakaszt megint egy kis holtpontnak élem meg, de most olyannak, ahonnan gyorsan el kell futni, hogy jobb legyen.
Lefutok a Zsigmond-kő mellett, meglátom a kis várgesztesi tavat, nem tudom, hogy át kell-e futni a valun, vagy valahol vissza be az erdőbe? Követem az előttem futókat, a falun át haladnak, nemsokára ott a frissítőpont! Az önkéntesek azzal várnak "mosolyog, élvezi a futást!" - ezek szerint nem ül ki az arcomra, ahogy épp érzem magam.

Eszem, iszom, izot is kérek, tele marokkal gyalogolva indulunk tovább. Itt letérünk a kék jelzésről, eddig ismertem az utat, innentől kis bizonytalanság keveredik a futásba, szükségtelenül, mert a jelzések kiválóak. Kemény emelkedő jön Várgesztes után a kék kereszten, itt valahol merül le a telefonom, utólag otthon kiderül, 26 kilométerig mért. Nem gond, tudtam, hogy nem fogja végig bírni, az időmet úgyis mérik, a hivatalos track pedig meglesz. De innentől, hogy nem mondja be a kilométereket, elvesztem a viszonyítási alapot, nem tudom, hol tarthatunk, mennyi van vissza és mégis mennyi idő telhetett el. Az eszembe se jut, hogy a karórámat megnézzem :)

Keservesen mászunk felfelé az emelkedőn, itt biztos vagyok benne, hogy jócskán kikerülünk a hat órából, annyira, hogy vissza se fogunk kerülni, kicsit bánom, de elengedem a hatórás időeredményt, és igyekszem a tetőn összeszedve magam mielőbb újra tempósabban futni. Lehet, szép erdőben, szintúton haladunk. Rátérünk a zöld sáv jelzésre, és hamarosan egy kanyarban szembejönnek az ultrafutók! Jó látni őket, olyan könnyedén, rugalmasan futnak, mintha nem is lenne a lábukban tíz kilométerrel több, mint a mienkben. És az is jólesik, hogy így újra sűrűbb a mezőny, előznek, drukkolnak, hajrázunk.

A kapberekpusztai frissítőpontnál újra feltöltődünk, és ez még szerencsére nem az utolsó, alig várom, hogy Hangát lássam majd az utolsónál! De nagyon hosszúak már a kilométerek, nem igaz, hogy nem jön már az a 35, az az utolsó pont, ahol már nem is vagyunk éhesek, csak az a pár lelkesítő szó kell. Meg az az élmény, hogy onnantól megint ismerős az út, a tavalyi félmaraton útvonala.

De közben az agyam valamilyen más üzemmódba váltott. Mire a Hallgató-völgybe érünk, már gyakorlatilag szerelmet vallok Hangának, úgy szeretem, olyan jó látni, őt is, meg a többi önkéntest is, elönt a hála, hogy ott vannak értünk. Kicsit túltengenek már bennem az érzelmek. A sátrukra ki van téve egy óra, Gyöngyinek jut eszébe megnézni: délután két óra van, most vagyunk öt óránál! Gyors fejszámolás: az öt és fél ugyan biztos nem lesz meg, de a hat órán jócskán belül vagyunk, pedig én már teljesen elengedtem! Amúgy is elszállt érzelmi állapotomat ez még megdobja, próbálok mindent beleadni, de iszonyat nehezek már ezek az utolsó kilométerek.

Arról nyavalygok Gyöngyinek, hogy nekem nincs rutinom, fogalmam sincs, hogy kell erőt beosztani ilyen távon, nem akarok úgy befutni, hogy még marad bennem tartalék, mindent ki akarok adni magamból, de nehogy korábban elfogyjon az erő. Ezt vajon hogy kell? A lányokra gondolok, a buzdításra, a családomra és Gabira, akinek azt ígértem, hogy mindent beleadok. Meg arra, hogy ez a fő verseny, az éves nagy cél, most kell meghalni! És előveszem újra azt a taktikát, hogy amikor úgy érzem, meghaltam, akkor még egy kicsit ráfutok. Egy fányival, egy jelzésnyivel mindig bírok többet, ezt kell elhinni! Nagyon nehéz. Nem tudom leírni azt a delíriumos, befordult állapotot. Már mintha nem az én lábam vinne. Máskor mindig maradt még egy kis erőtartalék az utolsó méterekre, a maratonon is sprinteltem a célban, most csak érjek be. Csak vigyen be a lábam. Nem tudom eldönteni, hogy amit balra a fákon át látok, az már az első háztető, vagy egy domb? Vagy látomás?

Háztető az! Beérünk a szélső utcákba, biztatjuk egymást: már csak két kilométer! Annyit féllábon is, bármikor futunk! De nagyon messze van az a templom, az a közlekedési tábla, az a kanyar! És még az utolsó kanyartól is milyen messze a cél... Az aszfalton feliratok színes krétával, másoknak szólnak, de engem is buzdítanak. Ott a cél! Úgy érzem, mosolygok... a fotó tanúsága szerint nem igazán sikerült.

Cél! Esküszöm, próbáltam mosolyogni...

Időmérés, dugóka. Érem!! Gyöngyivel egymás nyakába borulunk, kicsit sírok. Beoldalgok a sportcsarnokba. Mintha mi se történt volna. Emberek pihennek, falatoznak, beszélgetnek. Körülnézek. Mit is kéne csinálnom? Egyek? Zuhanyozzak? Nem vagyok még éhes, a forró zuhanyra vágyom nagyon, meg valamiféle kiengedésre. Lerogyok az öltözőben és sírok. Pár perc, és felhívom Pétert, nem tudom, milyennek hallja a hangomat, én nagyon megnyugtatónak az övét. Megkérem, hogy a lányoknak is írja meg, hogy benn vagyok! Az órámra már a sportcsarnokba érve pillantottam, az alapján 5:40-en belül vagyok!

Zuhanyozok, hideg a víz, de nem baj. Ülepednek bennem az élmények. Mire kimegyek, kicsit még kábultan, de már nagyon boldog vagyok, kanalazom a gulyást, beszélgetek a többiekkel. Egyre boldogabb vagyok, hamarosan már fülig ér a szám. Sokkal előbb jön az érzelmi áradat, mint októberben a maraton után. Jön értem Péter és Csongor, autózunk haza, csodaszép a napsütés. Hazaérek, bekapcsolom a telefont és a facebookról tudom meg az időmet: 5:35:54!!! Újra elsírom magam. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen közel kerültem az álomcélhoz! Hív anyukám, mesélek Péternek, eszem, ölelgetem a gyerekeimet. Most minden jó.

Terepmaratonista lettem.

Vértes Terep Maraton     38.67 km     1005 m szint     5:35:54

Budai Trail

A Budai Trail eredeti időpontjában, tavaly decemberben esélyem sem lett volna elmenni. Aztán jött a jégkár... és bizonytalan időre elhalasztották a versenyt. Én még akkor sem gondoltam, hogy mennék, nem sokkal az új nevezési kiírás előtt ötlött eszembe, hogy a VTM előtt négy héttel ideális felkészülési verseny lehetne. Megbeszéltem Gabival, és beneveztem.

Aznap reggel valami szörnyű vizsgadrukk vett erőt rajtam, én nem tudom, miért van ez, vagy mikor jön már meg az a fajta rutin, hogy ne izguljam halálra magam és ne legyenek mindenféle fizikai tüneteim már jó előre. Most végül egyedül mentem, Péter inkább itthon töltötte a gyerekekkel a napot. Volt egy órám Telkiig autózni, amiben elvileg lenyugodhattam volna, talán valamennyire csökkent is az izgulásom, de most, ha visszagondolok, megint gyomorgörcsöt kapok :)

Az nagyon jó, hogy már minden ilyen versenyen találok ismerősöket. Ott volt Dóri, Gergő, Szabi, megismerkedtem személyesen Anitával is, találkoztam Sallyvel - vele is most először személyesen. Melegítgettem, kentem a lábam melegítő krémmel, masszíroztam, többször elmentem vécére, ittam egy meleg teát - nagyon jó ötlet volt a Coffee Run stábjától teát és kávét főzni a futóknak!

Aztán lassan ideje volt kimenni a rajtba, az izgalmam nem csökkent. Itt nincsenek tömegek, pillanatok alatt elrajtol a mezőny, nincs már hova izgulni, futunk. Gergő mondta, hogy az első emelkedő a faluból kifelé kemény, ott inkább ne fussunk, és akkor utána már jobb lesz, de mégis, hogy lehet egy verseny rajtjában, az első métereken nem futni... A tetején azért belesétáltam, talán 800 métert futottam a 10%-os emelkedőn, de igaza volt Gergőnek, hosszan éreztem még a hatását.

Volt időcélom, konkrétan 3:48, ezt ismételgettem magamban, és igyekeztem figyelni a runkeeper bemondásait, és számolgatni, hogy akkor ehhez képest most hol tartok. Persze a legelején ennek egyáltalán nincs jelentősége, meg úgyis itt most az emelkedőn kívül nem igazán foglalkoztam mással. A tetején, kiérve a mezőre belesétáltam, kicsit hátra is lestem és megnyugodtam, hogy azért nem járok úgy, mint a Tündérhegyin, hogy végig utolsó leszek. Az erdőbe érve elég hamar megláttam az első önkénteseket, akik az Anna-laknál szurkoltak és mutatták az utat, balra kanyarodtunk, és ha jól emlékszem, nemsokára nyíltabb terepre, dombok közé értünk. Előttem rózsaszín kabátos lány kerülgette óvatosan a pocsolyákat, az én stratégiám az volt, hogy ugyan nem toccsantam teljes lendülettel beléjük, de a széleikbe lépve igyekeztem egy nagyjábóli egyenes utat kinézni, így sikerült őt megelőznöm. Valamennyire pechemre, mert innentől egy ideig senkit sem láttam magam előtt, de most valahogy nem pánikoltam be ettől. Az út mellett guggolt az első fotós, és nemsokára beértünk az első frissítőpontra.

Milyen sok fotó készült itt :) Az első frissítőn Kristóf bekiabálta, hogy negyedik vaaaagy...!, Hanga meg ellenőrizte körömszín alapján, hogy tényleg én vagyok-e én. Én voltam, és vettem magamhoz sajtot és olajbogyót, vizet még alig fogyasztottam a kulacsból, úgyhogy csak egy kis utántöltést kértem, aztán hajrá.
Nemsokára elértük Nagykovácsi határát, lovarda mellett vezetett az út a falu szélső házai mellett, aztán egy enyhe, de folyamatos, hosszú emelkedővel vissza az erdőbe. Már a lovarda magasságában megpillantottam a távolban egy élénk kék foltot, egy futót, innentől ő lett a referenciapont, és így is emlegettem őket magamban: mögöttem "rózsaszín", előttem "kék", nézegettem, hogy mind megvannak-e, és megnyugtatott, amikor ők is belegyalogoltak az emelkedőbe. Váltogatva futottam és gyalogoltam, mindig kinéztem egy-egy pontot, jellegzetesebb fát, kanyart, ameddig elfutok, és aztán engedélyezek magamnak egy kis gyaloglást. Itt valamelyik kanyarban esett le először az állam, ahogy a felettem magasodó erdőre kicsit kívülről láttam rá, iszonyatos a pusztítás. Képeken is az volt a télen, persze, de nagyon más így élőben látni, pedig most már rég járható az erdő, rengeteget dolgoztak rajta sokan. De a meredező, messziről szinte világító facsonkok látványától sírni tudtam volna...
Elfacsarodott szívvel futottam tovább. Erről jut eszembe, nem is tudom, meddig, nagyon sokáig úgy éreztem, mintha a torkomban dobogna a szívem. Nem éreztem szaporának a szívverést, magasnak a pulzust, hanem mintha nagyon erőseket vert volna, zavaró volt. Nem tudtam, ez baj vagy nem baj, de mivel a futás mintha ettől függetlenül ment volna, folytattam és igyekeztem nem törődni ezzel az érzettel. Utólag azt gondolom, a hirtelen emelkedőtől lehetett az elején, mert azóta itthon egy dombsprintnél jött csak elő.
Vadkerítés mellett kanyarogva emelkedett tovább az út, aztán újabb pontőr és fotós mutatta, hol kell élesen kanyarodva átkelni a kerítésen. Nagyon tetszett, ilyet még nem is láttam: a kerítés feletti repülőhíd mellett kis forgóajtó is volt, talán épp futóknak, vagy bringásoknak, kutyásoknak, tériszonyosoknak? Mindenesetre átfutottam és megörültem az emelkedő végének.

Itt elég szenvedősen jövők felfelé

Itt meg pár méterrel később megláttam a fotóst :)

Az örömöm nem tartott sokáig, mert az út tovább emelkedett, viszont annak örültem, hogy rátértünk a kék kereszt jelzésre. Kellemes izgalmat váltott ki belőlem, hogy tudtam, hogy a kék kereszt a kék túra vonalára vezet, és akkor én itt már jártam, de jó lesz újra látni. Érdekes, pedig pont a vízválasztó, rosszullétes futásom vezetett erre, és mégis.
Újra beljebb értünk az erdőbe, most egy picit nemcsak belegyalogoltam, hanem meg is álltam, ittam, meg valamit a táskámban is pakoltam, úgy emlékszem. Ki is melegedtem, hol levettem, hol feltettem a sapkámat. Aztán, ha már úgyis megálltam, gondoltam, fotózok egyet-kettőt, versenyen úgysem szoktam többet. És pont találtam hóvirágot is :)

Szusszantam egyet, és tovább az emelkedőn, kis nyíltabb rész után újra be az erdőbe, ez nagyon szép szakasz volt, eltekintve a letört fáktól. Szép és szomorú erdő. Már alig vártam, hogy az ismerős kék szakaszra érjek, tudtam, merre kanyarog, és lassan-lassan, de elértem az elágazást. Előttem a Nagy-Szénás gerince, majd kapaszkodója, ez bizony nem nagyon futós szakasz! Kíváncsi voltam, hogy sikerül kijelezni a kopár domboldalon az útvonalat, a nyáron kéktúrázva kicsit elkeveredtem a csúcson. Két segítőnk is volt, egy önkéntes a csúcs alatt közvetlenül mutatta az irányt, egy pedig a csúcson várt a dugókával. Odafenn megpihentem egy cseppet, a kilátást nem hagynám ki, még így borús időben is lenyűgöző.

Pár méterrel lejjebb visszafotóztam a csúcsra:

Apró emberek a csúcson

A kék kabátos kolléganő még mindig előttem, a rózsaszín épp érkezik a csúcsra, az ösvényen jelzőszalag lobog, hajrá, végre lejtő. Az erdőszélen a fák kaput képeznek az ösvény felett, gyanús, hogy nincs rajtuk szalag, de olyan egyértelműnek tűnik az út... Éppen csak belépek, amikor feltűnik a kék kabát (kiderül, hogy Anasztázia) és mondja, hogy nem erre kell menni. Körülnézünk, hol egy szalag, minket látva az utánunk érkező rózsaszín (Zsuzsanna) is keresgél, ő meglátja a jó irányt, mi meg utána, így tehát a sorrend megfordul: rózsaszín-sárga-kék. Én vagyok a sárga :) Szuper lejtő következik, sziklás, keskeny és kanyargós, meredek, hol futós, hol nem, van, ahol ugrálós, szeretem az ilyet, át is veszem a vezetést. A tövénél kis lépcső, majd aszfaltra érünk. Én először azt hiszem, rögtön le is fordulunk róla, de nem, egyre beljebb vezet egy faluba. Elbizonytalanodom, és megvárom a lányokat, mivel nem ismerem a helyet, attól tartok, talán átkeveredtünk a rövidebb távra, és ez már Telki. De megegyezünk, hogy egyértelműen végig erre vezetett a hosszú táv jelzése. Kiderül, hogy kereszteznünk kell Nagykovácsit, ez meglep, bár nem tudom, miért, a Tündérhegyin két falut is kereszteztünk, de valahogy a terepfutás.hu versenyén nem számítottam erre. De persze nem gond, szalagozás van, kocogunk és beszélgetünk is a lányokkal, aztán ott is a frissítőpont. Anasztázia pillanatok alatt elszalad, én eszegetek, Zsuzsannának kavics ment a cipőjébe, tehát beáll újra az eredeti sorrend. A faluból kivezető út nagyon meredek, nézegetjük is, hogy vajon fagyban a csodapaloták tulajdonosai hogy jönnek fel autóval? Megegyezünk, hogy sehogy :) aztán vége a csevegésnek, futunk. Kitartóan emelkedik az út, a táv felén már túl vagyunk, a piros háromszög jelzést követjük, nem tudom, minek a csúcsára.
Én nem vagyok egy gyors futó, pláne terepen, de többször tapasztaltam már, hogy gyors gyalogló vagyok: Anasztázia kitartóan fut előttem, apró léptekkel, irigylem az erejéért, én belegyalogolok, és bár egyáltalán nem áll szándékomban, még magam is meglepődöm rajta, de megelőzöm. Biztos vagyok benne, hogy később síkon vagy lejtőn visszaelőz, hiszen láthatóan jobban bírja a futást.
Innentől teljesen egyedül maradok megint az erdőben, előttem senki, hátranézegetve a kanyarok miatt Anasztáziát sem látom. Megnyugtat azért a tudat, hogy ott van, de közben nagyon örülök magamnak, mert abszolút nem érzem azt, amit egy hete a Tündérhegyin. Nem félek, és végre újra élvezem, hogy csak az erdő van és én. Lehet, hogy csak vissza kellett menni a rosszullét színhelyére? Nem tudom, de itt fogalmazódik meg bennem hosszú idő után először, hogy folytatnom kéne a kék túrát.
A verseny egyik legszebb szakaszához érkezünk, kanyargó, szűk kis ösvény, aztán kiér valahová, tanösvénytábla is van, és szerpentinen kezd kanyarogni lefelé. Itt már a 20. kilométerhez érek, és a telefon bemondásai alapján visszafelé számolok: ha a 3:48-as célt tartani akarom, ennyi időm van még hét kilométerre, tartható? Egyelőre úgy látom, tartható. Ez meg itt a futás egyik legszebb szakasza lenne, ha nem fájdítanák a szívem a derékba tört fenyőfák. Olyan a dombtető, mint a Tátra néhány évvel ezelőtt.
Erdő, mező, irtás, vadetető, ember sehol,  boldogan futok bele a tájba, végre egy kellemes lejtő, az alján egy önkéntes mutatja az éles jobbkanyart. Pici ösvényen, kidőlt fákon át akadályfutás következik, majd az utolsó frissítőpont.

Itt a legfinomabb az olívabogyó, a kulacsomba pedig izót kérek, nyomatják a zenét, nagyon jó a hangulat, biztatnak is, egy kicsit erőre kapok, és átszámolom, mennyi is van még vissza. Biztosan túl vagyunk már nemcsak a táv, hanem a szint nagy részén is, remélem innen már csak lejtő. Hát, ez nem jött be, az egész verseny legalattomosabb emelkedője vár egy kavicsos, széles erdei úton, ami mindig úgy látszik, mintha a következő kanyar után már végre lejtene, de nem és nem. Alig futok rajta, szenvedek és szidom, gyalogolok, belekocogok, gyalogolok... Ááá, miért kellett még ez ide...? Magamra is mérges vagyok, mi a fenét keresek terepfutó versenyen, ha egy ilyen emelkedővel nem bírok el...? És mikor lesz már vége? Újabb és újabb kanyar, és még mindig tart, utólag derül ki, hogy két és fél kilométer volt, és nemcsak én kívántam a pokolba. Majd újra erdőbe érek, már csak három kilométer, már csak kettő. Azt hittem, ilyenkor már látni fogom Telki házait, de olyan szögből közelítjük, hogy takarja a domb vagy az erdő. Felettem a Nagy-Kopasz és a jellegzetes alakú Csergezán Pál-kilátó, nem baj, hogy oda ma már nem kell felfutni. Aztán kezd ismerőssé válni a táj, előttem az Anna-lak, itt fordultunk balra reggel, most jobbról érkezve zárjuk a kört. De jó, akkor innen már ismerem az utat, innen már tényleg csak lefelé!
Az utolsó kilométeren megismétlődik szinte pontosan ugyanaz, ami a Naszály Trailen: utolérek egy futót, közelről már megismerem, hogy Szabi az, először megörülök neki, aztán rájövök, hogy ezen a szakaszon biztosan nem ok nélkül gyalogol. Megkérdezem jól van-e? Görcsöl mindene, előások neki egy magnéziumot a hátizsákból, a kulacsomat is otthagyom, mert vize sincs már, majd a célban visszaadja. És ismét szárnyakat kapok, vigyorgok magamban, segítettem, repülök a célba. Hiába lejt most az utca, ami a rajtban meredeken emelkedett, mégis sokkal hosszabb... aztán egy kanyar, és Hanga kolompol a kapuban és biztat, és Bobek (ha szabad így emlegetni nekem is) vár a célban, dugóka, gratuláció, megjöttem. Huhh.
Nyújtás, óra megállít, vajon benne vagyok a 3:48-ban? 3:46 az én órám szerint, de én egyszer-kétszer megállítottam egy-egy fotó erejéig, vajon a hivatalos idő is benne lesz? Erre még napokat kell várni, de igen! 3:47:48, éppen belül a tervezett időn! Fülig ér a szám. Meg amúgy is, az időtől függetlenül, hiszen ott és akkor még nem is tudtam. Sorbaállok, kérek kólát és az életmentő gulyáslevest, megtalálom Dórit, megbeszéljük a futást, aztán megérkezik Szabi is, jobban lett. Gergő már üdén, frissen érdeklődik, vagy félórával előttünk ért be :)
Kényelmes forró zuhany után gyorsan felkeresem a Nyúlcipőbolt standját. A fenti képeken látható első terepcipőm már amúgy is elnyűtt volt, amikor a HaVasParipa túrán felnyársalta egy törött ág. Úgy gondoltam, megérdemel egy méltó befejezést, és mivel a versenyre kitelepült főtámogató komoly kedvezményeket hirdet, érdemesnek tartottam körülnézni náluk. Érdemes is volt, megjutalmaztam magam az új futóbarátommal:

Majd megmutatom, hogy egy héttel később már hogy nézett ki :)

Budai Trail     27.4 km     3:47:48     822 m szint     8:25 perc/km

Megkésett beszámoló a Naszály Trailről

Naszály Trail. Az évadzáró versenyem, az utolsó terepfutásom ebben az évben, a mazsola a tortám habjának a tetején a maraton után. Nem mellesleg az eddigi legnagyobb szintemelkedésű terepfutásom.

Álltam a zuhany alatt a verseny előtt egy-két estével, és számolgattam, mégis, milyen időt kéne futni 24 kilométeren ezen a terepen. Már nem tudnám visszaidézni a pontos számításaimat, de megegyeztem magammal valami 3:15 és 3:45 közti időben azzal, hogy azért majd meglátjuk a terepet, fogalmam sincs, milyen 24.2 km-en 1120 méter szintemelkedés. Most is a teljesítés a célom, az időtervet meg csak úgy a miheztartás végett tűztem ki, mégis legyen valami.

Nagyon korán kellett kelnem, hogy időben Katalinpusztára érjek. Bőven sötét volt még és köd, 0 fok körüli hőmérséklet, ahogy felhajtottam az autópályára. Budapestről Vác felé kihajtva kerültem igazi, komolyabb ködbe, és mire kikerültem belőle, a Nap is felkelt. Olyan halvány derű volt az ég alján, egy csepp ígéret, hogy akár még ki is süthet napközben.

Katalinpuszta fantasztikus hely. A parkolóban rajtcsomagot osztanak, beljebb sétálok a kirándulóközpontba, minden szép, felújított, érdemes lesz egyszer gyerekekkel is visszajönnünk ide. Járkálok, keresgélem az ismerősöket, felöltözöm futósba, összepakolom a futós hátizsákomat meg az itt maradós táskámat, iszom, vécére megyek... és végre belefutok Dóriba, aztán meg Szilvibe, aztán még két addig ismeretlen, azóta már megismert DK-sba, fotózkodtunk is Dóri-Timi-Szabi összetételben:

Szerettem volna, ha Szilvivel szakavatottan bemelegítünk, de ő annyira ideges volt, teljesen érthetően, azt hiszem, a teljes ötfős családja futott valamelyik távon, de lehet, hogy az egyikük szurkolt. Meg időnk is kevés maradt már, sétáltunk Dórival a rajt felé, és ott melegítgettünk. Ja, azt kihagytam, hogy amikor már átöltöztem, de még nem találkoztam senkivel, kocogtam egy kicsit bemelegítésül a tanösvényen, az is valami, meg tornázgattam úgy magamtól. A rajtnál jól éreztem magam, a kezdet izgalma volt bennem, de nem voltam merev, ezek szerint elég jó volt ez a bemelegítés.

Az edzőmtől kaptam jó kis tervet, hogy melyik szakaszon hogyan kellene futnom, milyen gyorsan, milyen erőbedobással. Visszanézve azt tudom mondani, az erőbedobásos részek nagyjából stimmeltek, csak nem épp az elvárt sebesség volt meg hozzájuk :) Kikanyarodtunk a rajtból, és a látogatóközpont aszfaltcsíkját elhagyva azonnal meredek emelkedőn találtuk magunkat. Itt senki se futott, vagy legfeljebb a legeleje, de ők meg már nem látszottak. Szépen kocogott, gyalogolt, aztán inkább mászott felfelé a nép libasorban. Kisebb hepehupákon futottunk, aztán újabb meredek felfelé. 

Így valahogy

Az első szélesebb szintútra kiérve tűnt fel, hogy a rajtban elindított telefonom mintha nem mondott volna semmit, gondoltam ellenőrzöm. Pechemre azzal a mozdulattal sikerült is lenyomnom, bár mérte... úgyhogy a verseny két részletben van meg, és a továbbiakban bemondott időhöz mindig hozzáadtam húsz percet, meg a távhoz is olyan másfél kilométert. Igen, ilyen tempóval sikerült megtenni ezt a rövid szakaszt.

Jött egy kellemesebb, kiválóan futható rész, alapvetően felfelé a Naszályra, de széles turistaúton és kellemes emelkedőkkel, ezt kihasználtuk, futottunk, sokat előztem is. A kilátás gyönyörű lett volna, ha nincs ez a fehéres pára, de nem is olyan sokkal később már úgy kellett figyelnünk a lábunk elé a csúszós köveken, hogy jobb is, hogy nem volt mire bámészkodni :)

Aztán meredek-sáros, meredek-falevélencsúszós, meredek-de mellette nincs semmi-négykézlábmászós szakaszok következtek, volt itt minden, de tényleg főleg meredek - kezdtem megtapasztalni, milyen a 24 kilométeren 1120 m szintet elérni - majd felértünk egy barlang tetejére, ahol újra kellemes, laposabb terep következett. Itt már kezdtem várni, hogy mégis hol van a csúcs, és mennyit kell még mászni, és vajon mennyi szint van még a sokból - hát, a kérdésem elejére hamar megkaptam a választ, a második fele meg még egy kicsit korai volt... 

Szóval hamarosan tábla várt, hogy mennyi még a csúcs, valami reményt keltően kicsi szám volt rajta. Igen ám, de az a táv volt az eddigi legkeményebb emelkedő. Szűk, sziklás, nagyon meredek ösvény. Látszik is rajtam, ahogy felérek a csúcsra:

De aztán észrevettem a fotóst :)

A csúcson buzdítás, kiabálás, kolomp, nincs megállás, irány tovább, végre egy kis lefelé. Persze, mivel a pálya nyolcas alakú, és lesz még egy Látó-hegy csúcs, meg újra egy Naszály-csúcs, már tudom, hogy ennek az ereszkedésnek meglesz még a böjtje. De most nem érdekel, futok lefelé, balra gyönyörű kilátás, majd Kosd határában az első frissítőpont. Kicsit fecserészek, megrakom a markomat és a kulacsaimat mindenféle földi jóval, és gyalogolok egy sort. Nem túl szép szakasz, kopár domboldal, de jó a rálátás a Naszály tömbjére és a bányára. Újra felfelé, itt a domboldalon még csak enyhén, de az erdőbe beérve a túra eddig legkeményebbje jön. Igen, ez egy újabb legkeményebb. Kicsit attól is tartok, hogy eltévedtem, a frissítőpont óta nem láttam embert, de itt utolérek egy lányt és egy kicsit biztatjuk egymást, sőt, őt a párja is várja egy sziklán :) Aztán még mászunk egy kicsit, aztán futunk, aztán embereket kezdek látni, és jobbra jönnek lefelé a Látó-hegyről azok, akik már voltak odafenn. Ez szerencsére nem olyan durva csúcstámadás, odafent viszont fantasztikus a kilátás, kár, hogy nincs róla fotóm. Szabinál láthattok párat :) Nem véletlenül hívják Látó-hegynek, az biztos.

A csúcson megkérdeztem a pontőr srácot, hogy innen fel a Naszályra megint nagyon meredek? Á, nem tudom, mondta, arra nem jártam. Nem sokkal később magamban mosolyogtam, biztos nem jártál, mi? Inkább csak nem akartál beparáztatni.

Merthogy egy kényelmes lefelé futás után, egy kellemes szintúton balra felfelé egyszer csak függőleges irányban eltűnik az előttem futó. De úgy tűnik el, mintha négykézláb mászna fel valami sziklára. Mi ez?
A hírhes (hírhedt?) facsúsztató út, szikláról sziklára lehet kapaszkodni, még a mászás is fárasztó. Már akinek, mert a sporttárs előttem előz, és így kerülök Kristóf és a barátja mögé, akinek ciki, de nem jut eszembe a neve, és akikkel innentől végig kerülgetjük egymást.

Közel kell legyen a csúcs, mert kolompolást hallok, és egyelőre még kivehetetlen üvöltést. Amire később fény derül: Csanya egy fa koronájában ül (vagy mit csinál) és teli torokból üvölti minden csúcsra érőnek, hogy: Negyedik vaaagy! NEGYEDIK!!! Itt mindenki negyedik, ezért készült ilyen fotó a legkeményebb emelkedő tetején:

Leelőzöm a fiúkat, és a lejtős, sziklás ösvény után megint gyönyörű kilátású, sziklás terepre érek. Találgatom, melyik falut látom a völgyben, aztán csak futok, élvezem, hogy végre lefelé, és hogy biztosan lesz még emelkedő, de a szintemelkedés nagyján túl vagyok. Aztán erdőben kanyargás jön, és az újabb frissítőpont, aztán mező, talán ez a gyadai rét. Itt van egy kis holtpontom, valamiért nehéz a futás, le is előznek Kristófék. Egyszer megállnak, integetnek és nagyon mutogatnak valamit, visszaintek, de nem tudom, mire számítsak, meg halálra rémülök, hogy vaddisznó. Aztán kiderül, nem, csak egy műsoron kívüli patak, lábmosó, észre se lehet venni a lekaszált füvön, csak amikor beletoccsanok. Hideg, de hamar kinyomódik a cipőn át, a lábam meg visszamelegszik. Jobbról már hallani a cél zaját, de az út balra visz, be újra az erdőbe. És bár a legkisebb porcikám se kívánja az emelkedőt, azt el kell ismernem, hogy ez az egész futás egyik legszebb szakasza. Vízmosásos, gyönyörű erdő, még a Nap is beszűrődik egy picit. Emelkedünk, nézem a fiúk tempóját, abból saccolom, hogy mennyire lehet nehéz a terep előttem. Nem hiszek a szememnek, de utolérem őket! Viccelődünk, hogy ugye nemrég még mind negyedikek voltunk, hajrá az első helyért :) Jó tempósan előreszaladok, utolérek egy sántikáló futótársat, megkérdezem, minden rendben? Nem, izomgörcse van. Megállok, kiborítom a táskám, valahol akad még magnéziumporom, neki adom. Aztán ettől, hogy segíthettem, szárnyakat kapok, már csak egy kilométer, úgy érzem, nagyon jót futok most. A számításaim szerinti 3:45 nem lesz meg, ennyit arról, amikor a zuhany alatt számolgatja az ember az 1120 méter szintet. De négy óra még meglehet! 

Átkelek a fantasztikus függőhídon, ide tényleg vissza kell még jönni, aztán már tényleg nem is emlékszem az útvonal többi részére, ott a célegyenes aszfalton, aztán át a füvön a látogatóközpont teraszáig, és beértem! 3:59:55, azaz öt másodperccel négy órán belül :))) Ezt akkor még nem tudom, de a teljesítéstől és a végén a gyors futástól nagyon boldog vagyok. A beérkezés:

A teraszon rögtön forró teával fogadnak, nyújtogatok, aztán bemegyek, megkeresem a táskámat, finom zuhany, isteni gulyás kenyérrel, Dórival és Szabival ebédelek, aztán irány haza. Remekül szervezett, gyönyörű verseny volt, aminek voltak olyan pontjai, ahol azt mondtam, hogy én ide még egyszer biztos nem... és persze röviddel utána már terveztem a következőt.

Naszály Trail, 2014. november 23.     24,2 km     1120 m szint     3:59:55, női 14. hely

Velencei-tavi túratriatlon

Ezt az eseményt már tavaly nézegettem. Úgy néz ki, hogy az ember úszik 500 métert a Velencei-tóban (vagy az ügyesebbje 1500-at, sőt 3000-t) aztán félig körbebringázza a tavat, Pákozdon túrázik vagy fut egyet az ingókövekhez meg vissza, majd bringán befejezi a tókört. Tavaly eszembe se jutott elmenni, nem tudok én annyit úszni, pláne bringázni, még ráadásul futással kombinálva. De idén egyre szimpatikusabb lett, aztán kipróbáltam, tudok-e még úszni, megy-e még a bringa, és a végén beneveztem. Biztattak is többen, akik már voltak tavaly, hogy itt lehet lazán menni, van idő mindenre,nem gond, ha fogalmam sincs, hogy kell váltani úszásból bringára, bringáról futásba. Ez volt a fő - vagy egyetlen - parám: az új hely, új helyzet, megtalálok-e mindent, rájövök-e ott, hogy mit hogy kell, mi az a depó, meg ilyenek. Jó előre igyekeztem gyerekmentes hétvégét szervezni, ezúton is hála érte anyukámnak meg a tesómnak, hogy sikerült. Sajnos Péter viszont beteg lett közben, tehát az a terv, hogy majd ő elvisz, esetleg végigmegy az útvonalon autóval és itt-ott szurkol, aztán a célban a nyakába esem, megbukott. Ennek viszont azt köszönhetem, hogy jóval többet sikerült aznap bicikliznem, mint a versenytáv.
Úgy indítottam, hogy reggel eltekertem otthonról Fehérvárra, ez 10.48 km. Felpakoltam a bringát egy vonatra, és irány Gárdony, nyolcra meg is érkeztem a rajtba.

Fotó a vonatról

Szépen sorbaálltam a nevezéshez, és közben vizslattam a népet, kerestem az ismerősöket, akiket végre személyesen is megismerhetnék. Találtam is! A sorban még csak integettek, de aztán össze is futottunk, nagy öröm volt, és ráadásul nagyon sokat segítettek is, köszönet főleg Mártinak és Ritának - megmutatták, melyik rajtszámot hogyan hova kell feltenni, hogy kell betenni a depóba a bringát, hol az öltöző, merre kell úszni. Aztán úsztunk. Addigra már olyan nagy volt a szám, hogy még a Fehérvár TV is elkapott pár mondat erejéig :D
A víz nagyon finom volt, és én nem bírtam magammal, amint csípőig ért, ugrottam bele és már úsztam is, sokan gyalogoltak még. 500 méter - háromszor voltam előtte úszni és 660 métereket úsztam uszodában, hogy biztos legyek benne, hogy 500-at tudni fogok. Az időm nem különösebben jó, de nem is rossz: 15:39, arra vagyok büszke, hogy végigúsztam egyben, sehol nem tettem le a lábamat, pedig azért az uszodában a falaknál mindig van egy-egy pillanatnyi pihenő. Nagyon feldobva jöttem ki a vízből, igazán mozgásba jöttem.

Ki a vízből, Dollival (BSI fotó)

Karszalagleolvasós fotó

Itt, az úszás célkapujában mértek egy részidőt és adtak célcsomagot, aztán mehettünk öltözni és biciklizni. Hát, én nem tudom, hogy a profi triatlonosok hogy csinálják, mi jó alaposan öltöztünk, az biztos. Aztán mentünk a bringáért, azt hiszem, ezt az első depót nem mérték bele a teljes időbe, csak összeadták az úszást az ezutáni idővel. Szóval bringa, sisak, kicsekkolás és irány Pákozd.
Igyekeztem sietni, a felfogásom az volt, hogy ugyan ez nem egy komoly verseny, de arra azért kíváncsi voltam, hogy mire vagyok képes. Fogalmam sincs, hogy kell az erőket beosztani, az úszást meg se éreztem, inkább csak felfrissített, de a bringa után jön még egy terepfutás és még egy bringa. Szóval érzésem szerint igyekeztem sietni, néha megszégyenítően hagytak le valódi bringások, néha én hagytam le fellélegzősen másokat. Pákozdon már komoly rutinnal helyeztem a depóba a bringát, és találkoztam újra Dollival, akivel nekivágtunk a terepnek. Ő túrázva tervezte, én futva, de bringa után mindig nagyon nehéz elindulni, meg azt is tudtam, hogy ilyen melegben nekem kell ásványianyag-pótlás, szóval az első kilométeren gyalogoltam vele és ettem, aztán kezdtem futni.
Legutóbb decemberben jártam az ingóköveknél, most teljesen más útvonalon indultunk, erdőben, árnyékban, az nagyon jó volt. Aztán egészen hirtelen egy olyan kaptató várt, hogy csak lestem, erre nem számítottam. Felkapaszkodtam, és ott volt az első ingókő.

Azt hittem, ez a legmagasabb pont, de persze nem, bár azért ehhez hasonló emelkedő nem volt több. Talán az összes ingókövet érintette az útvonal, remekül szalagozva, tényleg szuper volt a szervezés. Az utolsó után aztán kiértünk azokra a füves dombokra, ami már ismerős volt decemberből, itt már nagyon éreztem a meleget. Akkor nem tudtam, hány fok volt, de még a belélegzett levegőt is forrónak éreztem (otthon utólag 34-et mondtak). Víz volt nálam, ittam, és tudtam, hogy nincs messze a cél, az egész nem egy hosszú táv, az én órám 6.91 km-t mért, majd a végén lehűlök.
Már a faluban történt, hogy az előttem futó megállt egy kanyarban, bizonytalan volt, hogy most merre. Mondtam neki, hogy szerintem egyenesen, és futottam tovább, aztán az utolsó pár száz méteren utolért. Én addigra eléggé leeresztettem, ő meg odaszólt, gyere, ez már csak az utolsó néhány méter. Olyan jólesett ez a mondat, meg hogy igaza van, ennyit tényleg tudok kicsit tempósabban futni, hogy szinte behúzott a depóba.

Ittam sokat, aztán mentem a bringámért, itt találkoztam Dórival, aki nálam sokkal profibb kerékpáros, együtt fejeztük be a tó kerülését. Neki is hálás vagyok, hogy húzott magával, miközben figyelt rám, hogy bírom-e :) Bringán már szinte nem számított a meleg, egész más, mint futva, tök jó volt, nem is éreztem fáradtságot, amikor bő 16 km után megérkeztünk a célba. (ahol sajnos nem volt egy rendes célkapu, a strand hétvégi bejáró kiskapuján eresztették befelé a versenyzőket, azért ennél lehetett volna egy picit ünneplősebb, de tényleg ez az egyetlen negatívum).

A titkos célom az volt, hogy három órán belül teljesítsem az egészet, az úszás megkezdésének időpontját nem tudom pontosan, de nem sokkal volt 9 után, szóval délre akartam beérni - 12:07 lett belőle. Hát jó, gondoltam, egye kutya, majdnem három óra az, jó lesz így is. Aztán este láttam otthon, hogy hoppá, 2:50:44 lett! Ezek szerint pár perccel később indultunk, mint gondoltam, meg az első depót se mérték bele. Másnap reggel pedig azt is észrevettem az eredménylistában, hogy ez női 13. helyet jelent :)

A verseny végeztével még betettük a bringákat a depóba, visszavettem a fürdőruhát és lehűtöttük magunkat a Velencei-tóban Dórival. Mire lehűltünk, pont meg is éheztünk, úgyhogy jött a jól megérdemelt visszatöltés, és közben Dolli is befutott.

Dórival és oklevéllel - Strémen Judit fotója

Én már nem bandáztam tovább, mert fáradhatatlan és nagyon bátor voltam, és úgy döntöttem, hazabiciklizem. Aha, egyenesen Gárdonyból, semmi vonat. Ugyanarra indultam, amerre reggel a verseny, de Dinnyés magasságában rátértem a Fehérvárra tartó kerékpárútra. Az elején ki volt írva, hogy csak saját felelősségre használható, de nem láttam rajta semmi veszélyeset, csak tekertem. Gáton futott, egy csatorna partján, mégpedig a Császár-vízén, ami a Vértes vízgyűjtő-területéről folyik a tóba. Már majdnem Fehérvár előtt, Kisfaludon voltam, amikor a kerékpárút betért a pákozdi kocsiút hídja alá, jóval lejjebb az eddigi szintjétől - és a híd alatt állt a víz.

Kicsit néztem, hogy most ezt hogy, de rájöttem, hogy a korlát alsó része alattig ér csak, úgyhogy fogtam magam, és nekivágtam. A cipőm-zoknim nyilván elázik, bringamosás is lesz, de hát meleg van, majd megszárad. Körülbelül térdig ért a víz, szóval nem volt vészes, szépen átkeltem rajta. Azért kalandnak jó volt.
Fehérvárra beérve követtem a kerékpárutakat úgy, hogy megvolt az irány, hogy merre kell tartanom hazafelé, és örömmel láttam, hogy néhány szakasz kivételével szinte végig át lehet tekerni a városon bringaúton. Aztán már csak a kicsiny falunkba vezető út volt hátra, és ezzel fejeződött be számomra igazán a túratriatlon.
Pár kép még a hazaútról:

Agárdi strand

Velencei-tavi bringakörút

A társ

"nagyonkeményvagyok" szelfi

Az összes saját mérésem az aznapi teljesítményről, alulról felfelé sorban:

Így sikerült szombaton több, mint hetven kilométert tekernem, a héten pedig összesen 101-et :) Nagyon jó buli ez a triatlon, élvezetes, változatos, nagyon tetszik, ahogy az egyik mozgásforma "kimozgatja" az emberből a másik fáradtságát. Konkrétan ebben a versenyben pedig a hangulat volt a legjobb, egy igazi tömegsport-rendezvény, sokan jöttek családok, baráti társaságok, utána mindenki strandolt, a büfék is tele voltak a kapott kék pólót viselő emberekkel, a hangosbemondó pedig még délután is harsogta, hogy még, még, még mindig lehet indulni a tóúszáson! Szóval, ezt jövőre se hagyom ki.

Tökölő teljesítménytúra

Előzmények. A legutóbbi, jól sikerült terepfutás után valahogy nem ment jól a futás, se terepen, se máshol. Talán túl sok erőt kivettek az eddigiek meg a meleg, valahol meg is fáztam, nem tudom az okokat. Mindenesetre közvetlenül utána laza hetet terveztem, szinte egyáltalán nem is futottam, mégpedig szándékosan: rá akartam pihenni a hétvégére, ugyanis Szilvi szülinapja volt, és én azt terveztem, hogy lefutom a szülinapjára a maratont - ez kb. hét kör lett volna a pentelei erdőben. Nem indultam korán, nagyon meleg volt, és hiába a rápihenés, egyszerűen nem és nem ment. Szenvedtem, mint a kutya, 15 kilométernél felhívtam Szilvit, boldog szülinapot kívántam neki, és elmondtam, mi van. Nagyon aranyos volt, mert lebeszélt, abszolút levette rólam a terhet, és ezzel olyan lökést adott, hogy a félmaraton azért meglett, de nyögvenyelősen. Viszont másnap, pont ezért, hogy ne a sikertelenség emléke maradjon meg, felkeltem hajnalban, és mindent elengedve, kellemesen és lazán lefutottam csak hat kilométert ugyanott, idővel, tempóval nem törődve, ahogy jólesik, tényleg lazán, és ez azért a hitemet visszaadta. A következő héten jött ki igazán a torokfájás és a nátha, azon a héten inkább csak bringáztam és egyszer úsztam, az aztán következőn futottam újra mennyiséget, és ezen jött el a hétvégi terepfutás helyett a ságvári Löszölő/Tökölő teljesítménytúra is.
A túrával kapcsolatosan mindenféle verzió előfordult: a húgommal, Marcival és Bencével megyünk a rövid (17 km-es) távra, vagy egyedül megyek a hosszúra, részben futva, vagy nem is megyünk egyáltalán, vagy ketten megyünk gyerekek nélkül... A környéken előtte két álló napig esett az eső. Végül szombat reggel döntöttük el, hogy Ágival megyünk a rövid távra, a várható sár miatt gyerekek nélkül - utólag úgy látom, simán jöhettek volna. A rajtban találkoztunk DK társakkal: Istvánnal és Ágival, akik három gyerekkel és egy kutyával jöttek - Geri, a kutya nagyon jó fej volt és szinte minden képen szerepel. Kezdetnek csináltattunk rajtfotót apukámmal, aki szervező volt, meg szelfiztünk is Ágival (a húgommal - két Ágink volt :) ):

DK Team a Tökölő túrán

Előtte

Szépen elindultunk, az útvonalat most fordítva kellett bejárni, mint a 2007-es első teljesítésemkor. A sár miatt hosszú túranadrágban voltam, a végén már bizony nem örültem neki, nagyon meleg lett.
Az első pecsételőpont meglehetősen közel volt az induláshoz, csak olyan másfél kilométerre egy löszfal aljában, majd innen kezdődött az igazi erdő egy látványos horhossal. Ezeknek a domboknak a jellegzetessége a löszös mélyutak, vízmosások, itt ez nagyon szépen látszott.

Az erdőben szinte egyáltalán nem volt sár, nyílt részeken, szélesebb utakon, ahol megállt a víz, ott igen, de abszolút nem volt vészes, kikerülhető volt.
A második ellenőrzőpont már messzebb volt, és egy picit el is tévedtünk az én vezetésemmel. Volt egy rész, ahol turistajelzések hiányában szalagokkal jelölték az utat, és egy kicsit nem figyeltem, az ösvény pedig olyan egyértelműen átvitt egy vízmosás túloldalára... szerintem. Aztán a túloldalon észrevettük, hogy az utánunk haladó túrázók szépen mennek tovább odaát egyenesen. Egy ideig kerestem, nem ér-e össze a mi ösvényünk a jó ösvénnyel, de nem találtam, úgyhogy újra átvágtunk a vízmosáson, és immár a szalagozott úton haladtunk tovább.

Azért volt egy kis sár is

Távolban a Balaton

Itt nem kellett volna lemenni

A Betyár-barlangig, ahol a második ellenőrzőpont volt, még át kellett vágnunk a Jaba patak rétjén, aztán le kellett küzdenünk egy enyhébb és egy komolyabb emelkedőt, de ezzel aztán megvolt az első bő hat kilométerünk is.

Táj kutyával

Betyár-barlang

A barlang, vagy másnéven 12-es szoba egy löszképződmény, tizenkét kis helyiségből álló barlangsorozat egy körre felfűzve, amibe guggolva, kúszva kell bebújni, bent üregekben gyertyák világítanak, és a belsejében már fel lehet egyenesedni. Régebben betyárok búvóhelyéül szolgált. A pontőrök adnak zseblámpát is, érdemes megnézni a helyet. Én bemásztam, Ági addig az emelkedő fáradalmait pihente ki. A pihenő után is felfelé tartottunk még egy kicsit, de aztán már szintben haladtunk, erdőben, majd ki az erdőből, és már meg is érkeztünk a Virágmányi kunyhó pecsételőhelyéhez.

Nyalósó az erdőben és a kisebbik István

Zsíros kenyér, pogácsa

Gomba az eső után

Virágmányi kunyhó

Itt sok-sok év után újra ettem zsíros kenyeret, Ági meg gyakorlatilag itt reggelizett (ami nem okos dolog, de ettől most eltekintünk). Innen egy rövid és szép mélyút vezetett a Képes-fáig:

majd hamarosan füves dombokra értünk ki gyönyörű kilátással, magas fűvel és sok virággal. Fotózgattunk, és a második vadles mellett az árnyékban megtaláltuk a negyedik, bögöcsei pecsételőpontot.

A pihentebbje megmászta a vadlest, bár ennél többet onnan sem lehetett látni, nem is fotóztam, csak lentről. A fáradtabbja addig pihent, evett-ivott. Innen már erdő alig jutott, leereszkedtünk a domboldalról, felhagyott birkalegelő, régi gémeskút mellett haladtunk a szőlőhegy felé, itt újból találtunk egy kis fotóznivaló sarat:

Nemsokára elérkeztünk az utolsó és legkellemesebb frissítőponthoz: ez egy pincében volt, odabent háromféle fröccsből is lehetett választani. Hát ezt nem hagyhattuk ki, Istvánnal koccintottunk is:

Innen rövid sétára van a környék másik lösz-nevezetessége, a Bújó-lik, gyakorlatilag egy, a dombba vájt természetes alagút, természetesen a túra érinti. Ezen átkelve pedig már látszik a falu, távolabb Siófok és a Balaton, csak be kellett gyalogolnunk az iskolába, ahol az igen finom és bőséges leves, az áldos várt, második fogásnak langalló. Ilyen ellátást mindenkinek :)

Bújó-Geri

Bújó-Ági

Célfotó - nem sokat változtunk :)

Nekem ez a túra a lokálpatriotizmus miatt is fontos: Siófokon születtem, a szüleim évek óta Ságváron élnek. Nagyon tetszik, hogy egy viszonylag ismeretlenebb, nem a híres, magasabb hegységekben lévő település környékén ilyen jól szervezett és főleg a hosszabb távokon komoly teljesítményt jelentő túrát rendeznek. 2007-ben volt az első, az akkor négyéves fiammal jártuk végig, azóta most voltam először, jövőre pedig szeretnék már a hosszabb távon részt venni, és ajánlom mindenkinek. Jól szervezett, szép, különleges, ritkán látható táj ez, és a túra közbeni és utáni ellátás osztályon felüli.
 
17.9 km     3:48     MTSZ pontok: 34