VTM

Használati utasítás a szűkszavú, puritán címhez: igazából úgy kell kiejteni, hogy VÉÉÉ TÉÉÉ EMMM! Csupa nagybetűvel és felkiáltójellel. És máris egész más hangulata lesz :)

Nem is tudom, hogyan kezdjek neki a beszámolónak. Az év nagy célversenye volt ez számomra, mióta az őszi első, városi maraton utáni szünetben megszületett a fejemben, hogy akkor legyen ez a következő nagy cél, innentől készüljünk erre. Abban a néhány hétben kerestem meg Gabit, aki azóta az edzőm, és nagyon sokban neki köszönhetem, hogy most itt tartok. Elkezdtünk együtt dolgozni, felkészülni, jött a Naszály Trail, aztán Kaposvár, meg a túrák, futások, amikről itt be is számoltam - mind az ide vezető lépcsőfokok voltak.

Az utolsó akadály, amit le kellett küzdenem, a felgyülemlett stressz és para volt. Szinte nem is vettem észre, csak utólag látom, mekkora teher gördült le rólam, mennyire rákoncentráltam és kicsit talán be is fordultam már az utolsó napokban. Nagyon sokat segített szombaton ez a fantasztikus videó, amit a barátaim raktak össze nekem: http://indavideo.hu/video/TIMI3

Lett versenykörmöm is, pink, mint a nadrágom, Run for your life! felirattal, szóval tényleg minden együtt állt egy szuper futáshoz, már csak maga a futás hiányzott. Péter és Csongor kísértek el a rajtba, a többiek még otthon aludtak. Nem volt egy teljes óránk Száron a rajt előtt, de már a sportcsarnokba belépéskor, az első ismerős megpillantásakor éreztem, hogy szakad le rólam a feszültség, hogy egyre jobban vagyok. Hanga, Gergő és a többi DK, aztán Gyöngyi, akivel most találkoztunk először személyesen, Viki férje, Balázs, Györgyi... minden ismerős arc egy legördülő kő. Drukkok, puszik, hajrázások, aztán visszaszámlálás és rajt!

DK Team a VTM-en

Szerencsére a terep egy részét ismerem a tavalyi félmaratonról, egy másik, hosszú szakaszt pedig a kék túráról. Így tudtam, hogy az első kb. hét kilométer nagyjából folyamatosan emelkedik, erre fel voltam készülve, arra is, hogy körülbelül hol fogok először belegyalogolni. Az erőbeosztás lutri volt, abszolút nincs maratonrutinom, pláne terepen, hogy érezzem, mennyi erő van még bennem, hogyan kell tartalékolni vagy hol lehet többet kiadni, így igyekeztem az elején okosan, tartalékolva menni, illetve az ismert szakaszokon magabiztosabban mozogni.

Még az elején, sok futó együtt

Jó volt látni a színes sokaságot kanyarogni az erdőben, oda-odaköszönni ismerősöknek és most megismert embereknek, együtt haladni egy cél felé. Gyöngyivel indultam el, szinte véletlenül, mert ő még kicsit tanácstalanul járkált fel-alá a rajtban, amikor már visszaszámoltunk, hát megfogtam a kezét: gyere, fussunk! Nem volt olyan tervünk, hogy együtt teljesítjük az egészet, de sikerült nagyjából mindig egy tempóban haladnunk, és olyan jó volt így!

Jó sokan voltunk, lassan húzódott szét a mezőny, és az egész távon ritkán voltam - voltunk ketten Gyöngyivel - egyedül az erdőben. Az emelkedő hét kilométere után nagyon szép, szintezős erdei út következett, figyeltük az erdőt, a virágokat, egész más volt, mint tavaly: akkor zöldebb volt, és sokkal melegebb. Most ideális futóidőt kaptunk. Kilenc kilométernél kanyarodtunk le az addigi, tavalyról ismert ösvényről, és térünk rá a kék keresztre, nagyrészt kellemesen lejt, itt lehet futni. 

Egyelőre figyelem az időt, a tempót, nem minden kilométernél, de néha megjegyzem, hol is tartunk, számolom, hogy ha így megy tovább, mi lesz a vége. Mivel életem első terepmaratonja, a cél a teljesítés, de azért hátul a fejemben titkosan mégis vannak időcélok. 5:30 az, ami a fantasztikus hiperszuperboldogság lenne. Hat óra a "jól van, elégedett vagyok". Minden ezutáni idő pedig azt jelenti, hogy oké, rendben, teljesítettem a távot! Szóval rosszul nem jöhetek ki :) Egyelőre úgy számolom, az 5:30-on kívülre lógok ugyan, de a hat órán kényelmesen belül vagyok. Hamarosan újra emelkedni kezd a kék kereszt, majd megérkezünk szerintem Csákányospusztára, de ebben nem vagyok biztos, mert én a kékről érkeztem anno. Most keresztezzük a kék túrát, maradunk a kék kereszten, elfutunk a hihetetlen hangulatú körtvélyespusztai temető mellett - amit én mínusz kilenc fokban, behavazva megrendítőnek láttam - és egy kicsit hullámozva, aztán meredeken lefelé megérkezünk az első frissítőponthoz. 14 km, elviccelődünk kicsit, veszünk magunkhoz elemózsiát, megnyaljuk a sót, Gyöngyi helyben enne, én ott megtöltöm a markomat és majd gyalogolva megeszem, hívom őt is.

Ráfordulunk a kék jelzésre, innentől nekem boldogság, itthon vagyok! Errefelé kétszer is jártam, egyszer futva, egyszer Marcival túrázva. Nagyon látványos szakasz, ha valaki bele akar szeretni a Vértesbe, arra ideális. Most ellenkező irányban tesszük meg, mint amerről eddig jöttem, innen könnyebbnek tűnik. Már persze miután megmásztuk a Mária-szurdokot felfelé. A Mária-szurdok gyönyörű, felemelő, fantasztikus. Futni ugyan nem lehet benne, pláne felfelé, viszont legalább jól meg lehet nézni. A tetejére felérve újra a temetőnél vagyunk, majd aszfaltút jön, itt úgy érzem, repülök a szembeszélben, számomra ez az egyik legjobb rész. Aztán vissza az erdőbe, kis emelkedők és nagy lejtők követik egymást, aztán jön a Vitányvár, idegenvezetést tartok Gyöngyinek, de sajnos idén nem megy fel a várhoz az útvonal, csak a lombokon át látjuk. Megcsodáljuk a Rockenbauer-emlékfát, kiérünk egy irtásfolt mellé, és jön a boldog száguldás másik oldala: kicsit szenvedek az emelkedőn, és megbeszéljük Gyöngyivel, hogy régebben 18-19 km körül szokott lenni a holtpontom, de amióta futottam pár hosszabb távot, nem tudom, áthelyeződött-e későbbre, vagy ez már az? Igyekszem belegyaloglással kibekkelni.

A Vitányvár előtti lejtőkön azt hittem, elhagyom Gyöngyit, érdekes, hogy nem beszéltük meg, hogy végigmegyünk együtt, egyszerűen úgy alakult a tempónk. Itt gyorsabb voltam, illetve a cipőm alkalmasabb volt a lejtőn futásra, mondta is, hogy menjek nyugodtan. Az emelkedőn meg ő ért utol, és később több olyan pont volt, hogy pont egyszerre volt elegünk, egyszerre gyalogoltunk bele, egyszerre futottunk neki újra. Az emelkedőn elkezdtem azt a taktikát - a barátaimra és a hihetetlen szurkolásukra gondolva, ami időn és téren át elért ide az erdőbe - hogy amikor épp meghalnék, épp belegyalogolnék, akkor csakazértis kinézek még egy fát, még egy jelzést, és elfutok odáig. Többször kiderül, hogy nem is halok meg, bírom tovább is, máskor meg a kinézett pont után tényleg jólesik egy kis gyaloglás.

Elhagyjuk a Szarvas-kutat, aztán a Mátyás-kutat, előbbinél percekig kiabálunk egy lány után, aki hosszan továbbfutott egyenesen a jobbkanyar helyett, de a többedik kiáltást végül meghallja. Aztán jönnek a szép, mély völgyek, ahol télen annyi hollót láttam, visszatér az erőm, rongyolok lefelé, megint elhagyom Gyöngyit, éhes vagyok és várom már nagyon a várgesztesi frissítőpontot, ezt a szakaszt megint egy kis holtpontnak élem meg, de most olyannak, ahonnan gyorsan el kell futni, hogy jobb legyen.
Lefutok a Zsigmond-kő mellett, meglátom a kis várgesztesi tavat, nem tudom, hogy át kell-e futni a valun, vagy valahol vissza be az erdőbe? Követem az előttem futókat, a falun át haladnak, nemsokára ott a frissítőpont! Az önkéntesek azzal várnak "mosolyog, élvezi a futást!" - ezek szerint nem ül ki az arcomra, ahogy épp érzem magam.

Eszem, iszom, izot is kérek, tele marokkal gyalogolva indulunk tovább. Itt letérünk a kék jelzésről, eddig ismertem az utat, innentől kis bizonytalanság keveredik a futásba, szükségtelenül, mert a jelzések kiválóak. Kemény emelkedő jön Várgesztes után a kék kereszten, itt valahol merül le a telefonom, utólag otthon kiderül, 26 kilométerig mért. Nem gond, tudtam, hogy nem fogja végig bírni, az időmet úgyis mérik, a hivatalos track pedig meglesz. De innentől, hogy nem mondja be a kilométereket, elvesztem a viszonyítási alapot, nem tudom, hol tarthatunk, mennyi van vissza és mégis mennyi idő telhetett el. Az eszembe se jut, hogy a karórámat megnézzem :)

Keservesen mászunk felfelé az emelkedőn, itt biztos vagyok benne, hogy jócskán kikerülünk a hat órából, annyira, hogy vissza se fogunk kerülni, kicsit bánom, de elengedem a hatórás időeredményt, és igyekszem a tetőn összeszedve magam mielőbb újra tempósabban futni. Lehet, szép erdőben, szintúton haladunk. Rátérünk a zöld sáv jelzésre, és hamarosan egy kanyarban szembejönnek az ultrafutók! Jó látni őket, olyan könnyedén, rugalmasan futnak, mintha nem is lenne a lábukban tíz kilométerrel több, mint a mienkben. És az is jólesik, hogy így újra sűrűbb a mezőny, előznek, drukkolnak, hajrázunk.

A kapberekpusztai frissítőpontnál újra feltöltődünk, és ez még szerencsére nem az utolsó, alig várom, hogy Hangát lássam majd az utolsónál! De nagyon hosszúak már a kilométerek, nem igaz, hogy nem jön már az a 35, az az utolsó pont, ahol már nem is vagyunk éhesek, csak az a pár lelkesítő szó kell. Meg az az élmény, hogy onnantól megint ismerős az út, a tavalyi félmaraton útvonala.

De közben az agyam valamilyen más üzemmódba váltott. Mire a Hallgató-völgybe érünk, már gyakorlatilag szerelmet vallok Hangának, úgy szeretem, olyan jó látni, őt is, meg a többi önkéntest is, elönt a hála, hogy ott vannak értünk. Kicsit túltengenek már bennem az érzelmek. A sátrukra ki van téve egy óra, Gyöngyinek jut eszébe megnézni: délután két óra van, most vagyunk öt óránál! Gyors fejszámolás: az öt és fél ugyan biztos nem lesz meg, de a hat órán jócskán belül vagyunk, pedig én már teljesen elengedtem! Amúgy is elszállt érzelmi állapotomat ez még megdobja, próbálok mindent beleadni, de iszonyat nehezek már ezek az utolsó kilométerek.

Arról nyavalygok Gyöngyinek, hogy nekem nincs rutinom, fogalmam sincs, hogy kell erőt beosztani ilyen távon, nem akarok úgy befutni, hogy még marad bennem tartalék, mindent ki akarok adni magamból, de nehogy korábban elfogyjon az erő. Ezt vajon hogy kell? A lányokra gondolok, a buzdításra, a családomra és Gabira, akinek azt ígértem, hogy mindent beleadok. Meg arra, hogy ez a fő verseny, az éves nagy cél, most kell meghalni! És előveszem újra azt a taktikát, hogy amikor úgy érzem, meghaltam, akkor még egy kicsit ráfutok. Egy fányival, egy jelzésnyivel mindig bírok többet, ezt kell elhinni! Nagyon nehéz. Nem tudom leírni azt a delíriumos, befordult állapotot. Már mintha nem az én lábam vinne. Máskor mindig maradt még egy kis erőtartalék az utolsó méterekre, a maratonon is sprinteltem a célban, most csak érjek be. Csak vigyen be a lábam. Nem tudom eldönteni, hogy amit balra a fákon át látok, az már az első háztető, vagy egy domb? Vagy látomás?

Háztető az! Beérünk a szélső utcákba, biztatjuk egymást: már csak két kilométer! Annyit féllábon is, bármikor futunk! De nagyon messze van az a templom, az a közlekedési tábla, az a kanyar! És még az utolsó kanyartól is milyen messze a cél... Az aszfalton feliratok színes krétával, másoknak szólnak, de engem is buzdítanak. Ott a cél! Úgy érzem, mosolygok... a fotó tanúsága szerint nem igazán sikerült.

Cél! Esküszöm, próbáltam mosolyogni...

Időmérés, dugóka. Érem!! Gyöngyivel egymás nyakába borulunk, kicsit sírok. Beoldalgok a sportcsarnokba. Mintha mi se történt volna. Emberek pihennek, falatoznak, beszélgetnek. Körülnézek. Mit is kéne csinálnom? Egyek? Zuhanyozzak? Nem vagyok még éhes, a forró zuhanyra vágyom nagyon, meg valamiféle kiengedésre. Lerogyok az öltözőben és sírok. Pár perc, és felhívom Pétert, nem tudom, milyennek hallja a hangomat, én nagyon megnyugtatónak az övét. Megkérem, hogy a lányoknak is írja meg, hogy benn vagyok! Az órámra már a sportcsarnokba érve pillantottam, az alapján 5:40-en belül vagyok!

Zuhanyozok, hideg a víz, de nem baj. Ülepednek bennem az élmények. Mire kimegyek, kicsit még kábultan, de már nagyon boldog vagyok, kanalazom a gulyást, beszélgetek a többiekkel. Egyre boldogabb vagyok, hamarosan már fülig ér a szám. Sokkal előbb jön az érzelmi áradat, mint októberben a maraton után. Jön értem Péter és Csongor, autózunk haza, csodaszép a napsütés. Hazaérek, bekapcsolom a telefont és a facebookról tudom meg az időmet: 5:35:54!!! Újra elsírom magam. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen közel kerültem az álomcélhoz! Hív anyukám, mesélek Péternek, eszem, ölelgetem a gyerekeimet. Most minden jó.

Terepmaratonista lettem.

Vértes Terep Maraton     38.67 km     1005 m szint     5:35:54