2020. október 12., hétfő

OKT 10-9: A Vértesből a Bakonyba a Kéktúra Napján

Nyáron jó sokat túráztunk, aztán bejött az iskola, szűkültek a lehetőségek, már ami az időt illeti. Miután a tavasz kimaradt, az ősszel ez nem történhet meg, ebben biztos voltam! Szervezett túrán mégsem akartunk részt venni a Kéktúra Napján, de ki sem hagyhattuk. Így a szokásos menetrendben családi kirándulást szerveztünk rá. Nagy gonddal választottuk ki a szakaszt: olyan legyen, ami Csongornak még nincs meg, ami egynapos túrával – beleértve az otthonról a túra kiindulópontjáig tartó utazást is – bejárható, és ahol a család többi tagja is eltölthet egy kellemes napot a természetben úgy, hogy nem gyalogol közben annyit, mint mi. 

Néhány nappal az indulás előtt olvastam, hogy a Csókakő-Bodajk szakaszt, ami korábban öt kilométer tiszta aszfaltot jelentett, nemrégiben áthelyezték földútra. Csongor a 10., vértesi szakaszt ennek az öt kilométernek a kivételével teljesítette már, és épp a forgalom és az aszfalton gyaloglás miatt halogattam a befejezését. Ezzel okafogyottá vált a halogatás, erre a szakaszra és a folytatására esett a választásunk. 

Lustán indult a szombat reggel és túra előtt beiktattunk néhány elintéznivalót is, így majdnem dél volt, mire leparkoltuk Csókakőn a vár alatti parkolóban. Péter és Regő elhelyezkedtek kempingfőzővel, függőággyal, ülőalkalmatosságokkal az egyik tűzrakóhelynél, mi pedig nekiláttunk felderíteni az új útvonalat.

A Bakony látképe

Nem árulok zsákbamacskát: a régihez képest csak jót tudok róla mondani. Néhány szélső utca után a déli harangszóval hagytuk el a falut a sportpálya felé, rövid erdős szakasz után mezőkre, szántóföldekre érve, szélesen elterülő kilátással a Bakonyra és a hátunk mögött folyton változó panorámával Csókakőre, a várra és a Vértesre. Sütött a nap, a távolban egyelőre még halkan húztak el  a kamionok a 81-es úton, és mi újra kettesben baktattunk. Leérve a széles Móri-árok legmélyebb pontjára, azaz az autóúthoz körültekintően kell bánni az átkeléssel. Mi a közelben lakunk, tudjuk, milyen neveken emlegetik ezt az utat vonalvezetése és erős forgalma miatt. Ha már Söréd szélén vág át a kék jelzés, talán elvihették volna még néhány száz méterre a zebráig a biztonságos átkelés érdekében – de így is három és fél kilométerrel hosszabb az út, mint a régi nyomvonal, biztosan ez az oka. Sikerül átkelnünk, a túloldalon kopár szántóföldek között vezet az út, de hamarosan dombok közé, zöldebb tájra érünk, előttünk Bodajk látképével.

Irány a Bakony

Visszatekintés a Vértesre és a csókakői várra

Remek vidék ez élő földrajzórákhoz: szeretem azokat a helyeket, ahol éles a váltás, jól elkülönülnek a kék túra egyes szakaszai, azaz az egyes földrajzi tájegységek egymástól. Itt nem lehet eltéveszteni, hol ér véget a Vértes és hol kezdődik a Bakony. Már előre várom, mesélem is Csongornak, hogy majd a bodajki sípálya tetejéről milyen jól látható lesz majd a Vértes tömbszerű vonulata – de addig még be kell érnünk a városba, és tervezünk egy cukrászdai frissítést is.

Csongor szokás szerint jól elszórakoztat a fejében zajló történetekkel, kicsit már túlságosan is úgy érzem, az ő fejében vagyunk, az ő elképzelt világában, és nem is itt a Bakony lábánál, jó lenne lassan visszatérni a földre – amikor meglátom előttünk a székesfehérvár-komáromi vasútvonal sínpárját. Ennek ő is megörül, és hirtelen elkezdi észrevenni maga körül a valódi dolgokat: kikericset, színes levelű bokrokat, egy sással benőtt árok feletti hidat, és pont erről néz lefelé, amikor viszont én egy szarvast pillantok meg, ahogy átugrik előttünk az ösvényen. Meglapul a sásban, és ahogy továbbmegyünk, felzavarjuk, így szerencsére Csongor sem mulasztja el a látványt, ahogy elinal a szántóföldek felé.

Nyílik az őszi kikerics

Előttünk Bodajk

Mi pedig, ha nem is inalunk, de beérünk Bodajkra, ahol komoly hétvégi forgalom fogad, a templomnál a kegyhelyen egy nagyobb csoport, boltok, vendéglők. A Hochburg-Lamberg kastélyt éppen felújítják, nagyszabású építkezés zajlik, de a kapuja mellett ott a pecsét, Csongor megszerzi a mai elsőt (mert Csókakő már megvolt). Elsétálunk a cukrászdáig, ahol évekkel ezelőtt, amikor én kezdtem meg ezen a tájon a kéket, egy amerikai turistának ajándékoztam a kéktúra-kalauzomat. Sütizünk, én kávézom, Csongor kólázik, és a városból kifelé haladva még egy fagyival is megajándékozzuk magunkat. A síháznál ellenőrizzük a pecsétet – ugyanaz a lenyomat, mint a kastélynál – és nekivágunk a meredeknek. Amikor először hátranézünk kilátást szemlélni, észrevesszük, hogy amíg sütiztünk, utolért a kegyhelynél látott csoport. Vagy magunk elé engedjük őket, vagy bele kell húznunk – Csongor az utóbbit választja, versenyként fogja fel a helyzetet, és úgy lohol felfelé, hogy alig tudom követni. Azt terveztük, hogy a pálya tetején, a kilátást szemlélve pihenünk meg, de ott elfoglalja a helyet az utánunk érkező csapat, meg aztán zajosak is – inkább bevesszük magunkat az erdőbe.

Visszatekintés a sípálya tetejéről


A Károlyiak vadasparkja az egyik legszebb erdő a környéken, különösen így ősszel. Mivel elég jó tempót mentünk idáig – meg mert kár kihagyni, és Csongor nem emlékszik arra, amikor korábban jártunk itt – beiktatunk egy kitérőt a Károlyi-kilátó felé. Kis fémszerkezetű kilátó ez, nem is kell nagyobb, hiszen a hely maga adja a látványt: alattunk kígyózik a Gaja-völgy, a végében mai úticélunkkal, a  fehérvárcsurgói víztározóval. Itt, a pihenőpadoknál eszünk, a sok édesség után ránk fér egy szendvics, talán inkább előtte kellett volna, de most pótoljuk. Utána vissza a kékre, és irány a völgy. A lefelé vezető szűk, kanyargós, sziklás ösvény Csongor kedvence, a varjúvári sziklán való lemászás a csúcs, aztán előttünk az ország egyik legszebb szurdokvölgye gyönyörű őszi színekben és finom, párás levegővel.




Nagy a forgalom a völgyben, nem is csoda, autóval is jól megközelíthető kirándulóhely, hétvégeken mindig sok a család, a kutyás, kerékpáros kiránduló. A patak most széles, barna vizével lassan hömpölyög. Megnézzük az egyre korhadó öreg Ádám-Éva fa maradványait és a helyükön átívelő új hidat, Csongor a köveken is átmászik, aztán vissza. Jó lassan érünk át a völgyön, már nézegetem az órát, mert Péterrel hatra beszéltük meg a találkozót a fehérvárcsurgói pecsétnél.





A kék jelzés a gaja-völgyi tó tájcentrummal átellenes oldalán vezet (régebben ez se így volt, de már halványodnak az emlékeim) majd fel az Öreg-hegyre, ahonnan már a csurgói szőlőhegyen, présházak között tartunk lefelé, itt-ott rálátva a tóra. Messzebbről szebb volt... most gyakorlatilag egy nagy építkezés szinte az egész tópart, a vízhez nem lehet közel menni, még fotózni se sikerül igazán szépen. Amikor azt hiszem – mert úgy emlékszem – hogy most már tényleg a partra tér az út, egy teljesen indokolatlan balkanyarral megkerül egy kukoricatáblát, és az utolsó egy kilométeren alig látjuk a vizet. Ez az egy kilométer már elég ingerszegény, Csongornak meg nagyon utolsó, fáradt már, várja, hogy meglássa a kocsmát. Ez kicsit furán hangzik egy nyolc és fél éves esetében, de most talán megbocsátható.

A Gaja partja a tó után, őszülő színekben


Az utolsó kanyarnál aztán megpillantjuk először az autónkat, aztán vele szemben a Becsali büfét, ahol OKT zászlóval és kis asztalkával várják a fáradt és az út végére hasfájóssá lett vándort, aki elégedetten pecsétel, hogy beülhessen az autóba és kipihenhesse magát hazáig. 

 Csókakő-Fehérvárcsurgó 19.7 km, 293m szint

2020. szeptember 13., vasárnap

Felső-mátrai csavargások

Ott hagytam abba a túrabeszámolókat, hogy megmásztuk a Keleti-Cserhát tetejét, és Garábnál megszakítottuk a kék túrát. Ezen a napon a szállásunkat is áthelyeztük a Mátrába, mégpedig Mátraszentlászlóra, a Kétkerék Vendégházba. A kétnapos hotel-luxus után olyan helyet kerestünk, ahol kényelmesen elférünk öten, van saját konyha, de azért kínálnak reggelit is, és közel az erdő, ne kelljen autóval menni a túrák kiindulópontjáig. Mátraszentlászlón meg is találtuk ezt a vendégházat, amelynek az utcáján konkrétan átmegy a kék jelzés, ami az utca végén belefut a sárgába, és tényleg néhány száz méter az erdő és a Vörös-kő-kilátó. Mivel a tepkei túránk után érkeztünk ide, először is vendéglőt kerestünk és jól is laktunk a kilátóról és a hegyről elnevezett Vöröskő étteremben, aztán a pihenésé volt a délután. Közben azonban már tervezgettük, hogy merre menjünk, mit is nézzünk meg másnap a látnivalókban bővelkedő Felső-Mátrában. Péter a Vörös-kő-kilátótól Mátraalmás felé akart menni a Galyavárat megmászni, én is szívesen tartottam volna vele, de bizonytalanok voltunk abban, hogy a gyerekek mennyire bírnák. Végül megállapodtunk, hogy a kilátóig és onnan a mátraalmási elágazásig együtt megyünk, aztán kettéválunk, és én a gyerekekkel csinálok egy háromfalu-kört: felfűzzük egy túrára Mátraszentimrét és Mátraszentistvánt, amíg vissza nem érünk újra Szentlászlóra.


Így is lett, a kilátóból megcsodáltuk a Kékestetőt és a Galyatetőt, meg az elénk táruló további csúcsokat, aztán nem mentünk le a hegyről, hanem a gerincen indultunk tovább addig, amíg csak az útjelző tábla nem mutatta a mátraalmási irányt. Ott egy hirtelen döntéssel Csongor Péter mellé szegődött, így én a két nagyobbal mentem a könnyebbik úton. A kék kereszt jelzés gyakorlatilag visszamegy Mátraszentlászlóra, de a falu szélén megbújó kis házak között húzódik, olyan környezetben, hogy minden második nyaralót szívesen a magaménak tudtam volna. Aztán egyszer csak kibukkan a Három falu temploma mögött – ennek a kis kőtemplomnak az a története, hogy a három kis falu nem tudott megegyezni azzal kapcsolatban, hogy hol épüljön meg, így aztán az érsek kijelölte ezt a mindegyik falutól azonos távolságra lévő kis helyet. Amikor néhány éve itt jártam, még messze nem volt ennyire körbeépülve, most már utca van mögötte. 

Három falu temploma

Továbbhaladva gyönyörű bükkös erdőbe értünk sok patakátkeléssel, nagyjából szintben haladva, könnyű, de nagyon látványos és élvezetes szakaszon. Ez még Regőnek is tetszett. Aztán szépen besétáltunk Mátraszentimrére, ami a három falu központja – és hozzá tartozik még Galyatető, Bagolyirtás és Fallóskút is. Itt van bolt és kávézó (meg saját templom és Szent Imre - szobor), részben ezért is választottuk ezt a kört a mai túrára, így ugyanis gyalogosan eljuthattunk a boltba, ami a hátralévő napok élelmiszer-ellátásában fontos lelőhely volt. Tehát ittunk egy finom kávét Marcival, Regő is kapott egy üdítőt, majd átsétáltunk a boltba, hogy némi terhet helyezzünk a hátizsákjainkba, aztán a zöld sáv jelzésen folytattuk utunkat Mátraszentistván felé. 



Jó ideig lefelé tartottunk egy patakvölgybe, én már tudtam, hogy meglesz még ennek a böjtje, hiszen a faluba a sípályán keresztük vezet majd az út. De legalább árnyékos volt, mégpedig sűrű, sötét és nagyon szép. Aztán persze emelkedni kezdett, ezt a gyerekek mindig jobban bírják, mint én, néha csak hallottam őket, de nem láttam. Egy kisebb tisztáson bevártak, ez már a sípark területe volt, tanösvénytáblákkal. Újabb árnyékos szakasz után már vártam, mikor érünk ki a sípályára. 

Különleges látványt nyújtottak az álló felvonók a napsütésben, havas táj helyett virágos rétek felett. Keresztben vágtunk át alattuk, és megkerülve a pálya kis víztározóját, Mátraszentistvánra érkeztünk. Reménykedtünk egy fagyiban vagy jégkrémben, de semmi ilyesmit nem találtunk, pedig az utolsó kilométer emelkedett is és napos is volt, viszont nagyon közel volt már Mátraszentlászló és a szállásunk, ahol a hűvös szobában pihenhettünk, zuhanyozhattunk, sőt a medencét is használhattuk a kertben. Péter és Csongor eközben sikeresen megmászták a Galyavárat, nem sokkal utánunk értek haza, és a csúcson még függőágyban is pihentek egy kicsit.

Utolsó teljes napunkba megint tettünk egy kis kék túrát is, és most mind együtt mentünk – bár ebben is volt egy kis kétfelé osztódás, nem is mi lennénk, ha nem lenne. A cél Ágasvár volt, majd a Csörgő-szurdok. Most egyenesen Mátraszentistván felé indultunk a kéken, és az ágasvári turistaházig rajta is maradtunk. Pecsételés után a falu szélén szép nyomvonalon halad a kék, egészen más szögből lehet rálátni a sípályákra, miközben nyaralók és vendégházak mellett bandukolunk, és arról álmodozunk, hogy milyen jó lenne itt egy saját hely. Minden csendes, kevesen vannak, azok is biztosan alszanak még, pedig mi is egy kiadós reggeli után indultunk.

Lassan, nem megerőltetően emelkedünk, amíg el nem érjük a kék és a kék háromszög jelzés elágazását. Itt már komoly sziklák jelzik a közeli Ágasvár csúcsát. Én egyszer jártam itt, a Mátrabérc túrán, emlékszem a meredekségre, ennek tudatában kérdezem a csapatot, akar-e valaki velem tartani. Marci és Csongor jelentkezik, mi nekivágunk a kék háromszögnek, Péter ezúttal Regővel a kéken marad, és megbeszéljük, hogy a turistaháznál találkozunk.  

A mi ösvényünk bizony keményen emelkedik, még Marcit is próbára teszi néha, izgalmas és sziklás – időnként tényleg sziklamászásra emlékeztet. Sok a gomba, szép az erdő, néha a fák között meggyőződhetünk arról, hogy már elég magasan vagyunk, a gyerekeket a csúcsról nyíló látvánnyal biztatom és a mátrabérci emlékekről mesélek. Aztán meg is elevenednek, mert ott vagyunk, jár a csúcscsoki, és nem csalatkoznak: tényleg van mit csodálni. Én meg őket csodálom az országnak ezen a fantasztikus pontján.



Lefelé még izgalmasabb, meg is kérem őket, hogy maradjanak még egy percre a sziklán lábat lógatni, hadd fotózzak. Aztán lemászunk a sziklákon, és azt találgatjuk, milyen messze lehet a turistaház, vajon át lehet-e menni a tisztásán, vagy kerülni kell, hol tart a felújítás és a többiek ott vannak-e már. Aztán meghalljuk Regő hangját, elénk jött – bizony ők már meg is ittak egy üveg frissítőt, mire mi odaértünk, ugyanis meglepetésünkre nem kell kerülni, és a büfé is üzemel! Pecsételünk, pihenünk, mesélünk, és nekünk is jár egy üdítő és egy Balaton szelet. A turistaház után nagyon röviden maradunk csak a kéken – a jelenleg összevissza és apró szakaszokban meglévő mátrai kéktúránkat majd úgy szeretnénk összekötni a Cserháttal, hogy Garábról elgyalogolunk Mátraverebélyre és onnan Ágasvárra, így pótolva a lyukakat.

A zöld sáv jelzésre váltunk a Csörgő-patak völgye felé. Előző nap tudtam meg anyukámtól, hogy az a festmény, amely gyerekkoromban a nagyszüleim hálószobájának falán lógott, most pedig anyuék nappaliját díszíti, ezt a patakot ábrázolja. Próbáltam is neki olyan fotókat küldeni, amik hasonlítanak a festményre. De itt még arrébb van a patakvölgy, először hosszan ereszkedünk az árnyékban, amíg el nem érjük a zöld négyzet jelzést. Távolabbról mellénk csatlakozik a patak, aztán egészen leérünk a völgyébe, át is kelünk rajta, van, hogy bozótosba veszik az út. Nagyon vadregényes, romantikus völgy kidőlt fákkal, kis csobogókkal, egy kis család mezítláb kerget egy erdei békát a vízben.


Elérjük a Hutahely pihenőjét, ahol a régi üveghuta mellett uzsonnázunk, a gyerekek megmásszák a túlparton álló jellegzetes sziklát is, aztán lassan elhagyjuk a patakmedret, és felfelé kezdünk kapaszkodni a völgyben. A cél megint a sípálya, de most egy másik útvonalon vágunk át rajta, és az út vége ugyanaz, mint előző nap: napos emelkedő Mátraszentistvánon át Mátraszentlászlóra, szinte egyenesen a medencébe.

Sosem tudunk úgy nyaralni, hogy úgy érezzük, mindent bejártunk az adott környéken, szerintem ez lehetetlen küldetés, és itt sem volt máshogy. Bátran ajánlom mindenkinek a Felső-Mátrát, aki természeti élményekre és látnivalókra vágyik, és ha valakinek az is szempont, hogy míg odahaza 35 fok van, addig itt 7-8 fokkal kevesebb, az is megtalálja a számítását. Hazafelé pedig ne hagyjátok ki Mátraszentimrén az Ásványmúzeumot sem!

Első túra: 8 km, kb 275 méter szintemelkedés.

Második túra: 11,3 km, kb 370 méter szintemelkedés.

2020. augusztus 7., péntek

A Keleti-Cserhát tetején - OKT 19/3

Ha az előző túrára azt mondtam, rövid szakasz, akkor erre nem is tudom, mit mondhatok: alig 7 kilométert tettünk meg ezen a napon, de ezen a picike szakaszon is csodálatos kilátásokkal gyarapodtunk. A stratégiánk most a következő volt: családilag elautóztunk a Bableves csárdához, ahol az előző nap abbahagytuk, és én a két szélső gyerekkel kiszálltam, míg Péter a középsővel átment Garábra, ott letette az autót, és elindultak szembe a kéken (illetve mivel Garáb kitérést jelent, így a kék négyzet jelzésen kezdtek).

Mi pedig a csárda melletti földúton indulva, az enyhe hidegfrontnak köszönhetően gyönyörű felhős ég alatt zöldebbnél zöldebb mezőkre értünk ki, igazi, jellegzetes cserháti látképpel, és gyakorlatilag azonnal feltűnt a fő célunk, a Tepke kilátója. 

A baloldali dombon az a pici a kilátó :) 

Korábban nem is hallottam erről a hegyről, az Index Bakancslista videósorozatában látott emlékezetes epizód óta – ők villámlás és zivatar közepette éjszakáztak itt – szerettem volna idelátogatni. Ez a Keleti-Cserhát második legmagasabb csúcsa a maga 567 méterével, a versenyt a szomszédos Purga nyeri, hiszen ez nyolc méterrel „tornyosul” a Tepke fölé. (Utóbbinak a neve azért nekem sokkal jobban tetszik.)

A réteken fecskék ritkítják a rovarállományt, amiért igen hálásak vagyunk, de azért alig várjuk, hogy beérjünk az erdőbe, már a délelőtt is meleg. Az árnyékért cserébe az erdőben aztán masszívan emelkedni kezd az ösvény, amíg még nem sűrűek a fák, addig szép kitekintést kapunk a vidékre, ahol átjöttünk.

Rengeteg a gomba, gondolom a múlt heti esőzések miatt – bár az is kiderült előző nap a gombászó bácsi jóvoltából, hogy tévedésben voltam, amikor azt hittem, nyáron ritka a gomba, hiszen amit ő szedett, az június-júliusban érik. Egyébként csak sétálunk, beszélgetünk, nem találkozunk sok látnivalóval, csak néha egy-egy látványosabb tölgyfával és az OKT táblákkal, amelyek egyre kisebb távolságot jeleznek a kilátóig, míg végül ott is magasodik előttünk. Fémszerkezetű, felfelé egyre szűkebb és meredekebb lépcsőkkel, a Karancson található torony ikertestvére. 

Tepke-csúcs

Épp két hölgy ereszkedik lefelé, javasolják, hogy várjunk egy kicsit, mert erősen fúj a szél, fent fázni fogunk. Mi azért felmegyünk és átmelegedett testünkkel inkább élvezzük a frissítő légáramlatot. Csodálatos a körpanoráma, látni a hollókői várat is, amit elhelyezkedése miatt eddig csak a közvetlen közeléből vehettünk észre, de egészen közel magasodik a Mátra, a lábunk előtt Pásztó, és felhőkbe burkolózó tátrai csúcsokat is észreveszünk a távolban. Kicsodálkozzuk magunkat, lent aztán írunk a kilátó lábánál lévő ládában található csúcsfüzetbe. 

Tetszik ez a szokás, eddig csak Ausztriában találkoztam vele, jó lenne idehaza is meghonosítani. Kicsit beszélgetünk a hölgyekkel, egyikük ma ünnepli a hetvenedik születésnapját (!) aztán továbbindulunk. 

Telefon Péternek, ekkor a Purgán vannak, úgy gondolom, hamarosan találkozunk, de aztán őket egy kisebb rovarinvázió visszafordította, és végül csak Garábon értük utol egymást. Mi nem találkoztunk ezzel a problémával – vagy megedződtünk legutóbb Nógrádsipeken, ahol szinte sírva verekedtük át magunkat a több kilométeres rovarfelhőn. Mindenesetre a Tepke után szép, keskeny gerincúton ereszkedünk lefelé, hogy aztán újra felfelé kapaszkodjunk a Purgára. A csúcs alatt pár méterrel megyünk el, de nem térünk ki, egyrészt mert úgy tudom, ott nincs sok látnivaló, másrészt mert sietünk, próbáljuk összehozni a családegyesítést.

A térképen is jelzett két gyönyörű öreg tölgyet, majd egy újabb kilátópontot hagyunk el – innen más szögből látni rá Hollókőre, ott a hotel is – és rátérünk a kék négyzet jelzésre Garáb felé. 

Az egyik a két öreg tölgy közül

Utolsó kilátásunk mára

Ez már csak ereszkedés, Csongor előre is szalad úgy, hogy egyáltalán nem is látom. Nem szeretem, ha ilyet csinál, ki tudja, nem kanyarodik-e egyszer véletlenül rosszfelé, és esélyem sem lenne észrevenni, úgyhogy kurjantgatok utána, meg abban bízom, hogy előbb találkozik nálam az apjával. És így is történik, mire mi Marcival odaérünk hozzájuk, már együtt vannak. Mára ennyi volt, beülünk az autóba és irány a következő szállásunk a Mátrában. A cserháti szakaszt itt, nagyjából 25 kilométerrel a vége előtt megszakítottuk, majd visszajövünk bepótolni a Garábi-nyeregtől Mátraverebélyig, a nyaralás hátralévő részében pedig a Magas-Mátráé lesz a főszerep.

Bableves csárda - Garáb 6.77 km, 296 m szint

2020. augusztus 5., szerda

Nyaralás kéktúrára fűzve - OKT 19/2

Az Országos Kék Túra 19. szakasza bizony igen hosszú, a hivatalos kiírás szerint 73,9 kilométer. Ezt kevesen járják be egyhuzamban, a múltkori háromnapos, 77 kilométeres túra nálunk is ritkaság volt, de az is az előző, 60 kilométeres cserháti szakasz egy részével együtt volt ennyi. Ősagárdtól Hollókőig tettük meg ezt a távot, most pedig a családi nyaraláson terveztük folytatni. 

Ez a tervezés tényleg alapos átgondolást igényelt. Két szállást foglaltunk: az elsőt Hollókőn a Castellum Hotelben, hogy onnan kiindulva könnyen folytathassuk a három hete befejezett szakaszt, a másikat Mátraszentlászlón, ahová a cserháti szakaszok befejeztével szerettünk volna megérkezni, és innen folytatni a mátrai résszel. Itthon pontosan leírtuk, hogy mikor melyik szakaszt járjuk majd be Csongorral, hol vesz fel a végén Péter, olyat is tettünk bele, ahol a végén a szállásra érkezünk a túráról, és a végén az egészet idézőjelbe tettük azzal, hogy a jelszó a rugalmasság legyen: a gyerekek kedve, az időjárás meg azért a saját hangulatunk is dönthessen arról, hogy megyünk-e az adott napon és merre.

Így is lett végül: rugalmasak voltunk, mindennap túráztunk, de csak rövidebbeket, volt benne kék, zöld, piros, sárga, teljesítettünk szakaszokat és bejártunk a kéken kívüli helyeket. Reggeli után indultunk és a délutánt már pihenéssel, hűsöléssel töltöttük.

A Hollókőre érkezés napján az egyetlen „túra” az volt, hogy lementem a hotelből az Ófaluba megkeresni a három hete ottfelejtett túrabotjainkat. Hatalmas baklövés, ráadásul bevallom, nem is vettem észre az indulásig, hiszen általában olyan rutinosan akasztom otthon a helyükre a botokat, hogy fel sem tűnik a mozdulat – vagy annak a hiánya. Mivel nem találtam sehol, az az egy lehetőség volt, hogy Hollókőn hagytuk, és őszintén: nem bíztam abban, hogy meglesznek. Végigsétáltam a nyitva tartó helyeket, amíg a család wellnesselt, és csodák csodája: a Fazekasházban ott voltak a botjaink! Régen örültem ennyire valaminek, nem is tudtam, hogyan háláljam meg, nem véletlenül a kedvenc helyi boltom ez. Így szerencsére kedden tudtuk használni a túrabotokat – én nagyon szeretem és már egészen a kezemhez nőtt túrázáskor.

Megvannak! :)

A keddi túra Hollókőtől a Bableves csárdáig tartott, és hárman mentünk: a legnagyobb és a legkisebb fiammal. Szívesen megnéztük volna a hollókői várat is, de egy órával a nyitás előtt indultunk, úgyhogy ezt délutánra halasztottuk.

Emlékszem, hogy amikor három hete felkapaszkodtunk Hollókőre, megjegyeztem Csongornak, hogy a falvak legtöbbször völgyben vannak, tehát minden túra hegymenettel kezdődik, kivéve Hollókő, hiszen ide felfelé jövet érkeztünk. Ennek ellenére mégis emelkedőn indultunk, nem is kicsin – a Naszály kivételével ez a Cserhát legmagasabb régiója, közelítünk a Mátrához. Gyönyörű gerincútra érünk ki, én ezeket az ösvényeket szeretem a legjobban: keskeny, egynyomtávú, jobbra és balra is lejt a dombtető, a fák között időnként szép kilátás nyílik. Az idő párás, meleg lesz, ez már reggel látszik, és most a finom szállodai reggeli miatt nem tudtunk olyan korán indulni, mint szoktunk. A pára a fotókon is észrevehető.

A vár látképe az első dombról

Ez a szakasz gyerekekkel jó abból a szempontból, hogy a 11 kilométeren két falu is van, jól felosztják rövidebb távokra az utat, bár pecsét egyikben sincs. Felsőtoldot csak a sarkánál kerüli a kék jelzés, egy kicsit tanakodunk, Csongor kóláért győzköd, de végül nem megyünk be a faluba, azzal biztatom, hogy Alsótold majd rajta lesz a jelzésen, ott szerzünk. A kettő között végig szántóföldek, mezők mentén haladunk, nagyon szép, de bizony meleg. Népes csapat jön szembe, aztán megejtjük Csongor első létrás kerítésátkelését. Hamarosan, egy gyönyörű kovácsoltvas kerítésű lovastanya mellett beérünk Alsótoldra, a kék kútnál frissítünk, aztán eldöntjük, hogy a kocsmát keressük fel kóláért, vagy a boltot – mindkettő letérést jelent a kékről. A boltot választjuk, de hoppon maradunk, sajnos bezárt. Biztatom Csongor, hogy már csak három kilométer a Bableves csárda, ott már tényleg biztosan kapunk kólát.

Tájkép létrával


Virágmező az út szélén

Alsótoldról némi aszfalt vezet kifelé, már alig várjuk, hogy árnyékba és kellemesebb talajra térjünk, amikor elengedünk magunk előtt egy bácsit  robogóval, a csomagtartóján nagy műanyag vödörrel. Kedvesen mosolyog ránk, és felhajt az erdő alatti szalmabálás dombra, beszélgetünk egymás között, hogy vajon mit csinálhat arrafelé robogóval. Én a vödör miatt arra tippelek, hogy biztosan tudja, hogy mi hol érik most az erdőben, felmegy az erdőszélig és ott gyűjt valamit. Helyesen tippeltem: hosszúnak tűnő, forró, napos emelkedő után végre árnyékos erdőbe térünk, és néhány száz méter után találkoztunk a bácsival, aki éppen az úttól pár méterre gombászott. Odamentünk hozzá, mert kíváncsi voltam, engem ugyanis nagyon érdekelnek a gombák, szívesen kitanulnám ennek a tudományát, jó lenne érteni hozzá, hogy milyen élelmet találhatunk az erdőben. Akkor már jó vastagon álltak a vödre aljában a sárga rókagombák, amit errefelé csirkegombának is hívnak, és néhány vajgomba – ezeket tőle tudom, gyönyörű, ízes beszédével szívesen mesélt róla, hogy melyik milyen, hol és hogyan, mikor lehet megtalálni, és hogyan jó elkészíteni. Azért persze magunknak a jövőben sem szedek, ha nincs a közelben szakértő.

Ezt például sosem szedném le


Alsótold után, az erdő felé

Innen már talán csak egy kilométer volt a csárda, jól nyomon lehetett követni, ahogy egyre közelebb került hozzánk az alattunk húzódó patakmeder és a túloldalán az autóút. Azt tudtuk előre, hogy ahol összeér az ösvényünk az aszfalttal, ott vár a bableves (meg a kóla), no meg persze a pecsét. Ez a pillanat hamarosan el is érkezett, és végre ott állt előttünk a legendás, korábban az autóból már látott csárda. Pecsételtünk, mosakodtunk, elfoglaltunk egy asztalt és meg is érkezett a család másik fele, mintha tudták volna, hogy mi pontosan mikor érünk ide. Az ebéd mindenki megelégedésére szolgált: egyedül én ettem bablevest, de van vagy hat-hétféle az étlapon, a nagyobb adag nekem bőven elég volt ebédre, nem kellett második fogás. Mindenki talált a fogára való, egyszerű, de ízletes ebédet, a vegetáriánus és a válogatós gyerek is. 


A csárda...


...és a bableves

Ez a túra viszonylag rövid, gyerekekkel és nyári melegben ideális (kezdőknek igazából egyáltalán nem is rövid) változatos, és szerencsés, hogy étteremnél végződik. Ha nincs ilyen autós megoldásod, mint nekünk, és vissza akarsz menni Hollókőre, az aszfalton megteheted, vagy Alsótold után a sárga gyöngysor (Gyöngyök útja zarándokút) majd zöld T jelzésen más úton is visszatérhetsz, de Alsótoldról busszal is megoldható, bár nem túl gyakran jár. De a közeli falvakban több vendégház is van, ahol meg is szállhattok, hogy másnap folytathassátok a túrát.

Mi Hollókőre visszaérve végre megnéztük a várat - nagyon megéri, ne hagyjátok ki! - és az Ófalut is, ahol a körséta után a palóc játszóházban biztosítottunk további szórakozást a gyerekeknek. A pincében a falu és a vár egyedi, nagyon alaposan kidolgozott legómakettje is látható! Végül aztán a wellnessben pihentük ki a túrát és a nyári meleget. 

A vár makettje - szobra - a parkolónál


Várbelső

És a klasszikus fotó az Ófaluról

Hollókő-Bableves csárda 11.20 km, 291 m szint

2020. július 9., csütörtök

Három nap a Cserhátban, második rész - OKT 18-19. Ősagárdtól Hollókőig


A háromnapos túránkról szóló első poszt inkább ajánlósra sikerült, kis betekintés a Cserhát szépségeibe, próbáltam meghozni a kedveteket, hogy ti is menjetek országunknak erre a talán kissé kevésbé közkedvelt vidékére kirándulni, túrázni. Most elmesélem, hogy nekünk milyen volt, jöjjön az igazi túrabeszámoló!



Hajnali négykor keltünk úgy, hogy előző este teljesen összepakoltunk, csak bekaptunk egy gyors reggelit és már indultunk is. Pont a járvány előtti utolsó túránkon váltottunk tömegközlekedésre, most vissza autóra – amikor szerveztem, még nem akartunk tömegközlekedni, most július elején talán már mentünk volna, de eddigre már úgy szerveztük a távokat, szállásokat, hogy nem fért volna bele annyival több idő, legalábbis nem kényelmesen, márpedig most egyáltalán nem akartam rohanni és Csongornak is meg akartam adni az elegendő időt a pihenésre mindenhol. Így aztán autóval mentünk Ősagárdra, és autóval jött értünk is a sofőrszolgálatot vállaló férj Hollókőre három nappal később.
Fél hétkor már az ősagárdi pecséttől indultunk, hamar elhagytuk a falut, még borús időben és hűvösben, szép réteken át, integetve a januárban elhagyott Naszálynak. Természetesen egészen más volt a táj, mint a téli zúzmarában, most zöldek és virágosak a rétek, a távolban egy őz szökell. Ma nincsenek nagyon hosszú távok előttünk, az első falu, Felsőpetény hat és fél kilométer. Erdőbe térünk, tölgyesek között, néhol hatalmas faóriások szegélyezik az utat, máshol akácosba vált, aztán újabb rétek, és most már kisüt a nap is. Számtalan lepke száll a virágokra, előttünk pedig kanyarog az út dombról le, dombra fel, mint a Tom és Jerry végén.



A felsőpetényi pecsét a Kéktúra alkalmazás szerint a kocsma és vegyesbolt előtt található, én még egy hideg innivalóban is bíztam, de mindkét egység zárva, pecsét sehol. Kiderítem, hogy arrébb, az Almásy-kastélynál is van egy  - máskor inkább hiszek a pecsét jelzésnek, mint az alkalmazásnak  - de azért leülünk a bolt mögött a fák árnyékába tízóraizni. Pecsételés után a legelésző szürkemarhákat figyeljük menet közben. Még mindig csak kilenc óra, de már nagyon meleg van, és bár gyönyörű rét, de kitett, napos domboldal jön. Aztán később kiderül, hogy ez volt a nap legmelegebb szakasza.



Alsópetény előtt jurtás farm fogad csacsival és pödröttszarvú fekete rackákkal, aztán beérünk a faluba, ahol végre van bolt is, kocsma is, felfrissülünk, jégkrémet is veszünk és leülünk a főtér árnyékos padjára. Lassan dél felé járunk, Csongorra bízom az indulást, pihenhet, ameddig akar, de azért megnézzük a térképet: Romhányig szinte teljesen zárt erdő jön. Így aztán nem pihenünk órákig, amikor Csongor úgy érzi, nekiindulunk. 



A falu közelében még nem stimmel az erdőfedettség, alacsonyak a fák, de cserébe csodálatos a rálátás a kis ékszerdobozra, mert persze masszívan emelkedünk. 



Aztán már szép tölgyes jön, a Kékesi vadászháznál pihenünk, eszünk, lelkesedünk, hogy milyen jó kis hely ez akár éjszakázásra is. 



A következő látványosság a Prónay-kilátó, ami nagyjából másfél kilométer kitérő oda-vissza a kékről, de megéri, mert az egész környéket belátni a tetejéről, magában a kilátóban pedig rengeteg infó és programajánló van a Cserhátról. Ezután már csak az erdő szélén található kis pihenőhelyen állunk meg, aztán meglátjuk felülről Romhányt, és a kék által érintett részén keresztül is sétálunk a szállásunkig. Én zuhanyozom és leheveredem pihenni, Csongor annyira aktív, hogy a faluban akar sétálni, hát menjünk. Megkeressük a Rákóczi-törökmogyorófát – nekem az a verzió a legszimpatikusabb a sokféle eredetlegenda közül, hogy a száműzetésben lévő fejedelem küldte haza a csemetét Rodostóból, és nem a csata helyszínére ültették, hanem mellette egy dombra. 



A falu fura szerkezete miatt – a Lókos-patakon csak egy helyen lehet átkelni, onnan meg már nincs kedvünk a másik oldalon is egy kilométert sétálni – Romhány szebbik részét sajnos nem láttuk, ezért még vissza kell mennünk.
Másnap egy hajnali sétával kezdtük Kétbodony felé, megint csak egy nagyon szép kis falu, kellemesen korán nyitó kocsmával és bolttal, szép fekvéssel, erőt gyűjtünk a következő hosszú szakaszra: tíz kilométer Becskéig, erdőkön és mezőkön át. Előző este ért a Szanda bányában talált medvenyom híre, úgyhogy a nap fő témája, hogy meddig menjünk és hogyan. Becskéig biztosan, mert onnan tudunk busszal Terénybe jutni, a többit meg majd ott eldöntjük. Aki szembejön, attól megkérdezzük, honnan jön és látott-e medvét, de senki nem találkozott vele, viszont többen azt tanácsolják, hogy menünk bátran, csak hangosan. Becske előtt Csongor bebizonyítja, hogy az menni fog.



Becskén a fagyizót keressük, és a fagyi mellett pecsétet és kedves beszélgetést, körbevezetést, úbaigazítást is kapunk, ez az első találkozásunk az igazi palóc vendégszeretettel, bár Maderék nem tősgyökeresek. A becskei Megvilágosodás sztúpát én szerettem volna megnézni, de Csongor nem, nem erőltettem, viszont most a fagyizós hölgy ajánlására őt is érdekelni kezdi, úgyhogy fényes délben teszünk két kilométer kitérőt, és megnézzük a különleges hangulatú helyet. Árnyékot kérünk Buddhától, kapunk is szépséges felhőket egész délutánra. 



A faluból kifelé, Szanda vára felé indulva Csongor máris belekezd a hangoskodás-projektbe, időnként az emelkedőkön levegőért kapkodva, de énekelünk, ami csak eszünkbe jut. Már a Várhegyre kapaszkodunk, amikor felhív Romhányból Hajni és biztat, hogy ne féljünk a medvétől, ez az egyik olyan kedvesség, amiért érdemes a kéktúrázók közé tartozni.
A vár egy szűk kilométer kitérőt jelent a kékről, de ez talán a három nap csúcspontja, ki ne hagyjátok, ha arra jártok. Maga a hegy is szép, kilátás már az ösvényről is van, a várfalakból valójában több van meg, mint látszik, érdemes lenne egy kicsit kiszabadítani a növényekből, de a lényeg úgyis a csúcs és a körpanoráma. Egy szóval: lenyűgöző. Jócskán elidőzünk itt, ráérünk, az út javarészén túl vagyunk, a medvét elijesztettük.




Lefelé az elágazásnál a jelzést nem is figyelve indulunk jobbra, mígnem rájövünk, hogy egyenesen kellett volna, úgyhogy visszabaktatunk kicsit bosszankodva. Hamarosan elérjük a Mária-forrást – hűvös hely, nagy fák, friss víz és egy borzalmas zöld műanyagtető szegény Mária fölött, támogatnék egy kis fülkeépítést ide. 



Aztán kiérünk a mezőkre és előttünk Szandaváralja, nagyjából a harmadik házban büfé és ajándékbolt. Tócsnit és zsíroskenyeret eszünk rebarbaraszörppel, megnézzük az ajándékboltot is, egészen hihetetlen, az egyik szobában egész évben karácsony van, de van itt minden az autentikus konyhai eszközöktől az ünnepi díszítésekhez használható giccsig ízléses összevisszaságban. Végül nekivágunk az utolsó kilométereknek, vár a szállás Terényben. Kiderül, hogy az a gépi zúgás, amit már a várban is hallhattunk, motorverseny: minket nem zavar, hogy kétszer-háromszor is elhúznak mellettünk a krosszmotorok, óvatosak, figyelnek Csongorra is, számunkra meg érdekes volt egy versenybe belefutni.
Terényig nem nagyon van erdő, de cserébe gyönyörűek a mezők, a Cserhát szemközti gerince és a visszatekintés Szandavárra, még meleg van ugyan, de azért már fél öt, hosszabbak az árnyékok.




A Herőke Vendégház a szállásunk, ahol a vendéglátó a saját étkezőjében szörppel fogad, és bár nem kértünk vacsorát, süteménnyel megvendégel és szívesen beszélget is velünk.
A harmadik napon már kicsit nehezebb az ébredés, így „csak” fél hétkor indulunk útnak és készülünk a legmelegebb napunkra és a leghosszabb távokra két település között. Már a hajnali égbolton is látszik, hogy ma tényleg meleg lesz – nem mintha eddig nem lett volna, de most még egy felhő sincs az égen. Palóc házak között, patakon át, búzamezők között hagyjuk el a falut, Cserhátsurányig még nem hosszú az út, nagyon bízunk az ottani kocsmában és boltban, mert a magunkkal hozott elemózsia a mai reggelivel fogyott el. 




Nyitva is van mindkettő, csupa kedves ember, feltankolunk, aztán nekivágunk a talán leghosszabb, legkitettebb emelkedőnek, ami nem meredek ugyan, de nagyon süt a nap. Szembejön három túrázó, meglepődve ismerem fel egyikükben korábbi futótársamat, Dórát, tényleg kicsi a világ. Kicsit beszélgetünk, addig Csongort előreengedem, hadd menjen az árnyék felé. 



Az erdőszélre érve közli, hogy „olyan, mintha egy álomban lennék. Nem azért, mert olyan szép, hanem mert úgy szédelgek”. Na, akkor üljünk le az árnyékban és hűljünk vissza üzemi hőmérsékletre. Iszik, megeszik egy fél kígyóuborkát jól megsózva, egy energiaszeletet és persze hűl a kis teste, biztonsággal tovább tudunk indulni. Nógrádsipekig majdnem tíz kilométer áll előttünk, aminek a legmagasabb pontja a Hegyes-hegy, de az igazi emelkedők a falu után várnak ránk. Sajnos a sipeki kocsma zárva, saját ennivalót eszünk, de nagyon vágytam egy hideg italra, valamire, ami nem víz, és mosakodási lehetőségre. Most nekem jön el a holtpontom, inkább aludnék egyet a melegben. Örülök, hogy erdő jön, aztán hamarosan már kívánjuk a mezőt mindketten, hiába meleg: ez a szakasz a leggazdagabb rovarokban, szemünkben, orrunkban, szánkban, mindenhol apró rovarok, és köztük szúnyogok is, amik ráadásul csípnek. Ez a három nap legnehezebb szakasza, az emelkedő ellenére sietünk mielőbb elhagyni ezt a környéket, talán a sár miatt vannak ennyien – nem tudom, mikor esett itt, máshol nagyjából száraz az erdő, itt meg hatalmasak a pocsolyák. Felérünk a Dobogó-nyeregbe, remélem, hogy a hegy másik felén kevesebben lesznek, és így is lesz, de az a két-három kilométer emlékezetes marad. Ilyenkor nagyon nehéz Csongort motiválni, főleg, hogy én is magam alatt vagyok – ő legalább az emelkedőt bírja, a végén már ő tartja bennem a lelket. Aztán jön a rét, ahol csak a lepkék maradnak. Minden táblánál fohászkodunk, hogy jöjjön közelebb Hollókő, és lassacskán jön is, de azért az utolsó kilométerekre még tartogat tűző napos emelkedőket. 




Az én kis lovagom sivatagi harcosként nyargal előre, és a következő fa árnyékából kiabál, hogy mehetek. Újabb erdő, újabb emelkedő, és kibukkan a fejünk fölött a vár – sajnos félóra múlva zár, már nem mehetnénk be, de nekem most erőm se lenne megmászni. Már nagyon várjuk a falut, Csongorból itt fogy el az erő – számára, ha elértük a falut és ott az első ház, akkor vége a túrának, szerintem meg azért a pecsétig vagy legalább az első kocsmáig el kéne menni. Többször megállunk, leülünk az árnyékban, újra és újra felvesszük a hátizsákot, és amikor meglátjuk a még épp nyitva lévő fagyizót, háttérbe szorul a pecsételés és ezt hirdetjük ki célnak. Még van egy óra Péter érkezéséig, úgyhogy kényelmesen fagyizunk, kólázunk, telefonálunk anyukámnak és Regő fiamnak – már nagyon hiányoznak egymásnak a tesók. Csodás árnyas fa alatt ülünk, aztán csak megkeressük végül a pecsétet és már nem kell sokat várnunk apára.




77 kilométert gyalogoltunk három nap alatt, bő 2000 méter szinttel, és most igazán belemerültünk a kéktúrázásba és a környékbe. Amit tudtunk, megnéztünk a túraútvonalon kívül is, beszélgettünk az emberekkel, rá tudtuk szánni az időt tényleg. Hatalmas élmény volt, három hét múlva folytatjuk!