2016. április 10., vasárnap

Bakonyból a Balaton-felvidékre

Az év eleje nem pont úgy zajlott, ahogy szerettem volna. Január 23-án reggel az idei első terepfutásomra készülődtem, ami szomorú családi okok miatt nem valósulhatott meg, és ez a további futásomat is visszavetette. Kétséges lett a már hagyományosnak számító Kaposvár Dombjai Farsangi Félmaraton is, de aztán összekaptam magam és arra mégis elmentem, hátsó rajtszámmal futottam: kineveztem László Gyula Emlékfutásnak a versenyt apósom emlékére. A három kaposvári félmaratonomból ezt teljesítettem a leggyengébb idővel, de most nem ez számított. 
Visszatérésnek éreztem ezt a futást, újra több kedvem lett futni, és eldöntöttem, hogy idén is benevezek a VTM-re. Ehhez tudom, hogy komoly edzésekre van szükség. Idén jóval több figyelmet és időt szántam a keresztedzésre, erősítésre, mint tavaly ilyenkor, ilyen értelemben szerintem jobb formában vagyok, de szigorúan a futás tekintetében nem. Szükségem van fokozatosan emelt hétvégi hosszú távokra, és egy kifejezetten hosszúra körülbelül két héttel a VTM előtt.
Nem sikerült maradéktalanul teljesítenem a tervemet, voltak hétvégi hosszú futásaim, de a fokozatosság nem sikerült úgy, ahogy szerettem volna: gyerekek betegségei, saját betegségek, egyszer futás közbeni rosszullét is hátráltatott. Februárra egy 20-25 km közötti terepfutást terveztem várpalotai indulással Eplény felé a Közép-Dunántúli Piros túra vonalán. (Ennek a túrának szeretném beszerezni a füzetét és végigcsinálni, jóval rövidebb a kéknél.) Várpalotánál kiderült, hogy a Vár-völgyben hadgyakorlatoznak a holland katonák, jobb, ha nem megyünk be. Helyette felmentünk Tésre, és onnan indultam a piros négyzet jelzésen, így is jó volt, viszont kicsit rövidebb lett, 17 kilométer Eplényig. 

A tegnapi futásom viszont maga volt a tökély, minden összejött, gyönyörű idő, ragyogó napsütés, szépséges erdők és tájak, patakok, kilátó, ügyes frissítés, megfelelő erőnlét, semmi gond a gyomrommal, jó tempó. Tökéletes főpróba volt a VTM előtt.

A kék jelzést még novemberben Városlődön hagytam el, amilyen gyönyörű őszi futás az volt, olyan csodaszép tavaszi volt ez, csak kicsit hosszabb :) 35 km volt a tervem, tavaly ilyenkor futottam a Reguly Antal Emléktúrát, az 36 km volt és szintén nagyon bejött a VTM-re készülésben. Most annak az időpontja nem volt jó, helyette csináltam ezt az egyéni futást.
Városlődről, a kalandparktól indultam, mindössze négy fok volt, kiszállva fáztam is, de nem akartam túlöltözni, és jól tettem: caprinadrág volt rajtam kompressziós szárral, felül pedig póló, egy hosszúujjú felső és rajta még egy póló, a hátizsákban széldzseki. Vittem magammal két kulacs vizet az övemben és egy kézikulacsot a zsákban, egy gélt, egy magnéziumport, csokit, müzliszeletet, ropit és kesudiót. 
Az első 7 kilométert ismerős, végig enyhén, helyenként kicsit jobban emelkedő terepen futottam: az őszi túránkon jártunk Péterrel az Úrkút-Városlőd szakaszon, most ugyanezt visszafelé tettem meg. Hamar átmelegedtem, utólag látom, milyen jó kis tempót mentem. Igyekeztem minél tovább 8-as tempó alatt maradni, itt az elején még 7 alatt is voltam, ami terepen szuper. Egy órán belül beértem az úrkúti őskarszthoz. November óta nagyon kíváncsi voltam, milyen érzés az erdőből beérni ide a kéken: ahogy kiér az ember a fák közül, kinyílik a tér és ott vannak ezek a fantasztikus sziklaalakzatok. Épp tízóraiztak néhányan a pihenőpadoknál, kérdezték, honnan jöttem, merre megyek, hüledeztek, hogy egyedül...? Röviden megnéztem a karsztot, fotóztam és mentem tovább. A falu utcáin lefutva megtaláltam a kocsmát, ahol már a szép új OKT pecséttel pecsételhettem. Nosztalgikus énem kicsit sajnálja a régi pecséteket, de tény, hogy szépek és jó minőségűek ezek az újak.


Innentől ismeretlen tájakon vezetett tovább az út. Kerestem a Kab-hegyet, tudtam, hogy hamarosan meg kell látnom, és innentől a gigantikus tűnek látszó adótorony lesz vezérlő csillagom, de a házak mindig pont kitakarták. Aztán a faluból kiérve meg is láttam, és meglepett, hogy pont a szemmagasságomban volt - gondoltam is, hogy akkor biztosan sokat kell még lefelé mennem, hogy legyen honnan felmászni a Kab-hegyre. Olyan sokat nem kellett, biztosan a látvány volt inkább csalóka, de tény, hogy jobb ebből az irányból közelíteni, a Kab-hegynek ez az oldala jóval lankásabb, mint a Nagyvázsony felőli.
A Kab-hegy körüli erdők szabályos téglalapokban telepítettek, közöttük nyiladékokon halad a túraútvonal, majd az adótornyokhoz szolgáló aszfaltsávra tér. Egy ponton, még az elején kék barlang jelzésbe botlottam, alattam forrás csobogott: leereszkedtem, gondoltam, nem nagy kitérő, megnézem a barlangot. Leérve jöttem rá, hogy a patak befelé folyik a kis barlangba, tehát ez nem forrás, hanem víznyelő. Nagyon érdekes volt. Aztán visszakapaszkodtam a nyiladékba, és futottam tovább. Az erdő nagyon szép, fiatalos, vadkerítéssel védett telepítésekkel, kettőt megmásztam felfelé és kettőt lefelé is.

Az aszfaltútra kiérve tartottam a tizedik kilométernél, inni már addig is ittam, de itt eszembe jutott, hogy illene enni is egy falatot. Megettem az egyik müzliszeletemet és hogy sós is legyen, bontottam egy csomag ropit, amit aztán a gyaloglós szakaszokon apránként falatoztam, jó sokáig vittem kézben vagy az övemen a bontott zacskót. Felváltva futottam és gyalogoltam az aszfaltúton, szerencsére egy kanyart még le kellett vágni az erdőn át, aztán a toronyig újra aszfalt. Közeledve egyre monumentálisabbnak látszott a torony, nagyon karcsú, nagyon magas.


A csúcs előtt a pecsét helye, ez is megvan. A csúcson rövidke kék háromszög jelzés, letérek, mert semmiképp sem akarom kihagyni a kilátót. Fantasztikus a kilátás, látni a Balatont, bár nagyon párás, a tanúhegyek alig rajzolódnak ki, de akkor is látom. Ez a Bakony utolsó csúcsa, ha leérek, újra tájegységet váltok. Alattam nagyon közelinek tűnik Nagyvázsony, el se tudom képzelni, hogyan lehet még tíz kilométerre, de persze csalóka a látvány.



Lefelé hirtelen nagyon meredeken indul az ösvény, aztán kerítéseken kell átmászni, sáros részek és nagy pocsolyák jönnek, és a téglalapokban telepített erdőben derékszögekben kanyarogva futni. Egyszer majdnem rátévedek a kék keresztre, ami rövidebb úton vezetne Nagyvázsonyba, de időben észbe kapok.



Hamarosan kiérek az erdőből, már látszik a vár lakótornya, mezőkön és szántóföldeken kell átkelnem a 77-es útig, itt jövök rá, hogy honnan jön össze az a tíz kilométer, amit a hegyről nem lehetett látni. Nem könnyű a napon, a szélben, de segít, hogy látom a célt. Végül kiérek az útra, pár száz métert  meg kell tennem rajta emelkedőn, ez nem hiányzott, szakaszosan futok és gyalogolok, majd az első jobboldali mellékutcán lekanyarodom, és hátulról érkezem a várhoz.



Megállok, pecsételek és hívom Pétert, akivel azt beszéltük meg, hogy itt találkozunk. Kicsit arrébb vannak a faluban, megállítom az órát és odasétálok. Nagyon örülök nekik, újságolom, hogy már 24.5 kilométernél járok, a tervezett táv nagy része megvan, még az is szóba kerül, hogy továbbmenjek az eredeti tervnél, hiszen az idő gyönyörű és jól vagyok. Leülök, a szélben magamra veszek még egy réteget, eszem banánt, csokit és az egyetlen gélemet is, elfogy a maradék ropi, iszom és egy boltban vizet is veszünk, újratöltöm a kulacsaimat. Talán túl hosszú is volt ez a pihenő, mert nagyon nehezen indulok újra tovább, viszont a nehézségért kárpótol a gyönyörű látvány. A pálos kolostorromok felé indulok, nem is tudtam, hogy ennyi van errefelé, ilyen rövid szakaszon: az első, ami, ha jól tudom, a várhoz tartozott, talán másfél kilométer, aztán a gyönyörű patakparton továbbhaladva 4-4,5 kilométeren belül Tálod falu helye és kis templomroma, majd a tálodi kolostorrom.



A patakparton pedig végig a romokig és azon túl is, több kilométeren át lenyűgöző hóvirágmező. Holtpontom van, alig futok néha és egyszer majdnem elesem, nem bánom, belekalkuláltam. Mikor legyen holtpontom, ha nem 28-29 kilométernél. Töltődöm, csodálom a hóvirágokat.



A tálodi kolostorromnál forrás, hatalmas medencébe foglalva, és jókora, hangos kirándulócsoport, utána lassanként újra kedvem támad futni, bár nem megy könnyen. Előveszem a jelzéstől jelzésig futós, majd gyaloglós technikát, és számolgatom, mikor érek a csicsói erdészházhoz. Keresztezek egy autóutat, sokan kerékpároznak is errefelé, időről időre pedig a kéktúrajelzések mutatják, hány kilométer még. Ezek az új táblák sokszor csalókák egyébként, azt is a kék túrán mutatják, ami valójában nem ott van, hanem egy másik jelzésen letérve található meg, cserébe sokszor nem fér rá a kis táblára az, ami tényleg a kéken van.
Hosszú, kavicsos egyenesen futok, a távolban autó tűnik fel, és amikor közelebb kapom a tekintetem, egyszer csak egy őz áll előttem az úton. Megmerevedik egy pillanatra, majd besurran az erdőbe a túloldalon. De jó, végre megint láttam vadat a kéken! Feldob a látvány. A következő tábla már csak egy kilométert mutat a csicsói erdészházig, elhatározom, hogy ezt végigfutom, ha addig élek is. Itt egyébként elég monoton a látvány, kilátás nincs, bár fennsíkon vagyok, csak a lombtalan erdő mindenfelé és a hosszú, egyenes út. Aztán jobbra egy épület: megvan végre az erdészház! Ígértem magamnak egy csokit, ha eljutok idáig, pecsételek és továbbgyalogolva megeszem. 32 kilométeren túl vagyok, már csak nagyjából 6 van vissza. Az útvonal egyik legkeservesebb, hosszú, elnyújtott, lassan emelkedő szakasza következik, aztán szép, virágos erdő, ahol tudok tájékozódni a piros és zöld jelzések alapján, amikkel találkozom. Gondolkodom, hogy menjek-e tényleg tovább a tervezettnél, magamban attól teszem függővé, hogy Péterrel hol találkozom. Ekkor telefonál és azt mondja, felmentek Szentbékkálla fölé, ez nagyjából négy kilométerrel több a tervezett távomnál, viszont ha már addig elmegyek, akkor továbbfutok Szentbékkálláig is a pecsétért. Nem ígérek semmit, meglátjuk.
Kiérek az erdőből egy borókás dombtetőre, nehezen jövök rá először, mik ezek az örökzöldek, amik nem fenyők és vadon nőnek itt. Nagyon szép, és a kilátás...! A párában először rajzolódnak ki a tanúhegyek jól látható vonalai, közelebb virágzó mandulafás domboldal.



A nehezen jelezhető, nagy fák és sziklák nélküli útszakaszon ötletes módot találtak a jelzések kihelyezésére, tejesüvegekben lógnak a bokrokon :) Elérem a 36 kilométert, magamban kicsit örvendezek, tavaly ennyi volt a VTM előtti leghosszabb távom, Aztán hamarosan meglátom előttem a falut, karcsú templomtorony és mandulafák.


A kék ösvény sajnos valami lepusztult, kitört ablakú raktárépület mellett vezet be Balatonhenyére, ettől eltekintve gyönyörű fekvésű falu. A velem szemközti oldalán emelkedik a Fekete-hegy egy kilátóval, a falun patak folyik át. Lefelé futok és azon gondolkodom, hogy ezek vajon az utolsó méterek-e, vagy irány tovább Szentbékkállára, amikor a falu közepébe vezető utamat egyszer csak Péter és Csongor szegélyezi. Nem is látlak meg, kettőt tapsolok, hogy észrevegyenek, és egy pillanat múlva már a nyakukban is vagyok, és érzem, hogy ez a cél. 39 kilométeren túl vagyok, ez volt a tervezett táv, ők is itt vannak, én is, úgyhogy ez most pont elég. Megkeressük a pecsétet, nyújtok és mesélek, nagyon elégedett vagyok. Sikerült egy jót és hosszút futnom a VTM előtt két héttel, jól vagyok, és még az idő és a látvány is remek volt. A tempómmal elégedett vagyok, Nagyvázsonyig sikerült tartanom a 8 percet, a végére holtponttal együtt 8:30-ra ment fel, ami nekem ilyen távon szuper. Ráadásul befejeztem a kék túra bakonyi szakaszát, jöhet a Balaton-felvidék :)

Városlőd-Balatonhenye 39.21 km     888 m szint     5:33:05     Tempó 8:30 perc/km