A kis terepnyúl esete a Nagy Getével (és további hegyekkel)

 Ez a Gete, ez nem egy ismert hegy. Száz emberből, ha bemondanám a nevét, nem tudom, hány mondaná azt, hogy ismeri vagy hány tudná nagyjából elhelyezni a térképen. Én se olyan rég hallottam róla, nem volt egy gyerekkori álmom felmászni rá. Most meg hetek óta csak ez - mit ez, ő - járt a fejemben, rá készültem, nagyon vártam már, nagyon akartam, hogy ott állhassak végre, aztán a másik oldalán lefuthassak Dorogra, és elmondhassam, hogy ezzel befejeztem a kék túra gerecsei szakaszát.

Több olyan hétvége is volt, amikor a Getére készültem, és valamiért nem jött össze, tehát többször néztem a térképet, a netes túrabeszámolókat, a szinteket. Következésképp jól sikerült beparáztatnom magam, amikor újra és újra elolvastam, hogy a Tokodról a Getére tartó ösvény a Gerecse, de talán az egész kék túra legmeredekebb szakasza. Ráadásul úgy terveztem meg a túrát, hogy ez a mai legyen az eddigi leghosszabb és egyben legtöbb szintemelkedésű. Meg akkor egy szakaszon a legmeredekebb is, hát, nem biztos, hogy normális vagyok, ez van. Reggel úgy is készülődtem, mint aki versenyre indul és benne van a drukk, autóval a hegyet közelítve pedig végig nézegettem, méregettem: oda kell felfutni?

Hát, oda. Nem tántorít el májusi 13 fok, szitáló eső, hetek óta oda készülök, én most felmegyek, ha addig élek is. (És közben fontos észben tartanom, hogy a Gete az egész túra szintemelkedésének nagyjából csak a negyven százaléka, a távról nem is beszélve).

Tokodon, az Aladár kocsmánál indulok, nyomok egy kezdőpecsétet, nagy levegő, és vágjunk neki. Igyekszem lassú kocogással menetelni, az eső folyamatosan esik, de enyhén, nem zavaró. A család közben megállt Tokod szélén egy játszótéren, elfutok mellettük, integetnek. Aztán kiérek a faluból, és belevágok.

Egy korábbi, távoli kép, itt látszik, hogy ugrik ki a tájból a Gete.

Egyelőre enyhe emelkedő, kellemes az út, felázott, puha, de nem sáros. Aztán letér a jelzés balra, kis ösvény, ami később picit szélesedik, viszont cserébe meredekebbé is válik, valamint kövessé. Érdekes, szinte narancsos vörös sziklákon kell felfelé haladnom, annyira köves az út, hogy majdnem olyan, mint a badacsonyi kőfolyások. Itt nem erdős, inkább kopár mezős, sziklás a hegy, nemsokára megpillantom az első lenyűgöző kilátást. Itt még nem olyan jók a fotók, esett is és távolabb is párás, felhős volt a levegő, de azért mutat valamit, élőben lélegzetelállító volt.

Alattam Tokod, szinte belátni az udvarokba, előttem sziklák, az a kis púp a Hegyes-kő, távolabb a Duna, a szlovák hegyek. A Gerecse nagyobb hegyei felhőbe vesznek.

Innen újra tovább, kis fennsíkra beérek az erdőbe, szűk, sziklás, de még futható az ösvény. Egy jobboldalt felfestett kék jelzés picit tévútra visz, de nem bánom, innen is gyönyörű a kilátás. Bevallom, akkor azt hittem, hogy talán ez már a tető, erdőből nyíló, füves kis tisztás volt meredek ösvény után, ez megfelelt az olvasottaknak. Csak az nem, hogy a másik irányba nézve megláttam, hogy a Gete erdős kúpja még felettem van. Jaaa... akkor tovább.

Akácos, ligetes tisztáson haladok át, az ösvény mellett mindenhol vaddisznótúrás. Egyedül vagyok, nagyon régen futottam terepen egyedül, hiányzik Szilvi és kezdek félni. Persze hessegetem a félelmet, a vaddisznó ritkán eszik embert, de minden így együtt: a hegy, a meredekség, az összeolvasott dolgok, az előttem álló erdő és a vaddisznótúrás... pulzusom az egekben, na. 

Beérek az erdőbe, szerintem az eddigi túrák egyik legvadabbja, tiszta, eredeti, szinte érintetlen őserdő, nem hiszem, hogy sokan járják. Fenyők és bükkök, egyre több és nagyobb szikla, és itt már tényleg meredek. Nem túloz a leírás, persze még nem láttam mondjuk Oroszlánvárt a Mátrában, de egyelőre elhiszem, hogy ez itt a legmeredekebb. Mégis jó, hogy ebből az irányból jövök, lefelé rosszabb lenne itt. 

Némileg rémült arc

Egy kis kilátás oldalra egy nyiladékból

A fotó igazából nem adja vissza az ösvényt, keményebb, mint amilyennek látszik, és nem is rövid. Lassan elfelejtettem a vaddisznókat, egyrészt a kapaszkodásra koncentráltam, másrészt biztos voltam benne, hogy van nekik jobb dolguk is így vasárnap déltájban, mint ezen az ösvényen grasszálni. Hát, itt nem sietek, nemhogy nem futok, de leginkább mászom. Nézegetek felfelé, hogy hol a tető, de semmi nem látszik. Aztán egyszer csak kisimul a terep, fennsík jön enyhe emelkedővel, és már tudom, hogy ha vége a nehezének, akkor ez már csak a csúcs lehet. És tényleg :)

Nem sok látszik a hegyekből, a Nagy-Gerecse teljesen felhőbe burkolózik, de így is szép, és maga a tudat, hogy itt vagyok fenn, a Getén, ahová hetek óta készülök... Eufória. Vizes a magas fű, esik az eső, fúj a szél, és szép az élet. A pulzusom még mindig érzem, hogy magas, a korábbi félelemtől, a mászástól és a mostani örömtől. A tempóm durván elromlott, 14 perc/kilométer, na, akkor a feladat ezt tíz alá küzdeni Piliscsabáig. Több, mint négy percet lefaragni átlagban kb. 27-28 kilométeren úgy, hogy a szintemelkedés nagyobbik része még előttem van, végülis nem rossz cél, nem? Még ha ez a végső átlag se lesz valami szuper így. 

Viszont akkor most fussunk, irány Dorog. Lefelé sokkal könnyebb a terep, nem csak azért, mert a hegy másik oldala lankásabb, hanem azért is, mert szélesebb, nem sziklás úton futok. Az erdő harsogóan zöld, vizes és gyönyörű. Nagyon figyelek körbe és a jelzésre, közben a lábam elé is, vaddisznóra még mindig van esély, de ez az erdő kevésbé vad és ettől kevésbé fenyegető. Később még jobban megritkul, ritkás fák, bokrok között haladok, valamilyen települést látok magam alatt, ez már csak Dorog széle lehet. Kutyaugatást is hallok, közel a civilizáció. Aztán egy akácos, a határában piros háromszög: vigyázat, méhek! Hát, kösz, most én hogy vigyázzak? És vajon esőben is dolgoznak a méhek? Megharagszanak, ha bejövök az akácosukba? A legjobb módszert választom, úgy döntök, akkor most mielőbb elhagyom ezt az akácost, és keresztülfutok rajta. Elég hosszú.

Aztán jön egy csúnya rész, sajnos. Jobbra csúnyán letarolt domboldal, az úton fakitermelés hulladéka, szemben bezárt, elhagyott fafeldolgozó üzem rozsdás vaskapuval. Lejjebb még egy valamilyen elhagyott gazdasági épület, de aztán már családi házak kezdődnek, ennyi volt a csúnya városi bevezető. Átkelek egy úton, hatalmas Baumit telep mellett, szépen jelzi a kék az utat városon belül is. Szép családi házas övezet, kis házak, amikről az a benyomásom, hogy régi bányászházak lehetnek, olyan meredek domboldalon, hogy az alattam futó utca házainak udvarába simán belátni. Jó lehet esőzéskor... Aztán egész belvárosi részre visz az út, szökőkút, városháza, lassan már itt kéne lennie a vasútállomásnak. Nem könnyű megtalálni, jelzés akad, de olyan furcsa helyekre visz, hogy nem is hiszem, hogy erre van a vasútállomás? Egy csak gyalogosan járható út, aztán egy épület mellett véget ér, és megszakad a jelzés. Nem értem, de közelebb érve rájövök, hogy a kis épület már az állomás aluljáróját rejti. Megvan az épület, nem emlékszem, hogy hol kéne keresni pontosan a pecsétet, úgyhogy a pénztárban megkérdezem, mire ott helyben kapok. (Sajnos csak egyet, én is elfelejtem, hogy Dorog szakaszhatár és kettőt kéne pecsételni. Majd visszamegyek még egyért egyszer.) Iszom, áthajtogatom a térképet, hogy a megfelelő szakasz látsszon, és indulok tovább. Egy kicsit gyalogolok az állomásról, elmajszolok közben egy energiaszeletet. (Mellékszál: múlt héten körbefutottam a Velencei-tavat úgy, hogy közben felfutottam a Bence-hegyre, meg le. 34.5 kilométer, huszonhétnél falba ütköztem, harmincnál meg akartam halni, nehezen vánszorogtam be az utolsó öt kilométeren. Csak víz volt nálam és szőlőcukor. Most sokkal okosabban készültem, ilyen hosszú távokra már kell rendes frissítés. A kulacsomba eleve dúsított vizet töltöttem otthon, a zsebemben két energiaszelet és egy magnéziumos italpor.)
Szép Dorog, legalábbis ez a része, nincs vele semmi gond, nincs az a régi bányaváros-érzés. Családi házak, lakótelepek, gondozott füves részek, kis terek, most például egy kifejezetten szép fasorban futok, ezt le is fotóztam.

Kicsit ritka a jelzés a városból kifelé, elágazásoknál, utcasarkoknál lehetne egyértelműbb, de támaszkodom a Locusra, és így megvan mindenhol. Füves mezőre érek, lőtér, kutyaiskola, megkerülök egy szántóföldet, és már újra a terepen vagyok, ezúttal rét, mező, ritkás ligetes erdő. Néha, a fák között már rálátni a Pilis első hegyére, a Kétágú-hegyre, ami meredek sziklafalakkal tornyosul Dorog és Kesztölc fölé - szerencsére ezeket már nem kell megmászni. A réten pipacs és árvalányhaj :)

Egy egész árvalányhajas rét, és nem is sejtettem, mennyi lesz még

Pipacsok mögött a Kétágú-hegy

Itt már teljesen száraz az út is, a növényzet is. Ami víz a cipőmben, zoknimban van, azt még a Getén szedtem össze, itt mintha nem is esett volna napok óta. Az ösvény mellett a TeSzedd-es zsákok, itt szedték múlt héten a szemetet az önkéntesek a kék túra útvonalán, remélem, el is fogják vinni a zsákokat. Közel már a 117-es út, hallom a forgalmat és nemsokára ki is érek, szerencsére pont ekkor nem jön semmi, simán átkelek, és a túloldalon beérek Kesztölcre. Itt nincs pecsét, csak keresztül kell futni rajta, és a végén a Klastrompusztára vezető keskeny aszfaltúton ki a faluból, majd arról is le egy magas füves ösvényre. Először erősen emelkedik, aztán visszafogottabban, de folyamatosan. A fű szerencsére száraz, viszont olyan magas, hogy ha vizes lenne, most fürdenék. Néhány szőlőskerten haladok át, a közvetlen előttem lévő domb hol takarja, hol mutatja a hegy szikláit, és visszatekintve egyre jobban alakul a kilátás Dorog felé is. Itt a domborzat miatt nem olyan látványos a Gerecséből a Pilisbe való váltás, mint a Vértesből a Gerecsébe volt, hiszen az átmenet sem sima és lapos. Itt máshogy lesz látványos nemsokára.
Felfelé a dombon már kezd melegem lenni, néha a kék ég is kilátszik, sőt a nap is elő-előbújik, le is veszem a dzsekit, aztán az erős szélben meggondolom magam, és rögtön vissza. Felérve fantasztikus látvány balra a sziklás hegy barlanggal, alatta a széles rét, és ami jobbra elém tárul... Nehéz itt futni, mert inkább arra való a hely, hogy leüljünk, akár elheverjünk a fűbe, és szívjuk magunkba a látványt. Meg a szél is nagyon erős, lassú is vagyok.

Még a dombra felfelé haladva lassan bukkan ki a hegy

A másik ág

Ezért Kétágú

Rengeteg árvalányhaj

Fúj a szél :) itt láttam meg az esztergomi bazilikát, nagyon közel volt

Első visszatekintés a Getére

Kicsit távolabbról

Ilyen a rét

Gete és alatta Dorog

Az Út

Jelezni az utat szinte lehetetlen, nagyon tettenérhető a jelzésfestők igyekezete: ahol egy parányi alkalom nyílik, oda festettek egy kék jelzést, egyes sziklákra hatalmasat, útból kiálló kavicsokra kisebbet, ha nagy ritkán volt egy-egy fa, aprót, vékonyat. Így is ritka volt a jelzés, réten nem is lehet más, de olyan jó volt azt érezni, hogy kifejezetten figyelmesen igyekeztek elérni, hogy ne tévedjen el a túrázó.
Átöltözéskor véletlenül lenyomtam a telefonomat, így a rétre feléréskor, 16 kilométernél abbahagyta a mérést, viszont rögtön újraindíttattam vele, így két részletben lesz meg a teljes táv. Innentől összeadogatom azt, amit most mér, az első kb. 16 kilométeres szakasszal. Megjegyzem magamban, hogy jé, lassan 18-19-20 km felé járok, és nem is szenvedek. Bár tény, itt lassan haladok, de főleg a szél és a kilátás miatt. Nézegetem az alattam elterülő településeket, melyik lehet Piliscsév, melyik Piliscsaba, Klastrompuszta kilátszik-e az erdőből? Kerülöm a Kétágú-hegy ágait, és a második alatt egyszer csak beérek az erdőbe.
Éles átmenet. Megcsap az erdő illata, az egészen más levegőé, a talajé, és ebben a pillanatban otthon vagyok. Most értem a Pilisbe. Kellene ide egy kapu vagy egy tábla, hogy a Pilis kapuja. Elöntenek az érzések, itt vagyok otthon, holott jó messze járok Dömöstől és a gyerekkori ösvényektől, mégis ugyanaz a föld, a levegő... Valami varázslatos kötődésem van a Pilishez. Szóval ezen a túrán a látványos átmenet a rét és a kilátás volt, a belépés a Pilisbe pedig itt van.
Élvezetes futás következik gyönyörű erdei ösvényeken, kellemes hullámvasutazással, azért közben nem bánnám, ha jönne már Klastrompuszta. Kiérek az aszfaltútra, ez most valahogy nem hiányzik, nem esik jól. Nem tudom, mennyit futok rajta, bele is gyalogolok, itt már nagyon várom az érkezést. Ha erdőben ment volna végig az út, puha földön, nem szenvedtem volna, de itt rossz.
Aztán meghallom az első hangokat, meglátom az autókat, és beérek Klastrompusztára. Sokkal nagyobb település, mint képzeltem, azt hittem, csak a pálos kolostorrom van és néhány ház, kiszolgálóépület. De van egy-két utca is, több nyaraló, egy falatozó, egy erdei pihenő, játszó tisztás. Meglátom a kék kutat, már nagyon vártam, hogy úgy igazán, hosszan ihassak valódi, tiszta vizet, nem csak a magnéziumos italt a kulacsból. Felhajtom a maradékot, újratöltöm és iszom is. Megnézem a kolostorromot, pecsételek, és megkeresem, merre megy tovább az út.

A kolostorrom egyébként sajnos alig látszik ki a fűből és a kerítés mögül, megérdemelne nagyobb látogatottságot, figyelemfelhívást. Olyan mellékesen hever az erdőben... Valahogy Péliföldszentkereszten sokkal inkább szakrálisnak éreztem a helyet.
Sajnos az út felfelé folytatódik, ez most nem esik jól, de legalább járhatatlan is: ez az egyetlen mélyen sáros, csúszós, ragadós szakasz. A jó kis pilisi agyagos föld... Ilyenben dolgozott a kertben a nagymamám. Megállnak rajta a pocsolyák, keresni kell, hogy hova léphetek, de a járhatóbbnak tűnő helyeken is vastagon ragad a talpamra. Dagonyázás közben valamelyest kipihenem magam, és amikor kiérek az erdőből, és erdőszéli füves út jön, újra egész jó tempót futok, le Piliscsévig. A tízes tempó alatti cél közben megvan, már csak tartani kéne Piliscsabáig. Azért fáradt is vagyok, ha a családom várna Piliscséven, megfordulna a fejemben, hogy megállok (de persze tudom, hogy biztatnának és nem hagynák) de a második gondolatom az, hogy már csak öt kilométer Piliscsaba, azt már féllábon is meg kell csinálnom, és akkor megvan a távolsági rekord :) Közben pedig itt az utolsó nagy panoráma a Gerecsére, mostanra süt a nap, és a Nagy-Gerecse is kibukkant a felhőből a tévétoronnyal. Azért még innen is látszik, hogy a Gete mennyire uralja a tájat:

Ezen gondolkozva beérek Piliscsév első házai közé, gyönyörűen rendben tartott, nagyon szép, tiszta falu kétnyelvű (magyar és szlovák) utcanévtáblákkal.

Piliscsév temploma, körülötte a kálvária stációi

Na, akkor már csak a falun kell keresztülfutni, és irány Piliscsaba. Ha minden igaz, majd' 30 kilométer lesz az előre kiszámolt 27.5 helyett. A jel szépen átvezet a falun, itt nem kell technikához folyamodni, egyértelmű minden. A falun kívül száraz, talán homokos, de annál sötétebb talajú erdőbe érek, az út egyre mélyebb. A következő szakasz pszichésen nehéz: fáradt vagyok, és fel kell futni a Gyertyános-hegyre úgy, hogy egyáltalán nem lehet kilátni. A mélyút olyan mély, hogy valahol a nyakam magasságában kezdődik a fák gyökere, van, ahol még mélyebb. Az erdő szép, de a lelkemnek vagy inkább az agyamnak most olyan jólesne, ha úgy futhatnék, hogy látom a távolban Piliscsabát, vagy legalább egy templomtornyot.
Azért így a végéhez közeledve ahhoz képest egész jó tempót mentem, az emelkedőn azt gondoltam, majd jelzésenként váltogatom a futást és a gyaloglást, de inkább két-három szakaszt futottam, egyet gyalogoltam. Jó, nem volt egy kemény emelkedő, de így a végén már a nem keményet sem kívántam. A gyaloglások közben falatokat ettem a második energiaszeletemből. Aztán felértem a tetejére, lejteni kezdett az út, jajj, az nagyon jó volt, nem is tudom, hogy csak belül kiáltottam fel, vagy hangosan is, hogy lejtő! De az biztos, hogy amikor az első házakat megláttam, hangosan is kimondtam, hogy házak! rég örültem ennyire házaknak :) Nagyon szép nyaralóövezetben futottam lefelé, és néhány utcával arrébb először meg se ismertem, hogy a saját gyerekeim futnak felém :) de második pillantásra persze igen, aztán borultam a párom nyakába, de itt már nem állhattam meg, borulás után megkérdeztem, mennyi még a vasútállomás, azt mondta, csak ötszáz méter, jaj, de jó volt hallani... Úgy képzeltem, lerogyok a vasútállomás lépcsőjére és talán el is bőgöm magam, vagy legalábbis kipihegem, hát, ez nem jött össze. Piliscsaba vá. felújítás alatt, elkerítve, mögötte konténerekben a forgalmi iroda, a pénztár. Először nem találtam embert, sem pecsétet, aztán végül meglett egy elég kelletlen vasúti dolgozó, és a pecsét is, itt már nem felejtettem el kettőt nyomni :) Kis pakolás az autóba, és meglett a lerogyás is, az autó kényelmes ülésére. Huhh, nagyon elfáradtam.Távolsági rekord, szintemelkedési rekord megdöntve, a gerecsei szakasz befejezve, és a kék túra által két részre bontott Pilisből is az egyik :)


29.21 km     4:38:43     Szint: 854 m     Tempó: kb. 9:20 perc/km

Nyerges Terep Félmaraton

Erre a versenyre már kb. ezer éve meghívott Marcsi, én meg simán igent mondtam, és azóta szerepelt a naptáramban. Mit ad Isten, a kék túrával pont úgy haladtunk, hogy a múlt heti szakaszunk átfedésben volt a verseny útvonalával, úgyhogy a húsvéti gerecsei futásunk jó kis terepbejárás volt a verseny előtt.
Eleinte úgy terveztük, hogy itthonról indulunk hajnalban, de ahogy számolgattuk, iszonyú korán kellett volna indulnunk, hogy a fél nyolcas rajt előtt még nevezhessünk, bemelegíthessünk meg minden, úgyhogy az utolsó héten észbe kapva inkább szállást kerestünk a közelben. Szilvi Marcsinál aludt, mi pedig Mogyorósbányán találtunk egy igen szuper kis panziót. Anyukámmal már korábban megbeszéltem, hogy a gyerekek náluk töltik ezt a hétvégét, így péntek este Szilvivel hármasban indultunk útnak. Őt kitettük Nyergesújfalun a tesójánál, mi mentünk tovább Mogyorósbányára. Nem bíztam benne, hogy este kilenckor még vacsorát is kaphatunk, de szerencsére a panzió étterme nyitva volt, és kész volt minket ellátni, úgyhogy nagyon finom vacsorával és borral töltekeztünk a másnapi futásra és túrára - mert ezúttal Péter sem kizárólag a háttérország szerepét töltötte be, hanem ő is megcsinálta a 20 km-es teljesítménytúrát. Az én versenycélom az volt, hogy jobbat fussak, mint a Vértes Terep Félmaratonon, bár persze nem lehet összehasonlítani két ilyen rendezvényt, más az útvonal, az időjárás, a szint, meg minden, nem is komoly célok ezek, csak viszonyítási alap, hogy mégiscsak fogalmazzak meg valami célt, ha már verseny.

Reggel még így is korán keltünk, hiszen hétre a rajtban akartunk lenni, de korántsem annyira, mintha otthonról jöttünk volna. Ennivaló nemigen volt nálunk, inkább csak futás utánra való: csoki, ilyesmi. Felhívtuk Szilvit és Marcsit, és elnavigáltattuk magunkat a nyergesújfalui sportpályára, aztán még egy fél szendvicset is kunyeráltam tőlük, hogy valami azért legyen a gyomromban. Összeismerkedtünk Zolival, akivel a következő hetekben lesz néhány közös futásunk, aztán végigálltuk a sorokat a nevezéshez, kicsit fotózkodtunk, Marcsi még egyenpólót is csináltatott nekünk ehhez :) aztán már jött is a rajt.

Szilvi, Timi, Marcsi, Ildikó - ő maratont futott

Nem volt nagy fakszni, felálltunk a képen látható sátor előtt a mezőn, valaki visszaszámolt, és bemondták, hogy rajt :) A félmaraton és a maraton mezőnye rögtön a sportpálya után kettévált, a túrázók reggel hét órától folyamatosan indultak, hamarosan utol is értük Pétert, egy puszi, és futottunk tovább. Voltak vicces társaságok, nagyon fiatal csapatok, akik lazán lesétálnak egy esős szombat délelőtt húsz kilométert, vagy egy öltönyös csoport, egyikük hátán cédula: "Délután kettőkor nősülök!'
Mi igen jó tempóban, szépen együtt haladtunk a földúton Mogyorósbánya felé. Gyakorlatilag a faluig végig emelkedett az út, aztán lefutottunk a faluba, és onnantól megint. Eleinte mezei, füves dombot kerülő szekérúton haladtunk, aztán betértünk az erdőbe, Szilvivel panaszkodtunk egymásnak, hogy nem akarja a vádlink, lassan melegszik be. Tény, hogy keveset melegítettem előtte, és a masszírozást sem vittem túlzásba, pedig az be szokott válni, ha jó alapos. Tapasztalatból tudtam már, hogy kell legalább három kilométer, amíg beindul a lábam, Marcsi addigra elhúzott előttünk, de azért még láttuk.
Az eső szinte végig finoman szemerkélt, minden párás és nedves volt, a bokrok vízcseppekkel teli, a hegyek ködben, gomolygó felhőkben. Szép volt ez is, máshogyan szép, mint a múlt héten. Az időjárás velejárója pedig a sár, hol jobb volt, hol rosszabb, itt még nem kezdett el kilós tömbökben tapadni a cipőmre, de a csúszós talajra figyelni kellett.

Mogyorósbánya előtt pár méterrel utolértem Marcsit, ami jó is volt, mert pont eltévedt volna. Az út, amin futottunk, jobbra kanyarodott, a jelzés viszont letért róla egy keskenyebb, egyenesen haladó ösvényre. A szalagozás nem volt az igazi, gondolom, arra alapoztak, hogy végig turistajelzésen haladt az útvonal. Kaptunk térképet és a szakaszokról készült táblázatban is ott volt, hogy mikor melyik jelzésre kell térni. Azért az ilyen elágazásoknál nem ártott volna egy-egy egyértelműsítő szalag.

Sebaj, szerencsére mi mind megvoltunk, lefutottunk a faluba, körülbelül két házzal a szállásunk mellett immár a kék jelzésen haladtunk tovább, pontosan ugyanott, ahol múlt héten, fel a mogyorósi Kősziklára. Hát, itt morogtam eleget, nem értettem, múlt héten olyan könnyedén futottam felfelé jelzéstől jelzésig, most meg képtelen voltam rá, szinte végig gyalogoltam ezt az emelkedőt. Közben azt beszéltük a csajokkal, hogy mivel a félmaratonon összesen kilenc nő indult, a legrosszabb esetben is kilencedikek leszünk, az meg milyen jó helyezés :) Végül felértünk a Kőszikla tisztására, itt volt az első frissítőpont, és amíg a csajok csokit vételeztek, addig nekem muszáj volt megnéznem, hogy mit látni most, ebben az időben a Kőszikláról. Ehhez persze át kellett gázolnom a tisztás füvén, cipő- és zoknimosás megvolt, és ezt láttam:

Kicsit más, mint egy hete volt :) A Gete sehol, a közeli dombok és a Kőszikla alatti házak is elbújtak a párában. A kereszt mellé pedig butaság lett volna kimenni. Visszafutottam a frissítőponthoz, ittam egy pohár vizet, vettem én is csokit, és elindultunk lefelé a kék kereszt jelzésen. Jó volt a lejtő, tudtunk egy tempósabbat futni, csak a sár miatti óvatoskodás akadályozott gyakran. Kiértünk az erdőből egy repceföld mellé, aminek a túloldalán már látszott a felhőbe vesző Öreg-kő, kicsit megálltam tájékozódni, és rájöttem, hogy ez ugyanaz a repcés, amin feljebb, az Öreg-kőhöz közelebb átvág a kék, ott mentünk a múlt héten. 

Öreg-kő a felhőben

Ez az összes fotóm a versenyről, azért ez nem olyan, mint a sima tereptúráink, igyekszik az ember az időre is figyelni :)
A repceföld után jobbra befordult az út az erdőbe, itt a kanyarban pocsolyák és kifejezetten mély sár várt. Épp én voltam elöl, kiabáltam is hátra a lányoknak, hogy itt majd vigyázzanak, amikor is akárhogy kerestem, hogy hova is lenne jó lépni, kicsúszott a lábam alól a talaj, és szépen fenékre estem. A jobb lábam és a két kezem végig sáros lett, bajom nem esett. Megvártam a lányokat, kértem, hogy valaki öntse már le vízzel a kezemet, és mentünk is tovább. Itt megint egy kisebb emelkedő jött, aztán újabb szántóföldön átvágó lejtő, és előttünk Péliföldszentkereszt. Megvilágosodtam: ez az a kék kereszt jelzés, ami Péliről rövidebben ér Mogyorósra, mint a kék, ezt kerestük a szántóföldeken bolyongva a kettővel ezelőtti gerecsei túránkon. Hogy akkor miért gondoltuk, hogy a műútról jobbra kell indulni, és nem balra... Rejtély, fáradtak lehettünk, de most már ezt is tudjuk.

A település közelében utolért egy igen jó tempójú futó, csodálkoztunk is, hogy ilyen tempóval hogyhogy eddig mögöttünk volt. Kiderült, hogy Mogyorósbánya előtt eltévedt abban a kanyarban, ahol Marcsi is majdnem, és Öreg-kőn kötött ki, majd öt kilométer pluszt iktatva a túrájába. És ezzel együtt utolért, sőt leelőzött minket, nem is láttuk többet. Láttunk viszont egy futó párost nem sokkal előttünk, őket kinéztük magunknak, hogy majd utol kéne érni :)

A már ismerős Péliföldszentkereszten ki volt táblázva, merre van a frissítőpont, pecsételtünk, ittunk egy pohár vizet, és mentünk újra a kéken a forrás felé. Jó a helyismeret, tudtuk, hogy a forrás után emelkedő jön, oda beterveztünk egy gyaloglós szakaszt, én pedig megettem a Kőszikláról hozott csokimat. Emlékeztem, hogy innen Öreg-kőig emelkedik, de nem veszélyesen, ráadásul az elejéhez képest itt már azért jól beindult a lábam is, szóval a csokievéses gyaloglás után tudtam csinálni a jól bevált jelzéstől jelzésig futást. Ez volt az egyetlen szakasz, ahol percekre, halványan előbújt a nap, hogy aztán újra a felhők közé rejtőzzön. Tényleg hamar az Öreg-kői pihenőhöz értünk, magára a csúcsra nem kellett felmenni, a vizes lépcsőkön veszélyes is lett volna. A pontőrök megcsodálták az egyenpólónkat, megmondták, mikor ment el az előttünk lévő versenyző, és irány tovább, megint lefelé, kék barlang jelzésen. Ez volt talán a legjobb szakasz, szép erdő sziklákkal, nem vészesen sáros, jól kijelzett, lejtős út. Aztán később olyan meredekké vált, hogy már attól vált nehézzé. Majd kibukkantak az erdőből Bajót házai, lefutottunk a faluba, és visszatértünk a zöld jelzésre, ami már sokkal ritkább volt, mint a kék barlang.

Bajóton én konkrétan rosszul voltam. Valószínűleg nem kellett volna megenni azt a csokit, csak arra tudok gondolni, a legsimább és szint nélküli, egyenes aszfaltba kellett belesétálnom görcsölő gyomrom miatt, és már azon gondolkodtam, hogy bekéretőzöm egy kocsmába vagy akár egy magánházba, ami előtt beszélgetnek, vécére. Azért ezt nagyon utolsó eshetőségnek tekintettem, próbáltam kibírni, vártam, hátha elmúlik magától a dolog, hátha segít, ha egy picit ráfutok újra. Bosszantott, hogy egy kifejezetten gyorsan futható szakaszon kényszerültem sétára, figyeltem magamra és belekocogtam, úgy éreztem, javul a helyzet. Aztán jött a Magyar-hegy emelkedője, ez sajnos így a félmaraton végéhez közeledve nem egy látványos hely, bár az ösvény melletti szakadék, az az volt, maga a hegy egy füves, elhanyagolt szőlőkkel tarkított domb. A tetejéről a kilátás tiszta időben igen szép lehet, mert most csak a párás Nyergesújfalu terült el a lábunk alatt, még a Duna is alig volt kivehető, de így is látszott, milyen lenyűgöző lehet.
A hegytetőn volt az utolsó ellenőrzőpont, innen megláttuk a korábban kinézett párost - mögöttünk. Eltévedhettek, úgy előztük meg őket, hogy nem mi mentünk el mellettük, ők kerültek mögénk. Ebben a műfajban ez is benne van. Aztán földút előre, és nem sokkal a pont után, de azért annyival, hogy vissza már ne lássunk, jelöletlen elágazás. Szalag sehol, jelzés sem, Marcsi helyismeretére hagyatkozva egyenesen indultunk. Később kiderült, hogy balra kellett volna, és ha begyaloglunk a bal oldali útra, találtunk volna jelzést is, de térképen ellenőrizve az látszott, hogy semmivel sem volt rövidebb, amerre mi mentünk, viszont egy picit nehezebb, volt benne emelkedő is. Marcsi lefelé az úton végig biztatott, hogy jó helyen vagyunk - amíg végül leértünk az aszfaltra, megláttuk a jelzést, és a másik útnak a beérkező szakaszát, ahol megismerte, hogy ja, ott kéne leérnünk. Bár picit eltévedtünk, mivel ettől nem lett rövidebb az utunk, gyakorlatilag olyan, mintha a kijelölt úton haladtunk volna.

Rövid aszfaltos szakasz következett, majd át a főúton, és a mellette haladó kerékpárúton éles szögben visszafordulva az utolsó kilométerek. Marcsi itt már otthon volt, és nagyon elemében. Az élre állt, és diktálta a tempót, én most nem éreztem úgy, hogy bele tudnék húzni, mostanában ez a 18-19 km az, ami a szenvedős határ, ami a komfortzóna túllépése. De ahogy előttem szedte a lábát, tényleg húzott, és ezt az aszfaltról letérve a szép táj is segítette. Lovarda, majd patakátkelés, kis ösvény, ahol az emelkedőn percekre még le is előztem Marcsit, aztán újra elém állt, ami nekem nagyon jó volt. Hétvégi házak, hangulatos kis halászkunyhók, és a halastavak között futva hamarosan feltűnt a sportpálya és a sátor. Már a bicikliúton beszéltük, hogy nem lesz ez teljes félmaratoni táv, közel a vége, és itt már tényleg közel is volt. Utólag megnézve a kilométereket, azért sikerült begyorsulnunk, az utolsó három kilométer 6:22, 6:13 és 6:12 lett - mindig meglep, hogy milyen teljesítményekre vagyok képes akkor, amikor már nem is gondolnám. Futottam Marcsi után, és végül egy percen belül érkeztünk a sátorba mi hárman. Olyan jó, hogy végig együtt maradtunk, hol egyikünk, hol másikunk került egy kicsit előrébb, de az átlagos tempónk nagyjából egyezett, senki sem húzott el vagy maradt le komolyan, igazi csapatot alkottunk. Az időnk 2:34 - tehát a célomat sikerült teljesíteni, egy perccel gyorsabb voltam, mint a VTM-en - az meg részletkérdés, hogy majd' két kilométerrel rövidebb volt a táv :)

Hogy átestünk a futás utáni papírmunkán, kaptunk ebédkupont - ebéd? még csak tíz óra volt, mire jó a korai indulás - és azonnal nekiláttunk az ajándék pizzaszeletnek. Na jó, Szilvi becsületesen nekilátott nyújtani, úgyhogy én is csatlakoztam, és csak aztán ettünk, beszélgettünk, sztorizgattunk. Kiszámoltuk, hogy holtversenyben ötödikek lettünk, azt meg majd jól nem mondjuk el senkinek, hogy összesen kilenc női induló volt :) és én ismerkedtem is, mert főleg Marcsi sokakat ismert, közeli futókat. Még nem is végeztem a pizzával, amikor eredményhirdetésre szólítottak. Mivel nem voltunk sokan, név szerint adták át mindenkinek az oklevelet és a jelvényt, igazán szépen meg lettünk ünnepelve :)

Kezdtünk fázni még mindig az átizzadt futóruhákban, ideje volt megközelíteni a sportcsarnokot, ahol átöltözésre, sőt zuhanyozásra is volt mód, valamint éppen véradás zajlott. Zuhanyozás közben eldöntöttem, hogy itt az ideje, hogy újra vért adjak, úgyhogy felfrissülve beálltunk a sorba Szilvivel, és mindketten vérünket adtuk a... terepfutás oltárán? Vagy mi. Közben beért Péter is, alig több, mint négy óra alatt teljesítette a túrát, és mire végeztem, vett nekem ajándékba kéktúra-térképet - előrelátóan már az északi-középhegységi szakaszról. 

Visszatértünk a sátorba, még Ildikót meg akartuk várni, ő ugye maratont futott, ráadásul sikerült egy helyen eltévednie, így még plusz kilométereket is beletett. Söröztünk, elosztottunk egy tábla csokit, vártunk, beszélgettünk, közben beérkezett Marcsi nagyfia is, mi pedig lestük a tó túlpartját, és amikor megláttuk Ildikót, kiálltunk az esőbe szurkolással várni az utolsó métereken. Nagyon ügyes volt, és azon kívül, hogy picit kipirult, semmi nem látszott rajta a célban!

Most, hogy mindenki beért, mi szedelődzködni kezdtünk hazafelé. Esztergom felé, kirándulva indultunk, mert megérdemeljük, és még Dobogókőre is felkanyarodtunk. A jutalmunk az volt, hogy a legjobb pillanatban kaptuk el a kilátást: voltam már itt ragyogó tiszta időben, voltam olyan párában, hogy semmit sem lehetett látni, de most olyan látvány tárult elénk, amit szándékosan nem tudtunk volna elcsípni. Épp szállt fel a hegyekről a pára, percről percre tisztult a táj, gőzölögtek a hegyek. Alattunk gomolygott a köd, először a Duna se látszott, aztán egyre jobban bontakozott ki a Dunakanyar, a Börzsöny és Szlovákia. Fantasztikus látvány volt.

A csúcson melegszendvicset ebédeltünk, és innentől már autóztunk hazáig az egyre napsütésesebb időben, fáradtan és elégedetten.

Táv: 19.27 km     Idő: 2:34:37     Szint: 603 m     Tempó: 8:01 perc/km

Húsvét a Gerecse bércein

Gondolkoztam egy fél napig, hogy vajon milyen beszámoló lesz, legyen ez. Áradozzak a gyönyörűségekről, amiket láttam, vagy benne legyen a csalódottságom is? Aztán képfeltöltéssel kezdtem az írást, és egyértelművé vált, egy olyan túráról, ahol ilyen fotók készültek, nem lehet csalódottan írni. És valójában nem is vagyok csalódott, csak egy dolog hiányzik: a Nagy-Getét nem hódítottuk meg tegnap.

Tervezős fajta vagyok, szeretem a listákat, a szakaszokra bontást, az előre eltervezett dolgokat, és bár sokszor, sok mindenben elég rugalmasnak tartom magam, a terepfutás mindig tanít újat. A terv az volt, hogy bő 21 km-t teljesítünk húsvétvasárnap a Gerecsében Marcsival és Szilvivel, aminek a második felében megmásszuk a Nagy-Getét, ami túraleírások szerint a Gerecse, de talán az egész kék túra legmeredekebb szakasza, majd onnan lefutunk Dorogra, és ezzel teljesítjük az egész gerecsei szakaszt. Nagyon rákészültem, főleg fejben és pihenéssel, a héten nem sokat futottam. A lányokat is igyekeztem tréningezni, ne akadjanak ki a szintektől. Különleges alkalom volt, hogy gyerekek nélkül mentünk, ők a szüleimnél voltak tegnap - tulajdonképpen itt követtem el a hibát, azt mondtam, hogy 4-5 óra felé megyek értük. Gyönyörű időnk volt, nagy kedvvel vágtunk neki a kék jelzésnek Péliföldszentkereszten, ahol legutóbb elhagytuk.

Csííííííz! :)

Hamar odaértünk a forráshoz, mosolyogtunk is rajta, mennyivel közelebb van most, mint néhány hete, amikor már olyan 23 kilométerrel a lábunkban kerestük meg :) Most nem is fotóztuk, hanem mentünk tovább a forrás kis tisztásán túl folytatódó kék ösvényen. Innentől enyhén, még kellemesen emelkedett az út, hamar kiért az erdőből, majd jobbra fordult, szinte világítóan zöld tavaszi mező melletti keréknyomokra. A Gerecsének ez a szakasza nem annyira erdős, mint a korábbiak, de ezt itt egyáltalán nem bántuk, ugyanis az erdő helyett fantasztikus kilátásban volt részünk több ponton is. Azért jutott az erdőből is, például itt a mezei út után rögtön, és egy nyiladékon láttam meg az első lélegzetelállító képet:

Zöld mezők, távolabb a Gerecse vonulatai

Szép, kanyargós enyhe emelkedőn értünk el egy kis pados erdei pihenőig, ahol én mentem volna tovább, de a lányok szóltak, hogy ha fel akarok menni Öreg-kőre, akkor azt itt kell ám. Bizony, félrevitt volna az, hogy több helyen olvastam a túráról indulás előtt, és természetesen mindegyik említi az Öreg-kőt, hiszen ha már valaki itt jár alatta, akkor vétek kihagyni. Emiatt aztán el is felejtettem, hogy a kék jelzés maga nem érinti a csúcsot, csak elmegy alatta. Én viszont hetek óta arra várok és vágyom, hogy a fényképeken többször látott csodát megnézhessem élőben, úgyhogy irány felfelé a kék barlang jelzésen. Kétfelé ágazik a lépcső, jobbra egy mély zsombolyhoz vezet, balra pedig hosszan tart felfelé a Jankovich-barlanghoz, illetve két barlanghoz. Az egyik egy tágas barlang, mély üreg, a másik pedig egy hatalmas csarnok, a tetején nyílással, ahol besüt a nap. Meglehetős vadállatszag van benne, oroszlánszagnak mondanám, de valószínűleg inkább rókák rejtekhelye, mint oroszlánoké. Megkapó a látvány.

A lépcső egy szakasza

Kilátás valahonnan a lépcsőről

A Dunakanyar és az esztergomi bazilika

Kisebbik barlang Varga nővérekkel

Nagyobbik barlang

És a nyílás a tetején

Itt elfogy a lépcső, cölöpökkel kiékelt deszkák támasztják meg valamennyire lépcsőszerűen a hegyoldal talaját, de sok helyen maga a deszka hiányzik, csak a cölöp van, igazi kapaszkodós, hegymászós ösvény. Mellettünk az Öreg-kő sziklája, és amikor felérünk a kis természetes pihenőhelyhez, kilátóponthoz, a látvány mindent megér.

Az a kiemelkedő púp a Nagy-Gete

Marcsi fotóz, Timi boldog :)

Az ilyen látvány engem teljesen feldob, felpörget, ezért mindenre hajlandó vagyok :) Visszafelé lassú, óvatos ereszkedés következik, aztán le a lépcsőn, és a pihenőhelyhez érve irány tovább a kéken. Fiatal, vékony fákból álló erdőn vágunk át, végig lejtős, szűk ösvényen, aztán újabb mezőre érünk, majd egy virágzó repceföldet keresztez a jelzés. A kilátás megint újabb arcát mutatja, így a sárga repce hátterében talán még festőibb.

Visszatekintés az Öreg-kőre

Újra erdőbe jutunk, de már látszik rajta, hogy ez már csak olyan erdőszél, nemsokára ki is érünk belőle egy köves útra, ami bevisz Mogyorósbányára. Megkeressük a Kakukk kocsmát, pecsételek, és folytatjuk a túrát. Hirtelen jobbkanyarral a temető mellett irány újra felfelé, egy talán löszös vagy homokköves mélyútban, ami egyre inkább erdei úttá válik. Hosszú-hosszú emelkedő meredek szakaszokkal, jelzéstől jelzésig váltogatom a futást és a gyaloglást, nekem muszáj erőltetni egy picit, a Kékes csúcsfutásra készülök. A csajok picit lemaradnak, hallom, ahogy beszélgetnek mögöttem. Igazából ezek a terepfutások nem arról szólnak, hogy erőnkön felül fussunk meg minden emelkedőt és esetleg kipurcanjunk, hanem hogy befussunk szebbnél szebb tájakat, edződjünk, rutint szerezzünk, és ebben simán benne van a gyaloglás is, sőt,a  csodálkozás, fotózni megállás, nem csak elrohanunk a látvány mellett. Fennsíkra érek, innen tudom, hogy közel lehet a csúcs, és ott is van, egy különösebben nem látványos kis tisztás a mogyorósi Kőszikla csúcsa, de csak pár lépés, és újra kitárul a világ. A tisztás szélén kilépünk a fák közül a névadó kősziklára.

Lányok a kősziklán

Ahogy a fenti képen látható sziklára kiléptünk, én rögtön megláttam a még eggyel előtte lévő, még kijjebb lévő sziklát rajta a fehér kereszttel, és azt kérdeztem Marcsitól, oda is ki lehet menni? Mutatta az ösvényt, ami valószínűleg oda visz, és tényleg. És ha lehetséges, onnan még lenyűgözőbb.

Alattunk Tát, Tokod, távolabb Dorog, a Pilis, balra a Dunakanyar, azon túl a Börzsöny, a Duna hozzánk közelebb eső részén túl már Szlovákia, a távolban ködbe vesző magas hegyek... Lábam alatt a fehér szikla és a szédítő mélység, közvetlen előttünk, csábítóan közel a Nagy-Gete. Ami fölött már gyűlnek az esőfelhők.

Átlagban lassúak vagyunk, a sok emelkedő és a sok látnivaló erősen megnöveli az időnket. Ez nem lenne baj, ha nem mondtam volna anyukámnak, hogy mikor leszek náluk a gyerekekért. Ekkor még ezen nem gondolkodtam, egyértelmű volt, hogy innen irány Tokod és onnan a Gete. Megint lefelé indultunk tovább, nagyon fiatal erdőben, nehezen kijelezhető útvonalon, de jelezve volt rendesen, csak figyelni kellett. Sok kanyargós lejtő után hétvégi házak, szőlőskertek közé értünk, a jelzés konkrétan egy-egy szőlő mellett, telken át vezetett. Érdekes ez a kék túrában, és nekem szimpatikus, hogy vannak ilyen szakaszok, ahol magánterületeken vezet át, de nem akadályozzák, itt-ott talán még meg is kínálják ezzel-azzal a túrázót. Leértünk a tokodi pincékhez, képeslapra kívánkozó hely ez is.

Előttünk műút - szembejön egy mobiltelefonáló lovas -, úgy néz ki, ezen már csak befutunk Tokodra, de nem, a kék jelzés éles jobbkanyart vesz, és megint felfelé tart. A túra gyönyörű, de nehéz és némiképp elkedvetlenítő szakasza következik. Nem a nehézsége miatt, az sose lombozna le, hanem mert a Tokod feletti Hegyes-kő kopár, füves, bokros oldalában eltűnik a jelzés. Eleinte egyértelműen és meredeken halad felfelé, a kaptató nagyon kemény, de a látvány itt is kárpótol, előbukkan a rég látott Nagy-Gerecse is a tévétoronnyal.

Futnék én jelzéstől jelzésig ezen az emelkedőn is, de a jelzés nagyon ritka, tehát úgy futok és gyalogolok, ahogy bírok. Kis fennsíkra érek, doppingol a látvány és a tény, hogy felértem, úgy futok, mintha repülnék. Marcsi és Szilvi mögöttem most érnek fel. A képen nem annyira látványos, hogy mennyire meredek volt, de az az ösvény, ami mellett állnak és néznek visszafelé, függőlegesen eltűnik lefelé ott, ahol a képen úgy tűnik, mintha vége lenne. Na, mi azon felfelé jöttünk.

Keletebbre már esik

Itt még csak egy ösvény van, úgyhogy egyértelmű, merre kell menni, de aztán több elágazás is következik, jelzés nincs, akármennyire figyelem, úgyhogy haladok tovább felfelé a főágon. Előveszem a térképet, de annak túl nagy a léptéke ahhoz, hogy eldöntsem, a sok nagyon közel elágazó ösvény közül melyik is az igazi, tehát mielőtt a lányokkal esetleg feleslegesen megmászatnám a Hegyes-kőt, megnézem a Locust is, és erősen bosszankodom a jelzésfestés hiányosságai miatt. Egy sziklán korábban még nagyon egyértelmű kék jelzés volt, onnantól minden ösvényre bemegyek magam előtt tartva a telefont, és nézve, hogy a műholdas jel rajta van-e a kék túra vonalán. Egyiken nem, másikon sem, végül a nemtudomhányadik ösvény a jó. Néhány métert még úgy futok, hogy magam előtt tartom a telefont, aztán már biztos vagyok benne, hogy ez a jó irány, bár jelzés ott sincs, ahol igazán jó lehetőséget kínálnak erre a karvastagságú fák. Nem tudom, miért maradt ki ez a szakasz, és akinél nincs gps, az hogyan találja meg ezt az ösvényt - bár nagy gond akkor se lett volna, ha eltévedünk, innen már valószínűleg minden út Tokodra vezet.

Megkerüljük a Hegyes-kő csúcsát, itt megtaláljuk hosszú idő óta az első jelzést. Élesen balra kanyarodik, lefelé a hegyről, már látszanak Tokod házai és a templom. Leérek a lejtőn, és a domb tövében, az első házaknál megvárom a lányokat.

Hegyes-kő

Ott bukkannak ki a domb tetején

Itt már mondtam nekik, hogy valószínűleg nem megyünk tovább. Nagyon, nagyon mérges vagyok a jelzés hiányára, az emiatti lelassulásra egy jó terepen, a felesleges bolyongásra és keresgélésre. Magamra is, hogy miért mondtam, hogy ekkor és ekkor ott leszek a gyerekekért, ha ezt nem teszem, még simán futhatnánk két órát. Ott a Nagy-Gete, csábít nagyon. Még amíg leérünk a faluba, meggondolom, de igazából azt hiszem, itt már eldöntöttem magamban.

Futunk lefelé kis falusi utcákon, már látom a templom tövében az autónkat és Pétert, kiszáll és mosolyog, úgy szeretem ezt a kifejezést az arcán, ahogy örül nekem :) Kifakadok neki is, itt, érkezéskor kifejezetten csalódott és dühös voltam. Azt mondja, fussak el még a kocsmáig a pecsétért, azalatt gondoljam meg. Kifejezetten gyors párszáz métert futok, simán tudnék még tovább menni, persze, hogy az emelkedők nehezek voltak, de összességében nem futottam még ki magam, bennem lenne az a kilenc kilométer, ami Dorogig hátravan, 350 méter szinttel. Izgat a kihívás, amit a Gete jelent, és hát a tervek: a mai szakaszlezárás, a búcsú a Gerecsétől. A mérleg másik serpenyőjében meg az, hogy azért 13 km ezen a terepen így is szép teljesítmény, hogy már eddig is jócskán került szint a lábunkba, hogy jön az eső (ez gyenge kifogás, rendes terepfutót nem zavar az időjárás) és főleg a gyerekeim, jó bő kétórányi autóútra úgy, hogy még Marcsit is, Szilvit is hazavisszük, és én azért megállnék otthon is egy zuhany erejéig, szóval inkább három óra az, és most van fél kettő. Tudom, hogy eldöntöttem, de még most, egy egész nappal később se tudnám őszintén azt mondani, hogy nem bánom, hogy kihagytam tegnap a Nagy-Getét. Bánom. De hazafelé az autóban arra is rájöttem, hogy miért jó mégis, hogy még egyszer visszajövünk a Gerecsébe: mert így még egy alkalommal látni fogom ezt a csodát. És méltón, annak a kilenc kilométernek minden méterén ünnepelve fogok elbúcsúzni ettől a vad és gyönyörű hegységtől.

És azt hiszem, ez az a futás, ahol érdemes megmutatni a szinttérképet is:

Péliföldszentkereszt-Tokod 12.73 km     2:19:38     Szint: 574 m