OKT 20-23 Mátrából a Bükkbe - OKT70 túramozgalom 1. rész

2022-ben épp 70 éve, hogy a Lokomotív Turista Egyesület jogelődje meghirdette az Országos Kék Túra mozgalmat. Hogy ezt méltóképp megünnepeljék, és ehhez a túrázók is csatlakozhassanak, idén az OKT-n belül új jelvényszerző mozgalmat írtak ki: az OKT70 - 70 éves az OKT nevűt. Ennek keretében 70 kilométert kell egyhuzamban, megszakítás nélkül, 70 órán belül teljesíteni a kéktúra vonalán - a megszakításba persze az alvás nem számít bele.

A kihívásokat szeretjük - nem kellett sokat számolgatni, hogy rájöjjek, tavaly a háromnapos túránkon 77 kilométert tettünk meg Csongorral a Cserhátban, tehát ez is menni fog. Tény, hogy az egyik legnehezebb szakaszt választottuk a legmelegebb időjárással kombinálva, de hát iskolás gyerekkel nyáron lehet igazán hosszú túrákat tenni.

Előzmény, hogy a Mátrában már összevissza megtettünk rövidebb szakaszokat, hiszen többször is nyaraltunk már ott, illetve nyár elején egy csodás esős kétnapos túrán bevettük Ágasvárt is. Igazából csak a Mátraszentistván-Galyatető rész hiányzott, és a keleti gerinc Kékestetőtől. A logisztika tehát a következőképpen nézett ki:

A 0. napon vonattal és busszal elmegyünk Mátraszentistvánra. Innen egy öt kilométeres séta Galyatető, ahol a turistaházban megalszunk. Másnap a reggeli busszal átmegyünk Kékestetőre, és nekivágunk a hullámzó gerincnek - és a tulajdonképpeni OKT70-nek - Sirokig. A következő szállást Bélapátfalván foglaltam, így adta magát a harmadik nap programja a Mátrát a Bükktől elválasztó dombvidéken át, majd Szarvaskőtől már a Bükkben. Bélapátfalvától a Bükk-fennsíkon át Bánkútig menetelünk, ahol egy újabb turistaszállón töltött éjszaka után másnap lesétálunk Mályinkára és hazautazunk.

A tervezést tett követte. Csongor is régen várta már, hogy igazán hosszú túrára induljunk kettesben, nekünk ez az anya-fia idő. Ragyogó júliusi napon vágtunk neki, és utólag azt gondolom, ilyenkor a Mátra és a Bükk a legjobb hely, ahová menekülhetünk a meleg elől. Mátraszentistvánon a buszról leszállva ugyanis éppen 20 fok volt, szinte fáztunk. Mátraszentistván és Szentlászló szinte összeér, onnan pedig a sípályán indul felfelé az ösvény. Itt már érdemes volt hátra-hátranézni az igazi mátrai kilátásokért, Galyatető felé közeledve pedig egyre több turistával is találkoztunk.

Olyan korán felértünk, hogy még a szállásunkat se foglalhattuk el, de ittunk egy kávét és Csongor egy forró csokit. A csomagunkat lerakhattuk, aztán alaposan bejártuk Galyatetőt: a kilátót, a Kodály templomot, a hatalmas parkot, a fa játszóteret, míg végül rátaláltunk a templommal szembeni apró fogadóra, ahol olcsó és finom ebédet kaptunk. A turistacentrumban még ittunk egy Kék sört - nyugi, csak én :) - megnéztük a naplementét, aztán irány az ágy - másnap korán kelünk!

1.      nap - Kékestetőtől Sirokig

 A 6:19-es busszal indultunk át Kékestetőre (mátraházi átszállással). Stílszerűen a büfé teraszán reggeliztünk, miénk volt a hegy, hűvös volt és harapni lehetett a levegőt. Elkészültek az OKT70 megkezdését igazoló időbélyeges fotók, majd nekivágtunk az első sziklás lejtőnek.

Aki erre a szakaszra indul, annak fontos tudnia, hogy Sirokig, azaz 22,5 kilométeren át nincs település, de vízvételi hely se nagyon - ha akad is forrás, vizet nem találni benne, különösen az idei aszályos nyáron. Utoljára egész napos esőben jártunk a Mátrában egy bő hónapja, most pedig, ha a fákra néztünk, azt hihettük, hogy megkezdődött az ősz. Tudtuk ezt, tehát alaposan készültünk vizes zsákkal, kulacsokkal, a turistaházba bekészített ásványvizeket is elhoztuk, és még így is nehezen értünk be Sirokra.

Sas-kő kilátó

Kilátás Sas-kőről

Az első lenyűgöző kilátást a Sas-kő bérce adta a rajta található emlékművel és a szinte teljes körpanorámával, aztán szebbnél szebb peremutakon haladtunk tovább. Annak ellenére, hogy az út az 1014 méter magas Kékes csúcsáról a 200 méter körüli tengerszint feletti magasságú Sirok felé halad, ne higgyétek, hogy kényelmes lesétálásról van szó. Sorban jönnek egymás után a csúcsok: a Szár-hegy, a Cserepes-tető (ennek csak az oldalán vezet át a kék) aztán az Oroszlánvár, majd a Szederjesvár, mígnem a Gazos-kő oldalából végre megláttuk a siroki várat. A hegyek közül néhány erdős, de sokszor kopár, kitett oldalakon kapaszkodtunk felfelé - és lefelé se volt sokkal könnyebb. Fogytán volt a vizünk is, de még hosszú ideig tartott leérni a a siroki vasútállomáshoz, majd onnan tűző, napos aszfalton a faluba. Az állomás elhanyagolt, szemetes, reménykedtünk egy vízcsapban vagy kútban, de nem találtunk. Hosszan vezetett a bekötőút a faluba - itt legalább adtak árnyékot a fák, de a házak közé beérve csak úgy sütött az aszfalt. Sirokiak, ültessetek fát!

Az egyetlen árnyék a Sirok központjába vezető úton

Több pihenővel, a métereket visszaszámolva értünk be végül a falu központjába, ahol a helyi Coop bolt volt a megmentőnk: légkondicionálás, hideg italok, gyümölcs és más rég látott nyalánkságok vártak. A bolt tövében a földön ülve frissültünk fel, mert az előtte kialakított kis park padjai mind a napon álltak. Hogy összeszedtük magunkat egy kicsit, megkerestük a szállásunkat: szerencsére a Kéktúra vendégház nem volt messze a bolttól, a szállásadónk pedig nagyon kedvesen fogadott minket.

Zuhany, felfrissülés, otthoni beszámoló után még zárás előtt visszatértem a boltba a vacsora és a reggeli hozzávalóiért, aztán álomra hajtottuk a fejünket, készülve a másnapi újabb megmérettetésre.

2.      nap - Siroktól Bélapátfalváig: irány a Bükk!

Bár a Mátra és a Bükk hegység közötti terület a térképeken dombságként szerepel, azért a faluból a Várhegyre, majd onnan a Barát és Apáca sziklákhoz és a Török asztalhoz felsétálni kora reggel, a tegnapi túrával a lábunkban nem volt egyszerű. Szerencsére bejáratódtunk, és a reggelit már az első öt kilométer után egy irtás szélén álló farakáson fogyasztottuk el. A mai első pecsételőhelyünk Rozsnakpuszta volt, először kerestük egy darazsak lakta odvas vadkörtefán a pecsétet, mire észrevettük, hogy áthelyezték az újonnan telepített OKT táblára.

Innentől kevésbé látványos útszakasz következett, de a bátori elágazásig azért rendben voltunk. Ott aztán megint forró aszfalt következett-  viszont láttunk két olyan patakot is, amiben volt víz! Szegény Csongort hiába biztattam, hogy a térkép szerint hamarosan megint erdő következik: ez korábbi irtáson éppen csak növekedni kezdő fiatalos erdő volt, ami csak itt-ott vetett árnyékot az útra. Kalapban, a vízzel takarékoskodva, meg-megpihenve, minden szellőnek örülve bandukoltunk, amikor megláttuk Szarvaskő első házait! Bíztunk benne, hogy hamarosan lekanyarodik az út a faluba, de először még át kellett vágnunk egy végtelennek tűnő szántóföldön, ahonnan menet közben a Bükk-fennsík koronáját csodálhattuk - de ez a sivatagi érzeten keveset segített.

Amikor viszont végre a falu felé kanyarodhattunk, egyik öröm érte a másikat! Geológiai tanösvényre keveredtünk - Szarvaskő ugyanis nagyon érdekes hely ebből a szempontból - aztán a Szérűskertben a turisták részére kihelyezett cukorkával fogadtak, majd írd és mondd NÉGY (!!) kútból vehettünk vizet és hűthettük magunkat! Mindennek a megkoronázása a Vár presszó volt, ahol egy hosszabbat pihentünk, kávé, alkoholmentes sör, kóla, chips és fagyi mellett - igazán kirúgtunk a hámból.

18 kilométer után újra szakaszt váltunk: a Sirok Szarvaskő szakasz ilyen rövidke, és kezdődhet a Bükk. Izgalommal tölt el: a Bükkben még - egy-egy szilvásváradi kirándulást és az Upponyi-szigethegységet leszámítva - alig túráztam. Tudtam, hogy innentől meredek mászás következik a szarvaskői Várhegyre és tovább, tehát a meglepően bővízű Eger patak partján található artézi kúton mosakodtunk, hajat és kalapot vizeztünk, és szép türelmesen nekivágtunk a kaptatónak. A várhoz nem tértünk ki - tudtuk, hogy hamarosan úgyis felülről nézzük. Ha jártál már autóval Szarvaskőn, biztosan megcsodáltad a két meredek bazaltkúp közé ékelődő falucskát az út feletti hídon áthaladó vasúttal. Most felülről és egyre feljebbről csodáljuk ezt a látványt, amit a meleg ellenére nagyon élvezek. Végül újra fák közé térünk, és nagyjából szintben haladunk.

A vasúti híd fentről

Alattunk a falu

Ez jobban tagolható, rövidebb szakaszokra bontható túra, mint a tegnapi: Szarvaskőről csak bő 7 kilométer a Telekessy vendégház pecsétje, de közben még ott a Gilitka kápolna is, a vendégháztól pedig gyakorlatilag célegyenes: 4 km Bélapátfalváig. Semmi okunk a sietségre, így a kápolnánál is pihenünk egyet, és nagyon örülünk, hogy csobog a forrás, fel is veszem ezt a ritka hangot a telefonommal. Aztán eszembe jut, hogy jó lenne nyitva lévő boltot találni Bélapátfalván. Ennek ellenére nem szaporázzuk a lépteinket: van még elemózsiánk, lesz, ahogy lesz, nem fogom a túra harmadik napján, az ötvenedik kilométeren túl siettetni a tízévest. Aztán amikor 6-7 óra körül a falu szélére érünk, azért újjáéled a remény: hátha lesz bolt!

Így érkeztünk Bélapátfalvára

Sajnos a ciszterci apátságot olyannyira felújítják, hogy a kéket el is terelték a közeléből - nem is értem, nagyon zavarna ott néhány gyalogos turista? Nem teszünk kitérőt, inkább a Bél-kő alatt a falut célozzuk meg, a látvány lenyűgöző. Aszfalton baktatunk a falu felé, és hamar meglesz a szállás is, ahol megtudjuk, hogy egy albán pékség, sőt „a Petya” is nyitva van. Előbbinél péksüteményeket, utóbbinál paradicsomot és uborkát veszünk - melegben sóval életmentő! - aztán beülünk a kocsmába egy gyümölcsös sörre. Így feltöltődve sétálunk vissza a szállásra. Nem könnyű a meleg tetőtéri szobában elaludni, de győz a fáradtság, és hamarosan alszunk, mint a bunda.

Folytatása következik!

OKT 9 - Téli csodaország a Gaja völgyében

Most, amikor ezeket a sorokat írom, éppen tombol a megújult erejű tél - meg a szél - odakint, és én csak reménykedem, hogy hétvégére lecsillapodik, és tiszta, hideg, napos időt, hófehér tájat hagy maga után.

Így voltunk ezzel január elején is, mert ugyan volt már két téli túránk decemberben, de igazi téli erdőt még nem láttunk. A második alkalommal volt hideg, jég és szép kilátás, de hó vagy bármi, ami fehér, nem. Így aztán január első napjaiban beiktattunk egy igazolt távolmaradást az iskolából, és a fenti hiányosságok pótlása céljából Tés felé vettük utunkat. A logisztika kicsit bonyolulttá vált, ugyanis fuvarozni sem tudott minket senki, és tömegközlekedni sem szerettünk volna, így a körtúra mellett döntöttünk: oda kék, vissza piros, úgyis végig akarjuk járni egyszer a Közép-Dunántúli Pirosat is.

Tésen az Erdei büfénél hagytuk az autót, és pár lépésnyire már az erdei ösvény havát tapostuk. Induláskor otthon mínusz hét fok volt, napsütésben pár fokkal enyhébbnek érződött, szikrázott a fény a havon és a zúzmarán. 

A Széchenyi Zsigmond kilátót ki nem hagytuk volna, érdemes letérni hozzá a kékről, nagyon közel van és szép a kilátás - tiszta időben meg lehet pillantani innen a Kőris-hegyet is, tetején az óriási golflabdával. Lemászva könnyű ereszkedésbe kezdünk Jásdig, tudva, hogy meglesz ennek még a böjtje. Jásd előtt az egyik kedvenc forrásom a Siska-kút, sajnos mióta kiépített pihenőhely került köré, vesztett kicsit a bájából. Régebben búvópatakként szivárgott elő a nevét viselő üregből, és mellette egy póznához láncolt bögre függött, hogy bárki ihasson a segítségével. Most tágasabb az üreg, nem olyan látványos a jellege, a pózna pedig bögréstül eltűnt. A hagyomány azért nem szakad meg, van nálunk pohár, merítünk a jeges forrásvízből. Betérünk a faluba pecsételni. Csongornak mesélem, hogy itt már ő is járt többször nyuszitúrán, Tés-Római-fürdő teljesítménytúrán, de nem emlékszik - persze tavasszal is, ősszel is egészen más képét mutatja a környék.

Kilátás

Elhagyjuk a falut, újra átkelünk a Gaján, amit Bodajk óta követünk, és még hányszor fogunk átkelni rajta! Hamarosan a Szentkúthoz érünk, ahol kút ugyan most nincs, vannak viszont padok, úgyhogy letelepszünk tízóraizni, és csodáljuk a kegyhelyet a hóban és napsütésben. 

Hamar fázni is kezdünk, úgyhogy megyünk tovább, először napsütötte tisztásokon - Csongornak melege is lesz, szerelvényigazítás következik, a rajta lévő három (!) nadrág közül kihámozzuk a középsőből. Újabb patakátkelés, a partról jégcsapok lógnak a vízbe, a közepéről pedig sikerül kihalásznom egy hosszabb ágat, aminek a végén nyalókává tömörödött a jég. Ezzel sikerül boldoggá tennem Csongort, de azért sokáig nem nyalogatja, hideg nyalánkság ez most. A patakkal párhuzamosan haladunk és átkelünk egy kis vízátfolyáson, amit tavasszal is láttunk már, de most egészen különleges: a felszíne befagyott, a jégpáncél alatt pedig csörgedezik a víz. Le is térünk, amerre a kicsi patak vezet: egy kis csobogóval kiszabadul a jég alól és vidáman csorog a Gajába. 

A Vadalmási-pihenő és a cserkésztábor közelében vagyunk, valószínűleg ennek köszönhető, hogy a széles patakmeder tele van kőtornyokkal. Bár nagyon szép, de amióta olvastam ennek a káros hatásáról, nem szeretem az ilyen tornyokat. Csongor oda-vissza átkel, jégsapkás köveket mászik meg, aztán elkanyarodunk kicsit a Gajától, hogy felkapaszkodjunk a szurdok fölé, majd le a Római-fürdőhöz.

Itt már minden évszakban többször is jártam, télen is, de ilyen látványban még sosem volt részem. A vízesés előtti szélesebb mederben több nyugodtabb szakasz befagyott, a patakból kiálló sziklákra ráfagyott az áthullámzó víz. A vízesés kis jég-cseppköveket alkot, és a mederben, ahová leér, több centis a jég. Hihetetlen robajjal zúg körülöttünk a víz, csodálatos most is a szurdok.

Lassan szakadunk csak el a látványtól, és besétálunk Bakonynánára, innen már csak két kilométer van vissza. Kezdek aggódni a sötétedés miatt, elbújt a nap, borús erdőben hamarabb sötétedik, és elfelejtettünk lámpát hozni, úgyhogy kicsit ösztökélem Csongort. A falu szélén parkolót létesítettek a völgybejáratnál, ez korábban még nem volt itt, biztosan megnövekedett a forgalom. A buszmegállóban barátságos, festett hóember vár, és a pecsét. 

Csongor kicsit pihen és eszik, amíg én tájékozódom, és kiderítem, merre kell tovább - vagyis vissza - indulnunk a piroson. Meg is van: aszfalton indulunk felfelé, a Gaja-völgy bal partján, egy ideig párhuzamosan haladunk a korábban megtett kék útszakasszal. Innen is van leágazás a vízeséshez és később a Vadalmás-forráshoz, de mi maradunk a piroson. Itt a legérdekesebb látvány egy geológiai feltárás, élő földrajzóra Csongornak. 

A Csepegő-árok nyílásánál hagyjuk el az aszfaltos erdei utat, és indulunk felfelé a fennsíkra. Hamarosan azonban fakitermeléshez érkezünk: olyan, mintha tegnap döntötték volna az útra a fákat, a hó már belepte a törzseket és a lombokat, de elfelejtették lehúzni az ösvényről. Körülnézünk, lehet-e kerülni, de nem, és a piros jelzés egyértelműen ezen halad keresztül. 

Hát jó, nekivágunk - Csongor boldog, neki ez kaland, el is nevezi a Bátrak Útjának, én meg azért belül egy picit aggódom: csak egyszer lépjünk vagy csússzunk rossz helyre, és a bokánk bánja. Vagy ötszáz méteren keresztül kapaszkodunk keresztül hatalmas törzseken, kisebb ágakon és kusza lombokon, mígnem végre újra ösvényre érünk. Innentől fellelkesülten haladunk tovább, erőt ad, hogy átküzdöttük magunkat ezen az akadályon, és már a sötétedés se aggaszt annyira. Énekelve hajtjuk magunkat előre, várjuk, hogy kibukkanjon a falu, amin még végig is kell sétálni, az is legalább két kilométer, közben hógolyózunk. Végül megvan, ott az autónk, vár minket az Erdei büfénél, körbeértünk, és még csak teljesen sötét se lett! Élményekkel teli indulunk haza a majdnem 19 kilométeres kör után.

Tés-Bakonynána-Tés 18,67 km, 467 m szint

Kettesben a tanúhegyek között

 

Bár már itt a január és ha kinézek az ablakon, éppen havazik, de gondolatban most térjünk vissza a meleg, napos októberbe, amikor a tavaszi karantén, a hosszú nyári szünet után és az újabb őszi korlátozások előtt végre kettesben tölthettünk néhány napot Badacsonyban. Mennyire jó most visszagondolni rá! Mindennap túráztunk, finomakat ettünk és a szállásunktól két lépésre volt egy nagyon hangulatos kis borozó - több se kell az igazi pihenéshez. 

A szállásunk a Delfinesház volt, most csak a miénk. Kényelmes és nagyon szép kis vendégház épp a templommal szemben, tágas hálószobával, felszerelt konyhával, a régi és az új bútorok ízléses vegyítésével. Számunkra pluszpont, hogy szelektív szemetessel, és különösen nagy pirospont a bekészített becsületkasszás borokért!

Érkezésünk estéjén csak elfoglaltuk a szállást, majd szinte rögtön át is autóztunk Badacsonyba éttermet keresni. Megvacsoráztunk, sétáltunk az alkonyodó Balaton-parton és vissza is mentünk pihenni. Reggel korán keltem és futással indítottam a napot, fel a kéken a Badacsony oldalába, de a Rodostó turistaháznál nem mentem feljebb, hanem a bazaltkupola alatt körbefutó úton kocogtam tovább szép hajnali ködökben, őszi lombok és présházak között. 

Kezdetnek nagyon is jó volt ez, majd reggeli után ráérősen elautóztunk a Szent György-hegyen álló Lengyel-kápolnához, és onnan indultunk a csúcsra.

Péter még nem járt olyan sokszor a hegyen, én viszont már többször is, így olyan útvonalat választottunk, ami nekem is új volt: a kápolnától a sárga jelzésen mentünk az Emmaus-kápolna felé, ahol egykor mozgalmas élet folyt: vendégház, zarándokház, maga a kápolna, ahol a művelt és vendégszererő Ify Lajos tartott szentmiséket - ő maga építtette a kápolnát és a melléképületeket. Már csak romok, megdöbbentő fotókat lehet találni a belsejükről, és van törekvés a helyreállításra, de sajnos falakba ütközik. Mi mindenesetre különös hangulatú, érdekes helyként emlékszünk rá még így is. 

Keskeny ösvényen kapaszkodtunk tovább egy másik templomig: Ify atya szellemi öröksége talán, hogy megépült ez az új, élő görögkeleti kápolna és remetelak szépen rendben tartott kerttel, itt valóban él valaki, most is épp látogatókat kísér ki. Közvetlenül a kerítés mellett lépcsőn haladunk felfelé, és nemsokára elérjük a kulcsosházat, amelyen örömömre felirat hirdeti, hogy nemsokára felújítják. Szép emlékek, teljesítménytúrák remek frissítőpontjai jutnak eszembe, amikor megpihenünk kicsit a padokon, majd irány felfelé a bazaltorgonák között. Alaposan megnézzük őket, letérünk az ösvényről jobbra is, balra is, kitérünk a sziklaképződmények tetejére. A köd nem múlt el, de ez a hely ilyenkor is varázslatos. 

Itt már a kék jelzésen járunk, de hamarosan megint letérünk róla, az ugyanis elkerüli a csúcsot, mi pedig nem hagynánk ki. Odafenn jó sokan vannak, mi nem időzünk, hanem a piros jelzésen, a hegy másik oldalán indulunk lefelé, amíg el nem érjük újra a kéket. Az Oroszlános kútnál iszunk, és kényelmesen, szintben visszasétálunk a kápolnához. Este egy pohár finom bor, és jöhet a megérdemelt pihenés.

Másnap reggel már kevésbé sikerült a korán kelés :) nem is volt rá szükség, nem terveztünk nagy túrát, csak szépen, ráérősen megmászni a Badacsonyt, mindent megnézni, amit lehet, ott eldönteni, hogy merre menjünk éppen. A jól ismert kéken indultunk a Bujdosók Lépcsője felé, az egyik pihenőnél kimásztunk egy olyan bazaltorgonára, ahol még sosem jártunk. 

A köd felszállt, gyönyörű napsütéses őszi reggelünk volt csodás kilátással, hamar lekerültek a pulóverek is. Gyönyörű volt az őszi erdő, az élénk színek és az avarszőnyeg.

Körbesétáltuk a bazaltkupolát, majd felkapaszkodtunk a csúcsra, én rituálisan a kilátóba is, ki nem hagynám. Kis frissítés, csúcscsoki, majd lefelé a Hertelendy-lépcsőn indultunk el, majd onnan az általam még nem ismert piros jelzésen „hátrafelé”- ez a bazaltkupolát körüljáró tanösvény része, a Balatontól távolabbi oldalon, itt még sosem jártam. Nagyon szép kilátásokat lehet megfigyelni a lombok között, és a kéktől meg a csúcstól eltérően itt alig járnak emberek.

Hamarosan a volt munkatábor mára a természet által már visszavett romjaihoz érünk. Ti tudtátok, hogy a Badacsony oldalában volt munkatábor? Nekem is új volt az információ, megdöbbenve olvastam az információs táblát, és ittuk magunkba a különös, kísérteties hely hangulatát. 

Elcsendesedve mentünk tovább, és hamarosan a régi kőbánya alatti bazaltömléseknél jártunk, egy kicsit fel is másztunk a sziklákra. Lentről nézve én azt hittem, a falak természetes képződmények, de nem: a bányaművelés nyomán keletkeztek. Több helyen is rövid ösvények vezetnek le a turistajelzésekről egészen a kőfalak tövébe, a felhagyott bányák udvarára, ahol függőlegesen magasodnak fölénk a vöröses hegyoldalak. 

Az egyik legszebb túra, amin jártam, különösen az ösvény másik oldalán Szigligetre és a Szent György-hegyre nyíló kilátással együtt, és nemsokára újra rálátunk a Balatonra is. Nemsokára körbeérünk, újra a Rodostónál vagyunk, innen már a reggeli úton haladunk, most lefelé. Betérünk egy pohár borra és egy kis bruschettára a Skizo Borházba, és elégedetten pihenünk újra a vendégházban, megnézünk legalább három olyan filmet, amit otthon a gyerekek társaságában nem néznénk.

A harmadik napunkat a harmadik tanúhegyre, a Gulácsra szántuk. Megkerestük, hogyan tudunk a szállástól gyalogosan odamenni, nem volt kedvünk autóval odamenni, viszont ugyanazon az útvonalon oda-vissza gyalogolni sem. Így találtunk rá Badacsonytördemic határában a kék négyzet jelzésre, amely a Badacsony és a Gulács között, szőlők és gyümölcsösök mellett kanyarog, majd beletorkollik a kékbe,  átkel a kocsiúton és megcélozza a csúcsot. A Gulács messziről csalókának tűnik lekerekített kúpjával, de van ott is emelkedő és bazaltfolyás szépen. Itt csak egyszer voltam a kéken, ami megint csak kihagyja a csúcsot, és egyszer a Tanúhegyek nyomában túrán, akkor viszont éjszakai sötétben és ködben. A kilátást tehát most láttam először, és a csúcsra vezető kaptatót is jó volt nem vakon kitapogatni, hanem a saját szememmel látni.

Odafent most is megpihentünk, körbenéztük, azonosítottuk a térképről, hogy melyik út lesz a hazavezető. A csúcsról még nincs választásunk, ugyanaz megy le, mint fel, de amikor találkozunk a zöld jelzéssel, azt választjuk Nemesgulács irányába. Kis kitérővel most is alkalmunk nyílik benézni egy felhagyott bányába, majd egy lovastanya mellett érünk be a faluba. Pótoljuk az elemózsiánkat a boltnál, és jobb híján a két falut összekötő kocsiúton sétálunk vissza Badacsonytördemicre. Az előző napi jó tapasztalatok miatt könnyen meghozzuk a döntést, hogy ismét meglátogatjuk a  Skizo Borházat, de ezúttal a dupla adag bruschetta mellé végigkóstoljuk a teljes hat boros sort. A jó hangulat garantált, szerencse, hogy nagyon közel a szállás, ringatni nem kell ezen az estén sem.

Az utolsó napunk az autós kirándulásé: szinte már hagyomány nálunk, hogy a kettesben töltött hétvégék utolsó napján, amikor már nem alszunk a szálláson, hanem megyünk a gyerekekért, kicsit körbenézünk a környéken. A tényleges hazaút akkor kezdődik, amikor az első nagyobb forgalmú útra térünk, és felvesszük újra a többi ember tempóját. Még előtte ebédelünk egy kockás abroszos parti büfében, azon kevesek egyikében, amely erre a napos hétvégére még kinyitott, szerintem megérte neki. Mi pedig felkészülünk az újabb hosszú időszakra, amikor ebből az emlékből kell majd töltődnünk.