Balaton Félmaraton párban

Újra egy futóverseny. Idén nem túloztam el :) a szinte már szokásosnak mondható tavaszi események megvoltak azzal a különbséggel, hogy a kaposvári félmaratont a Gánt Trailre cseréltem. Aztán jött a VTM, majd a Gerecse50, majd szeptemberig semmi. Ez persze így nem igaz, túrák nyáron is voltak, de futóversenyek nem. Szeptember elején futottam 11 km-t a Veszprém Félmaratonon, tök jó volt, de aztán derékfájás, sérülés és egyszerűen a motivációhiány is visszatartott a futástól. Még ekkortájt írt rám Juci, hogy futna novemberben egy félmaratont, de hasonló gondokkal küszködik. Visszakérdeztem, miért nem futja valakivel párban? Mire ő is, hogy jönnék-e vele :) hát lehet egy ilyen felkérésre nemet mondani? 

Na persze ettől nem kezdtem rohamtempóban többet futni :) megvolt az éves nagy cél, a Pálos70, utána megérdemelt pihenés jött, aztán az őszi szünet. Ott kezdtem el az idő szorítását érezni, most már tényleg futni kéne, mindjárt november! El is kezdtem újra most már tényleg, és a versenyig feledzettem magam annyira, hogy egy nem gyors, de stabil 10 kilométer menjen. El is határoztuk, hogy nem versenynek tekintjük majd, hanem örömfutásnak, időeredmény nem számít. 

Én szokás szerint Siófokról mentem és Marci jött velem szurkolni. Jucival is hamarosan találkoztunk, addig átvettük a rajtcsomagot, dumáltunk, ő átöltözött, még egy meleg teát is megittunk, aztán már menni kellett a rajtba. Ebben könnyen megegyeztünk már korábban: Juci futja az első kört, én nem szeretem a rajt előtti izgulós perceket, viszont szeretek célba érni. Ez a kép a rajt előtt készült rólunk:

Elfutottam Jucival a rajtzónáig, integetés, puszi, drukkolás és elindultak! Több hullám volt, Marcival pont megtaláltuk a váltózónát és tudtunk integetni, amikor ott szaladt el Juci, aztán előrementünk 3 kilométerhez. Utána már nem nagyon mertem keresni, hogy hol tudnánk még szurkolni, kicsit lementünk a partra, melegítgettem, aztán vissza a váltózónába.

Imádom az őszi, ködös, párás Balatont is, alig vártam, hogy a parton futhassak. Ehhez még egy csomót szurkoltunk a célban az első kört teljesítőknek, néztük az órát, tippelgettünk Marcival, hogy mikor érkezik Juci, aztán már ott is volt! Szélesen mosolyogva szaladt felém, nyújtotta a váltóbotot, és már indultam is. Az eleje meglepően könnyen, dinamikusan ment, vitt a lendület és a Siófokon futok...! - érzés :) azért azt rögtön éreztem a combomban ezzel együtt is, hogy a bemelegítés nemvolt tökéletes, de szerencsére nem a tempó a fontos most. Néhány kilométer után nekem is ott szurkolt Juci immár a családjával kiegészülve, és Marci is :) aztán lassú és számomra meglepően csendes és unalmas kilométerek következtek a hétvégi házak és apartmanok között. Nagyon szeretem ezt a környéket, de most valahogy annyira nem volt versenyhangulat! Megismerkedtem viszont a facebookról már ismert Kisházi família fejével (#erikaférje avagy Running parents címszavak alatt könnyebben megtalálható) és pár kilométert együtt koptattunk. A frissítőpontokon ettem, ittam, semmit nem szabad kihagyni, ha már befizettem a nevezési díjat :) aztán végre leértünk a partra, ezt már szeretem!

A nagy lendület után a 9-10.kilométernél jött egy kis holtpont, olyan fura volt, hogy 10 kilométernél már csak 500 méterre van a cél, pedig még a parton futunk. Valahogy ettől olyan érzésem lett, mintha nem bírnám végig, és kedvem támadt belesétálni, de ellenálltam, azt pedig tudtam tapasztalatból, hogy a legvégére előjön mélyről is az erő a befutáshoz. Perceken belül ott volt az utolsó két kanyar, sűrűsödtek az útvonal mellett a szurkolók, ismerősöket is láttam, pacsiztam is, aztán a célegyenesben megint ott voltak Juciék is. Jött az utolsó sprint, és behoztam a csapatot! Az időm nem világszám, de az adott edzettségi szintemen pont elégedett lehettem az 1:08-cal. Futottunk egy jót és ez a lényeg :) Az érmeket is én vehettem át, így megadatott, hogy Juciét én akaszthassam büszkén a nyakába :)

Nagyon jó volt ez így, a félmaraton sok lett volna most, ezt pedig öröm volt teljesíteni, és a társaság és az együtt töltött idő is ajándék volt :) Most már csak fenn kell tartani a futást, mert előttem állnak a következő tavaszi célok - ezekről majd később.

Naszály Trail 2015

Tavaly így kezdtem a Naszály Trail beszámoló posztomat: 

"Naszály Trail. Az évadzáró versenyem, az utolsó terepfutásom ebben az évben, a mazsola a tortám habjának a tetején a maraton után. Nem mellesleg az eddigi legnagyobb szintemelkedésű terepfutásom."

Hát ezt most is szóról szóra bemásolhatnám. Ja, bemásoltam :) Igen, annyi a különbség, hogy a maraton most márciusban volt, tehát időben jó távol esett a Naszálytól, most a műtét utáni felépülésem, a kemény novemberem, a két őszi félmaratonom utáni jutalmam volt a Naszály. Furcsa ezt mondani erre a nagyon kemény versenyre, de talán épp ezért akkora élményt ad, hogy tényleg így érzem.

Idén ráadásul az időjárás is alátámasztotta ezt. A verseny előtt pár napig esett, jó kis ragadós sár fogadott minket a hegyen, aznap pedig köd volt, majd 500 méter fölé érve havazni kezdett. És mivel a 24 km folyamán hol felmegyünk 500 fölé, hol lejövünk, majd újra fel, ebben többször is volt részünk. Én úgy készültem, hogy a tavalyi időmnél csak egy icipicit szeretnék jobbat futni, ha egy másodperccel jobb, már szuper, de ez most is csak amolyan fejem hátuljában megbújó gondolat volt, abszolút a teljesítésért, az élményért mentem. Na, az időjárás és a sár miatt (meg talán azért én is más formában voltam, mint tavaly - bár nem tudom, nehéz összehasonlítani, tavaly egy októberi maraton után voltam, most meg egy szeptemberi műtét után) szóval azt akarom mondani, hogy jó messzire kerültem a tavalyi időmtől, de a mostani időm pont akkora örömet okozott, meg különben is ne szaladjunk ennyire előre.

Idén Marci is jött velem az 5 kilométeres gyerektávot futni, ott találkoztunk Szilvivel és a gyerekeivel, egyikük Marcival futott, Szilvi meg a fiával, Bátorral a 17 kilométeres távot. Bátor és Marci együtt futották előző héten a Balaton Maraton 14 kilométerét, úgyhogy alig várták, hogy újra találkozzanak :) Ők utánunk rajtoltak el, gondoltam is rájuk menet közben, Marcit még fel is hívtam, amikor én már láttam, milyenek a terepviszonyok, ő meg még a rajt előtt volt.

Versenykörmök a rajtban

Induláskor még elképzeltem és terveztem a tavalyi időt, meg hogy majd figyelek az átlagtempóra, és tudtam, mi alatt kell lenni, hogy a tavalyinál jobb legyen. Aztán körülbelül az első két kilométeren kiderült, hogy ez most nem lesz. Ragadós, csúszós sár, sok olyan szakasz volt gyaloglós, csúszkálós - egy lépés előre, kettő vissza - ami tavaly simán futható volt. Az első 7 km emelkedik, ezt tudtam is, és a végén van az első tényleg komoly mászás, fel a csúcsra, előtte meg az a szakasz a hegyoldalban, ami tavaly is négykézláb mászós volt, idén még inkább. A hegyet körülölelő ködbe olyan 4 kilométernél értünk be, nagyon sejtelmes volt, és ilyenkor nagyon csöndes az erdő. Itt azt gondoltam, hogy utolsó vagyok, mert mögöttem közel s távol senkit se láttam, úgyhogy inkább azon igyekeztem, hogy akik előttem vannak, azokat ne veszítsem szem elől.

Ezt az előttem futók fotózták, amikor igyekeztem utolérni őket :)

Az első komolyabb emelkedőn - amikor a hó is esni kezdett - utol is értem őket, és innen a csúcsig együtt is voltunk. Szabi is köztük volt, akivel tavaly is együtt futottuk a Naszályt. Egy ideig együtt is mentünk, egy szép (ködös) kilátást nyújtó ponton fotóztuk egymást, aztán én előrementem, és már valahol az első frissítőpont után voltam, amikor rám telefonáltak, hogy eltévedtek. Próbáltam útbaigazítást adni, hogy hol merre, illetve telefonáltam Marcinak, aki addigra célba ért, hogy szóljon már lent a szervezőknek, hátha tudnak segítséget nyújtani.

Én futottam tovább, illetve itt megint túlzás futásnak nevezni, jött a Látó-hegy előtti sziklamászás. Nagyon jó volt úgy részt venni ezen a versenyen, hogy tavaly is voltam, és nagyjából tudtam, mire számítsak. Tavaly itt meg akartam halni és nem tudtam elképzelni, hogy ennél keményebb emelkedő még jöhet. itt meg már úgy mentem, hogy tudtam, még mi vár rám. A Látó-hegy előtti hurokban nagyon jó volt, hogy szembejöttek a futók, és rájöttem, hogy nem is vagyok egyedül. Felértem, csekkoltam, leértem, megint esett a hó, itt igyekeztem futni, tudtam, hogy ki kell használni a lejtőt, aztán a széles erdei utat a verseny legkeményebb emelkedőjéig. De aztán nem volt mese, odaértem, ahol csak mászni lehet felfelé. Tavaly Csanya kolompolt a hegytetőn, és kiabálta mindenkinek, hogy negyedik vaaagy! Nagyon hiányzott most,  nehezebb volt felérni, de meglett! Aztán indultam újra lefelé, könnyebb terepre emlékeztem: tavaly is köves, szűk ösvény volt, de most irgalmatlanul csúszott is. Aztán lejjebb és kevésbé meredekre ért, ott meg a sár csúszott és a falevelek, annyi baj legyen. Utolértem egy kisebb csapatot köztük Döncivel, együtt csúszkáltunk, azt hiszem, háromszor estem itt fenékre.

Megérkeztünk az utolsó frissítőpontra, ettünk-ittunk, innen előbb jöttem el, mint ők, és viszonylag jó tempóban haladtam is. Hamarosan kiértünk a gyadai rétre, ahol utolértük egymást Barbarával, és innentől végig együtt mentünk, hol futva, hol gyalogolva vagy lassan kocogva, beszélgetve. Bár innentől könnyebb a terep, de az eddigi szintekkel a lábunkban muszáj volt időnként pihenőket beiktatni.

A rét után jön az egyik legszebb szakasz, vissza újra az erdőbe, dimbek-dombok, hepehupák, és a cél előtt egy jó kilométerrel a függőhíd. Most is hatalmas élmény volt átfutni rajta - óvatoskodva, mert csúszott - onnantól pedig gyakorlatilag célegyenes! A hídon túl már hallani is Katalinpuszta hangjait. Itt már rég tudtam, hogy a tavalyi időm nem lesz meg, most már csak a szintidőre hajtottunk, számolgattunk, mást és mást mondott az óránk, de mindkettő biztató volt. Abban is egyetértettünk, hogy ebben az időjárásban, ilyen talajjal a szintidőn túl érkezők is megérdemlik az érmet! A végén picit belehúztunk, és már ott is voltunk a célban.

Nyakunkba akasztották az érmet, kezünkbe adták a forró teás bögrét, nyújtottunk, szusszantunk. Én Marcit kerestem, pont nem jött ki a befutásomra, de hamar megtaláltam Szilvi gyerekeivel. Neki élete első terepfutása volt ez az 5 km, nem volt rossz, de nem volt akkora élmény, amekkora lehetett volna mondjuk egy látványosan gyönyörű tavaszi erdőben, de remélem, azért megszereti :)

És a verseny eredménye:

Naszály Trail 24.2 km, 1120 m szint, 4:27:44

Kékes Csúcsfutás 2015

Most olvastam a BSI kisfilm beharangozó cikkének a címét: "Egyszer kipróbálja az ember, és utána muszáj újra jönni" - egy futótól hangzik el a filmben. És ez így van. Hogy miért, nem tudom - megpróbálni jobb eredményt elérni? Megpróbálni kevésbé meghalni a hegyen? A teljesítés öröméért? De tényleg muszáj. Különleges futás ez, különleges esemény.

Idén csak 32 fok volt a csúcson, nem 34, mint tavaly, de szárazabb, talán melegebb, nem biztattak villámok félúton. Sokkal kevésbé izgultam, és ez nagyon jó volt! Öröm másodszor ott lenni, de még messze nem vagyok rutinosnak mondható. Öröm volt ismerősökkel találkozni is: már előző este Judittal Mátrafüreden, aztán reggel újra, Zsófival és Mátéval, rájuk már nagyon vártam. Mező Jani bácsival, akit pont egy éve pont itt láttam utoljára. A BSI hangjával, Péter Attilával, aki immár személyes ismerős. Ádival, aki 18-ból 18-adszor teljesítette a csúcsfutást. Szilvivel, aki látássérült futókat kísér versenyeken a Suhanj! színeiben. Büszke vagyok rájuk.

Zsófival

Már reggel kilenckor megérkeztünk Mátrafüredre, még csendes volt a rajt környéke. A panzióban, Galyatetőn reggeliztem, aztán rajtszámátvétel után főleg üldögéltünk a fűben, masszíroztam a lábamat, ittam. Péter felment az utolsó előtti busszal a csúcsra, hogy majd a célban várjon, én akkor kezdtem melegíteni, vettem még zsemlét és kefirt, de csak a zsemlét sikerült megennem, mert Jani bácsival beszélgettem, és közben mégse mártogathatom a kefirbe a zsemlét :) Nemsokára befutottak Zsófiék családostul, jaj nagyon jó volt látni őket :) Vettem egy Sponser hosszú felszívódású szeletet is, a dél körüli rajtokkal mindig bajban vagyok, hogyan kell készülni, amikor az ember ebéd helyett fut? És még egy banánt is kaptam Zsófiéktól, aztán lassan beálltunk a rajtba.

Mivel már kétezer ember indulhat, kéthullámos a rajt, én a másodikból akartam indulni, nem terveztem 1:25 körüli időt, csak a tavalyinál (1:38:02) akartam egy picit jobb lenni. Az edzéseket jól megcsináltam, éreztem a fejlődést, de nem igazán éreztem a jó formát, az energiát, amit az is okozhatott, hogy a verseny előtt két héttel rondított bele egy többnapos epegörcs. Akkor elvesztettem a hitemet, még relaxációban is próbáltam visszaszerezni, az sokat segített. Egyre jobban vártam a versenyt, örültem neki, álltam elébe. Naszóval a második hullámba akartam állni, jobban szeretem, ha én előzgethetek, mint ha engem előznek sokan, lelkileg jobb az. De Zsófi rábeszélt, hogy álljunk inkább az első végére, végülis mindegy volt, elég is volt a tömegben hátrafelé araszolásból, megálltunk. Judittal is együtt indultunk, aztán később hárman háromfelé szóródtunk szét.

Elrajtoltunk, a telefonom elindult, a pulzusmérőm semmiképp sem akart, ezzel tökölődtem egy ideig menet közben. Bevillant, ahogy tavaly már az első kilométeren megfordult a fejemben, hogy jesszusom, ki az a marha, aki itt felfut...?? Jó volt idén már tudni, hogy kibírható.

Nagyon meleg volt, a tavalyi tapasztalatokból okulva az első frissítőig vittem magammal vizet, ittam és locsoltam a fejemre is. Mindkét karomon volt hűsítő nedves pánt, az egyik alatt szivacs. Az első frissítőpontnál otthagytam a palackomat, és innentől a további frissítőpontokra bíztam magam, elég is volt a kínálat. Itt az első frissítőnél döntöttem úgy, hogy mivel most úgyis gyalogolok a pohárral, megpróbálok lelket verni az órámba, és sikerült is. Innentől tudtam a pulzust figyelni, amit nagyon szeretek, mert olyan befelé fordulós, magamra figyelős dolog, jobb, mint a tempó szerint futni. Utóbbit bemondja a telefonom, de ha pulzust mérek, akkor ezt csak úgy mellékes információként eltárolom, meg számolgatok vele. Itt még nem is annyira figyeltem rá.

A 6-7. kilométer a legkönnyebb, úgyszólván alig emelkedik, és itt van a csúcsfutás egyetlen, néhány méteres enyhe lejtője. Nem sokkal a nyolcadik kilométer előtt ért utol Kocsis Árpád, BSI nagyfőnök, hátulról olvasva a pólómat azzal biztatott, hogy az utolsó néhány méter terepfutás! Aztán a szurkolókat lelkesítette és dicsérte Mátraháza felé közeledve, akik persze ettől nagyobb lelkesedésre kapcsoltak, mázli, hogy vele együtt futhattam ezt a szakaszt.

A mátraházi frissítőnél elmentem pisilni is, tudtam, hogy ez egy-két perc veszteség, de nagyon vártam már az alkalmat. Hiába mentem el a rajt előtt is, valahogy reflexszerűen újra jelentkezik az inger induláskor, gyakran vagyok így, aztán vagy elmúlik, vagy nem. Megkönnyebbülten indultam tovább, frissítés, sőt párakapu! aztán komolyodik az emelkedő. Tavaly a meredekség dacára nekem itt lett jobb, ahogy beérünk az árnyékba. Idén is ezt érzem, és a tempóm még mindig jó. Most már, féltávon túl, lehet számolgatni: körülbelül tíz perccel jobb vagyok a tavalyi időmnél! Persze tudom, hogy az utolsó néhány kilométer lassabb, levesz az átlagból, de ez akkor is nagyon jó.

Kilenc kilométer után, tíznél belegyalogolva még azt számolgattam, hogy tizenkilenc percem van a hátralévő másfél-két kilométerre. Meglesz a javítás. Itt találkoztam Szilviékkel is, ő is mondta, hogy milyen jól megyek. Aztán tovább akartam futni, és úgy éreztem, kiugrik a szívem a mellkasomból, és hányingerem is van, Valami nem jó. Inkább gyalogoltam mégis, nem ment. Nem tudom, mi történt, olyan érzés utólag, mintha valami elfogyott volna. Próbálok újra futni, kocogok is valamennyit, de megint hányinger, szívdobogás. Az utolsó frissítőnél már nem is kértem semmit, úgy éreztem, nem vagyok szomjas se, meg tele a gyomrom folyadékkal, viszont nagyon szerettem volna, ha van vödör a szivacsot, sapkát belemártani, de épp üres volt. Már csak 600 méter, most már meg kell legyen, féllábon is. Itt már megfordult a fejemben, hogy kicsúszom az időből.

Szanatóriumbejárat, parkoló. Innentől már befutok, ha addig élek is. 

Sípálya. Nem megy, az Istennek se. Én itt feladom, ciki, nem ciki, gyalogolva fogok célba érni. Mellettem a 190-es rajtszámú futótárs, azóta is áldom a nevét, odaszól: gyerünk, ne add fel, itt már nem adhatod fel, gyere, fussál! -Húzzál! - kérem, mármint szavakkal, és ő még egy-két hajrát mond, és tényleg belehúzok, és futok, de jó, mégse gyalogoltam be. Emelem a fejemet, keresem Pétert, ott van a kordonon túl, kiabál és fotóz, ettől is erőre kapok, olyan jó látni! Hol van már a cél...?? Két kapu van, az első csak a szponzori, a második a cél, odáig kell bírni... és bírom, és aztán kipukkadok. Nem vagyok szép a célfotókon, de hogy mindent elmondanak, az biztos.

Sípálya, fehérben a 190-es

Attila kiabál a mikrofonba, Timikéééém...! Magasba emelem a kezem, megvan... de erről már nem készült fotó. Érem a nyakba. befutócsomag, a legjobb benne az alma. Telefon leállít, idő: 1:40. Hát, nem sikerült... De legalább megvan. Talán a nettó idő...

Nyújtogatok, harapom az almát, beállok a sorba a csúcskőfotóért. Térdemre támaszkodva levegőért kapkodok. Megtalál Péter, a nyakába borulok, bár csurom víz vagyok, meg izzadt és büdös. Körülöttem nagy érzések és emberi történetek: telefonhívások "anya, megcsináltam!", gratulációk és tapsok. Érkezik Forrest, aki most dupla kocsit tolt fel két beteg gyerekkel, meg a Suhanjosok, a nyolcvanévesek és a hetvenéves magnós bácsi, aki tizenötödször futott fel. Araszolunk előre a sorban, elkészül a fotó, és közben megérkezik az sms is: 1:38:39 a nettó idő. 37 másodpercet rontottam a tavalyihoz képest. De a másodpercek nem számítanak, Mégis megvan. 1:38 az 1:38, mint tavaly :) Magyarázhatom azt a 37 másodpercet az epegörccsel, vagy hogy kiálltam vécére, de nem teljesen mindegy? Megismételtem a tavalyi csúcsfutásomat, felértem a hegyre!

Aztán jöhet a jól megérdemelt tejeskávé a kilátóban, átöltözés és pihenésképpen 13 km túra a szállásunkra, Galyatetőre :) És jövőre újra itt, mert ha egyszer kipróbáltad, utána muszáj...

Kékes Csúcsfutás     11.6 km     671 m szint     1:38:37

VTM

Használati utasítás a szűkszavú, puritán címhez: igazából úgy kell kiejteni, hogy VÉÉÉ TÉÉÉ EMMM! Csupa nagybetűvel és felkiáltójellel. És máris egész más hangulata lesz :)

Nem is tudom, hogyan kezdjek neki a beszámolónak. Az év nagy célversenye volt ez számomra, mióta az őszi első, városi maraton utáni szünetben megszületett a fejemben, hogy akkor legyen ez a következő nagy cél, innentől készüljünk erre. Abban a néhány hétben kerestem meg Gabit, aki azóta az edzőm, és nagyon sokban neki köszönhetem, hogy most itt tartok. Elkezdtünk együtt dolgozni, felkészülni, jött a Naszály Trail, aztán Kaposvár, meg a túrák, futások, amikről itt be is számoltam - mind az ide vezető lépcsőfokok voltak.

Az utolsó akadály, amit le kellett küzdenem, a felgyülemlett stressz és para volt. Szinte nem is vettem észre, csak utólag látom, mekkora teher gördült le rólam, mennyire rákoncentráltam és kicsit talán be is fordultam már az utolsó napokban. Nagyon sokat segített szombaton ez a fantasztikus videó, amit a barátaim raktak össze nekem: http://indavideo.hu/video/TIMI3

Lett versenykörmöm is, pink, mint a nadrágom, Run for your life! felirattal, szóval tényleg minden együtt állt egy szuper futáshoz, már csak maga a futás hiányzott. Péter és Csongor kísértek el a rajtba, a többiek még otthon aludtak. Nem volt egy teljes óránk Száron a rajt előtt, de már a sportcsarnokba belépéskor, az első ismerős megpillantásakor éreztem, hogy szakad le rólam a feszültség, hogy egyre jobban vagyok. Hanga, Gergő és a többi DK, aztán Gyöngyi, akivel most találkoztunk először személyesen, Viki férje, Balázs, Györgyi... minden ismerős arc egy legördülő kő. Drukkok, puszik, hajrázások, aztán visszaszámlálás és rajt!

DK Team a VTM-en

Szerencsére a terep egy részét ismerem a tavalyi félmaratonról, egy másik, hosszú szakaszt pedig a kék túráról. Így tudtam, hogy az első kb. hét kilométer nagyjából folyamatosan emelkedik, erre fel voltam készülve, arra is, hogy körülbelül hol fogok először belegyalogolni. Az erőbeosztás lutri volt, abszolút nincs maratonrutinom, pláne terepen, hogy érezzem, mennyi erő van még bennem, hogyan kell tartalékolni vagy hol lehet többet kiadni, így igyekeztem az elején okosan, tartalékolva menni, illetve az ismert szakaszokon magabiztosabban mozogni.

Még az elején, sok futó együtt

Jó volt látni a színes sokaságot kanyarogni az erdőben, oda-odaköszönni ismerősöknek és most megismert embereknek, együtt haladni egy cél felé. Gyöngyivel indultam el, szinte véletlenül, mert ő még kicsit tanácstalanul járkált fel-alá a rajtban, amikor már visszaszámoltunk, hát megfogtam a kezét: gyere, fussunk! Nem volt olyan tervünk, hogy együtt teljesítjük az egészet, de sikerült nagyjából mindig egy tempóban haladnunk, és olyan jó volt így!

Jó sokan voltunk, lassan húzódott szét a mezőny, és az egész távon ritkán voltam - voltunk ketten Gyöngyivel - egyedül az erdőben. Az emelkedő hét kilométere után nagyon szép, szintezős erdei út következett, figyeltük az erdőt, a virágokat, egész más volt, mint tavaly: akkor zöldebb volt, és sokkal melegebb. Most ideális futóidőt kaptunk. Kilenc kilométernél kanyarodtunk le az addigi, tavalyról ismert ösvényről, és térünk rá a kék keresztre, nagyrészt kellemesen lejt, itt lehet futni. 

Egyelőre figyelem az időt, a tempót, nem minden kilométernél, de néha megjegyzem, hol is tartunk, számolom, hogy ha így megy tovább, mi lesz a vége. Mivel életem első terepmaratonja, a cél a teljesítés, de azért hátul a fejemben titkosan mégis vannak időcélok. 5:30 az, ami a fantasztikus hiperszuperboldogság lenne. Hat óra a "jól van, elégedett vagyok". Minden ezutáni idő pedig azt jelenti, hogy oké, rendben, teljesítettem a távot! Szóval rosszul nem jöhetek ki :) Egyelőre úgy számolom, az 5:30-on kívülre lógok ugyan, de a hat órán kényelmesen belül vagyok. Hamarosan újra emelkedni kezd a kék kereszt, majd megérkezünk szerintem Csákányospusztára, de ebben nem vagyok biztos, mert én a kékről érkeztem anno. Most keresztezzük a kék túrát, maradunk a kék kereszten, elfutunk a hihetetlen hangulatú körtvélyespusztai temető mellett - amit én mínusz kilenc fokban, behavazva megrendítőnek láttam - és egy kicsit hullámozva, aztán meredeken lefelé megérkezünk az első frissítőponthoz. 14 km, elviccelődünk kicsit, veszünk magunkhoz elemózsiát, megnyaljuk a sót, Gyöngyi helyben enne, én ott megtöltöm a markomat és majd gyalogolva megeszem, hívom őt is.

Ráfordulunk a kék jelzésre, innentől nekem boldogság, itthon vagyok! Errefelé kétszer is jártam, egyszer futva, egyszer Marcival túrázva. Nagyon látványos szakasz, ha valaki bele akar szeretni a Vértesbe, arra ideális. Most ellenkező irányban tesszük meg, mint amerről eddig jöttem, innen könnyebbnek tűnik. Már persze miután megmásztuk a Mária-szurdokot felfelé. A Mária-szurdok gyönyörű, felemelő, fantasztikus. Futni ugyan nem lehet benne, pláne felfelé, viszont legalább jól meg lehet nézni. A tetejére felérve újra a temetőnél vagyunk, majd aszfaltút jön, itt úgy érzem, repülök a szembeszélben, számomra ez az egyik legjobb rész. Aztán vissza az erdőbe, kis emelkedők és nagy lejtők követik egymást, aztán jön a Vitányvár, idegenvezetést tartok Gyöngyinek, de sajnos idén nem megy fel a várhoz az útvonal, csak a lombokon át látjuk. Megcsodáljuk a Rockenbauer-emlékfát, kiérünk egy irtásfolt mellé, és jön a boldog száguldás másik oldala: kicsit szenvedek az emelkedőn, és megbeszéljük Gyöngyivel, hogy régebben 18-19 km körül szokott lenni a holtpontom, de amióta futottam pár hosszabb távot, nem tudom, áthelyeződött-e későbbre, vagy ez már az? Igyekszem belegyaloglással kibekkelni.

A Vitányvár előtti lejtőkön azt hittem, elhagyom Gyöngyit, érdekes, hogy nem beszéltük meg, hogy végigmegyünk együtt, egyszerűen úgy alakult a tempónk. Itt gyorsabb voltam, illetve a cipőm alkalmasabb volt a lejtőn futásra, mondta is, hogy menjek nyugodtan. Az emelkedőn meg ő ért utol, és később több olyan pont volt, hogy pont egyszerre volt elegünk, egyszerre gyalogoltunk bele, egyszerre futottunk neki újra. Az emelkedőn elkezdtem azt a taktikát - a barátaimra és a hihetetlen szurkolásukra gondolva, ami időn és téren át elért ide az erdőbe - hogy amikor épp meghalnék, épp belegyalogolnék, akkor csakazértis kinézek még egy fát, még egy jelzést, és elfutok odáig. Többször kiderül, hogy nem is halok meg, bírom tovább is, máskor meg a kinézett pont után tényleg jólesik egy kis gyaloglás.

Elhagyjuk a Szarvas-kutat, aztán a Mátyás-kutat, előbbinél percekig kiabálunk egy lány után, aki hosszan továbbfutott egyenesen a jobbkanyar helyett, de a többedik kiáltást végül meghallja. Aztán jönnek a szép, mély völgyek, ahol télen annyi hollót láttam, visszatér az erőm, rongyolok lefelé, megint elhagyom Gyöngyit, éhes vagyok és várom már nagyon a várgesztesi frissítőpontot, ezt a szakaszt megint egy kis holtpontnak élem meg, de most olyannak, ahonnan gyorsan el kell futni, hogy jobb legyen.
Lefutok a Zsigmond-kő mellett, meglátom a kis várgesztesi tavat, nem tudom, hogy át kell-e futni a valun, vagy valahol vissza be az erdőbe? Követem az előttem futókat, a falun át haladnak, nemsokára ott a frissítőpont! Az önkéntesek azzal várnak "mosolyog, élvezi a futást!" - ezek szerint nem ül ki az arcomra, ahogy épp érzem magam.

Eszem, iszom, izot is kérek, tele marokkal gyalogolva indulunk tovább. Itt letérünk a kék jelzésről, eddig ismertem az utat, innentől kis bizonytalanság keveredik a futásba, szükségtelenül, mert a jelzések kiválóak. Kemény emelkedő jön Várgesztes után a kék kereszten, itt valahol merül le a telefonom, utólag otthon kiderül, 26 kilométerig mért. Nem gond, tudtam, hogy nem fogja végig bírni, az időmet úgyis mérik, a hivatalos track pedig meglesz. De innentől, hogy nem mondja be a kilométereket, elvesztem a viszonyítási alapot, nem tudom, hol tarthatunk, mennyi van vissza és mégis mennyi idő telhetett el. Az eszembe se jut, hogy a karórámat megnézzem :)

Keservesen mászunk felfelé az emelkedőn, itt biztos vagyok benne, hogy jócskán kikerülünk a hat órából, annyira, hogy vissza se fogunk kerülni, kicsit bánom, de elengedem a hatórás időeredményt, és igyekszem a tetőn összeszedve magam mielőbb újra tempósabban futni. Lehet, szép erdőben, szintúton haladunk. Rátérünk a zöld sáv jelzésre, és hamarosan egy kanyarban szembejönnek az ultrafutók! Jó látni őket, olyan könnyedén, rugalmasan futnak, mintha nem is lenne a lábukban tíz kilométerrel több, mint a mienkben. És az is jólesik, hogy így újra sűrűbb a mezőny, előznek, drukkolnak, hajrázunk.

A kapberekpusztai frissítőpontnál újra feltöltődünk, és ez még szerencsére nem az utolsó, alig várom, hogy Hangát lássam majd az utolsónál! De nagyon hosszúak már a kilométerek, nem igaz, hogy nem jön már az a 35, az az utolsó pont, ahol már nem is vagyunk éhesek, csak az a pár lelkesítő szó kell. Meg az az élmény, hogy onnantól megint ismerős az út, a tavalyi félmaraton útvonala.

De közben az agyam valamilyen más üzemmódba váltott. Mire a Hallgató-völgybe érünk, már gyakorlatilag szerelmet vallok Hangának, úgy szeretem, olyan jó látni, őt is, meg a többi önkéntest is, elönt a hála, hogy ott vannak értünk. Kicsit túltengenek már bennem az érzelmek. A sátrukra ki van téve egy óra, Gyöngyinek jut eszébe megnézni: délután két óra van, most vagyunk öt óránál! Gyors fejszámolás: az öt és fél ugyan biztos nem lesz meg, de a hat órán jócskán belül vagyunk, pedig én már teljesen elengedtem! Amúgy is elszállt érzelmi állapotomat ez még megdobja, próbálok mindent beleadni, de iszonyat nehezek már ezek az utolsó kilométerek.

Arról nyavalygok Gyöngyinek, hogy nekem nincs rutinom, fogalmam sincs, hogy kell erőt beosztani ilyen távon, nem akarok úgy befutni, hogy még marad bennem tartalék, mindent ki akarok adni magamból, de nehogy korábban elfogyjon az erő. Ezt vajon hogy kell? A lányokra gondolok, a buzdításra, a családomra és Gabira, akinek azt ígértem, hogy mindent beleadok. Meg arra, hogy ez a fő verseny, az éves nagy cél, most kell meghalni! És előveszem újra azt a taktikát, hogy amikor úgy érzem, meghaltam, akkor még egy kicsit ráfutok. Egy fányival, egy jelzésnyivel mindig bírok többet, ezt kell elhinni! Nagyon nehéz. Nem tudom leírni azt a delíriumos, befordult állapotot. Már mintha nem az én lábam vinne. Máskor mindig maradt még egy kis erőtartalék az utolsó méterekre, a maratonon is sprinteltem a célban, most csak érjek be. Csak vigyen be a lábam. Nem tudom eldönteni, hogy amit balra a fákon át látok, az már az első háztető, vagy egy domb? Vagy látomás?

Háztető az! Beérünk a szélső utcákba, biztatjuk egymást: már csak két kilométer! Annyit féllábon is, bármikor futunk! De nagyon messze van az a templom, az a közlekedési tábla, az a kanyar! És még az utolsó kanyartól is milyen messze a cél... Az aszfalton feliratok színes krétával, másoknak szólnak, de engem is buzdítanak. Ott a cél! Úgy érzem, mosolygok... a fotó tanúsága szerint nem igazán sikerült.

Cél! Esküszöm, próbáltam mosolyogni...

Időmérés, dugóka. Érem!! Gyöngyivel egymás nyakába borulunk, kicsit sírok. Beoldalgok a sportcsarnokba. Mintha mi se történt volna. Emberek pihennek, falatoznak, beszélgetnek. Körülnézek. Mit is kéne csinálnom? Egyek? Zuhanyozzak? Nem vagyok még éhes, a forró zuhanyra vágyom nagyon, meg valamiféle kiengedésre. Lerogyok az öltözőben és sírok. Pár perc, és felhívom Pétert, nem tudom, milyennek hallja a hangomat, én nagyon megnyugtatónak az övét. Megkérem, hogy a lányoknak is írja meg, hogy benn vagyok! Az órámra már a sportcsarnokba érve pillantottam, az alapján 5:40-en belül vagyok!

Zuhanyozok, hideg a víz, de nem baj. Ülepednek bennem az élmények. Mire kimegyek, kicsit még kábultan, de már nagyon boldog vagyok, kanalazom a gulyást, beszélgetek a többiekkel. Egyre boldogabb vagyok, hamarosan már fülig ér a szám. Sokkal előbb jön az érzelmi áradat, mint októberben a maraton után. Jön értem Péter és Csongor, autózunk haza, csodaszép a napsütés. Hazaérek, bekapcsolom a telefont és a facebookról tudom meg az időmet: 5:35:54!!! Újra elsírom magam. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen közel kerültem az álomcélhoz! Hív anyukám, mesélek Péternek, eszem, ölelgetem a gyerekeimet. Most minden jó.

Terepmaratonista lettem.

Vértes Terep Maraton     38.67 km     1005 m szint     5:35:54

Budai Trail

A Budai Trail eredeti időpontjában, tavaly decemberben esélyem sem lett volna elmenni. Aztán jött a jégkár... és bizonytalan időre elhalasztották a versenyt. Én még akkor sem gondoltam, hogy mennék, nem sokkal az új nevezési kiírás előtt ötlött eszembe, hogy a VTM előtt négy héttel ideális felkészülési verseny lehetne. Megbeszéltem Gabival, és beneveztem.

Aznap reggel valami szörnyű vizsgadrukk vett erőt rajtam, én nem tudom, miért van ez, vagy mikor jön már meg az a fajta rutin, hogy ne izguljam halálra magam és ne legyenek mindenféle fizikai tüneteim már jó előre. Most végül egyedül mentem, Péter inkább itthon töltötte a gyerekekkel a napot. Volt egy órám Telkiig autózni, amiben elvileg lenyugodhattam volna, talán valamennyire csökkent is az izgulásom, de most, ha visszagondolok, megint gyomorgörcsöt kapok :)

Az nagyon jó, hogy már minden ilyen versenyen találok ismerősöket. Ott volt Dóri, Gergő, Szabi, megismerkedtem személyesen Anitával is, találkoztam Sallyvel - vele is most először személyesen. Melegítgettem, kentem a lábam melegítő krémmel, masszíroztam, többször elmentem vécére, ittam egy meleg teát - nagyon jó ötlet volt a Coffee Run stábjától teát és kávét főzni a futóknak!

Aztán lassan ideje volt kimenni a rajtba, az izgalmam nem csökkent. Itt nincsenek tömegek, pillanatok alatt elrajtol a mezőny, nincs már hova izgulni, futunk. Gergő mondta, hogy az első emelkedő a faluból kifelé kemény, ott inkább ne fussunk, és akkor utána már jobb lesz, de mégis, hogy lehet egy verseny rajtjában, az első métereken nem futni... A tetején azért belesétáltam, talán 800 métert futottam a 10%-os emelkedőn, de igaza volt Gergőnek, hosszan éreztem még a hatását.

Volt időcélom, konkrétan 3:48, ezt ismételgettem magamban, és igyekeztem figyelni a runkeeper bemondásait, és számolgatni, hogy akkor ehhez képest most hol tartok. Persze a legelején ennek egyáltalán nincs jelentősége, meg úgyis itt most az emelkedőn kívül nem igazán foglalkoztam mással. A tetején, kiérve a mezőre belesétáltam, kicsit hátra is lestem és megnyugodtam, hogy azért nem járok úgy, mint a Tündérhegyin, hogy végig utolsó leszek. Az erdőbe érve elég hamar megláttam az első önkénteseket, akik az Anna-laknál szurkoltak és mutatták az utat, balra kanyarodtunk, és ha jól emlékszem, nemsokára nyíltabb terepre, dombok közé értünk. Előttem rózsaszín kabátos lány kerülgette óvatosan a pocsolyákat, az én stratégiám az volt, hogy ugyan nem toccsantam teljes lendülettel beléjük, de a széleikbe lépve igyekeztem egy nagyjábóli egyenes utat kinézni, így sikerült őt megelőznöm. Valamennyire pechemre, mert innentől egy ideig senkit sem láttam magam előtt, de most valahogy nem pánikoltam be ettől. Az út mellett guggolt az első fotós, és nemsokára beértünk az első frissítőpontra.

Milyen sok fotó készült itt :) Az első frissítőn Kristóf bekiabálta, hogy negyedik vaaaagy...!, Hanga meg ellenőrizte körömszín alapján, hogy tényleg én vagyok-e én. Én voltam, és vettem magamhoz sajtot és olajbogyót, vizet még alig fogyasztottam a kulacsból, úgyhogy csak egy kis utántöltést kértem, aztán hajrá.
Nemsokára elértük Nagykovácsi határát, lovarda mellett vezetett az út a falu szélső házai mellett, aztán egy enyhe, de folyamatos, hosszú emelkedővel vissza az erdőbe. Már a lovarda magasságában megpillantottam a távolban egy élénk kék foltot, egy futót, innentől ő lett a referenciapont, és így is emlegettem őket magamban: mögöttem "rózsaszín", előttem "kék", nézegettem, hogy mind megvannak-e, és megnyugtatott, amikor ők is belegyalogoltak az emelkedőbe. Váltogatva futottam és gyalogoltam, mindig kinéztem egy-egy pontot, jellegzetesebb fát, kanyart, ameddig elfutok, és aztán engedélyezek magamnak egy kis gyaloglást. Itt valamelyik kanyarban esett le először az állam, ahogy a felettem magasodó erdőre kicsit kívülről láttam rá, iszonyatos a pusztítás. Képeken is az volt a télen, persze, de nagyon más így élőben látni, pedig most már rég járható az erdő, rengeteget dolgoztak rajta sokan. De a meredező, messziről szinte világító facsonkok látványától sírni tudtam volna...
Elfacsarodott szívvel futottam tovább. Erről jut eszembe, nem is tudom, meddig, nagyon sokáig úgy éreztem, mintha a torkomban dobogna a szívem. Nem éreztem szaporának a szívverést, magasnak a pulzust, hanem mintha nagyon erőseket vert volna, zavaró volt. Nem tudtam, ez baj vagy nem baj, de mivel a futás mintha ettől függetlenül ment volna, folytattam és igyekeztem nem törődni ezzel az érzettel. Utólag azt gondolom, a hirtelen emelkedőtől lehetett az elején, mert azóta itthon egy dombsprintnél jött csak elő.
Vadkerítés mellett kanyarogva emelkedett tovább az út, aztán újabb pontőr és fotós mutatta, hol kell élesen kanyarodva átkelni a kerítésen. Nagyon tetszett, ilyet még nem is láttam: a kerítés feletti repülőhíd mellett kis forgóajtó is volt, talán épp futóknak, vagy bringásoknak, kutyásoknak, tériszonyosoknak? Mindenesetre átfutottam és megörültem az emelkedő végének.

Itt elég szenvedősen jövők felfelé

Itt meg pár méterrel később megláttam a fotóst :)

Az örömöm nem tartott sokáig, mert az út tovább emelkedett, viszont annak örültem, hogy rátértünk a kék kereszt jelzésre. Kellemes izgalmat váltott ki belőlem, hogy tudtam, hogy a kék kereszt a kék túra vonalára vezet, és akkor én itt már jártam, de jó lesz újra látni. Érdekes, pedig pont a vízválasztó, rosszullétes futásom vezetett erre, és mégis.
Újra beljebb értünk az erdőbe, most egy picit nemcsak belegyalogoltam, hanem meg is álltam, ittam, meg valamit a táskámban is pakoltam, úgy emlékszem. Ki is melegedtem, hol levettem, hol feltettem a sapkámat. Aztán, ha már úgyis megálltam, gondoltam, fotózok egyet-kettőt, versenyen úgysem szoktam többet. És pont találtam hóvirágot is :)

Szusszantam egyet, és tovább az emelkedőn, kis nyíltabb rész után újra be az erdőbe, ez nagyon szép szakasz volt, eltekintve a letört fáktól. Szép és szomorú erdő. Már alig vártam, hogy az ismerős kék szakaszra érjek, tudtam, merre kanyarog, és lassan-lassan, de elértem az elágazást. Előttem a Nagy-Szénás gerince, majd kapaszkodója, ez bizony nem nagyon futós szakasz! Kíváncsi voltam, hogy sikerül kijelezni a kopár domboldalon az útvonalat, a nyáron kéktúrázva kicsit elkeveredtem a csúcson. Két segítőnk is volt, egy önkéntes a csúcs alatt közvetlenül mutatta az irányt, egy pedig a csúcson várt a dugókával. Odafenn megpihentem egy cseppet, a kilátást nem hagynám ki, még így borús időben is lenyűgöző.

Pár méterrel lejjebb visszafotóztam a csúcsra:

Apró emberek a csúcson

A kék kabátos kolléganő még mindig előttem, a rózsaszín épp érkezik a csúcsra, az ösvényen jelzőszalag lobog, hajrá, végre lejtő. Az erdőszélen a fák kaput képeznek az ösvény felett, gyanús, hogy nincs rajtuk szalag, de olyan egyértelműnek tűnik az út... Éppen csak belépek, amikor feltűnik a kék kabát (kiderül, hogy Anasztázia) és mondja, hogy nem erre kell menni. Körülnézünk, hol egy szalag, minket látva az utánunk érkező rózsaszín (Zsuzsanna) is keresgél, ő meglátja a jó irányt, mi meg utána, így tehát a sorrend megfordul: rózsaszín-sárga-kék. Én vagyok a sárga :) Szuper lejtő következik, sziklás, keskeny és kanyargós, meredek, hol futós, hol nem, van, ahol ugrálós, szeretem az ilyet, át is veszem a vezetést. A tövénél kis lépcső, majd aszfaltra érünk. Én először azt hiszem, rögtön le is fordulunk róla, de nem, egyre beljebb vezet egy faluba. Elbizonytalanodom, és megvárom a lányokat, mivel nem ismerem a helyet, attól tartok, talán átkeveredtünk a rövidebb távra, és ez már Telki. De megegyezünk, hogy egyértelműen végig erre vezetett a hosszú táv jelzése. Kiderül, hogy kereszteznünk kell Nagykovácsit, ez meglep, bár nem tudom, miért, a Tündérhegyin két falut is kereszteztünk, de valahogy a terepfutás.hu versenyén nem számítottam erre. De persze nem gond, szalagozás van, kocogunk és beszélgetünk is a lányokkal, aztán ott is a frissítőpont. Anasztázia pillanatok alatt elszalad, én eszegetek, Zsuzsannának kavics ment a cipőjébe, tehát beáll újra az eredeti sorrend. A faluból kivezető út nagyon meredek, nézegetjük is, hogy vajon fagyban a csodapaloták tulajdonosai hogy jönnek fel autóval? Megegyezünk, hogy sehogy :) aztán vége a csevegésnek, futunk. Kitartóan emelkedik az út, a táv felén már túl vagyunk, a piros háromszög jelzést követjük, nem tudom, minek a csúcsára.
Én nem vagyok egy gyors futó, pláne terepen, de többször tapasztaltam már, hogy gyors gyalogló vagyok: Anasztázia kitartóan fut előttem, apró léptekkel, irigylem az erejéért, én belegyalogolok, és bár egyáltalán nem áll szándékomban, még magam is meglepődöm rajta, de megelőzöm. Biztos vagyok benne, hogy később síkon vagy lejtőn visszaelőz, hiszen láthatóan jobban bírja a futást.
Innentől teljesen egyedül maradok megint az erdőben, előttem senki, hátranézegetve a kanyarok miatt Anasztáziát sem látom. Megnyugtat azért a tudat, hogy ott van, de közben nagyon örülök magamnak, mert abszolút nem érzem azt, amit egy hete a Tündérhegyin. Nem félek, és végre újra élvezem, hogy csak az erdő van és én. Lehet, hogy csak vissza kellett menni a rosszullét színhelyére? Nem tudom, de itt fogalmazódik meg bennem hosszú idő után először, hogy folytatnom kéne a kék túrát.
A verseny egyik legszebb szakaszához érkezünk, kanyargó, szűk kis ösvény, aztán kiér valahová, tanösvénytábla is van, és szerpentinen kezd kanyarogni lefelé. Itt már a 20. kilométerhez érek, és a telefon bemondásai alapján visszafelé számolok: ha a 3:48-as célt tartani akarom, ennyi időm van még hét kilométerre, tartható? Egyelőre úgy látom, tartható. Ez meg itt a futás egyik legszebb szakasza lenne, ha nem fájdítanák a szívem a derékba tört fenyőfák. Olyan a dombtető, mint a Tátra néhány évvel ezelőtt.
Erdő, mező, irtás, vadetető, ember sehol,  boldogan futok bele a tájba, végre egy kellemes lejtő, az alján egy önkéntes mutatja az éles jobbkanyart. Pici ösvényen, kidőlt fákon át akadályfutás következik, majd az utolsó frissítőpont.

Itt a legfinomabb az olívabogyó, a kulacsomba pedig izót kérek, nyomatják a zenét, nagyon jó a hangulat, biztatnak is, egy kicsit erőre kapok, és átszámolom, mennyi is van még vissza. Biztosan túl vagyunk már nemcsak a táv, hanem a szint nagy részén is, remélem innen már csak lejtő. Hát, ez nem jött be, az egész verseny legalattomosabb emelkedője vár egy kavicsos, széles erdei úton, ami mindig úgy látszik, mintha a következő kanyar után már végre lejtene, de nem és nem. Alig futok rajta, szenvedek és szidom, gyalogolok, belekocogok, gyalogolok... Ááá, miért kellett még ez ide...? Magamra is mérges vagyok, mi a fenét keresek terepfutó versenyen, ha egy ilyen emelkedővel nem bírok el...? És mikor lesz már vége? Újabb és újabb kanyar, és még mindig tart, utólag derül ki, hogy két és fél kilométer volt, és nemcsak én kívántam a pokolba. Majd újra erdőbe érek, már csak három kilométer, már csak kettő. Azt hittem, ilyenkor már látni fogom Telki házait, de olyan szögből közelítjük, hogy takarja a domb vagy az erdő. Felettem a Nagy-Kopasz és a jellegzetes alakú Csergezán Pál-kilátó, nem baj, hogy oda ma már nem kell felfutni. Aztán kezd ismerőssé válni a táj, előttem az Anna-lak, itt fordultunk balra reggel, most jobbról érkezve zárjuk a kört. De jó, akkor innen már ismerem az utat, innen már tényleg csak lefelé!
Az utolsó kilométeren megismétlődik szinte pontosan ugyanaz, ami a Naszály Trailen: utolérek egy futót, közelről már megismerem, hogy Szabi az, először megörülök neki, aztán rájövök, hogy ezen a szakaszon biztosan nem ok nélkül gyalogol. Megkérdezem jól van-e? Görcsöl mindene, előások neki egy magnéziumot a hátizsákból, a kulacsomat is otthagyom, mert vize sincs már, majd a célban visszaadja. És ismét szárnyakat kapok, vigyorgok magamban, segítettem, repülök a célba. Hiába lejt most az utca, ami a rajtban meredeken emelkedett, mégis sokkal hosszabb... aztán egy kanyar, és Hanga kolompol a kapuban és biztat, és Bobek (ha szabad így emlegetni nekem is) vár a célban, dugóka, gratuláció, megjöttem. Huhh.
Nyújtás, óra megállít, vajon benne vagyok a 3:48-ban? 3:46 az én órám szerint, de én egyszer-kétszer megállítottam egy-egy fotó erejéig, vajon a hivatalos idő is benne lesz? Erre még napokat kell várni, de igen! 3:47:48, éppen belül a tervezett időn! Fülig ér a szám. Meg amúgy is, az időtől függetlenül, hiszen ott és akkor még nem is tudtam. Sorbaállok, kérek kólát és az életmentő gulyáslevest, megtalálom Dórit, megbeszéljük a futást, aztán megérkezik Szabi is, jobban lett. Gergő már üdén, frissen érdeklődik, vagy félórával előttünk ért be :)
Kényelmes forró zuhany után gyorsan felkeresem a Nyúlcipőbolt standját. A fenti képeken látható első terepcipőm már amúgy is elnyűtt volt, amikor a HaVasParipa túrán felnyársalta egy törött ág. Úgy gondoltam, megérdemel egy méltó befejezést, és mivel a versenyre kitelepült főtámogató komoly kedvezményeket hirdet, érdemesnek tartottam körülnézni náluk. Érdemes is volt, megjutalmaztam magam az új futóbarátommal:

Majd megmutatom, hogy egy héttel később már hogy nézett ki :)

Budai Trail     27.4 km     3:47:48     822 m szint     8:25 perc/km