OKT 9-8 Át a Bakony fővárosán: Bakonynánáról Borzavárra

A korábbi gyönyörű, téli csodavilágos túra után ködben és sárban vágtunk neki újra a Bakonynak február elején. Nem bántuk: szeretjük a ködös erdő hangulatát, szeretjük a pocsolyákat, igyekszünk mindenben meglátni a szépet. Azért a Bakonynánától Nagyesztergárig tartó szakaszon nem volt könnyű ezt a hozzáállást megőrizni: nem túl látványos, viszont nagyon sáros, csöpögős szakaszon értük el a települést. Ami mégis érdekessé tette ezt a részt, az az, hogy jórészt a Gaja patak mentén tartottunk a forrásvidék felé. A Keleti-Bakony legfontosabb vízfolyása Veimpusztánál ered, Bakonynánától tehát nagyjából a folyása ellenében, hol a parton, hol átkelve a patakon, hol kicsit eltávolodva tőle haladtunk felfelé.

Bakonynánától Nagyesztergárig

Kevés aszfalt után emelkedő ösvényen haladtunk, alattunk a patakkal, aztán egy vizenyős, sáros laposra értünk ki, ami tavasszal, nyáron szép lehet, sőt ősszel is láttam magam előtt, de most eléggé vigasztalan látványt nyújtott. Megtaláltuk a szépet a pocsolyákban tükröződő fák látványában. Egy-két ilyen ingerszegényebb kilométer után a Gaja több ágra szakad, és vadregényesen fut a kanyargó, sziklás mederben, ezt a részt nagyon élveztük Csongorral. 

Többször kellett átkelni a patakon, ez mindig kaland, és itt fedeztük fel az első hóvirágot is, amit aztán még több követett. Aprócskák, bimbósak még, és nem is lepték el a patakpartot, de már így is a tavasz üzenetét hozták a szürke, csupasz erdőben.

A Gaja egyre kisebb, sokszor elbújik, el is hagyjuk egy mező kedvéért, én pedig ebből és a térképből, meg a hét évvel ezelőtti bejárásomból már sejtem, hogy közeledik Veimpuszta. Végre valami, kellett Csongornak egy kis látnivaló. A középkorban még népes település évszázadokon át virágzott egészen a hetvenes évek végéig, amikor a helyi gazdaságot felszámolták, a lakosságot pedig elköltöztették. A majorság épületének falai még állnak, várromra emlékeztetnek, a köztük lévő teret lassan visszaveszi a természet, a többi épületnek már nyoma sincs. Ha elolvassuk a falu történetét, az elszomorít, de a túrán haladva inkább csak egy érdekes pont a romos épület.

Veimpuszta romjai

Elhagyjuk a pusztát és egy széles mezőn vágunk át, amikor Csongor észrevesz a mező túloldalán, az erdő egyik fáján egy táblát. Ha lenne lomb a fákon, ki se látszana. Először rá is legyintek, biztosan valami teljesen általános figyelmeztető felirat, de Csongor izgalomba jön: nézzük meg! Végülis ráérünk, megnézzük. És milyen jól tesszük: ez a veimpusztai temető a maga eldugott, csendes magányában. Valamiért nagyon szeretem a kis, falusi és még inkább az erdei temetők hangulatát, itt egy kicsit megáll az idő, és a sírhalmokon, amiket még még mindig látogatnak, ezernyi hóvirág. Örülök, hogy útba ejtettük.

Veimpusztai temető

Továbbhaladva a sár nagyon megnehezíti az utunkat, most már nagyjából egyenesen felfelé baktatunk, a Gaja továbbra is a közelben csörgedezik. Már nem tudjuk, melyik apró ág az, amelyik a hivatalos forráshoz vezet, mindegy is: itt megyünk el valahol annak a pataknak a szülőhelye mellett, amely keresztülfolyik Székesfehérváron, és a mi falunk alatt is elhalad, nap mint nap átkelünk rajta. Aztán nehezen küzdve a sárral végre felérkezünk Nagyesztergár szélére, ahol az első ház mellett pihenőpadokat és asztalt találunk. 

Meg kell ágyazni a leülésnek, mert minden nyirkos, de végre elfogyasztjuk aznapi első elemózsiánkat. Még csak hét és fél kilométeren vagyunk túl, ez a szakasz most nagyon fárasztónak tűnt. Megtervezzük a hátralévőket: innen aszfalt Zircig, onnan pedig egy általam már jól ismert, rövid erdei szakasz Borzavárig.

Ködben Zircig és tovább

Indulunk is tovább, majd mielőtt a falu túlsó végén kiérnénk a Zirc felé vezető útra, feltesszük és maximális erősségre kapcsoljuk a fejlámpákat. Nagyon sűrű most a köd, itt erősebben látszik, mint az erdőben, és autóforgalom is van, ha nem is nagyon sűrű. Hátrálok egy kicsit, hogy ellenőrizzem, jól látható -e Csongor a fejlámpával, meggyőző az eredmény. Zircig azt játsszuk, hogy felismerjük-e, mi bontakozik ki a ködből.

Elég jól látható 

A városban aztán első a vasútállomás a pecséttel - 9. szakasz pipa! - aztán megnézzük az apátsági templomot, kereszülvágunk az udvaron. Emlegetem Csongornak, hogy itt kezdte kérni, hogy járjunk ketten túrázni, amikor a Reguly Antal teljesítménytúra rövid távján voltunk együtt, és most részben ugyanarra tartunk majd, de nem emlékszik.

Zirc után jön a Pintér-hegyi parkerdő, már csak négy kilométer Borzavár. 

Ezt találtuk a földön. Otthagytuk, csak a fotót hoztuk magunkkal.

A Fiatalító-forrás tábláját nem vettük észre, csak azt, hogy most már biztosan elhagytuk, mert előttünk a falu széle. Borzaváron egyszer szánkóztak a gyerekeim, erre már emlékszik Csongor! Épp a szánkópálya mellett érünk be a faluba, csak egy kis kaptató még a járdán, a kocsma teraszán pecsételünk, és a buszmegállóban falatozva várjuk, hogy értünk jöjjenek. 

Túra közben azzal biztattam Csongort, hogy innen már látjuk majd a Kőris-hegyet. Viccelődünk azzal, hogy biztosan ott van, de a ködben legfeljebb az irányt tippelhetjük. Legközelebb viszont meg is másszuk!

Bakonynána-Borzavár 16,7 km, 414 m szint

Helló szeptember, helló őszi erdők, helló újra blogolás!

Február 12. óta egy szót sem írtam túrázásról, legalábbis ide - de ez nem azt jelenti, hogy ne jártunk volna sehol! Inkább csak azt, hogy sajnos a túrák megírása, dokumentálása az utolsó, amire idő és energia jut. Nagyon komolyan szeretnék azonban ezen változtatni most, hogy újra itt az ősz, és a gyerekeim iskolában vannak, én meg lassan utolérem magam a munkával és a bloggal is.

Álljon itt egy rövid felsorolás, hogy merre jártunk az elmúlt bő fél évben, milyen témákra lehet számítani a következő hetekben:

Még február-márciusban folytattuk a téli kék túrát, és eljutottunk Bakonynánától egészen Németbányáig. Itt aztán megálltunk, és egyelőre azóta se teljesítettünk többet az OKT-ból, de hamarosan folytatjuk!

Ehelyett Csongorral bejártuk Veszprém környékét: megnéztük szinte az összes kilátót, parkerdőt, még a bándi várat is. Úgy hozta az élet, hogy tavasszal néhány hetente rendszeresen jártunk a szomszédos megyeszékhelyre, és ezeket mindig összekötöttük rövidebb túrákkal is. Amikor pedig egyszer egyedül vitt arra az utam, felfedeztem az Eplény melletti Eperjes tanösvényt is. 

Volt egy olyan napom is, amikor kimenőt kaptam: eltölthettem egy teljes napot egyedül a Bakonyban. Mivel Csongor nélkül a kéket nem akartam járni, így megkezdtem a Közép-Dunántúli Piros túrát Zirctől a Gerence-pihenőig.

A nyár nem a mi évszakunk túrázás szempontjából. Egyrészt idén beismertük magunknak, hogy nem az jelenti az igazi pihenést, ha minél többet együtt lehetünk, hiszen a 2020-21-es tanév ebből többet is ránk kényszerített, mint szerettük volna. Így tehát a gyerekek voltak táborokban is és a nagyszülőknél is. Másrészt egyikünk se bírja jól a meleget, és olyankor szívesebben élvezzük a kertünk, lakásunk hűvösét - különösen a gyerekekre igaz ez. Azért volt egy alkalom, amikor családilag a Rám-szakadékban hűsöltünk egy forró nyári napon, mi pedig Péterrel kettesben több túrát is tettünk az Őrségben és a Börzsönyben.

Csongor a márciusi télben a Kőris-hegyen kijelentette, hogy ő most egy kicsit belefáradt a kéktúrázásba, majd nyáron a meleg miatt egyáltalán nem akart menni.

A szállásfoglalás, tömegközlekedés is nehezebbé vált a járvány miatt, így a kék túra tőlünk távolabb eső részeire egyáltalán nem jutottunk el, és a közelebbieket is pihentettük. A tavasz és a nyár inkább a hosszabb egyedüli és a közepes, kettesben megtett túráknak kedvezett, kivéve Veszprém és környékének felderítését, no meg a Rám-szakadékot. Ahogy azonban megjött az ősz, Csongorban is feltámadt a harci szellem, és várja, hogy újra nekiinduljunk a kék kalandoknak. Nem maradtok tehát túraleírások nélkül akkor sem, ha a fentieket már mind pótoltam - mire megírom, már jöhetnek az új élmények!

Tartsatok ki tehát a blog és az oldal mellett, kövessetek instagramon is, ahol a túrák mellett sok más jellegű tartalommal is találkozhattok! Hamarosan pedig érkezik a fenti túrák közül az első beszámoló.

OKT 9 - Téli csodaország a Gaja völgyében

Most, amikor ezeket a sorokat írom, éppen tombol a megújult erejű tél - meg a szél - odakint, és én csak reménykedem, hogy hétvégére lecsillapodik, és tiszta, hideg, napos időt, hófehér tájat hagy maga után.

Így voltunk ezzel január elején is, mert ugyan volt már két téli túránk decemberben, de igazi téli erdőt még nem láttunk. A második alkalommal volt hideg, jég és szép kilátás, de hó vagy bármi, ami fehér, nem. Így aztán január első napjaiban beiktattunk egy igazolt távolmaradást az iskolából, és a fenti hiányosságok pótlása céljából Tés felé vettük utunkat. A logisztika kicsit bonyolulttá vált, ugyanis fuvarozni sem tudott minket senki, és tömegközlekedni sem szerettünk volna, így a körtúra mellett döntöttünk: oda kék, vissza piros, úgyis végig akarjuk járni egyszer a Közép-Dunántúli Pirosat is.

Tésen az Erdei büfénél hagytuk az autót, és pár lépésnyire már az erdei ösvény havát tapostuk. Induláskor otthon mínusz hét fok volt, napsütésben pár fokkal enyhébbnek érződött, szikrázott a fény a havon és a zúzmarán. 

A Széchenyi Zsigmond kilátót ki nem hagytuk volna, érdemes letérni hozzá a kékről, nagyon közel van és szép a kilátás - tiszta időben meg lehet pillantani innen a Kőris-hegyet is, tetején az óriási golflabdával. Lemászva könnyű ereszkedésbe kezdünk Jásdig, tudva, hogy meglesz ennek még a böjtje. Jásd előtt az egyik kedvenc forrásom a Siska-kút, sajnos mióta kiépített pihenőhely került köré, vesztett kicsit a bájából. Régebben búvópatakként szivárgott elő a nevét viselő üregből, és mellette egy póznához láncolt bögre függött, hogy bárki ihasson a segítségével. Most tágasabb az üreg, nem olyan látványos a jellege, a pózna pedig bögréstül eltűnt. A hagyomány azért nem szakad meg, van nálunk pohár, merítünk a jeges forrásvízből. Betérünk a faluba pecsételni. Csongornak mesélem, hogy itt már ő is járt többször nyuszitúrán, Tés-Római-fürdő teljesítménytúrán, de nem emlékszik - persze tavasszal is, ősszel is egészen más képét mutatja a környék.

Kilátás

Elhagyjuk a falut, újra átkelünk a Gaján, amit Bodajk óta követünk, és még hányszor fogunk átkelni rajta! Hamarosan a Szentkúthoz érünk, ahol kút ugyan most nincs, vannak viszont padok, úgyhogy letelepszünk tízóraizni, és csodáljuk a kegyhelyet a hóban és napsütésben. 

Hamar fázni is kezdünk, úgyhogy megyünk tovább, először napsütötte tisztásokon - Csongornak melege is lesz, szerelvényigazítás következik, a rajta lévő három (!) nadrág közül kihámozzuk a középsőből. Újabb patakátkelés, a partról jégcsapok lógnak a vízbe, a közepéről pedig sikerül kihalásznom egy hosszabb ágat, aminek a végén nyalókává tömörödött a jég. Ezzel sikerül boldoggá tennem Csongort, de azért sokáig nem nyalogatja, hideg nyalánkság ez most. A patakkal párhuzamosan haladunk és átkelünk egy kis vízátfolyáson, amit tavasszal is láttunk már, de most egészen különleges: a felszíne befagyott, a jégpáncél alatt pedig csörgedezik a víz. Le is térünk, amerre a kicsi patak vezet: egy kis csobogóval kiszabadul a jég alól és vidáman csorog a Gajába. 

A Vadalmási-pihenő és a cserkésztábor közelében vagyunk, valószínűleg ennek köszönhető, hogy a széles patakmeder tele van kőtornyokkal. Bár nagyon szép, de amióta olvastam ennek a káros hatásáról, nem szeretem az ilyen tornyokat. Csongor oda-vissza átkel, jégsapkás köveket mászik meg, aztán elkanyarodunk kicsit a Gajától, hogy felkapaszkodjunk a szurdok fölé, majd le a Római-fürdőhöz.

Itt már minden évszakban többször is jártam, télen is, de ilyen látványban még sosem volt részem. A vízesés előtti szélesebb mederben több nyugodtabb szakasz befagyott, a patakból kiálló sziklákra ráfagyott az áthullámzó víz. A vízesés kis jég-cseppköveket alkot, és a mederben, ahová leér, több centis a jég. Hihetetlen robajjal zúg körülöttünk a víz, csodálatos most is a szurdok.

Lassan szakadunk csak el a látványtól, és besétálunk Bakonynánára, innen már csak két kilométer van vissza. Kezdek aggódni a sötétedés miatt, elbújt a nap, borús erdőben hamarabb sötétedik, és elfelejtettünk lámpát hozni, úgyhogy kicsit ösztökélem Csongort. A falu szélén parkolót létesítettek a völgybejáratnál, ez korábban még nem volt itt, biztosan megnövekedett a forgalom. A buszmegállóban barátságos, festett hóember vár, és a pecsét. 

Csongor kicsit pihen és eszik, amíg én tájékozódom, és kiderítem, merre kell tovább - vagyis vissza - indulnunk a piroson. Meg is van: aszfalton indulunk felfelé, a Gaja-völgy bal partján, egy ideig párhuzamosan haladunk a korábban megtett kék útszakasszal. Innen is van leágazás a vízeséshez és később a Vadalmás-forráshoz, de mi maradunk a piroson. Itt a legérdekesebb látvány egy geológiai feltárás, élő földrajzóra Csongornak. 

A Csepegő-árok nyílásánál hagyjuk el az aszfaltos erdei utat, és indulunk felfelé a fennsíkra. Hamarosan azonban fakitermeléshez érkezünk: olyan, mintha tegnap döntötték volna az útra a fákat, a hó már belepte a törzseket és a lombokat, de elfelejtették lehúzni az ösvényről. Körülnézünk, lehet-e kerülni, de nem, és a piros jelzés egyértelműen ezen halad keresztül. 

Hát jó, nekivágunk - Csongor boldog, neki ez kaland, el is nevezi a Bátrak Útjának, én meg azért belül egy picit aggódom: csak egyszer lépjünk vagy csússzunk rossz helyre, és a bokánk bánja. Vagy ötszáz méteren keresztül kapaszkodunk keresztül hatalmas törzseken, kisebb ágakon és kusza lombokon, mígnem végre újra ösvényre érünk. Innentől fellelkesülten haladunk tovább, erőt ad, hogy átküzdöttük magunkat ezen az akadályon, és már a sötétedés se aggaszt annyira. Énekelve hajtjuk magunkat előre, várjuk, hogy kibukkanjon a falu, amin még végig is kell sétálni, az is legalább két kilométer, közben hógolyózunk. Végül megvan, ott az autónk, vár minket az Erdei büfénél, körbeértünk, és még csak teljesen sötét se lett! Élményekkel teli indulunk haza a majdnem 19 kilométeres kör után.

Tés-Bakonynána-Tés 18,67 km, 467 m szint

OKT 10-9: A Vértesből a Bakonyba a Kéktúra Napján

Nyáron jó sokat túráztunk, aztán bejött az iskola, szűkültek a lehetőségek, már ami az időt illeti. Miután a tavasz kimaradt, az ősszel ez nem történhet meg, ebben biztos voltam! Szervezett túrán mégsem akartunk részt venni a Kéktúra Napján, de ki sem hagyhattuk. Így a szokásos menetrendben családi kirándulást szerveztünk rá. Nagy gonddal választottuk ki a szakaszt: olyan legyen, ami Csongornak még nincs meg, ami egynapos túrával – beleértve az otthonról a túra kiindulópontjáig tartó utazást is – bejárható, és ahol a család többi tagja is eltölthet egy kellemes napot a természetben úgy, hogy nem gyalogol közben annyit, mint mi. 

Néhány nappal az indulás előtt olvastam, hogy a Csókakő-Bodajk szakaszt, ami korábban öt kilométer tiszta aszfaltot jelentett, nemrégiben áthelyezték földútra. Csongor a 10., vértesi szakaszt ennek az öt kilométernek a kivételével teljesítette már, és épp a forgalom és az aszfalton gyaloglás miatt halogattam a befejezését. Ezzel okafogyottá vált a halogatás, erre a szakaszra és a folytatására esett a választásunk. 

Lustán indult a szombat reggel és túra előtt beiktattunk néhány elintéznivalót is, így majdnem dél volt, mire leparkoltuk Csókakőn a vár alatti parkolóban. Péter és Regő elhelyezkedtek kempingfőzővel, függőággyal, ülőalkalmatosságokkal az egyik tűzrakóhelynél, mi pedig nekiláttunk felderíteni az új útvonalat.

A Bakony látképe

Nem árulok zsákbamacskát: a régihez képest csak jót tudok róla mondani. Néhány szélső utca után a déli harangszóval hagytuk el a falut a sportpálya felé, rövid erdős szakasz után mezőkre, szántóföldekre érve, szélesen elterülő kilátással a Bakonyra és a hátunk mögött folyton változó panorámával Csókakőre, a várra és a Vértesre. Sütött a nap, a távolban egyelőre még halkan húztak el  a kamionok a 81-es úton, és mi újra kettesben baktattunk. Leérve a széles Móri-árok legmélyebb pontjára, azaz az autóúthoz körültekintően kell bánni az átkeléssel. Mi a közelben lakunk, tudjuk, milyen neveken emlegetik ezt az utat vonalvezetése és erős forgalma miatt. Ha már Söréd szélén vág át a kék jelzés, talán elvihették volna még néhány száz méterre a zebráig a biztonságos átkelés érdekében – de így is három és fél kilométerrel hosszabb az út, mint a régi nyomvonal, biztosan ez az oka. Sikerül átkelnünk, a túloldalon kopár szántóföldek között vezet az út, de hamarosan dombok közé, zöldebb tájra érünk, előttünk Bodajk látképével.

Irány a Bakony

Visszatekintés a Vértesre és a csókakői várra

Remek vidék ez élő földrajzórákhoz: szeretem azokat a helyeket, ahol éles a váltás, jól elkülönülnek a kék túra egyes szakaszai, azaz az egyes földrajzi tájegységek egymástól. Itt nem lehet eltéveszteni, hol ér véget a Vértes és hol kezdődik a Bakony. Már előre várom, mesélem is Csongornak, hogy majd a bodajki sípálya tetejéről milyen jól látható lesz majd a Vértes tömbszerű vonulata – de addig még be kell érnünk a városba, és tervezünk egy cukrászdai frissítést is.

Csongor szokás szerint jól elszórakoztat a fejében zajló történetekkel, kicsit már túlságosan is úgy érzem, az ő fejében vagyunk, az ő elképzelt világában, és nem is itt a Bakony lábánál, jó lenne lassan visszatérni a földre – amikor meglátom előttünk a székesfehérvár-komáromi vasútvonal sínpárját. Ennek ő is megörül, és hirtelen elkezdi észrevenni maga körül a valódi dolgokat: kikericset, színes levelű bokrokat, egy sással benőtt árok feletti hidat, és pont erről néz lefelé, amikor viszont én egy szarvast pillantok meg, ahogy átugrik előttünk az ösvényen. Meglapul a sásban, és ahogy továbbmegyünk, felzavarjuk, így szerencsére Csongor sem mulasztja el a látványt, ahogy elinal a szántóföldek felé.

Nyílik az őszi kikerics

Előttünk Bodajk

Mi pedig, ha nem is inalunk, de beérünk Bodajkra, ahol komoly hétvégi forgalom fogad, a templomnál a kegyhelyen egy nagyobb csoport, boltok, vendéglők. A Hochburg-Lamberg kastélyt éppen felújítják, nagyszabású építkezés zajlik, de a kapuja mellett ott a pecsét, Csongor megszerzi a mai elsőt (mert Csókakő már megvolt). Elsétálunk a cukrászdáig, ahol évekkel ezelőtt, amikor én kezdtem meg ezen a tájon a kéket, egy amerikai turistának ajándékoztam a kéktúra-kalauzomat. Sütizünk, én kávézom, Csongor kólázik, és a városból kifelé haladva még egy fagyival is megajándékozzuk magunkat. A síháznál ellenőrizzük a pecsétet – ugyanaz a lenyomat, mint a kastélynál – és nekivágunk a meredeknek. Amikor először hátranézünk kilátást szemlélni, észrevesszük, hogy amíg sütiztünk, utolért a kegyhelynél látott csoport. Vagy magunk elé engedjük őket, vagy bele kell húznunk – Csongor az utóbbit választja, versenyként fogja fel a helyzetet, és úgy lohol felfelé, hogy alig tudom követni. Azt terveztük, hogy a pálya tetején, a kilátást szemlélve pihenünk meg, de ott elfoglalja a helyet az utánunk érkező csapat, meg aztán zajosak is – inkább bevesszük magunkat az erdőbe.

Visszatekintés a sípálya tetejéről

A Károlyiak vadasparkja az egyik legszebb erdő a környéken, különösen így ősszel. Mivel elég jó tempót mentünk idáig – meg mert kár kihagyni, és Csongor nem emlékszik arra, amikor korábban jártunk itt – beiktatunk egy kitérőt a Károlyi-kilátó felé. Kis fémszerkezetű kilátó ez, nem is kell nagyobb, hiszen a hely maga adja a látványt: alattunk kígyózik a Gaja-völgy, a végében mai úticélunkkal, a  fehérvárcsurgói víztározóval. Itt, a pihenőpadoknál eszünk, a sok édesség után ránk fér egy szendvics, talán inkább előtte kellett volna, de most pótoljuk. Utána vissza a kékre, és irány a völgy. A lefelé vezető szűk, kanyargós, sziklás ösvény Csongor kedvence, a varjúvári sziklán való lemászás a csúcs, aztán előttünk az ország egyik legszebb szurdokvölgye gyönyörű őszi színekben és finom, párás levegővel.

Nagy a forgalom a völgyben, nem is csoda, autóval is jól megközelíthető kirándulóhely, hétvégeken mindig sok a család, a kutyás, kerékpáros kiránduló. A patak most széles, barna vizével lassan hömpölyög. Megnézzük az egyre korhadó öreg Ádám-Éva fa maradványait és a helyükön átívelő új hidat, Csongor a köveken is átmászik, aztán vissza. Jó lassan érünk át a völgyön, már nézegetem az órát, mert Péterrel hatra beszéltük meg a találkozót a fehérvárcsurgói pecsétnél.

A kék jelzés a gaja-völgyi tó tájcentrummal átellenes oldalán vezet (régebben ez se így volt, de már halványodnak az emlékeim) majd fel az Öreg-hegyre, ahonnan már a csurgói szőlőhegyen, présházak között tartunk lefelé, itt-ott rálátva a tóra. Messzebbről szebb volt... most gyakorlatilag egy nagy építkezés szinte az egész tópart, a vízhez nem lehet közel menni, még fotózni se sikerül igazán szépen. Amikor azt hiszem – mert úgy emlékszem – hogy most már tényleg a partra tér az út, egy teljesen indokolatlan balkanyarral megkerül egy kukoricatáblát, és az utolsó egy kilométeren alig látjuk a vizet. Ez az egy kilométer már elég ingerszegény, Csongornak meg nagyon utolsó, fáradt már, várja, hogy meglássa a kocsmát. Ez kicsit furán hangzik egy nyolc és fél éves esetében, de most talán megbocsátható.

A Gaja partja a tó után, őszülő színekben

Az utolsó kanyarnál aztán megpillantjuk először az autónkat, aztán vele szemben a Becsali büfét, ahol OKT zászlóval és kis asztalkával várják a fáradt és az út végére hasfájóssá lett vándort, aki elégedetten pecsétel, hogy beülhessen az autóba és kipihenhesse magát hazáig. 

 Csókakő-Fehérvárcsurgó 19.7 km, 293m szint