Felső-mátrai csavargások

Ott hagytam abba a túrabeszámolókat, hogy megmásztuk a Keleti-Cserhát tetejét, és Garábnál megszakítottuk a kék túrát. Ezen a napon a szállásunkat is áthelyeztük a Mátrába, mégpedig Mátraszentlászlóra, a Kétkerék Vendégházba. A kétnapos hotel-luxus után olyan helyet kerestünk, ahol kényelmesen elférünk öten, van saját konyha, de azért kínálnak reggelit is, és közel az erdő, ne kelljen autóval menni a túrák kiindulópontjáig. Mátraszentlászlón meg is találtuk ezt a vendégházat, amelynek az utcáján konkrétan átmegy a kék jelzés, ami az utca végén belefut a sárgába, és tényleg néhány száz méter az erdő és a Vörös-kő-kilátó. Mivel a tepkei túránk után érkeztünk ide, először is vendéglőt kerestünk és jól is laktunk a kilátóról és a hegyről elnevezett Vöröskő étteremben, aztán a pihenésé volt a délután. Közben azonban már tervezgettük, hogy merre menjünk, mit is nézzünk meg másnap a látnivalókban bővelkedő Felső-Mátrában. Péter a Vörös-kő-kilátótól Mátraalmás felé akart menni a Galyavárat megmászni, én is szívesen tartottam volna vele, de bizonytalanok voltunk abban, hogy a gyerekek mennyire bírnák. Végül megállapodtunk, hogy a kilátóig és onnan a mátraalmási elágazásig együtt megyünk, aztán kettéválunk, és én a gyerekekkel csinálok egy háromfalu-kört: felfűzzük egy túrára Mátraszentimrét és Mátraszentistvánt, amíg vissza nem érünk újra Szentlászlóra.

Így is lett, a kilátóból megcsodáltuk a Kékestetőt és a Galyatetőt, meg az elénk táruló további csúcsokat, aztán nem mentünk le a hegyről, hanem a gerincen indultunk tovább addig, amíg csak az útjelző tábla nem mutatta a mátraalmási irányt. Ott egy hirtelen döntéssel Csongor Péter mellé szegődött, így én a két nagyobbal mentem a könnyebbik úton. A kék kereszt jelzés gyakorlatilag visszamegy Mátraszentlászlóra, de a falu szélén megbújó kis házak között húzódik, olyan környezetben, hogy minden második nyaralót szívesen a magaménak tudtam volna. Aztán egyszer csak kibukkan a Három falu temploma mögött – ennek a kis kőtemplomnak az a története, hogy a három kis falu nem tudott megegyezni azzal kapcsolatban, hogy hol épüljön meg, így aztán az érsek kijelölte ezt a mindegyik falutól azonos távolságra lévő kis helyet. Amikor néhány éve itt jártam, még messze nem volt ennyire körbeépülve, most már utca van mögötte. 

Három falu temploma

Továbbhaladva gyönyörű bükkös erdőbe értünk sok patakátkeléssel, nagyjából szintben haladva, könnyű, de nagyon látványos és élvezetes szakaszon. Ez még Regőnek is tetszett. Aztán szépen besétáltunk Mátraszentimrére, ami a három falu központja – és hozzá tartozik még Galyatető, Bagolyirtás és Fallóskút is. Itt van bolt és kávézó (meg saját templom és Szent Imre - szobor), részben ezért is választottuk ezt a kört a mai túrára, így ugyanis gyalogosan eljuthattunk a boltba, ami a hátralévő napok élelmiszer-ellátásában fontos lelőhely volt. Tehát ittunk egy finom kávét Marcival, Regő is kapott egy üdítőt, majd átsétáltunk a boltba, hogy némi terhet helyezzünk a hátizsákjainkba, aztán a zöld sáv jelzésen folytattuk utunkat Mátraszentistván felé. 

Jó ideig lefelé tartottunk egy patakvölgybe, én már tudtam, hogy meglesz még ennek a böjtje, hiszen a faluba a sípályán keresztük vezet majd az út. De legalább árnyékos volt, mégpedig sűrű, sötét és nagyon szép. Aztán persze emelkedni kezdett, ezt a gyerekek mindig jobban bírják, mint én, néha csak hallottam őket, de nem láttam. Egy kisebb tisztáson bevártak, ez már a sípark területe volt, tanösvénytáblákkal. Újabb árnyékos szakasz után már vártam, mikor érünk ki a sípályára. 

Különleges látványt nyújtottak az álló felvonók a napsütésben, havas táj helyett virágos rétek felett. Keresztben vágtunk át alattuk, és megkerülve a pálya kis víztározóját, Mátraszentistvánra érkeztünk. Reménykedtünk egy fagyiban vagy jégkrémben, de semmi ilyesmit nem találtunk, pedig az utolsó kilométer emelkedett is és napos is volt, viszont nagyon közel volt már Mátraszentlászló és a szállásunk, ahol a hűvös szobában pihenhettünk, zuhanyozhattunk, sőt a medencét is használhattuk a kertben. Péter és Csongor eközben sikeresen megmászták a Galyavárat, nem sokkal utánunk értek haza, és a csúcson még függőágyban is pihentek egy kicsit.

Utolsó teljes napunkba megint tettünk egy kis kék túrát is, és most mind együtt mentünk – bár ebben is volt egy kis kétfelé osztódás, nem is mi lennénk, ha nem lenne. A cél Ágasvár volt, majd a Csörgő-szurdok. Most egyenesen Mátraszentistván felé indultunk a kéken, és az ágasvári turistaházig rajta is maradtunk. Pecsételés után a falu szélén szép nyomvonalon halad a kék, egészen más szögből lehet rálátni a sípályákra, miközben nyaralók és vendégházak mellett bandukolunk, és arról álmodozunk, hogy milyen jó lenne itt egy saját hely. Minden csendes, kevesen vannak, azok is biztosan alszanak még, pedig mi is egy kiadós reggeli után indultunk.

Lassan, nem megerőltetően emelkedünk, amíg el nem érjük a kék és a kék háromszög jelzés elágazását. Itt már komoly sziklák jelzik a közeli Ágasvár csúcsát. Én egyszer jártam itt, a Mátrabérc túrán, emlékszem a meredekségre, ennek tudatában kérdezem a csapatot, akar-e valaki velem tartani. Marci és Csongor jelentkezik, mi nekivágunk a kék háromszögnek, Péter ezúttal Regővel a kéken marad, és megbeszéljük, hogy a turistaháznál találkozunk.  

A mi ösvényünk bizony keményen emelkedik, még Marcit is próbára teszi néha, izgalmas és sziklás – időnként tényleg sziklamászásra emlékeztet. Sok a gomba, szép az erdő, néha a fák között meggyőződhetünk arról, hogy már elég magasan vagyunk, a gyerekeket a csúcsról nyíló látvánnyal biztatom és a mátrabérci emlékekről mesélek. Aztán meg is elevenednek, mert ott vagyunk, jár a csúcscsoki, és nem csalatkoznak: tényleg van mit csodálni. Én meg őket csodálom az országnak ezen a fantasztikus pontján.

Lefelé még izgalmasabb, meg is kérem őket, hogy maradjanak még egy percre a sziklán lábat lógatni, hadd fotózzak. Aztán lemászunk a sziklákon, és azt találgatjuk, milyen messze lehet a turistaház, vajon át lehet-e menni a tisztásán, vagy kerülni kell, hol tart a felújítás és a többiek ott vannak-e már. Aztán meghalljuk Regő hangját, elénk jött – bizony ők már meg is ittak egy üveg frissítőt, mire mi odaértünk, ugyanis meglepetésünkre nem kell kerülni, és a büfé is üzemel! Pecsételünk, pihenünk, mesélünk, és nekünk is jár egy üdítő és egy Balaton szelet. A turistaház után nagyon röviden maradunk csak a kéken – a jelenleg összevissza és apró szakaszokban meglévő mátrai kéktúránkat majd úgy szeretnénk összekötni a Cserháttal, hogy Garábról elgyalogolunk Mátraverebélyre és onnan Ágasvárra, így pótolva a lyukakat.

A zöld sáv jelzésre váltunk a Csörgő-patak völgye felé. Előző nap tudtam meg anyukámtól, hogy az a festmény, amely gyerekkoromban a nagyszüleim hálószobájának falán lógott, most pedig anyuék nappaliját díszíti, ezt a patakot ábrázolja. Próbáltam is neki olyan fotókat küldeni, amik hasonlítanak a festményre. De itt még arrébb van a patakvölgy, először hosszan ereszkedünk az árnyékban, amíg el nem érjük a zöld négyzet jelzést. Távolabbról mellénk csatlakozik a patak, aztán egészen leérünk a völgyébe, át is kelünk rajta, van, hogy bozótosba veszik az út. Nagyon vadregényes, romantikus völgy kidőlt fákkal, kis csobogókkal, egy kis család mezítláb kerget egy erdei békát a vízben.

Elérjük a Hutahely pihenőjét, ahol a régi üveghuta mellett uzsonnázunk, a gyerekek megmásszák a túlparton álló jellegzetes sziklát is, aztán lassan elhagyjuk a patakmedret, és felfelé kezdünk kapaszkodni a völgyben. A cél megint a sípálya, de most egy másik útvonalon vágunk át rajta, és az út vége ugyanaz, mint előző nap: napos emelkedő Mátraszentistvánon át Mátraszentlászlóra, szinte egyenesen a medencébe.

Sosem tudunk úgy nyaralni, hogy úgy érezzük, mindent bejártunk az adott környéken, szerintem ez lehetetlen küldetés, és itt sem volt máshogy. Bátran ajánlom mindenkinek a Felső-Mátrát, aki természeti élményekre és látnivalókra vágyik, és ha valakinek az is szempont, hogy míg odahaza 35 fok van, addig itt 7-8 fokkal kevesebb, az is megtalálja a számítását. Hazafelé pedig ne hagyjátok ki Mátraszentimrén az Ásványmúzeumot sem!

Első túra: 8 km, kb 275 méter szintemelkedés.

Második túra: 11,3 km, kb 370 méter szintemelkedés.

A Keleti-Cserhát tetején - OKT 19/3

Ha az előző túrára azt mondtam, rövid szakasz, akkor erre nem is tudom, mit mondhatok: alig 7 kilométert tettünk meg ezen a napon, de ezen a picike szakaszon is csodálatos kilátásokkal gyarapodtunk. A stratégiánk most a következő volt: családilag elautóztunk a Bableves csárdához, ahol az előző nap abbahagytuk, és én a két szélső gyerekkel kiszálltam, míg Péter a középsővel átment Garábra, ott letette az autót, és elindultak szembe a kéken (illetve mivel Garáb kitérést jelent, így a kék négyzet jelzésen kezdtek).

Mi pedig a csárda melletti földúton indulva, az enyhe hidegfrontnak köszönhetően gyönyörű felhős ég alatt zöldebbnél zöldebb mezőkre értünk ki, igazi, jellegzetes cserháti látképpel, és gyakorlatilag azonnal feltűnt a fő célunk, a Tepke kilátója. 

A baloldali dombon az a pici a kilátó :) 

Korábban nem is hallottam erről a hegyről, az Index Bakancslista videósorozatában látott emlékezetes epizód óta – ők villámlás és zivatar közepette éjszakáztak itt – szerettem volna idelátogatni. Ez a Keleti-Cserhát második legmagasabb csúcsa a maga 567 méterével, a versenyt a szomszédos Purga nyeri, hiszen ez nyolc méterrel „tornyosul” a Tepke fölé. (Utóbbinak a neve azért nekem sokkal jobban tetszik.)

A réteken fecskék ritkítják a rovarállományt, amiért igen hálásak vagyunk, de azért alig várjuk, hogy beérjünk az erdőbe, már a délelőtt is meleg. Az árnyékért cserébe az erdőben aztán masszívan emelkedni kezd az ösvény, amíg még nem sűrűek a fák, addig szép kitekintést kapunk a vidékre, ahol átjöttünk.

Rengeteg a gomba, gondolom a múlt heti esőzések miatt – bár az is kiderült előző nap a gombászó bácsi jóvoltából, hogy tévedésben voltam, amikor azt hittem, nyáron ritka a gomba, hiszen amit ő szedett, az június-júliusban érik. Egyébként csak sétálunk, beszélgetünk, nem találkozunk sok látnivalóval, csak néha egy-egy látványosabb tölgyfával és az OKT táblákkal, amelyek egyre kisebb távolságot jeleznek a kilátóig, míg végül ott is magasodik előttünk. Fémszerkezetű, felfelé egyre szűkebb és meredekebb lépcsőkkel, a Karancson található torony ikertestvére. 

Tepke-csúcs

Épp két hölgy ereszkedik lefelé, javasolják, hogy várjunk egy kicsit, mert erősen fúj a szél, fent fázni fogunk. Mi azért felmegyünk és átmelegedett testünkkel inkább élvezzük a frissítő légáramlatot. Csodálatos a körpanoráma, látni a hollókői várat is, amit elhelyezkedése miatt eddig csak a közvetlen közeléből vehettünk észre, de egészen közel magasodik a Mátra, a lábunk előtt Pásztó, és felhőkbe burkolózó tátrai csúcsokat is észreveszünk a távolban. Kicsodálkozzuk magunkat, lent aztán írunk a kilátó lábánál lévő ládában található csúcsfüzetbe. 

Tetszik ez a szokás, eddig csak Ausztriában találkoztam vele, jó lenne idehaza is meghonosítani. Kicsit beszélgetünk a hölgyekkel, egyikük ma ünnepli a hetvenedik születésnapját (!) aztán továbbindulunk. 

Telefon Péternek, ekkor a Purgán vannak, úgy gondolom, hamarosan találkozunk, de aztán őket egy kisebb rovarinvázió visszafordította, és végül csak Garábon értük utol egymást. Mi nem találkoztunk ezzel a problémával – vagy megedződtünk legutóbb Nógrádsipeken, ahol szinte sírva verekedtük át magunkat a több kilométeres rovarfelhőn. Mindenesetre a Tepke után szép, keskeny gerincúton ereszkedünk lefelé, hogy aztán újra felfelé kapaszkodjunk a Purgára. A csúcs alatt pár méterrel megyünk el, de nem térünk ki, egyrészt mert úgy tudom, ott nincs sok látnivaló, másrészt mert sietünk, próbáljuk összehozni a családegyesítést.

A térképen is jelzett két gyönyörű öreg tölgyet, majd egy újabb kilátópontot hagyunk el – innen más szögből látni rá Hollókőre, ott a hotel is – és rátérünk a kék négyzet jelzésre Garáb felé. 

Az egyik a két öreg tölgy közül

Utolsó kilátásunk mára

Ez már csak ereszkedés, Csongor előre is szalad úgy, hogy egyáltalán nem is látom. Nem szeretem, ha ilyet csinál, ki tudja, nem kanyarodik-e egyszer véletlenül rosszfelé, és esélyem sem lenne észrevenni, úgyhogy kurjantgatok utána, meg abban bízom, hogy előbb találkozik nálam az apjával. És így is történik, mire mi Marcival odaérünk hozzájuk, már együtt vannak. Mára ennyi volt, beülünk az autóba és irány a következő szállásunk a Mátrában. A cserháti szakaszt itt, nagyjából 25 kilométerrel a vége előtt megszakítottuk, majd visszajövünk bepótolni a Garábi-nyeregtől Mátraverebélyig, a nyaralás hátralévő részében pedig a Magas-Mátráé lesz a főszerep.

Bableves csárda - Garáb 6.77 km, 296 m szint

Nyaralás kéktúrára fűzve - OKT 19/2

Az Országos Kék Túra 19. szakasza bizony igen hosszú, a hivatalos kiírás szerint 73,9 kilométer. Ezt kevesen járják be egyhuzamban, a múltkori háromnapos, 77 kilométeres túra nálunk is ritkaság volt, de az is az előző, 60 kilométeres cserháti szakasz egy részével együtt volt ennyi. Ősagárdtól Hollókőig tettük meg ezt a távot, most pedig a családi nyaraláson terveztük folytatni. 

Ez a tervezés tényleg alapos átgondolást igényelt. Két szállást foglaltunk: az elsőt Hollókőn a Castellum Hotelben, hogy onnan kiindulva könnyen folytathassuk a három hete befejezett szakaszt, a másikat Mátraszentlászlón, ahová a cserháti szakaszok befejeztével szerettünk volna megérkezni, és innen folytatni a mátrai résszel. Itthon pontosan leírtuk, hogy mikor melyik szakaszt járjuk majd be Csongorral, hol vesz fel a végén Péter, olyat is tettünk bele, ahol a végén a szállásra érkezünk a túráról, és a végén az egészet idézőjelbe tettük azzal, hogy a jelszó a rugalmasság legyen: a gyerekek kedve, az időjárás meg azért a saját hangulatunk is dönthessen arról, hogy megyünk-e az adott napon és merre.

Így is lett végül: rugalmasak voltunk, mindennap túráztunk, de csak rövidebbeket, volt benne kék, zöld, piros, sárga, teljesítettünk szakaszokat és bejártunk a kéken kívüli helyeket. Reggeli után indultunk és a délutánt már pihenéssel, hűsöléssel töltöttük.

A Hollókőre érkezés napján az egyetlen „túra” az volt, hogy lementem a hotelből az Ófaluba megkeresni a három hete ottfelejtett túrabotjainkat. Hatalmas baklövés, ráadásul bevallom, nem is vettem észre az indulásig, hiszen általában olyan rutinosan akasztom otthon a helyükre a botokat, hogy fel sem tűnik a mozdulat – vagy annak a hiánya. Mivel nem találtam sehol, az az egy lehetőség volt, hogy Hollókőn hagytuk, és őszintén: nem bíztam abban, hogy meglesznek. Végigsétáltam a nyitva tartó helyeket, amíg a család wellnesselt, és csodák csodája: a Fazekasházban ott voltak a botjaink! Régen örültem ennyire valaminek, nem is tudtam, hogyan háláljam meg, nem véletlenül a kedvenc helyi boltom ez. Így szerencsére kedden tudtuk használni a túrabotokat – én nagyon szeretem és már egészen a kezemhez nőtt túrázáskor.

Megvannak! :)

A keddi túra Hollókőtől a Bableves csárdáig tartott, és hárman mentünk: a legnagyobb és a legkisebb fiammal. Szívesen megnéztük volna a hollókői várat is, de egy órával a nyitás előtt indultunk, úgyhogy ezt délutánra halasztottuk.

Emlékszem, hogy amikor három hete felkapaszkodtunk Hollókőre, megjegyeztem Csongornak, hogy a falvak legtöbbször völgyben vannak, tehát minden túra hegymenettel kezdődik, kivéve Hollókő, hiszen ide felfelé jövet érkeztünk. Ennek ellenére mégis emelkedőn indultunk, nem is kicsin – a Naszály kivételével ez a Cserhát legmagasabb régiója, közelítünk a Mátrához. Gyönyörű gerincútra érünk ki, én ezeket az ösvényeket szeretem a legjobban: keskeny, egynyomtávú, jobbra és balra is lejt a dombtető, a fák között időnként szép kilátás nyílik. Az idő párás, meleg lesz, ez már reggel látszik, és most a finom szállodai reggeli miatt nem tudtunk olyan korán indulni, mint szoktunk. A pára a fotókon is észrevehető.

A vár látképe az első dombról

Ez a szakasz gyerekekkel jó abból a szempontból, hogy a 11 kilométeren két falu is van, jól felosztják rövidebb távokra az utat, bár pecsét egyikben sincs. Felsőtoldot csak a sarkánál kerüli a kék jelzés, egy kicsit tanakodunk, Csongor kóláért győzköd, de végül nem megyünk be a faluba, azzal biztatom, hogy Alsótold majd rajta lesz a jelzésen, ott szerzünk. A kettő között végig szántóföldek, mezők mentén haladunk, nagyon szép, de bizony meleg. Népes csapat jön szembe, aztán megejtjük Csongor első létrás kerítésátkelését. Hamarosan, egy gyönyörű kovácsoltvas kerítésű lovastanya mellett beérünk Alsótoldra, a kék kútnál frissítünk, aztán eldöntjük, hogy a kocsmát keressük fel kóláért, vagy a boltot – mindkettő letérést jelent a kékről. A boltot választjuk, de hoppon maradunk, sajnos bezárt. Biztatom Csongor, hogy már csak három kilométer a Bableves csárda, ott már tényleg biztosan kapunk kólát.

Tájkép létrával

Virágmező az út szélén

Alsótoldról némi aszfalt vezet kifelé, már alig várjuk, hogy árnyékba és kellemesebb talajra térjünk, amikor elengedünk magunk előtt egy bácsit  robogóval, a csomagtartóján nagy műanyag vödörrel. Kedvesen mosolyog ránk, és felhajt az erdő alatti szalmabálás dombra, beszélgetünk egymás között, hogy vajon mit csinálhat arrafelé robogóval. Én a vödör miatt arra tippelek, hogy biztosan tudja, hogy mi hol érik most az erdőben, felmegy az erdőszélig és ott gyűjt valamit. Helyesen tippeltem: hosszúnak tűnő, forró, napos emelkedő után végre árnyékos erdőbe térünk, és néhány száz méter után találkoztunk a bácsival, aki éppen az úttól pár méterre gombászott. Odamentünk hozzá, mert kíváncsi voltam, engem ugyanis nagyon érdekelnek a gombák, szívesen kitanulnám ennek a tudományát, jó lenne érteni hozzá, hogy milyen élelmet találhatunk az erdőben. Akkor már jó vastagon álltak a vödre aljában a sárga rókagombák, amit errefelé csirkegombának is hívnak, és néhány vajgomba – ezeket tőle tudom, gyönyörű, ízes beszédével szívesen mesélt róla, hogy melyik milyen, hol és hogyan, mikor lehet megtalálni, és hogyan jó elkészíteni. Azért persze magunknak a jövőben sem szedek, ha nincs a közelben szakértő.

Ezt például sosem szedném le

Alsótold után, az erdő felé

Innen már talán csak egy kilométer volt a csárda, jól nyomon lehetett követni, ahogy egyre közelebb került hozzánk az alattunk húzódó patakmeder és a túloldalán az autóút. Azt tudtuk előre, hogy ahol összeér az ösvényünk az aszfalttal, ott vár a bableves (meg a kóla), no meg persze a pecsét. Ez a pillanat hamarosan el is érkezett, és végre ott állt előttünk a legendás, korábban az autóból már látott csárda. Pecsételtünk, mosakodtunk, elfoglaltunk egy asztalt és meg is érkezett a család másik fele, mintha tudták volna, hogy mi pontosan mikor érünk ide. Az ebéd mindenki megelégedésére szolgált: egyedül én ettem bablevest, de van vagy hat-hétféle az étlapon, a nagyobb adag nekem bőven elég volt ebédre, nem kellett második fogás. Mindenki talált a fogára való, egyszerű, de ízletes ebédet, a vegetáriánus és a válogatós gyerek is. 

A csárda...

...és a bableves

Ez a túra viszonylag rövid, gyerekekkel és nyári melegben ideális (kezdőknek igazából egyáltalán nem is rövid) változatos, és szerencsés, hogy étteremnél végződik. Ha nincs ilyen autós megoldásod, mint nekünk, és vissza akarsz menni Hollókőre, az aszfalton megteheted, vagy Alsótold után a sárga gyöngysor (Gyöngyök útja zarándokút) majd zöld T jelzésen más úton is visszatérhetsz, de Alsótoldról busszal is megoldható, bár nem túl gyakran jár. De a közeli falvakban több vendégház is van, ahol meg is szállhattok, hogy másnap folytathassátok a túrát.

Mi Hollókőre visszaérve végre megnéztük a várat - nagyon megéri, ne hagyjátok ki! - és az Ófalut is, ahol a körséta után a palóc játszóházban biztosítottunk további szórakozást a gyerekeknek. A pincében a falu és a vár egyedi, nagyon alaposan kidolgozott legómakettje is látható! Végül aztán a wellnessben pihentük ki a túrát és a nyári meleget. 

A vár makettje - szobra - a parkolónál

Várbelső

És a klasszikus fotó az Ófaluról

Hollókő-Bableves csárda 11.20 km, 291 m szint

2018 tavaszi túrák

Igyekszem aktualizálni a blogot, és aztán majd tényleg folyamatosan írni a megtett túráinkról, felfedezett helyeinkről. Szerencsére többet túráztam idén, mint amennyi alkalmat és időt blogírásra fordítottam, amiből következően jól el vagyok maradva. Ezt a pár mondatot képzeljétek majd oda a következő néhány bejegyzés elejére is, aztán majd reményeim és terveim szerint aktualitását veszti.

A Vérkör előtti utolsó túra, amiről írtam, januárban volt. Azt a szép havas időszakot követően hideg, csapadékos, gyerekek számára kevésbé élvezetes időjárásban volt részünk, illetve akkor jött egy betegség is, ami egy ideig távol tartott a mozgástól. Így aztán nagyon vártam már az első tavaszi napokat, nem érdekelt már a várható sár sem, csak menjünk, mozogjunk, az elkésett tavaszban nézzük meg az ébredő természetet. Így választottuk első tavaszi (és idei) teljesítménytúrának a Jásdi Nyuszitúra mindössze 8 km-es távját március legvégén, a kései hóolvadás után. Csak röviden, mivel ebbe a bejegyzésbe több túra összefoglalóját tervezem: ennek a túrának a fő élménye a sár volt. Életemben nem láttam még ekkorának a Gaja patakot és a Római-fürdő vízesését, a Jásdról a szurdok tetejére felvezető út pedig abszolút vendégmarasztaló volt, Regő többször a sárban hagyta a cipőjét. A szurdokból jelöletlen, szalagozott úton mentünk visszafelé erdőben, majd nyílt dombokon vissza Jásdig, lesve a felhőket, hogy mikor szakad ránk az ég. Szerencsére az eső már a faluban ért utol minket, az utolsó métereket futva tettük meg, beérve a célba a megérdemelt teáért, zsíros kenyérért és csokitojásért.

A következő hétvégén családilag, Gyula barátunkkal kiegészítve a Börzsöny felé vettük az irányt. Nekem kék túra, mindenki másnak élmény és kirándulás: hihetetlen nagyot változik a természet tavasszal egy hét alatt, és most különösen kirobbanóan kezdett tavaszodni. A terv az volt, hogy Nagymarosról felmegyünk a Remete-barlangig, onnan a Julianus barát kilátóig, majd én Marcival kettesben tovább Kisinócig, így kiegészítve a már megtett börzsönyi kék szakaszomat. Így is lett abban a felosztásban, hogy Gyula csak a barlangig jött, Péter a gyerekekkel a kilátónál piknikezett, majd egy másik úton tért vissza Nagymarosra, és autóval jöttek értünk a turistaházhoz. A túra eleje emelkedik, aztán jobban emelkedik - a barlang előtt mély bevágásokba ereszkedik le, ahonnan egyre feljebb kell kimászni - és a legdurvább szakasz a barlangtól a kilátóig vezető rész, ennek is főleg az eleje. Volt benne rendesen mászós, fától fáig kapaszkodós rész főleg a gyerekeknek, de nagyon jól bírták. A kilátó előtti szakasz már kevésbé durva. Szerencsére egyáltalán nem volt már sáros az erdő, kezdett zöldülni is, és pirosló hunyort, tavaszi héricset, majd a kilátó előtt odvas keltikemezőket láttunk, csak úgy illatozott.

Fent megcsodáltuk a kilátást, pihentünk, falatoztunk, aztán Marcival továbbindultunk a kéken, először lejtve, majd sokáig szintben, a Törökmező tanösvénytáblái és hatalmas fái alatt. A törökmezői turistaháznál most jártam először, szuper hely, gyerekekkel simán el lehet tölteni itt egy napot. Ittunk egy hideg üdítőt, aztán már nem álltunk meg a célig. Kóspallag után meglepett, hogy még milyen viszonylag hosszú szakasz van vissza, fel a kálváriadombra, le onnan, két patakátkelés, még egy emelkedő, de a végén csak odaértünk, bő 22 km volt a teljes túra.

Pont jó edzés volt nekem ez a túra a rákövetkező hétvégére, a Mátrabércre. Persze nem rögtön a teljes távra, csak a 27 kilométeres Muzsla túrára. Voltam már ennél sokkal hosszabb túrán is, mégis komoly kihívást jelentett egyrészt a sok szint miatt, másrészt mert igen szűk a szintidő. Az itinerben részidőket is kaptunk, és bizony nézni kellett a pontokon, hogy mennyivel vagyok belül az aktuális részidőn, és szedni kellett a lábamat. Igazából ez a túra külön posztot érdemelne, de azt majd jövőre, az eggyel hosszabb távon :) A vonalvezetés gyönyörű, a Mátrabérc névhez méltó, idén a hegy április közepéhez képest szokatlan meleggel lepett meg. Sikerült a szintidőhöz képest folyamatosan növelni az előnyömet, 15, majd Ágasvárnál már 45 percre, a pontokon nem sokat időztem, enni sem nagyon álltam meg. A világ legfinomabb ropogós zsemléjét és medvesajtját Mátrakeresztesen adják féltávnál, aztán jön a neheze, a folyamatos emelkedő és a végén a Muzsla, amire mindig azt hiszed, hogy az már a csúcs, és mindig kiderül, hogy nem, még nem az. Onnan már csak 7 km, ami nagyjából lejt, de akkor már, ráadásul kitett, köves úton nagy melegben az se könnyebb. Végül mindössze 18 perccel előztem meg a szintidőt, amire egyébként nagyon büszke voltam és jövőre visszamegyek az eggyel hosszabb távra, amíg el nem érem a leghosszabb, a tényleges Mátrabérc túra teljesítését.

Még egy rövid túráról szeretnék írni ebben a posztban, tulajdonképpen az első ausztriai, magashegyi túrámról. Ez a fogalmazás azért csalóka egy kicsit, mert ez egy hegyről lesétálás volt és csak 4.5 km, de gyönyörű és élvezetes. 16 éves korom óta először voltam ilyen magasan. De megnyugtatok mindenkit, lesz valódi, szintes túra is, és megdöntöm a magassági rekordomat is mindjárt másnap, de ez már tényleg külön posztot érdemel.

Szóval a Schöckl, Graz kirándulóhegye, ami a pünkösdi hétvégén meglepően néptelen volt - lentről úgy tűnt, mintha fent esne az eső, de szerencsére csak a lefelé tartó út legvégén eredt el. Kabinos felvonóval mentünk fel 1445 méteres magasságba, besétáltuk a fennsíkot és ittunk egy kávét kilátással az egyik hüttében, majd megpróbáltunk eligazodni az osztrák turistajelzéseken és megkeresni a levezető utat. Körülbelül 200 méter után lezárásba ütköztunk, az utat pont karbantartják, menjünk a felvonó alatti, egyenesen lefelé tartó meredek ösvényen. Érdekes élmény volt a felettünk surrogó kabinok alatt ereszkedni. Aztán később visszataláltunk az itt már szabadon járható jelzett útra, és szép sziklás erdőben haladtunk tovább, időnként megcsodálva a kilátást. Kellemes sétának is nevezhető kis túra volt ez, azért a sétautaknál valamivel nehezebb terepen, rákészülve a másnapi túránkra, ami miatt Ausztriába jöttünk. De erről tényleg már egy következő bejegyzésben :)