OKT 24 - Háromnapos túra Mályinkától Zádorfalváig, a Bükkből a Borsodi-dombságig

Vegyük fel lassan a fonalat – híres vagyok arról, hogy az alapos, bő lére eresztett túrabeszámolóim jóval a túra után következnek. Most sincs ez másképpen: a következőkben a novemberi háromnapos túránkról mesélek.

Amikor ezt írom, éppen Spanyolországban üldögélek egy olajfa szomszédságában – de ebből egyáltalán nem nehéz visszaképzelnem magam a novemberi hangulatba, ugyanis 14 fok van és szakad az eső. Egészen hasonló ahhoz, amikor elindultunk Csongorral a hosszú útra otthonról Mályinkáig: ugyan hűvösebb volt, de kellemes őszi időt kaptunk arra a hétvégére.

Bő 6 órát utaztunk tömegközlekedéssel, hogy aztán mindössze 9 kilométert túrázzunk az első napon. Nincs ezzel gond, szeretem, hogy a kéktúrázásunk részévé tettük az utazást, az ország felfedezését vonatokról, buszokról is. Reggel negyed hétkor indult a vonatunk Székesfehérvárról, hogy budapesti, majd egri, végül dédestapolcsányi átszállással végül Mályinkára érkezzünk – ahol azzal kezdtük, hogy visszasétáltunk Dédestapolcsányba, hiszen a kék jelzés arrafelé vezet. Busszal már megvolt oda-vissza ez az útvonal, de gyalogosan most először. Egy fotó kedvéért az árokba mászva már a túra elején sikerült elszakítanom a nadrágomat, persze varrókészlet nem volt nálam.

Ezért a fotóért szakadt a nadrágom :)

Dédestapolcsány két részből álló, nagyon kedves falu a Bán-patak völgyében. Ez a patak választja el egymástól a Bükköt és az Upponyi-szigethegységet, miközben táplálja a Lázbérci-víztározót. A falu elhagyása után a túra egy tóparti sétát jelent nagyrészt aszfalton Upponyig. A víztározó dédestapolcsányi sarkánál megálltunk egy padnál ebédelni, élvezni a kilátást – a nyári szárazság miatt a víz szintje még ekkor is 3-4 méterrel a szokásos alatt volt.

Upponyba régóta vágytunk eljutni a kéken is Csongorral. Hogy miért az „is”? Mert kétszer töltöttünk már itt napokat Géza bácsi felejthetetlen vendégszeretetében az Erdész vendégházban. Szerettünk volna most is nála megszállni, de sajnos foglalt volt az őszi szünetre. Erről beszélgetve érkeztünk az Upponyi-szoroshoz – ahol nem kis meglepetésünkre épp Géza bácsi és a felesége sétáltak a lányukkal és az unokájukkal. Micsoda szerencse! Egyvalakit ismerünk a faluban, éppen azon gondolkodunk, hogy be merjünk-e csengetni hozzá, hiszen lehet, hogy bennünk mély nyomot hagyott, de ő nem emlékezhet minden vendégére – amikor egyszer csak ott van előttünk! Pár perc jóleső üdvözlés, beszélgetés után mégis továbbindultunk, hiszen a pecsétnél már várt a mostani szállásadónk az Öreg Somfa vendégházból.

Upponyi-szoros

Berendezkedtünk, ettünk, pihentünk – aztán sétáltunk egyet a sötétben: halottak napja volt, és szerettem volna meglátogatni a helyi temetőt, ha már otthon nem tudom. Ahogy besötétedett, a szemközti domboldalon felragyogtak a gyertyák és mécsesek, varázslatos látvány volt. Hogy így kimozogtuk magunkat, úgy döntöttünk, hogy irány az ágy – hiszen reggel korán továbbindulunk.

A második napra az Upponytól Kelemérig tartó szakasz volt a terv. Reggel ködben indultunk, de azért megnéztük az upponyi pincesort, ahonnan egyre feljebb és feljebb érve egészen kimelegedtünk. A Háromkő-bércen már kabát nélkül ettük a tízórait, és találgattuk a gomolygó ködben, melyik falu merre lehet és honnan jöhet a harangszó.

Upponyi pincesor

Három-kő-bérc

A bánhorváti elágazásig még ismerős volt a zöld fákkal és gombákkal szegélyezett útvonal, de onnantól már sosem látott ösvényeken jártunk. A putnoki országútig folyamatos erdőben haladtunk, imádtuk! Néhány aszfaltos kilométer után átkeltünk a Sajón, és előttünk voltak Putnok házai. Megkerestük a vasútállomást, pecsételtünk, aztán a városon áthaladva felderítettük, hol tudunk majd estére vásárolni, és megnéztük a belvárost is. Kocsmát ugyan nehezen találtunk, de végül sikerült hozzájutnom egy kávéhoz, és indultunk tovább. Bár korábban sok rosszat hallottam a Putnokról kivezető szakaszról, éppen nem sokkal azelőtt terelték máshová a kék jelzést, hogy mi ott jártunk. Most szép kis utcákon, aztán a várost körülvevő gyönyörű dombokon haladtunk. Csongor még panaszkodott is, hogy túlságosan meleg van – én csak élveztem a napsütést.

Közeledünk Putnokhoz

Átkelés a Sajón

Putnok

Előttünk állt az egész kéktúra számomra egyik legjobban várt látványossága: a keleméri Mohos. Ez már a „bérces Gömör” ahogy a lelkészként Keleméren dolgozó Tompa Mihály írja a Mohos-tavakról szóló versében. Rovarokkal küzdve, erdős dombhátakat megmászva közeledtünk felé, és amikor végre odaértünk, úgy örültem a helynek, mint egy kislány. Semmi nem köt hozzá, csak a Másfélmillió lépés sorozatban látottak, de azóta vágytam ide, erre a mesebeli dombtetőre. Két láptó a hegytetőn, tőzegmohával, virágokkal, cserjékkel és vékony fákkal borítva, ősi csendben, jégkorszaki növényzettel és néhány, a tájat vigyázó óriás tölggyel. Miután feltöltődtünk a látvánnyal, már csak a mai túra vége volt hátra: lesétálni a hegyről a faluba.

Kisasszony-fa a keleméri Mohosok partján

Nem gondoltam, hogy ez adja a legnagyobb kihívást a mai napon: három-négy vadul ugató kutya kísért be a faluba. Nem volt könnyű megőrizni a higgadtságomat, vigyázni Csongorra, tempósan haladni, de azért úgy, hogy a kutyák ne érezzék menekülésnek. Ez volt az első pont csaknem tíz év kéktúrázása alatt, ami komolyan elgondolkodtatott  valamiféle riasztó beszerzésével kapcsolatban. A központig szerencsére nem jutottak el velünk a kutyák: egy kis család jött szembe és visszaparancsolták őket a gazdáikhoz. Így aztán volt időnk megnézni – bár csak kívülről – a Tompa Mihály emlékházat, a parókiát és a templomot. Gyönyörű kis gömöri házak – a palóc házakhoz hasonlatosak – vannak errefelé!

Kelemérről busszal tértünk vissza Putnokra, ahol a szállásunkat foglaltam. Kicsit bonyolult volt a három nap logisztikája, de putnoki indulással sokfelé el lehet jutni, mi is kihasználtuk a rendelkezésünkre álló tömegközlekedési lehetőségeket. A szálláson pedig végre találtam varrókészletet, úgyhogy sikerült rendbe hoznom a tegnap reggel óta szakadt nadrágomat is!

A harmadik napra ismét csak egy rövid túrát terveztünk,lévén minél keletebbre járunk, annál hosszadalmasabb a hazajutás. Az előttünk álló alig 8 km azonban hosszú ideje az egyik legszebb része volt a kéktúrának. A Borsodi-dombság hullámzása a napsütésben akkor is gyönyörű, ha egyébként az erdőket szeretem legjobban. Különösen az őszi felhők játékával lenyűgöző! A nap ismét buszozással indult Putnokról vissza Kelemérre, ahonnan nagyjából két kilométer séta Gömörszőlős – ennyi kellett hozzá, hogy szarvast lássunk a környező dombokon. Gömörszőlős pedig önmagában varázslat: mindenképpen nézzétek meg a kazettás mennyezetű templomot, a régi házakat, a Tompa Mihály emlékházat, a tájházat, és térjetek be a helyi termékek boltjába. Ez egyben kávézó is – ajánlom a kéktúrás cappuccinot és gyerekeknek a kék kakaót! Finom és valódi élmény - a hátsó teraszon, a kilátásban és a természetes dekorációban gyönyörködve az igazi!

Csongor élvezi a kék kakaót

A kazettás mennyezetű gömörszőlősi templom belső tere 

Ez után jönnek a dombok, némi birkózás a kökénybokrokkal, majd lassú kanyargás Zádorfalváig. Kis ijedség is vegyült a gyönyörködésbe, mert a tegnapi kutyás élmény után a hirtelen elsuhanó fekete folt látványa érzékenyen érintett. Nem tudtam eldönteni, hogy idáig elcsavargó kóbor kutya lehetett-e, vagy rosszul láttam? Felriasztott egy csapat őzet, aztán eltűnt – minden kanyarban attól féltem, hogy ránk ront a nádasból. Szaporáztuk a lépteinket, mert egy élénkzöld kabátot láttunk jóval előrébb, és arra gondoltunk, ha kutyával találkozunk, jobb, ha nem vagyunk egyedül. Aztán kiderült, hogy a kabát a helyi marhapásztorhoz tartozik – vagy gulyásnak hívják? – így megnyugodtunk, hogy biztosan a kutya is.

Zádorfalva egyszerű és barátságos hely kis vegyesbolttal, ahol bevásároltunk a célba érésünket megünneplő és a hazaútra szolgáló elemózsiát is, majd a helyiekkel beszélgetve vártuk, hogy nyisson a kocsma. Ott pecsételtünk, a busz érkezéséig tovább beszélgetve, majd Putnokon és Miskolcon át estére otthon voltunk.

Zádorfalva, pecsét

Tartalmas három nap volt, ez a táj is belopta magát a szívembe, és Csongoréba is. A legjobbak ezek a több napos túrák, amikor a közbülső napokon nem kell buszhoz sietni, nem köt semmi, felfedezhetjük a helyet, beszélgethetünk a kocsmákban. Alig várom a következőt!