Spartacus ösvény és Apátkúti-völgy gyerekkel

Ennek a túrának hosszas előzményei vannak. Eredetileg az Upponyba indulás előtti napra terveztük, kisebb csapattal, kollégákkal, barátokkal. Aznap elég vigasztalan idő volt és az időjárás-előrejelzés az év szélviharával riogatott, ami aztán be is jött - nem lett volna se biztonságos, se élvezetes a túra. November 12-re halasztottuk el, ami előtt szintén esett párszor, és aznap délutánra is mondtak esőt, de mi már nem akartuk tovább halasztani. A csapat többi része azonban szépen apránként visszamondta - sebaj, akkor megyünk csak mi, családilag. Ezúttal csak egy gyerek jött velünk, a nagynak más elfoglaltsága volt, a középső meg tisztességgel megmondta, hogy neki egyelőre elég volt Upponyban a túrázásból, most inkább otthon maradna a nagymamával legózni. Hát jó :)

Mivel így nem kötött minket a többiekhez való alkalmazkodás, fél tízre értünk Pilisszentlászlóra, letettük az autót, és rétegesen öltözve, frissen megtöltött kulacsokkal nekivágtunk.

A falun belül hol libák, hol macskák őrizték a portákat, azért persze akadt néhány kutya is, később, már a külterületen nyájat hajtottak át a közvetlen közelünkben, majd egy barátságos bika bődült ránk egy messzehangzót. Beérve az erdőbe fára applikált vadlest találtunk, vagy inkább csak létrát és deszkapadlót korláttal, felmásztunk körülnézni. 

Talán már ezen az első fotón is látszik, hogy a borús idő ellenére csodás színeit mutatta az erdő. Jól tettük, hogy elmentünk, erről a látványról már csak egy héttel később is lemaradtunk volna.

Végig a zöld jelzésen kanyarogva, szélesebb szekérutak után egyre szűkül az ösvény, egyre több a szikla, Csongor még az upponyi élményektől hajtva mindenképp sziklát akar mászni - miért is ne.

A kedvenc képem pedig ez lett, a legszebb színekkel:

Röviddel a fotó készítésének helyétől óvatosságra intő tábla fogad: a Spartacus ösvény helyenként nehezen járható, csak felkészült túrázóknak ajánlott. Ezen egy picit elgondolkodunk Csongor miatt, de végül úgy ítéljük meg, hogy ha túl nagy akadályba ütközünk, legfeljebb visszafordulunk. Végre rátérünk tehát az igazi Spartacus ösvényre, arra a szakaszra, amit az ösvény megnyitása, a jelzés felfestése óta magazinfotókon is látni. Keskeny, kényelmesen egyszerre egy ember számára járható peremút, ami látványos kanyarokkal kerülgeti az útjába kerülő hegyoldalakat, időnként sziklaalakzatokat, van, ahol lépcsőt is vájtak a sziklába a könnyebbség kedvéért. A legszebb pontokon rálátni a Dunára és a Börzsönyre is, de a közeli hegyek látványa és maga a peremen kanyargó ösvény is megkapó.

Egy szűk, éles, szép kilátású kanyarból kitaposott ösvény vezet a meredek, sziklás hegytetőre, Csongorral felkapaszkodunk, amíg már apát is egész kicsinek látjuk, még egy sziklahasadékba is bebújik:

Itt beér és elhagy minket egy nagyobb turistacsoport több kutyával, szándékosan hagyunk egy kis szünetet utánuk, és letelepszünk egy fatörzsre szendvicset enni. Szürreális élmény, amikor a dombról ereszkedve az ösvényről rám köszön egy ismerős: facebook csoportból ismert futótárs. Hogy ők is pont ma, pont ide jöttek túrázni... kicsi a világ. Persze a tempójuk a mienknél gyorsabb, úgyhogy külön folytatjuk a túrát, de később is látjuk még őket.

Csongor az elemózsiától új erőre kap, és indiánszökellésben teszi meg az utat egész Visegrádig. Nem megyünk be teljesen a településre, a pisztrángos tavaknál,  az Ördögmalom-étteremnél, a Telgárthy-rétnél érünk le az ösvényről és tartunk egy kis pihenőt. Pont olyan fa játszótér van itt, mint gyerekkoromban Dömösön és Lepencén, és etetett, emberhez szokott, nagyon közel reppenő cinkék.

Ez már az Apátkúti-patak völgye, szép, párás, mély és helyenként beszűkülő völgy elég sok patakátkeléssel, ami szórakoztató és a gyerekeknek újabb kalandokat nyújt, Csongor is élvezi. Innen kicsit nehezebb a továbbhaladás, bő féltávnál járunk, ő a pihenőidőt is játszóterezéssel töltötte, az ösvény pedig lassan, de biztosan emelkedik. Komótosan haladunk felfelé a völgyben, számolgatjuk, milyen táv, mennyi idő lehet még előttünk, jó lenne délután háromra kiérni az erdőből. Ilyenkor és ilyen időben egy erdei völgyben bizony korán sötétedik.

Csongorral meg-megállunk, forrásból iszunk, esőházban pihenünk, különböző botokat választunk és változatos patakátkelési stratégiákat alkalmazunk.

A vége már nehéz, fejből mesélek, sőt Csongor is mesél, hogy én is könnyebben bírjam :) Elhaladunk egy zen templom mellett és azzal biztatjuk Csongort, hogy nincs már messze a falu, hiszen ez már az első épület. Versenyt indítok: az nyer, aki megpillantja az első lakóházat!  Természetesen Csongor a legügyesebb, nem is kérdés. Innen már visszafelé számoljuk a házszámokat, gyanítjuk, hogy ahol elfogynak, ott lesz az a kis tér, ahol az autót hagytuk. Csongor alig várja már, hogy leülhessen, és a beígért Burger King vacsora tartja benne a lelket.

És beérünk Pilisszentlászlóra, tényleg ott vár az autónk, ahol vége az erdőből bevezető utcának. Beülve ránézünk az órára: pontosan délután 3 óra van, kiszámolni sem lehetett volna jobban. Hazafelé indulva hullanak a szélvédőre az első esőcseppek: napközben teljesen elkerült minket az eső. Jól tettük, hogy mi azért eljöttünk a többiek nélkül is -  akiknek persze otthonról nem átallunk képeket és némi rajongó beszámolót küldeni arról, hogy miről is maradtak le.

Őszi szünet Upponyban

Fantasztikus öt napon vagyunk túl, az ország egy különleges kis csücskében jártunk családostul. Szállás-, étterem-, túra- és programajánló következik, minden egyben.

Uppony a Bükk lábánál, a róla elnevezett Upponyi-szigethegységben található. Igazából a Bükkben kerestünk szállást az őszi szünetre, de egyben bérelhető házat nem találtunk, ez meg csak egy kicsit van arrébb. Nem bántuk meg, sőt. Utolsó nap hazafelé megbeszéltük, hogy ha fenn a Bükkben szállunk meg, valószínűleg a környéken túrázunk sokat, és sosem jutunk el az Upponyi-hegységbe, pedig kár lett volna kihagyni. 

Úton odafelé

A legegyszerűbb lett volna végigszáguldani az autópályán Egerig, de mi szívesen választjuk a hosszabb utakat, hogy ne csak az autópályákat lássuk utazás közben. Most kérdéses volt, hogy mennyire érdemes, ugyanis szakadt az eső. Már a B tervet fogalmazgattam a fejemben, hogy mit csináljunk, ha nem tudunk majd túrázni, de az erdőkkel szegélyezett útvonal így is szép volt. Bélapátfalvánál aztán lassan elállt az eső, a beígért szélvihar még nem érkezett meg, de mire megebédeltünk a Szomjas Csuka vendéglőben, még a nap is kisütött. Az étterem előtt kis felduzzasztott tó, felette pedig a Bél-kő Dolomitokra emlékeztető lebányászott formái emelkednek. Ha valakinek több ideje van, mint nekünk, vagy maga Bélapátfalva az úticélja, megnézheti az apátságot vagy túrázhat a Bükk szélső hegyein, a Bélkő tanösvényen is. Mi lassan hátat fordítottunk a Bükknek, hogy kora délutánra megérkezzünk Upponyba.

Szállásunk az Erdész vendégház volt, falu széli, patakparti ház, közvetlen az Upponyi-szoros bejáratánál, nekünk a legjobb hely. A ház tízszemélyes, két család vagy baráti társaságok számára ideális,de mi most öten megkaptuk az egészet. Lent tágas étkező, kis konyha, fent egy négyágyas szoba a gyerekeknek és egy hálószoba nekünk. (Lent van még két kétágyas szoba és egy fürdő, de ezeket mi most nem használtuk.) Már azelőtt foglaltam a szállást, hogy észrevettem volna, hogy a Turista magazin egy korábbi száma is ódákat zeng a helyről. Számomra a szálláshoz nagyban hozzátesz a vendéglátó személye. Géza, az erdész mindennap meglátogatott, fűtötte a kályhánkat és mellette kellemesen elbeszélgettünk, ráadásul isteni kenyeret süt és különleges sompálinkával kínált.

Az első este belaktuk a házat, megismerkedtünk Matyi kutyával, aztán a feltámadó szélben úgy döntöttünk, sötétedés előtt még sétálunk egyet, és felderítettük kicsit az Upponyi-szorost. Alig 500 méter hosszú, de meredek sziklafalaival a Tordai-hasadékra emlékeztető hely, ami rögtön vágyat ébresztett mindenkiben a sziklamászásra és a környék megismerésére. Most azonban a szél és a naplemente közeledte miatt rövidesen a meleg házat választottuk.

Hétfő

Reggel Marcival nem bírtunk nyugodni, muszáj volt felmásznunk a tegnap a szorosból látott kereszthez. Ehhez a szoroson át, majd a kék háromszög jelzésen a Kalica-tetőre vezető úton keresztül érhető el a legkényelmesebben, szinte végig emelkedő, de nem nehéz terepen, gyönyörű erdőben, ragyogó napsütésben és ragyogó őszi színek között. Csongor is velünk jött, útközben egy is kitérővel meghódítottuk a Dedevárat is, ami igazából már csak egy darab fal, de akkor sem akartuk kihagyni. Felérve a Kalica-tetőre pár lépés után kibukkanunk az erdőből, és elénk tárul a kilátás: a Bükk keleti része, a Mátra és közelebb az Uppony körüli dombok, a másik irányban pedig az Upponyi-hegység többi része és a Lázbérci-víztározó.

A tetőről kicsit ereszkedünk a keresztig, lenézve a völgyben húzódó aszfaltútra látjuk Regőt és Pétert, kijöttek sziklát mászni. Mi is mászunk, ezúttal lefelé, az egyenes utat választjuk a kereszttől a szorosig. Ebédre hazaérünk, és egy kis pihenő után úgy döntünk, egy autós túra még belefér: megnézzük magunknak Bánkutat azzal a céllal, hogy egy holnapi túrához felderítsük a lehetőségeket.

Kedd

Az előző délutáni felderítés után most már túrázni mentünk Bánkútra. A Fehér Sas panzió előtt lehet parkolni, és a kerítésen térkép és túraajánlatok is vannak. A gyönyörű, napos idő tartotta magát, így a szép kilátásban reménykedve először a legrövidebb kört választottuk, és a  Bálvány 956 méteres csúcsán álló Petőfi-kilátót néztük meg. Innen is gyönyörűen látszott a Mátra, sőt a Tátra havas csúcsai is. Aztán a panzióban megebédeltünk - gyerekekkel való várakozáshoz játszószoba és játszótér is van, az ételek finomak, a kiszolgálás kedves - és némi hezitálás után úgy döntöttünk, hogy én a gyerekekkel legyalogolok Mályinkára, Péter pedig ott felvesz autóval. Ez végül egy izgalmas, sötétedésbe nyúló túra lett, beleillesztve egy kis kitérőt Dédes várához, amit naplementében sikerült megmászni, majd végül már fejlámpával beérve Mályinkára.

Az ebéd előtti és utáni túra összesen 13 km lett, plusz a hazaút Upponyba a kaland után a gyerekekkel - erre a napra a vacsora után már nem kellett több program.

Szerda

Halottak napja - előző este mi is gyertyát gyújtottunk a vendégházban. Arra számítottunk, hogy nincs nyitva sok minden, így csak a környéken túráztunk, megint kétfelé válva. Én Marcival és Csongorral az Eszkála-tetőre másztam fel, ez pontosan a házzal szemben emelkedő sziklafal teteje, az út szerencsére nem a sziklafalon vezet, de így is épp elég meredek. Mindössze két kilométer a háztól, de semmi szerpentin, csak nyílegyenesen fel a hegy tetejére. Közben Péter Regővel a Háromkő-bércet nézte meg, vicces lett volna, ha láttuk volna egymást a két csúcsról, de nem, mindkettőről másfelé nyílt kilátás. Mi a víztározót csodálhattuk meg egy újabb szögből, illetve a falura láttunk rá. Elvileg van egy régebbi, már nem karbantartott tanösvény-jelzés is a hegyen, próbáltunk arra lejönni, de mivel fent nem találtuk meg, inkább a már ismert ösvényen jöttünk lefelé is.

Ahogy a képen is látszik, szerdán már párásabb, borúsabb idő volt, de szerencsére a kilátás így sem hagyott cserben. Az ebéd mellett elmeséltük egymásnak, ki merre járt - akkor már tudtam, hogy a Háromkőt én sem hagyhatom ki - majd újabb autós túra következett a miskolci vadasparkig. Szeretjük az állatkerteket, Regő különösen állatbolond, és ha már ilyen messze eljöttünk, nem akartuk ezt sem kihagyni. Sötétedésig ott voltunk, láttunk kulánt, ami egy veszélyeztetett vadszamárfaj, Magyarországon szerintem csak itt látható, két teljesen aktív barnamedvét, és a gyerekeknek olyan mázlijuk volt, hogy pont módjuk nyílt tevét etetni - sőt, nekem is.

A vadasparkból kifelé tartva már azt kerestem, hol tudnánk egy gyors vacsorát megejteni - az első találat volt a neten a Creppy Palacsintaház, és ki ne szeretne palacsintát vacsorázni. Abszolút bevált a hely, Marci kedvenc étterme lett. Házi limonádék, szörpök, a gyerekeknek gumibogyószörp, levesek, húsételek, édes és sós palacsintaköltemények. Az adagok nagyok, úgyhogy sajnos választani kellett az édes és a sós között, mind édeset kértünk, de bármikor visszamennék megkóstolni egy sós verziót.

Csütörtök

Ennyi túra és kirándulás után ideje volt, hogy kiáztassuk megfáradt izmainkat. A környék számos lehetősége közül a demjéni termálfürdőt választottuk, mert úgy tűnt, itt van minden: kültéri és beltéri medencék, csúszdák, sőt barlangfürdő. De még mielőtt autóba ültünk volna, azért a reggelt megint túrával kezdtük: aki még nem volt, azaz Marci, Csongor és én felmentünk a Háromkő-bércre. Előző este a házigazdánk elmesélte, hogy ő már látott ott medvenyomot, reméltem, hogy mi nem találkozunk a nyom gazdájával - szerencsére most nem látogatott ide. A kilátás innen is lenyűgöző, megérte most már a harmadik upponyi csúcsra felkapaszkodni.

A nap további részét Demjénben töltöttük, és mindent kipróbáltunk, az összes medencét, Marci az összes csúszdát, és azóta ez a kedvenc fürdője, a barlang attrakcióit, még a vízi bárt is, és a szép kilátású kinti medencéket is. Háromból két gyerekem ruhástul aludt el aznap este :)

Péntek

Sajnos eljött ez a nap is, el kellett válnunk Upponytól. Mind szerettünk volna maradni, a gyerekeim szomorúan búcsúztak Matyi kutyától és Szaffi cicától, Regő körbefotózta a házat és a kertet, nehéz volt az elszakadás.

Hogy kicsit megnyújtsuk az elválást, még a környéken maradtunk: átautóztunk Bánhorvátiba, hogy közelebbről is megnézzük a hegyekről oly sokszor megcsodált tavat. Kicsit sétáltunk a partján, megkerestük, honnan látunk rá az upponyi hegyoldalban álló keresztre, megállapítottuk, milyen könnyen "haza"sétálhatnánk innen. Megcsodáltuk a tó tiszta tükrét, a csendet és a nyugalmat, amit itt találtunk.

Hazafelé vezető útnak se a legrövidebbet választottuk, inkább kanyarogtunk egyet Ózd és Salgótarján felé. Ilyen szerpentineket kevés helyen találni az országban, mint ezeken a dombokon, újabb pont került a bakancslistámra: megtenni biciklivel is ezt az útvonalat.

Egyszóval Upponyt környékestül, szállásostul mindenkinek ajánlom. Rejtett, kevésbé ismert kistája az országnak, de öt nap kevés volt a felfedezésére...