Velencei-tavi túratriatlon

Ezt az eseményt már tavaly nézegettem. Úgy néz ki, hogy az ember úszik 500 métert a Velencei-tóban (vagy az ügyesebbje 1500-at, sőt 3000-t) aztán félig körbebringázza a tavat, Pákozdon túrázik vagy fut egyet az ingókövekhez meg vissza, majd bringán befejezi a tókört. Tavaly eszembe se jutott elmenni, nem tudok én annyit úszni, pláne bringázni, még ráadásul futással kombinálva. De idén egyre szimpatikusabb lett, aztán kipróbáltam, tudok-e még úszni, megy-e még a bringa, és a végén beneveztem. Biztattak is többen, akik már voltak tavaly, hogy itt lehet lazán menni, van idő mindenre,nem gond, ha fogalmam sincs, hogy kell váltani úszásból bringára, bringáról futásba. Ez volt a fő - vagy egyetlen - parám: az új hely, új helyzet, megtalálok-e mindent, rájövök-e ott, hogy mit hogy kell, mi az a depó, meg ilyenek. Jó előre igyekeztem gyerekmentes hétvégét szervezni, ezúton is hála érte anyukámnak meg a tesómnak, hogy sikerült. Sajnos Péter viszont beteg lett közben, tehát az a terv, hogy majd ő elvisz, esetleg végigmegy az útvonalon autóval és itt-ott szurkol, aztán a célban a nyakába esem, megbukott. Ennek viszont azt köszönhetem, hogy jóval többet sikerült aznap bicikliznem, mint a versenytáv.
Úgy indítottam, hogy reggel eltekertem otthonról Fehérvárra, ez 10.48 km. Felpakoltam a bringát egy vonatra, és irány Gárdony, nyolcra meg is érkeztem a rajtba.

Fotó a vonatról

Szépen sorbaálltam a nevezéshez, és közben vizslattam a népet, kerestem az ismerősöket, akiket végre személyesen is megismerhetnék. Találtam is! A sorban még csak integettek, de aztán össze is futottunk, nagy öröm volt, és ráadásul nagyon sokat segítettek is, köszönet főleg Mártinak és Ritának - megmutatták, melyik rajtszámot hogyan hova kell feltenni, hogy kell betenni a depóba a bringát, hol az öltöző, merre kell úszni. Aztán úsztunk. Addigra már olyan nagy volt a szám, hogy még a Fehérvár TV is elkapott pár mondat erejéig :D
A víz nagyon finom volt, és én nem bírtam magammal, amint csípőig ért, ugrottam bele és már úsztam is, sokan gyalogoltak még. 500 méter - háromszor voltam előtte úszni és 660 métereket úsztam uszodában, hogy biztos legyek benne, hogy 500-at tudni fogok. Az időm nem különösebben jó, de nem is rossz: 15:39, arra vagyok büszke, hogy végigúsztam egyben, sehol nem tettem le a lábamat, pedig azért az uszodában a falaknál mindig van egy-egy pillanatnyi pihenő. Nagyon feldobva jöttem ki a vízből, igazán mozgásba jöttem.

Ki a vízből, Dollival (BSI fotó)

Karszalagleolvasós fotó

Itt, az úszás célkapujában mértek egy részidőt és adtak célcsomagot, aztán mehettünk öltözni és biciklizni. Hát, én nem tudom, hogy a profi triatlonosok hogy csinálják, mi jó alaposan öltöztünk, az biztos. Aztán mentünk a bringáért, azt hiszem, ezt az első depót nem mérték bele a teljes időbe, csak összeadták az úszást az ezutáni idővel. Szóval bringa, sisak, kicsekkolás és irány Pákozd.
Igyekeztem sietni, a felfogásom az volt, hogy ugyan ez nem egy komoly verseny, de arra azért kíváncsi voltam, hogy mire vagyok képes. Fogalmam sincs, hogy kell az erőket beosztani, az úszást meg se éreztem, inkább csak felfrissített, de a bringa után jön még egy terepfutás és még egy bringa. Szóval érzésem szerint igyekeztem sietni, néha megszégyenítően hagytak le valódi bringások, néha én hagytam le fellélegzősen másokat. Pákozdon már komoly rutinnal helyeztem a depóba a bringát, és találkoztam újra Dollival, akivel nekivágtunk a terepnek. Ő túrázva tervezte, én futva, de bringa után mindig nagyon nehéz elindulni, meg azt is tudtam, hogy ilyen melegben nekem kell ásványianyag-pótlás, szóval az első kilométeren gyalogoltam vele és ettem, aztán kezdtem futni.
Legutóbb decemberben jártam az ingóköveknél, most teljesen más útvonalon indultunk, erdőben, árnyékban, az nagyon jó volt. Aztán egészen hirtelen egy olyan kaptató várt, hogy csak lestem, erre nem számítottam. Felkapaszkodtam, és ott volt az első ingókő.

Azt hittem, ez a legmagasabb pont, de persze nem, bár azért ehhez hasonló emelkedő nem volt több. Talán az összes ingókövet érintette az útvonal, remekül szalagozva, tényleg szuper volt a szervezés. Az utolsó után aztán kiértünk azokra a füves dombokra, ami már ismerős volt decemberből, itt már nagyon éreztem a meleget. Akkor nem tudtam, hány fok volt, de még a belélegzett levegőt is forrónak éreztem (otthon utólag 34-et mondtak). Víz volt nálam, ittam, és tudtam, hogy nincs messze a cél, az egész nem egy hosszú táv, az én órám 6.91 km-t mért, majd a végén lehűlök.
Már a faluban történt, hogy az előttem futó megállt egy kanyarban, bizonytalan volt, hogy most merre. Mondtam neki, hogy szerintem egyenesen, és futottam tovább, aztán az utolsó pár száz méteren utolért. Én addigra eléggé leeresztettem, ő meg odaszólt, gyere, ez már csak az utolsó néhány méter. Olyan jólesett ez a mondat, meg hogy igaza van, ennyit tényleg tudok kicsit tempósabban futni, hogy szinte behúzott a depóba.

Ittam sokat, aztán mentem a bringámért, itt találkoztam Dórival, aki nálam sokkal profibb kerékpáros, együtt fejeztük be a tó kerülését. Neki is hálás vagyok, hogy húzott magával, miközben figyelt rám, hogy bírom-e :) Bringán már szinte nem számított a meleg, egész más, mint futva, tök jó volt, nem is éreztem fáradtságot, amikor bő 16 km után megérkeztünk a célba. (ahol sajnos nem volt egy rendes célkapu, a strand hétvégi bejáró kiskapuján eresztették befelé a versenyzőket, azért ennél lehetett volna egy picit ünneplősebb, de tényleg ez az egyetlen negatívum).

A titkos célom az volt, hogy három órán belül teljesítsem az egészet, az úszás megkezdésének időpontját nem tudom pontosan, de nem sokkal volt 9 után, szóval délre akartam beérni - 12:07 lett belőle. Hát jó, gondoltam, egye kutya, majdnem három óra az, jó lesz így is. Aztán este láttam otthon, hogy hoppá, 2:50:44 lett! Ezek szerint pár perccel később indultunk, mint gondoltam, meg az első depót se mérték bele. Másnap reggel pedig azt is észrevettem az eredménylistában, hogy ez női 13. helyet jelent :)

A verseny végeztével még betettük a bringákat a depóba, visszavettem a fürdőruhát és lehűtöttük magunkat a Velencei-tóban Dórival. Mire lehűltünk, pont meg is éheztünk, úgyhogy jött a jól megérdemelt visszatöltés, és közben Dolli is befutott.

Dórival és oklevéllel - Strémen Judit fotója

Én már nem bandáztam tovább, mert fáradhatatlan és nagyon bátor voltam, és úgy döntöttem, hazabiciklizem. Aha, egyenesen Gárdonyból, semmi vonat. Ugyanarra indultam, amerre reggel a verseny, de Dinnyés magasságában rátértem a Fehérvárra tartó kerékpárútra. Az elején ki volt írva, hogy csak saját felelősségre használható, de nem láttam rajta semmi veszélyeset, csak tekertem. Gáton futott, egy csatorna partján, mégpedig a Császár-vízén, ami a Vértes vízgyűjtő-területéről folyik a tóba. Már majdnem Fehérvár előtt, Kisfaludon voltam, amikor a kerékpárút betért a pákozdi kocsiút hídja alá, jóval lejjebb az eddigi szintjétől - és a híd alatt állt a víz.

Kicsit néztem, hogy most ezt hogy, de rájöttem, hogy a korlát alsó része alattig ér csak, úgyhogy fogtam magam, és nekivágtam. A cipőm-zoknim nyilván elázik, bringamosás is lesz, de hát meleg van, majd megszárad. Körülbelül térdig ért a víz, szóval nem volt vészes, szépen átkeltem rajta. Azért kalandnak jó volt.
Fehérvárra beérve követtem a kerékpárutakat úgy, hogy megvolt az irány, hogy merre kell tartanom hazafelé, és örömmel láttam, hogy néhány szakasz kivételével szinte végig át lehet tekerni a városon bringaúton. Aztán már csak a kicsiny falunkba vezető út volt hátra, és ezzel fejeződött be számomra igazán a túratriatlon.
Pár kép még a hazaútról:

Agárdi strand

Velencei-tavi bringakörút

A társ

"nagyonkeményvagyok" szelfi

Az összes saját mérésem az aznapi teljesítményről, alulról felfelé sorban:

Így sikerült szombaton több, mint hetven kilométert tekernem, a héten pedig összesen 101-et :) Nagyon jó buli ez a triatlon, élvezetes, változatos, nagyon tetszik, ahogy az egyik mozgásforma "kimozgatja" az emberből a másik fáradtságát. Konkrétan ebben a versenyben pedig a hangulat volt a legjobb, egy igazi tömegsport-rendezvény, sokan jöttek családok, baráti társaságok, utána mindenki strandolt, a büfék is tele voltak a kapott kék pólót viselő emberekkel, a hangosbemondó pedig még délután is harsogta, hogy még, még, még mindig lehet indulni a tóúszáson! Szóval, ezt jövőre se hagyom ki.

Gránittúra a Velencei-hegységben

Nem múlhat el a december terepfutás nélkül :) Pedig nagyon nem voltam benne biztos, hogy ez így lesz. A november 17-i Balaton Maraton után majd' egy hónapot kihagytam, nemcsak a terepfutásból, de minden mozgásból. 22-én vették le az anyajegyemet, és a varrattal nem szabad futni, tornázni, megizzadni. Olyan három hét múlva vették ki a varratokat, de még akkor is egy hétig pihennem kellett, és végül december 16-án újra futhattam. Csak 3.6 kilométerre futotta akkor, de elsőre nem is kellett több, és úgy élveztem! Aztán hamar elértem a 10 kilométert újra, és akkor már gondoltam arra, hogy amíg Péter szabin van, az ünnepek alatt jó lenne valahol terepfutni. Szóltam Szilvinek is, benne volt. Aztán mire kiünnepeltük magunkat, és sok evéssel és lustálkodással (na meg egy kis futással) a hátunk mögött hazaértünk anyuéktól, már nem volt kedvem, rámtört a lustaság, a fáradtság, este még itt bizonytalankodtam, hogy menjünk-e, és ha igen, akkor merre. Ha a kéken mentem volna tovább, akkor lehetett volna a kimaradt Zirc-Bakonynána szakasz, de arról úgy tudom, hogy a legrosszabbul kijelölt, elkeveredős szakasza a kék túrának, nem pont Szilvi második futásán kéne elvesznünk a Bakonyban. Ha az utolsó ponttól folytatom, akkor meg Csókakő-Gánt, az viszont 19 km, az most így télen, alapozásnak, két héttel az egyhónapos kihagyásom után kicsit sok. Őrlődtem, amikor Péter egyszercsak felvetette, hogy kivisz minket Pákozdra, és fussunk a Velencei-hegységben! Elő a térképet, rögtön meg is állapítottuk, hogy a pákozdi ingóköveknél kezdve 10-12 km-es körökből többet is lehet találni, úgyhogy az indulási hely megvan, a célt még fixáljuk, szuper.

Nem aludtam jól, nem keltünk korán, de reggel, látva a ködön átsejlő napsugarakat, éreztem, hogy menni kell. Felvettük Szilvit és irány Pákozd, majdnem 11 óra volt már, mire végül elindultunk.

A bemelegítéssel nem nagyon vesződtünk, mondván, hogy majd az első pár kilométeren... ami persze rögtön emelkedő, hosszú és időnként kicsit meredek is, kezdésnek kemény. Erdőfoltos, kopár táj, alattunk párában, ködökben úszó falvak, a tó egyáltalán nem látszik, de szép, hangulatos így is. Viszonylag hamar nagyjából fennsíkra érünk.

Kisebb emelkedő után feltűnnek az első sziklák: a Pogány-kő, majd az Oroszlán-szikla. Itt megállunk, körülnézünk, fényképezünk. A tó nem látszik, de a szikla mögött a Meleg-hegy, a Velencei-hegység legmagasabb csúcsa, és tőle picit távolabb a Bence-hegy igen, északra pedig a ködben úszó Vértes.

Jön Szilvi

Felért

A köd közepén, az a sötétebb sáv a Vértes

Kilátás Pákozd és Sukoró felé

Muszáj volt felmásznom :)

Futottunk tovább, az út mindenhol nagyon jól ki volt jelezve, a piros kereszt jelzésen mentünk, és ahol csak mód nyílt rá: fán, kövön, sziklán megtaláltuk. Nemsokára elértük a Kocka sziklát:

és vele lassan elhagytuk az ingóköveket, már csak kisebb gránittömbök, a földből kiálló sziklák és a talaj érdekes anyaga jelezte, hogy milyen ősi helyen járunk. 

Az ingókövek után nem különösebben szép, birkalegelős, irtásos terepen futottunk át, majd egyszer sikeresen félre is értelmeztem egy jelzést, elmentünk egy jelöletlen földúton, aztán ugyanott vissza, és a félreértelmezett jelzést helyesen értelmezve haladtunk tovább a piros kereszten a Meleg-hegy felé. A csúcsra nem mentünk fel, van ugyan egy piros háromszög jelzés, ami majdnem felvezet, de a hegycsúcs katonai terület, ténylegesen a tetejére úgysem lehet odamenni, akkor meg az, hogy mennyire vagyunk alatta, szinte mindegy. De előtte még átvezetett az utunk egy gyönyörű erdőn, a Bodza-völgyön, ahol még patak is folyt, és itt áttértünk a piros sáv jelzésre.

Szép, patakparti ösvényen futottunk, de huncut ösvényen, mert előrenézve szelíden hepehupásnak látszott, csak visszatekintve figyeltük meg, hogy összességében azért emelkedik ám! Lihegtünk is rendesen. A völgyben újabb gránitsziklákat csodáltunk meg, az erdő végén kis csomópontot, forrást és emlékművet láttunk, itt találkozott több turistaút, de mi mentünk tovább a piros sávon. Az erdőből kiérve, immár 8-9 kilométerrel a hátunk mögött megint emelkedő következett, itt már megbeszéltük Szilvivel, hogy olyan fáradt a lábunk... Közel volt a Meleg-hegy, vártam a térkép szerint felismerhető pontokat: ahol elágazik a csúcsra vezető piros háromszög jelzés, ahol találkozunk a sárga sávval és együtt megyünk tovább... És akkor egyszer csak jobbra tekintve megcsillant valami alattunk, és én felkiáltottam: ez a tó! Egészen lemondtam már arról, hogy fogjuk látni a Velencei-tavat, bár alattunk volt, de ködben, és most a halvány napfényben mégiscsak ott volt. Nem is akárhonnan láttuk, hiszen a Meleg-hegy alatt majdnem a hegység legtetején voltunk.

A látvány erős adott, könnyebb lábakkal futottunk tovább, elhagytuk a Meleg-hegyet, ha jól emlékszem, itt találkoztunk egy lovassal. Elég jó forgalom volt amúgy a hegyen, túrázó családok, több hegyikerékpáros is kihasználta a vasárnapot és a jó időt. Itt valahol hívott fel Péter: reggel a Bence-hegyet beszéltük meg célnak, de az eddigi időnket látva - meg mi is azt, hogy mennyi emelkedőre van még szükségünk ezen a futáson - javasolta inkább a nadapi szintezési ősjegyet, és mi lelkesen egyetértettünk. Nagyjából ugyanolyan közel van az ősjegy, mint a Bence-hegy, csak éppen alacsonyabban. 

Azért a Meleg-hegy és az ősjegy között még eltévedtünk egy kicsit... megint volt egy nem egyértelmű jelzés, utána meg a fákra festve ott a sárga-piros sáv, az út végén viszont egy kerítés keresztbe... Jobban megvizsgálva rájöttünk, hogy áthelyezték a jelzést, és a sárga-pirosat lefestették barnával, így most már jobban látszik az eredeti jelzés, mint az, hogy el akarták tüntetni... Viszont az a vicces, hogy Szilvi, aki rám bízta magát, mert állítólag én jobban tájékozódom, mindkét eltévedésünkkor felismerte a helyes utat, csak rám hallgatva jött velem a rossz irányba... :)

Mindenesetre amikor visszatértünk az elhagyott jelzéshez, megtaláltuk a jó utat új, nem festett, hanem kiszögezett sárga és piros sávval, ez már Nadap határában, hétvégi telkek között vezetett, majd a falu szélén újra egy kis erdőbe kanyarodott, itt már csak a piros jelzés, és nekem már ismerős volt, bár ebből az irányból még nem közelítettem meg az ősjegyet... de mégis tudtam, hogy már csak pár perc, és előbukkan az egyik kanyarban.

Timi a célban

Szilvi a célban :)

És így is lett, ime a bizonyíték, mi ketten a célban :) Rögtön előkerült a családom is, fotózkodtunk és megcsodáltuk az ősjegy fölé magasodó gránittömböt, Péter meg is mászta. Mi meg szárítkoztunk, kicseréltünk egy-két ruhadarabot, és már ültünk is be a jó meleg autóba, és irány haza.

13.5 km            1 óra 53 perc