Ezt az eseményt már tavaly nézegettem. Úgy néz ki, hogy az ember úszik 500 métert a Velencei-tóban (vagy az ügyesebbje 1500-at, sőt 3000-t) aztán félig körbebringázza a tavat, Pákozdon túrázik vagy fut egyet az ingókövekhez meg vissza, majd bringán befejezi a tókört. Tavaly eszembe se jutott elmenni, nem tudok én annyit úszni, pláne bringázni, még ráadásul futással kombinálva. De idén egyre szimpatikusabb lett, aztán kipróbáltam, tudok-e még úszni, megy-e még a bringa, és a végén beneveztem. Biztattak is többen, akik már voltak tavaly, hogy itt lehet lazán menni, van idő mindenre,nem gond, ha fogalmam sincs, hogy kell váltani úszásból bringára, bringáról futásba. Ez volt a fő - vagy egyetlen - parám: az új hely, új helyzet, megtalálok-e mindent, rájövök-e ott, hogy mit hogy kell, mi az a depó, meg ilyenek. Jó előre igyekeztem gyerekmentes hétvégét szervezni, ezúton is hála érte anyukámnak meg a tesómnak, hogy sikerült. Sajnos Péter viszont beteg lett közben, tehát az a terv, hogy majd ő elvisz, esetleg végigmegy az útvonalon autóval és itt-ott szurkol, aztán a célban a nyakába esem, megbukott. Ennek viszont azt köszönhetem, hogy jóval többet sikerült aznap bicikliznem, mint a versenytáv.
Úgy indítottam, hogy reggel eltekertem otthonról Fehérvárra, ez 10.48 km. Felpakoltam a bringát egy vonatra, és irány Gárdony, nyolcra meg is érkeztem a rajtba.
Szépen sorbaálltam a nevezéshez, és közben vizslattam a népet, kerestem az ismerősöket, akiket végre személyesen is megismerhetnék. Találtam is! A sorban még csak integettek, de aztán össze is futottunk, nagy öröm volt, és ráadásul nagyon sokat segítettek is, köszönet főleg Mártinak és Ritának - megmutatták, melyik rajtszámot hogyan hova kell feltenni, hogy kell betenni a depóba a bringát, hol az öltöző, merre kell úszni. Aztán úsztunk. Addigra már olyan nagy volt a szám, hogy még a Fehérvár TV is elkapott pár mondat erejéig :D
A víz nagyon finom volt, és én nem bírtam magammal, amint csípőig ért, ugrottam bele és már úsztam is, sokan gyalogoltak még. 500 méter - háromszor voltam előtte úszni és 660 métereket úsztam uszodában, hogy biztos legyek benne, hogy 500-at tudni fogok. Az időm nem különösebben jó, de nem is rossz: 15:39, arra vagyok büszke, hogy végigúsztam egyben, sehol nem tettem le a lábamat, pedig azért az uszodában a falaknál mindig van egy-egy pillanatnyi pihenő. Nagyon feldobva jöttem ki a vízből, igazán mozgásba jöttem.
Itt, az úszás célkapujában mértek egy részidőt és adtak célcsomagot, aztán mehettünk öltözni és biciklizni. Hát, én nem tudom, hogy a profi triatlonosok hogy csinálják, mi jó alaposan öltöztünk, az biztos. Aztán mentünk a bringáért, azt hiszem, ezt az első depót nem mérték bele a teljes időbe, csak összeadták az úszást az ezutáni idővel. Szóval bringa, sisak, kicsekkolás és irány Pákozd.
Igyekeztem sietni, a felfogásom az volt, hogy ugyan ez nem egy komoly verseny, de arra azért kíváncsi voltam, hogy mire vagyok képes. Fogalmam sincs, hogy kell az erőket beosztani, az úszást meg se éreztem, inkább csak felfrissített, de a bringa után jön még egy terepfutás és még egy bringa. Szóval érzésem szerint igyekeztem sietni, néha megszégyenítően hagytak le valódi bringások, néha én hagytam le fellélegzősen másokat. Pákozdon már komoly rutinnal helyeztem a depóba a bringát, és találkoztam újra Dollival, akivel nekivágtunk a terepnek. Ő túrázva tervezte, én futva, de bringa után mindig nagyon nehéz elindulni, meg azt is tudtam, hogy ilyen melegben nekem kell ásványianyag-pótlás, szóval az első kilométeren gyalogoltam vele és ettem, aztán kezdtem futni.
Legutóbb decemberben jártam az ingóköveknél, most teljesen más útvonalon indultunk, erdőben, árnyékban, az nagyon jó volt. Aztán egészen hirtelen egy olyan kaptató várt, hogy csak lestem, erre nem számítottam. Felkapaszkodtam, és ott volt az első ingókő.
Azt hittem, ez a legmagasabb pont, de persze nem, bár azért ehhez hasonló emelkedő nem volt több. Talán az összes ingókövet érintette az útvonal, remekül szalagozva, tényleg szuper volt a szervezés. Az utolsó után aztán kiértünk azokra a füves dombokra, ami már ismerős volt decemberből, itt már nagyon éreztem a meleget. Akkor nem tudtam, hány fok volt, de még a belélegzett levegőt is forrónak éreztem (otthon utólag 34-et mondtak). Víz volt nálam, ittam, és tudtam, hogy nincs messze a cél, az egész nem egy hosszú táv, az én órám 6.91 km-t mért, majd a végén lehűlök.
Már a faluban történt, hogy az előttem futó megállt egy kanyarban, bizonytalan volt, hogy most merre. Mondtam neki, hogy szerintem egyenesen, és futottam tovább, aztán az utolsó pár száz méteren utolért. Én addigra eléggé leeresztettem, ő meg odaszólt, gyere, ez már csak az utolsó néhány méter. Olyan jólesett ez a mondat, meg hogy igaza van, ennyit tényleg tudok kicsit tempósabban futni, hogy szinte behúzott a depóba.
Ittam sokat, aztán mentem a bringámért, itt találkoztam Dórival, aki nálam sokkal profibb kerékpáros, együtt fejeztük be a tó kerülését. Neki is hálás vagyok, hogy húzott magával, miközben figyelt rám, hogy bírom-e :) Bringán már szinte nem számított a meleg, egész más, mint futva, tök jó volt, nem is éreztem fáradtságot, amikor bő 16 km után megérkeztünk a célba. (ahol sajnos nem volt egy rendes célkapu, a strand hétvégi bejáró kiskapuján eresztették befelé a versenyzőket, azért ennél lehetett volna egy picit ünneplősebb, de tényleg ez az egyetlen negatívum).
A titkos célom az volt, hogy három órán belül teljesítsem az egészet, az úszás megkezdésének időpontját nem tudom pontosan, de nem sokkal volt 9 után, szóval délre akartam beérni - 12:07 lett belőle. Hát jó, gondoltam, egye kutya, majdnem három óra az, jó lesz így is. Aztán este láttam otthon, hogy hoppá, 2:50:44 lett! Ezek szerint pár perccel később indultunk, mint gondoltam, meg az első depót se mérték bele. Másnap reggel pedig azt is észrevettem az eredménylistában, hogy ez női 13. helyet jelent :)
A verseny végeztével még betettük a bringákat a depóba, visszavettem a fürdőruhát és lehűtöttük magunkat a Velencei-tóban Dórival. Mire lehűltünk, pont meg is éheztünk, úgyhogy jött a jól megérdemelt visszatöltés, és közben Dolli is befutott.
Én már nem bandáztam tovább, mert fáradhatatlan és nagyon bátor voltam, és úgy döntöttem, hazabiciklizem. Aha, egyenesen Gárdonyból, semmi vonat. Ugyanarra indultam, amerre reggel a verseny, de Dinnyés magasságában rátértem a Fehérvárra tartó kerékpárútra. Az elején ki volt írva, hogy csak saját felelősségre használható, de nem láttam rajta semmi veszélyeset, csak tekertem. Gáton futott, egy csatorna partján, mégpedig a Császár-vízén, ami a Vértes vízgyűjtő-területéről folyik a tóba. Már majdnem Fehérvár előtt, Kisfaludon voltam, amikor a kerékpárút betért a pákozdi kocsiút hídja alá, jóval lejjebb az eddigi szintjétől - és a híd alatt állt a víz.
Úgy indítottam, hogy reggel eltekertem otthonról Fehérvárra, ez 10.48 km. Felpakoltam a bringát egy vonatra, és irány Gárdony, nyolcra meg is érkeztem a rajtba.
 |
| Fotó a vonatról |
Szépen sorbaálltam a nevezéshez, és közben vizslattam a népet, kerestem az ismerősöket, akiket végre személyesen is megismerhetnék. Találtam is! A sorban még csak integettek, de aztán össze is futottunk, nagy öröm volt, és ráadásul nagyon sokat segítettek is, köszönet főleg Mártinak és Ritának - megmutatták, melyik rajtszámot hogyan hova kell feltenni, hogy kell betenni a depóba a bringát, hol az öltöző, merre kell úszni. Aztán úsztunk. Addigra már olyan nagy volt a szám, hogy még a Fehérvár TV is elkapott pár mondat erejéig :D
A víz nagyon finom volt, és én nem bírtam magammal, amint csípőig ért, ugrottam bele és már úsztam is, sokan gyalogoltak még. 500 méter - háromszor voltam előtte úszni és 660 métereket úsztam uszodában, hogy biztos legyek benne, hogy 500-at tudni fogok. Az időm nem különösebben jó, de nem is rossz: 15:39, arra vagyok büszke, hogy végigúsztam egyben, sehol nem tettem le a lábamat, pedig azért az uszodában a falaknál mindig van egy-egy pillanatnyi pihenő. Nagyon feldobva jöttem ki a vízből, igazán mozgásba jöttem.
 |
| Ki a vízből, Dollival (BSI fotó) |
 |
| Karszalagleolvasós fotó |
Itt, az úszás célkapujában mértek egy részidőt és adtak célcsomagot, aztán mehettünk öltözni és biciklizni. Hát, én nem tudom, hogy a profi triatlonosok hogy csinálják, mi jó alaposan öltöztünk, az biztos. Aztán mentünk a bringáért, azt hiszem, ezt az első depót nem mérték bele a teljes időbe, csak összeadták az úszást az ezutáni idővel. Szóval bringa, sisak, kicsekkolás és irány Pákozd.
Igyekeztem sietni, a felfogásom az volt, hogy ugyan ez nem egy komoly verseny, de arra azért kíváncsi voltam, hogy mire vagyok képes. Fogalmam sincs, hogy kell az erőket beosztani, az úszást meg se éreztem, inkább csak felfrissített, de a bringa után jön még egy terepfutás és még egy bringa. Szóval érzésem szerint igyekeztem sietni, néha megszégyenítően hagytak le valódi bringások, néha én hagytam le fellélegzősen másokat. Pákozdon már komoly rutinnal helyeztem a depóba a bringát, és találkoztam újra Dollival, akivel nekivágtunk a terepnek. Ő túrázva tervezte, én futva, de bringa után mindig nagyon nehéz elindulni, meg azt is tudtam, hogy ilyen melegben nekem kell ásványianyag-pótlás, szóval az első kilométeren gyalogoltam vele és ettem, aztán kezdtem futni.
Legutóbb decemberben jártam az ingóköveknél, most teljesen más útvonalon indultunk, erdőben, árnyékban, az nagyon jó volt. Aztán egészen hirtelen egy olyan kaptató várt, hogy csak lestem, erre nem számítottam. Felkapaszkodtam, és ott volt az első ingókő.
Azt hittem, ez a legmagasabb pont, de persze nem, bár azért ehhez hasonló emelkedő nem volt több. Talán az összes ingókövet érintette az útvonal, remekül szalagozva, tényleg szuper volt a szervezés. Az utolsó után aztán kiértünk azokra a füves dombokra, ami már ismerős volt decemberből, itt már nagyon éreztem a meleget. Akkor nem tudtam, hány fok volt, de még a belélegzett levegőt is forrónak éreztem (otthon utólag 34-et mondtak). Víz volt nálam, ittam, és tudtam, hogy nincs messze a cél, az egész nem egy hosszú táv, az én órám 6.91 km-t mért, majd a végén lehűlök.
Már a faluban történt, hogy az előttem futó megállt egy kanyarban, bizonytalan volt, hogy most merre. Mondtam neki, hogy szerintem egyenesen, és futottam tovább, aztán az utolsó pár száz méteren utolért. Én addigra eléggé leeresztettem, ő meg odaszólt, gyere, ez már csak az utolsó néhány méter. Olyan jólesett ez a mondat, meg hogy igaza van, ennyit tényleg tudok kicsit tempósabban futni, hogy szinte behúzott a depóba.
Ittam sokat, aztán mentem a bringámért, itt találkoztam Dórival, aki nálam sokkal profibb kerékpáros, együtt fejeztük be a tó kerülését. Neki is hálás vagyok, hogy húzott magával, miközben figyelt rám, hogy bírom-e :) Bringán már szinte nem számított a meleg, egész más, mint futva, tök jó volt, nem is éreztem fáradtságot, amikor bő 16 km után megérkeztünk a célba. (ahol sajnos nem volt egy rendes célkapu, a strand hétvégi bejáró kiskapuján eresztették befelé a versenyzőket, azért ennél lehetett volna egy picit ünneplősebb, de tényleg ez az egyetlen negatívum).
A titkos célom az volt, hogy három órán belül teljesítsem az egészet, az úszás megkezdésének időpontját nem tudom pontosan, de nem sokkal volt 9 után, szóval délre akartam beérni - 12:07 lett belőle. Hát jó, gondoltam, egye kutya, majdnem három óra az, jó lesz így is. Aztán este láttam otthon, hogy hoppá, 2:50:44 lett! Ezek szerint pár perccel később indultunk, mint gondoltam, meg az első depót se mérték bele. Másnap reggel pedig azt is észrevettem az eredménylistában, hogy ez női 13. helyet jelent :)
A verseny végeztével még betettük a bringákat a depóba, visszavettem a fürdőruhát és lehűtöttük magunkat a Velencei-tóban Dórival. Mire lehűltünk, pont meg is éheztünk, úgyhogy jött a jól megérdemelt visszatöltés, és közben Dolli is befutott.
 |
| Dórival és oklevéllel - Strémen Judit fotója |
Én már nem bandáztam tovább, mert fáradhatatlan és nagyon bátor voltam, és úgy döntöttem, hazabiciklizem. Aha, egyenesen Gárdonyból, semmi vonat. Ugyanarra indultam, amerre reggel a verseny, de Dinnyés magasságában rátértem a Fehérvárra tartó kerékpárútra. Az elején ki volt írva, hogy csak saját felelősségre használható, de nem láttam rajta semmi veszélyeset, csak tekertem. Gáton futott, egy csatorna partján, mégpedig a Császár-vízén, ami a Vértes vízgyűjtő-területéről folyik a tóba. Már majdnem Fehérvár előtt, Kisfaludon voltam, amikor a kerékpárút betért a pákozdi kocsiút hídja alá, jóval lejjebb az eddigi szintjétől - és a híd alatt állt a víz.
Kicsit néztem, hogy most ezt hogy, de rájöttem, hogy a korlát alsó része alattig ér csak, úgyhogy fogtam magam, és nekivágtam. A cipőm-zoknim nyilván elázik, bringamosás is lesz, de hát meleg van, majd megszárad. Körülbelül térdig ért a víz, szóval nem volt vészes, szépen átkeltem rajta. Azért kalandnak jó volt.
Fehérvárra beérve követtem a kerékpárutakat úgy, hogy megvolt az irány, hogy merre kell tartanom hazafelé, és örömmel láttam, hogy néhány szakasz kivételével szinte végig át lehet tekerni a városon bringaúton. Aztán már csak a kicsiny falunkba vezető út volt hátra, és ezzel fejeződött be számomra igazán a túratriatlon.
Pár kép még a hazaútról:
 |
| Agárdi strand |
 |
| Velencei-tavi bringakörút |
 |
| A társ |
 |
| "nagyonkeményvagyok" szelfi |
Az összes saját mérésem az aznapi teljesítményről, alulról felfelé sorban:
Így sikerült szombaton több, mint hetven kilométert tekernem, a héten pedig összesen 101-et :) Nagyon jó buli ez a triatlon, élvezetes, változatos, nagyon tetszik, ahogy az egyik mozgásforma "kimozgatja" az emberből a másik fáradtságát. Konkrétan ebben a versenyben pedig a hangulat volt a legjobb, egy igazi tömegsport-rendezvény, sokan jöttek családok, baráti társaságok, utána mindenki strandolt, a büfék is tele voltak a kapott kék pólót viselő emberekkel, a hangosbemondó pedig még délután is harsogta, hogy még, még, még mindig lehet indulni a tóúszáson! Szóval, ezt jövőre se hagyom ki.
Hu, ez hatalmas, nagyon jo volt olvasni! Gratulalok!
VálaszTörlés