Kettesben a tanúhegyek között

 

Bár már itt a január és ha kinézek az ablakon, éppen havazik, de gondolatban most térjünk vissza a meleg, napos októberbe, amikor a tavaszi karantén, a hosszú nyári szünet után és az újabb őszi korlátozások előtt végre kettesben tölthettünk néhány napot Badacsonyban. Mennyire jó most visszagondolni rá! Mindennap túráztunk, finomakat ettünk és a szállásunktól két lépésre volt egy nagyon hangulatos kis borozó - több se kell az igazi pihenéshez. 

A szállásunk a Delfinesház volt, most csak a miénk. Kényelmes és nagyon szép kis vendégház épp a templommal szemben, tágas hálószobával, felszerelt konyhával, a régi és az új bútorok ízléses vegyítésével. Számunkra pluszpont, hogy szelektív szemetessel, és különösen nagy pirospont a bekészített becsületkasszás borokért!

Érkezésünk estéjén csak elfoglaltuk a szállást, majd szinte rögtön át is autóztunk Badacsonyba éttermet keresni. Megvacsoráztunk, sétáltunk az alkonyodó Balaton-parton és vissza is mentünk pihenni. Reggel korán keltem és futással indítottam a napot, fel a kéken a Badacsony oldalába, de a Rodostó turistaháznál nem mentem feljebb, hanem a bazaltkupola alatt körbefutó úton kocogtam tovább szép hajnali ködökben, őszi lombok és présházak között. 

Kezdetnek nagyon is jó volt ez, majd reggeli után ráérősen elautóztunk a Szent György-hegyen álló Lengyel-kápolnához, és onnan indultunk a csúcsra.

Péter még nem járt olyan sokszor a hegyen, én viszont már többször is, így olyan útvonalat választottunk, ami nekem is új volt: a kápolnától a sárga jelzésen mentünk az Emmaus-kápolna felé, ahol egykor mozgalmas élet folyt: vendégház, zarándokház, maga a kápolna, ahol a művelt és vendégszererő Ify Lajos tartott szentmiséket - ő maga építtette a kápolnát és a melléképületeket. Már csak romok, megdöbbentő fotókat lehet találni a belsejükről, és van törekvés a helyreállításra, de sajnos falakba ütközik. Mi mindenesetre különös hangulatú, érdekes helyként emlékszünk rá még így is. 

Keskeny ösvényen kapaszkodtunk tovább egy másik templomig: Ify atya szellemi öröksége talán, hogy megépült ez az új, élő görögkeleti kápolna és remetelak szépen rendben tartott kerttel, itt valóban él valaki, most is épp látogatókat kísér ki. Közvetlenül a kerítés mellett lépcsőn haladunk felfelé, és nemsokára elérjük a kulcsosházat, amelyen örömömre felirat hirdeti, hogy nemsokára felújítják. Szép emlékek, teljesítménytúrák remek frissítőpontjai jutnak eszembe, amikor megpihenünk kicsit a padokon, majd irány felfelé a bazaltorgonák között. Alaposan megnézzük őket, letérünk az ösvényről jobbra is, balra is, kitérünk a sziklaképződmények tetejére. A köd nem múlt el, de ez a hely ilyenkor is varázslatos. 

Itt már a kék jelzésen járunk, de hamarosan megint letérünk róla, az ugyanis elkerüli a csúcsot, mi pedig nem hagynánk ki. Odafenn jó sokan vannak, mi nem időzünk, hanem a piros jelzésen, a hegy másik oldalán indulunk lefelé, amíg el nem érjük újra a kéket. Az Oroszlános kútnál iszunk, és kényelmesen, szintben visszasétálunk a kápolnához. Este egy pohár finom bor, és jöhet a megérdemelt pihenés.

Másnap reggel már kevésbé sikerült a korán kelés :) nem is volt rá szükség, nem terveztünk nagy túrát, csak szépen, ráérősen megmászni a Badacsonyt, mindent megnézni, amit lehet, ott eldönteni, hogy merre menjünk éppen. A jól ismert kéken indultunk a Bujdosók Lépcsője felé, az egyik pihenőnél kimásztunk egy olyan bazaltorgonára, ahol még sosem jártunk. 

A köd felszállt, gyönyörű napsütéses őszi reggelünk volt csodás kilátással, hamar lekerültek a pulóverek is. Gyönyörű volt az őszi erdő, az élénk színek és az avarszőnyeg.

Körbesétáltuk a bazaltkupolát, majd felkapaszkodtunk a csúcsra, én rituálisan a kilátóba is, ki nem hagynám. Kis frissítés, csúcscsoki, majd lefelé a Hertelendy-lépcsőn indultunk el, majd onnan az általam még nem ismert piros jelzésen „hátrafelé”- ez a bazaltkupolát körüljáró tanösvény része, a Balatontól távolabbi oldalon, itt még sosem jártam. Nagyon szép kilátásokat lehet megfigyelni a lombok között, és a kéktől meg a csúcstól eltérően itt alig járnak emberek.

Hamarosan a volt munkatábor mára a természet által már visszavett romjaihoz érünk. Ti tudtátok, hogy a Badacsony oldalában volt munkatábor? Nekem is új volt az információ, megdöbbenve olvastam az információs táblát, és ittuk magunkba a különös, kísérteties hely hangulatát. 

Elcsendesedve mentünk tovább, és hamarosan a régi kőbánya alatti bazaltömléseknél jártunk, egy kicsit fel is másztunk a sziklákra. Lentről nézve én azt hittem, a falak természetes képződmények, de nem: a bányaművelés nyomán keletkeztek. Több helyen is rövid ösvények vezetnek le a turistajelzésekről egészen a kőfalak tövébe, a felhagyott bányák udvarára, ahol függőlegesen magasodnak fölénk a vöröses hegyoldalak. 

Az egyik legszebb túra, amin jártam, különösen az ösvény másik oldalán Szigligetre és a Szent György-hegyre nyíló kilátással együtt, és nemsokára újra rálátunk a Balatonra is. Nemsokára körbeérünk, újra a Rodostónál vagyunk, innen már a reggeli úton haladunk, most lefelé. Betérünk egy pohár borra és egy kis bruschettára a Skizo Borházba, és elégedetten pihenünk újra a vendégházban, megnézünk legalább három olyan filmet, amit otthon a gyerekek társaságában nem néznénk.

A harmadik napunkat a harmadik tanúhegyre, a Gulácsra szántuk. Megkerestük, hogyan tudunk a szállástól gyalogosan odamenni, nem volt kedvünk autóval odamenni, viszont ugyanazon az útvonalon oda-vissza gyalogolni sem. Így találtunk rá Badacsonytördemic határában a kék négyzet jelzésre, amely a Badacsony és a Gulács között, szőlők és gyümölcsösök mellett kanyarog, majd beletorkollik a kékbe,  átkel a kocsiúton és megcélozza a csúcsot. A Gulács messziről csalókának tűnik lekerekített kúpjával, de van ott is emelkedő és bazaltfolyás szépen. Itt csak egyszer voltam a kéken, ami megint csak kihagyja a csúcsot, és egyszer a Tanúhegyek nyomában túrán, akkor viszont éjszakai sötétben és ködben. A kilátást tehát most láttam először, és a csúcsra vezető kaptatót is jó volt nem vakon kitapogatni, hanem a saját szememmel látni.

Odafent most is megpihentünk, körbenéztük, azonosítottuk a térképről, hogy melyik út lesz a hazavezető. A csúcsról még nincs választásunk, ugyanaz megy le, mint fel, de amikor találkozunk a zöld jelzéssel, azt választjuk Nemesgulács irányába. Kis kitérővel most is alkalmunk nyílik benézni egy felhagyott bányába, majd egy lovastanya mellett érünk be a faluba. Pótoljuk az elemózsiánkat a boltnál, és jobb híján a két falut összekötő kocsiúton sétálunk vissza Badacsonytördemicre. Az előző napi jó tapasztalatok miatt könnyen meghozzuk a döntést, hogy ismét meglátogatjuk a  Skizo Borházat, de ezúttal a dupla adag bruschetta mellé végigkóstoljuk a teljes hat boros sort. A jó hangulat garantált, szerencse, hogy nagyon közel a szállás, ringatni nem kell ezen az estén sem.

Az utolsó napunk az autós kirándulásé: szinte már hagyomány nálunk, hogy a kettesben töltött hétvégék utolsó napján, amikor már nem alszunk a szálláson, hanem megyünk a gyerekekért, kicsit körbenézünk a környéken. A tényleges hazaút akkor kezdődik, amikor az első nagyobb forgalmú útra térünk, és felvesszük újra a többi ember tempóját. Még előtte ebédelünk egy kockás abroszos parti büfében, azon kevesek egyikében, amely erre a napos hétvégére még kinyitott, szerintem megérte neki. Mi pedig felkészülünk az újabb hosszú időszakra, amikor ebből az emlékből kell majd töltődnünk.

Évzáró összegzés - ilyen volt 2019 túraszempontból

A 2019-es évet két nagy túracéllal kezdtem meg: az egyik a Pelso kupa teljesítése volt - soha nem vettem még részt semmilyen túrázókupában - , a másik Írottkő elérése a kéken. Az egyik sikerült, a másik nem – a Pelso kupát menet közben elengedtem a kék túra kedvéért, és rendben van ez így.

Voltak az évben családi túráink minden nyaraláson, hosszú hétvégén, voltak teljesítménytúráink családdal és anélkül, túráztam egyedül, felnőttel, gyerekkel, az ország több táján. Ebből jön most egy rövid összefoglaló, tekinthető ajánlónak is.

Januárban Noszvajban jártunk, és hatalmas szerencsénk volt az időjárással, húsz centi hóban csináltuk meg a noszvaji forrástúrát. Öten indultunk, ketten rövidebb távot vállaltak, mi hárman szánkóval kapaszkodtunk fel a Várkút csúcsára és haraptuk a források jegét. Erre a hónapra ez az egyetlen túra jutott.

Noszvaj, Attila-kút

Februárban Kitti barátnőmmel teljesítettük a Téli Tihany teljesítménytúrát, sáros, enyhe és borult időben, mégis remek kilátásokkal. Ez volt a Pelso Kupa kezdőtúrája.

Márciusban túráztam idén először kettesben Csongorral a Reguly Antal teljesítménytúra rövid távján. Itt hangzott el az a mondat, ami aztán meghatározta az év második felét: hogy Csongor szeretne megtenni egy húsz kilométeres túrát idén. Ahogy a blogból tudjátok, ez sikerült is neki. Ezenkívül a Lepke 40 esett még erre a hónapra, amit véletlenszerűen, a vasútállomáson összefutva Edittel teljesítettem, szintén a Pelso Kupa részeként.

Reguly Antal túra Csongorral

Lepke 40 Edittel

Közeleg a tavasz!

Az áprilisi Pirkanc 48 az egyik kedvenc túrám marad, emlékszem, hogy ekkor kezdett igazán kizöldülni az erdő, harapni lehetett a tavaszt, és a rendezés is csodálatos volt. A túra pedig nehéz, sok szinttel, ezért is maradhatott meg utána különösen erősen a teljesítés öröme.

Ugye milyen zöld?

A májust egy családi túrával kezdtük, a Vérteskozma 10-en a két kisebb gyerekünkkel vettünk részt, ez az az igazi örömtúra, együttlét a ragyogó májusi erdőben, könnyű táv, laza tempó. Az e havi másik túra pedig a Tanúhegyek 50 volt, szinte már hagyományosan, évek óta az egyik kedvencem, remélem, jövőre is vissza tudok menni.

Tanúhegyek 50

Nyáron nem vagyok annyira túrázós, a meleget rosszabbul bírom, és a kert sok időt elvesz, így a június egy az egyben kimaradt, tudatosan hagytam ki Pelso kupába tartozó teljesítménytúrát is. De el ne felejtsem - bár semmilyen sportalkalmazásban nem rögzítettem - azt a 10 kilométeres gyaloglást, amit a dán félsziget bokros dűnéin tettünk meg. Idén erre az egy külföldi helyre jutottunk el, de életreszóló élmény marad. Emellett azonban visszatekintve azt látom, hogy júliusban is csak egy-egy hajnali futás fért bele. Két hónapot teljesen kihagytam a túrázásból? Na ilyen idén biztosan nem lesz!

Augusztusban az Upponyi-hegységben nyaraltunk, már nem először, és bár a nagy melegben nem volt könnyű rávenni magunkat, azért egy 12 kilométeres túra belefért Bánhorvátiból a Damasa-szurdok érintésével a Háromkő-bércen át vissza Upponyba. Négyen indultunk, a szurdoknál kettéváltunk, Péter Regővel visszament Bánhorvátiba, mi Csongorral a hegyen át Upponyba.

Most fázom, ha ránézek :)

Ekkor már nagyon terveztem a kék túra folytatását, hiányzott is, meg aztán matematikailag egyre kevesebb volt az esélye, hogy sikerül év végéig elérni Írottkőre.

Szeptemberben adtam még egy esélyt a Pelso Kupának. Bár a nyarat teljesen kihagytam, a Nyitott Pincék teljesítménytúrára még visszatértem.

Aztán ennyi volt – az október már a kék túráról szólt.

Mégpedig azt hozta magával az október – és azért jelentett áttörést a kéktúrázásban – mert Csongor érdeklődni kezdett a kék túra iránt, és szeretett volna ő is velem tartani a hátralévő szakaszokon. Háromgyerekes anyaként nem egyszerű eljutni túrázni, főleg hosszabb, egésznapos túrákra, az agyam hátsó részében mindig ott van egy kis lelkiismeretfurdalás, egy kis önvád, amiért egyedül is elmegyek. Így viszont, hogy legalább az egyik gyerek velem van, a másik pedig az apjával csinál programokat kettesben, tehát a túrázás minőségi együtt töltött idő a természetben – így már nincs min aggódni. Októbertől tehát havi egy hétvége belefért, ráadásul kiderült, hogy Csongor igencsak teherbíró. Emellett az őszi szünetben a Mátrában jártunk, ahol volt egy 13 kilométeres szalamandralátó túránk az Ilona-vízeséshez, és egy másik a kék egy szakaszán. Itt ért minket az első hó a Kékes oldalában.

Novemberben és decemberben is egy-egy hétvégét töltöttünk a Kéken, ahogy erről ezeken a hasábokon hűségesen beszámoltam. Ezzel sikerült teljesíteni a másik túracélt, Írottkőt, és ezért engedtem el gond nélkül a Pelso kupa őszi és téli túráit – mert így a kisfiammal mehettem, pecsételhettem és tölthettem kettesben teljes hétvégéket.

Teljesen elégedett vagyok az évvel, 410 kilométert túráztam összesen, és ahogy az elején írtam, volt benne minden. Az év nagy hozadéka Csongor becsatlakozása, áldás, hogy ez megtörtént. 

Az idei cél egyszerű: havi egy kétnapos kéktúra Csongorral, minél tovább eljutni Keletre, és ha még beleférnek emellett egynapos túrák, akkor jöhet a DDK, vagy akár a kedvenc teljesítménytúrák akár családdal, akár egyedül.

Nektek milyen volt az évetek?

Pirkanc 48

A Pelso kupa soron következő túráján jártam tegnap a Balaton-felvidéken, szitáló esőben, és egyáltalán nem bántam. A Káli-medence varázslatos környéke ez, de nem maga a medence, mert a szélén hullámvasutazunk hegyre fel, hegyről le, csak időnként ereszkedünk le a tulajdonképpeni medencébe.

Szentbékkálláról, a turistaházból indultam reggel háromnegyed hétkor, akkor még alig néhány autó parkolt a kertben. Első hegy, első ellenőrzőpont a Fekete-hegy: a kék túrán jártam már itt, most másik irányból, jóval meredekebben közelítjük meg. Folyamatosan szemetel az eső, a hátizsákomban van rendes vízlepergető poncsó, rajtam a kevésbé jó kabát, erre a szitálásra ez is elég, a hátizsákon kívülről most debütál a hozzá vásárolt esővédő - jelentem, bevált. Az első kilométereken fülig ér a szám, de jó, hogy itt vagyok, kint vagyok az erdőben, gyalogolok, mennyire szeretem én ezt! Az esőben, párában az áprilisi erdő ragyogóan, kirobbanóan zöld. A hegycsúcs előtt először a Keleményes-kő bazaltpalacsintáinak tetejére érünk ki, innen tárul elénk a nap első kilátása. Többen mondják ironikusan, hogy "na, ezért megérte" hiszen borús, párás idő van. Én úgy vagyok ezzel, hogy a vidék ilyenkor is szép, ráadásul ezt csak az ilyen elvetemültek látják, akik esőben is felmásznak ezekre a helyekre. Szép időben bárki megnézheti. De nézzétek meg ti is, hát nem szép? 

Innen egy széles fennsíkon kell még átvágnunk, ami fennsíknak elég dimbes-dombos, hullámzó, egy-egy fával és rengeteg sárga virággal tarkítva. A jelzés itt elvész, de az ösvény elég egyértelmű, aztán ahol újra több a fa, megjelenik megint a sárga háromszög is. Addig meg ilyeneket látni:

Fekete kökörcsin

A Fekete-hegyen az első pecsét és frissítés vár, minden önkiszolgáló, nagyon tetszik. Kis bizalom kell hozzá, és nincs rá szükség, hogy két pontőr egész nap a szeles hegycsúcson fagyoskodjon. Szerintem remek az ötlet, gratulálok hozzá! A pecsét a kilátó lépcsőjén lóg, a kosarakban édes és sós rágcsálnivalók, napi első betevő falatjaim. A kilátóba is felmászom, én mindig megnézem a túráim során az utamba eső kilátókat, nagyon ritkán csalódom a látványban, most sem:

Tovább indulva a kék jelzésen haladunk, jönnek a Fekete-hegy különös látványosságai, a bazalttavak. Ritkán látni Magyarországon hegytetőkön tavakat, itt a megsüllyedt bazalton gyűlik össze a víz, lefolyása nincs, különleges növény- és állatvilága viszont van, és megnyugtató, hogy a márciusi szárazság után azért már összejött annyi eső, hogy víztükröt lehessen látni bennük. 

Végig a kéken haladunk Balatonhenyéig, a faluban alma és pecsét vár, aztán a sárga jelzésen réteken és legelőkön haladunk tovább Kapolcs felé. 

Balatonhenye felé, a távolban a Hegyestű

Hol jobban, hol kevésbé esik, időnként feltámad a szél is. "Arcom mossa eső, szárítja a szél"- jár a fejemben, ez a mai nap dala. Kisebb erdőbe érünk, buja zöld, és nagyobb fák tövében kis helyi mini-kőtengereket látni:

Az itiner szerint szűk szurdokvölgybe érünk hamarosan. A táj viszonylag lapos, csodálkozom, hogy hogyan fog idekerülni egy szurdokvölgy, aztán jobbra tőlem meglátok egy vízmosást, ami fokozatosan meredek, köves völggyé mélyül, és az út pontosan oda vezet le, majd a túlsó oldalán meredeken fel, és még feljebb, ugyanis a Királykőre kapaszkodunk fel. Számomra teljes meglepetés, hogy itt, Kapolcstól egy kőhajításnyira ilyen bazaltorgonák vannak. Talán valamivel kisebbek, mint a Szent György-hegyiek, és nem állnak ki látványosan a tájból, de elég lenyűgözőek.

A tetejükön felírandó kód, aztán mászhatunk vissza a szűk völgybe, és annak a köves alján kapaszkodunk lefelé Kapolcsra. A kocsma udvarán pecsét és terüljasztalkám, a Fekete-hegy kínálatát házi szörpökkel és zsíros kenyérrel felülmúlva. Felfrissülten indulunk tovább. Kaptató jön, erdő, szántóföld, legelők, most kicsit erőteljesebben esik, aztán egyszer csak ismerős lesz a táj: a reggel érintett sárga virágos, hullámos fennsíkra értünk vissza. Újra megmásszuk a Fekete-hegyet, és most a harmadik oldalán, a kék jelzésen ereszkedünk lefelé: visszatérünk Szentbékkállára, de előtte még útba ejtjük a töttöskáli templomromot is. A turistaházban kis pihenő következik, 26 kilométernél járunk, megérdemlünk egy zsíros kenyeret, szörpöt, savanyúságot. Az eső elállt, és bízom a hírekben, amelyek szerint nem is fog újra eleredni, tehát kicsomagolom a hátizsákot, elteszem a kabátot, ha már pakolok, előveszek egy saját szendvicset és zsebbe helyezem a csokimat, jó, ha kéznél van.

A faluból most a velétei palotarom és a kőtenger felé indulunk újra útnak. A kéktúrán már jártam itt, de nem lehet elégszer látni, mindenképpen vissza kell jönnöm gyerekekkel is. Hosszú órákat el lehet tölteni a kövek, sziklák megmászásával, felderítésével és az ismeretterjesztő táblák olvasásával.

Innen aztán hosszan a kéken haladunk, a következő nagy és látványos cél a Csobánc, de addig sem maradunk izgalmak nélkül, például az egyik szántóföld mellett talpalva egy kanyar után egyszer csak megjelenik előttünk a Tóti-hegy, vulkán a ködben:

Aztán egy marhalegelő mellett éles balkanyart veszünk, előttünk a Csobáncot jótékonyan takaró Hajagos - kérdés persze, hogy mennyire jótékony egy olyan hegy, aminek a nevét sem ismerik a közvetlen környékénél távolabb, de többekben az a kérdés merült fel a megmászása közben, hogy mi lesz velünk a Csobáncon, ha már itt izzadunk? Méretéhez képest meglepő, meredek emelkedőkkel riogat minket a Hajagos, vissza-visszacsúszkálunk, nagy hasznát veszem a botnak, és még így se egyszerű a mászás. Megküzdve vele, kiérünk egy műútra és most már tényleg előttünk magasodik a Csobánc. Őt legalább már ismerem, nem ér váratlanul, és jólesik, hogy úgy jön ki a lépés, hogy egyedül maradok ezen a szakaszon, mert én bizony meg-megállok szusszanni egyet (a jó öreg piramistechnika) és jobb szeretem, ha nem kerülgetnek ilyenkor. Türelem, kitartás, tudom, hogy felérek, csak hát nem könnyű így 35 kilométer után. Viszont nagyon szép az egyre jobban kitáruló panoráma, a ködbe burkolózó Badacsonnyal.

Végül felérek, örömködöm, körbenézek, az útitársak, akikkel hol utolértük, hol elhagytuk egymást, az egyik padon szusszannak éppen, én indulok tovább, tudva, hogy úgyis utolérnek. Még mindig a kéken ereszkedem lefelé, és most már érzem a fáradtságot - érdekes, 32-nél még semmi bajom sem volt, meglepődtem, hogy nahát, már ennyi, milyen jól bírom, csak hát közbejött ez a két hegy - és a leereszkedés sem egyszerű, aztán meg nagyon kell figyelni, hogy a hegy szoknyáján, jelzetlen úton észrevegyem a balkanyart. Újabb nagy pirospont a túrának: szalagok helyett a kanyaroknál, elágazásoknál kis festett fatáblák jelzik a helyes irányt Mindszentkálla felé, útbaejtve a Bácsi kápolnát, szerencsére ez nem nagy kitérő. Kicsit úttalan utakon haladunk, amíg végül ismerős terepre érek: erre ment korábban a kék, én még erre jártam be - az új mindenképpen szebb. Már majdnem beérünk Mindszentkállára, amikor találkozunk a piros és kék tanösvény jelzéssel, ami a falu fölött elvisz a Kopasz-hegyig. 

Nahát, ez a Kopasz-hegy, ez nem hiányzott így 42 kilométer után. Tudtam, hogy meredek lesz. Tudtam, hogy nem fog jólesni. De azért azon az első kaptatón még így is elgondolkodtam, hogy miért is szeretek túrázni. A "hegy" mindössze 302 méter magas, hivatalosan messze van a hegy státusztól, de őt ez különösebben nem érdekli, anélkül is erős reakciókat képes kiváltani. Először van egy  - amúgy nagyon szép, füves, virágzó fás - ösvény, ami nagyjából a függőlegeshez közelít. Aztán 277 darab kőlépcső. Komolyan mondom, könnyebb, mint az előtte lévő ösvény... ideális farizomedzés.

Amikor azt hiszed, hogy fenn vagy, még pár falépcső is jön, aztán egy izgalmas peremösvény - ha nem csúszol le, megtekintheted a virágzó, harmatos és védett cseh tyúktaréj csoportjait:

és aztán végül csak felérsz. El se hiszed. Reménykedsz, hogy innen már csak lefelé - én azért körbenéztem a tetőn, ha már felküzdöttem magam, érdekes szögben és meglepően messze látszanak már a párás tanúhegyek, hol van már a Csobánc...

Nagyon kedves ötlet, hogy ahol nem pecsét van az ellenőrzőpontokon, ott vagy színes mintás festett fa számok adják a felírandó kódot, vagy fém sütiformák: itt épp nyulat kell rajzolnunk az ellenőrzőfüzetünkbe. Elindulok lefelé a tanösvény jelzésén, ami beletorkollik a korábban megmászott meredek elágazás alatti útba, ahol egy újabb kitérő vár - ez a kitérők túrája is, most a kisfaludi templomromot nézzük meg és rajzolunk újabb kódot a füzetbe. Ez már a cél előtti utolsó! Legyaloglok a faluba, a kocsma ablakában maga a Kánaán vár: ropi, kisperec, sós mogyoró, aszalt gyümölcsök. Annyira jó, pontosan erre volt szükségem! Megpakolom a zsebem és falatozva tartok kifelé Mindszentkálláról, hogy az utolsó néhány, nagyjából sík kilométert megtegyem Szentbékkálláig. Nem állítom, hogy új erőre kaptam volna, de ez a néhány falat bevitt a célba. A környezettudatos szemlélet itt is kitart: kitűző helyett emblémázott vászonszatyor jár az oklevél mellé.

Összességében egy remekül szervezett, újszerű, nagyon barátságos és kellemes hangulatú túrát kaptunk, ami ráadásul még igen szép tájakon is vezetett át, maximálisan elégedett vagyok. A gyerekeim számíthatnak egy kirándulásra erre a környékre, mert hogy van mit megnézni, az biztos.

Pirkanc 48

49.3 km, 1381 m szint, 11:45