OKT 20-23 Mátrából a Bükkbe - OKT70 túramozgalom 2. rész

 

Az előző részben a Mátraszentistvántól Galyatetőig tartó bemelegítés után két nap alatt eljutottunk Kékestetőről Sirokra, majd onnan Bélapátfalvára. Most folytatjuk a túrát Bánkúton át Mályinkára és onnan érkezünk haza.

 3.      nap - Át a Bükk-fennsíkon Bélapátfalvától Bánkútig

 Reggel induláskor meglep, hogy mennyire közel volt a vasútállomás - boltot keresve majdnem elsétáltunk addig, és észre se vettük. Nem csoda: gyakorlatilag egy buszmegálló méretű, csak épp sínek haladnak mellette. Megszerezzük az első bükki pecsétünket, és árvalányhajas mezők, aztán nyaralók között sétálunk a Gyári-tóig, ami fölé drámaian magasodik a Bél-kő. Horgászok ébredeznek mellettünk, ahogy tovább sétálunk az erdő felé.

Hajnal Bélapátfalva vasútállomáson

Pecsételés nappal szemben

Napkelte árvalányhajjal

Gyári-tó

A Lóczy-forrásban nem bízom, de folyik, bár nem a foglalásból, hanem búvópatakként a földből tör elő. Merítünk belőle, és megyünk tovább, lassan kezd emelkedni az út. Aztán letér az aszfaltról, és itt indul az igazi szerpentin: hát persze, hiszen fel kell jutnunk a fennsíkra 900 méter fölé. Innentől a sűrűn elhelyezett OKT táblákon nem is a távolságot, hanem a magasságot figyeljük: jó látni, milyen szépen emelkedünk.

Lóczy-forrás

Pihenő a Katonasíroknál

A Katonasírokig még nem olyan „igazi” az erdő: vannak benne napos, gyomos foltok. Itt azonban már hatalmas fák alatt reggelizünk a lombokon áttörő, de még nem igazán meleg napsütésben. Ez a leghűvösebb napunk, a fennsíkon, a sűrű erdőben alig érezzük a hőséget. Reggeli után tovább kaptatunk felfelé - én itt szinte gyermeki örömmel járok, nekem minden különleges, odavagyok a földből egyre-másra kibukkanó fehér mészkövekért, a karrmezőkért, nagyon vágytam ide. Az Ördög-hegy nyerge után az Őrkő-rét következik, itt már 800 méter fölött járunk.

A „kövek” jó részét kihagyjuk - minden kihagyott látnivalót sajnálok, de gyerekkel, napi húsz feletti kilométeren, főleg ezen a terepen nem nagyon fér bele plusz táv és emelkedés. Ez a szakasz így is rengeteg élményt tartogat: a Pes-kő kaputól, aztán később a Vörös-kő oldalából is nyílik panoráma. Még előtte azonban el kell mondanom, hogy ha valaki azt gondolta, hogy a fennsík egy hegytetőn lévő lapos területet jelent, az a Bükkben igencsak meglepődik: a korona név sokkal találóbb. Amellett a talaj sem könnyíti meg a túrázó dolgát: köveken, sziklákon, karrmezőkön vezet ez út. Mindezt nem panaszként mondom, én ugyanis odavoltam a vidék szépségéért és elképesztő változatosságáért.

Ezt a 22 kilométeres túraszakaszt megint nem szakítja meg település, így víz és étkezési lehetőség sincs, de most szerencsére van mindenünk, és a meleg sem kínoz annyira. A Katonasírok után a következő pihenőt a Cserepes-kői barlangnál tartjuk. Mások pálmafás tengerpartokra vágynak, nekem ez volt az egyik többéves álmom, iszonyú boldog vagyok, hogy végre ezen az ikonikus helyszínen lehetek. A barlang összkomfortos és nyáron légkondicionált is, egy élmény betérni a nagyjából 17 fokba. Kályha, főzőedények, ágyak, matracok és hálózsák, száraz tüzelő és még némi elemózsia is akad. Beleolvasunk a vendégkönyvbe és bár mi nem itt éjszakázunk, azért én írok is. A barlang előtt ebédelünk, amikor újabb túrázó érkezik a kutyájával. Kiderül, hogy ő a répáshutai erdész, és neki ez inkább csak egy séta a lakóhelyéről. Tőle kapjuk a túra egyetlen közös fotóját a Vörös-kő-bérc oldalában.

Csongor és a kilátás a Pes-kő kaputól

Cserepes-kői barlangszállás

Az egyetlen közös fotónk. Köszönjük!

A kilátás nélkülünk

Innen egy hosszú lejtő következik a bükki őserdőrezervátumig. Ennek a mára 375 hektáros területnek az első részét több, mint 200 éve kivonták a termelésből. Azóta egyre növelték a területet, mára szigorúan védett: itt a fák állva halnak meg. Nem is vezet át rajta a kék túra sem, belépés csak engedéllyel - de hosszan haladunk a kerítés és tanösvénytáblák mellett. Aztán újabb mászás következik a Tar-kőig, amelyhez viszont nem hagyjuk ki a kitérőt: csak néhány száz méter, alig emelkedik, és a kilátás mindent megér.

Innen már lassan lefelé kezdünk tartani, bár reménykedem benne, hogy nem veszítünk túl sok magasságot, hiszen a végén mégiscsak fel kell majd másznunk Bánkútra. Egyszersmind alig várom a Zsidó-rétet, hogy egyik ámulatból a másikba essek. Csongor viszont nem, ő rosszabbul bírja a meleget, duzzogva megy elöl, most nem lehet vele beszélgetni, csak túl akar lenni ezen a részen. Én viszont ámulok és bámulok: töbrök, facsoportok, zöld füvű rét, amit sehol máshol nem látni július végén. Alpesi hangulat, fenyők és tiszafák, és fel-le hullámzik az egész táj. Egymást követik a rétek erdős szakaszokkal meg-megszakítva: Keskeny-rét, Zsidó-rét, Faktor-rét - közben egy esőbeállóban, majd a Faktor-réti Madonnánál pihenünk. Most már igazán nincs messze a cél!

Zsidó-rét

Virágos rét, a háttérben egy töbör fala

Töbör

Faktor-réti Madonna

A Faktor-rét túlsó végén meglepetés fogad. Már tegnap is sokat bizonytalankodtunk amiatt, hogy a kék jelzés hosszú szakaszokon le van festve fehérre. Most itt a magyarázat: jelzésfelújítás folyik, a Bánkútra vezető utolsó emelkedő aljában találkozunk a jelzésfestőkkel. Megcsodáljuk, élőben még nem találkoztunk ezzel, és persze meg is köszönjük a munkájukat. Aztán nekivágunk az utolsó hegynek: villanyvezeték nyiladékában, szederbokrok és csalán között kapaszkodunk felfelé. Csongor itt élénkül fel, ezt nagyon szeretem benne: amikor belőlem kezd elfogyni a szufla, akkor ő rákapcsol, és lélekben szinte felhúz az utolsó erőpróbán.

És ott van Bánkút! Fényképezkedünk a parkoló kéktúratáblájával, útbaigazítást keresünk a turistaház felé - szerencsére közel van és lefelé, viszont egy teremtett lelket nem találunk ott, és minden zárva, térerőt nem találok a telefonomon. A pecsétet megtaláljuk, aztán körbejárok és megnézek minden ajtót és ablakot, mígnem az egyikből kiszól az üzemeltető hölgy anyukája. Azért átfutott a fejemen, hogy mi lesz, ha szállás nélkül maradunk - de szerencsére megkapjuk a kapukódot, bemehetünk. Jöhet a zuhany, a pihenés, a szobából telefonálni is sikerül és eldicsekszünk azzal, hogy 58 óra alatt teljesítettük az OKT70-et! A turistaház éttermében fejedelmi vacsora vár. Nagyon elégedettek és boldogok, no meg persze fáradtak vagyunk - holnap már csak 8 km lefelé!

 4.      nap (ami valójában az 5.) - Mályinkára és haza

Az utolsó nap már csak levezetés. A turistaház a bánkúti sípálya lábánál áll, ide alig süt be hajnalban a nap, amikor lefelé indulunk először füves talajon, majd kényelmes erdei úton. Csongorral arról beszélgetünk, milyen ötlet lenne innen bobpályát építeni Mályinkára: 8 km csúszás, kéktúrázóknak ingyen! Ez az ösvény már végre folyamatosan lejt, ennek ellenére már szívesen megérkeznék: a lábaim azt hiszik Bánkút volt a túra vége, pedig busz csak Mályinkáról indul, tehát össze kell szedniük magukat! Csongor szökellve halad előttem, néha alig látom, mígnem elesik és elered az orra vére. Nem ijedünk meg: a fejét nem ütötte be, ő ilyen orrvérzős típus. Azért jó néhány zsepit elhasználunk, mire tovább indulhatunk, de persze nem lassít a tempóján. Keresztezzük a Baróc-patakot, csodálkozunk a bővízűségén - tudom, egészen sok működő patakot és forrást említettem a beszámolóban, de sokkal több kiszáradttal találkoztunk. Elhaladunk a Pirító-kő igazán impozáns sziklái mellett, itt-ott felbukkan a fák között a Bánkútra vezető műút. Végre feltűnik a falu - Csongornak reklámoztam a felette magasodó, viszonylag új kilátót, de csalódnunk kell: veszélyessé vált, ezért nem látogatható.

Az utolsó szép kilátás

Pirító-kő - látjátok mellette Csongort?

Kis ösvényeken ereszkedünk lefelé a Sanyi kocsmáig, ahol pecsét és jutalom kóla vár, na meg egy kis útbaigazítás. Mályinka nagyon szép kis falu - voltunk már itt, de nem sétáltunk még keresztül rajta - itt még létezik az út mellé ültetett szilvafasor, ami a néhány héttel utánunk jövőknek majd csillapíthatja az éhét. Megtaláljuk a buszmegállót, én frissítek magamon: szandálra cserélem a túracipőt és a zoknit, lecipzározom a nadrágom szárát és belegázolok a patakba. Aztán jön a busz: Dédestapolcsányon át Egerbe utazva búcsúzunk a Bükktől, egyre távolabbról nézzük, merre is járunk. Egerből aztán kényelmes vonatozás, és itthon a család vár. Öt nap, összesen a 0. napi sétával Galyatetőre és a mai a levezetéssel 85 km: életreszóló élmény volt, és elképesztően büszke vagyok Csongorra!

Egy kis statisztika:

Kéktúraszakaszok szerint:

20. szakasz: Mátraszentistván-Galyatető 5 km, 295 m szint

21. szakasz: Kékestető-Sirok 22,5 km, 670 m szint

22. szakasz Sirok-Szarvaskő 18 km, 585 m szint

23. szakasz Szarvaskő-Mályinka 40,3 km, 1785 m szint

Napokra bontva:

0. nap: Mátraszentistván-Galyatető 5 km, 295 m szint

1. nap: Kékestető-Sirok 22,5 km, 670 m szint

2. nap: Sirok-Bélapátfalva 29,2 km, 1105 m szint

3. nap: Bélapátfalva-Bánkút 21,1 km, 1140 m szint

4. nap: Bánkút-Mályinka 8 km, 125 m szint

Összesen: 85,8 km, 3335 m szint

OKT 20-23 Mátrából a Bükkbe - OKT70 túramozgalom 1. rész

2022-ben épp 70 éve, hogy a Lokomotív Turista Egyesület jogelődje meghirdette az Országos Kék Túra mozgalmat. Hogy ezt méltóképp megünnepeljék, és ehhez a túrázók is csatlakozhassanak, idén az OKT-n belül új jelvényszerző mozgalmat írtak ki: az OKT70 - 70 éves az OKT nevűt. Ennek keretében 70 kilométert kell egyhuzamban, megszakítás nélkül, 70 órán belül teljesíteni a kéktúra vonalán - a megszakításba persze az alvás nem számít bele.

A kihívásokat szeretjük - nem kellett sokat számolgatni, hogy rájöjjek, tavaly a háromnapos túránkon 77 kilométert tettünk meg Csongorral a Cserhátban, tehát ez is menni fog. Tény, hogy az egyik legnehezebb szakaszt választottuk a legmelegebb időjárással kombinálva, de hát iskolás gyerekkel nyáron lehet igazán hosszú túrákat tenni.

Előzmény, hogy a Mátrában már összevissza megtettünk rövidebb szakaszokat, hiszen többször is nyaraltunk már ott, illetve nyár elején egy csodás esős kétnapos túrán bevettük Ágasvárt is. Igazából csak a Mátraszentistván-Galyatető rész hiányzott, és a keleti gerinc Kékestetőtől. A logisztika tehát a következőképpen nézett ki:

A 0. napon vonattal és busszal elmegyünk Mátraszentistvánra. Innen egy öt kilométeres séta Galyatető, ahol a turistaházban megalszunk. Másnap a reggeli busszal átmegyünk Kékestetőre, és nekivágunk a hullámzó gerincnek - és a tulajdonképpeni OKT70-nek - Sirokig. A következő szállást Bélapátfalván foglaltam, így adta magát a harmadik nap programja a Mátrát a Bükktől elválasztó dombvidéken át, majd Szarvaskőtől már a Bükkben. Bélapátfalvától a Bükk-fennsíkon át Bánkútig menetelünk, ahol egy újabb turistaszállón töltött éjszaka után másnap lesétálunk Mályinkára és hazautazunk.

A tervezést tett követte. Csongor is régen várta már, hogy igazán hosszú túrára induljunk kettesben, nekünk ez az anya-fia idő. Ragyogó júliusi napon vágtunk neki, és utólag azt gondolom, ilyenkor a Mátra és a Bükk a legjobb hely, ahová menekülhetünk a meleg elől. Mátraszentistvánon a buszról leszállva ugyanis éppen 20 fok volt, szinte fáztunk. Mátraszentistván és Szentlászló szinte összeér, onnan pedig a sípályán indul felfelé az ösvény. Itt már érdemes volt hátra-hátranézni az igazi mátrai kilátásokért, Galyatető felé közeledve pedig egyre több turistával is találkoztunk.

Olyan korán felértünk, hogy még a szállásunkat se foglalhattuk el, de ittunk egy kávét és Csongor egy forró csokit. A csomagunkat lerakhattuk, aztán alaposan bejártuk Galyatetőt: a kilátót, a Kodály templomot, a hatalmas parkot, a fa játszóteret, míg végül rátaláltunk a templommal szembeni apró fogadóra, ahol olcsó és finom ebédet kaptunk. A turistacentrumban még ittunk egy Kék sört - nyugi, csak én :) - megnéztük a naplementét, aztán irány az ágy - másnap korán kelünk!

1.      nap - Kékestetőtől Sirokig

 A 6:19-es busszal indultunk át Kékestetőre (mátraházi átszállással). Stílszerűen a büfé teraszán reggeliztünk, miénk volt a hegy, hűvös volt és harapni lehetett a levegőt. Elkészültek az OKT70 megkezdését igazoló időbélyeges fotók, majd nekivágtunk az első sziklás lejtőnek.

Aki erre a szakaszra indul, annak fontos tudnia, hogy Sirokig, azaz 22,5 kilométeren át nincs település, de vízvételi hely se nagyon - ha akad is forrás, vizet nem találni benne, különösen az idei aszályos nyáron. Utoljára egész napos esőben jártunk a Mátrában egy bő hónapja, most pedig, ha a fákra néztünk, azt hihettük, hogy megkezdődött az ősz. Tudtuk ezt, tehát alaposan készültünk vizes zsákkal, kulacsokkal, a turistaházba bekészített ásványvizeket is elhoztuk, és még így is nehezen értünk be Sirokra.

Sas-kő kilátó

Kilátás Sas-kőről

Az első lenyűgöző kilátást a Sas-kő bérce adta a rajta található emlékművel és a szinte teljes körpanorámával, aztán szebbnél szebb peremutakon haladtunk tovább. Annak ellenére, hogy az út az 1014 méter magas Kékes csúcsáról a 200 méter körüli tengerszint feletti magasságú Sirok felé halad, ne higgyétek, hogy kényelmes lesétálásról van szó. Sorban jönnek egymás után a csúcsok: a Szár-hegy, a Cserepes-tető (ennek csak az oldalán vezet át a kék) aztán az Oroszlánvár, majd a Szederjesvár, mígnem a Gazos-kő oldalából végre megláttuk a siroki várat. A hegyek közül néhány erdős, de sokszor kopár, kitett oldalakon kapaszkodtunk felfelé - és lefelé se volt sokkal könnyebb. Fogytán volt a vizünk is, de még hosszú ideig tartott leérni a a siroki vasútállomáshoz, majd onnan tűző, napos aszfalton a faluba. Az állomás elhanyagolt, szemetes, reménykedtünk egy vízcsapban vagy kútban, de nem találtunk. Hosszan vezetett a bekötőút a faluba - itt legalább adtak árnyékot a fák, de a házak közé beérve csak úgy sütött az aszfalt. Sirokiak, ültessetek fát!

Az egyetlen árnyék a Sirok központjába vezető úton

Több pihenővel, a métereket visszaszámolva értünk be végül a falu központjába, ahol a helyi Coop bolt volt a megmentőnk: légkondicionálás, hideg italok, gyümölcs és más rég látott nyalánkságok vártak. A bolt tövében a földön ülve frissültünk fel, mert az előtte kialakított kis park padjai mind a napon álltak. Hogy összeszedtük magunkat egy kicsit, megkerestük a szállásunkat: szerencsére a Kéktúra vendégház nem volt messze a bolttól, a szállásadónk pedig nagyon kedvesen fogadott minket.

Zuhany, felfrissülés, otthoni beszámoló után még zárás előtt visszatértem a boltba a vacsora és a reggeli hozzávalóiért, aztán álomra hajtottuk a fejünket, készülve a másnapi újabb megmérettetésre.

2.      nap - Siroktól Bélapátfalváig: irány a Bükk!

Bár a Mátra és a Bükk hegység közötti terület a térképeken dombságként szerepel, azért a faluból a Várhegyre, majd onnan a Barát és Apáca sziklákhoz és a Török asztalhoz felsétálni kora reggel, a tegnapi túrával a lábunkban nem volt egyszerű. Szerencsére bejáratódtunk, és a reggelit már az első öt kilométer után egy irtás szélén álló farakáson fogyasztottuk el. A mai első pecsételőhelyünk Rozsnakpuszta volt, először kerestük egy darazsak lakta odvas vadkörtefán a pecsétet, mire észrevettük, hogy áthelyezték az újonnan telepített OKT táblára.

Innentől kevésbé látványos útszakasz következett, de a bátori elágazásig azért rendben voltunk. Ott aztán megint forró aszfalt következett-  viszont láttunk két olyan patakot is, amiben volt víz! Szegény Csongort hiába biztattam, hogy a térkép szerint hamarosan megint erdő következik: ez korábbi irtáson éppen csak növekedni kezdő fiatalos erdő volt, ami csak itt-ott vetett árnyékot az útra. Kalapban, a vízzel takarékoskodva, meg-megpihenve, minden szellőnek örülve bandukoltunk, amikor megláttuk Szarvaskő első házait! Bíztunk benne, hogy hamarosan lekanyarodik az út a faluba, de először még át kellett vágnunk egy végtelennek tűnő szántóföldön, ahonnan menet közben a Bükk-fennsík koronáját csodálhattuk - de ez a sivatagi érzeten keveset segített.

Amikor viszont végre a falu felé kanyarodhattunk, egyik öröm érte a másikat! Geológiai tanösvényre keveredtünk - Szarvaskő ugyanis nagyon érdekes hely ebből a szempontból - aztán a Szérűskertben a turisták részére kihelyezett cukorkával fogadtak, majd írd és mondd NÉGY (!!) kútból vehettünk vizet és hűthettük magunkat! Mindennek a megkoronázása a Vár presszó volt, ahol egy hosszabbat pihentünk, kávé, alkoholmentes sör, kóla, chips és fagyi mellett - igazán kirúgtunk a hámból.

18 kilométer után újra szakaszt váltunk: a Sirok Szarvaskő szakasz ilyen rövidke, és kezdődhet a Bükk. Izgalommal tölt el: a Bükkben még - egy-egy szilvásváradi kirándulást és az Upponyi-szigethegységet leszámítva - alig túráztam. Tudtam, hogy innentől meredek mászás következik a szarvaskői Várhegyre és tovább, tehát a meglepően bővízű Eger patak partján található artézi kúton mosakodtunk, hajat és kalapot vizeztünk, és szép türelmesen nekivágtunk a kaptatónak. A várhoz nem tértünk ki - tudtuk, hogy hamarosan úgyis felülről nézzük. Ha jártál már autóval Szarvaskőn, biztosan megcsodáltad a két meredek bazaltkúp közé ékelődő falucskát az út feletti hídon áthaladó vasúttal. Most felülről és egyre feljebbről csodáljuk ezt a látványt, amit a meleg ellenére nagyon élvezek. Végül újra fák közé térünk, és nagyjából szintben haladunk.

A vasúti híd fentről

Alattunk a falu

Ez jobban tagolható, rövidebb szakaszokra bontható túra, mint a tegnapi: Szarvaskőről csak bő 7 kilométer a Telekessy vendégház pecsétje, de közben még ott a Gilitka kápolna is, a vendégháztól pedig gyakorlatilag célegyenes: 4 km Bélapátfalváig. Semmi okunk a sietségre, így a kápolnánál is pihenünk egyet, és nagyon örülünk, hogy csobog a forrás, fel is veszem ezt a ritka hangot a telefonommal. Aztán eszembe jut, hogy jó lenne nyitva lévő boltot találni Bélapátfalván. Ennek ellenére nem szaporázzuk a lépteinket: van még elemózsiánk, lesz, ahogy lesz, nem fogom a túra harmadik napján, az ötvenedik kilométeren túl siettetni a tízévest. Aztán amikor 6-7 óra körül a falu szélére érünk, azért újjáéled a remény: hátha lesz bolt!

Így érkeztünk Bélapátfalvára

Sajnos a ciszterci apátságot olyannyira felújítják, hogy a kéket el is terelték a közeléből - nem is értem, nagyon zavarna ott néhány gyalogos turista? Nem teszünk kitérőt, inkább a Bél-kő alatt a falut célozzuk meg, a látvány lenyűgöző. Aszfalton baktatunk a falu felé, és hamar meglesz a szállás is, ahol megtudjuk, hogy egy albán pékség, sőt „a Petya” is nyitva van. Előbbinél péksüteményeket, utóbbinál paradicsomot és uborkát veszünk - melegben sóval életmentő! - aztán beülünk a kocsmába egy gyümölcsös sörre. Így feltöltődve sétálunk vissza a szállásra. Nem könnyű a meleg tetőtéri szobában elaludni, de győz a fáradtság, és hamarosan alszunk, mint a bunda.

Folytatása következik!

Helló szeptember, helló őszi erdők, helló újra blogolás!

Február 12. óta egy szót sem írtam túrázásról, legalábbis ide - de ez nem azt jelenti, hogy ne jártunk volna sehol! Inkább csak azt, hogy sajnos a túrák megírása, dokumentálása az utolsó, amire idő és energia jut. Nagyon komolyan szeretnék azonban ezen változtatni most, hogy újra itt az ősz, és a gyerekeim iskolában vannak, én meg lassan utolérem magam a munkával és a bloggal is.

Álljon itt egy rövid felsorolás, hogy merre jártunk az elmúlt bő fél évben, milyen témákra lehet számítani a következő hetekben:

Még február-márciusban folytattuk a téli kék túrát, és eljutottunk Bakonynánától egészen Németbányáig. Itt aztán megálltunk, és egyelőre azóta se teljesítettünk többet az OKT-ból, de hamarosan folytatjuk!

Ehelyett Csongorral bejártuk Veszprém környékét: megnéztük szinte az összes kilátót, parkerdőt, még a bándi várat is. Úgy hozta az élet, hogy tavasszal néhány hetente rendszeresen jártunk a szomszédos megyeszékhelyre, és ezeket mindig összekötöttük rövidebb túrákkal is. Amikor pedig egyszer egyedül vitt arra az utam, felfedeztem az Eplény melletti Eperjes tanösvényt is. 

Volt egy olyan napom is, amikor kimenőt kaptam: eltölthettem egy teljes napot egyedül a Bakonyban. Mivel Csongor nélkül a kéket nem akartam járni, így megkezdtem a Közép-Dunántúli Piros túrát Zirctől a Gerence-pihenőig.

A nyár nem a mi évszakunk túrázás szempontjából. Egyrészt idén beismertük magunknak, hogy nem az jelenti az igazi pihenést, ha minél többet együtt lehetünk, hiszen a 2020-21-es tanév ebből többet is ránk kényszerített, mint szerettük volna. Így tehát a gyerekek voltak táborokban is és a nagyszülőknél is. Másrészt egyikünk se bírja jól a meleget, és olyankor szívesebben élvezzük a kertünk, lakásunk hűvösét - különösen a gyerekekre igaz ez. Azért volt egy alkalom, amikor családilag a Rám-szakadékban hűsöltünk egy forró nyári napon, mi pedig Péterrel kettesben több túrát is tettünk az Őrségben és a Börzsönyben.

Csongor a márciusi télben a Kőris-hegyen kijelentette, hogy ő most egy kicsit belefáradt a kéktúrázásba, majd nyáron a meleg miatt egyáltalán nem akart menni.

A szállásfoglalás, tömegközlekedés is nehezebbé vált a járvány miatt, így a kék túra tőlünk távolabb eső részeire egyáltalán nem jutottunk el, és a közelebbieket is pihentettük. A tavasz és a nyár inkább a hosszabb egyedüli és a közepes, kettesben megtett túráknak kedvezett, kivéve Veszprém és környékének felderítését, no meg a Rám-szakadékot. Ahogy azonban megjött az ősz, Csongorban is feltámadt a harci szellem, és várja, hogy újra nekiinduljunk a kék kalandoknak. Nem maradtok tehát túraleírások nélkül akkor sem, ha a fentieket már mind pótoltam - mire megírom, már jöhetnek az új élmények!

Tartsatok ki tehát a blog és az oldal mellett, kövessetek instagramon is, ahol a túrák mellett sok más jellegű tartalommal is találkozhattok! Hamarosan pedig érkezik a fenti túrák közül az első beszámoló.

OKT 9 - Téli túrák a Bakonyban

Karácsony előtt, karácsony után - végre szünet, én is félretehetem egy napra a sütést-főzést, karácsonyi készülődést és a munkát, és bevethetem magam egy napra Csongorral a Bakonyba az ünnep előtt, egy másik napra meg utána. Októberben Fehérvárcsurgónál hagytuk el a közös kéktúránkat, most jönnek azok a szakaszok, ahol annak idején én elkezdtem. Mivel két hónapja nem is nagyon túráztunk együtt, Csongor most egy rövidebb szakaszt kér, így első alkalommal megelégszünk a Fehérvárcsurgó-Bakonykúti közötti 12 kilométeres távval.

Borongós időben indulunk a Becsali büfétől, Kincsesbányát pedig egy buszfordulóban álló karácsonyfa mellett hagyjuk el, kicsit szürreális élmény. Émlékszem, hogy az előttünk álló dombról  korábban látni lehetett a víztározót, de most mintha más lenne az útvonal is - rég jártam már erre - meg nagyon hamar ködbe érünk a fák között. Csöpögős, nedves az erdő, sáros a talaj, de annyira örülünk, hogy végre kint vagyunk! 

Csongorból ömlik a szó, mesél és mesél, ő azért is várja mindig, hogy menjünk túrázni és csak ketten legyünk mindenféle figyelemelterelő tényező nélkül, mert már nem férnek a fejébe a történetek. Jön a Vontató-hegy és a Vaskapu-hegy közötti nyereg, van egy pici kilátásunk is, majd kiérünk a Kincsesbányát és Gúttamásit összekötő útra. Szerencsére nem haladunk ott sokáig, és a Déli légakna mellett újra felfelé kanyarodunk, távolodva az úttól. 

Hogy pontosan mi is ez a légakna, annak utána kellett néznem: a kincsesi bauxitbányászat legnagyobb bányájának, az Iszkai bányaüzemnek a kivezető nyílása, jelenleg egy több méter magas, fakerítéssel körbevett földhányás veszélyre figyelmeztető táblákkal és minimális információval. Érdemes lenne elhelyezni egy táblát a környék ipari, bányászati emlékeiről és arról, mi is van itt a lábunk alatt a mélységben.

Mindenesetre most a lábunk alatt egyre inkább a Bogrács-hegy kapaszkodója van, és mesélem is Csongornak, hogy amikor erre jártam - bő hét éve ugyanis ezen a környéken kezdtem a kék túrát - valami negatív élményem volt, de már nem is emlékszem, hogy mi, csak a Bogrács-hegy említésére bekapcsol ez az érzés. Egyelőre semmi rosszat nem látunk, haladunk meredekebben, majd lankásabban felfelé, mígnem elérünk egy tisztásra, ahol asztalok és padok fogadnak. Ez biztos, hogy új, nem volt még meg, amikor kezdtem a kéktúrát. Letelepszünk, és kipróbálunk egy új dolgot: hoztunk kis gázfőzőt, főzünk rajta teát. Most először használom, eddig nem akartam cipelni, de ekkora túrán, amikor nincs nálunk túl sok cucc, nem vészes a súlya, a forró tea viszont jólesik a szendvics mellé menet közben.

Ülve a tea ellenére is fázni kezdünk, tehát továbbindulunk, és ekkor jövök rá, miért emlékezetes számomra a Bogrács-hegy: füves, mészköves dombtető, nehezen jelölhető rajta az ösvény. Most már élénken jönnek az emlékképek: a másik irányból jöttem, és szidtam a hegy felmenőit, ahogy keveregtem összevissza, nem találva a helyes utat. Most már szerencsére van Locus a telefonomon, segít rátalálni a megfelelő csapásra, de mire rájövök erre, addigra már néhány száz méterre letértünk a kékről. Megtaláljuk a hegycsúcsot, fotózkodunk vele, aztán elkezdünk ereszkedni Bakonykúti-puszta felé, kerülve egy felhagyott kőfejtőt és megmászva egy menő mészkősziklát.

Bakonykúti-pusztáról sincsenek jó emlékeim, veszélyes kutyákra emlékszem és a kerítés hiányára, de nem ijesztem ezzel Csongort és jól teszem: a terület bekerítve, térképvázlatok hirdetik, hogy a kék ösvényt áthelyezték. Örülök neki, jó nagy, biztonságos ívben kerüljük így a pusztát és a kutyákat, a túlsó felén megint kicsit kétségbeesve keresgélve az elveszett jelzést. Végül megleljük, és innen már nagyon hamar beérünk a faluba, ami az egyik kedvencem a környéken, nagyon bájos. Ilyenkor karácsony előtt különösen: díszek és fények az ablakokon és az ajtókon, egy dekoratív és ízléses betlehem és más utcadíszek ötlenek a szemünkbe, ahogy bejárjuk a néhány utcát.

Van időnk, valamivel később jönnek értünk, így a játszótéren, amíg Csongor fázás ellen minden elemet kipróbál, főzök még egy teát. Próbáljuk meggyújtani a közösségi ház ablakában álló gyertyákat, de kudarcba fulladnak a kísérleteink, így a bögréinket két kézre fogva sétálunk, amíg fel nem gyulladnak a fények az ablakokban, és meg nem érkezik értünk a fűtött autó.

Alig egy héttel később már folytatjuk is, ezúttal gyönyörű, száraz, napos időben. Már pontosan tudjuk, merre kell tartanunk Bakonykúti után, és indulunk szántóföldek között, gyönyörű kilátással hol a Keleti-Bakonyra, hol a Vértesre. 

Hamarosan a Burok-völgy fölötti gyönyörű, kanyargós, kilátásokban gazdag ösvényen haladunk tovább a fenyők között áttűző csodás napsütésben. 

Elhagyva az erdőt és a mellettünk húzódó szurdokvölgyet, megint szántóföldekre érünk. Az erdőszélen padokat találunk, megállunk enni a napsütésben, csodáljuk a kilátást és a nem messze legelésző őzeket.

Látszik Csókakő, sokadszor búcsúzunk a Vértestől - ezt nagyon szeretem a kék túrában, hogy amikor azt hisszük, rég hátat fordítottunk egy hegységnek, újra és újra felbukkan még. Csongor befagyott pocsolyákat tör, többre rá is merészkedik, őt még gyakran elbírják, nekem esélyem sincs. A kitettebb, most napos részeken több a keményre fagyott pocsolya, amikor újra erdőbe érünk, már hatalmas tócsákat kerülgetünk és sárban cuppogunk. 

Mór látképe

Egy tisztásról rácsodálkozunk az alattunk a távolban elterülő Mórra, majd a következő erdős szakasz lejtős ösvénye már Kisgyónba vezet. Itt meghatódom: ez az első kéktúrám zárópontja, Bakonynána és Kisgyón között kezdtem. Élénken él bennem az emlék, ahogy az akkor még aprócska Csongor és a bátyja várnak itt. Akkor még a turistaház villanyóraszekrényében találhattuk a lepecsételt matricákat, mementóként ott is van a füzetemben, Csongor már új pecsétet kap.

Itt hosszabban időzünk, teát főzünk és nézzük a forgalmat, sokan jönnek-mennek autnap óval is. Elolvasom a tájékoztató táblát, egy kedves idősebb úr saját emlékeket is fűz hozzá abból az időből, amikor Kisgyón élő bányásztelep volt iskolával, kastéllyal és fürdővel. Továbbindulva a bányász emlékhelynél ha figyelünk, megláthatjuk ennek eltűnőben lévő nyomait: a szökőkút helyét, egy mohos fal maradványait.

Az előttünk álló szakasz az egyik kedvencem, nagyon látványosnak tartom. A bányász emlékhely után nem sokkal jön az erdei szentély, most nagyon szépen esik be a fény az egyszerű fakeresztre. 

Felette a Tűzköves-árok végét jelző védett geológiai feltárás, amely mellett élesen, apró ösvényen kell jobbra kanyarodnunk. Aszfaltra érünk, de hamarosan újra keskeny csapáson cuppogunk a sárban. Itt Csongor picit veszít a lelkesedéséből: elbújt a nap, a látvány már nem olyan szép, emelkedünk és azért már jó pár kilométer a lábában van. De felérünk, kiszélesedik az út, csökken a sár, és a Pilis vízmosásos völgyeire emlékeztető szakaszon járunk, fenséges bükkösben, kidőlt fák és élénkzöld mohák között. Kap egy rágógumit, ez is segít, ad egy kis motivációt.

Ez az ösvény egy még szélesebb erdei útba torkollik, már számoljuk a hátralévő kilométereket. Hamuház után utolér egy család, innentől Csongor versenytempóba kapcsol, azt mégse lehet, hogy ők érjenek először Csőszpusztára! A hátralévő útszakaszon utol is érjük őket. Közben elhagyjulk az Alba Regia barlang felé vezető leágazásokat, mesélek róla Csongornak, egyszer majd megnézzük - teljesítménytúrákon szokták vezetetten megmutatni, ilyenkor csak az aknafedél látszik.

Már látszik az erdő széle, újra aszfaltra érünk, és ott van Csőszpuszta néhány háza, főként pedig az Alba Regia Barlangkutató Állomás, amit megkerülve leülhetünk megpihenni, enni és persze pecsételhetünk is. 

Nagyon otthonos, kellemes helynek érzem, ahányszor jártam itt, mindig időztem egy kicsit. Nyáron vizet is lehet vételezni itt. Most viszont kiderül, hogy mégsem ez az utunk vége, mert csak később ér ide értünk a család. Hogy ne fázzunk, besétálunk Tésre - csak két kilométer, annyival rövidebb lesz a legközelebbi szakaszunk. Főzünk teát, megeszegetjük a maradék elemózsiánkat, megszárad a cipőnkön a sár, amíg átbeszéljük a mai túra élményeit és a terveket. Innen folytatjuk 2021-ben!

Fehérvárcsurgó-Bakonykúti 12.14 km, 316 m szint

Bakonykúti-Kisgyón 19.06 km, 512 m szint