OKT 24 - Háromnapos túra Mályinkától Zádorfalváig, a Bükkből a Borsodi-dombságig

Vegyük fel lassan a fonalat – híres vagyok arról, hogy az alapos, bő lére eresztett túrabeszámolóim jóval a túra után következnek. Most sincs ez másképpen: a következőkben a novemberi háromnapos túránkról mesélek.

Amikor ezt írom, éppen Spanyolországban üldögélek egy olajfa szomszédságában – de ebből egyáltalán nem nehéz visszaképzelnem magam a novemberi hangulatba, ugyanis 14 fok van és szakad az eső. Egészen hasonló ahhoz, amikor elindultunk Csongorral a hosszú útra otthonról Mályinkáig: ugyan hűvösebb volt, de kellemes őszi időt kaptunk arra a hétvégére.

Bő 6 órát utaztunk tömegközlekedéssel, hogy aztán mindössze 9 kilométert túrázzunk az első napon. Nincs ezzel gond, szeretem, hogy a kéktúrázásunk részévé tettük az utazást, az ország felfedezését vonatokról, buszokról is. Reggel negyed hétkor indult a vonatunk Székesfehérvárról, hogy budapesti, majd egri, végül dédestapolcsányi átszállással végül Mályinkára érkezzünk – ahol azzal kezdtük, hogy visszasétáltunk Dédestapolcsányba, hiszen a kék jelzés arrafelé vezet. Busszal már megvolt oda-vissza ez az útvonal, de gyalogosan most először. Egy fotó kedvéért az árokba mászva már a túra elején sikerült elszakítanom a nadrágomat, persze varrókészlet nem volt nálam.

Ezért a fotóért szakadt a nadrágom :)

Dédestapolcsány két részből álló, nagyon kedves falu a Bán-patak völgyében. Ez a patak választja el egymástól a Bükköt és az Upponyi-szigethegységet, miközben táplálja a Lázbérci-víztározót. A falu elhagyása után a túra egy tóparti sétát jelent nagyrészt aszfalton Upponyig. A víztározó dédestapolcsányi sarkánál megálltunk egy padnál ebédelni, élvezni a kilátást – a nyári szárazság miatt a víz szintje még ekkor is 3-4 méterrel a szokásos alatt volt.

Upponyba régóta vágytunk eljutni a kéken is Csongorral. Hogy miért az „is”? Mert kétszer töltöttünk már itt napokat Géza bácsi felejthetetlen vendégszeretetében az Erdész vendégházban. Szerettünk volna most is nála megszállni, de sajnos foglalt volt az őszi szünetre. Erről beszélgetve érkeztünk az Upponyi-szoroshoz – ahol nem kis meglepetésünkre épp Géza bácsi és a felesége sétáltak a lányukkal és az unokájukkal. Micsoda szerencse! Egyvalakit ismerünk a faluban, éppen azon gondolkodunk, hogy be merjünk-e csengetni hozzá, hiszen lehet, hogy bennünk mély nyomot hagyott, de ő nem emlékezhet minden vendégére – amikor egyszer csak ott van előttünk! Pár perc jóleső üdvözlés, beszélgetés után mégis továbbindultunk, hiszen a pecsétnél már várt a mostani szállásadónk az Öreg Somfa vendégházból.

Upponyi-szoros

Berendezkedtünk, ettünk, pihentünk – aztán sétáltunk egyet a sötétben: halottak napja volt, és szerettem volna meglátogatni a helyi temetőt, ha már otthon nem tudom. Ahogy besötétedett, a szemközti domboldalon felragyogtak a gyertyák és mécsesek, varázslatos látvány volt. Hogy így kimozogtuk magunkat, úgy döntöttünk, hogy irány az ágy – hiszen reggel korán továbbindulunk.

A második napra az Upponytól Kelemérig tartó szakasz volt a terv. Reggel ködben indultunk, de azért megnéztük az upponyi pincesort, ahonnan egyre feljebb és feljebb érve egészen kimelegedtünk. A Háromkő-bércen már kabát nélkül ettük a tízórait, és találgattuk a gomolygó ködben, melyik falu merre lehet és honnan jöhet a harangszó.

Upponyi pincesor

Három-kő-bérc

A bánhorváti elágazásig még ismerős volt a zöld fákkal és gombákkal szegélyezett útvonal, de onnantól már sosem látott ösvényeken jártunk. A putnoki országútig folyamatos erdőben haladtunk, imádtuk! Néhány aszfaltos kilométer után átkeltünk a Sajón, és előttünk voltak Putnok házai. Megkerestük a vasútállomást, pecsételtünk, aztán a városon áthaladva felderítettük, hol tudunk majd estére vásárolni, és megnéztük a belvárost is. Kocsmát ugyan nehezen találtunk, de végül sikerült hozzájutnom egy kávéhoz, és indultunk tovább. Bár korábban sok rosszat hallottam a Putnokról kivezető szakaszról, éppen nem sokkal azelőtt terelték máshová a kék jelzést, hogy mi ott jártunk. Most szép kis utcákon, aztán a várost körülvevő gyönyörű dombokon haladtunk. Csongor még panaszkodott is, hogy túlságosan meleg van – én csak élveztem a napsütést.

Közeledünk Putnokhoz

Átkelés a Sajón

Putnok

Előttünk állt az egész kéktúra számomra egyik legjobban várt látványossága: a keleméri Mohos. Ez már a „bérces Gömör” ahogy a lelkészként Keleméren dolgozó Tompa Mihály írja a Mohos-tavakról szóló versében. Rovarokkal küzdve, erdős dombhátakat megmászva közeledtünk felé, és amikor végre odaértünk, úgy örültem a helynek, mint egy kislány. Semmi nem köt hozzá, csak a Másfélmillió lépés sorozatban látottak, de azóta vágytam ide, erre a mesebeli dombtetőre. Két láptó a hegytetőn, tőzegmohával, virágokkal, cserjékkel és vékony fákkal borítva, ősi csendben, jégkorszaki növényzettel és néhány, a tájat vigyázó óriás tölggyel. Miután feltöltődtünk a látvánnyal, már csak a mai túra vége volt hátra: lesétálni a hegyről a faluba.

Kisasszony-fa a keleméri Mohosok partján

Nem gondoltam, hogy ez adja a legnagyobb kihívást a mai napon: három-négy vadul ugató kutya kísért be a faluba. Nem volt könnyű megőrizni a higgadtságomat, vigyázni Csongorra, tempósan haladni, de azért úgy, hogy a kutyák ne érezzék menekülésnek. Ez volt az első pont csaknem tíz év kéktúrázása alatt, ami komolyan elgondolkodtatott  valamiféle riasztó beszerzésével kapcsolatban. A központig szerencsére nem jutottak el velünk a kutyák: egy kis család jött szembe és visszaparancsolták őket a gazdáikhoz. Így aztán volt időnk megnézni – bár csak kívülről – a Tompa Mihály emlékházat, a parókiát és a templomot. Gyönyörű kis gömöri házak – a palóc házakhoz hasonlatosak – vannak errefelé!

Kelemérről busszal tértünk vissza Putnokra, ahol a szállásunkat foglaltam. Kicsit bonyolult volt a három nap logisztikája, de putnoki indulással sokfelé el lehet jutni, mi is kihasználtuk a rendelkezésünkre álló tömegközlekedési lehetőségeket. A szálláson pedig végre találtam varrókészletet, úgyhogy sikerült rendbe hoznom a tegnap reggel óta szakadt nadrágomat is!

A harmadik napra ismét csak egy rövid túrát terveztünk,lévén minél keletebbre járunk, annál hosszadalmasabb a hazajutás. Az előttünk álló alig 8 km azonban hosszú ideje az egyik legszebb része volt a kéktúrának. A Borsodi-dombság hullámzása a napsütésben akkor is gyönyörű, ha egyébként az erdőket szeretem legjobban. Különösen az őszi felhők játékával lenyűgöző! A nap ismét buszozással indult Putnokról vissza Kelemérre, ahonnan nagyjából két kilométer séta Gömörszőlős – ennyi kellett hozzá, hogy szarvast lássunk a környező dombokon. Gömörszőlős pedig önmagában varázslat: mindenképpen nézzétek meg a kazettás mennyezetű templomot, a régi házakat, a Tompa Mihály emlékházat, a tájházat, és térjetek be a helyi termékek boltjába. Ez egyben kávézó is – ajánlom a kéktúrás cappuccinot és gyerekeknek a kék kakaót! Finom és valódi élmény - a hátsó teraszon, a kilátásban és a természetes dekorációban gyönyörködve az igazi!

Csongor élvezi a kék kakaót

A kazettás mennyezetű gömörszőlősi templom belső tere 

Ez után jönnek a dombok, némi birkózás a kökénybokrokkal, majd lassú kanyargás Zádorfalváig. Kis ijedség is vegyült a gyönyörködésbe, mert a tegnapi kutyás élmény után a hirtelen elsuhanó fekete folt látványa érzékenyen érintett. Nem tudtam eldönteni, hogy idáig elcsavargó kóbor kutya lehetett-e, vagy rosszul láttam? Felriasztott egy csapat őzet, aztán eltűnt – minden kanyarban attól féltem, hogy ránk ront a nádasból. Szaporáztuk a lépteinket, mert egy élénkzöld kabátot láttunk jóval előrébb, és arra gondoltunk, ha kutyával találkozunk, jobb, ha nem vagyunk egyedül. Aztán kiderült, hogy a kabát a helyi marhapásztorhoz tartozik – vagy gulyásnak hívják? – így megnyugodtunk, hogy biztosan a kutya is.

Zádorfalva egyszerű és barátságos hely kis vegyesbolttal, ahol bevásároltunk a célba érésünket megünneplő és a hazaútra szolgáló elemózsiát is, majd a helyiekkel beszélgetve vártuk, hogy nyisson a kocsma. Ott pecsételtünk, a busz érkezéséig tovább beszélgetve, majd Putnokon és Miskolcon át estére otthon voltunk.

Zádorfalva, pecsét

Tartalmas három nap volt, ez a táj is belopta magát a szívembe, és Csongoréba is. A legjobbak ezek a több napos túrák, amikor a közbülső napokon nem kell buszhoz sietni, nem köt semmi, felfedezhetjük a helyet, beszélgethetünk a kocsmákban. Alig várom a következőt!

OKT 9-8 Át a Bakony fővárosán: Bakonynánáról Borzavárra

A korábbi gyönyörű, téli csodavilágos túra után ködben és sárban vágtunk neki újra a Bakonynak február elején. Nem bántuk: szeretjük a ködös erdő hangulatát, szeretjük a pocsolyákat, igyekszünk mindenben meglátni a szépet. Azért a Bakonynánától Nagyesztergárig tartó szakaszon nem volt könnyű ezt a hozzáállást megőrizni: nem túl látványos, viszont nagyon sáros, csöpögős szakaszon értük el a települést. Ami mégis érdekessé tette ezt a részt, az az, hogy jórészt a Gaja patak mentén tartottunk a forrásvidék felé. A Keleti-Bakony legfontosabb vízfolyása Veimpusztánál ered, Bakonynánától tehát nagyjából a folyása ellenében, hol a parton, hol átkelve a patakon, hol kicsit eltávolodva tőle haladtunk felfelé.

Bakonynánától Nagyesztergárig

Kevés aszfalt után emelkedő ösvényen haladtunk, alattunk a patakkal, aztán egy vizenyős, sáros laposra értünk ki, ami tavasszal, nyáron szép lehet, sőt ősszel is láttam magam előtt, de most eléggé vigasztalan látványt nyújtott. Megtaláltuk a szépet a pocsolyákban tükröződő fák látványában. Egy-két ilyen ingerszegényebb kilométer után a Gaja több ágra szakad, és vadregényesen fut a kanyargó, sziklás mederben, ezt a részt nagyon élveztük Csongorral. 

Többször kellett átkelni a patakon, ez mindig kaland, és itt fedeztük fel az első hóvirágot is, amit aztán még több követett. Aprócskák, bimbósak még, és nem is lepték el a patakpartot, de már így is a tavasz üzenetét hozták a szürke, csupasz erdőben.

A Gaja egyre kisebb, sokszor elbújik, el is hagyjuk egy mező kedvéért, én pedig ebből és a térképből, meg a hét évvel ezelőtti bejárásomból már sejtem, hogy közeledik Veimpuszta. Végre valami, kellett Csongornak egy kis látnivaló. A középkorban még népes település évszázadokon át virágzott egészen a hetvenes évek végéig, amikor a helyi gazdaságot felszámolták, a lakosságot pedig elköltöztették. A majorság épületének falai még állnak, várromra emlékeztetnek, a köztük lévő teret lassan visszaveszi a természet, a többi épületnek már nyoma sincs. Ha elolvassuk a falu történetét, az elszomorít, de a túrán haladva inkább csak egy érdekes pont a romos épület.

Veimpuszta romjai

Elhagyjuk a pusztát és egy széles mezőn vágunk át, amikor Csongor észrevesz a mező túloldalán, az erdő egyik fáján egy táblát. Ha lenne lomb a fákon, ki se látszana. Először rá is legyintek, biztosan valami teljesen általános figyelmeztető felirat, de Csongor izgalomba jön: nézzük meg! Végülis ráérünk, megnézzük. És milyen jól tesszük: ez a veimpusztai temető a maga eldugott, csendes magányában. Valamiért nagyon szeretem a kis, falusi és még inkább az erdei temetők hangulatát, itt egy kicsit megáll az idő, és a sírhalmokon, amiket még még mindig látogatnak, ezernyi hóvirág. Örülök, hogy útba ejtettük.

Veimpusztai temető

Továbbhaladva a sár nagyon megnehezíti az utunkat, most már nagyjából egyenesen felfelé baktatunk, a Gaja továbbra is a közelben csörgedezik. Már nem tudjuk, melyik apró ág az, amelyik a hivatalos forráshoz vezet, mindegy is: itt megyünk el valahol annak a pataknak a szülőhelye mellett, amely keresztülfolyik Székesfehérváron, és a mi falunk alatt is elhalad, nap mint nap átkelünk rajta. Aztán nehezen küzdve a sárral végre felérkezünk Nagyesztergár szélére, ahol az első ház mellett pihenőpadokat és asztalt találunk. 

Meg kell ágyazni a leülésnek, mert minden nyirkos, de végre elfogyasztjuk aznapi első elemózsiánkat. Még csak hét és fél kilométeren vagyunk túl, ez a szakasz most nagyon fárasztónak tűnt. Megtervezzük a hátralévőket: innen aszfalt Zircig, onnan pedig egy általam már jól ismert, rövid erdei szakasz Borzavárig.

Ködben Zircig és tovább

Indulunk is tovább, majd mielőtt a falu túlsó végén kiérnénk a Zirc felé vezető útra, feltesszük és maximális erősségre kapcsoljuk a fejlámpákat. Nagyon sűrű most a köd, itt erősebben látszik, mint az erdőben, és autóforgalom is van, ha nem is nagyon sűrű. Hátrálok egy kicsit, hogy ellenőrizzem, jól látható -e Csongor a fejlámpával, meggyőző az eredmény. Zircig azt játsszuk, hogy felismerjük-e, mi bontakozik ki a ködből.

Elég jól látható 

A városban aztán első a vasútállomás a pecséttel - 9. szakasz pipa! - aztán megnézzük az apátsági templomot, kereszülvágunk az udvaron. Emlegetem Csongornak, hogy itt kezdte kérni, hogy járjunk ketten túrázni, amikor a Reguly Antal teljesítménytúra rövid távján voltunk együtt, és most részben ugyanarra tartunk majd, de nem emlékszik.

Zirc után jön a Pintér-hegyi parkerdő, már csak négy kilométer Borzavár. 

Ezt találtuk a földön. Otthagytuk, csak a fotót hoztuk magunkkal.

A Fiatalító-forrás tábláját nem vettük észre, csak azt, hogy most már biztosan elhagytuk, mert előttünk a falu széle. Borzaváron egyszer szánkóztak a gyerekeim, erre már emlékszik Csongor! Épp a szánkópálya mellett érünk be a faluba, csak egy kis kaptató még a járdán, a kocsma teraszán pecsételünk, és a buszmegállóban falatozva várjuk, hogy értünk jöjjenek. 

Túra közben azzal biztattam Csongort, hogy innen már látjuk majd a Kőris-hegyet. Viccelődünk azzal, hogy biztosan ott van, de a ködben legfeljebb az irányt tippelhetjük. Legközelebb viszont meg is másszuk!

Bakonynána-Borzavár 16,7 km, 414 m szint

Az OKT nyugati vége, a DDK eleje - Kőszegről Bozsokra

A kellemetlen kicsengésű és csak forraltborozással kiegyensúlyozható szombati túranap után a vasárnap annyira jó volt, amennyire csak egy túra jó lehetett! Olyan élmény, aminek a feltöltő hatása azóta is kitart, ezek azok a napok, amikért igazán szeretünk túrázni, és amiért újra és újra visszatérünk, de erre a konkrét napra, különösen a délutánjára még csillagport is szórhatott valaki. Természetesen most már alaposan utánajártunk, hogy vasárnap is lesz-e a területen vadászat, de nem találtunk semmit.

Ahogy este kinéztük, reggel 7-re, nyitásra a pékségben voltunk, ahol reggelizni szándékoztunk. Nagyon finom reggelit kaptunk, és örömömre kávé is volt, evés közben néztük az ébredő várost, és próbáltuk elképzelni, milyen lehet itt élni, és reggel rendszeresen a gyönyörű épületek között elsétálni pont ebbe a pékségbe. Közben lassan kivilágosodott, mi pedig jóllakottan elindultunk Írottkő felé. Ma nem akartunk sietni, és tudtuk azt is, hogy közös túrázásaink egyik legnehezebbike áll előttünk: bár rövidebb, mint az eddigiek, viszont jó sok szintet kell legyűrnünk. A befejezéssel kapcsolatban több opció is állt előttünk. Úgy számoltam, hogy ha délután egyre felérünk Írottkőre, akkor bátran mehetünk tovább a DDK-n egészen Bozsokig. Ha ennél kevesebb időnk marad, akkor a kéket elhagyva Velem lehet a végcél, ha pedig teljesen erőnk végén leszünk a csúcson, akkor a legközelebbi autóval megközelíthető pontig, a Hörmann-parkolóig sétálunk majd le. Erősen bíztam az első verzióban, beszereztük a DDK füzeteket is, és nagyon vagánynak is tartottuk megkezdeni, sok előnye is volt (például nem kell majd egy másik alkalommal a DDK kezdéshez a csak gyalog megközelíthető Írottkőre felmenni) de erőltetni semmit nem akartam.

A hajnali napfényben fürdő városi utcákat és a Kőszegre olyannyira jellemző cégéreket nézegetve közelítettük meg a Kálvária-dombot, és Csongort előre felkészítettem, hogy ez lesz az első komolyabb emelkedő. 

A Kálvária-templomot már este mutattam neki, amikor jól látszott a sötét hegyoldalban a díszkivilágítása. Úgy értünk fel, hogy néhány reflektor még megvilágította, árnyjátékot játszottunk velük a templom falán és kíváncsiak voltunk, hogy vajon a városból látják-e az óriási árnyékunkat? Csongornak ez az emelkedő még nem esett nehezére, megnézte a szépen faragott stációkat - ha ilyet látunk, mindig sajnálkozik és felháborodik Jézus szenvedésein szegény – és sokszor mögéjük is felmászott.

A templom után nem sokkal kitértünk a kék kereszt jelzésen a trianoni kereszthez a kilátás miatt – mióta itt jártam, kis fa kilépőt építettek a kereszt előterébe, ahonnan gyönyörűen látszik a Schneeberg. Ha arra jártok, ne hagyjátok ki! Itt pillantottuk meg először Ausztria havas hegycsúcsait, amelyek még sokszor elénk kerültek aznap. A kereszt alatti erdőben pedig egy rókát is láttunk. Napi vad kipipálva.

A kereszt után hamarosan megkezdtük a hosszú mászást a Pintér-tetőre. Ez már nem tetszett Csongornak, kicsit meg is ijedtem, hogy ha ilyen nehezen viseli, mi lesz a táv további részével, de meg kell jegyeznem későbbi ilyen alkalmakra, hogy meglepően kitartó kisfiam van, csak valahogy ki kell fejeznie azt is, amikor nehéz. Végül szerencsésen felértünk, és a hegyek látványa mindent feledtetett. Ezután nagyjából szintben haladtunk, kipihenhettük az emelkedőt. A környéken nagyon szép, új fa táblák igazítanak útba, ezek alapján tértünk le hamarosan újra a kékről: a tábla egy kereszt felé igazított, ami csak 140 méterre volt, de már Ausztriában! Ha ilyen közel vagyunk a határhoz, biztosan nem hagyjuk ki! Meg is kerestük, átléptük a határt, és készültek fotók is Csongorról a határkövön.

Megint előjött a történelmi érdeklődés, meséltem neki arról, amikor ezen a környéken nem volt szabad csak így túrázni, és hogy nekem még mindig különleges élmény az, ami neki természetes: az erdőben ilyen egyszerűen átlépni a határt. Aztán jött az első mélypont, nem is értettem, hogyan csúsztunk át ebbe: Csongor kötekedős lett, semmi nem tetszett neki, sőt azt is mondta, hogy bár ne is jött volna el. Azt hiszem, egy hirtelen csoki jól jött volna akkor, tanulság a jövőre nézve, hogy ilyenkor nem kell a következő logikus pihenőhelyig várni – ez esetünkben a Hétforrás volt, ahol a kis szünet, a csoki, az alma és a Huba forrás vize megfelelő utánpótlással szolgált.

Azt tanultam meg Csongorról – és ez szintén egy olyan dolog, amelyet jó tapasztalatként el kell raktározzak más alkalmakra is – hogy valójában nem a fizikai teljesítmény fárasztja. Persze az is számít, de sokkal inkább az, hogy izgalmas, érdekes legyen a túra. Ez látványosan kiderült akkor, amikor előre figyelmeztettem, hogy az Óház-tetőre vezető emelkedő meredek lesz, készüljön fel. Bemutattam neki a lépésszámolós piramistechnikát, és felkészültem én is arra, hogy jól viseljem a nyafogást. Ami elmaradt, és nemcsak most, hanem a többi emelkedőn is. Kiderült, hogy a testi nehézség leköti Csongor energiáit, a kihívás érdekes, a nehezen elérhető cél motivál. 

Az Óház-tetőről megcsodáltuk a kilátást, Csongor a kilátó történetét megismerve – ez volt a régi kőszegi felsővár – történelmi fantasyt írt fejben, az ő elképzelése szerint oroszok támadták meg a várat, és a magyarok úgy győzték le őket, hogy borzasztóan csípős paprikás hússal kínálták őket. Ez a sztori a Vörös-keresztig kitartott, aztán következett a Stájer-házakig és kicsivel azon is túl vezető aszfalt, ami megint megerőltető volt, a körülötte kanyargó és időnként rátérő tanösvény táblái tartották bennünk a lelket. Meséltem az Alpannonia túráról és a Kendig-csúcsról, ami több látószögből is elénk került, és csodáltam az itteni oszlopcsarnokszerű bükköst. Arról is beszélgettünk – volt ilyen opciónk is – hogy milyen lehet az erdő közepén, a Stájer-házakban aludni – szerintem izgalmas!

A Stájer-házak után nem sokkal ismét meredek ösvényre tértünk. Azt nem is említettem még, hogy itt is volt hó, csak foltokban ugyan, de a kitettebb részeken rendszeresen, sok helyen pedig jeges, csúszós volt az út, sokat segítettek a botjaink. Nagyjából fagypont körüli hőmérséklet lehetett, Csongor gyakran törte a pocsolyák jegét a botjával vagy a talpával. Ez a mostani kapaszkodó is sok helyen jeges volt, nekem nehéz szakasz, Csongornak izgalmas. Többször visszafordultunk megnézni az egyre magasabb hegyoldalból elénk táruló kilátást, aztán már nem láttunk semmit a fáktól, csak a lépéseinket számoltuk és a szelet hallgattuk. 

A csúcs felé haladva egyre több volt a fenyőerdőfolt, a fejünk fölött fenyegetően zúgtak a lombok, míg mi odalent teljesen védetten, a napsütésben és a kapaszkodástól kimelegedve sapka nélkül, nyitott kabátban gyalogoltunk. Jó hangulatban értünk fel a Hörmann-forráshoz, innen már csak 2-3 kilométer a csúcs! Közben Péterrel időről időre egyeztettünk, és én itt már nagyjából lemondtam a bozsoki célról. Haladtunk és a kedvünk is jó volt, de lassúak voltunk – ami rendben is van, egy nyolcévestől amúgy se várok tempót, főleg ilyen távon és ilyen szintek mellett, meg aztán eleve úgy indultunk neki, hogy ma ráérősek leszünk és mindent megnézünk. Ez csupán annyit jelentett, hogy nem gondoltam, hogy egyre felérünk Írottkőre, akkor viszont világosban már nem érünk Bozsokra. Nagyjából a Stájerházak óta már az órámat se nézegettem emiatt. Kicsit sajnáltam, hogy nem kezdjük meg most a DDK-t, de könnyen elengedtem.

A Hörmann-forrás vizéből ittunk, és nekivágtunk az utolsó hosszú emelkedőnek az autóút túloldalán.

Itt már többször jártam, egyszer Csongor is, de nem emlékezett rá. Nekem az út mellett végig tanösvényszerűen elhelyezett táblák szoktak segíteni tagolni a haladást, és időnként ki szoktam használni az elolvasásuk idejét pihenőnek, de most nemigen volt szükség erre. Mondtam is Csongornak, hogy meglepően jól haladunk az utolsó itteni teljesítménytúrámhoz, no meg az ő korához és az időjáráshoz képest. A hó és a jég egyre gyakoribb lett a talpunk alatt, én pedig tudtam, hogy nemsokára kiérünk a határmenti szakaszra, ahol a Magyarország felőli oldalon nincs erdő, és a szél, amit egyelőre csak hallunk, hamarosan ránk is fújni fog. Az utolsó fáknál beöltöztünk, és nekivágtunk a célegyenesnek.

Az egész túrán – és a tegnapin is – alig láttunk embert, most többen jöttek lefelé, és egy könnyed léptű futó is elhagyott minket. Kicsit Delta-főcímre emlékeztető módon talpaltunk felfelé, de azért a kilátást megcsodáltuk: egészen közel látszott Szombathely, és a távolban újra megpillanthattuk a Ság-hegyet. Utólag kimértem, légvonalban több, mint 53 kilométer, és még csak nem is volt teljesen tiszta idő.

Újra erdőbe értünk balról is, és innen már tényleg csak egy kevés emelkedő és kevés kanyar jött, mígnem megláttuk az Írottkő alatti esőbeállót, amelyre szegezve várt minket a kéktúrapecsét. Lepakoltuk a hátizsákokat, koccintottunk a jutalomcsokival, és ekkor néztem az órámra: hihetetlen, de 12:59-et mutatott! Meglepve mondtam Csongornak, kíváncsi voltam, mennyire fáradt és mit reagál erre. Csípőből válaszolta: akkor mehetünk tovább Bozsokra! Ez el is döntötte a kérdést. Felmentünk a csúcsra, megnéztük a kilátót – akkor láttam, hogy magán a kilátón is van pecsét (akkor minek az esőbeállóba? jobb lett volna a fentivel pecsételni, de a hátizsákokat lenn hagytuk) fotóztuk egymást, átmentünk újra a határon, megnéztük az osztrák oldalon álló írott követ, amihez hasonlókról a nevét kapta a hegy, megcsodáltuk a kilátást, egyszóval örültünk mindannak, amit a hegy kínál – és hihetetlen öröm kerített a hatalmába mindkettőnket attól, hogy itt vagyunk, hogy eljutottunk a kék túra nyugati végére! Nekem ez az éves túracélom volt, és még decemberben sikerült! Csongorra pedig iszonyú büszke voltam.

Lesétáltunk vissza a cuccainkért, pecsételtünk az OKT és a DDK füzetünkbe is, és utóbbit ezennel meg is kezdtük: irány Bozsok! Az eufória vitt – meg a lejtő – magunkhoz képest valami hihetetlen gyorsan, és szinte végig énekelve tettük meg az első négy kilométert. Aztán emelkedni kezdett az út a Kalapos-kő felé, de szerencsére nem meredeken, a lelkesedés és a dalok pedig kitartottak. Az a kicsi aggodalom, ami volt bennem Írottkőn, hogy hogy fogja Csongor bírni ezt a plusz nyolc kilométert, teljesen eltűnt, annyira feldobott hangulatba kerültünk mindketten.

Hívtam Pétert, hogy akkor mégis Bozsok a cél. Ő már akkor úton volt értünk, és hála a technikának meg a térerőnek, elküldte az útvonalat és rajta a követhető, élő helyzetét, úgyhogy innentől gyakorlatilag versenyeztünk: vajon ő ér előbb Bozsokra autóval, vagy mi gyalog? Azért persze nem vittük túlzásba, a Kalapos-követ alaposan körbejártuk – és ha valaki a környéken jár, még ha máskor nem túrázik is, javaslom, nézze meg. Kőszegről, Bozsokról és Velemből is elérhető, meglehetősen látványos sziklaképződményről van szó.

A Kalapos-kő körül kanyargó hepehupás ösvényekről az egyenesebbre leérve már látni Bozsok házait, de a kék jelzés nem nyílegyenesen arra tart, előtte tesz még egy nagy félkört az erdőben. Fogadtunk, hogy amíg az Egyszer egy királyfit végigénekelem, elérünk-e az első házakig, és csak néhány perccel vesztettem. Péternél viszont három perccel előbb értük el a falut! Csongor a végén már szaladt, és ujjongva, magasba emelt kezekkel üdvözöltük a fák mögül előbukkanó első házat. Diadalmenetben sétáltunk végig a falun a buszmegállóig, ahol immár a második DDK pecsétünket véstük be a barna füzetbe. OKT nyugati szakasz lezárva, DDK megkezdve!

OKT Kőszeg - Írottkő + DDK Írottkő - Bozsok 22.84 km, 916 m szint

2019. december 15.