2020. június 26., péntek

Látványosságokban gazdag vértesi túra - OKT 10. Kőhányástól Szárligetig

Ez az egyik kedvenc szakaszom, és ha a közelünkben élők megkérdezik, hogy hol kezdjék a kék túrát, vagy egyáltalán a túrázást, akkor biztosan ezt, vagy legalább a Várgesztes-Szárliget útvonalat fogom ajánlani. Itt aztán van minden, érdemes többször is letérni a jelzésről: épített és természetes kilátó, vár, szurdok, tó, több forrás, kiépített pihenőhelyek, és ezeket gyönyörű, sűrű bükkösök és tölgyesek kötik össze.
Mi Kőhányáspusztáról indultunk, ahol ezúttal tényleg csak annyi időt töltöttünk, amíg felvettük a hátizsákot és kézbe a botot. Legutóbb már megnéztük a tájházat, meg aztán most kora reggel is volt, biztosan alszik még a gazda. Innen pár percen belül átvezet a jelzés a Tatabányára vezető autóúton, aztán egy magasfeszültségű távvezeték alatt, míg végül beérünk a Várgesztes előtti sűrű erdőbe. Enyhén emelkedik, kanyarog, tölgyesből bükkösbe vált, majd egy jobbkanyarral levezet a Várgesztesre tartó aszfaltra. Nincs messze a gesztesi vár, de a legutóbbi élményem alapján nem nagyon érdemes felkapaszkodni: bemenni nem lehet, kívülről viszont csak a tömör falat látni, úgyhogy ezt most kihagyjuk, lesz látnivaló bőven.

Az erdő Várgesztes felé

A falu előtt még kinn vannak a járvány miatti kérések: ne menjünk be, a pecsét a falun kívül, sátorban vár az önkénteseknél. Ez az információ már idejét múlta, az egyik pecsét még az aszfaltúton, a kéktúra tájékoztató tábláján van, a másik a falu túlsó végén, a bolt ablakrácsán. Bár mi az elsőnél pecsételtünk, azért a boltnál is megbizonyosodtunk róla, hogy megvan. 
Az aszfaltútról balra meredek lépcső indul egy kis barlanghoz, amely Mária-oltárt rejt. Hányszor elmentem alatta, de sose másztam fel, Csongor viszont imádja a lépcsőket, úgyhogy most itt volt az alkalom. Megérte, mert a Mária-szobor mellett még denevért is láttunk a barlangban. 

Lépcső a kis barlangi szentélyhez

Besétáltunk Várgesztesre, vásároltunk egy is elemózsiát a boltban, megnéztük a tavat, aztán nekivágtunk az újabb emelkedőnek, amiről egy rövid kitérőt tettünk a kék háromszög jelzésen a Zsigmond-kőre. Ezt mindenkinek javaslom, aki arra jár, mert fantasztikus kilátás nyílik Oroszlányra, a környező falvakra, és a vár is kibukkan az erdőből. A kaptató meredek, de rövid, a látványért megéri. Ha nincs zavaróan erős szél, érdemes itt letelepedni egy kis uzsonnára. 

Kilátás a Zsigmond-kőről



Mivel mi a boltnál már ettünk pár falatot, most csak kigyönyörködtük magunkat és mentünk tovább. 
Várgesztesnél kezdődik a látványos szakasz, néhány kilométerenként van valami látnivaló, tényleg olyan ez a környék, ahol bele lehet szeretni a túrázásba. Nem először járok itt, nagyon szép emlékek kötnek a környékhez: több túra és terepfutó verseny, sokat meséltem Csongornak ezekről - ő pedig szokás szerint a fantasztikus történeteivel szórakoztatott. Az első látványosság maga a Zsigmond-kő,  utána visszatérve a kékre és leküzdve az emelkedő végét hosszabb sík terep jön, aztán egy lejtővel leérünk a Mátyás-kúthoz. Itt akár napokat is el lehetne tölteni, van pihenőház - lakattal zárva, kívülről ép állapotban, nem tudom, használható-e - forrás, több tűzrakóhely, esőbeálló, pihenőpadok, asztalok és az erdei pihenőknél ritkaságnak számító hinták. Csongor boldogan vette birtokba az egyiket, amíg én megterítettem a tízórainkhoz, aztán a hintában is fejezte be a szendvicsét, és fejben már megtervezte a Mátyás-kútnál töltendő nyaralásunkat.

Tízórai hintával

Egyelőre azért még továbbindultunk a következő látnivaló, a Szarvas-kút felé. Ez ugyan kisebb, de hasonló komfort vár, még bográcsozni is lehet, viszont a forrás sajnos nem folyt most. Meglepődtem, mert bár sose láttam bővizűnek, azért mindig csepegett valamennyire, most azonban az utóbbi hetek esőzései ellenére csontszáraz volt a kút. Pihenni, egy könnyű családi kirándulásra nagyon kellemes hely.

Nagyon zöld :)

Szarvas-kút felülről

A következő látnivalóig már napos, erdőszéli szakaszon is vezetett az utunk. Én élveztem, Csongornak már sok volt a meleg - mi lesz itt még nyáron - szerencsére rétegesen öltözködött, volt mit levennie. Azt még nem is mondtam, hogy új hátizsákot kapott, ez a túra volt a próba, hogy kényelmes-e neki, tudja-e hosszú távon hordani, itt a melegben említette először, hogy úgy érzi, egyelőre még maradna a korábbi kicsi zsákjánál.
A napos szakaszról már jól látszott az útelágazás, ahol találkozunk a zöld jelzéssel és együtt haladunk tovább a szépen megtisztított Rockenbauer-emlékfáig, majd az onnan szűk egy kilométerre álló Vitányvárig. Csongor kalandot akart, így a várhoz nem a kék kereszt jelzésen, hanem a hegyoldalban kitaposott ösvényen kapaszkodtunk fel. Kellemes meglepetés várt: a vár régészeti feltárás színhelye, az utolsó látogatásom óta épülő falakat, megerősített részeket láttam. A fehér kövek ragyogtak a napfényben, sütkérező gyíkokat vertünk fel, ami Csongort újabb mesére inspirálta: majdnem a túra végéig magunkkal vittünk képzeletben egy kis gyíkot, aki nem ismerte a világot, és nekem kellett mindent bemutatnom neki, amit csak láttunk. Volt mit :)

💙






A Vitányvártól megint csak néhány rövid kilométer a körtvélyespusztai temető, különös hangulatú csendes-békés hely az erdőben. Előtte néhány éve még olyan sűrű, sötét, zord fenyves mellett vezetett az út, amilyet keveset látni a környéken, vérzett is a szívem, amikor kivágták. Mostanra viszont gyönyörű virágos rét foglalja el a helyét, el kell ismernem, hogy így is szép. Remélem, megvolt az észszerű oka az irtásnak és vigasztal, hogy méhek zúgásától zsongott a tér. 

Készül a vegyes virágméz

A Mária-szurdoknál tábla mutatja a kilátó felé vezető utat, kicsit bizonytalan vagyok, mert a szurdokban már sokszor jártam ugyan, de a kilátónál még sosem, és hosszabb a letérés a kékről, mint amire számítottam. De megtaláljuk, kék kereszt után kék háromszög, és aztán ott áll a szép új fakilátó, amire felkapaszkodva eláll a lélegzetünk.
Számomra a vértesi kéktúrának különösen kedvelt jellegzetessége, hogy mennyire éles a váltás a Vértes és a Gerecse között. A hat-hét évvel ezelőtti emlékeimben a Birka-csárdánál kiérünk az 1-es úthoz, és a szemközt elterülő szántóföld túloldalán ott emelkedik a tekintélyes Nagy-Gerecse a magasba nyúló tévétoronnyal. Most ez a látvány még szembetűnőbb, ahogy a kilátó felsőbb emeletein a fák fölé érünk, és pontosan szemben velünk ott a hegy. Innentől ő a cél, remélem, még idén nyáron elérjük. A többi irányba is érdemes nézni, mögöttünk az egyébként tömbszerű, nem túl magas és kiemelkedő csúcsokkal nem rendelkező Vértes teteje, a Nagy-Csákány. Előttünk meglepően közel terül el Tatabánya, a távolban a nagyigmándi szélkerekek, látszik a Budai-hegység, a Pilis, és nagyon a távolban, csak halvány, párás árnyként még a Börzsöny hegyei is kibontakoznak.




Középen hátul a Nagy-Gerecse

A kilátó alatti tisztáson padok, megint eszünk pár falatot, és visszatérünk a jelzésünkre a Mária-szurdok felé. A szurdokot nagyon élvezi Csongor, én meg elképzelem, milyen lehetett itt, amikor még patak csobogott a sziklákon.

Keresd a gyereket a szurdokban!

Innen aztán már nincs messze Csákányospuszta, ahol könnyebb a terep, kevés az emelkedő, és tudni lehet, hogy közel Szárliget, a cél. Cserébe viszont meleg van, süt a nap, Csongorról lekerül a póló is, szerencsére még ujjatlan trikó is van alatta. Locsolom a sapkáját vízzel és biztatom, ahogy télen elviseltük a hideget, a szelet, bizony a nyári túrázásnál is meg kell tanulni kibírni a hőséget - és még csak 24 fok van, igaz, hogy a hőérzet a tűző napon biztosan több ennél. Egyetlen magasles kínál egy kis árnyékot, oda leül Csongor, és előkerül a sópótlás, a kesudió. 


Búcsú a Vértestől


Kerüljük a csákányospusztai gazdasági épületeket, búcsúzunk a Vértes dombjaitól. A legutóbbi bejárásom óta áthelyezték a jelzést, máshol kelünk át az 1-es úton, hosszabb a szakasz vége, viszont erdősebb, így árnyékosabb. Valamilyen érdekes betonépület-maradványok szegélyezik az ösvényt, bányászathoz kapcsolódó épületeknek gondolom, de a térképről nem derül ki a mibenlétük. Itt kicsit megint élénkebb Csongor, a meleg és a pár perce látott hatalmas, repülő szarvasbogár látványa újabb történetre ihlette: ezúttal egy másik bolygón járunk, ahol hatalmasak az állatok, de csak a napon mozognak, így emberként csak úgy maradhatsz életben, ha nem jössz ki az árnyékból. Vajon miért pont ez jutott eszébe...


Sokáig haladunk a forgalmas 1-es úttal párhuzamosan - de szerencsére az árnyékban, így túléljük - aztán jön az átkelés, és innen szinte nyílegyenes, de árnyékos aszfalt Szárligetig. Csongornak már a nadrágszárát is lecipzáraztuk, és azzal biztatom, hogy elméletileg Szárligeten van a kéken egy cukrászda, még a vasútállomás előtt. Beérünk a faluba, itt is látunk egy csillét, mint Kőhányáson és Várgesztesen, aztán elmegyünk a templom mellett, és ott a cukrászda. Veszünk fagyit és hideg üdítőt, én egy kávét is, megérdemeltük! 

Szárliget temploma

A megérdemelt jutalom

Pihenünk, mosakszunk, de még néhány száz méter van a túra végéig. Csongor a bakancsot szandálra cseréli, aztán átsétálunk a vasútállomásra, megmásszuk a felüljárót, és a túloldalon vár az utolsó vértesi pecsét, és a házak után már nagyon közel a Gerecse.

Híd a Gerecsébe

Huszonkét kilométert gyalogoltunk reggeltől délutánig az első igazi nyári túránkon, rengeteg látnivalóval. Az új hátizsák még egy picit nagy lesz Csongornak, inkább rövidebb túrákon, könnyebb teherrel szoktatjuk majd hozzá és próbálgatjuk, hogy mikor nő bele. A meleget meg majd megszokjuk :)

22,49 km, 588 m szint
Kőhányáspuszta-Szárliget 

2020. június 18., csütörtök

Esőben a Vértesben - OKT 10. szakasz


Szünetelt a blog és szünetelt a túrázás is, eleinte az előző posztban leírtak miatt – mi tényleg szigorúan vettük a karantént – azért május elején kiszabadultunk a közeli dombokra a gyerekekkel, aztán egyre hosszabbra nyújtottuk a kutyasétáltatásokat, bejártuk a közvetlen környezetünket és figyeltük, ahogy kitavaszodik. Azt sajnálom, hogy az erdőben kihagytuk a tavaszt, de ennek már nem annyira a szigor volt az oka, hanem a hosszúra nyúló otthonoktatással együtt járó kimerültség – egyszerűen nem volt bennem energia, hogy kilométereket gyalogoljak az erdőben. Zöldben lenni és pihenni, valamelyest feltöltődni meg a saját kertünkben is tudtam.
A múlt hét végével azonban kitört a vakáció, és mi azonnal be is terveztük Csongorral a nyári túrák egy részét, legalábbis a hosszabbakat. Most úgy állunk a kékkel, hogy nekem megvan Írottkőtől Ősagárdig egyben az egész. Csongornak viszont „csak” Ötvöstől Írottkőig, Nógrádtól Ősagárdig, valamint a Vértesben Csókakőtől Gántig van meg, plusz mindkettőnknek a tavalyi őszi szünetben szerzett mátrai pecsétek. Ősagárdról egy többnapos túra keretében tervezünk majd továbbhaladni keletre a nyáron, addig pedig a rövidebb és közelebbi szakaszokkal vesszük fel újra a kék fonalat. Azaz folytatjuk a Vértesben egynapos túrákkal.
Az első ilyet két napja ejtettük meg, amikor már napok óta sokat esett, sőt aznapra is záporokat jeleztek elő, de a régi közhely szerint nincs rossz idő, csak rossz öltözet – nekünk már annyira hiányzott a túrázás, hogy néhány zápor és némi sár nem tarthatott vissza. Gánton folytattuk, a tömegközlekedéshez egyelőre nem tértünk vissza, a közelség miatt Péter elvitt autóval, és értünk is jött a túra végére.
Gánton nem volt könnyű öt hónap után megtalálni, hogy pontosan hol is folytatódik a jelzés, még amikor már megvolt, és haladtunk a legelők mellett a faluból kifelé, akkor is többször ellenőriztem, hogy jó irányba megyünk-e, annyira hasonlított arra az útra, amelyek beérkeztünk januárban. 
Természetesen Gánton pocsolyába gázolással kellett kezdeni

Óriási területen elszórtan tehenek legelésztek, és elkerültünk egy hatalmas tölgyfát is, amíg végül beértünk az erdőbe. Csongoron azt éreztem, hogy nem is annyira maga a túrázás hiányzott neki, mint az a többórás intenzív együttlét csak kettesben, amit a túrák adnak, és hogy kiadhassa, ami a fejében kavarog. Biztosan meséltem már, hogy ő mesél, tele van a feje történetekkel, amiket mi mesélünk neki, amiket olvas és amiket tapasztal, azokat a fantáziájával összegyúrja. 14 kilométeren át tartott szóval szinte folyamatosan, és közben meglepően tudott figyelni a természetre is, mindent észrevett.




A természet buja zöld, a levegőt harapni lehetett, olyan párás volt. Még Gánton kapott el egy kis zuhanyszerű zápor, aztán sokáig semmi. Mindszentpusztáig virágokat, gombákat és hangyákat csodáltunk, rengeteg az álganajtúró, többször láttuk őket a talajba lyukat fúrni és körülötte csoportosan tobzódni. (Mostanáig azt hittem, hogy ez a rózsabogár, de kiderült, hogy annak a lárvái kéreg alatt fejlődnek ki, ezek meg határozottan a talajba vájtak lyukakat.) Amúgy 2020-ban az év állata a tavasziálganajtúró.

Tavaszi álganajtúró

Mindszentpusztán megálltunk tízóraizni, volt szendvics, alma, csoki, víz, még száraz helyet is találtunk, ahol leülhettünk. A füzetem szerint csak 5,6 kilométer ez a szakasz, de – valószínűleg a gánti keresgélés miatt – már 7 fölött jártunk. Nem sokkal ezután kezdett esni, és enyhén, de folyamatosan ki is tartott a túra végéig, de a fák alatt szinte nem is volt érezhető, csak a tisztásokon és a rövidke aszfaltos szakaszokon. Ez az egyik leginkább erdősült szakasz, település nincs is közben, és különösebb látnivaló sem – maga az erdő az. Érdekes fák, tölgyesek, helyenként sziklák, az állatvilágból főleg a bogarak, néhány madár, a vége felé Csongor látott egy őzet is. A kedvencünk a Mindszentpuszta utáni páfrányos, a gyerekeim szerint az ilyen helyeken dínók élnek az erdőkben – ki vagyok én, hogy elvegyem az ezzel kapcsolatos hitüket? Még szép, hogy dínók élnek ott!




Érik a szamóca is, visszaemlékeztünk, hogy a télen mutattam Csongornak másutt a kis háromlevelű növénykéket, hogy ezen majd szamóca lesz késő tavasszal, most pedig lakmározhattunk belőle. Azért hagytunk a süniknek meg az utánunk túrázóknak is. A szeder virágzik, ezt majd a nyár folyamán lesz alkalmunk figyelemmel kísérni, ahogy a virág bogyóra vált, majd megérik.
Kilátásokban nem gazdag ez a túra, nincsenek magas csúcsok, találtunk azonban erdei tavat és egy térképen is jelzett, hatalmas hársfát – ezek már egészen közel voltak Kőhányáspusztához.


Az óriás hárs, a korona teteje nem is fért a képre
Nem sokkal a falu előtt volt a leggazdagabb szamócás is, innen már két marékkal vittünk apának is. Ő ott várt a kőhányási kápolna előtt, és javasolta, hogy nézzük meg a tájházat – én is javasolom nektek, hogy ne hagyjátok ki! Úgy éreztem magam, mintha a Másfélmillió lépés forgatásába csöppentem volna negyven évvel később. A tájház a tulajdonos magángyűjteménye, ahol a parasztbútorok, a hímzések és a falitányérok jól megférnek a modern élet kellékeivel, és pont ettől hiteles a kép. Nem is beszélve azokról a különlegességekről, amik a garázsban várnak a látogatóra. Nézzétek meg ti is!


Ilyenekből vár rengeteg kívül és belül is

A garázs egyik csodája - a másik meglepetés!

Gánt-Kőhányáspuszta 15.3 km