OKT 24 - Háromnapos túra Mályinkától Zádorfalváig, a Bükkből a Borsodi-dombságig

Vegyük fel lassan a fonalat – híres vagyok arról, hogy az alapos, bő lére eresztett túrabeszámolóim jóval a túra után következnek. Most sincs ez másképpen: a következőkben a novemberi háromnapos túránkról mesélek.

Amikor ezt írom, éppen Spanyolországban üldögélek egy olajfa szomszédságában – de ebből egyáltalán nem nehéz visszaképzelnem magam a novemberi hangulatba, ugyanis 14 fok van és szakad az eső. Egészen hasonló ahhoz, amikor elindultunk Csongorral a hosszú útra otthonról Mályinkáig: ugyan hűvösebb volt, de kellemes őszi időt kaptunk arra a hétvégére.

Bő 6 órát utaztunk tömegközlekedéssel, hogy aztán mindössze 9 kilométert túrázzunk az első napon. Nincs ezzel gond, szeretem, hogy a kéktúrázásunk részévé tettük az utazást, az ország felfedezését vonatokról, buszokról is. Reggel negyed hétkor indult a vonatunk Székesfehérvárról, hogy budapesti, majd egri, végül dédestapolcsányi átszállással végül Mályinkára érkezzünk – ahol azzal kezdtük, hogy visszasétáltunk Dédestapolcsányba, hiszen a kék jelzés arrafelé vezet. Busszal már megvolt oda-vissza ez az útvonal, de gyalogosan most először. Egy fotó kedvéért az árokba mászva már a túra elején sikerült elszakítanom a nadrágomat, persze varrókészlet nem volt nálam.

Ezért a fotóért szakadt a nadrágom :)

Dédestapolcsány két részből álló, nagyon kedves falu a Bán-patak völgyében. Ez a patak választja el egymástól a Bükköt és az Upponyi-szigethegységet, miközben táplálja a Lázbérci-víztározót. A falu elhagyása után a túra egy tóparti sétát jelent nagyrészt aszfalton Upponyig. A víztározó dédestapolcsányi sarkánál megálltunk egy padnál ebédelni, élvezni a kilátást – a nyári szárazság miatt a víz szintje még ekkor is 3-4 méterrel a szokásos alatt volt.

Upponyba régóta vágytunk eljutni a kéken is Csongorral. Hogy miért az „is”? Mert kétszer töltöttünk már itt napokat Géza bácsi felejthetetlen vendégszeretetében az Erdész vendégházban. Szerettünk volna most is nála megszállni, de sajnos foglalt volt az őszi szünetre. Erről beszélgetve érkeztünk az Upponyi-szoroshoz – ahol nem kis meglepetésünkre épp Géza bácsi és a felesége sétáltak a lányukkal és az unokájukkal. Micsoda szerencse! Egyvalakit ismerünk a faluban, éppen azon gondolkodunk, hogy be merjünk-e csengetni hozzá, hiszen lehet, hogy bennünk mély nyomot hagyott, de ő nem emlékezhet minden vendégére – amikor egyszer csak ott van előttünk! Pár perc jóleső üdvözlés, beszélgetés után mégis továbbindultunk, hiszen a pecsétnél már várt a mostani szállásadónk az Öreg Somfa vendégházból.

Upponyi-szoros

Berendezkedtünk, ettünk, pihentünk – aztán sétáltunk egyet a sötétben: halottak napja volt, és szerettem volna meglátogatni a helyi temetőt, ha már otthon nem tudom. Ahogy besötétedett, a szemközti domboldalon felragyogtak a gyertyák és mécsesek, varázslatos látvány volt. Hogy így kimozogtuk magunkat, úgy döntöttünk, hogy irány az ágy – hiszen reggel korán továbbindulunk.

A második napra az Upponytól Kelemérig tartó szakasz volt a terv. Reggel ködben indultunk, de azért megnéztük az upponyi pincesort, ahonnan egyre feljebb és feljebb érve egészen kimelegedtünk. A Háromkő-bércen már kabát nélkül ettük a tízórait, és találgattuk a gomolygó ködben, melyik falu merre lehet és honnan jöhet a harangszó.

Upponyi pincesor

Három-kő-bérc

A bánhorváti elágazásig még ismerős volt a zöld fákkal és gombákkal szegélyezett útvonal, de onnantól már sosem látott ösvényeken jártunk. A putnoki országútig folyamatos erdőben haladtunk, imádtuk! Néhány aszfaltos kilométer után átkeltünk a Sajón, és előttünk voltak Putnok házai. Megkerestük a vasútállomást, pecsételtünk, aztán a városon áthaladva felderítettük, hol tudunk majd estére vásárolni, és megnéztük a belvárost is. Kocsmát ugyan nehezen találtunk, de végül sikerült hozzájutnom egy kávéhoz, és indultunk tovább. Bár korábban sok rosszat hallottam a Putnokról kivezető szakaszról, éppen nem sokkal azelőtt terelték máshová a kék jelzést, hogy mi ott jártunk. Most szép kis utcákon, aztán a várost körülvevő gyönyörű dombokon haladtunk. Csongor még panaszkodott is, hogy túlságosan meleg van – én csak élveztem a napsütést.

Közeledünk Putnokhoz

Átkelés a Sajón

Putnok

Előttünk állt az egész kéktúra számomra egyik legjobban várt látványossága: a keleméri Mohos. Ez már a „bérces Gömör” ahogy a lelkészként Keleméren dolgozó Tompa Mihály írja a Mohos-tavakról szóló versében. Rovarokkal küzdve, erdős dombhátakat megmászva közeledtünk felé, és amikor végre odaértünk, úgy örültem a helynek, mint egy kislány. Semmi nem köt hozzá, csak a Másfélmillió lépés sorozatban látottak, de azóta vágytam ide, erre a mesebeli dombtetőre. Két láptó a hegytetőn, tőzegmohával, virágokkal, cserjékkel és vékony fákkal borítva, ősi csendben, jégkorszaki növényzettel és néhány, a tájat vigyázó óriás tölggyel. Miután feltöltődtünk a látvánnyal, már csak a mai túra vége volt hátra: lesétálni a hegyről a faluba.

Kisasszony-fa a keleméri Mohosok partján

Nem gondoltam, hogy ez adja a legnagyobb kihívást a mai napon: három-négy vadul ugató kutya kísért be a faluba. Nem volt könnyű megőrizni a higgadtságomat, vigyázni Csongorra, tempósan haladni, de azért úgy, hogy a kutyák ne érezzék menekülésnek. Ez volt az első pont csaknem tíz év kéktúrázása alatt, ami komolyan elgondolkodtatott  valamiféle riasztó beszerzésével kapcsolatban. A központig szerencsére nem jutottak el velünk a kutyák: egy kis család jött szembe és visszaparancsolták őket a gazdáikhoz. Így aztán volt időnk megnézni – bár csak kívülről – a Tompa Mihály emlékházat, a parókiát és a templomot. Gyönyörű kis gömöri házak – a palóc házakhoz hasonlatosak – vannak errefelé!

Kelemérről busszal tértünk vissza Putnokra, ahol a szállásunkat foglaltam. Kicsit bonyolult volt a három nap logisztikája, de putnoki indulással sokfelé el lehet jutni, mi is kihasználtuk a rendelkezésünkre álló tömegközlekedési lehetőségeket. A szálláson pedig végre találtam varrókészletet, úgyhogy sikerült rendbe hoznom a tegnap reggel óta szakadt nadrágomat is!

A harmadik napra ismét csak egy rövid túrát terveztünk,lévén minél keletebbre járunk, annál hosszadalmasabb a hazajutás. Az előttünk álló alig 8 km azonban hosszú ideje az egyik legszebb része volt a kéktúrának. A Borsodi-dombság hullámzása a napsütésben akkor is gyönyörű, ha egyébként az erdőket szeretem legjobban. Különösen az őszi felhők játékával lenyűgöző! A nap ismét buszozással indult Putnokról vissza Kelemérre, ahonnan nagyjából két kilométer séta Gömörszőlős – ennyi kellett hozzá, hogy szarvast lássunk a környező dombokon. Gömörszőlős pedig önmagában varázslat: mindenképpen nézzétek meg a kazettás mennyezetű templomot, a régi házakat, a Tompa Mihály emlékházat, a tájházat, és térjetek be a helyi termékek boltjába. Ez egyben kávézó is – ajánlom a kéktúrás cappuccinot és gyerekeknek a kék kakaót! Finom és valódi élmény - a hátsó teraszon, a kilátásban és a természetes dekorációban gyönyörködve az igazi!

Csongor élvezi a kék kakaót

A kazettás mennyezetű gömörszőlősi templom belső tere 

Ez után jönnek a dombok, némi birkózás a kökénybokrokkal, majd lassú kanyargás Zádorfalváig. Kis ijedség is vegyült a gyönyörködésbe, mert a tegnapi kutyás élmény után a hirtelen elsuhanó fekete folt látványa érzékenyen érintett. Nem tudtam eldönteni, hogy idáig elcsavargó kóbor kutya lehetett-e, vagy rosszul láttam? Felriasztott egy csapat őzet, aztán eltűnt – minden kanyarban attól féltem, hogy ránk ront a nádasból. Szaporáztuk a lépteinket, mert egy élénkzöld kabátot láttunk jóval előrébb, és arra gondoltunk, ha kutyával találkozunk, jobb, ha nem vagyunk egyedül. Aztán kiderült, hogy a kabát a helyi marhapásztorhoz tartozik – vagy gulyásnak hívják? – így megnyugodtunk, hogy biztosan a kutya is.

Zádorfalva egyszerű és barátságos hely kis vegyesbolttal, ahol bevásároltunk a célba érésünket megünneplő és a hazaútra szolgáló elemózsiát is, majd a helyiekkel beszélgetve vártuk, hogy nyisson a kocsma. Ott pecsételtünk, a busz érkezéséig tovább beszélgetve, majd Putnokon és Miskolcon át estére otthon voltunk.

Zádorfalva, pecsét

Tartalmas három nap volt, ez a táj is belopta magát a szívembe, és Csongoréba is. A legjobbak ezek a több napos túrák, amikor a közbülső napokon nem kell buszhoz sietni, nem köt semmi, felfedezhetjük a helyet, beszélgethetünk a kocsmákban. Alig várom a következőt!

Évzáró összegzés - ilyen volt 2019 túraszempontból

A 2019-es évet két nagy túracéllal kezdtem meg: az egyik a Pelso kupa teljesítése volt - soha nem vettem még részt semmilyen túrázókupában - , a másik Írottkő elérése a kéken. Az egyik sikerült, a másik nem – a Pelso kupát menet közben elengedtem a kék túra kedvéért, és rendben van ez így.

Voltak az évben családi túráink minden nyaraláson, hosszú hétvégén, voltak teljesítménytúráink családdal és anélkül, túráztam egyedül, felnőttel, gyerekkel, az ország több táján. Ebből jön most egy rövid összefoglaló, tekinthető ajánlónak is.

Januárban Noszvajban jártunk, és hatalmas szerencsénk volt az időjárással, húsz centi hóban csináltuk meg a noszvaji forrástúrát. Öten indultunk, ketten rövidebb távot vállaltak, mi hárman szánkóval kapaszkodtunk fel a Várkút csúcsára és haraptuk a források jegét. Erre a hónapra ez az egyetlen túra jutott.

Noszvaj, Attila-kút

Februárban Kitti barátnőmmel teljesítettük a Téli Tihany teljesítménytúrát, sáros, enyhe és borult időben, mégis remek kilátásokkal. Ez volt a Pelso Kupa kezdőtúrája.

Márciusban túráztam idén először kettesben Csongorral a Reguly Antal teljesítménytúra rövid távján. Itt hangzott el az a mondat, ami aztán meghatározta az év második felét: hogy Csongor szeretne megtenni egy húsz kilométeres túrát idén. Ahogy a blogból tudjátok, ez sikerült is neki. Ezenkívül a Lepke 40 esett még erre a hónapra, amit véletlenszerűen, a vasútállomáson összefutva Edittel teljesítettem, szintén a Pelso Kupa részeként.

Reguly Antal túra Csongorral

Lepke 40 Edittel

Közeleg a tavasz!

Az áprilisi Pirkanc 48 az egyik kedvenc túrám marad, emlékszem, hogy ekkor kezdett igazán kizöldülni az erdő, harapni lehetett a tavaszt, és a rendezés is csodálatos volt. A túra pedig nehéz, sok szinttel, ezért is maradhatott meg utána különösen erősen a teljesítés öröme.

Ugye milyen zöld?

A májust egy családi túrával kezdtük, a Vérteskozma 10-en a két kisebb gyerekünkkel vettünk részt, ez az az igazi örömtúra, együttlét a ragyogó májusi erdőben, könnyű táv, laza tempó. Az e havi másik túra pedig a Tanúhegyek 50 volt, szinte már hagyományosan, évek óta az egyik kedvencem, remélem, jövőre is vissza tudok menni.

Tanúhegyek 50

Nyáron nem vagyok annyira túrázós, a meleget rosszabbul bírom, és a kert sok időt elvesz, így a június egy az egyben kimaradt, tudatosan hagytam ki Pelso kupába tartozó teljesítménytúrát is. De el ne felejtsem - bár semmilyen sportalkalmazásban nem rögzítettem - azt a 10 kilométeres gyaloglást, amit a dán félsziget bokros dűnéin tettünk meg. Idén erre az egy külföldi helyre jutottunk el, de életreszóló élmény marad. Emellett azonban visszatekintve azt látom, hogy júliusban is csak egy-egy hajnali futás fért bele. Két hónapot teljesen kihagytam a túrázásból? Na ilyen idén biztosan nem lesz!

Augusztusban az Upponyi-hegységben nyaraltunk, már nem először, és bár a nagy melegben nem volt könnyű rávenni magunkat, azért egy 12 kilométeres túra belefért Bánhorvátiból a Damasa-szurdok érintésével a Háromkő-bércen át vissza Upponyba. Négyen indultunk, a szurdoknál kettéváltunk, Péter Regővel visszament Bánhorvátiba, mi Csongorral a hegyen át Upponyba.

Most fázom, ha ránézek :)

Ekkor már nagyon terveztem a kék túra folytatását, hiányzott is, meg aztán matematikailag egyre kevesebb volt az esélye, hogy sikerül év végéig elérni Írottkőre.

Szeptemberben adtam még egy esélyt a Pelso Kupának. Bár a nyarat teljesen kihagytam, a Nyitott Pincék teljesítménytúrára még visszatértem.

Aztán ennyi volt – az október már a kék túráról szólt.

Mégpedig azt hozta magával az október – és azért jelentett áttörést a kéktúrázásban – mert Csongor érdeklődni kezdett a kék túra iránt, és szeretett volna ő is velem tartani a hátralévő szakaszokon. Háromgyerekes anyaként nem egyszerű eljutni túrázni, főleg hosszabb, egésznapos túrákra, az agyam hátsó részében mindig ott van egy kis lelkiismeretfurdalás, egy kis önvád, amiért egyedül is elmegyek. Így viszont, hogy legalább az egyik gyerek velem van, a másik pedig az apjával csinál programokat kettesben, tehát a túrázás minőségi együtt töltött idő a természetben – így már nincs min aggódni. Októbertől tehát havi egy hétvége belefért, ráadásul kiderült, hogy Csongor igencsak teherbíró. Emellett az őszi szünetben a Mátrában jártunk, ahol volt egy 13 kilométeres szalamandralátó túránk az Ilona-vízeséshez, és egy másik a kék egy szakaszán. Itt ért minket az első hó a Kékes oldalában.

Novemberben és decemberben is egy-egy hétvégét töltöttünk a Kéken, ahogy erről ezeken a hasábokon hűségesen beszámoltam. Ezzel sikerült teljesíteni a másik túracélt, Írottkőt, és ezért engedtem el gond nélkül a Pelso kupa őszi és téli túráit – mert így a kisfiammal mehettem, pecsételhettem és tölthettem kettesben teljes hétvégéket.

Teljesen elégedett vagyok az évvel, 410 kilométert túráztam összesen, és ahogy az elején írtam, volt benne minden. Az év nagy hozadéka Csongor becsatlakozása, áldás, hogy ez megtörtént. 

Az idei cél egyszerű: havi egy kétnapos kéktúra Csongorral, minél tovább eljutni Keletre, és ha még beleférnek emellett egynapos túrák, akkor jöhet a DDK, vagy akár a kedvenc teljesítménytúrák akár családdal, akár egyedül.

Nektek milyen volt az évetek?

Őszi szünet Upponyban

Fantasztikus öt napon vagyunk túl, az ország egy különleges kis csücskében jártunk családostul. Szállás-, étterem-, túra- és programajánló következik, minden egyben.

Uppony a Bükk lábánál, a róla elnevezett Upponyi-szigethegységben található. Igazából a Bükkben kerestünk szállást az őszi szünetre, de egyben bérelhető házat nem találtunk, ez meg csak egy kicsit van arrébb. Nem bántuk meg, sőt. Utolsó nap hazafelé megbeszéltük, hogy ha fenn a Bükkben szállunk meg, valószínűleg a környéken túrázunk sokat, és sosem jutunk el az Upponyi-hegységbe, pedig kár lett volna kihagyni. 

Úton odafelé

A legegyszerűbb lett volna végigszáguldani az autópályán Egerig, de mi szívesen választjuk a hosszabb utakat, hogy ne csak az autópályákat lássuk utazás közben. Most kérdéses volt, hogy mennyire érdemes, ugyanis szakadt az eső. Már a B tervet fogalmazgattam a fejemben, hogy mit csináljunk, ha nem tudunk majd túrázni, de az erdőkkel szegélyezett útvonal így is szép volt. Bélapátfalvánál aztán lassan elállt az eső, a beígért szélvihar még nem érkezett meg, de mire megebédeltünk a Szomjas Csuka vendéglőben, még a nap is kisütött. Az étterem előtt kis felduzzasztott tó, felette pedig a Bél-kő Dolomitokra emlékeztető lebányászott formái emelkednek. Ha valakinek több ideje van, mint nekünk, vagy maga Bélapátfalva az úticélja, megnézheti az apátságot vagy túrázhat a Bükk szélső hegyein, a Bélkő tanösvényen is. Mi lassan hátat fordítottunk a Bükknek, hogy kora délutánra megérkezzünk Upponyba.

Szállásunk az Erdész vendégház volt, falu széli, patakparti ház, közvetlen az Upponyi-szoros bejáratánál, nekünk a legjobb hely. A ház tízszemélyes, két család vagy baráti társaságok számára ideális,de mi most öten megkaptuk az egészet. Lent tágas étkező, kis konyha, fent egy négyágyas szoba a gyerekeknek és egy hálószoba nekünk. (Lent van még két kétágyas szoba és egy fürdő, de ezeket mi most nem használtuk.) Már azelőtt foglaltam a szállást, hogy észrevettem volna, hogy a Turista magazin egy korábbi száma is ódákat zeng a helyről. Számomra a szálláshoz nagyban hozzátesz a vendéglátó személye. Géza, az erdész mindennap meglátogatott, fűtötte a kályhánkat és mellette kellemesen elbeszélgettünk, ráadásul isteni kenyeret süt és különleges sompálinkával kínált.

Az első este belaktuk a házat, megismerkedtünk Matyi kutyával, aztán a feltámadó szélben úgy döntöttünk, sötétedés előtt még sétálunk egyet, és felderítettük kicsit az Upponyi-szorost. Alig 500 méter hosszú, de meredek sziklafalaival a Tordai-hasadékra emlékeztető hely, ami rögtön vágyat ébresztett mindenkiben a sziklamászásra és a környék megismerésére. Most azonban a szél és a naplemente közeledte miatt rövidesen a meleg házat választottuk.

Hétfő

Reggel Marcival nem bírtunk nyugodni, muszáj volt felmásznunk a tegnap a szorosból látott kereszthez. Ehhez a szoroson át, majd a kék háromszög jelzésen a Kalica-tetőre vezető úton keresztül érhető el a legkényelmesebben, szinte végig emelkedő, de nem nehéz terepen, gyönyörű erdőben, ragyogó napsütésben és ragyogó őszi színek között. Csongor is velünk jött, útközben egy is kitérővel meghódítottuk a Dedevárat is, ami igazából már csak egy darab fal, de akkor sem akartuk kihagyni. Felérve a Kalica-tetőre pár lépés után kibukkanunk az erdőből, és elénk tárul a kilátás: a Bükk keleti része, a Mátra és közelebb az Uppony körüli dombok, a másik irányban pedig az Upponyi-hegység többi része és a Lázbérci-víztározó.

A tetőről kicsit ereszkedünk a keresztig, lenézve a völgyben húzódó aszfaltútra látjuk Regőt és Pétert, kijöttek sziklát mászni. Mi is mászunk, ezúttal lefelé, az egyenes utat választjuk a kereszttől a szorosig. Ebédre hazaérünk, és egy kis pihenő után úgy döntünk, egy autós túra még belefér: megnézzük magunknak Bánkutat azzal a céllal, hogy egy holnapi túrához felderítsük a lehetőségeket.

Kedd

Az előző délutáni felderítés után most már túrázni mentünk Bánkútra. A Fehér Sas panzió előtt lehet parkolni, és a kerítésen térkép és túraajánlatok is vannak. A gyönyörű, napos idő tartotta magát, így a szép kilátásban reménykedve először a legrövidebb kört választottuk, és a  Bálvány 956 méteres csúcsán álló Petőfi-kilátót néztük meg. Innen is gyönyörűen látszott a Mátra, sőt a Tátra havas csúcsai is. Aztán a panzióban megebédeltünk - gyerekekkel való várakozáshoz játszószoba és játszótér is van, az ételek finomak, a kiszolgálás kedves - és némi hezitálás után úgy döntöttünk, hogy én a gyerekekkel legyalogolok Mályinkára, Péter pedig ott felvesz autóval. Ez végül egy izgalmas, sötétedésbe nyúló túra lett, beleillesztve egy kis kitérőt Dédes várához, amit naplementében sikerült megmászni, majd végül már fejlámpával beérve Mályinkára.

Az ebéd előtti és utáni túra összesen 13 km lett, plusz a hazaút Upponyba a kaland után a gyerekekkel - erre a napra a vacsora után már nem kellett több program.

Szerda

Halottak napja - előző este mi is gyertyát gyújtottunk a vendégházban. Arra számítottunk, hogy nincs nyitva sok minden, így csak a környéken túráztunk, megint kétfelé válva. Én Marcival és Csongorral az Eszkála-tetőre másztam fel, ez pontosan a házzal szemben emelkedő sziklafal teteje, az út szerencsére nem a sziklafalon vezet, de így is épp elég meredek. Mindössze két kilométer a háztól, de semmi szerpentin, csak nyílegyenesen fel a hegy tetejére. Közben Péter Regővel a Háromkő-bércet nézte meg, vicces lett volna, ha láttuk volna egymást a két csúcsról, de nem, mindkettőről másfelé nyílt kilátás. Mi a víztározót csodálhattuk meg egy újabb szögből, illetve a falura láttunk rá. Elvileg van egy régebbi, már nem karbantartott tanösvény-jelzés is a hegyen, próbáltunk arra lejönni, de mivel fent nem találtuk meg, inkább a már ismert ösvényen jöttünk lefelé is.

Ahogy a képen is látszik, szerdán már párásabb, borúsabb idő volt, de szerencsére a kilátás így sem hagyott cserben. Az ebéd mellett elmeséltük egymásnak, ki merre járt - akkor már tudtam, hogy a Háromkőt én sem hagyhatom ki - majd újabb autós túra következett a miskolci vadasparkig. Szeretjük az állatkerteket, Regő különösen állatbolond, és ha már ilyen messze eljöttünk, nem akartuk ezt sem kihagyni. Sötétedésig ott voltunk, láttunk kulánt, ami egy veszélyeztetett vadszamárfaj, Magyarországon szerintem csak itt látható, két teljesen aktív barnamedvét, és a gyerekeknek olyan mázlijuk volt, hogy pont módjuk nyílt tevét etetni - sőt, nekem is.

A vadasparkból kifelé tartva már azt kerestem, hol tudnánk egy gyors vacsorát megejteni - az első találat volt a neten a Creppy Palacsintaház, és ki ne szeretne palacsintát vacsorázni. Abszolút bevált a hely, Marci kedvenc étterme lett. Házi limonádék, szörpök, a gyerekeknek gumibogyószörp, levesek, húsételek, édes és sós palacsintaköltemények. Az adagok nagyok, úgyhogy sajnos választani kellett az édes és a sós között, mind édeset kértünk, de bármikor visszamennék megkóstolni egy sós verziót.

Csütörtök

Ennyi túra és kirándulás után ideje volt, hogy kiáztassuk megfáradt izmainkat. A környék számos lehetősége közül a demjéni termálfürdőt választottuk, mert úgy tűnt, itt van minden: kültéri és beltéri medencék, csúszdák, sőt barlangfürdő. De még mielőtt autóba ültünk volna, azért a reggelt megint túrával kezdtük: aki még nem volt, azaz Marci, Csongor és én felmentünk a Háromkő-bércre. Előző este a házigazdánk elmesélte, hogy ő már látott ott medvenyomot, reméltem, hogy mi nem találkozunk a nyom gazdájával - szerencsére most nem látogatott ide. A kilátás innen is lenyűgöző, megérte most már a harmadik upponyi csúcsra felkapaszkodni.

A nap további részét Demjénben töltöttük, és mindent kipróbáltunk, az összes medencét, Marci az összes csúszdát, és azóta ez a kedvenc fürdője, a barlang attrakcióit, még a vízi bárt is, és a szép kilátású kinti medencéket is. Háromból két gyerekem ruhástul aludt el aznap este :)

Péntek

Sajnos eljött ez a nap is, el kellett válnunk Upponytól. Mind szerettünk volna maradni, a gyerekeim szomorúan búcsúztak Matyi kutyától és Szaffi cicától, Regő körbefotózta a házat és a kertet, nehéz volt az elszakadás.

Hogy kicsit megnyújtsuk az elválást, még a környéken maradtunk: átautóztunk Bánhorvátiba, hogy közelebbről is megnézzük a hegyekről oly sokszor megcsodált tavat. Kicsit sétáltunk a partján, megkerestük, honnan látunk rá az upponyi hegyoldalban álló keresztre, megállapítottuk, milyen könnyen "haza"sétálhatnánk innen. Megcsodáltuk a tó tiszta tükrét, a csendet és a nyugalmat, amit itt találtunk.

Hazafelé vezető útnak se a legrövidebbet választottuk, inkább kanyarogtunk egyet Ózd és Salgótarján felé. Ilyen szerpentineket kevés helyen találni az országban, mint ezeken a dombokon, újabb pont került a bakancslistámra: megtenni biciklivel is ezt az útvonalat.

Egyszóval Upponyt környékestül, szállásostul mindenkinek ajánlom. Rejtett, kevésbé ismert kistája az országnak, de öt nap kevés volt a felfedezésére...