Esőben a Vértesben - OKT 10. szakasz

Szünetelt a blog és szünetelt a túrázás is, eleinte az előző posztban leírtak miatt – mi tényleg szigorúan vettük a karantént – azért május elején kiszabadultunk a közeli dombokra a gyerekekkel, aztán egyre hosszabbra nyújtottuk a kutyasétáltatásokat, bejártuk a közvetlen környezetünket és figyeltük, ahogy kitavaszodik. Azt sajnálom, hogy az erdőben kihagytuk a tavaszt, de ennek már nem annyira a szigor volt az oka, hanem a hosszúra nyúló otthonoktatással együtt járó kimerültség – egyszerűen nem volt bennem energia, hogy kilométereket gyalogoljak az erdőben. Zöldben lenni és pihenni, valamelyest feltöltődni meg a saját kertünkben is tudtam.

A múlt hét végével azonban kitört a vakáció, és mi azonnal be is terveztük Csongorral a nyári túrák egy részét, legalábbis a hosszabbakat. Most úgy állunk a kékkel, hogy nekem megvan Írottkőtől Ősagárdig egyben az egész. Csongornak viszont „csak” Ötvöstől Írottkőig, Nógrádtól Ősagárdig, valamint a Vértesben Csókakőtől Gántig van meg, plusz mindkettőnknek a tavalyi őszi szünetben szerzett mátrai pecsétek. Ősagárdról egy többnapos túra keretében tervezünk majd továbbhaladni keletre a nyáron, addig pedig a rövidebb és közelebbi szakaszokkal vesszük fel újra a kék fonalat. Azaz folytatjuk a Vértesben egynapos túrákkal.

Az első ilyet két napja ejtettük meg, amikor már napok óta sokat esett, sőt aznapra is záporokat jeleztek elő, de a régi közhely szerint nincs rossz idő, csak rossz öltözet – nekünk már annyira hiányzott a túrázás, hogy néhány zápor és némi sár nem tarthatott vissza. Gánton folytattuk, a tömegközlekedéshez egyelőre nem tértünk vissza, a közelség miatt Péter elvitt autóval, és értünk is jött a túra végére.

Gánton nem volt könnyű öt hónap után megtalálni, hogy pontosan hol is folytatódik a jelzés, még amikor már megvolt, és haladtunk a legelők mellett a faluból kifelé, akkor is többször ellenőriztem, hogy jó irányba megyünk-e, annyira hasonlított arra az útra, amelyek beérkeztünk januárban. 

Természetesen Gánton pocsolyába gázolással kellett kezdeni

Óriási területen elszórtan tehenek legelésztek, és elkerültünk egy hatalmas tölgyfát is, amíg végül beértünk az erdőbe. Csongoron azt éreztem, hogy nem is annyira maga a túrázás hiányzott neki, mint az a többórás intenzív együttlét csak kettesben, amit a túrák adnak, és hogy kiadhassa, ami a fejében kavarog. Biztosan meséltem már, hogy ő mesél, tele van a feje történetekkel, amiket mi mesélünk neki, amiket olvas és amiket tapasztal, azokat a fantáziájával összegyúrja. 14 kilométeren át tartott szóval szinte folyamatosan, és közben meglepően tudott figyelni a természetre is, mindent észrevett.

A természet buja zöld, a levegőt harapni lehetett, olyan párás volt. Még Gánton kapott el egy kis zuhanyszerű zápor, aztán sokáig semmi. Mindszentpusztáig virágokat, gombákat és hangyákat csodáltunk, rengeteg az álganajtúró, többször láttuk őket a talajba lyukat fúrni és körülötte csoportosan tobzódni. (Mostanáig azt hittem, hogy ez a rózsabogár, de kiderült, hogy annak a lárvái kéreg alatt fejlődnek ki, ezek meg határozottan a talajba vájtak lyukakat.) Amúgy 2020-ban az év állata a tavasziálganajtúró.

Tavaszi álganajtúró

Mindszentpusztán megálltunk tízóraizni, volt szendvics, alma, csoki, víz, még száraz helyet is találtunk, ahol leülhettünk. A füzetem szerint csak 5,6 kilométer ez a szakasz, de – valószínűleg a gánti keresgélés miatt – már 7 fölött jártunk. Nem sokkal ezután kezdett esni, és enyhén, de folyamatosan ki is tartott a túra végéig, de a fák alatt szinte nem is volt érezhető, csak a tisztásokon és a rövidke aszfaltos szakaszokon. Ez az egyik leginkább erdősült szakasz, település nincs is közben, és különösebb látnivaló sem – maga az erdő az. Érdekes fák, tölgyesek, helyenként sziklák, az állatvilágból főleg a bogarak, néhány madár, a vége felé Csongor látott egy őzet is. A kedvencünk a Mindszentpuszta utáni páfrányos, a gyerekeim szerint az ilyen helyeken dínók élnek az erdőkben – ki vagyok én, hogy elvegyem az ezzel kapcsolatos hitüket? Még szép, hogy dínók élnek ott!

Érik a szamóca is, visszaemlékeztünk, hogy a télen mutattam Csongornak másutt a kis háromlevelű növénykéket, hogy ezen majd szamóca lesz késő tavasszal, most pedig lakmározhattunk belőle. Azért hagytunk a süniknek meg az utánunk túrázóknak is. A szeder virágzik, ezt majd a nyár folyamán lesz alkalmunk figyelemmel kísérni, ahogy a virág bogyóra vált, majd megérik.

Kilátásokban nem gazdag ez a túra, nincsenek magas csúcsok, találtunk azonban erdei tavat és egy térképen is jelzett, hatalmas hársfát – ezek már egészen közel voltak Kőhányáspusztához.

Az óriás hárs, a korona teteje nem is fért a képre

Nem sokkal a falu előtt volt a leggazdagabb szamócás is, innen már két marékkal vittünk apának is. Ő ott várt a kőhányási kápolna előtt, és javasolta, hogy nézzük meg a tájházat – én is javasolom nektek, hogy ne hagyjátok ki! Úgy éreztem magam, mintha a Másfélmillió lépés forgatásába csöppentem volna negyven évvel később. A tájház a tulajdonos magángyűjteménye, ahol a parasztbútorok, a hímzések és a falitányérok jól megférnek a modern élet kellékeivel, és pont ettől hiteles a kép. Nem is beszélve azokról a különlegességekről, amik a garázsban várnak a látogatóra. Nézzétek meg ti is!

Ilyenekből vár rengeteg kívül és belül is

A garázs egyik csodája - a másik meglepetés!

Gánt-Kőhányáspuszta 15.3 km

Pirkanc 48

A Pelso kupa soron következő túráján jártam tegnap a Balaton-felvidéken, szitáló esőben, és egyáltalán nem bántam. A Káli-medence varázslatos környéke ez, de nem maga a medence, mert a szélén hullámvasutazunk hegyre fel, hegyről le, csak időnként ereszkedünk le a tulajdonképpeni medencébe.

Szentbékkálláról, a turistaházból indultam reggel háromnegyed hétkor, akkor még alig néhány autó parkolt a kertben. Első hegy, első ellenőrzőpont a Fekete-hegy: a kék túrán jártam már itt, most másik irányból, jóval meredekebben közelítjük meg. Folyamatosan szemetel az eső, a hátizsákomban van rendes vízlepergető poncsó, rajtam a kevésbé jó kabát, erre a szitálásra ez is elég, a hátizsákon kívülről most debütál a hozzá vásárolt esővédő - jelentem, bevált. Az első kilométereken fülig ér a szám, de jó, hogy itt vagyok, kint vagyok az erdőben, gyalogolok, mennyire szeretem én ezt! Az esőben, párában az áprilisi erdő ragyogóan, kirobbanóan zöld. A hegycsúcs előtt először a Keleményes-kő bazaltpalacsintáinak tetejére érünk ki, innen tárul elénk a nap első kilátása. Többen mondják ironikusan, hogy "na, ezért megérte" hiszen borús, párás idő van. Én úgy vagyok ezzel, hogy a vidék ilyenkor is szép, ráadásul ezt csak az ilyen elvetemültek látják, akik esőben is felmásznak ezekre a helyekre. Szép időben bárki megnézheti. De nézzétek meg ti is, hát nem szép? 

Innen egy széles fennsíkon kell még átvágnunk, ami fennsíknak elég dimbes-dombos, hullámzó, egy-egy fával és rengeteg sárga virággal tarkítva. A jelzés itt elvész, de az ösvény elég egyértelmű, aztán ahol újra több a fa, megjelenik megint a sárga háromszög is. Addig meg ilyeneket látni:

Fekete kökörcsin

A Fekete-hegyen az első pecsét és frissítés vár, minden önkiszolgáló, nagyon tetszik. Kis bizalom kell hozzá, és nincs rá szükség, hogy két pontőr egész nap a szeles hegycsúcson fagyoskodjon. Szerintem remek az ötlet, gratulálok hozzá! A pecsét a kilátó lépcsőjén lóg, a kosarakban édes és sós rágcsálnivalók, napi első betevő falatjaim. A kilátóba is felmászom, én mindig megnézem a túráim során az utamba eső kilátókat, nagyon ritkán csalódom a látványban, most sem:

Tovább indulva a kék jelzésen haladunk, jönnek a Fekete-hegy különös látványosságai, a bazalttavak. Ritkán látni Magyarországon hegytetőkön tavakat, itt a megsüllyedt bazalton gyűlik össze a víz, lefolyása nincs, különleges növény- és állatvilága viszont van, és megnyugtató, hogy a márciusi szárazság után azért már összejött annyi eső, hogy víztükröt lehessen látni bennük. 

Végig a kéken haladunk Balatonhenyéig, a faluban alma és pecsét vár, aztán a sárga jelzésen réteken és legelőkön haladunk tovább Kapolcs felé. 

Balatonhenye felé, a távolban a Hegyestű

Hol jobban, hol kevésbé esik, időnként feltámad a szél is. "Arcom mossa eső, szárítja a szél"- jár a fejemben, ez a mai nap dala. Kisebb erdőbe érünk, buja zöld, és nagyobb fák tövében kis helyi mini-kőtengereket látni:

Az itiner szerint szűk szurdokvölgybe érünk hamarosan. A táj viszonylag lapos, csodálkozom, hogy hogyan fog idekerülni egy szurdokvölgy, aztán jobbra tőlem meglátok egy vízmosást, ami fokozatosan meredek, köves völggyé mélyül, és az út pontosan oda vezet le, majd a túlsó oldalán meredeken fel, és még feljebb, ugyanis a Királykőre kapaszkodunk fel. Számomra teljes meglepetés, hogy itt, Kapolcstól egy kőhajításnyira ilyen bazaltorgonák vannak. Talán valamivel kisebbek, mint a Szent György-hegyiek, és nem állnak ki látványosan a tájból, de elég lenyűgözőek.

A tetejükön felírandó kód, aztán mászhatunk vissza a szűk völgybe, és annak a köves alján kapaszkodunk lefelé Kapolcsra. A kocsma udvarán pecsét és terüljasztalkám, a Fekete-hegy kínálatát házi szörpökkel és zsíros kenyérrel felülmúlva. Felfrissülten indulunk tovább. Kaptató jön, erdő, szántóföld, legelők, most kicsit erőteljesebben esik, aztán egyszer csak ismerős lesz a táj: a reggel érintett sárga virágos, hullámos fennsíkra értünk vissza. Újra megmásszuk a Fekete-hegyet, és most a harmadik oldalán, a kék jelzésen ereszkedünk lefelé: visszatérünk Szentbékkállára, de előtte még útba ejtjük a töttöskáli templomromot is. A turistaházban kis pihenő következik, 26 kilométernél járunk, megérdemlünk egy zsíros kenyeret, szörpöt, savanyúságot. Az eső elállt, és bízom a hírekben, amelyek szerint nem is fog újra eleredni, tehát kicsomagolom a hátizsákot, elteszem a kabátot, ha már pakolok, előveszek egy saját szendvicset és zsebbe helyezem a csokimat, jó, ha kéznél van.

A faluból most a velétei palotarom és a kőtenger felé indulunk újra útnak. A kéktúrán már jártam itt, de nem lehet elégszer látni, mindenképpen vissza kell jönnöm gyerekekkel is. Hosszú órákat el lehet tölteni a kövek, sziklák megmászásával, felderítésével és az ismeretterjesztő táblák olvasásával.

Innen aztán hosszan a kéken haladunk, a következő nagy és látványos cél a Csobánc, de addig sem maradunk izgalmak nélkül, például az egyik szántóföld mellett talpalva egy kanyar után egyszer csak megjelenik előttünk a Tóti-hegy, vulkán a ködben:

Aztán egy marhalegelő mellett éles balkanyart veszünk, előttünk a Csobáncot jótékonyan takaró Hajagos - kérdés persze, hogy mennyire jótékony egy olyan hegy, aminek a nevét sem ismerik a közvetlen környékénél távolabb, de többekben az a kérdés merült fel a megmászása közben, hogy mi lesz velünk a Csobáncon, ha már itt izzadunk? Méretéhez képest meglepő, meredek emelkedőkkel riogat minket a Hajagos, vissza-visszacsúszkálunk, nagy hasznát veszem a botnak, és még így se egyszerű a mászás. Megküzdve vele, kiérünk egy műútra és most már tényleg előttünk magasodik a Csobánc. Őt legalább már ismerem, nem ér váratlanul, és jólesik, hogy úgy jön ki a lépés, hogy egyedül maradok ezen a szakaszon, mert én bizony meg-megállok szusszanni egyet (a jó öreg piramistechnika) és jobb szeretem, ha nem kerülgetnek ilyenkor. Türelem, kitartás, tudom, hogy felérek, csak hát nem könnyű így 35 kilométer után. Viszont nagyon szép az egyre jobban kitáruló panoráma, a ködbe burkolózó Badacsonnyal.

Végül felérek, örömködöm, körbenézek, az útitársak, akikkel hol utolértük, hol elhagytuk egymást, az egyik padon szusszannak éppen, én indulok tovább, tudva, hogy úgyis utolérnek. Még mindig a kéken ereszkedem lefelé, és most már érzem a fáradtságot - érdekes, 32-nél még semmi bajom sem volt, meglepődtem, hogy nahát, már ennyi, milyen jól bírom, csak hát közbejött ez a két hegy - és a leereszkedés sem egyszerű, aztán meg nagyon kell figyelni, hogy a hegy szoknyáján, jelzetlen úton észrevegyem a balkanyart. Újabb nagy pirospont a túrának: szalagok helyett a kanyaroknál, elágazásoknál kis festett fatáblák jelzik a helyes irányt Mindszentkálla felé, útbaejtve a Bácsi kápolnát, szerencsére ez nem nagy kitérő. Kicsit úttalan utakon haladunk, amíg végül ismerős terepre érek: erre ment korábban a kék, én még erre jártam be - az új mindenképpen szebb. Már majdnem beérünk Mindszentkállára, amikor találkozunk a piros és kék tanösvény jelzéssel, ami a falu fölött elvisz a Kopasz-hegyig. 

Nahát, ez a Kopasz-hegy, ez nem hiányzott így 42 kilométer után. Tudtam, hogy meredek lesz. Tudtam, hogy nem fog jólesni. De azért azon az első kaptatón még így is elgondolkodtam, hogy miért is szeretek túrázni. A "hegy" mindössze 302 méter magas, hivatalosan messze van a hegy státusztól, de őt ez különösebben nem érdekli, anélkül is erős reakciókat képes kiváltani. Először van egy  - amúgy nagyon szép, füves, virágzó fás - ösvény, ami nagyjából a függőlegeshez közelít. Aztán 277 darab kőlépcső. Komolyan mondom, könnyebb, mint az előtte lévő ösvény... ideális farizomedzés.

Amikor azt hiszed, hogy fenn vagy, még pár falépcső is jön, aztán egy izgalmas peremösvény - ha nem csúszol le, megtekintheted a virágzó, harmatos és védett cseh tyúktaréj csoportjait:

és aztán végül csak felérsz. El se hiszed. Reménykedsz, hogy innen már csak lefelé - én azért körbenéztem a tetőn, ha már felküzdöttem magam, érdekes szögben és meglepően messze látszanak már a párás tanúhegyek, hol van már a Csobánc...

Nagyon kedves ötlet, hogy ahol nem pecsét van az ellenőrzőpontokon, ott vagy színes mintás festett fa számok adják a felírandó kódot, vagy fém sütiformák: itt épp nyulat kell rajzolnunk az ellenőrzőfüzetünkbe. Elindulok lefelé a tanösvény jelzésén, ami beletorkollik a korábban megmászott meredek elágazás alatti útba, ahol egy újabb kitérő vár - ez a kitérők túrája is, most a kisfaludi templomromot nézzük meg és rajzolunk újabb kódot a füzetbe. Ez már a cél előtti utolsó! Legyaloglok a faluba, a kocsma ablakában maga a Kánaán vár: ropi, kisperec, sós mogyoró, aszalt gyümölcsök. Annyira jó, pontosan erre volt szükségem! Megpakolom a zsebem és falatozva tartok kifelé Mindszentkálláról, hogy az utolsó néhány, nagyjából sík kilométert megtegyem Szentbékkálláig. Nem állítom, hogy új erőre kaptam volna, de ez a néhány falat bevitt a célba. A környezettudatos szemlélet itt is kitart: kitűző helyett emblémázott vászonszatyor jár az oklevél mellé.

Összességében egy remekül szervezett, újszerű, nagyon barátságos és kellemes hangulatú túrát kaptunk, ami ráadásul még igen szép tájakon is vezetett át, maximálisan elégedett vagyok. A gyerekeim számíthatnak egy kirándulásra erre a környékre, mert hogy van mit megnézni, az biztos.

Pirkanc 48

49.3 km, 1381 m szint, 11:45

Dr. Hegyi Imre emléktúra

Vissza a terepre! Ez az én időm, nem a nyár. Na, nem is pont a mai szakadó eső, de nem zavart, és olyan túrán vehettem részt, aminek minden percét élveztem.

Az edzéstervem erre a hétvégére egy félmaratont írt elő. Versenyre nem akartam nevezni, és vágytam már nagyon terepre, kerestem hát egy teljesítménytúrát, ami közel van, és megfelel a táv. A Dr, Hegyi Imre emléktúrát találtam a Bakonyban, Kisgyón körül. A napokban az esőzések miatt máshol lemondtak néhány megszervezett túrát, Kisgyón közelében is áradt a Gaja, nem voltam biztos benne, hogy megtartják, de még ma reggel sem találtam sehol, hogy lefújnák, hát nekivágtam. 

Tiszta időben (meg enyhén párásban is) tőlünk is látszik a Bakony. Most még közeledve se láttam, először Iszkaszentgyörgyről pillantottam meg az autóból erős párában. Ott még reménykedtem, hogy talán száraz idő lesz, még ha borús is. Aztán Bakonycsernyéig esett, ott meg egy kifejezetten erős zápor kapott el. Nem is voltak nagyon sokan Kisgyónban, az indulásnál, de azért volt mozgás, én voltam a huszadik induló a húszas távon.

Az elején még nem is volt vészes, enyhe eső, emelkedő, aszfaltos út. Mondjuk rögtön tettem egy kis kitérőt, amit nem kellett volna, sebaj, annyival is több lesz a táv meg a szint. Vagy elmaradt egy szalag, vagy nem vettem észre, ettől eltekintve mindenhol remekül volt jelezve az út.

Amikor még el se indultam, nyolcperces átlagot terveztem, aztán rájöttem, hogy ez nem volt egy átgondolt ötlet: az előző terepfutásaimon a kilencpercest se sikerült elérni, pedig nem volt ilyen dagonya. Módosítottam magamban az elképzelést kilences célra. A kezdeti aszfaltos erdei út után erdőbe tértünk, volt sár, pocsolya, pára, mindenütt víz - tényleg, ha valaki aggódott korábban a patakok vízszintje miatt, most már ne tegye, ott is patak van, ahol korábban sose volt.

Az első erdős szakasz, még enyhe esőben

Sok gombát is láttam, sokfélét, ha épp nem esik, meg főleg ha nem futok és nem telefon van nálam, hanem fényképezőgép, akkor fotóztam volna őket, és keresgélném, hogy milyen fajták. Kicsik, nagyok, fehérek, barnák, tölcsér alakú narancssárgásak, de így csak ezt a kis pirosat fotóztam, ezt is elmosódva.

Innen az erdőből aztán egy legelő szélére értünk, az is jól ki volt szalagozva, nemsokára pedig megláttuk Bakonycsernye szélső házait. A pecsételőpont a focipályán volt, nagyjából öt kilométernél. Kis kitérés, aztán vissza a faluba és tovább néhány utcán, majd újabb legelő. Na, a néhány utcán kezdett úgy igazán esni. Bedugtam az itinert a ruhámba, mondjuk ettől ugyanúgy szétázott, majd nem sokkal később meg is álltam, hogy a telefont is a hátizsák mélyére rejtsem. Innen kezdődtek a jelentősebb emelkedők, fenyveserdő szélében haladtunk hullámvasutazva, a ruhámból csavarni lehetett a vizet, de mivel igazán hideg nem volt, a szél se fújt, így nem zavart. Az út tele pocsolyával, illetve sok helyen inkább a pocsolya között volt némi út, az is bokáig érő sár.

De itt már nem zavart, úgyis csurom vizes voltam, futottam bele, ahogy tudtam, inkább arra figyeltem, hogy ha lehet, azért ne essek el. A hullámvasutazás után aztán kereszteztük a jásdi műutat, majd újra legelő következett a kék kereszt jelzésen, és itt álltam meg hitetlenkedve, hogy nahát, elállt az eső. Gyorsan elő is kaptam a telefont, itt az alkalom pár fotóra.

Ködözik a Bakony

Itt még nem is olyan sáros (de a nadrág csurom víz, szárazon világosszürke)

Aztán körülbelül eddig is tartott az esőszünet, telefon el, kapucni vissza, és odafutottam a képen párálló dombokhoz, be az erdőbe. Itt is volt egy kis elbizonytalanodásom, ugyanis szegény itinerem eddigre ronggyá ázott, és nem emlékeztem, hogy a kék kereszt jelzésen kell-e tovább menni vagy egyenesen, a szalag meg olyan kétértelműen volt kitéve. De jött egy túrázó és segített, tehát nekivágtunk egy jó komoly emelkedőnek a kék kereszten. Felkapaszkodtunk, kanyarogtunk egy kicsit az erdőben, és már ott is volt a Dr. Hegyi Imre emlékpark, amit néhány éve létesítettek a névadó néprajzkutató tiszteletére a jásdi út mellett, érdemes megnézni, autóval is megközelíthető. Itt is volt egy pecsételőpont nagyon kedves bácsival, sörrel is kínált, majdnem elfogadtam, de hirtelen rájöttem, hogy haza is kell vezetnem :)
Átszeltük a műutat és folytattuk tovább az emelkedést a kék kereszten, majd egy kavicsos erdei úton a kék jelzésen. Ott láttam ezt:

Szántóföldön összegyűlő víz, ahogy megtalálja az útját. Nem patak, itt nem szokott patak lenni.

Itt elhagytam a túrázót, belehúztam a futásba - még megvolt a kilenc perc alatti átlagom - majd letértem a kék barlang jelzésre az Alba Regia barlang felé. A szalagozás levitt a jelzésről, nehezebb, letört gallyakkal teli terepen kapaszkodtam felfelé, majd egy szedres bozótosba értem. Látszott, hogy nem sokkal ezelőtt megrendszabályozták a bozótost, de a szeder elég öntörvényű növény, tele is van piros karcolásokkal a lábam. Viszont innen szépen szalagozott zsombékosba értem - magas fű, az alján több centi víz - és nemsokára megérkeztem a barlanghoz. Újabb pecsét, és megnéztem a bejáratot is, ha már itt voltam.

Innen megint szalagozott dzsindzsa következett, és amíg barlangot néztem, utolért a túratárs is. Ettem pár szem szedret, ha már a természet ingyen kínálja a frissítőt.

A szederág alatt-mögött az az ösvény próbál lenni

Szerencsére a bozót nem tartott sokáig, bár több sebből véreztem, mire kikeveredtünk belőle és rátértünk a piros jelzésre. Ez aztán - a barlang jelzéssel együtt, amit felfelé elhagytunk - levitt a hamuházi erdészházig, ami megint pecsételőhely volt. Érdekes, hogy az első nagyjából tíz kilométeren volt összesen két pont, a maradékon pedig hat, sűrűn követték egymást. 

Innen már ismertem az utat, végig a kéken kellett futnom Kisgyónig. Kis emelkedő, az elágazásban újabb pont, bár nem telt még el egy kilométer se az előző óta (gondolom, a tízes és ötös táv miatt voltak ezen a szakaszon ilyen sűrűen). Aztán következett a túra legszebb erdei szakasza, itt már jártam és örültem, hogy újra járhatok: a Dobogókő környékére emlékeztető vízmosásos, bükkerdős rész. Víz itt is rengeteg volt, de szerencsére bozótos már nem. 

Kék ösvény

Aztán elértem az erdei szentélyt, a pontőrök még előtte vártak egy esőbeállóban, és innen már csak pár kilométer, gyakorlatilag célegyenes. Még az Alba Regia barlangnál a barlangnézés, az emelkedők és a bozótosok miatt 9:30 fölé lassult a tempóm, a Hamuház óta azon igyekeztem, hogy a hátralévő rövid távon lefaragjam azt a fél percet. Nem hittem volna, hogy sikerül, de olyan jó tempót futottam a végén, hogy ha pár méterrel arrébb van a kisgyóni kulcsosház kapuja, meglett volna a kilences átlag :) Csuromvizesen beérkeztem egy lendületes futás után, egy olyan túra végén, aminek minden percét élveztem. Nem tudom, mi hatott így rám, hiszen az időjárás vagy a kilátás nem volt épp ideális, mégis, semmi nem zavart, huszonegy kilométer tömény örömfutásban volt részem. A szervezés is remek volt, jó itiner, szalagozás, kedves pontőrök, egyes frissítőpontokon víz, müzliszelet, Balaton szelet, a célban választható zsíros vagy lekváros kenyér, mosakodási lehetőség, emléklap és jelvény. 

Az autóban volt egy száraz pulcsim, levettem a csuromvizes futócuccot, fel a pulóvert, a hátizsákban szerencsére szárazon maradt széldzsekimet a derekamra tekertem, a zoknimat is szárazra cseréltem (csak cipőt nem vittem) és így vezettem haza. Amiben az a vicces, hogy útközben be kellett mennem egy boltba - szoknyaként viselt világító narancssárga széldzsekiben :D

Táv: 21.21 km     Szint: 568 méter    Idő: 3:11:16     Tempó: 9:02 perc/kilométer     MTSZ pontok: 40