Pálos 70 másodszor

Itt vagyok újra, a blogon is és ott voltam Márianosztrán is szombat éjjel újra. Mert a Pálos70 olyan, hogy menni kell megint. Tavaly akkor tudtam, hogy vissza fogok menni, amikor kihagytam a budaszentlőrinci pecsétet (szerencsére a teljesítést elfogadták azért, és idén jobban kijelölték). Idén nem is tudom, mikor futott át teljesen természetesen a gondolat az agyamon, hogy "jövőre majd..." de elkaptam és rámosolyogtam: ezek szerint jövőre is jövök. Mert ez a tökéletes túra és élmény.

A tavaly bevált szervezéssel Zitáéknál aludtam egy kellemes késő esti beszélgetés utám - tudtam, hogy ettől csak nehezebb lesz másnap, de nem volt szívem kihagyni ezt a ritka alkalmat egy baráti beszélgetésre. Két villamosmegállóra voltam a Gellért tértől, csak négykor keltem az ötös rajthoz, pontban ott voltam a Sziklatemplomnál. Melegebb volt, mint tavaly, 10-11 fok körül, kellemes hajnali hűvös idő, fogyó holdsarló a Szabadság híd fölött.

Gyors, profi rajtoltatás után indulás - most én is profibb voltam annyival, hogy eleve rajtam volt a fejlámpa, nem kellett megállnom előkeresni, amikor a Gellérthegyen elfogyott a közvilágítás. Még bot nélkül gyalogoltam a csodás panorámát nyújtó ösvényeken és lépcsőkön a hegyoldalban, a Gellért-szobor mögött - vajon hány budapesti jön fel ide életében? 

Pest és Buda szobra a Gellérthegyen

Visszatekintés a városra

Aztán le a másik oldalon, át a Hegyalja úton és a Tabánon. Emlékszem, már tavaly is nagyon tetszett, hogy ahol csak lehet, parkokon, zöldterületeken át viszik a hosszas budapesti szakaszt. A Tabánban pont ott mentem túl a jelzésen, ahol tavaly, a mögöttem gyalogló túratárs követett is, aztán látta, hogy elbizonytalanodom, és már én mentem utána a helyes úton. Utolértem és elnézést kértem a félrevezetésért, aztán már együtt gyalogoltunk Máriaremetéig. Én az emelkedőket bírtam rosszabbul - a Kútvölgyi kápolnáig, majd onnan fel a Normafára már előkerült a bot is, hiába aszfalt - ő a lejtőket. A kamaraerdei templomnál megkaptuk a "terhet", a kis követ, amit vinnünk kell az úton, és hivatalosan a Normafán, az emelkedő tetején kell letenni, de én tavaly is a célig vittem, így kerek a történet. Aztán a hátunk mögött lassan kelni kezdett a Nap, és a Normafára felérve már nagyon szép fények fogadtak.

Kilátás az Erzsébet-kilátóra

Ugyan melegebb volt, mint tavaly, mégis hiányoltam az Anna-kápolnánál a forró teát, remélem, jövőre megint lesz! Viszont finom pogácsát kaptunk és az első szendvicsemet is megettem itt reggelire. Következett az első erdei szakasz a Gyermekvasút mentén a budaszentlőrinci kolostorhoz, ahol pecsét, alma és víz várt. Nekem általában kevés a túrákon a gyümölcs, magammal is szoktam vinni, de most annyi almát kaptunk, hogy haza is hoztam belőle. És most végre teljes a pecsétkollekcióm, mert a budaszentlőrincit sem hagytam ki :)

Csak akkor szólalj meg, ha biztos vagy abban, hogy amit mondasz, szebb, mint a csend

Valahol még a városi szakaszon előzött meg Csipi, és itt a Gyermekvasút Hűvösvölgybe érő szakaszán ért utol Tamás (@katarzisnélkül) és pár szót váltottunk is, ő már a felkelő nappal indult, és ami nekem vacsora lesz Pilisszentléleken, az neki ebéd... :) Hűvösvölgy után újra szép, családi házas övezet, majd beérkezünk Máriaremetére, ahol a már szokásos molinók fogadnak, és meglepetésemre gulyás rotyog egy bográcsban. Én nem tudok mit kezdeni délelőtt fél tízkor a jelenséggel, de a túratársam és többen is esznek (már a túra után derült ki, hogy ez igazából a 20 km-es táv beérkezőinek ebédje lett volna...) úgyhogy itt szétválnak útjaink, én egy almával haladok tovább.

Még pár városszéli, kisvárosias jellegű utca, és két ház között hirtelen hopp, beérünk az erdőbe a Jegenye-völgybe. Rövid, szép kis szakasz után autóútnál érünk a városhatárra: 22 kilométert jöttünk Budapest közepétől! Nagy ez a város. Rögtön Solymár következik, a két település teljesen összeér, de nem sokat időzünk az utcákon, azonnal lekanyarodunk a Paprikás-patak völgyébe, és itt kezdődik az, amit igazándiból túrának lehet nevezni. Patakvölgy, kanyargó ösvény, vízesés, kis hidak, kutyás túrázók, forrás. 

A Paprikás-patak vízesése

Egy tisztásra érünk ki, ahol egy kiránduló csapat épp főzi az ebédet, a padjuknál leveszek magamról mindent, ami hosszú ujjú, és előveszem a napszemüvegemet, innentől szükség lesz rá. Irány a solymári vár, a csoki és a táv harmadrésze. A bot nagy szolgálatot tesz, emlékszem, hogy tavaly sokkal meredekebbnek tűnt ez az emelkedő. Most viszont a várba nem mentem fel, úgy éreztem, kicsit meg kell húznom, ha ugyanazt a kompot akarom elérni, amit tavaly, és még csak most jönnek az emelkedők. 24,5 kilométernél járunk.

Solymár után kicsit kevésbé izgalmas rész jön, vasútállomás, Solymár-külső ipartelep, aztán talán Pilisborosjenő széle, míg végre újra beérünk az erdőbe, és cserébe az egyik legizgalmasabb szakaszt kapjuk, kanyargós egynyomtávos zöld jelzés, hullámzik fel-le, érinti a Jenői torony nevű homokkőalakzatot, aztán meredekbe kapcsol a Kevély-nyeregbe felfelé. Tavaly itt is szenvedtem, mint a kutya, most okosabb voltam a piramistechnikás lépésszámlálással és bottal másztam felfelé, és szerencsére már rövidujjúban.

Fontosnak tartom még, hogy amikor egyedül indultam tovább Máriaremetén, elővettem a vezetőfüzetet, és elkezdtem bepótolni az útravalót, amit az elején kihagytam. Nekem fontos ebben a túrában az elmélkedés, a lelki tartalom is. Minden hosszabb túra spirituális élmény is, de a Páloson ehhez segítséget, vezetést is kapunk, és én ezt szeretem. Így a Kevélyre menet már volt módom olyan kérdéseken töprengeni, hogy milyen terheket hordozok, vagy milyen nagyobb kihívás előtt állok most az életemben. Ezekkel a gondolatokkal elfoglalva magam és így felérve már csak Csobánkára, a Szentkúthoz kellett megérkezni, hogy meglegyen a féltáv. Persze a Szentkút mintha folyton távolodott volna :) de azért csak meglett, egy percre leültem, itt végre volt forró tea is, a májkrémes kenyérből sajnos nem kértem, helyette a saját sós, magvas zöldségemet ettem. Írtam fel imaszándékot is, amit a másnapi márianosztrai misén kitesznek az oltárra.

Csobánkai fogadás <3

Jön a mászás a Szentkúttól vissza az elhagyott ösvényre, majd a Hosszú-hegy, ami a kilátásaival az egyik legszebb szakasz, kanyargós zöld, és aztán a Szántói-nyereg. Megdöbbentő, hogy milyen messze van az Erzsébet-kilátó, ahonnan pedig nemrég jöttünk el. Nemrég? Túra közben kicsit máshogy telik az idő... 

A Szántói-nyeregben megint almát kapunk, konyharuhával fényesre törölve (!) és hellyel kínálnak, de nem merek leülni, mondom, hogy most jól benne vagyok a tempóban, menni kell, mert jönnek az emelkedők. A pontőr biztat, hogy nem, innen Klastrompusztáig nem emelkedik, csak majd utána. Hát, tévedett - emlékeztem én erre, csak olyan jó volt hinni neki... Kevésbé élvezetes szakasz jön, tűző nappal, kavicsos úttal és bizony emelkedővel, a nyereg felett imbolygó színes siklóernyőkkel, szép kilátással balra. 

A siklóernyőket kell nézni

Azért megkönnyebbülés erdőbe érni. Valamiért alig várom Klastrompusztát, talán mert utána már Pilisszentlélek jön és a gulyás. Csobánka előtt nagyon álmos voltam, holtpontnak éreztem azt a szakaszt, de elhessegettem, nem lehet holtpontom féltáv előtt! Ott megettem egy koffeines gélt, lassan, így 40-en túl talán kezd is hatni. Kezdek vágyni a gulyásra. Ezen a szakaszon mellettem egy kisebb társaság a jelzett ösvény helyett a mellette egyenesen haladó kavicsos utat választotta, de minek? Nem értek oda gyorsabban, mint én, és még kényelmesebb se volt nekik. Igaz, ott elfértek egymás mellett... 

Klastrompusztán megint alma van, most már nem veszek, így is van egy plusz a zsákomban. Viszont egy néni egy fedeles fadobozt mutat, amibe bele kell nézni. Kívül a felirat: a dobozban Isten legnagyobb csodája. Kinyitom: egy tükör van benne. Hát ilyen ez a túra...

Az itiner féltávtól kedvesen visszafelé számol: nem azt írja az egyes pontoknál, hogy hány kilométernél járunk, hanem hogy mennyi van még hátra. Így aztán nekem kell kiszámolnom, hogy Klastrompuszta 47-nél van, még 19 a kompig. Péterrel egyeztetünk, szerintem elérem a 20:50-est, és akkor jó, ha 11-re jönnek értem. Azért tudom, hogy tartanom kell a tempót, és most jön a Pilis-nyereg. Tavaly itt nagyon szenvedtem, de idén már van botom! Nem könnyű az emelkedő, de nem szenvedek, szépen felérek és irány lefelé, szerencsére rövid ez a szakasz és egy csodás kikericses rét után már itt is van Pilisszentlélek. 

Visszatekintve az emelkedőről - a kép nem adja vissza

Az iskolánál vár a friss gulyás, szentképet is kapunk, és hát tudom, hogy igyekezni kellene a komphoz, de ezt nem lehet kihagyni, isteni és bőséges. Hálás vagyok azoknak a hölgyeknek, asszonyoknak, akik reggel óta dolgoznak értünk. A padoknál mindenki, akivel együtt eszem, azt a kompot akarja elérni, amit én, reálisnak tartják. 15 km van még a kompig, és azalatt fog besötétedni, és 23 hiányzik a teljes távhoz. Én is reálisnak tartom, de azért jobb a biztonság, a többiek előtt indulok tovább. Kólára vágyom - az asztaltársaktól kaptam infót, hogy két kocsma is van a faluban az útvonalunkon, lehet kapni kólát! Be is megyek az elsőbe, és a kolostorig meg is iszom az üdítőt, és így a gulyás és a hideg, koffeines ital után teljesen felfrissülve megyek tovább. Közel a kolostor és vár a desszert: molnárkalács, ilyet csak itt készítenek, és mákos pogácsa. Még a zsebembe is jut egy. 

Tudom, hogy most nagyon szép szakasz jön, színes erdő, szép kilátások és naplemente. Az eleje emelkedős, aztán kellemesebb. Most nem csapódtam össze úgy senkivel, mint tavaly Edittel, akivel nagyjából egyezett a tempónk, csak ő jobban bírta :) Kicsit izgulok, hogy vajon a sötétben majd teljesen egyedül leszek-e? Ha megelőzök valakit, nem merem felvenni a tempóját, mert nem merek lassítani a komp miatt, de mindenkivel egyeztetek, hogy ha sötét lesz és félek, akkor majd vele megyek, jó? Nézelődök, csodálom az erdőt, innen már látni a Börzsönyt, a célt.

Egy szelfi, amíg van még fény

Az a hátsó vonulat már a Börzsöny

Megpillantom a fákon az első üzeneteket. Gyanús egy ideje, hogy korábban vagyok itt, mint tavaly, mert világosabb van. Megvan, hogy hol gyújtottunk lámpát tavaly, ott most még nem kell. Aztán lassan tök sötét lesz és egy kidőlt fánál megállok végül elővenni a fejlámpát. Egyedül haladok a sötétedő erdőben, de azért látok-hallok magam előtt és mögött túrázókat. Aztán valami furcsa, hangosított beszéd hallatszik jobbról, kanyarodom én is arra. és majdnem elsírom magam, mert megérkeztem a Szent Jakab töltőállomásra! Ez a legjobb hely az egész túrán, amiben nem kis része van a meglepetésfaktornak. Amikor így 60 km felé mécsesekkel kirakott út fogad az erdőben, tűz és zeneszó vár, csuda kedves önkéntesek, keksz és ropi és datolya, akkor nem lehet nem meghatódni. És az infó, hogy 9 kilométerre van még 2,5 órád - meglesz az! 

Elhagyva a töltőállomást egy ideig egy pálos barát csuhája jelzi számomra az utat, aztán megelőzöm és itt már erősebbre kapcsolom a lámpát, de nem sokáig, mert sűrűn feltorlódtak a túrázók előttem, mígnem valaki mondja, hogy itt az egész zarándoklat! Hát ez az isteni gondoskodás - amikor nincs meg a fix társaságom a sötét erdőben, és ez az egyetlen parám, akkor belefutok a teljes zarándoklatba. 

Jól szét vannak húzódva, a sor közepe táján újabb barátok, kis hangszórókkal elkezdik az esti kompletóriumot mondani a gyalogló híveknek, libabőrös leszek a hangulattól. Aztán addig poénkodnak a komp - kompletórium - nem komplett - elérjük-e a kompot vonalon, hogy lemerül a kütyüjük, és csak úgy, normál hangerővel kezdik énekelni az imát. Hát, ha nem volt még részed abban, hogy egy teljesítménytúrán véletlenül belefutsz éjszaka egy pálos zarándoklatba, akik menet közben énekelnek, mindenképp próbáld  ki, mert életre szóló élmény.

Ahogy apránként előzöm a sort, kiválik utánam egy zarándok és megszólít, hogy ha nem baj, elkísérne, mert úgy látja, egy a tempónk és ő nem bírja már a csoportét tartani. Elmesélem neki, hogy pont ez volt az egyetlen aggodalmam, hogy egyedül leszek a sötétben, erre kapok társat :) Fantasztikus visszanézve a fejlámpák kígyózó sorát látni. Lajos elkísér a kompig, nagyon jót beszélgetünk és számolgatjuk, hogy most már simán odaérünk, ezt segítik a két-három helyen kitett tájékoztató táblák is, miszerint még 3296 méter, kb 3/4 óra van vissza és így tovább. Végül 37 perccel indulás előtt ott voltunk, jövőre talán elérem a 19:50-es kompot is! Indulásig felöltözöm, teázunk - idáig pólóban jöttem és nem fáztam - beszélgetünk, sorban érkeznek a zarándokok, énekszóval várják őket a túlparton, van hangulat. Ahogy átérünk, elbúcsúzom Lajostól és a társaitól, kiderül, hogy az átkelők nagy része zarándok volt, talán hatan-heten vágunk neki a hegynek, tavaly sokkal többen voltunk. 

Jön az utolsó 8 km Márianosztráig, emelkedik, sötét is, de igazából számomra az a nehézség, hogy nem látni a célt. Látni viszont millió csillagot és egy ideig a kivilágított esztergomi bazilikát. Az utat felszórták valami nagy mészkődarabokkal teli murvával, kellemetlen, de az öreg cipőm, akinek ez talán az utolsó hosszabb útja, kiválóan teljesít, nem fáj a talpam. Egy-egy fejlámpát látok magam előtt, a Sukola-keresztnél utolérem a közelebbit és együtt megelőzzük a távolabbit, ezt az utolsó négy kilométert most már ezzel a túratárssal teszem meg, együtt számolgatjuk, mennyi még a célig, és mikor jön legalább a falu előtti aszfaltút. Nem mintha az jólesne a lábunknak, de a lelkünknek igen - az már majdnem célegyenes! A falu fényeit meglátni ambivalens érzés: jó látni a célt, de rossz a tudat, hogy szinte megkerüljük az egészet, és hátulról megyünk be. Mécsesek fogadnak és a hídnál két önkéntes, ezt mindig csodálom a túrákban, hogy azért állnak itt ketten éjjel 10-11 tájban, sötétben és azért már hűvösben, hogy pár jó szóval útbaigazítsák azt a néhány embert, aki elszórtan érkezik erről a kompról.  

Aztán tényleg ott a célegyenes, mécsesek és az első, amit meglátok, az az autónk, a második Péter, a harmadikok a gyerekek. Ölelnek, hogy majd' felborulok :) aztán bekísérnek a templom melletti épületbe, a célba. Pecsét, oklevél, idén is veszek pólót, mert megérdemlem és ők is a támogatást. A gyerekek is kapnak forró teát, célszelfi és lehelyezem a végig cipelt terhemet, a követ Szűz Mária lábához.

Még el kell sétálni az iskolába az előreküldött csomagomért - fizikailag sokkal jobban vagyok, mint tavaly, akkor ez az ötven méter és két lépcső már nagyon rosszulesett - aztán lepakolás az autóba és irány haza! Éjjel egykor végre meleg zuhany, aztán egy nagy alvás. Már másnap megkérdeztem Zitát, hogy ugye jövőre is alhatok náluk - mert hogy a túrán ott leszek, az biztos.

Pálos70

74,1 km 

2350 szint

Indulás: 05:09

Érkezés: 22:45

Menetidő 17:36, ebből 37 perc kompra várás, a célban 5 percet javítottam tavalyhoz képest :)

Alpannonia 42

Az Alpannonia egy hosszútávú túraútvonal Y alakban, két helyről indul Ausztriában: Fischbachból és Semmeringből, majd a két útvonal viszonylag hamar találkozik és aztán Kőszegig vezetik a túrázót. Két évvel ezelőtt Velemben töltöttük a gyerekekkel az őszi szünetet, akkor olvastam róla először, és persze rögtön felkerült a "majd egyszer megcsinálom" listámra. Azt, hogy teljesítménytúrát is szerveznek az útvonal egy részén, csak idén tudtam meg, de azonnal betettem a naptárba, ráadásul számomra a szervező neve is garancia volt. A leghosszabb, 42 kilométeres távot választottam, bár nagyon tetszett a 33-as is, aminek az a különlegessége, hogy végig a kéken megy, be lehet rajta fejezni a klasszikus OKT-t és el lehet kezdeni a DDK-t. A 42-nek meg az 1682 méter szintkülönbség a specialitása, általában egy ötvenes túrában sincs ennyi szint, sőt még a 77 kilométeres Vérkörben sem, tehát lehetett tudni, hogy ennyi szintet ilyen távra összehozni, az egy kemény túra lesz.

Köszeg jó messze van tőlünk, úgyhogy 3:50-kor keltem és két és fél órát autóztam hátamban a napkeltével, ami már önmagában kellőképpen fárasztó. Vezetés közben el is fogyasztottam egy kólát, de Szombathelynél egy kávéra is meg kellett állnom egy benzinkútnál, ennek következtében én, aki amúgy zöldteával indulok reggelente, semmi drasztikus, úgy felpörögtem, hogy az első kilométereken a fő cél volt a cukortöbblet leadása. A rajt simán ment, attól eltekintve, hogy egy órával később, mint akartam - a kávé miatti megállás és a parkolási nehézségek okán. Néhány városi utcán át egész hamar kiértünk Kőszeg szélére, és egyből belecsaptunk a lecsóba a szintemelkedést tekintve - a Kálváriával kezdtünk. Hát, elolvastam párszor, mi is történt Jézussal az egyes állomásokon, mire felértem a Kálvária templomhoz, ahol egy önellenőrző pontot és szép kilátást találtam. Az egész túrán jó sűrűn voltak elhelyezve a pontok, öt kilométer volt a legnagyobb távolság kettő között, és ezt nagyon szerettem, még ha ember nem is volt minden ponton. Jó volt ilyen rövidebb szakaszokra bontani az egészet.

Rajt után a köszegi utcákon

Jurisics vár

Koronaőrző bunker

Kálvária templom

A Kálvária templomtól még egy kis emelkedő következett, kitérés a nagyon közeli trianoni kereszthez újabb kilátással, majd tovább a Pintér-tetőre, újabb kilátást csodálni. Itt már 500 méter felett járunk, ez már hivatalosan is hegy. Aztán ezt a magasságot szépen elveszítve leereszkedünk a Hétforráshoz, itt két éve, a gyerekekkel jártam először. A pecsételős papíromon az szerepel, hogy önellenőrző pont, de van személyzet, pecsétet kapok, iszom a hét közül Álmos vezér forrásából, és nekigyürkőzöm a túra egyik legkeményebb kaptatójának, fel az Óház tetőre.

Hétforrás

Kilátás az Óház-tetőről

Újabb pecsétet gyűjtök be, mellé müzliszelet, és a kilátást sem hagyom ki - még elég párás, de már halványan kezd derengeni a nap. Üzenek haza, hogy merre járok, aztán irány nagyjából szintben a Vörös-kereszt felé, ami nem meglepő módon egy vörösre mázolt kereszt pár paddal, túrautak és erdei kerékpárút csomópontjában. Kicsit keresgélem, hogy a sok közül melyik is az enyém, majd lefelé indulok a kerékpárúton. Ez a túra egyik legszebb szakaszaként maradt meg bennem: itt sütött ki a nap 9-10 kilométer környékén, és az erdő valami csodálatos volt. Sűrű bükkösben egyre sötétebb erdőben ereszkedem lefelé, a kerékpárutat már elhagytam az Alpannonia jelzés kedvéért, amin leérek a Szikla-forráshoz. Meglepően nagy szikla áll ott egy Mária-képpel, alatta bővizű forrás fakad, iszom és megyek tovább a szép, sötét erdőben. Lassan, kellemesen emelkedik az út, egyre jobban besüt a nap, az erdő egyszerűen gyönyörűséges, főleg bükk, helyenként fenyőfoltok, mohás, füves ösvény a lábam alatt és időről időre szép kilátás Ausztria felé.

Gyönyörű erdő

Aztán aszfaltra érek, az itiner szerint rövid, nekem kicsit más az elképzelésem a rövid szakaszról, és lassan lehet, hogy új túracipő is kéne... szóval hosszú aszfaltos szakasz, végre megnézem a Stájer-házakat, nem sokszor jártam erre, de akkor is mindig csak kiírva láttam, hogy merre vannak. Szépek, felújítottak, régebbiekre számítottam. Haladok tovább és várom, hogy mikor hagyhatom végre el az aszfaltot, bár amikor ez a pillanat elérkezik, tudom, hogy az emelkedés is erősebbre fog váltani. 713 méter magasra kell feljutnom a Hörmann-forráshoz. Az órám kis tévedéssel mutatja a szintet, jó, hogy rá hagyatkozhatom, a piramis technikával haladok felfelé, és amikor megállok pihegni, mindig ellenőrzöm, hogy hány méteren vagyok. Kemény kaptató és meleg is van, de viszonylag hamar felérek, és egy fán látom a biztató feliratot: ellenőrző pont 30 méter. Azt már féllábon is :) Izot kapunk friss forrásvízből, nagyon jólesik, két pohárral is kérek, aztán még a forrásból is iszom.

Hörmann forrás

A kedves pontőr kérdezi, hogy tudom-e, kiről kapta a forrás a nevét, pihenésképpen elolvasom Hörmann kapitány történetét, aztán nekivágok az Írottkőre vezető emelkedőnek. Tanösvénytáblák kísérnek a környékbeli településekről, piramistechnika helyett most ezeknél állok meg, bár a meredekség nem mindig igényelné, de úgy vagyok vele, hogy ha módomban áll, szeretek többet megtudni a környékről, ahol éppen járok.
Egy ideje már éhes vagyok, úgy terveztem, hogy délre felérek Írottkőre és ott eszem, ez pár perc eltéréssel sikerült is. Pecsétet és gélt kapok, nagyjából ötven méterre átsétálok Ausztriába a névadó írott kőhöz, aztán vissza a kilátóhoz, és körbenézek fentről is.

A túra legcukibb része: az Írottkőre felérő és onnan lefelé induló ösvény utolsó méterein a fákon, az esőbeállón a következő üdvözlő üzenet fogad:

Kérdeztem a csúcson, hogy tudják-e, kinek szól, de egyelőre nem derült ki.
Indulok lefelé, Bozsok felé, ez már a DDK. Rövid ideig ismerős terep, két éve Marcival is erre indultunk, de aztán mi elkanyarodtunk Velem felé. Most az elágazástól ismeretlen úton, patakvölgyben, nagyon szép erdőben haladok lefelé, kicsit kezd túl sok is lenni a lejtésből, mert tudom, hogy Bozsok előtt még a Kalapos-kő is jön, az pedig ennél azért magasabban lesz... Végül újra elágazunk, hosszan megyünk a határsávon a zöld jelzésen, ez már emelkedik, majd marad csak a kék, és itt már ismerős is az út. Kalapos-kőnél önellenőrző pont, röviden megcsodálom a köveket -  nincs két éve, hogy a tetejükön ülve uzsonnáztak a gyerekeim - aztán irány lefelé. Az itiner szerint hipp-hopp itt kéne legyen Bozsok, de a kék még egy csomót csalinkázik, aztán a faluban is hosszan vezet. Kezdek morcos lenni és türelmetlen, de ennyire már ismerem magam: ez sóhiány. Remélem lesz sós harapnivaló is, de ha nem, nálam is van. Szerencsére zsíros kenyér, olívaolajos hagyma, paradicsom fogad, eszem és sózom, málnaszörpöt és limonádét is legördítek mellé, fenséges lakoma. A pontőr lányok közvéleményt kutatnak: érdekelne-e egy 120 kilométeres egynapos túra végig az Alpannonia fő vonulatán? Hát persze! Majd feledzem magam 120-ra sok szinttel, de az ötlet jó.

Kalapos-kövek

Bozsok

Erőre kapva indulok tovább, át Velembe, ezt az utat ismerem. Mégis meglepetés ér egész hamar, egy terven felüli frissítőpont. Mivel az itineren szerepel egy meglepetés EP is, megkérdezem őket, de nem ők azok, ők osztrákok és az Írottkő Runde résztvevőit frissítik. Nem néztem utána a rendezvénynek, de a következő néhány kilométeren nagyon sok terepfutó, bringás, nordic walkingos és kutyás túrázó jön szembe. Kicsit elbeszélgetünk a pontőrökkel és adnak nekem ropit :)
Velembe nagyon hamar beérek, tájékoztatom Pétert a haladásomról, pecsételek a kocsmában, kicsit bizonytalankodom, hogy utána jobbra vagy balra, természetesen felfelé. Ha kérdés merül fel, mindig a felfelé a válasz :)  Itt futok össze először azzal a csapattal, akikkel a hátralévő részen kerülgetjük egymást, végül szinte együtt is érkezünk majd be.
Velem már nagyjából 28 kilométernél van, a túra felén még Kalapos-kő előtt túl voltunk, a szintemelkedésnek viszont a nagyobbik felét letudtuk addigra. Ennek ellenére nem szabad abba a hibába esni, hogy azt gondoljuk, a második fele a kevesebb szinttel majd könnyebb lesz. Én például nem néztem meg alaposabban az itinerben lévő térképet, és mivel a Szent Vid-hegyen nem volt ellenőrzőpont, azt gondoltam, oda nem is megyünk fel. Tévedés volt - de hát hogy lehetne ezen a környéken ezt a hegyet kihagyni? Szóval Velemen átgyalogolva nekivágunk az emelkedőnek.

Velem, Hősök kapuja

Kilátás a Szent Vidtől

Szent Vid

Erről beszéltem az előbb - hát nem könnyű. Az itiner szerint 3.1 kilométeren 364 méter szintet kell leküzdeni a Hörmann parkolóig, ez azért jó kis erőpróba. A kápolna az első állomás, ami után kellemesebb, enyhébb terep következik, én kitérek megnézni a kéktúra-emlékművet is, aztán újra meredeken felfelé.

Amit én a Kőszegi hegységben legjobban csodálok, az az ásványvilág, a kőzetek. Csodákon lépdelünk, de tényleg. Csillog a talpam alatt a kristályos pala, szerte hevernek a csillogó fehér kövek, az egyik túratárs szerint hegyikristályok. Most az emelkedőn felfelé kaptatva van alkalmam a lábam elé nézve tüzetesen tanulmányozni őket. Aztán végre-valahára felérek a Hörmann parkolóba, de ha azt hiszem, innentől már csak lefelé, akkor tévedtem: fel a Kendig-gerincre, majd a Kendig-csúcsra is. Kopár dombokon haladunk Ausztria és Magyarország között, mindkét oldalra lenyűgöző kilátással - sajnos a fák hiánya miatt, amiről erdészeti tábla is tájékoztat. Végre megpillantom a Schneeberg tömbjét is a távolban.

A Kendig-csúcs után aztán már tényleg lefelé, valami fura katonai létesítmények mellett haladunk el, itt már végérvényesen egy csapatba verődve a Velemen említett túratársakkal, beszélgetve. Majdnem bezárjuk a kört a délelőtt látott Vörös keresztnél, de még előtte elkanyarodunk, és hopp, egy önellenőrző pontnál isteni finom almákat találunk ládában kirakva a túrázók részére. A legjobb, pont erre volt most szükségem. Innen már nemsokára szőlőhegyekre érünk, ez már Kőszeg-külső, a távolban látszik a Ság-hegy és a Somló, és szelídgesztenye is van, ahogy az az Alpokalján dukál:

Hamarosan aszfaltútra érünk, házak közé, és jön a Kőszeg tábla is, de a túrának még koránt sincs vége, az ízlésemnek megfelelőnél hosszabb és emelkedősebb aszfalt a Szulejmán kilátóhoz vezet, ahonnan még egyszer megtekinthetjük a város panorámáját:

Még egy lépcsőzés lefelé - pont ez hiányzott a lábamnak - aztán egy hangulatos pici utca vezet be a városba, ahol már tényleg csak egy rövid séta, és a várudvaron ott ülnek a pontőrök. Az órámat pont 9:59-nél leállítva lépek eléjük, gratuláció, oklevél, kitűző, személyesen is megismerkedem a szervező Kálmánnal, aki még fotókat is készít:

Kicsit nyúzott vagyok, régen volt már hajnai 3:50 és még vár rám legalább 2.5 óra autózás, úgyhogy csak pár szót váltok a túratársakkal, megköszönöm a túrát és indulok is az autóhoz. A szemben lévő étterem gulyáslevest kínál, jaj mennyire kívánom, de most nem ülhetek be rá, majd főzök magamnak holnap. Irány hazafelé! Útközben a 87-es út mellett még megállok lefotózni a Kőszegi-hegységet a naplementében.

Gyönyörű és élvezetes túra volt, jövőre is szívesen visszajönnék, akár ennél hosszabb távra is, de a legjobb lenne egy teljes hétvégét rászánni, és a gyerekekkel együtt az egyik rövidebb távot kipróbálni.

Alpannonia 42
42 km, 1682 m szint
9:59