2019. április 15., hétfő

Pirkanc 48

A Pelso kupa soron következő túráján jártam tegnap a Balaton-felvidéken, szitáló esőben, és egyáltalán nem bántam. A Káli-medence varázslatos környéke ez, de nem maga a medence, mert a szélén hullámvasutazunk hegyre fel, hegyről le, csak időnként ereszkedünk le a tulajdonképpeni medencébe.
Szentbékkálláról, a turistaházból indultam reggel háromnegyed hétkor, akkor még alig néhány autó parkolt a kertben. Első hegy, első ellenőrzőpont a Fekete-hegy: a kék túrán jártam már itt, most másik irányból, jóval meredekebben közelítjük meg. Folyamatosan szemetel az eső, a hátizsákomban van rendes vízlepergető poncsó, rajtam a kevésbé jó kabát, erre a szitálásra ez is elég, a hátizsákon kívülről most debütál a hozzá vásárolt esővédő - jelentem, bevált. Az első kilométereken fülig ér a szám, de jó, hogy itt vagyok, kint vagyok az erdőben, gyalogolok, mennyire szeretem én ezt! Az esőben, párában az áprilisi erdő ragyogóan, kirobbanóan zöld. A hegycsúcs előtt először a Keleményes-kő bazaltpalacsintáinak tetejére érünk ki, innen tárul elénk a nap első kilátása. Többen mondják ironikusan, hogy "na, ezért megérte" hiszen borús, párás idő van. Én úgy vagyok ezzel, hogy a vidék ilyenkor is szép, ráadásul ezt csak az ilyen elvetemültek látják, akik esőben is felmásznak ezekre a helyekre. Szép időben bárki megnézheti. De nézzétek meg ti is, hát nem szép? 


Innen egy széles fennsíkon kell még átvágnunk, ami fennsíknak elég dimbes-dombos, hullámzó, egy-egy fával és rengeteg sárga virággal tarkítva. A jelzés itt elvész, de az ösvény elég egyértelmű, aztán ahol újra több a fa, megjelenik megint a sárga háromszög is. Addig meg ilyeneket látni:


Fekete kökörcsin

A Fekete-hegyen az első pecsét és frissítés vár, minden önkiszolgáló, nagyon tetszik. Kis bizalom kell hozzá, és nincs rá szükség, hogy két pontőr egész nap a szeles hegycsúcson fagyoskodjon. Szerintem remek az ötlet, gratulálok hozzá! A pecsét a kilátó lépcsőjén lóg, a kosarakban édes és sós rágcsálnivalók, napi első betevő falatjaim. A kilátóba is felmászom, én mindig megnézem a túráim során az utamba eső kilátókat, nagyon ritkán csalódom a látványban, most sem:

Tovább indulva a kék jelzésen haladunk, jönnek a Fekete-hegy különös látványosságai, a bazalttavak. Ritkán látni Magyarországon hegytetőkön tavakat, itt a megsüllyedt bazalton gyűlik össze a víz, lefolyása nincs, különleges növény- és állatvilága viszont van, és megnyugtató, hogy a márciusi szárazság után azért már összejött annyi eső, hogy víztükröt lehessen látni bennük. 

Végig a kéken haladunk Balatonhenyéig, a faluban alma és pecsét vár, aztán a sárga jelzésen réteken és legelőkön haladunk tovább Kapolcs felé. 
Balatonhenye felé, a távolban a Hegyestű

Hol jobban, hol kevésbé esik, időnként feltámad a szél is. "Arcom mossa eső, szárítja a szél"- jár a fejemben, ez a mai nap dala. Kisebb erdőbe érünk, buja zöld, és nagyobb fák tövében kis helyi mini-kőtengereket látni:

Az itiner szerint szűk szurdokvölgybe érünk hamarosan. A táj viszonylag lapos, csodálkozom, hogy hogyan fog idekerülni egy szurdokvölgy, aztán jobbra tőlem meglátok egy vízmosást, ami fokozatosan meredek, köves völggyé mélyül, és az út pontosan oda vezet le, majd a túlsó oldalán meredeken fel, és még feljebb, ugyanis a Királykőre kapaszkodunk fel. Számomra teljes meglepetés, hogy itt, Kapolcstól egy kőhajításnyira ilyen bazaltorgonák vannak. Talán valamivel kisebbek, mint a Szent György-hegyiek, és nem állnak ki látványosan a tájból, de elég lenyűgözőek.


A tetejükön felírandó kód, aztán mászhatunk vissza a szűk völgybe, és annak a köves alján kapaszkodunk lefelé Kapolcsra. A kocsma udvarán pecsét és terüljasztalkám, a Fekete-hegy kínálatát házi szörpökkel és zsíros kenyérrel felülmúlva. Felfrissülten indulunk tovább. Kaptató jön, erdő, szántóföld, legelők, most kicsit erőteljesebben esik, aztán egyszer csak ismerős lesz a táj: a reggel érintett sárga virágos, hullámos fennsíkra értünk vissza. Újra megmásszuk a Fekete-hegyet, és most a harmadik oldalán, a kék jelzésen ereszkedünk lefelé: visszatérünk Szentbékkállára, de előtte még útba ejtjük a töttöskáli templomromot is. A turistaházban kis pihenő következik, 26 kilométernél járunk, megérdemlünk egy zsíros kenyeret, szörpöt, savanyúságot. Az eső elállt, és bízom a hírekben, amelyek szerint nem is fog újra eleredni, tehát kicsomagolom a hátizsákot, elteszem a kabátot, ha már pakolok, előveszek egy saját szendvicset és zsebbe helyezem a csokimat, jó, ha kéznél van.
A faluból most a velétei palotarom és a kőtenger felé indulunk újra útnak. A kéktúrán már jártam itt, de nem lehet elégszer látni, mindenképpen vissza kell jönnöm gyerekekkel is. Hosszú órákat el lehet tölteni a kövek, sziklák megmászásával, felderítésével és az ismeretterjesztő táblák olvasásával.



Innen aztán hosszan a kéken haladunk, a következő nagy és látványos cél a Csobánc, de addig sem maradunk izgalmak nélkül, például az egyik szántóföld mellett talpalva egy kanyar után egyszer csak megjelenik előttünk a Tóti-hegy, vulkán a ködben:

Aztán egy marhalegelő mellett éles balkanyart veszünk, előttünk a Csobáncot jótékonyan takaró Hajagos - kérdés persze, hogy mennyire jótékony egy olyan hegy, aminek a nevét sem ismerik a közvetlen környékénél távolabb, de többekben az a kérdés merült fel a megmászása közben, hogy mi lesz velünk a Csobáncon, ha már itt izzadunk? Méretéhez képest meglepő, meredek emelkedőkkel riogat minket a Hajagos, vissza-visszacsúszkálunk, nagy hasznát veszem a botnak, és még így se egyszerű a mászás. Megküzdve vele, kiérünk egy műútra és most már tényleg előttünk magasodik a Csobánc. Őt legalább már ismerem, nem ér váratlanul, és jólesik, hogy úgy jön ki a lépés, hogy egyedül maradok ezen a szakaszon, mert én bizony meg-megállok szusszanni egyet (a jó öreg piramistechnika) és jobb szeretem, ha nem kerülgetnek ilyenkor. Türelem, kitartás, tudom, hogy felérek, csak hát nem könnyű így 35 kilométer után. Viszont nagyon szép az egyre jobban kitáruló panoráma, a ködbe burkolózó Badacsonnyal.


Végül felérek, örömködöm, körbenézek, az útitársak, akikkel hol utolértük, hol elhagytuk egymást, az egyik padon szusszannak éppen, én indulok tovább, tudva, hogy úgyis utolérnek. Még mindig a kéken ereszkedem lefelé, és most már érzem a fáradtságot - érdekes, 32-nél még semmi bajom sem volt, meglepődtem, hogy nahát, már ennyi, milyen jól bírom, csak hát közbejött ez a két hegy - és a leereszkedés sem egyszerű, aztán meg nagyon kell figyelni, hogy a hegy szoknyáján, jelzetlen úton észrevegyem a balkanyart. Újabb nagy pirospont a túrának: szalagok helyett a kanyaroknál, elágazásoknál kis festett fatáblák jelzik a helyes irányt Mindszentkálla felé, útbaejtve a Bácsi kápolnát, szerencsére ez nem nagy kitérő. Kicsit úttalan utakon haladunk, amíg végül ismerős terepre érek: erre ment korábban a kék, én még erre jártam be - az új mindenképpen szebb. Már majdnem beérünk Mindszentkállára, amikor találkozunk a piros és kék tanösvény jelzéssel, ami a falu fölött elvisz a Kopasz-hegyig. 
Nahát, ez a Kopasz-hegy, ez nem hiányzott így 42 kilométer után. Tudtam, hogy meredek lesz. Tudtam, hogy nem fog jólesni. De azért azon az első kaptatón még így is elgondolkodtam, hogy miért is szeretek túrázni. A "hegy" mindössze 302 méter magas, hivatalosan messze van a hegy státusztól, de őt ez különösebben nem érdekli, anélkül is erős reakciókat képes kiváltani. Először van egy  - amúgy nagyon szép, füves, virágzó fás - ösvény, ami nagyjából a függőlegeshez közelít. Aztán 277 darab kőlépcső. Komolyan mondom, könnyebb, mint az előtte lévő ösvény... ideális farizomedzés.


Amikor azt hiszed, hogy fenn vagy, még pár falépcső is jön, aztán egy izgalmas peremösvény - ha nem csúszol le, megtekintheted a virágzó, harmatos és védett cseh tyúktaréj csoportjait:

és aztán végül csak felérsz. El se hiszed. Reménykedsz, hogy innen már csak lefelé - én azért körbenéztem a tetőn, ha már felküzdöttem magam, érdekes szögben és meglepően messze látszanak már a párás tanúhegyek, hol van már a Csobánc...


Nagyon kedves ötlet, hogy ahol nem pecsét van az ellenőrzőpontokon, ott vagy színes mintás festett fa számok adják a felírandó kódot, vagy fém sütiformák: itt épp nyulat kell rajzolnunk az ellenőrzőfüzetünkbe. Elindulok lefelé a tanösvény jelzésén, ami beletorkollik a korábban megmászott meredek elágazás alatti útba, ahol egy újabb kitérő vár - ez a kitérők túrája is, most a kisfaludi templomromot nézzük meg és rajzolunk újabb kódot a füzetbe. Ez már a cél előtti utolsó! Legyaloglok a faluba, a kocsma ablakában maga a Kánaán vár: ropi, kisperec, sós mogyoró, aszalt gyümölcsök. Annyira jó, pontosan erre volt szükségem! Megpakolom a zsebem és falatozva tartok kifelé Mindszentkálláról, hogy az utolsó néhány, nagyjából sík kilométert megtegyem Szentbékkálláig. Nem állítom, hogy új erőre kaptam volna, de ez a néhány falat bevitt a célba. A környezettudatos szemlélet itt is kitart: kitűző helyett emblémázott vászonszatyor jár az oklevél mellé.
Összességében egy remekül szervezett, újszerű, nagyon barátságos és kellemes hangulatú túrát kaptunk, ami ráadásul még igen szép tájakon is vezetett át, maximálisan elégedett vagyok. A gyerekeim számíthatnak egy kirándulásra erre a környékre, mert hogy van mit megnézni, az biztos.

Pirkanc 48
49.3 km, 1381 m szint, 11:45

2019. március 19., kedd

Lepke 40

Újabb teljesítménytúra, ezúttal egyedül, legalábbis a családból: a Lepke túra a Pelso kupa része a Keszthelyi-hegységben, némi jóindulattal lepke alakú útvonalon, a citromlepkék rajzásakor.  Utóbbiak az időjárási viszonyok következtében egyelőre nem akartak rajzani, a többi stimmelt. Majdnem két óra autóút itthonról, jó korai indulás, pontos érkezés, és a rajtban kellemes meglepetésre összefutás Edittel, akivel a két évvel ezelőtti Pálos 70 és a tavalyi kettesben megtett Vérkör köt össze. Nem is volt kérdés, hogy ha találkozunk, akkor együtt megyünk végig a túrán.
A rajt (és a cél) Vonyarcvashegy vasútállomás, ahonnan elég hamar elérjük az erdőt és az első emelkedőt. A túra összesen négy kilátót érint, plusz a balatongyöröki Szépkilátó és a vonyarcvashegyi Szent Mihály-domb, amelyekről szintén lenyűgöző kilátás nyílik a Balatonra. 
Idefelé autózva hosszan szakadt az eső, Tapolca előtt kezdett elállni, abszolút benne volt a túrában a rommá ázás lehetősége, de már most elárulom, hogy szerencsére elkerült minket. A szél viszont több órán át erősen fújt, főleg a csúcsokon és kitett emelkedőkön. A Keszthelyi-hegység szigorúan véve még csak nem is hegység, a legmagasabb csúcsa 444 méter - újabb ékes példája annak, hogy nem kellenek ahhoz nagy hegyek, hogy sok szintet bejárhassunk egy egynapos túrán. Igazi hullámvasút, fel-le, fel-le, egyik kilátóból a másikba, forgószínpadszerűen rálátva hol a Balatonra - a legtöbbször arra - hol a hegység belsejére, hol Keszthelyre, egyszer még a zalaszántói sztúpára is. 
Az első kilátónk a Berzsenyi Dániel nevét viselő, magas, zöldre festett építmény még mozgott a szélben. Alatta a pontőrök biztatnak, a hegymászás után csak lefelé jön! Annyi tapasztalatom már van, hogy ennek nem dőlök be: a csúcsot alig elhagyva fordulunk újra emelkedőre. 
A kora tavaszi erdő még kopár, a kilátókból az örökzöldek kivételével száraz, barna fákat látni. Virágzik viszont a som, szemmagasságban mindenfelé sárgállik, és a talaj kezd színesedni: kankalin, fehér és lila ibolya, naposabb lejtőkön nagy foltokban medvehagyma. 
Somvirág, somvirág, aranysárga a világ

Amerre  a szem ellát, medvehagyma

Az öltözködés jó ideig dilemmát okoz: levegyem a dzsekit vagy maradjon, legyen sapka, csősál, vagy nem kell? Van, hogy izzadok az emelkedőn, de egyidejűleg fázom a szélben. Völgyekben elhatározom, hogy a következő ellenőrzőponton leveszem, aztán úgy döntök, hogy jó, hogy nem tettem. Végül amikor szendvicset is előveszek, megszabadulok a dzsekitől, és annyit melegszik az idő, enyhül a szél is napközben, hogy nem is lesz rá szükség a továbbiakban. 
A Büdös-kúti pihenő a lepke alakzat középpontja, itt találkoznak a "szárnyak", kétszer is érintjük, és mindig másik irányból. Amikor először megérkezünk, aszfalton haladunk tovább lefelé, azért megteszünk még néhány emelkedőt, amíg végül egészen a 71-es útig eljutunk. A túraútvonal hivatalosan ugyan nem tartalmazza, de érdemes átkelni az úton és megnézni a kilátást a balatongyöröki Szép-kilátóról: az összes tanúhegy elénk tárul.
Borús szépkilátás

Innen újra felfelé, nem is akárhogy: kopárabb, sérült fenyőerdős részen át egyre meredekebben a Batsányi-kilátóig, egy kilométeren 250 méter szintet összeszedve. Én nem hagyom ki a kilátókat, ha már felértem, hozzáteszem azt a néhány lépcsőt, mindenhonnan kíváncsi vagyok a látványra. Edit meg engem fotóz.

Innen egy kis hullámzás után a térképen korábban látott nyílegyenes szakasz következik: szintvonalakkal nem törődve, csak egyenesen előre - és persze felfelé. Ráadásul egy meredek szakaszon olyan szűk ösvényen, sűrű bokrok között, hogy ha ez nyáron kihajt, fel se lehet majd jönni. Nekem tetszik, szeretem az ilyen természetes erdőrészeket, kis ösvényeket. A bozótból való kiérés előtt még egy kidőlt fával is meg kell küzdenem.

Azért ez is megvan, fenn vagyunk a fennsíkon, a naposabb részeken tavaszi hérics is nyílik, szebb, egészségesebb az erdő, kellemesen, szintben haladunk és beszélgetünk. Balról becsatlakozik a rövidebb táv, és együtt megyünk a Szent Miklós-forrás szép, medvehagymás kis völgyébe. A forrás szépen csorog, a vizét meg is kóstolom, majd irány újra a Büdös-kút, ahol a lepke egyik szárnyának megrajzolását be is fejezzük. 

A forrás után kevéssel egy különleges helyre érkezünk: a Görbe-tető csúcsa alatt, ahol korábban nem megközelíthető katonai létesítmény volt, ma már látogatható a turistaút melletti katonai kutyatemető.  Megható fejfák, sírfeliratok az őrmesteri, hadnagyi rangot kapott kutyákról, akik hazájuk védelmében estek el. A hely szomorúságát enyhitve egy négyhónapos vizslakölyök szimatol a hantok között. Edit szívesen hazavinn, egy darabig szalad is velünk, de gazdája hívó szavára szófogadóan visszairamodik hozzá. 

Egy egészen újnak látszó kilátó következik, a pad-kűi, innen fedezem fel a zalaszántói buddhista sztúpát. Már a lepke alsó szárnyát rajzoljuk a képzeletben magunk után húzott vonallal, éppen a Balaton felé haladunk, alattunk felhagyott kőbánya, balra két kilátót is látunk egyszerre a szomszédos hegyeken, amiket már megmásztunk. Nemsokára feltűnik a falu széle, a virágzó mandulafák, és meglátjuk a következő emelkedőt, a Vonyarcvashegy fölötti fehér falú Szent Mihály-kápolna dombját. Leérünk a faluba, átkelünk a 71-esen és a vasúton, és a dombon szép, lepke alakú pecsétet kapunk. 

Meglepetésemre a kápolna túloldalán terítve van a domb odvas keltikével. Tavaly majd' egy hónappal később láttam először, de most is csak itt terem. Vajon a Balaton közvetlen közelsége miatt, vagy a domboldalt süti gyakrabban a Nap, esetleg speciális itt a mikroklíma? Mindegy, a lényeg, hogy szép és illatos.

A rövidebb táv a vasúton újra átkelve elválik tőlünk, nekünk azonban van még egy kis dolgunk a végére: az utolsó kilátóhoz is fel kell kapaszkodnunk, hogy meglegyen az előírt táv és szint. Ez a Kitaibel Pál kilátó, amely a többivel ellentétben egyáltalán nem látszik ki a  fák közül, tanakodunk is felfelé menet, hogy vajon mit fogunk látni belőle. Ez az egyetlen, ahová Edit is feljön velem a szinte létrának beillő meredek lépcsőfokokon. És hogy mit látunk? Keszthelyt, a Keszthelyi-öblöt és az odáig tartó összenőtt településeket: Vonyarcvashegy egy részét és Gyenesdiást.


Innen már tényleg csak lefelé, sem a falu, sem a cél nincs messze. A szintidőn bőven belül, hivatalosan 9 óra és 12 perc alatt tettük meg ezt a látványos, különleges túrát. A jelölés és az itiner kiváló, ellátásból örültem volna kicsit bővebbnek is, de így is maradt egy szendvicsem. Az időjárás is kegyes volt hozzánk, a hűvösnek, szelesnek induló nap végére kellemes, nyugodt idő lett tiszta égbolttal. Kellemesen elfáradva állok a következő megmérettetés elébe.

Lepke40 teljesítménytúra
39,9 km
1140 m szint
9:12 perc

2019. március 10., vasárnap

Reguly Antal Emléktúra rövid táv

Ezen a túrán már jártam egyszer, mégpedig a leghosszabb távon, akkor az volt életem leghosszabbja (36 km, hát, ezt azóta megdupláztam :) ) és az az emlékem, hogy elképesztően gyönyörű túra volt, Zircről indulva hosszan a Cuha-patak völgyében, hóvirágmezők mellett és patakátkelésekkel. Most Csongorral mentünk, és sajnálkoztunk, hogy a 7 és a 22 kilométeres táv között nincs még egy tizenvalahány kilométeres. A 7 km már a hétévesnek sem kihívás, a 22 viszont még korai lett volna, úgyhogy egyelőre a rövidre mentünk, talán jövőre megnézzük a közepeset.
Gyönyörű időnk volt, bár az elején, amíg bele nem jöttünk a mozgásba, kicsit fáztunk, viszont a nap a túra nagy részében ragyogóan sütött. Most az első ellenőrzőponttól másfelé kanyarodtunk, mint az előző alkalommal, amikor a hosszú távon vettem részt: kihagytuk a Cuha-völgyet, helyette jártunk a Pintér-hegy oldalában, és az első látványosság, amivel találkoztunk a grófi sírkert volt.

Nyílik már a kankalin, hóvirágot is találtunk és itt-ott egy-egy odvas keltikét, de ez még nem az az igazi tavaszi időszak, amikor terítve van vele az erdő alja. Csongor folyamatosan versenyzett az elénk kerülő családokkal, mindenkit utol akart érni, és amikor az ösvény kényelmetlenül sáros volt neki, akkor mellette a fák között, sokkal bonyolultabb, kanyargósabb és szerintem nehezebben járható útvonalon haladt - bármivel ő jóval kisebb, nálam könnyebben elfért a sarjadékfák között.

Énekelt, elszórakoztatta magát, medvét játszott, egyszer talált egy legófigurát a zsebében, és egy ideig vele túrázott. Találkoztunk egy vizslával, aki nagyon lelkesen, lobogó fülekkel és nyelvvel szaladt újra és újra előre,  majd vissza a gazdájához, minket is mindig érintve, ő nagyon tetszett neki. A második ellenőrzőpontnál, a Fiatalító-forrásnál leültünk egy kicsit, megette a szendvicsét, és innen már csak két kilométer volt vissza. 


Nosza, a kék jelzésen Csongor szökdécselni kezdett, alig bírtam tartani vele a tempót, újra meg akart előzni mindenkit, és drukkolni kezdett, hogy ő meg akarja nyerni a túrát. Mondtam neki, hogy ez nem verseny, de igazából, mivel amint lehetett rajtolni, mi elindultunk, és gyerekkel túrázókhoz képest szerintem Csongor elég jó tempót diktált - még az is lehet, hogy az elsők között érünk vissza. Az én órám szerint 7,8 km és kerek két óra volt, amit megtettünk, és Csongoron semmi, de semmi fáradtságot nem éreztem. 


Megkaptuk a jelvényt és az emléklapot, majd meg se állva átsétáltunk a Bakony Múzeumba. Csongor már nagyon várta, hogy ezt a kiállítást megnézhesse, ugyanis sokat hallott róla a bátyjától: hogy ősállatok csontvázai vannak kiállítva, és abban a teremben a hangjukat is lehet hallani! Kicsit félelmetesebbre számított, de azért élvezte, és a többi diorámát is alaposan megnéztük. Szerintem már óvodás kortól érdekes lehet a kiállítás, állatszeretőknek kisebb gyerekekkel is, érzékenyebbekkel - akiket zavar a preparált állatok látványa, vagy félhetnek az ősállatok bejátszott hangjától - inkább nem, vagy nagyobb korban. A második emeleten látogatható az apátsági könyvtár is, fotó alapján gyönyörű, de mi most kihagytuk, inkább felnőtteknek vagy legalább felsős gyerekekkel érkezőknek ajánlom.


Ettünk egy sütit, én ittam egy kávét a Monostor cukrászdában, és mivel még mindig csak kora délután volt, egy kis autózást hozzátettünk a programhoz, és megnéztük Bakonybélben a Pannon Csillagdát is. Sajnos addigra beborult az égbolt, így a távcsövekbe nem nézhettünk bele, de a kiállított anyag, a rövid szakvezetés és a planetárium is igencsak érdekes volt. Ti is menjetek el, vannak érdekességek a Hold- és a Mars-kutatásról, a bolygókról és a galaxisokról, de Galileiről és a távcsövekről is. Ha mázlitok van, a kupola távcsövei is használhatók :)

Reguly Antal teljesítménytúra
7,86 km
160 m szint
2 óra

2018. október 8., hétfő

Pálos 70 másodszor

Itt vagyok újra, a blogon is és ott voltam Márianosztrán is szombat éjjel újra. Mert a Pálos70 olyan, hogy menni kell megint. Tavaly akkor tudtam, hogy vissza fogok menni, amikor kihagytam a budaszentlőrinci pecsétet (szerencsére a teljesítést elfogadták azért, és idén jobban kijelölték). Idén nem is tudom, mikor futott át teljesen természetesen a gondolat az agyamon, hogy "jövőre majd..." de elkaptam és rámosolyogtam: ezek szerint jövőre is jövök. Mert ez a tökéletes túra és élmény.
A tavaly bevált szervezéssel Zitáéknál aludtam egy kellemes késő esti beszélgetés utám - tudtam, hogy ettől csak nehezebb lesz másnap, de nem volt szívem kihagyni ezt a ritka alkalmat egy baráti beszélgetésre. Két villamosmegállóra voltam a Gellért tértől, csak négykor keltem az ötös rajthoz, pontban ott voltam a Sziklatemplomnál. Melegebb volt, mint tavaly, 10-11 fok körül, kellemes hajnali hűvös idő, fogyó holdsarló a Szabadság híd fölött.


Gyors, profi rajtoltatás után indulás - most én is profibb voltam annyival, hogy eleve rajtam volt a fejlámpa, nem kellett megállnom előkeresni, amikor a Gellérthegyen elfogyott a közvilágítás. Még bot nélkül gyalogoltam a csodás panorámát nyújtó ösvényeken és lépcsőkön a hegyoldalban, a Gellért-szobor mögött - vajon hány budapesti jön fel ide életében? 
Pest és Buda szobra a Gellérthegyen

Visszatekintés a városra

Aztán le a másik oldalon, át a Hegyalja úton és a Tabánon. Emlékszem, már tavaly is nagyon tetszett, hogy ahol csak lehet, parkokon, zöldterületeken át viszik a hosszas budapesti szakaszt. A Tabánban pont ott mentem túl a jelzésen, ahol tavaly, a mögöttem gyalogló túratárs követett is, aztán látta, hogy elbizonytalanodom, és már én mentem utána a helyes úton. Utolértem és elnézést kértem a félrevezetésért, aztán már együtt gyalogoltunk Máriaremetéig. Én az emelkedőket bírtam rosszabbul - a Kútvölgyi kápolnáig, majd onnan fel a Normafára már előkerült a bot is, hiába aszfalt - ő a lejtőket. A kamaraerdei templomnál megkaptuk a "terhet", a kis követ, amit vinnünk kell az úton, és hivatalosan a Normafán, az emelkedő tetején kell letenni, de én tavaly is a célig vittem, így kerek a történet. Aztán a hátunk mögött lassan kelni kezdett a Nap, és a Normafára felérve már nagyon szép fények fogadtak.

Kilátás az Erzsébet-kilátóra

Ugyan melegebb volt, mint tavaly, mégis hiányoltam az Anna-kápolnánál a forró teát, remélem, jövőre megint lesz! Viszont finom pogácsát kaptunk és az első szendvicsemet is megettem itt reggelire. Következett az első erdei szakasz a Gyermekvasút mentén a budaszentlőrinci kolostorhoz, ahol pecsét, alma és víz várt. Nekem általában kevés a túrákon a gyümölcs, magammal is szoktam vinni, de most annyi almát kaptunk, hogy haza is hoztam belőle. És most végre teljes a pecsétkollekcióm, mert a budaszentlőrincit sem hagytam ki :)

Csak akkor szólalj meg, ha biztos vagy abban, hogy amit mondasz, szebb, mint a csend

Valahol még a városi szakaszon előzött meg Csipi, és itt a Gyermekvasút Hűvösvölgybe érő szakaszán ért utol Tamás (@katarzisnélkül) és pár szót váltottunk is, ő már a felkelő nappal indult, és ami nekem vacsora lesz Pilisszentléleken, az neki ebéd... :) Hűvösvölgy után újra szép, családi házas övezet, majd beérkezünk Máriaremetére, ahol a már szokásos molinók fogadnak, és meglepetésemre gulyás rotyog egy bográcsban. Én nem tudok mit kezdeni délelőtt fél tízkor a jelenséggel, de a túratársam és többen is esznek (már a túra után derült ki, hogy ez igazából a 20 km-es táv beérkezőinek ebédje lett volna...) úgyhogy itt szétválnak útjaink, én egy almával haladok tovább.






Még pár városszéli, kisvárosias jellegű utca, és két ház között hirtelen hopp, beérünk az erdőbe a Jegenye-völgybe. Rövid, szép kis szakasz után autóútnál érünk a városhatárra: 22 kilométert jöttünk Budapest közepétől! Nagy ez a város. Rögtön Solymár következik, a két település teljesen összeér, de nem sokat időzünk az utcákon, azonnal lekanyarodunk a Paprikás-patak völgyébe, és itt kezdődik az, amit igazándiból túrának lehet nevezni. Patakvölgy, kanyargó ösvény, vízesés, kis hidak, kutyás túrázók, forrás. 
A Paprikás-patak vízesése



Egy tisztásra érünk ki, ahol egy kiránduló csapat épp főzi az ebédet, a padjuknál leveszek magamról mindent, ami hosszú ujjú, és előveszem a napszemüvegemet, innentől szükség lesz rá. Irány a solymári vár, a csoki és a táv harmadrésze. A bot nagy szolgálatot tesz, emlékszem, hogy tavaly sokkal meredekebbnek tűnt ez az emelkedő. Most viszont a várba nem mentem fel, úgy éreztem, kicsit meg kell húznom, ha ugyanazt a kompot akarom elérni, amit tavaly, és még csak most jönnek az emelkedők. 24,5 kilométernél járunk.


Solymár után kicsit kevésbé izgalmas rész jön, vasútállomás, Solymár-külső ipartelep, aztán talán Pilisborosjenő széle, míg végre újra beérünk az erdőbe, és cserébe az egyik legizgalmasabb szakaszt kapjuk, kanyargós egynyomtávos zöld jelzés, hullámzik fel-le, érinti a Jenői torony nevű homokkőalakzatot, aztán meredekbe kapcsol a Kevély-nyeregbe felfelé. Tavaly itt is szenvedtem, mint a kutya, most okosabb voltam a piramistechnikás lépésszámlálással és bottal másztam felfelé, és szerencsére már rövidujjúban.
Fontosnak tartom még, hogy amikor egyedül indultam tovább Máriaremetén, elővettem a vezetőfüzetet, és elkezdtem bepótolni az útravalót, amit az elején kihagytam. Nekem fontos ebben a túrában az elmélkedés, a lelki tartalom is. Minden hosszabb túra spirituális élmény is, de a Páloson ehhez segítséget, vezetést is kapunk, és én ezt szeretem. Így a Kevélyre menet már volt módom olyan kérdéseken töprengeni, hogy milyen terheket hordozok, vagy milyen nagyobb kihívás előtt állok most az életemben. Ezekkel a gondolatokkal elfoglalva magam és így felérve már csak Csobánkára, a Szentkúthoz kellett megérkezni, hogy meglegyen a féltáv. Persze a Szentkút mintha folyton távolodott volna :) de azért csak meglett, egy percre leültem, itt végre volt forró tea is, a májkrémes kenyérből sajnos nem kértem, helyette a saját sós, magvas zöldségemet ettem. Írtam fel imaszándékot is, amit a másnapi márianosztrai misén kitesznek az oltárra.
Csobánkai fogadás <3



Jön a mászás a Szentkúttól vissza az elhagyott ösvényre, majd a Hosszú-hegy, ami a kilátásaival az egyik legszebb szakasz, kanyargós zöld, és aztán a Szántói-nyereg. Megdöbbentő, hogy milyen messze van az Erzsébet-kilátó, ahonnan pedig nemrég jöttünk el. Nemrég? Túra közben kicsit máshogy telik az idő... 

A Szántói-nyeregben megint almát kapunk, konyharuhával fényesre törölve (!) és hellyel kínálnak, de nem merek leülni, mondom, hogy most jól benne vagyok a tempóban, menni kell, mert jönnek az emelkedők. A pontőr biztat, hogy nem, innen Klastrompusztáig nem emelkedik, csak majd utána. Hát, tévedett - emlékeztem én erre, csak olyan jó volt hinni neki... Kevésbé élvezetes szakasz jön, tűző nappal, kavicsos úttal és bizony emelkedővel, a nyereg felett imbolygó színes siklóernyőkkel, szép kilátással balra. 
A siklóernyőket kell nézni

Azért megkönnyebbülés erdőbe érni. Valamiért alig várom Klastrompusztát, talán mert utána már Pilisszentlélek jön és a gulyás. Csobánka előtt nagyon álmos voltam, holtpontnak éreztem azt a szakaszt, de elhessegettem, nem lehet holtpontom féltáv előtt! Ott megettem egy koffeines gélt, lassan, így 40-en túl talán kezd is hatni. Kezdek vágyni a gulyásra. Ezen a szakaszon mellettem egy kisebb társaság a jelzett ösvény helyett a mellette egyenesen haladó kavicsos utat választotta, de minek? Nem értek oda gyorsabban, mint én, és még kényelmesebb se volt nekik. Igaz, ott elfértek egymás mellett... 
Klastrompusztán megint alma van, most már nem veszek, így is van egy plusz a zsákomban. Viszont egy néni egy fedeles fadobozt mutat, amibe bele kell nézni. Kívül a felirat: a dobozban Isten legnagyobb csodája. Kinyitom: egy tükör van benne. Hát ilyen ez a túra...
Az itiner féltávtól kedvesen visszafelé számol: nem azt írja az egyes pontoknál, hogy hány kilométernél járunk, hanem hogy mennyi van még hátra. Így aztán nekem kell kiszámolnom, hogy Klastrompuszta 47-nél van, még 19 a kompig. Péterrel egyeztetünk, szerintem elérem a 20:50-est, és akkor jó, ha 11-re jönnek értem. Azért tudom, hogy tartanom kell a tempót, és most jön a Pilis-nyereg. Tavaly itt nagyon szenvedtem, de idén már van botom! Nem könnyű az emelkedő, de nem szenvedek, szépen felérek és irány lefelé, szerencsére rövid ez a szakasz és egy csodás kikericses rét után már itt is van Pilisszentlélek. 
Visszatekintve az emelkedőről - a kép nem adja vissza




Az iskolánál vár a friss gulyás, szentképet is kapunk, és hát tudom, hogy igyekezni kellene a komphoz, de ezt nem lehet kihagyni, isteni és bőséges. Hálás vagyok azoknak a hölgyeknek, asszonyoknak, akik reggel óta dolgoznak értünk. A padoknál mindenki, akivel együtt eszem, azt a kompot akarja elérni, amit én, reálisnak tartják. 15 km van még a kompig, és azalatt fog besötétedni, és 23 hiányzik a teljes távhoz. Én is reálisnak tartom, de azért jobb a biztonság, a többiek előtt indulok tovább. Kólára vágyom - az asztaltársaktól kaptam infót, hogy két kocsma is van a faluban az útvonalunkon, lehet kapni kólát! Be is megyek az elsőbe, és a kolostorig meg is iszom az üdítőt, és így a gulyás és a hideg, koffeines ital után teljesen felfrissülve megyek tovább. Közel a kolostor és vár a desszert: molnárkalács, ilyet csak itt készítenek, és mákos pogácsa. Még a zsebembe is jut egy. 


Tudom, hogy most nagyon szép szakasz jön, színes erdő, szép kilátások és naplemente. Az eleje emelkedős, aztán kellemesebb. Most nem csapódtam össze úgy senkivel, mint tavaly Edittel, akivel nagyjából egyezett a tempónk, csak ő jobban bírta :) Kicsit izgulok, hogy vajon a sötétben majd teljesen egyedül leszek-e? Ha megelőzök valakit, nem merem felvenni a tempóját, mert nem merek lassítani a komp miatt, de mindenkivel egyeztetek, hogy ha sötét lesz és félek, akkor majd vele megyek, jó? Nézelődök, csodálom az erdőt, innen már látni a Börzsönyt, a célt.
Egy szelfi, amíg van még fény

Az a hátsó vonulat már a Börzsöny

Megpillantom a fákon az első üzeneteket. Gyanús egy ideje, hogy korábban vagyok itt, mint tavaly, mert világosabb van. Megvan, hogy hol gyújtottunk lámpát tavaly, ott most még nem kell. Aztán lassan tök sötét lesz és egy kidőlt fánál megállok végül elővenni a fejlámpát. Egyedül haladok a sötétedő erdőben, de azért látok-hallok magam előtt és mögött túrázókat. Aztán valami furcsa, hangosított beszéd hallatszik jobbról, kanyarodom én is arra. és majdnem elsírom magam, mert megérkeztem a Szent Jakab töltőállomásra! Ez a legjobb hely az egész túrán, amiben nem kis része van a meglepetésfaktornak. Amikor így 60 km felé mécsesekkel kirakott út fogad az erdőben, tűz és zeneszó vár, csuda kedves önkéntesek, keksz és ropi és datolya, akkor nem lehet nem meghatódni. És az infó, hogy 9 kilométerre van még 2,5 órád - meglesz az! 



Elhagyva a töltőállomást egy ideig egy pálos barát csuhája jelzi számomra az utat, aztán megelőzöm és itt már erősebbre kapcsolom a lámpát, de nem sokáig, mert sűrűn feltorlódtak a túrázók előttem, mígnem valaki mondja, hogy itt az egész zarándoklat! Hát ez az isteni gondoskodás - amikor nincs meg a fix társaságom a sötét erdőben, és ez az egyetlen parám, akkor belefutok a teljes zarándoklatba. 


Jól szét vannak húzódva, a sor közepe táján újabb barátok, kis hangszórókkal elkezdik az esti kompletóriumot mondani a gyalogló híveknek, libabőrös leszek a hangulattól. Aztán addig poénkodnak a komp - kompletórium - nem komplett - elérjük-e a kompot vonalon, hogy lemerül a kütyüjük, és csak úgy, normál hangerővel kezdik énekelni az imát. Hát, ha nem volt még részed abban, hogy egy teljesítménytúrán véletlenül belefutsz éjszaka egy pálos zarándoklatba, akik menet közben énekelnek, mindenképp próbáld  ki, mert életre szóló élmény.
Ahogy apránként előzöm a sort, kiválik utánam egy zarándok és megszólít, hogy ha nem baj, elkísérne, mert úgy látja, egy a tempónk és ő nem bírja már a csoportét tartani. Elmesélem neki, hogy pont ez volt az egyetlen aggodalmam, hogy egyedül leszek a sötétben, erre kapok társat :) Fantasztikus visszanézve a fejlámpák kígyózó sorát látni. Lajos elkísér a kompig, nagyon jót beszélgetünk és számolgatjuk, hogy most már simán odaérünk, ezt segítik a két-három helyen kitett tájékoztató táblák is, miszerint még 3296 méter, kb 3/4 óra van vissza és így tovább. Végül 37 perccel indulás előtt ott voltunk, jövőre talán elérem a 19:50-es kompot is! Indulásig felöltözöm, teázunk - idáig pólóban jöttem és nem fáztam - beszélgetünk, sorban érkeznek a zarándokok, énekszóval várják őket a túlparton, van hangulat. Ahogy átérünk, elbúcsúzom Lajostól és a társaitól, kiderül, hogy az átkelők nagy része zarándok volt, talán hatan-heten vágunk neki a hegynek, tavaly sokkal többen voltunk. 
Jön az utolsó 8 km Márianosztráig, emelkedik, sötét is, de igazából számomra az a nehézség, hogy nem látni a célt. Látni viszont millió csillagot és egy ideig a kivilágított esztergomi bazilikát. Az utat felszórták valami nagy mészkődarabokkal teli murvával, kellemetlen, de az öreg cipőm, akinek ez talán az utolsó hosszabb útja, kiválóan teljesít, nem fáj a talpam. Egy-egy fejlámpát látok magam előtt, a Sukola-keresztnél utolérem a közelebbit és együtt megelőzzük a távolabbit, ezt az utolsó négy kilométert most már ezzel a túratárssal teszem meg, együtt számolgatjuk, mennyi még a célig, és mikor jön legalább a falu előtti aszfaltút. Nem mintha az jólesne a lábunknak, de a lelkünknek igen - az már majdnem célegyenes! A falu fényeit meglátni ambivalens érzés: jó látni a célt, de rossz a tudat, hogy szinte megkerüljük az egészet, és hátulról megyünk be. Mécsesek fogadnak és a hídnál két önkéntes, ezt mindig csodálom a túrákban, hogy azért állnak itt ketten éjjel 10-11 tájban, sötétben és azért már hűvösben, hogy pár jó szóval útbaigazítsák azt a néhány embert, aki elszórtan érkezik erről a kompról.  
Aztán tényleg ott a célegyenes, mécsesek és az első, amit meglátok, az az autónk, a második Péter, a harmadikok a gyerekek. Ölelnek, hogy majd' felborulok :) aztán bekísérnek a templom melletti épületbe, a célba. Pecsét, oklevél, idén is veszek pólót, mert megérdemlem és ők is a támogatást. A gyerekek is kapnak forró teát, célszelfi és lehelyezem a végig cipelt terhemet, a követ Szűz Mária lábához.


Még el kell sétálni az iskolába az előreküldött csomagomért - fizikailag sokkal jobban vagyok, mint tavaly, akkor ez az ötven méter és két lépcső már nagyon rosszulesett - aztán lepakolás az autóba és irány haza! Éjjel egykor végre meleg zuhany, aztán egy nagy alvás. Már másnap megkérdeztem Zitát, hogy ugye jövőre is alhatok náluk - mert hogy a túrán ott leszek, az biztos.

Pálos70
74,1 km 
2350 szint
Indulás: 05:09
Érkezés: 22:45
Menetidő 17:36, ebből 37 perc kompra várás, a célban 5 percet javítottam tavalyhoz képest :)