2020. augusztus 7., péntek

A Keleti-Cserhát tetején - OKT 19/3

Ha az előző túrára azt mondtam, rövid szakasz, akkor erre nem is tudom, mit mondhatok: alig 7 kilométert tettünk meg ezen a napon, de ezen a picike szakaszon is csodálatos kilátásokkal gyarapodtunk. A stratégiánk most a következő volt: családilag elautóztunk a Bableves csárdához, ahol az előző nap abbahagytuk, és én a két szélső gyerekkel kiszálltam, míg Péter a középsővel átment Garábra, ott letette az autót, és elindultak szembe a kéken (illetve mivel Garáb kitérést jelent, így a kék négyzet jelzésen kezdtek).

Mi pedig a csárda melletti földúton indulva, az enyhe hidegfrontnak köszönhetően gyönyörű felhős ég alatt zöldebbnél zöldebb mezőkre értünk ki, igazi, jellegzetes cserháti látképpel, és gyakorlatilag azonnal feltűnt a fő célunk, a Tepke kilátója. 

A baloldali dombon az a pici a kilátó :) 

Korábban nem is hallottam erről a hegyről, az Index Bakancslista videósorozatában látott emlékezetes epizód óta – ők villámlás és zivatar közepette éjszakáztak itt – szerettem volna idelátogatni. Ez a Keleti-Cserhát második legmagasabb csúcsa a maga 567 méterével, a versenyt a szomszédos Purga nyeri, hiszen ez nyolc méterrel „tornyosul” a Tepke fölé. (Utóbbinak a neve azért nekem sokkal jobban tetszik.)

A réteken fecskék ritkítják a rovarállományt, amiért igen hálásak vagyunk, de azért alig várjuk, hogy beérjünk az erdőbe, már a délelőtt is meleg. Az árnyékért cserébe az erdőben aztán masszívan emelkedni kezd az ösvény, amíg még nem sűrűek a fák, addig szép kitekintést kapunk a vidékre, ahol átjöttünk.

Rengeteg a gomba, gondolom a múlt heti esőzések miatt – bár az is kiderült előző nap a gombászó bácsi jóvoltából, hogy tévedésben voltam, amikor azt hittem, nyáron ritka a gomba, hiszen amit ő szedett, az június-júliusban érik. Egyébként csak sétálunk, beszélgetünk, nem találkozunk sok látnivalóval, csak néha egy-egy látványosabb tölgyfával és az OKT táblákkal, amelyek egyre kisebb távolságot jeleznek a kilátóig, míg végül ott is magasodik előttünk. Fémszerkezetű, felfelé egyre szűkebb és meredekebb lépcsőkkel, a Karancson található torony ikertestvére. 

Tepke-csúcs

Épp két hölgy ereszkedik lefelé, javasolják, hogy várjunk egy kicsit, mert erősen fúj a szél, fent fázni fogunk. Mi azért felmegyünk és átmelegedett testünkkel inkább élvezzük a frissítő légáramlatot. Csodálatos a körpanoráma, látni a hollókői várat is, amit elhelyezkedése miatt eddig csak a közvetlen közeléből vehettünk észre, de egészen közel magasodik a Mátra, a lábunk előtt Pásztó, és felhőkbe burkolózó tátrai csúcsokat is észreveszünk a távolban. Kicsodálkozzuk magunkat, lent aztán írunk a kilátó lábánál lévő ládában található csúcsfüzetbe. 

Tetszik ez a szokás, eddig csak Ausztriában találkoztam vele, jó lenne idehaza is meghonosítani. Kicsit beszélgetünk a hölgyekkel, egyikük ma ünnepli a hetvenedik születésnapját (!) aztán továbbindulunk. 

Telefon Péternek, ekkor a Purgán vannak, úgy gondolom, hamarosan találkozunk, de aztán őket egy kisebb rovarinvázió visszafordította, és végül csak Garábon értük utol egymást. Mi nem találkoztunk ezzel a problémával – vagy megedződtünk legutóbb Nógrádsipeken, ahol szinte sírva verekedtük át magunkat a több kilométeres rovarfelhőn. Mindenesetre a Tepke után szép, keskeny gerincúton ereszkedünk lefelé, hogy aztán újra felfelé kapaszkodjunk a Purgára. A csúcs alatt pár méterrel megyünk el, de nem térünk ki, egyrészt mert úgy tudom, ott nincs sok látnivaló, másrészt mert sietünk, próbáljuk összehozni a családegyesítést.

A térképen is jelzett két gyönyörű öreg tölgyet, majd egy újabb kilátópontot hagyunk el – innen más szögből látni rá Hollókőre, ott a hotel is – és rátérünk a kék négyzet jelzésre Garáb felé. 

Az egyik a két öreg tölgy közül

Utolsó kilátásunk mára

Ez már csak ereszkedés, Csongor előre is szalad úgy, hogy egyáltalán nem is látom. Nem szeretem, ha ilyet csinál, ki tudja, nem kanyarodik-e egyszer véletlenül rosszfelé, és esélyem sem lenne észrevenni, úgyhogy kurjantgatok utána, meg abban bízom, hogy előbb találkozik nálam az apjával. És így is történik, mire mi Marcival odaérünk hozzájuk, már együtt vannak. Mára ennyi volt, beülünk az autóba és irány a következő szállásunk a Mátrában. A cserháti szakaszt itt, nagyjából 25 kilométerrel a vége előtt megszakítottuk, majd visszajövünk bepótolni a Garábi-nyeregtől Mátraverebélyig, a nyaralás hátralévő részében pedig a Magas-Mátráé lesz a főszerep.

Bableves csárda - Garáb 6.77 km, 296 m szint

2020. augusztus 5., szerda

Nyaralás kéktúrára fűzve - OKT 19/2

Az Országos Kék Túra 19. szakasza bizony igen hosszú, a hivatalos kiírás szerint 73,9 kilométer. Ezt kevesen járják be egyhuzamban, a múltkori háromnapos, 77 kilométeres túra nálunk is ritkaság volt, de az is az előző, 60 kilométeres cserháti szakasz egy részével együtt volt ennyi. Ősagárdtól Hollókőig tettük meg ezt a távot, most pedig a családi nyaraláson terveztük folytatni. 

Ez a tervezés tényleg alapos átgondolást igényelt. Két szállást foglaltunk: az elsőt Hollókőn, hogy onnan kiindulva könnyen folytathassuk a három hete befejezett szakaszt, a másikat Mátraszentlászlón, ahová a cserháti szakaszok befejeztével szerettünk volna megérkezni, és innen folytatni a mátrai résszel. Itthon pontosan leírtuk, hogy mikor melyik szakaszt járjuk majd be Csongorral, hol vesz fel a végén Péter, olyat is tettünk bele, ahol a végén a szállásra érkezünk a túráról, és a végén az egészet idézőjelbe tettük azzal, hogy a jelszó a rugalmasság legyen: a gyerekek kedve, az időjárás meg azért a saját hangulatunk is dönthessen arról, hogy megyünk-e az adott napon és merre.

Így is lett végül: rugalmasak voltunk, mindennap túráztunk, de csak rövidebbeket, volt benne kék, zöld, piros, sárga, teljesítettünk szakaszokat és bejártunk a kéken kívüli helyeket. Reggeli után indultunk és a délutánt már pihenéssel, hűsöléssel töltöttük.

A Hollókőre érkezés napján az egyetlen „túra” az volt, hogy lementem a hotelből az Ófaluba megkeresni a három hete ottfelejtett túrabotjainkat. Hatalmas baklövés, ráadásul bevallom, nem is vettem észre az indulásig, hiszen általában olyan rutinosan akasztom otthon a helyükre a botokat, hogy fel sem tűnik a mozdulat – vagy annak a hiánya. Mivel nem találtam sehol, az az egy lehetőség volt, hogy Hollókőn hagytuk, és őszintén: nem bíztam abban, hogy meglesznek. Végigsétáltam a nyitva tartó helyeket, amíg a család wellnesselt, és csodák csodája: a Fazekasházban ott voltak a botjaink! Régen örültem ennyire valaminek, nem is tudtam, hogyan háláljam meg, nem véletlenül a kedvenc helyi boltom ez. Így szerencsére kedden tudtuk használni a túrabotokat – én nagyon szeretem és már egészen a kezemhez nőtt túrázáskor.

Megvannak! :)

A keddi túra Hollókőtől a Bableves csárdáig tartott, és hárman mentünk: a legnagyobb és a legkisebb fiammal. Szívesen megnéztük volna a hollókői várat is, de egy órával a nyitás előtt indultunk, úgyhogy ezt délutánra halasztottuk.

Emlékszem, hogy amikor három hete felkapaszkodtunk Hollókőre, megjegyeztem Csongornak, hogy a falvak legtöbbször völgyben vannak, tehát minden túra hegymenettel kezdődik, kivéve Hollókő, hiszen ide felfelé jövet érkeztünk. Ennek ellenére mégis emelkedőn indultunk, nem is kicsin – a Naszály kivételével ez a Cserhát legmagasabb régiója, közelítünk a Mátrához. Gyönyörű gerincútra érünk ki, én ezeket az ösvényeket szeretem a legjobban: keskeny, egynyomtávú, jobbra és balra is lejt a dombtető, a fák között időnként szép kilátás nyílik. Az idő párás, meleg lesz, ez már reggel látszik, és most a finom szállodai reggeli miatt nem tudtunk olyan korán indulni, mint szoktunk. A pára a fotókon is észrevehető.

A vár látképe az első dombról

Ez a szakasz gyerekekkel jó abból a szempontból, hogy a 11 kilométeren két falu is van, jól felosztják rövidebb távokra az utat, bár pecsét egyikben sincs. Felsőtoldot csak a sarkánál kerüli a kék jelzés, egy kicsit tanakodunk, Csongor kóláért győzköd, de végül nem megyünk be a faluba, azzal biztatom, hogy Alsótold majd rajta lesz a jelzésen, ott szerzünk. A kettő között végig szántóföldek, mezők mentén haladunk, nagyon szép, de bizony meleg. Népes csapat jön szembe, aztán megejtjük Csongor első létrás kerítésátkelését. Hamarosan, egy gyönyörű kovácsoltvas kerítésű lovastanya mellett beérünk Alsótoldra, a kék kútnál frissítünk, aztán eldöntjük, hogy a kocsmát keressük fel kóláért, vagy a boltot – mindkettő letérést jelent a kékről. A boltot választjuk, de hoppon maradunk, sajnos bezárt. Biztatom Csongor, hogy már csak három kilométer a Bableves csárda, ott már tényleg biztosan kapunk kólát.

Tájkép létrával


Virágmező az út szélén

Alsótoldról némi aszfalt vezet kifelé, már alig várjuk, hogy árnyékba és kellemesebb talajra térjünk, amikor elengedünk magunk előtt egy bácsit  robogóval, a csomagtartóján nagy műanyag vödörrel. Kedvesen mosolyog ránk, és felhajt az erdő alatti szalmabálás dombra, beszélgetünk egymás között, hogy vajon mit csinálhat arrafelé robogóval. Én a vödör miatt arra tippelek, hogy biztosan tudja, hogy mi hol érik most az erdőben, felmegy az erdőszélig és ott gyűjt valamit. Helyesen tippeltem: hosszúnak tűnő, forró, napos emelkedő után végre árnyékos erdőbe térünk, és néhány száz méter után találkoztunk a bácsival, aki éppen az úttól pár méterre gombászott. Odamentünk hozzá, mert kíváncsi voltam, engem ugyanis nagyon érdekelnek a gombák, szívesen kitanulnám ennek a tudományát, jó lenne érteni hozzá, hogy milyen élelmet találhatunk az erdőben. Akkor már jó vastagon álltak a vödre aljában a sárga rókagombák, amit errefelé csirkegombának is hívnak, és néhány vajgomba – ezeket tőle tudom, gyönyörű, ízes beszédével szívesen mesélt róla, hogy melyik milyen, hol és hogyan, mikor lehet megtalálni, és hogyan jó elkészíteni. Azért persze magunknak a jövőben sem szedek, ha nincs a közelben szakértő.

Ezt például sosem szedném le


Alsótold után, az erdő felé

Innen már talán csak egy kilométer volt a csárda, jól nyomon lehetett követni, ahogy egyre közelebb került hozzánk az alattunk húzódó patakmeder és a túloldalán az autóút. Azt tudtuk előre, hogy ahol összeér az ösvényünk az aszfalttal, ott vár a bableves (meg a kóla), no meg persze a pecsét. Ez a pillanat hamarosan el is érkezett, és végre ott állt előttünk a legendás, korábban az autóból már látott csárda. Pecsételtünk, mosakodtunk, elfoglaltunk egy asztalt és meg is érkezett a család másik fele, mintha tudták volna, hogy mi pontosan mikor érünk ide. Az ebéd mindenki megelégedésére szolgált: egyedül én ettem bablevest, de van vagy hat-hétféle az étlapon, a nagyobb adag nekem bőven elég volt ebédre, nem kellett második fogás. Mindenki talált a fogára való, egyszerű, de ízletes ebédet, a vegetáriánus és a válogatós gyerek is. 


A csárda...


...és a bableves

Ez a túra viszonylag rövid, gyerekekkel és nyári melegben ideális (kezdőknek igazából egyáltalán nem is rövid) változatos, és szerencsés, hogy étteremnél végződik. Ha nincs ilyen autós megoldásod, mint nekünk, és vissza akarsz menni Hollókőre, az aszfalton megteheted, vagy Alsótold után a sárga gyöngysor (Gyöngyök útja zarándokút) majd zöld T jelzésen más úton is visszatérhetsz, de Alsótoldról busszal is megoldható, bár nem túl gyakran jár. De a közeli falvakban több vendégház is van, ahol meg is szállhattok, hogy másnap folytathassátok a túrát.

Mi Hollókőre visszaérve végre megnéztük a várat - nagyon megéri, ne hagyjátok ki! - és az Ófalut is, ahol a körséta után a palóc játszóházban biztosítottunk további szórakozást a gyerekeknek. A pincében a falu és a vár egyedi, nagyon alaposan kidolgozott legómakettje is látható! Végül aztán a wellnessben pihentük ki a túrát és a nyári meleget. 

A vár makettje - szobra - a parkolónál


Várbelső

És a klasszikus fotó az Ófaluról

Hollókő-Bableves csárda 11.20 km, 291 m szint

2020. július 9., csütörtök

Három nap a Cserhátban, második rész - OKT 18-19. Ősagárdtól Hollókőig


A háromnapos túránkról szóló első poszt inkább ajánlósra sikerült, kis betekintés a Cserhát szépségeibe, próbáltam meghozni a kedveteket, hogy ti is menjetek országunknak erre a talán kissé kevésbé közkedvelt vidékére kirándulni, túrázni. Most elmesélem, hogy nekünk milyen volt, jöjjön az igazi túrabeszámoló!



Hajnali négykor keltünk úgy, hogy előző este teljesen összepakoltunk, csak bekaptunk egy gyors reggelit és már indultunk is. Pont a járvány előtti utolsó túránkon váltottunk tömegközlekedésre, most vissza autóra – amikor szerveztem, még nem akartunk tömegközlekedni, most július elején talán már mentünk volna, de eddigre már úgy szerveztük a távokat, szállásokat, hogy nem fért volna bele annyival több idő, legalábbis nem kényelmesen, márpedig most egyáltalán nem akartam rohanni és Csongornak is meg akartam adni az elegendő időt a pihenésre mindenhol. Így aztán autóval mentünk Ősagárdra, és autóval jött értünk is a sofőrszolgálatot vállaló férj Hollókőre három nappal később.
Fél hétkor már az ősagárdi pecséttől indultunk, hamar elhagytuk a falut, még borús időben és hűvösben, szép réteken át, integetve a januárban elhagyott Naszálynak. Természetesen egészen más volt a táj, mint a téli zúzmarában, most zöldek és virágosak a rétek, a távolban egy őz szökell. Ma nincsenek nagyon hosszú távok előttünk, az első falu, Felsőpetény hat és fél kilométer. Erdőbe térünk, tölgyesek között, néhol hatalmas faóriások szegélyezik az utat, máshol akácosba vált, aztán újabb rétek, és most már kisüt a nap is. Számtalan lepke száll a virágokra, előttünk pedig kanyarog az út dombról le, dombra fel, mint a Tom és Jerry végén.



A felsőpetényi pecsét a Kéktúra alkalmazás szerint a kocsma és vegyesbolt előtt található, én még egy hideg innivalóban is bíztam, de mindkét egység zárva, pecsét sehol. Kiderítem, hogy arrébb, az Almásy-kastélynál is van egy  - máskor inkább hiszek a pecsét jelzésnek, mint az alkalmazásnak  - de azért leülünk a bolt mögött a fák árnyékába tízóraizni. Pecsételés után a legelésző szürkemarhákat figyeljük menet közben. Még mindig csak kilenc óra, de már nagyon meleg van, és bár gyönyörű rét, de kitett, napos domboldal jön. Aztán később kiderül, hogy ez volt a nap legmelegebb szakasza.



Alsópetény előtt jurtás farm fogad csacsival és pödröttszarvú fekete rackákkal, aztán beérünk a faluba, ahol végre van bolt is, kocsma is, felfrissülünk, jégkrémet is veszünk és leülünk a főtér árnyékos padjára. Lassan dél felé járunk, Csongorra bízom az indulást, pihenhet, ameddig akar, de azért megnézzük a térképet: Romhányig szinte teljesen zárt erdő jön. Így aztán nem pihenünk órákig, amikor Csongor úgy érzi, nekiindulunk. 



A falu közelében még nem stimmel az erdőfedettség, alacsonyak a fák, de cserébe csodálatos a rálátás a kis ékszerdobozra, mert persze masszívan emelkedünk. 



Aztán már szép tölgyes jön, a Kékesi vadászháznál pihenünk, eszünk, lelkesedünk, hogy milyen jó kis hely ez akár éjszakázásra is. 



A következő látványosság a Prónay-kilátó, ami nagyjából másfél kilométer kitérő oda-vissza a kékről, de megéri, mert az egész környéket belátni a tetejéről, magában a kilátóban pedig rengeteg infó és programajánló van a Cserhátról. Ezután már csak az erdő szélén található kis pihenőhelyen állunk meg, aztán meglátjuk felülről Romhányt, és a kék által érintett részén keresztül is sétálunk a szállásunkig. Én zuhanyozom és leheveredem pihenni, Csongor annyira aktív, hogy a faluban akar sétálni, hát menjünk. Megkeressük a Rákóczi-törökmogyorófát – nekem az a verzió a legszimpatikusabb a sokféle eredetlegenda közül, hogy a száműzetésben lévő fejedelem küldte haza a csemetét Rodostóból, és nem a csata helyszínére ültették, hanem mellette egy dombra. 



A falu fura szerkezete miatt – a Lókos-patakon csak egy helyen lehet átkelni, onnan meg már nincs kedvünk a másik oldalon is egy kilométert sétálni – Romhány szebbik részét sajnos nem láttuk, ezért még vissza kell mennünk.
Másnap egy hajnali sétával kezdtük Kétbodony felé, megint csak egy nagyon szép kis falu, kellemesen korán nyitó kocsmával és bolttal, szép fekvéssel, erőt gyűjtünk a következő hosszú szakaszra: tíz kilométer Becskéig, erdőkön és mezőkön át. Előző este ért a Szanda bányában talált medvenyom híre, úgyhogy a nap fő témája, hogy meddig menjünk és hogyan. Becskéig biztosan, mert onnan tudunk busszal Terénybe jutni, a többit meg majd ott eldöntjük. Aki szembejön, attól megkérdezzük, honnan jön és látott-e medvét, de senki nem találkozott vele, viszont többen azt tanácsolják, hogy menünk bátran, csak hangosan. Becske előtt Csongor bebizonyítja, hogy az menni fog.



Becskén a fagyizót keressük, és a fagyi mellett pecsétet és kedves beszélgetést, körbevezetést, úbaigazítást is kapunk, ez az első találkozásunk az igazi palóc vendégszeretettel, bár Maderék nem tősgyökeresek. A becskei Megvilágosodás sztúpát én szerettem volna megnézni, de Csongor nem, nem erőltettem, viszont most a fagyizós hölgy ajánlására őt is érdekelni kezdi, úgyhogy fényes délben teszünk két kilométer kitérőt, és megnézzük a különleges hangulatú helyet. Árnyékot kérünk Buddhától, kapunk is szépséges felhőket egész délutánra. 



A faluból kifelé, Szanda vára felé indulva Csongor máris belekezd a hangoskodás-projektbe, időnként az emelkedőkön levegőért kapkodva, de énekelünk, ami csak eszünkbe jut. Már a Várhegyre kapaszkodunk, amikor felhív Romhányból Hajni és biztat, hogy ne féljünk a medvétől, ez az egyik olyan kedvesség, amiért érdemes a kéktúrázók közé tartozni.
A vár egy szűk kilométer kitérőt jelent a kékről, de ez talán a három nap csúcspontja, ki ne hagyjátok, ha arra jártok. Maga a hegy is szép, kilátás már az ösvényről is van, a várfalakból valójában több van meg, mint látszik, érdemes lenne egy kicsit kiszabadítani a növényekből, de a lényeg úgyis a csúcs és a körpanoráma. Egy szóval: lenyűgöző. Jócskán elidőzünk itt, ráérünk, az út javarészén túl vagyunk, a medvét elijesztettük.




Lefelé az elágazásnál a jelzést nem is figyelve indulunk jobbra, mígnem rájövünk, hogy egyenesen kellett volna, úgyhogy visszabaktatunk kicsit bosszankodva. Hamarosan elérjük a Mária-forrást – hűvös hely, nagy fák, friss víz és egy borzalmas zöld műanyagtető szegény Mária fölött, támogatnék egy kis fülkeépítést ide. 



Aztán kiérünk a mezőkre és előttünk Szandaváralja, nagyjából a harmadik házban büfé és ajándékbolt. Tócsnit és zsíroskenyeret eszünk rebarbaraszörppel, megnézzük az ajándékboltot is, egészen hihetetlen, az egyik szobában egész évben karácsony van, de van itt minden az autentikus konyhai eszközöktől az ünnepi díszítésekhez használható giccsig ízléses összevisszaságban. Végül nekivágunk az utolsó kilométereknek, vár a szállás Terényben. Kiderül, hogy az a gépi zúgás, amit már a várban is hallhattunk, motorverseny: minket nem zavar, hogy kétszer-háromszor is elhúznak mellettünk a krosszmotorok, óvatosak, figyelnek Csongorra is, számunkra meg érdekes volt egy versenybe belefutni.
Terényig nem nagyon van erdő, de cserébe gyönyörűek a mezők, a Cserhát szemközti gerince és a visszatekintés Szandavárra, még meleg van ugyan, de azért már fél öt, hosszabbak az árnyékok.




A Herőke Vendégház a szállásunk, ahol a vendéglátó a saját étkezőjében szörppel fogad, és bár nem kértünk vacsorát, süteménnyel megvendégel és szívesen beszélget is velünk.
A harmadik napon már kicsit nehezebb az ébredés, így „csak” fél hétkor indulunk útnak és készülünk a legmelegebb napunkra és a leghosszabb távokra két település között. Már a hajnali égbolton is látszik, hogy ma tényleg meleg lesz – nem mintha eddig nem lett volna, de most még egy felhő sincs az égen. Palóc házak között, patakon át, búzamezők között hagyjuk el a falut, Cserhátsurányig még nem hosszú az út, nagyon bízunk az ottani kocsmában és boltban, mert a magunkkal hozott elemózsia a mai reggelivel fogyott el. 




Nyitva is van mindkettő, csupa kedves ember, feltankolunk, aztán nekivágunk a talán leghosszabb, legkitettebb emelkedőnek, ami nem meredek ugyan, de nagyon süt a nap. Szembejön három túrázó, meglepődve ismerem fel egyikükben korábbi futótársamat, Dórát, tényleg kicsi a világ. Kicsit beszélgetünk, addig Csongort előreengedem, hadd menjen az árnyék felé. 



Az erdőszélre érve közli, hogy „olyan, mintha egy álomban lennék. Nem azért, mert olyan szép, hanem mert úgy szédelgek”. Na, akkor üljünk le az árnyékban és hűljünk vissza üzemi hőmérsékletre. Iszik, megeszik egy fél kígyóuborkát jól megsózva, egy energiaszeletet és persze hűl a kis teste, biztonsággal tovább tudunk indulni. Nógrádsipekig majdnem tíz kilométer áll előttünk, aminek a legmagasabb pontja a Hegyes-hegy, de az igazi emelkedők a falu után várnak ránk. Sajnos a sipeki kocsma zárva, saját ennivalót eszünk, de nagyon vágytam egy hideg italra, valamire, ami nem víz, és mosakodási lehetőségre. Most nekem jön el a holtpontom, inkább aludnék egyet a melegben. Örülök, hogy erdő jön, aztán hamarosan már kívánjuk a mezőt mindketten, hiába meleg: ez a szakasz a leggazdagabb rovarokban, szemünkben, orrunkban, szánkban, mindenhol apró rovarok, és köztük szúnyogok is, amik ráadásul csípnek. Ez a három nap legnehezebb szakasza, az emelkedő ellenére sietünk mielőbb elhagyni ezt a környéket, talán a sár miatt vannak ennyien – nem tudom, mikor esett itt, máshol nagyjából száraz az erdő, itt meg hatalmasak a pocsolyák. Felérünk a Dobogó-nyeregbe, remélem, hogy a hegy másik felén kevesebben lesznek, és így is lesz, de az a két-három kilométer emlékezetes marad. Ilyenkor nagyon nehéz Csongort motiválni, főleg, hogy én is magam alatt vagyok – ő legalább az emelkedőt bírja, a végén már ő tartja bennem a lelket. Aztán jön a rét, ahol csak a lepkék maradnak. Minden táblánál fohászkodunk, hogy jöjjön közelebb Hollókő, és lassacskán jön is, de azért az utolsó kilométerekre még tartogat tűző napos emelkedőket. 




Az én kis lovagom sivatagi harcosként nyargal előre, és a következő fa árnyékából kiabál, hogy mehetek. Újabb erdő, újabb emelkedő, és kibukkan a fejünk fölött a vár – sajnos félóra múlva zár, már nem mehetnénk be, de nekem most erőm se lenne megmászni. Már nagyon várjuk a falut, Csongorból itt fogy el az erő – számára, ha elértük a falut és ott az első ház, akkor vége a túrának, szerintem meg azért a pecsétig vagy legalább az első kocsmáig el kéne menni. Többször megállunk, leülünk az árnyékban, újra és újra felvesszük a hátizsákot, és amikor meglátjuk a még épp nyitva lévő fagyizót, háttérbe szorul a pecsételés és ezt hirdetjük ki célnak. Még van egy óra Péter érkezéséig, úgyhogy kényelmesen fagyizunk, kólázunk, telefonálunk anyukámnak és Regő fiamnak – már nagyon hiányoznak egymásnak a tesók. Csodás árnyas fa alatt ülünk, aztán csak megkeressük végül a pecsétet és már nem kell sokat várnunk apára.




77 kilométert gyalogoltunk három nap alatt, bő 2000 méter szinttel, és most igazán belemerültünk a kéktúrázásba és a környékbe. Amit tudtunk, megnéztünk a túraútvonalon kívül is, beszélgettünk az emberekkel, rá tudtuk szánni az időt tényleg. Hatalmas élmény volt, három hét múlva folytatjuk!

2020. július 8., szerda

Három nap a Cserhátban, első rész - OKT 18-19. szakasz Ősagárdtól Hollókőig


Mikor is jártunk utoljára a Cserhátban, a kék túra tőlünk távoli részein? Még januárban, a zúzmarás Naszályt hagytuk el Ősagárdon. Alig vártam ezt az újabb túraalkalmat, ráadásul háromnapos, az első ilyen hosszú túránk, két szállással, egész napos vándorlásokkal, izgalommal tekintettem elé.



Voltunk már a Cserhátban korábban is, teleltünk Hollókőn, rövidebb havas túrákat, autós kirándulásokat tettünk és megnéztünk néhány látnivalót. Amikor Somoskőújfalun nyaraltunk, akkor a Karancsot is megmásztuk – egyes meghatározások szerint még ez a hegy, a Palóc Olümposz is a Cserháthoz tartozik. Ebből is látszik, mennyire változatos ez a vidék, nem véletlen, hogy a kék túra két szakaszban, 134 kilométeren át kanyarog végig rajta. Én beleszerettem a gyönyörű kilátásaiba, a rétekbe és a mezőkbe, a dombokba és hegyekbe, a kilátásokba, az épületekbe, a szép falvakba és a palóc vendégszeretetbe. Nagyon élveztem, hogy hosszúak- bár forrók – voltak a napok, nem kellett sietnünk amiatt, hogy ránk sötétedik, sem amiatt, hogy le ne késsük a buszt, hiszen három napig gyalogosan vándoroltunk: ahol előző nap aludtunk, onnan indultunk tovább. Most éreztem rá igazán a kéktúrázás ízére: volt idő kitérőket tenni, látnivalókat megnézni a jelzett úton kívül is, beszélgetni a helyiekkel, üldögélni a kocsmák teraszán.



A túránk hossza és a rengeteg élmény miatt két bejegyzést tervezek: ez az első szóljon a Cserhátról, hogy mit láttunk, mi tetszett, milyen ez a vidék, a második pedig magáról a túráról, az utunkról.

Az útvonal

Ősagárdról indultunk még hűvös, borús reggelen, réteken kezdve, majd erdőbe térve. Első nap érintettük Felsőpetényt, itt csak a bezárt bolt melletti tisztáson a fák árnyékában tízóraiztunk. Alsópetényben már kicsit többet időztünk, ez nagyon szép falu, Csongor rögtön ide is akart költözni. Igazi szép palóc házak, gyönyörű főtér, kúriák és kastélyok – ezek amúgy is jellemzők a Cserhátra, minden faluban van két-három. Alsópetény után Romhány következett, ahol aludtunk és a túrán kívül még egy hosszabb sétát is tettünk, nekem ez a település nem tetszett – már amit láttunk belőle - de Csongor kiállt mellette. Azért a kőhidat és a Rákóczi-törökmogyorófát ne hagyjátok ki.



Másnap Kétbodonyban kávéztunk – Csongor gyümölcslét kapott -  ez szinte egybeépült Romhánnyal és megint csak gyönyörű kis falu, ebben a két helységben minden Rákócziról és a romhányi csatáról szól. Hosszabb gyaloglás után Becske következett, műemlék kőhíddal és sztúpával, majd a festői Szandaváralján át Terényig tartott az utunk. Az utolsó napon pedig Terénytől Hollókőig gyalogoltunk, két falut, Cserhátsurányt és Nógrádsipeket érintve. Csak ismételni tudom magam: egyik szebb, mint a másik, a fekvésük, a környezetük és maguk a települések is. Szandaváralja előtt a várromot kell megnézni a lenyűgöző körpanorámájával, Terényben, ha van rá elég idő, az Orsós Magnó Múzeumot és a Hunnia Csipkemúzeumot – mi sajnos zárás után érkeztünk és nyitás előtt távoztunk. Cserhátsurányban a templom és vagy három kastély, Nógrádsipeken is az épületek azok, amiket érdemes egy pihenő alkalmával megtekinteni. 



Hollókőt pedig szerintem nem kell bemutatni. Lehet, hogy kirakat, de hát kell az is a Cserhátnak, nézzétek meg, csodálkozzatok és ha arra jártok, tegyétek meg, hogy legalább egy másik faluba is ellátogattok.

Az erdők és a mezők

Autóval talán kevésbé erdősültnek tűnik a Cserhát, gyalogolva az útvonal nagyobbik része halad erdőben, árnyékos, fás, de soha nem válik unalmassá, mert mindig megszakítják tisztások, virágos, lepkés rétek, kaszálók és szántóföldek. Ilyenkor az aranyló búzamező is szép, nincs kopár szántó, és ahol kevés a fa, ott széles a látóhatár, gyönyörű a kilátás.



Az erdőkben a magasabb hegységekhez képest sok a lazább lombú akácos, de szép tölgyeseken, gyertyánosokon is átvisz az út, ettünk meggyet és faepret vadon élő fákról, és időnként akkora faóriásokat csodáltunk meg, amekkorákat ritkán látni, egyeseket még a térkép is jelez. Rengeteg a virág és a rovar – egy néhány kilométeres szakasz volt, ahol talán a sárosabb talaj és a nagy pocsolyák miatt borzasztóan zavaró volt az apró erdei rovarok és a szúnyogok jelenléte, egyébként a sokféle színes lepke, az álganajtúró, a rózsabogár és a szarvasbogár is gyakori. 



A rétek sárgában, lilában, fehérben pompáznak, az ég kék, a felhők fehérek, nem nehéz beleszeretni a tájba. De nemcsak rovarokkal találkoztunk, láttunk rókát, őzet, erdei békát és siklót, a gyíkok még pózoltak is fényképezéshez. Medve szerencsére nem került elénk, pedig épp az első napunk estéjén röppent fel a hír a Szanda bányában látott medvenyomról.

A falvak és a jó palócok

A korábban felsorolt falvak mindegyikének jellegzetes az építkezése. Persze sok a Kádár-kocka, de a régebbi parasztházak stílusa már Ősagárdon is felismerhető, a többi faluban pedig mindenhol található néhány lakott, élő, használatban lévő palóc ház – ez az a háztípus, amit Hollókőről mindenki ismer, legalább képről. Tájházak, vendégházak, de lakóházak is lehetnek ilyenek, gyönyörűen rendben tartva, és a legtöbb kert szép, ápolt, rendezett konyhakerteket és virágos előkerteket láttunk. Érdekes, hogy sok helyen az utcának csak az egyik felén vannak házak, szemben telkek, amik a túloldali házakhoz tartoznak és ugyanúgy kertként művelik, Terényben, Cserhátsurányban, Nógrádsipeken is láttam ilyet.



Az emberek pedig igazán kedvesek. Mi mindenhol előre köszönünk, sehol nem tapasztaltunk ferde nézéseket válaszként – kivéve Hollókőn, ahol Csongor a nyaralóknak is lelkesen előre köszöngetett. Mindenki visszaköszön, elbeszélget, a vendéglátóhelyeken szívélyes a kiszolgálás. A legjobb élményünk Becskén a Mader fagyizó, ahol idegenvezetésben és kedves, sztorizgatós beszélgetésben is volt részünk, a szandaváraljai büfés is szívesen mesélt a büféről és a terveiről. Terényben a vendéglátónk a saját étkezőjében háziszörppel és ingyen süteménnyel fogadott, mindenhol érdeklődtek, hogy honnan jöttünk, meddig megyünk, Csongort mindenki dicsérte.


Talán feltűnő jelenség is vagyunk - egy nő nagy hátizsákkal és egy kisfiú egy kicsivel – mert a cserhátsurányi kocsmában egy vendég jegyezte meg, hogy előző nap is látott minket autóból. Ugyanitt a boltos kiöntötte a szívét, hogy milyen nehézségekbe ütközik a kis üzlet fennmaradása. Nincs sok élelmiszerbolt a környékbeli aprófalvakban, pedig mennyire fontos lenne az ott élőknek is! Nem nehezíteni kellene, hanem támogatni, én iszonyú hálás voltam a pénteki kenyérért vasárnap is, a sózott uborka pedig életmentő volt később. Egyetlen negatív tapasztalatom volt: Nógrádsipeken, mivel a kocsmát zárva találtuk, egy vendégház kertjében ülő hölgytől kértem, hogy hadd töltsük újra a kulacsunkat, aki röviden elutasított. Nem is értem, hogy lehet 30 fokban a vizet megtagadni valakitől? De bekopogtunk mellette a vendégházba, és egy fiatal család szívesen megtöltötte nekünk a kulacsot.

Hegyek, kövek, látványok

A Cserhát legmagasabb csúcsa hivatalosan a Naszály a maga 652 méterével, de ez annyira elkülönül a hegység többi részétől, hogy nyugodtan átsorolhatnák a Dunántúli-középhegységhez vagy kinevezhetnék külön hegységnek. Őt leszámítva a 400-500 méteres csúcsok jellemzik ezt a vidéket, ami nem jelenti azt, hogy kevésbé kemény emelkedőkkel találkoznánk. A második és harmadik napunkon például a 28 kilométeres távhoz bő 800 méteres szintkülönbség társult, ami nem lebecsülendő. Minden reggel emelkedővel kezdtünk, hiszen a falvak völgyekben vannak, kivéve a célt, Hollókőt, de onnan ugye már nem mentünk tovább. Az első nap a bemelegítés, a táv is rövidebb, a szint is kevesebb, a legmagasabb pont itt a Prónay-kilátó a 421 méter magas Romhányi-hegyen, gyönyörű körpanorámával: a Naszály Ősagárd óta kísér, de látni az Északi-középhegység mindegyik hegységét és a szlovákiai Selmeci-hegységet is. 



Másnap belehúztunk: a kékről ugyan kitérő, de kihagyhatatlan az 529 méter magasan fekvő Szanda vára, ahol talán még lenyűgözöbb a kilátás, nemcsak a távoli, magas hegyek, hanem az alattunk hullámzó Cserhát miatt is. 



Szandavár környékén érdekes a vulkánosság is, maga a hegy is vulkáni kúp, míg a korábbi dombok üledékes közetből épülnek fel – nemcsak a látvány és a növényzet, de a geológia is változatos errefelé. Utolsó napunkon a kéktúrafüzetet böngészve meglepett, hogy csak a végső szakaszon, Nógrádsipek és Hollókő között szűk 12 kilométeren 450 méter a szintkülönbség -  a Dobogó-nyereg esik erre az útvonalra, illetve Hollókő előtt van még egy hosszabb kapaszkodó. Terveztük, hogy a Dobogó-tető kilátóját is megnézzük, de ott épp a gazdag rovarvilág gyors továbbhaladásra biztatott.

Talán érthető, hogy miért szerettem bele ebbe a vidékbe. Most Mikszáthot fogok olvasni, hogy meghosszabbítsam az élményt, és alig várom, hogy három hét múlva folytassuk a túrát – szinte sajnálom, hogy mindössze 37 kilométer van hátra, és a Mátrába érünk.

A bejegyzést hamarosan folytatom, a második részben jön a túrabeszámolónk!