2020. január 16., csütörtök

Megkezdtük a túraévet a Vértesben - OKT 10. szakasz Csókakőtől Gántig


Ugyan beharangoztam a túraév elkezdését január első hétvégéjére, de aztán a tomboló szél miatt aznap mégis otthon maradtunk. Gondolkodtam egy hétköznapi alkalmon is, de nem akartam, hogy Csongor túl sokat hiányozzon emiatt az iskolából, szóval ez egy hét halasztást jelentett. De január 12-én sincs késő.

Hogy hogyan kerültünk Írottkőről a Vértesbe? Nos, a kék túrát nem kell folyamatosan teljesíteni, bárhol meg lehet csinálni egy-egy szakaszt. Én hat évvel ezelőtt a Bakonyban kezdtem, és a hozzánk legközelebb eső szakaszokkal folytattam. Mivel Csongor addigra lett megfelelő korú, méretű, teherbírású és lelkesedésű, amikorra én már távolabbi vidékekre értem, így Ötvöstől tartott velem. Ha az én kék túrámat folytatjuk, az övében a hozzánk közel eső részek lesznek a befejezők- ami persze nem baj. Ha viszont inkább közelebb maradnánk, vagy egynapos túrákra szeretnénk menni, akkor a Bakony, a Vértes, a Gerecse ideális célpontok és Csongornak újak.
Évkezdetnek nem is akartunk ennél többet: egy kellemes, nem túl hosszú, nem túl nagy szintemelkedésű, de látnivalókban gazdag túrával akartunk nyitni. Így esett a választásunk erre a szűk 15 kilométeres szakaszra, amely a csókakői várral kezdődik, és a szép fekvésű Gánton ér véget. Szeretnénk a tömegközlekedés területén is fejlődni: eddig is zavart már, hogy autóval megyünk a kiindulópontokra és jövünk haza a célokból, egy ilyen közeli túra erre is jó. Végül mégis úgy adódott, hogy autóval mentünk reggel: a páromnak épp egy Csókakőhöz közeli településen volt dolga. Haza viszont már busszal jöttünk.

Már megint előreszaladtam, természetesen az elejéről kezdem J Reggel kilenc körül érkeztünk a csókakői vár alatti parkolóba, gyönyörű tiszta téli, fagypont körüli időben. Csongor pecsételt – én valójában most nem is kéktúráztam, csak kísértem, hiszen nekem ez a szakasz már az elsők között megvolt. Bár nincs rajta a jelzésen, mi mégis a várral kezdtünk, és mindenkinek azt ajánlom, hogy ne hagyja ki. Először akkor voltam itt, amikor – most már lassan húsz éve – Székesfehérvárra költöztem, és akkor még egy valódi várrom volt, bár a Csókakői Várbarátok már akkor is dolgoztak a felújításán. Mostanra viszont hatalmas fehér falak emelkednek a régi romok felett, kész a kaputorony, a kápolna, és több lépcsősoron lehet feljutni a legmagasabb toronyba. És ez még nem minden, ahogy a portás bácsi elárulta, tavasszal folytatódnak a munkálatok, épül az öregtorony, ami majd olyan magas lesz, mint ahol most a zászló leng.




Lenyűgöző kilátás tárul elénk a várból a Móri-árokra és a Bakonyra, a közelben elterülő falvakra és Mór városára. Bár az ég tiszta kéken ragyog, földközelben megáll a pára, különös látvány felülről nézni a ködfoltokat. Miután kigyönyörködtük magunkat, a vár és a mellette magasodó szikla között átmászva a várhegy hátsó meredek lejtőjén levezető lépcsőn értük el a völgyben a kék jelzést. 



Innentől egy lassú kapaszkodó vezet fel szép sziklaalakzatok között a Csóka-hegy tetejére – nem a konkrét csúcsra, mert az hírközlési terület, de itt a Vértesben amúgy sem a kiemelkedő csúcsok vidékén járunk. Messziről nézve az egész hegység úgy néz ki, mint amikor egy bálna feljön a tenger színére, hosszan, egy tömbként fekszik a Móri-árok partján. Itt inkább a szűk völgyek, sziklás horhosok – itt „horog” a nevük – és a sziklakibúvások az érdekesek.


A gerincen jobbra fordulva széles, egyenes erdei úton haladunk, Csongor rögtön el is veszíti a türelmét és a kitartását. A völgyben kétszer is elesett szegény, ez sem segíti a lelkesedés megtartását. Igyekszem szóval tartani és közben drukkolok, hogy érjünk be hamar valami izgalmasabb részre. Szerencsém van: szűk, bozótos ösvény következik nagy, keményre fagyott pocsolyákkal. Biztosan hideg volt éjszaka – és most is fagypont alatt van a hőmérséklet, ennyit azért számít, hogy hegyen vagyunk – mert a legtöbbje még engem is elbír, Csongort meg könnyedén. Élvezettel csúszkál rajtuk, némelyik kisebb tónak is beillik. Nagyon lassan haladunk ezen a szakaszon, de kit érdekel ez most, nem mindennap van az embernek alkalma egy vértesi túrán korcsolyázni az erdőben. A hátránya annyi, hogy én kevésbé aktív csúszkáló lévén kicsit fázni kezdek, aztán lassan meg is éhezem. Találunk egy magaslest, ahova felülünk szendvicset enni – lassal úgyis dél lesz – és megyünk tovább. Csongor ezután is folyamatosan a jeget keresi mindenhol, de hófoltokat is találunk.




Állatokkal ezen a túrán nem találkoztunk, legalábbis emlősökkel nem, annál több madárral. Kis, gyors röptű, megfigyelhetetlen énekesmadarakkal és szarkákkal, a környék leglenyűgözőbb madara pedig éles kiáltásaival a holló. Megfigyeltünk egy párt, az egyikük egy szikláról – gondolom, ott fészkelhettek – hívogatta a másikat, aki széles ívben elszállt mellette, mire a sziklán krúgató párja is fellebbent utána.

Gyönyörű bükkösök, völgyek és enyhe emelkedők után aszfaltra érünk, egy ideig kanyargunk rajta, majd balra a Pátrácos völgyébe térünk le. A Nap még mindig süt, de a völgyekben csak a jobboldali dombvonulat tetejét világítja meg. Látványnak szép, de jó lenne, ha minket is sütne egy kicsit, nincs ugyanis melegünk. A völgyből felérve hamarosan egy irtásfoltnál elkanyarodik a jelzés. A hat évvel ezelőtti teljesítésemhez képest emlékeim szerint innentől tér el az útvonal, hat éve ugyanis nem volt benne a Géza-pihenő. Egyre ismerősebb lesz mégis, hiszen a Vérkörön jártam itt, és egyszer szilveszterkor is átsétáltam Gántról Csákberénybe a Géza-pihenő érintésével.


Csongor azonban először jár itt. A Nap pont szemből süt, a kilátás csak napszemüvegben és elárnyékolt szemmel élvezhető, de tudjuk, hogy ott van. Innentől már biztathatom Csongort azzal, hogy már csak lefelé kell menni. Az egyik legnagyobb élmény ebben a völgyben éri: térdig érő falevélhalomban gázolunk, szórja a magasba, rúgja, esik-kel benne, de most nem bánja, puhára esik. Már látjuk, hol érünk ki a napra a völgyből – ez is völgy, csak szélesebb, itt vezet Gántra a villanyvezeték és egy széles, akár autóval is járható földút.



Most Csongor éhezik meg, a Gánti-barlang pihenőhelyénél megállunk, ő eszik, én elolvasom a tájékoztató táblát, aztán bátran nekivágunk a barlangot rejtő sziklának. Alulról megközelítve nem találjuk a nyílást, kénytelenek vagyunk felkapaszkodni a tetejére. Ez Csongornak megy jobban, én lihegek utána, és most ő biztat, aztán felérve nagyon büszke rám. Ő már addigra rég a sziklatetőn pózol. Innen látjuk a falut, felhívjuk Pétert – egész úton nem volt térerő, csak most, a szikla tetején – aztán addig kutatunk a barlang után, amíg meg nem találjuk. Csongor lelkesedése a tetőfokára hág, igazi felfedezők vagyunk! És amikor visszaereszkedünk a pihenőhöz, már csak két-három kilométer áll előttünk a célig.



Ekkor már meg tudom nézni a telefonomon a buszmenetrendet – tanulság: papírra felírni otthon előre! – a legközelebbi busz tíz perc múlva megy, azt biztosan nem érjük el, a következő félóra múlva. Jó hosszan kell a falu szélső utcájában is sétálni még a vendéglő ablakában lévő pecsétig, amikor megszerezzük, öt percünk marad a buszig. Keressük a buszmegállót, rossz irányba indulunk, futunk vissza – amikor elmegy a busz mellettünk, az ellenkező irányba. Először nem értem, aztán rájövök, hogy ez nem fehérvári, hanem csákvári átszállással vitt volna haza. Tényleg gyakorolni kell még ezt a túrázós tömegközlekedést, meg a felkészülést erre is. Nyertünk másfél órát, mit csináljunk? Beülünk a vendéglőbe sütire, kávéra, teára és melegedni, aztán háromnegyedórával az újabb busz indulása előtt kimegyünk a játszótérre. Végülis ez az igazi kéktúrázás: nem csak érkezünk és távozunk, hanem egy kis időt is eltöltünk a faluban. A park és a játszótér szuper, búcsúzóul még a karácsonyi díszkivilágítást is felkapcsolják nekünk. A buszon aztán megesszük a maradék elemózsiánkat, dokumentáljuk a túrát és melegszünk hazáig.





Csókakő-Gánt 2020. 01.12.
14.94 km, 270 m szint

2020. január 5., vasárnap

Évzáró összegzés - ilyen volt 2019 túraszempontból


A 2019-es évet két nagy túracéllal kezdtem meg: az egyik a Pelso kupa teljesítése volt - soha nem vettem még részt semmilyen túrázókupában - , a másik Írottkő elérése a kéken. Az egyik sikerült, a másik nem – a Pelso kupát menet közben elengedtem a kék túra kedvéért, és rendben van ez így.
Voltak az évben családi túráink minden nyaraláson, hosszú hétvégén, voltak teljesítménytúráink családdal és anélkül, túráztam egyedül, felnőttel, gyerekkel, az ország több táján. Ebből jön most egy rövid összefoglaló, tekinthető ajánlónak is.
Januárban Noszvajban jártunk, és hatalmas szerencsénk volt az időjárással, húsz centi hóban csináltuk meg a noszvaji forrástúrát. Öten indultunk, ketten rövidebb távot vállaltak, mi hárman szánkóval kapaszkodtunk fel a Várkút csúcsára és haraptuk a források jegét. Erre a hónapra ez az egyetlen túra jutott.
Noszvaj, Attila-kút


Februárban Kitti barátnőmmel teljesítettük a Téli Tihany teljesítménytúrát, sáros, enyhe és borult időben, mégis remek kilátásokkal. Ez volt a Pelso Kupa kezdőtúrája.

Márciusban túráztam idén először kettesben Csongorral a Reguly Antal teljesítménytúra rövid távján. Itt hangzott el az a mondat, ami aztán meghatározta az év második felét: hogy Csongor szeretne megtenni egy húsz kilométeres túrát idén. Ahogy a blogból tudjátok, ez sikerült is neki. Ezenkívül a Lepke 40 esett még erre a hónapra, amit véletlenszerűen, a vasútállomáson összefutva Edittel teljesítettem, szintén a Pelso Kupa részeként.
Reguly Antal túra Csongorral

Lepke 40 Edittel

Közeleg a tavasz!

Az áprilisi Pirkanc 48 az egyik kedvenc túrám marad, emlékszem, hogy ekkor kezdett igazán kizöldülni az erdő, harapni lehetett a tavaszt, és a rendezés is csodálatos volt. A túra pedig nehéz, sok szinttel, ezért is maradhatott meg utána különösen erősen a teljesítés öröme.

Ugye milyen zöld?


A májust egy családi túrával kezdtük, a Vérteskozma 10-en a két kisebb gyerekünkkel vettünk részt, ez az az igazi örömtúra, együttlét a ragyogó májusi erdőben, könnyű táv, laza tempó. Az e havi másik túra pedig a Tanúhegyek 50 volt, szinte már hagyományosan, évek óta az egyik kedvencem, remélem, jövőre is vissza tudok menni.

Tanúhegyek 50

Nyáron nem vagyok annyira túrázós, a meleget rosszabbul bírom, és a kert sok időt elvesz, így a június egy az egyben kimaradt, tudatosan hagytam ki Pelso kupába tartozó teljesítménytúrát is. De el ne felejtsem - bár semmilyen sportalkalmazásban nem rögzítettem - azt a 10 kilométeres gyaloglást, amit a dán félsziget bokros dűnéin tettünk meg. Idén erre az egy külföldi helyre jutottunk el, de életreszóló élmény marad. Emellett azonban visszatekintve azt látom, hogy júliusban is csak egy-egy hajnali futás fért bele. Két hónapot teljesen kihagytam a túrázásból? Na ilyen idén biztosan nem lesz!
Augusztusban az Upponyi-hegységben nyaraltunk, már nem először, és bár a nagy melegben nem volt könnyű rávenni magunkat, azért egy 12 kilométeres túra belefért Bánhorvátiból a Damasa-szurdok érintésével a Háromkő-bércen át vissza Upponyba. Négyen indultunk, a szurdoknál kettéváltunk, Péter Regővel visszament Bánhorvátiba, mi Csongorral a hegyen át Upponyba.


Most fázom, ha ránézek :)

Ekkor már nagyon terveztem a kék túra folytatását, hiányzott is, meg aztán matematikailag egyre kevesebb volt az esélye, hogy sikerül év végéig elérni Írottkőre.
Szeptemberben adtam még egy esélyt a Pelso Kupának. Bár a nyarat teljesen kihagytam, a Nyitott Pincék teljesítménytúrára még visszatértem.



Aztán ennyi volt – az október már a kék túráról szólt.
Mégpedig azt hozta magával az október – és azért jelentett áttörést a kéktúrázásban – mert Csongor érdeklődni kezdett a kék túra iránt, és szeretett volna ő is velem tartani a hátralévő szakaszokon. Háromgyerekes anyaként nem egyszerű eljutni túrázni, főleg hosszabb, egésznapos túrákra, az agyam hátsó részében mindig ott van egy kis lelkiismeretfurdalás, egy kis önvád, amiért egyedül is elmegyek. Így viszont, hogy legalább az egyik gyerek velem van, a másik pedig az apjával csinál programokat kettesben, tehát a túrázás minőségi együtt töltött idő a természetben – így már nincs min aggódni. Októbertől tehát havi egy hétvége belefért, ráadásul kiderült, hogy Csongor igencsak teherbíró. Emellett az őszi szünetben a Mátrában jártunk, ahol volt egy 13 kilométeres szalamandralátó túránk az Ilona-vízeséshez, és egy másik a kék egy szakaszán. Itt ért minket az első hó a Kékes oldalában.

Novemberben és decemberben is egy-egy hétvégét töltöttünk a Kéken, ahogy erről ezeken a hasábokon hűségesen beszámoltam. Ezzel sikerült teljesíteni a másik túracélt, Írottkőt, és ezért engedtem el gond nélkül a Pelso kupa őszi és téli túráit – mert így a kisfiammal mehettem, pecsételhettem és tölthettem kettesben teljes hétvégéket.




Teljesen elégedett vagyok az évvel, 410 kilométert túráztam összesen, és ahogy az elején írtam, volt benne minden. Az év nagy hozadéka Csongor becsatlakozása, áldás, hogy ez megtörtént. 
Az idei cél egyszerű: havi egy kétnapos kéktúra Csongorral, minél tovább eljutni Keletre, és ha még beleférnek emellett egynapos túrák, akkor jöhet a DDK, vagy akár a kedvenc teljesítménytúrák akár családdal, akár egyedül.

Nektek milyen volt az évetek?


2020. január 4., szombat

Az OKT nyugati vége, a DDK eleje - Kőszegről Bozsokra


A kellemetlen kicsengésű és csak forraltborozással kiegyensúlyozható szombati túranap után a vasárnap annyira jó volt, amennyire csak egy túra jó lehetett! Olyan élmény, aminek a feltöltő hatása azóta is kitart, ezek azok a napok, amikért igazán szeretünk túrázni, és amiért újra és újra visszatérünk, de erre a konkrét napra, különösen a délutánjára még csillagport is szórhatott valaki. Természetesen most már alaposan utánajártunk, hogy vasárnap is lesz-e a területen vadászat, de nem találtunk semmit.
Ahogy este kinéztük, reggel 7-re, nyitásra a pékségben voltunk, ahol reggelizni szándékoztunk. Nagyon finom reggelit kaptunk, és örömömre kávé is volt, evés közben néztük az ébredő várost, és próbáltuk elképzelni, milyen lehet itt élni, és reggel rendszeresen a gyönyörű épületek között elsétálni pont ebbe a pékségbe. Közben lassan kivilágosodott, mi pedig jóllakottan elindultunk Írottkő felé. Ma nem akartunk sietni, és tudtuk azt is, hogy közös túrázásaink egyik legnehezebbike áll előttünk: bár rövidebb, mint az eddigiek, viszont jó sok szintet kell legyűrnünk. A befejezéssel kapcsolatban több opció is állt előttünk. Úgy számoltam, hogy ha délután egyre felérünk Írottkőre, akkor bátran mehetünk tovább a DDK-n egészen Bozsokig. Ha ennél kevesebb időnk marad, akkor a kéket elhagyva Velem lehet a végcél, ha pedig teljesen erőnk végén leszünk a csúcson, akkor a legközelebbi autóval megközelíthető pontig, a Hörmann-parkolóig sétálunk majd le. Erősen bíztam az első verzióban, beszereztük a DDK füzeteket is, és nagyon vagánynak is tartottuk megkezdeni, sok előnye is volt (például nem kell majd egy másik alkalommal a DDK kezdéshez a csak gyalog megközelíthető Írottkőre felmenni) de erőltetni semmit nem akartam.
A hajnali napfényben fürdő városi utcákat és a Kőszegre olyannyira jellemző cégéreket nézegetve közelítettük meg a Kálvária-dombot, és Csongort előre felkészítettem, hogy ez lesz az első komolyabb emelkedő. 



A Kálvária-templomot már este mutattam neki, amikor jól látszott a sötét hegyoldalban a díszkivilágítása. Úgy értünk fel, hogy néhány reflektor még megvilágította, árnyjátékot játszottunk velük a templom falán és kíváncsiak voltunk, hogy vajon a városból látják-e az óriási árnyékunkat? Csongornak ez az emelkedő még nem esett nehezére, megnézte a szépen faragott stációkat - ha ilyet látunk, mindig sajnálkozik és felháborodik Jézus szenvedésein szegény – és sokszor mögéjük is felmászott.
A templom után nem sokkal kitértünk a kék kereszt jelzésen a trianoni kereszthez a kilátás miatt – mióta itt jártam, kis fa kilépőt építettek a kereszt előterébe, ahonnan gyönyörűen látszik a Schneeberg. Ha arra jártok, ne hagyjátok ki! Itt pillantottuk meg először Ausztria havas hegycsúcsait, amelyek még sokszor elénk kerültek aznap. A kereszt alatti erdőben pedig egy rókát is láttunk. Napi vad kipipálva.

A kereszt után hamarosan megkezdtük a hosszú mászást a Pintér-tetőre. Ez már nem tetszett Csongornak, kicsit meg is ijedtem, hogy ha ilyen nehezen viseli, mi lesz a táv további részével, de meg kell jegyeznem későbbi ilyen alkalmakra, hogy meglepően kitartó kisfiam van, csak valahogy ki kell fejeznie azt is, amikor nehéz. Végül szerencsésen felértünk, és a hegyek látványa mindent feledtetett. Ezután nagyjából szintben haladtunk, kipihenhettük az emelkedőt. A környéken nagyon szép, új fa táblák igazítanak útba, ezek alapján tértünk le hamarosan újra a kékről: a tábla egy kereszt felé igazított, ami csak 140 méterre volt, de már Ausztriában! Ha ilyen közel vagyunk a határhoz, biztosan nem hagyjuk ki! Meg is kerestük, átléptük a határt, és készültek fotók is Csongorról a határkövön.

Megint előjött a történelmi érdeklődés, meséltem neki arról, amikor ezen a környéken nem volt szabad csak így túrázni, és hogy nekem még mindig különleges élmény az, ami neki természetes: az erdőben ilyen egyszerűen átlépni a határt. Aztán jött az első mélypont, nem is értettem, hogyan csúsztunk át ebbe: Csongor kötekedős lett, semmi nem tetszett neki, sőt azt is mondta, hogy bár ne is jött volna el. Azt hiszem, egy hirtelen csoki jól jött volna akkor, tanulság a jövőre nézve, hogy ilyenkor nem kell a következő logikus pihenőhelyig várni – ez esetünkben a Hétforrás volt, ahol a kis szünet, a csoki, az alma és a Huba forrás vize megfelelő utánpótlással szolgált.


Azt tanultam meg Csongorról – és ez szintén egy olyan dolog, amelyet jó tapasztalatként el kell raktározzak más alkalmakra is – hogy valójában nem a fizikai teljesítmény fárasztja. Persze az is számít, de sokkal inkább az, hogy izgalmas, érdekes legyen a túra. Ez látványosan kiderült akkor, amikor előre figyelmeztettem, hogy az Óház-tetőre vezető emelkedő meredek lesz, készüljön fel. Bemutattam neki a lépésszámolós piramistechnikát, és felkészültem én is arra, hogy jól viseljem a nyafogást. Ami elmaradt, és nemcsak most, hanem a többi emelkedőn is. Kiderült, hogy a testi nehézség leköti Csongor energiáit, a kihívás érdekes, a nehezen elérhető cél motivál. 


Az Óház-tetőről megcsodáltuk a kilátást, Csongor a kilátó történetét megismerve – ez volt a régi kőszegi felsővár – történelmi fantasyt írt fejben, az ő elképzelése szerint oroszok támadták meg a várat, és a magyarok úgy győzték le őket, hogy borzasztóan csípős paprikás hússal kínálták őket. Ez a sztori a Vörös-keresztig kitartott, aztán következett a Stájer-házakig és kicsivel azon is túl vezető aszfalt, ami megint megerőltető volt, a körülötte kanyargó és időnként rátérő tanösvény táblái tartották bennünk a lelket. Meséltem az Alpannonia túráról és a Kendig-csúcsról, ami több látószögből is elénk került, és csodáltam az itteni oszlopcsarnokszerű bükköst. Arról is beszélgettünk – volt ilyen opciónk is – hogy milyen lehet az erdő közepén, a Stájer-házakban aludni – szerintem izgalmas!
A Stájer-házak után nem sokkal ismét meredek ösvényre tértünk. Azt nem is említettem még, hogy itt is volt hó, csak foltokban ugyan, de a kitettebb részeken rendszeresen, sok helyen pedig jeges, csúszós volt az út, sokat segítettek a botjaink. Nagyjából fagypont körüli hőmérséklet lehetett, Csongor gyakran törte a pocsolyák jegét a botjával vagy a talpával. Ez a mostani kapaszkodó is sok helyen jeges volt, nekem nehéz szakasz, Csongornak izgalmas. Többször visszafordultunk megnézni az egyre magasabb hegyoldalból elénk táruló kilátást, aztán már nem láttunk semmit a fáktól, csak a lépéseinket számoltuk és a szelet hallgattuk. 



A csúcs felé haladva egyre több volt a fenyőerdőfolt, a fejünk fölött fenyegetően zúgtak a lombok, míg mi odalent teljesen védetten, a napsütésben és a kapaszkodástól kimelegedve sapka nélkül, nyitott kabátban gyalogoltunk. Jó hangulatban értünk fel a Hörmann-forráshoz, innen már csak 2-3 kilométer a csúcs! Közben Péterrel időről időre egyeztettünk, és én itt már nagyjából lemondtam a bozsoki célról. Haladtunk és a kedvünk is jó volt, de lassúak voltunk – ami rendben is van, egy nyolcévestől amúgy se várok tempót, főleg ilyen távon és ilyen szintek mellett, meg aztán eleve úgy indultunk neki, hogy ma ráérősek leszünk és mindent megnézünk. Ez csupán annyit jelentett, hogy nem gondoltam, hogy egyre felérünk Írottkőre, akkor viszont világosban már nem érünk Bozsokra. Nagyjából a Stájerházak óta már az órámat se nézegettem emiatt. Kicsit sajnáltam, hogy nem kezdjük meg most a DDK-t, de könnyen elengedtem.
A Hörmann-forrás vizéből ittunk, és nekivágtunk az utolsó hosszú emelkedőnek az autóút túloldalán.


Itt már többször jártam, egyszer Csongor is, de nem emlékezett rá. Nekem az út mellett végig tanösvényszerűen elhelyezett táblák szoktak segíteni tagolni a haladást, és időnként ki szoktam használni az elolvasásuk idejét pihenőnek, de most nemigen volt szükség erre. Mondtam is Csongornak, hogy meglepően jól haladunk az utolsó itteni teljesítménytúrámhoz, no meg az ő korához és az időjáráshoz képest. A hó és a jég egyre gyakoribb lett a talpunk alatt, én pedig tudtam, hogy nemsokára kiérünk a határmenti szakaszra, ahol a Magyarország felőli oldalon nincs erdő, és a szél, amit egyelőre csak hallunk, hamarosan ránk is fújni fog. Az utolsó fáknál beöltöztünk, és nekivágtunk a célegyenesnek.
Az egész túrán – és a tegnapin is – alig láttunk embert, most többen jöttek lefelé, és egy könnyed léptű futó is elhagyott minket. Kicsit Delta-főcímre emlékeztető módon talpaltunk felfelé, de azért a kilátást megcsodáltuk: egészen közel látszott Szombathely, és a távolban újra megpillanthattuk a Ság-hegyet. Utólag kimértem, légvonalban több, mint 53 kilométer, és még csak nem is volt teljesen tiszta idő.

Újra erdőbe értünk balról is, és innen már tényleg csak egy kevés emelkedő és kevés kanyar jött, mígnem megláttuk az Írottkő alatti esőbeállót, amelyre szegezve várt minket a kéktúrapecsét. Lepakoltuk a hátizsákokat, koccintottunk a jutalomcsokival, és ekkor néztem az órámra: hihetetlen, de 12:59-et mutatott! Meglepve mondtam Csongornak, kíváncsi voltam, mennyire fáradt és mit reagál erre. Csípőből válaszolta: akkor mehetünk tovább Bozsokra! Ez el is döntötte a kérdést. Felmentünk a csúcsra, megnéztük a kilátót – akkor láttam, hogy magán a kilátón is van pecsét (akkor minek az esőbeállóba? jobb lett volna a fentivel pecsételni, de a hátizsákokat lenn hagytuk) fotóztuk egymást, átmentünk újra a határon, megnéztük az osztrák oldalon álló írott követ, amihez hasonlókról a nevét kapta a hegy, megcsodáltuk a kilátást, egyszóval örültünk mindannak, amit a hegy kínál – és hihetetlen öröm kerített a hatalmába mindkettőnket attól, hogy itt vagyunk, hogy eljutottunk a kék túra nyugati végére! Nekem ez az éves túracélom volt, és még decemberben sikerült! Csongorra pedig iszonyú büszke voltam.




Lesétáltunk vissza a cuccainkért, pecsételtünk az OKT és a DDK füzetünkbe is, és utóbbit ezennel meg is kezdtük: irány Bozsok! Az eufória vitt – meg a lejtő – magunkhoz képest valami hihetetlen gyorsan, és szinte végig énekelve tettük meg az első négy kilométert. Aztán emelkedni kezdett az út a Kalapos-kő felé, de szerencsére nem meredeken, a lelkesedés és a dalok pedig kitartottak. Az a kicsi aggodalom, ami volt bennem Írottkőn, hogy hogy fogja Csongor bírni ezt a plusz nyolc kilométert, teljesen eltűnt, annyira feldobott hangulatba kerültünk mindketten.


Hívtam Pétert, hogy akkor mégis Bozsok a cél. Ő már akkor úton volt értünk, és hála a technikának meg a térerőnek, elküldte az útvonalat és rajta a követhető, élő helyzetét, úgyhogy innentől gyakorlatilag versenyeztünk: vajon ő ér előbb Bozsokra autóval, vagy mi gyalog? Azért persze nem vittük túlzásba, a Kalapos-követ alaposan körbejártuk – és ha valaki a környéken jár, még ha máskor nem túrázik is, javaslom, nézze meg. Kőszegről, Bozsokról és Velemből is elérhető, meglehetősen látványos sziklaképződményről van szó.




A Kalapos-kő körül kanyargó hepehupás ösvényekről az egyenesebbre leérve már látni Bozsok házait, de a kék jelzés nem nyílegyenesen arra tart, előtte tesz még egy nagy félkört az erdőben. Fogadtunk, hogy amíg az Egyszer egy királyfit végigénekelem, elérünk-e az első házakig, és csak néhány perccel vesztettem. Péternél viszont három perccel előbb értük el a falut! Csongor a végén már szaladt, és ujjongva, magasba emelt kezekkel üdvözöltük a fák mögül előbukkanó első házat. Diadalmenetben sétáltunk végig a falun a buszmegállóig, ahol immár a második DDK pecsétünket véstük be a barna füzetbe. OKT nyugati szakasz lezárva, DDK megkezdve!

OKT Kőszeg - Írottkő + DDK Írottkő - Bozsok 22.84 km, 916 m szint
2019. december 15.