Évzáró összegzés - ilyen volt 2019 túraszempontból

A 2019-es évet két nagy túracéllal kezdtem meg: az egyik a Pelso kupa teljesítése volt - soha nem vettem még részt semmilyen túrázókupában - , a másik Írottkő elérése a kéken. Az egyik sikerült, a másik nem – a Pelso kupát menet közben elengedtem a kék túra kedvéért, és rendben van ez így.

Voltak az évben családi túráink minden nyaraláson, hosszú hétvégén, voltak teljesítménytúráink családdal és anélkül, túráztam egyedül, felnőttel, gyerekkel, az ország több táján. Ebből jön most egy rövid összefoglaló, tekinthető ajánlónak is.

Januárban Noszvajban jártunk, és hatalmas szerencsénk volt az időjárással, húsz centi hóban csináltuk meg a noszvaji forrástúrát. Öten indultunk, ketten rövidebb távot vállaltak, mi hárman szánkóval kapaszkodtunk fel a Várkút csúcsára és haraptuk a források jegét. Erre a hónapra ez az egyetlen túra jutott.

Noszvaj, Attila-kút

Februárban Kitti barátnőmmel teljesítettük a Téli Tihany teljesítménytúrát, sáros, enyhe és borult időben, mégis remek kilátásokkal. Ez volt a Pelso Kupa kezdőtúrája.

Márciusban túráztam idén először kettesben Csongorral a Reguly Antal teljesítménytúra rövid távján. Itt hangzott el az a mondat, ami aztán meghatározta az év második felét: hogy Csongor szeretne megtenni egy húsz kilométeres túrát idén. Ahogy a blogból tudjátok, ez sikerült is neki. Ezenkívül a Lepke 40 esett még erre a hónapra, amit véletlenszerűen, a vasútállomáson összefutva Edittel teljesítettem, szintén a Pelso Kupa részeként.

Reguly Antal túra Csongorral

Lepke 40 Edittel

Közeleg a tavasz!

Az áprilisi Pirkanc 48 az egyik kedvenc túrám marad, emlékszem, hogy ekkor kezdett igazán kizöldülni az erdő, harapni lehetett a tavaszt, és a rendezés is csodálatos volt. A túra pedig nehéz, sok szinttel, ezért is maradhatott meg utána különösen erősen a teljesítés öröme.

Ugye milyen zöld?

A májust egy családi túrával kezdtük, a Vérteskozma 10-en a két kisebb gyerekünkkel vettünk részt, ez az az igazi örömtúra, együttlét a ragyogó májusi erdőben, könnyű táv, laza tempó. Az e havi másik túra pedig a Tanúhegyek 50 volt, szinte már hagyományosan, évek óta az egyik kedvencem, remélem, jövőre is vissza tudok menni.

Tanúhegyek 50

Nyáron nem vagyok annyira túrázós, a meleget rosszabbul bírom, és a kert sok időt elvesz, így a június egy az egyben kimaradt, tudatosan hagytam ki Pelso kupába tartozó teljesítménytúrát is. De el ne felejtsem - bár semmilyen sportalkalmazásban nem rögzítettem - azt a 10 kilométeres gyaloglást, amit a dán félsziget bokros dűnéin tettünk meg. Idén erre az egy külföldi helyre jutottunk el, de életreszóló élmény marad. Emellett azonban visszatekintve azt látom, hogy júliusban is csak egy-egy hajnali futás fért bele. Két hónapot teljesen kihagytam a túrázásból? Na ilyen idén biztosan nem lesz!

Augusztusban az Upponyi-hegységben nyaraltunk, már nem először, és bár a nagy melegben nem volt könnyű rávenni magunkat, azért egy 12 kilométeres túra belefért Bánhorvátiból a Damasa-szurdok érintésével a Háromkő-bércen át vissza Upponyba. Négyen indultunk, a szurdoknál kettéváltunk, Péter Regővel visszament Bánhorvátiba, mi Csongorral a hegyen át Upponyba.

Most fázom, ha ránézek :)

Ekkor már nagyon terveztem a kék túra folytatását, hiányzott is, meg aztán matematikailag egyre kevesebb volt az esélye, hogy sikerül év végéig elérni Írottkőre.

Szeptemberben adtam még egy esélyt a Pelso Kupának. Bár a nyarat teljesen kihagytam, a Nyitott Pincék teljesítménytúrára még visszatértem.

Aztán ennyi volt – az október már a kék túráról szólt.

Mégpedig azt hozta magával az október – és azért jelentett áttörést a kéktúrázásban – mert Csongor érdeklődni kezdett a kék túra iránt, és szeretett volna ő is velem tartani a hátralévő szakaszokon. Háromgyerekes anyaként nem egyszerű eljutni túrázni, főleg hosszabb, egésznapos túrákra, az agyam hátsó részében mindig ott van egy kis lelkiismeretfurdalás, egy kis önvád, amiért egyedül is elmegyek. Így viszont, hogy legalább az egyik gyerek velem van, a másik pedig az apjával csinál programokat kettesben, tehát a túrázás minőségi együtt töltött idő a természetben – így már nincs min aggódni. Októbertől tehát havi egy hétvége belefért, ráadásul kiderült, hogy Csongor igencsak teherbíró. Emellett az őszi szünetben a Mátrában jártunk, ahol volt egy 13 kilométeres szalamandralátó túránk az Ilona-vízeséshez, és egy másik a kék egy szakaszán. Itt ért minket az első hó a Kékes oldalában.

Novemberben és decemberben is egy-egy hétvégét töltöttünk a Kéken, ahogy erről ezeken a hasábokon hűségesen beszámoltam. Ezzel sikerült teljesíteni a másik túracélt, Írottkőt, és ezért engedtem el gond nélkül a Pelso kupa őszi és téli túráit – mert így a kisfiammal mehettem, pecsételhettem és tölthettem kettesben teljes hétvégéket.

Teljesen elégedett vagyok az évvel, 410 kilométert túráztam összesen, és ahogy az elején írtam, volt benne minden. Az év nagy hozadéka Csongor becsatlakozása, áldás, hogy ez megtörtént. 

Az idei cél egyszerű: havi egy kétnapos kéktúra Csongorral, minél tovább eljutni Keletre, és ha még beleférnek emellett egynapos túrák, akkor jöhet a DDK, vagy akár a kedvenc teljesítménytúrák akár családdal, akár egyedül.

Nektek milyen volt az évetek?

Pirkanc 48

A Pelso kupa soron következő túráján jártam tegnap a Balaton-felvidéken, szitáló esőben, és egyáltalán nem bántam. A Káli-medence varázslatos környéke ez, de nem maga a medence, mert a szélén hullámvasutazunk hegyre fel, hegyről le, csak időnként ereszkedünk le a tulajdonképpeni medencébe.

Szentbékkálláról, a turistaházból indultam reggel háromnegyed hétkor, akkor még alig néhány autó parkolt a kertben. Első hegy, első ellenőrzőpont a Fekete-hegy: a kék túrán jártam már itt, most másik irányból, jóval meredekebben közelítjük meg. Folyamatosan szemetel az eső, a hátizsákomban van rendes vízlepergető poncsó, rajtam a kevésbé jó kabát, erre a szitálásra ez is elég, a hátizsákon kívülről most debütál a hozzá vásárolt esővédő - jelentem, bevált. Az első kilométereken fülig ér a szám, de jó, hogy itt vagyok, kint vagyok az erdőben, gyalogolok, mennyire szeretem én ezt! Az esőben, párában az áprilisi erdő ragyogóan, kirobbanóan zöld. A hegycsúcs előtt először a Keleményes-kő bazaltpalacsintáinak tetejére érünk ki, innen tárul elénk a nap első kilátása. Többen mondják ironikusan, hogy "na, ezért megérte" hiszen borús, párás idő van. Én úgy vagyok ezzel, hogy a vidék ilyenkor is szép, ráadásul ezt csak az ilyen elvetemültek látják, akik esőben is felmásznak ezekre a helyekre. Szép időben bárki megnézheti. De nézzétek meg ti is, hát nem szép? 

Innen egy széles fennsíkon kell még átvágnunk, ami fennsíknak elég dimbes-dombos, hullámzó, egy-egy fával és rengeteg sárga virággal tarkítva. A jelzés itt elvész, de az ösvény elég egyértelmű, aztán ahol újra több a fa, megjelenik megint a sárga háromszög is. Addig meg ilyeneket látni:

Fekete kökörcsin

A Fekete-hegyen az első pecsét és frissítés vár, minden önkiszolgáló, nagyon tetszik. Kis bizalom kell hozzá, és nincs rá szükség, hogy két pontőr egész nap a szeles hegycsúcson fagyoskodjon. Szerintem remek az ötlet, gratulálok hozzá! A pecsét a kilátó lépcsőjén lóg, a kosarakban édes és sós rágcsálnivalók, napi első betevő falatjaim. A kilátóba is felmászom, én mindig megnézem a túráim során az utamba eső kilátókat, nagyon ritkán csalódom a látványban, most sem:

Tovább indulva a kék jelzésen haladunk, jönnek a Fekete-hegy különös látványosságai, a bazalttavak. Ritkán látni Magyarországon hegytetőkön tavakat, itt a megsüllyedt bazalton gyűlik össze a víz, lefolyása nincs, különleges növény- és állatvilága viszont van, és megnyugtató, hogy a márciusi szárazság után azért már összejött annyi eső, hogy víztükröt lehessen látni bennük. 

Végig a kéken haladunk Balatonhenyéig, a faluban alma és pecsét vár, aztán a sárga jelzésen réteken és legelőkön haladunk tovább Kapolcs felé. 

Balatonhenye felé, a távolban a Hegyestű

Hol jobban, hol kevésbé esik, időnként feltámad a szél is. "Arcom mossa eső, szárítja a szél"- jár a fejemben, ez a mai nap dala. Kisebb erdőbe érünk, buja zöld, és nagyobb fák tövében kis helyi mini-kőtengereket látni:

Az itiner szerint szűk szurdokvölgybe érünk hamarosan. A táj viszonylag lapos, csodálkozom, hogy hogyan fog idekerülni egy szurdokvölgy, aztán jobbra tőlem meglátok egy vízmosást, ami fokozatosan meredek, köves völggyé mélyül, és az út pontosan oda vezet le, majd a túlsó oldalán meredeken fel, és még feljebb, ugyanis a Királykőre kapaszkodunk fel. Számomra teljes meglepetés, hogy itt, Kapolcstól egy kőhajításnyira ilyen bazaltorgonák vannak. Talán valamivel kisebbek, mint a Szent György-hegyiek, és nem állnak ki látványosan a tájból, de elég lenyűgözőek.

A tetejükön felírandó kód, aztán mászhatunk vissza a szűk völgybe, és annak a köves alján kapaszkodunk lefelé Kapolcsra. A kocsma udvarán pecsét és terüljasztalkám, a Fekete-hegy kínálatát házi szörpökkel és zsíros kenyérrel felülmúlva. Felfrissülten indulunk tovább. Kaptató jön, erdő, szántóföld, legelők, most kicsit erőteljesebben esik, aztán egyszer csak ismerős lesz a táj: a reggel érintett sárga virágos, hullámos fennsíkra értünk vissza. Újra megmásszuk a Fekete-hegyet, és most a harmadik oldalán, a kék jelzésen ereszkedünk lefelé: visszatérünk Szentbékkállára, de előtte még útba ejtjük a töttöskáli templomromot is. A turistaházban kis pihenő következik, 26 kilométernél járunk, megérdemlünk egy zsíros kenyeret, szörpöt, savanyúságot. Az eső elállt, és bízom a hírekben, amelyek szerint nem is fog újra eleredni, tehát kicsomagolom a hátizsákot, elteszem a kabátot, ha már pakolok, előveszek egy saját szendvicset és zsebbe helyezem a csokimat, jó, ha kéznél van.

A faluból most a velétei palotarom és a kőtenger felé indulunk újra útnak. A kéktúrán már jártam itt, de nem lehet elégszer látni, mindenképpen vissza kell jönnöm gyerekekkel is. Hosszú órákat el lehet tölteni a kövek, sziklák megmászásával, felderítésével és az ismeretterjesztő táblák olvasásával.

Innen aztán hosszan a kéken haladunk, a következő nagy és látványos cél a Csobánc, de addig sem maradunk izgalmak nélkül, például az egyik szántóföld mellett talpalva egy kanyar után egyszer csak megjelenik előttünk a Tóti-hegy, vulkán a ködben:

Aztán egy marhalegelő mellett éles balkanyart veszünk, előttünk a Csobáncot jótékonyan takaró Hajagos - kérdés persze, hogy mennyire jótékony egy olyan hegy, aminek a nevét sem ismerik a közvetlen környékénél távolabb, de többekben az a kérdés merült fel a megmászása közben, hogy mi lesz velünk a Csobáncon, ha már itt izzadunk? Méretéhez képest meglepő, meredek emelkedőkkel riogat minket a Hajagos, vissza-visszacsúszkálunk, nagy hasznát veszem a botnak, és még így se egyszerű a mászás. Megküzdve vele, kiérünk egy műútra és most már tényleg előttünk magasodik a Csobánc. Őt legalább már ismerem, nem ér váratlanul, és jólesik, hogy úgy jön ki a lépés, hogy egyedül maradok ezen a szakaszon, mert én bizony meg-megállok szusszanni egyet (a jó öreg piramistechnika) és jobb szeretem, ha nem kerülgetnek ilyenkor. Türelem, kitartás, tudom, hogy felérek, csak hát nem könnyű így 35 kilométer után. Viszont nagyon szép az egyre jobban kitáruló panoráma, a ködbe burkolózó Badacsonnyal.

Végül felérek, örömködöm, körbenézek, az útitársak, akikkel hol utolértük, hol elhagytuk egymást, az egyik padon szusszannak éppen, én indulok tovább, tudva, hogy úgyis utolérnek. Még mindig a kéken ereszkedem lefelé, és most már érzem a fáradtságot - érdekes, 32-nél még semmi bajom sem volt, meglepődtem, hogy nahát, már ennyi, milyen jól bírom, csak hát közbejött ez a két hegy - és a leereszkedés sem egyszerű, aztán meg nagyon kell figyelni, hogy a hegy szoknyáján, jelzetlen úton észrevegyem a balkanyart. Újabb nagy pirospont a túrának: szalagok helyett a kanyaroknál, elágazásoknál kis festett fatáblák jelzik a helyes irányt Mindszentkálla felé, útbaejtve a Bácsi kápolnát, szerencsére ez nem nagy kitérő. Kicsit úttalan utakon haladunk, amíg végül ismerős terepre érek: erre ment korábban a kék, én még erre jártam be - az új mindenképpen szebb. Már majdnem beérünk Mindszentkállára, amikor találkozunk a piros és kék tanösvény jelzéssel, ami a falu fölött elvisz a Kopasz-hegyig. 

Nahát, ez a Kopasz-hegy, ez nem hiányzott így 42 kilométer után. Tudtam, hogy meredek lesz. Tudtam, hogy nem fog jólesni. De azért azon az első kaptatón még így is elgondolkodtam, hogy miért is szeretek túrázni. A "hegy" mindössze 302 méter magas, hivatalosan messze van a hegy státusztól, de őt ez különösebben nem érdekli, anélkül is erős reakciókat képes kiváltani. Először van egy  - amúgy nagyon szép, füves, virágzó fás - ösvény, ami nagyjából a függőlegeshez közelít. Aztán 277 darab kőlépcső. Komolyan mondom, könnyebb, mint az előtte lévő ösvény... ideális farizomedzés.

Amikor azt hiszed, hogy fenn vagy, még pár falépcső is jön, aztán egy izgalmas peremösvény - ha nem csúszol le, megtekintheted a virágzó, harmatos és védett cseh tyúktaréj csoportjait:

és aztán végül csak felérsz. El se hiszed. Reménykedsz, hogy innen már csak lefelé - én azért körbenéztem a tetőn, ha már felküzdöttem magam, érdekes szögben és meglepően messze látszanak már a párás tanúhegyek, hol van már a Csobánc...

Nagyon kedves ötlet, hogy ahol nem pecsét van az ellenőrzőpontokon, ott vagy színes mintás festett fa számok adják a felírandó kódot, vagy fém sütiformák: itt épp nyulat kell rajzolnunk az ellenőrzőfüzetünkbe. Elindulok lefelé a tanösvény jelzésén, ami beletorkollik a korábban megmászott meredek elágazás alatti útba, ahol egy újabb kitérő vár - ez a kitérők túrája is, most a kisfaludi templomromot nézzük meg és rajzolunk újabb kódot a füzetbe. Ez már a cél előtti utolsó! Legyaloglok a faluba, a kocsma ablakában maga a Kánaán vár: ropi, kisperec, sós mogyoró, aszalt gyümölcsök. Annyira jó, pontosan erre volt szükségem! Megpakolom a zsebem és falatozva tartok kifelé Mindszentkálláról, hogy az utolsó néhány, nagyjából sík kilométert megtegyem Szentbékkálláig. Nem állítom, hogy új erőre kaptam volna, de ez a néhány falat bevitt a célba. A környezettudatos szemlélet itt is kitart: kitűző helyett emblémázott vászonszatyor jár az oklevél mellé.

Összességében egy remekül szervezett, újszerű, nagyon barátságos és kellemes hangulatú túrát kaptunk, ami ráadásul még igen szép tájakon is vezetett át, maximálisan elégedett vagyok. A gyerekeim számíthatnak egy kirándulásra erre a környékre, mert hogy van mit megnézni, az biztos.

Pirkanc 48

49.3 km, 1381 m szint, 11:45

Lepke 40

Újabb teljesítménytúra, ezúttal egyedül, legalábbis a családból: a Lepke túra a Pelso kupa része a Keszthelyi-hegységben, némi jóindulattal lepke alakú útvonalon, a citromlepkék rajzásakor.  Utóbbiak az időjárási viszonyok következtében egyelőre nem akartak rajzani, a többi stimmelt. Majdnem két óra autóút itthonról, jó korai indulás, pontos érkezés, és a rajtban kellemes meglepetésre összefutás Edittel, akivel a két évvel ezelőtti Pálos 70 és a tavalyi kettesben megtett Vérkör köt össze. Nem is volt kérdés, hogy ha találkozunk, akkor együtt megyünk végig a túrán.

A rajt (és a cél) Vonyarcvashegy vasútállomás, ahonnan elég hamar elérjük az erdőt és az első emelkedőt. A túra összesen négy kilátót érint, plusz a balatongyöröki Szépkilátó és a vonyarcvashegyi Szent Mihály-domb, amelyekről szintén lenyűgöző kilátás nyílik a Balatonra. 

Idefelé autózva hosszan szakadt az eső, Tapolca előtt kezdett elállni, abszolút benne volt a túrában a rommá ázás lehetősége, de már most elárulom, hogy szerencsére elkerült minket. A szél viszont több órán át erősen fújt, főleg a csúcsokon és kitett emelkedőkön. A Keszthelyi-hegység szigorúan véve még csak nem is hegység, a legmagasabb csúcsa 444 méter - újabb ékes példája annak, hogy nem kellenek ahhoz nagy hegyek, hogy sok szintet bejárhassunk egy egynapos túrán. Igazi hullámvasút, fel-le, fel-le, egyik kilátóból a másikba, forgószínpadszerűen rálátva hol a Balatonra - a legtöbbször arra - hol a hegység belsejére, hol Keszthelyre, egyszer még a zalaszántói sztúpára is. 

Az első kilátónk a Berzsenyi Dániel nevét viselő, magas, zöldre festett építmény még mozgott a szélben. Alatta a pontőrök biztatnak, a hegymászás után csak lefelé jön! Annyi tapasztalatom már van, hogy ennek nem dőlök be: a csúcsot alig elhagyva fordulunk újra emelkedőre. 

A kora tavaszi erdő még kopár, a kilátókból az örökzöldek kivételével száraz, barna fákat látni. Virágzik viszont a som, szemmagasságban mindenfelé sárgállik, és a talaj kezd színesedni: kankalin, fehér és lila ibolya, naposabb lejtőkön nagy foltokban medvehagyma. 

Somvirág, somvirág, aranysárga a világ

Amerre  a szem ellát, medvehagyma

Az öltözködés jó ideig dilemmát okoz: levegyem a dzsekit vagy maradjon, legyen sapka, csősál, vagy nem kell? Van, hogy izzadok az emelkedőn, de egyidejűleg fázom a szélben. Völgyekben elhatározom, hogy a következő ellenőrzőponton leveszem, aztán úgy döntök, hogy jó, hogy nem tettem. Végül amikor szendvicset is előveszek, megszabadulok a dzsekitől, és annyit melegszik az idő, enyhül a szél is napközben, hogy nem is lesz rá szükség a továbbiakban. 

A Büdös-kúti pihenő a lepke alakzat középpontja, itt találkoznak a "szárnyak", kétszer is érintjük, és mindig másik irányból. Amikor először megérkezünk, aszfalton haladunk tovább lefelé, azért megteszünk még néhány emelkedőt, amíg végül egészen a 71-es útig eljutunk. A túraútvonal hivatalosan ugyan nem tartalmazza, de érdemes átkelni az úton és megnézni a kilátást a balatongyöröki Szép-kilátóról: az összes tanúhegy elénk tárul.

Borús szépkilátás

Innen újra felfelé, nem is akárhogy: kopárabb, sérült fenyőerdős részen át egyre meredekebben a Batsányi-kilátóig, egy kilométeren 250 méter szintet összeszedve. Én nem hagyom ki a kilátókat, ha már felértem, hozzáteszem azt a néhány lépcsőt, mindenhonnan kíváncsi vagyok a látványra. Edit meg engem fotóz.

Innen egy kis hullámzás után a térképen korábban látott nyílegyenes szakasz következik: szintvonalakkal nem törődve, csak egyenesen előre - és persze felfelé. Ráadásul egy meredek szakaszon olyan szűk ösvényen, sűrű bokrok között, hogy ha ez nyáron kihajt, fel se lehet majd jönni. Nekem tetszik, szeretem az ilyen természetes erdőrészeket, kis ösvényeket. A bozótból való kiérés előtt még egy kidőlt fával is meg kell küzdenem.

Azért ez is megvan, fenn vagyunk a fennsíkon, a naposabb részeken tavaszi hérics is nyílik, szebb, egészségesebb az erdő, kellemesen, szintben haladunk és beszélgetünk. Balról becsatlakozik a rövidebb táv, és együtt megyünk a Szent Miklós-forrás szép, medvehagymás kis völgyébe. A forrás szépen csorog, a vizét meg is kóstolom, majd irány újra a Büdös-kút, ahol a lepke egyik szárnyának megrajzolását be is fejezzük. 

A forrás után kevéssel egy különleges helyre érkezünk: a Görbe-tető csúcsa alatt, ahol korábban nem megközelíthető katonai létesítmény volt, ma már látogatható a turistaút melletti katonai kutyatemető.  Megható fejfák, sírfeliratok az őrmesteri, hadnagyi rangot kapott kutyákról, akik hazájuk védelmében estek el. A hely szomorúságát enyhitve egy négyhónapos vizslakölyök szimatol a hantok között. Edit szívesen hazavinn, egy darabig szalad is velünk, de gazdája hívó szavára szófogadóan visszairamodik hozzá. 

Egy egészen újnak látszó kilátó következik, a pad-kűi, innen fedezem fel a zalaszántói buddhista sztúpát. Már a lepke alsó szárnyát rajzoljuk a képzeletben magunk után húzott vonallal, éppen a Balaton felé haladunk, alattunk felhagyott kőbánya, balra két kilátót is látunk egyszerre a szomszédos hegyeken, amiket már megmásztunk. Nemsokára feltűnik a falu széle, a virágzó mandulafák, és meglátjuk a következő emelkedőt, a Vonyarcvashegy fölötti fehér falú Szent Mihály-kápolna dombját. Leérünk a faluba, átkelünk a 71-esen és a vasúton, és a dombon szép, lepke alakú pecsétet kapunk. 

Meglepetésemre a kápolna túloldalán terítve van a domb odvas keltikével. Tavaly majd' egy hónappal később láttam először, de most is csak itt terem. Vajon a Balaton közvetlen közelsége miatt, vagy a domboldalt süti gyakrabban a Nap, esetleg speciális itt a mikroklíma? Mindegy, a lényeg, hogy szép és illatos.

A rövidebb táv a vasúton újra átkelve elválik tőlünk, nekünk azonban van még egy kis dolgunk a végére: az utolsó kilátóhoz is fel kell kapaszkodnunk, hogy meglegyen az előírt táv és szint. Ez a Kitaibel Pál kilátó, amely a többivel ellentétben egyáltalán nem látszik ki a  fák közül, tanakodunk is felfelé menet, hogy vajon mit fogunk látni belőle. Ez az egyetlen, ahová Edit is feljön velem a szinte létrának beillő meredek lépcsőfokokon. És hogy mit látunk? Keszthelyt, a Keszthelyi-öblöt és az odáig tartó összenőtt településeket: Vonyarcvashegy egy részét és Gyenesdiást.

Innen már tényleg csak lefelé, sem a falu, sem a cél nincs messze. A szintidőn bőven belül, hivatalosan 9 óra és 12 perc alatt tettük meg ezt a látványos, különleges túrát. A jelölés és az itiner kiváló, ellátásból örültem volna kicsit bővebbnek is, de így is maradt egy szendvicsem. Az időjárás is kegyes volt hozzánk, a hűvösnek, szelesnek induló nap végére kellemes, nyugodt idő lett tiszta égbolttal. Kellemesen elfáradva állok a következő megmérettetés elébe.

Lepke40 teljesítménytúra

39,9 km

1140 m szint

9:12 perc