OKT 24 - Háromnapos túra Mályinkától Zádorfalváig, a Bükkből a Borsodi-dombságig

Vegyük fel lassan a fonalat – híres vagyok arról, hogy az alapos, bő lére eresztett túrabeszámolóim jóval a túra után következnek. Most sincs ez másképpen: a következőkben a novemberi háromnapos túránkról mesélek.

Amikor ezt írom, éppen Spanyolországban üldögélek egy olajfa szomszédságában – de ebből egyáltalán nem nehéz visszaképzelnem magam a novemberi hangulatba, ugyanis 14 fok van és szakad az eső. Egészen hasonló ahhoz, amikor elindultunk Csongorral a hosszú útra otthonról Mályinkáig: ugyan hűvösebb volt, de kellemes őszi időt kaptunk arra a hétvégére.

Bő 6 órát utaztunk tömegközlekedéssel, hogy aztán mindössze 9 kilométert túrázzunk az első napon. Nincs ezzel gond, szeretem, hogy a kéktúrázásunk részévé tettük az utazást, az ország felfedezését vonatokról, buszokról is. Reggel negyed hétkor indult a vonatunk Székesfehérvárról, hogy budapesti, majd egri, végül dédestapolcsányi átszállással végül Mályinkára érkezzünk – ahol azzal kezdtük, hogy visszasétáltunk Dédestapolcsányba, hiszen a kék jelzés arrafelé vezet. Busszal már megvolt oda-vissza ez az útvonal, de gyalogosan most először. Egy fotó kedvéért az árokba mászva már a túra elején sikerült elszakítanom a nadrágomat, persze varrókészlet nem volt nálam.

Ezért a fotóért szakadt a nadrágom :)

Dédestapolcsány két részből álló, nagyon kedves falu a Bán-patak völgyében. Ez a patak választja el egymástól a Bükköt és az Upponyi-szigethegységet, miközben táplálja a Lázbérci-víztározót. A falu elhagyása után a túra egy tóparti sétát jelent nagyrészt aszfalton Upponyig. A víztározó dédestapolcsányi sarkánál megálltunk egy padnál ebédelni, élvezni a kilátást – a nyári szárazság miatt a víz szintje még ekkor is 3-4 méterrel a szokásos alatt volt.

Upponyba régóta vágytunk eljutni a kéken is Csongorral. Hogy miért az „is”? Mert kétszer töltöttünk már itt napokat Géza bácsi felejthetetlen vendégszeretetében az Erdész vendégházban. Szerettünk volna most is nála megszállni, de sajnos foglalt volt az őszi szünetre. Erről beszélgetve érkeztünk az Upponyi-szoroshoz – ahol nem kis meglepetésünkre épp Géza bácsi és a felesége sétáltak a lányukkal és az unokájukkal. Micsoda szerencse! Egyvalakit ismerünk a faluban, éppen azon gondolkodunk, hogy be merjünk-e csengetni hozzá, hiszen lehet, hogy bennünk mély nyomot hagyott, de ő nem emlékezhet minden vendégére – amikor egyszer csak ott van előttünk! Pár perc jóleső üdvözlés, beszélgetés után mégis továbbindultunk, hiszen a pecsétnél már várt a mostani szállásadónk az Öreg Somfa vendégházból.

Upponyi-szoros

Berendezkedtünk, ettünk, pihentünk – aztán sétáltunk egyet a sötétben: halottak napja volt, és szerettem volna meglátogatni a helyi temetőt, ha már otthon nem tudom. Ahogy besötétedett, a szemközti domboldalon felragyogtak a gyertyák és mécsesek, varázslatos látvány volt. Hogy így kimozogtuk magunkat, úgy döntöttünk, hogy irány az ágy – hiszen reggel korán továbbindulunk.

A második napra az Upponytól Kelemérig tartó szakasz volt a terv. Reggel ködben indultunk, de azért megnéztük az upponyi pincesort, ahonnan egyre feljebb és feljebb érve egészen kimelegedtünk. A Háromkő-bércen már kabát nélkül ettük a tízórait, és találgattuk a gomolygó ködben, melyik falu merre lehet és honnan jöhet a harangszó.

Upponyi pincesor

Három-kő-bérc

A bánhorváti elágazásig még ismerős volt a zöld fákkal és gombákkal szegélyezett útvonal, de onnantól már sosem látott ösvényeken jártunk. A putnoki országútig folyamatos erdőben haladtunk, imádtuk! Néhány aszfaltos kilométer után átkeltünk a Sajón, és előttünk voltak Putnok házai. Megkerestük a vasútállomást, pecsételtünk, aztán a városon áthaladva felderítettük, hol tudunk majd estére vásárolni, és megnéztük a belvárost is. Kocsmát ugyan nehezen találtunk, de végül sikerült hozzájutnom egy kávéhoz, és indultunk tovább. Bár korábban sok rosszat hallottam a Putnokról kivezető szakaszról, éppen nem sokkal azelőtt terelték máshová a kék jelzést, hogy mi ott jártunk. Most szép kis utcákon, aztán a várost körülvevő gyönyörű dombokon haladtunk. Csongor még panaszkodott is, hogy túlságosan meleg van – én csak élveztem a napsütést.

Közeledünk Putnokhoz

Átkelés a Sajón

Putnok

Előttünk állt az egész kéktúra számomra egyik legjobban várt látványossága: a keleméri Mohos. Ez már a „bérces Gömör” ahogy a lelkészként Keleméren dolgozó Tompa Mihály írja a Mohos-tavakról szóló versében. Rovarokkal küzdve, erdős dombhátakat megmászva közeledtünk felé, és amikor végre odaértünk, úgy örültem a helynek, mint egy kislány. Semmi nem köt hozzá, csak a Másfélmillió lépés sorozatban látottak, de azóta vágytam ide, erre a mesebeli dombtetőre. Két láptó a hegytetőn, tőzegmohával, virágokkal, cserjékkel és vékony fákkal borítva, ősi csendben, jégkorszaki növényzettel és néhány, a tájat vigyázó óriás tölggyel. Miután feltöltődtünk a látvánnyal, már csak a mai túra vége volt hátra: lesétálni a hegyről a faluba.

Kisasszony-fa a keleméri Mohosok partján

Nem gondoltam, hogy ez adja a legnagyobb kihívást a mai napon: három-négy vadul ugató kutya kísért be a faluba. Nem volt könnyű megőrizni a higgadtságomat, vigyázni Csongorra, tempósan haladni, de azért úgy, hogy a kutyák ne érezzék menekülésnek. Ez volt az első pont csaknem tíz év kéktúrázása alatt, ami komolyan elgondolkodtatott  valamiféle riasztó beszerzésével kapcsolatban. A központig szerencsére nem jutottak el velünk a kutyák: egy kis család jött szembe és visszaparancsolták őket a gazdáikhoz. Így aztán volt időnk megnézni – bár csak kívülről – a Tompa Mihály emlékházat, a parókiát és a templomot. Gyönyörű kis gömöri házak – a palóc házakhoz hasonlatosak – vannak errefelé!

Kelemérről busszal tértünk vissza Putnokra, ahol a szállásunkat foglaltam. Kicsit bonyolult volt a három nap logisztikája, de putnoki indulással sokfelé el lehet jutni, mi is kihasználtuk a rendelkezésünkre álló tömegközlekedési lehetőségeket. A szálláson pedig végre találtam varrókészletet, úgyhogy sikerült rendbe hoznom a tegnap reggel óta szakadt nadrágomat is!

A harmadik napra ismét csak egy rövid túrát terveztünk,lévén minél keletebbre járunk, annál hosszadalmasabb a hazajutás. Az előttünk álló alig 8 km azonban hosszú ideje az egyik legszebb része volt a kéktúrának. A Borsodi-dombság hullámzása a napsütésben akkor is gyönyörű, ha egyébként az erdőket szeretem legjobban. Különösen az őszi felhők játékával lenyűgöző! A nap ismét buszozással indult Putnokról vissza Kelemérre, ahonnan nagyjából két kilométer séta Gömörszőlős – ennyi kellett hozzá, hogy szarvast lássunk a környező dombokon. Gömörszőlős pedig önmagában varázslat: mindenképpen nézzétek meg a kazettás mennyezetű templomot, a régi házakat, a Tompa Mihály emlékházat, a tájházat, és térjetek be a helyi termékek boltjába. Ez egyben kávézó is – ajánlom a kéktúrás cappuccinot és gyerekeknek a kék kakaót! Finom és valódi élmény - a hátsó teraszon, a kilátásban és a természetes dekorációban gyönyörködve az igazi!

Csongor élvezi a kék kakaót

A kazettás mennyezetű gömörszőlősi templom belső tere 

Ez után jönnek a dombok, némi birkózás a kökénybokrokkal, majd lassú kanyargás Zádorfalváig. Kis ijedség is vegyült a gyönyörködésbe, mert a tegnapi kutyás élmény után a hirtelen elsuhanó fekete folt látványa érzékenyen érintett. Nem tudtam eldönteni, hogy idáig elcsavargó kóbor kutya lehetett-e, vagy rosszul láttam? Felriasztott egy csapat őzet, aztán eltűnt – minden kanyarban attól féltem, hogy ránk ront a nádasból. Szaporáztuk a lépteinket, mert egy élénkzöld kabátot láttunk jóval előrébb, és arra gondoltunk, ha kutyával találkozunk, jobb, ha nem vagyunk egyedül. Aztán kiderült, hogy a kabát a helyi marhapásztorhoz tartozik – vagy gulyásnak hívják? – így megnyugodtunk, hogy biztosan a kutya is.

Zádorfalva egyszerű és barátságos hely kis vegyesbolttal, ahol bevásároltunk a célba érésünket megünneplő és a hazaútra szolgáló elemózsiát is, majd a helyiekkel beszélgetve vártuk, hogy nyisson a kocsma. Ott pecsételtünk, a busz érkezéséig tovább beszélgetve, majd Putnokon és Miskolcon át estére otthon voltunk.

Zádorfalva, pecsét

Tartalmas három nap volt, ez a táj is belopta magát a szívembe, és Csongoréba is. A legjobbak ezek a több napos túrák, amikor a közbülső napokon nem kell buszhoz sietni, nem köt semmi, felfedezhetjük a helyet, beszélgethetünk a kocsmákban. Alig várom a következőt!

Kettesben a tanúhegyek között

 

Bár már itt a január és ha kinézek az ablakon, éppen havazik, de gondolatban most térjünk vissza a meleg, napos októberbe, amikor a tavaszi karantén, a hosszú nyári szünet után és az újabb őszi korlátozások előtt végre kettesben tölthettünk néhány napot Badacsonyban. Mennyire jó most visszagondolni rá! Mindennap túráztunk, finomakat ettünk és a szállásunktól két lépésre volt egy nagyon hangulatos kis borozó - több se kell az igazi pihenéshez. 

A szállásunk a Delfinesház volt, most csak a miénk. Kényelmes és nagyon szép kis vendégház épp a templommal szemben, tágas hálószobával, felszerelt konyhával, a régi és az új bútorok ízléses vegyítésével. Számunkra pluszpont, hogy szelektív szemetessel, és különösen nagy pirospont a bekészített becsületkasszás borokért!

Érkezésünk estéjén csak elfoglaltuk a szállást, majd szinte rögtön át is autóztunk Badacsonyba éttermet keresni. Megvacsoráztunk, sétáltunk az alkonyodó Balaton-parton és vissza is mentünk pihenni. Reggel korán keltem és futással indítottam a napot, fel a kéken a Badacsony oldalába, de a Rodostó turistaháznál nem mentem feljebb, hanem a bazaltkupola alatt körbefutó úton kocogtam tovább szép hajnali ködökben, őszi lombok és présházak között. 

Kezdetnek nagyon is jó volt ez, majd reggeli után ráérősen elautóztunk a Szent György-hegyen álló Lengyel-kápolnához, és onnan indultunk a csúcsra.

Péter még nem járt olyan sokszor a hegyen, én viszont már többször is, így olyan útvonalat választottunk, ami nekem is új volt: a kápolnától a sárga jelzésen mentünk az Emmaus-kápolna felé, ahol egykor mozgalmas élet folyt: vendégház, zarándokház, maga a kápolna, ahol a művelt és vendégszererő Ify Lajos tartott szentmiséket - ő maga építtette a kápolnát és a melléképületeket. Már csak romok, megdöbbentő fotókat lehet találni a belsejükről, és van törekvés a helyreállításra, de sajnos falakba ütközik. Mi mindenesetre különös hangulatú, érdekes helyként emlékszünk rá még így is. 

Keskeny ösvényen kapaszkodtunk tovább egy másik templomig: Ify atya szellemi öröksége talán, hogy megépült ez az új, élő görögkeleti kápolna és remetelak szépen rendben tartott kerttel, itt valóban él valaki, most is épp látogatókat kísér ki. Közvetlenül a kerítés mellett lépcsőn haladunk felfelé, és nemsokára elérjük a kulcsosházat, amelyen örömömre felirat hirdeti, hogy nemsokára felújítják. Szép emlékek, teljesítménytúrák remek frissítőpontjai jutnak eszembe, amikor megpihenünk kicsit a padokon, majd irány felfelé a bazaltorgonák között. Alaposan megnézzük őket, letérünk az ösvényről jobbra is, balra is, kitérünk a sziklaképződmények tetejére. A köd nem múlt el, de ez a hely ilyenkor is varázslatos. 

Itt már a kék jelzésen járunk, de hamarosan megint letérünk róla, az ugyanis elkerüli a csúcsot, mi pedig nem hagynánk ki. Odafenn jó sokan vannak, mi nem időzünk, hanem a piros jelzésen, a hegy másik oldalán indulunk lefelé, amíg el nem érjük újra a kéket. Az Oroszlános kútnál iszunk, és kényelmesen, szintben visszasétálunk a kápolnához. Este egy pohár finom bor, és jöhet a megérdemelt pihenés.

Másnap reggel már kevésbé sikerült a korán kelés :) nem is volt rá szükség, nem terveztünk nagy túrát, csak szépen, ráérősen megmászni a Badacsonyt, mindent megnézni, amit lehet, ott eldönteni, hogy merre menjünk éppen. A jól ismert kéken indultunk a Bujdosók Lépcsője felé, az egyik pihenőnél kimásztunk egy olyan bazaltorgonára, ahol még sosem jártunk. 

A köd felszállt, gyönyörű napsütéses őszi reggelünk volt csodás kilátással, hamar lekerültek a pulóverek is. Gyönyörű volt az őszi erdő, az élénk színek és az avarszőnyeg.

Körbesétáltuk a bazaltkupolát, majd felkapaszkodtunk a csúcsra, én rituálisan a kilátóba is, ki nem hagynám. Kis frissítés, csúcscsoki, majd lefelé a Hertelendy-lépcsőn indultunk el, majd onnan az általam még nem ismert piros jelzésen „hátrafelé”- ez a bazaltkupolát körüljáró tanösvény része, a Balatontól távolabbi oldalon, itt még sosem jártam. Nagyon szép kilátásokat lehet megfigyelni a lombok között, és a kéktől meg a csúcstól eltérően itt alig járnak emberek.

Hamarosan a volt munkatábor mára a természet által már visszavett romjaihoz érünk. Ti tudtátok, hogy a Badacsony oldalában volt munkatábor? Nekem is új volt az információ, megdöbbenve olvastam az információs táblát, és ittuk magunkba a különös, kísérteties hely hangulatát. 

Elcsendesedve mentünk tovább, és hamarosan a régi kőbánya alatti bazaltömléseknél jártunk, egy kicsit fel is másztunk a sziklákra. Lentről nézve én azt hittem, a falak természetes képződmények, de nem: a bányaművelés nyomán keletkeztek. Több helyen is rövid ösvények vezetnek le a turistajelzésekről egészen a kőfalak tövébe, a felhagyott bányák udvarára, ahol függőlegesen magasodnak fölénk a vöröses hegyoldalak. 

Az egyik legszebb túra, amin jártam, különösen az ösvény másik oldalán Szigligetre és a Szent György-hegyre nyíló kilátással együtt, és nemsokára újra rálátunk a Balatonra is. Nemsokára körbeérünk, újra a Rodostónál vagyunk, innen már a reggeli úton haladunk, most lefelé. Betérünk egy pohár borra és egy kis bruschettára a Skizo Borházba, és elégedetten pihenünk újra a vendégházban, megnézünk legalább három olyan filmet, amit otthon a gyerekek társaságában nem néznénk.

A harmadik napunkat a harmadik tanúhegyre, a Gulácsra szántuk. Megkerestük, hogyan tudunk a szállástól gyalogosan odamenni, nem volt kedvünk autóval odamenni, viszont ugyanazon az útvonalon oda-vissza gyalogolni sem. Így találtunk rá Badacsonytördemic határában a kék négyzet jelzésre, amely a Badacsony és a Gulács között, szőlők és gyümölcsösök mellett kanyarog, majd beletorkollik a kékbe,  átkel a kocsiúton és megcélozza a csúcsot. A Gulács messziről csalókának tűnik lekerekített kúpjával, de van ott is emelkedő és bazaltfolyás szépen. Itt csak egyszer voltam a kéken, ami megint csak kihagyja a csúcsot, és egyszer a Tanúhegyek nyomában túrán, akkor viszont éjszakai sötétben és ködben. A kilátást tehát most láttam először, és a csúcsra vezető kaptatót is jó volt nem vakon kitapogatni, hanem a saját szememmel látni.

Odafent most is megpihentünk, körbenéztük, azonosítottuk a térképről, hogy melyik út lesz a hazavezető. A csúcsról még nincs választásunk, ugyanaz megy le, mint fel, de amikor találkozunk a zöld jelzéssel, azt választjuk Nemesgulács irányába. Kis kitérővel most is alkalmunk nyílik benézni egy felhagyott bányába, majd egy lovastanya mellett érünk be a faluba. Pótoljuk az elemózsiánkat a boltnál, és jobb híján a két falut összekötő kocsiúton sétálunk vissza Badacsonytördemicre. Az előző napi jó tapasztalatok miatt könnyen meghozzuk a döntést, hogy ismét meglátogatjuk a  Skizo Borházat, de ezúttal a dupla adag bruschetta mellé végigkóstoljuk a teljes hat boros sort. A jó hangulat garantált, szerencse, hogy nagyon közel a szállás, ringatni nem kell ezen az estén sem.

Az utolsó napunk az autós kirándulásé: szinte már hagyomány nálunk, hogy a kettesben töltött hétvégék utolsó napján, amikor már nem alszunk a szálláson, hanem megyünk a gyerekekért, kicsit körbenézünk a környéken. A tényleges hazaút akkor kezdődik, amikor az első nagyobb forgalmú útra térünk, és felvesszük újra a többi ember tempóját. Még előtte ebédelünk egy kockás abroszos parti büfében, azon kevesek egyikében, amely erre a napos hétvégére még kinyitott, szerintem megérte neki. Mi pedig felkészülünk az újabb hosszú időszakra, amikor ebből az emlékből kell majd töltődnünk.

OKT 10-9: A Vértesből a Bakonyba a Kéktúra Napján

Nyáron jó sokat túráztunk, aztán bejött az iskola, szűkültek a lehetőségek, már ami az időt illeti. Miután a tavasz kimaradt, az ősszel ez nem történhet meg, ebben biztos voltam! Szervezett túrán mégsem akartunk részt venni a Kéktúra Napján, de ki sem hagyhattuk. Így a szokásos menetrendben családi kirándulást szerveztünk rá. Nagy gonddal választottuk ki a szakaszt: olyan legyen, ami Csongornak még nincs meg, ami egynapos túrával – beleértve az otthonról a túra kiindulópontjáig tartó utazást is – bejárható, és ahol a család többi tagja is eltölthet egy kellemes napot a természetben úgy, hogy nem gyalogol közben annyit, mint mi. 

Néhány nappal az indulás előtt olvastam, hogy a Csókakő-Bodajk szakaszt, ami korábban öt kilométer tiszta aszfaltot jelentett, nemrégiben áthelyezték földútra. Csongor a 10., vértesi szakaszt ennek az öt kilométernek a kivételével teljesítette már, és épp a forgalom és az aszfalton gyaloglás miatt halogattam a befejezését. Ezzel okafogyottá vált a halogatás, erre a szakaszra és a folytatására esett a választásunk. 

Lustán indult a szombat reggel és túra előtt beiktattunk néhány elintéznivalót is, így majdnem dél volt, mire leparkoltuk Csókakőn a vár alatti parkolóban. Péter és Regő elhelyezkedtek kempingfőzővel, függőággyal, ülőalkalmatosságokkal az egyik tűzrakóhelynél, mi pedig nekiláttunk felderíteni az új útvonalat.

A Bakony látképe

Nem árulok zsákbamacskát: a régihez képest csak jót tudok róla mondani. Néhány szélső utca után a déli harangszóval hagytuk el a falut a sportpálya felé, rövid erdős szakasz után mezőkre, szántóföldekre érve, szélesen elterülő kilátással a Bakonyra és a hátunk mögött folyton változó panorámával Csókakőre, a várra és a Vértesre. Sütött a nap, a távolban egyelőre még halkan húztak el  a kamionok a 81-es úton, és mi újra kettesben baktattunk. Leérve a széles Móri-árok legmélyebb pontjára, azaz az autóúthoz körültekintően kell bánni az átkeléssel. Mi a közelben lakunk, tudjuk, milyen neveken emlegetik ezt az utat vonalvezetése és erős forgalma miatt. Ha már Söréd szélén vág át a kék jelzés, talán elvihették volna még néhány száz méterre a zebráig a biztonságos átkelés érdekében – de így is három és fél kilométerrel hosszabb az út, mint a régi nyomvonal, biztosan ez az oka. Sikerül átkelnünk, a túloldalon kopár szántóföldek között vezet az út, de hamarosan dombok közé, zöldebb tájra érünk, előttünk Bodajk látképével.

Irány a Bakony

Visszatekintés a Vértesre és a csókakői várra

Remek vidék ez élő földrajzórákhoz: szeretem azokat a helyeket, ahol éles a váltás, jól elkülönülnek a kék túra egyes szakaszai, azaz az egyes földrajzi tájegységek egymástól. Itt nem lehet eltéveszteni, hol ér véget a Vértes és hol kezdődik a Bakony. Már előre várom, mesélem is Csongornak, hogy majd a bodajki sípálya tetejéről milyen jól látható lesz majd a Vértes tömbszerű vonulata – de addig még be kell érnünk a városba, és tervezünk egy cukrászdai frissítést is.

Csongor szokás szerint jól elszórakoztat a fejében zajló történetekkel, kicsit már túlságosan is úgy érzem, az ő fejében vagyunk, az ő elképzelt világában, és nem is itt a Bakony lábánál, jó lenne lassan visszatérni a földre – amikor meglátom előttünk a székesfehérvár-komáromi vasútvonal sínpárját. Ennek ő is megörül, és hirtelen elkezdi észrevenni maga körül a valódi dolgokat: kikericset, színes levelű bokrokat, egy sással benőtt árok feletti hidat, és pont erről néz lefelé, amikor viszont én egy szarvast pillantok meg, ahogy átugrik előttünk az ösvényen. Meglapul a sásban, és ahogy továbbmegyünk, felzavarjuk, így szerencsére Csongor sem mulasztja el a látványt, ahogy elinal a szántóföldek felé.

Nyílik az őszi kikerics

Előttünk Bodajk

Mi pedig, ha nem is inalunk, de beérünk Bodajkra, ahol komoly hétvégi forgalom fogad, a templomnál a kegyhelyen egy nagyobb csoport, boltok, vendéglők. A Hochburg-Lamberg kastélyt éppen felújítják, nagyszabású építkezés zajlik, de a kapuja mellett ott a pecsét, Csongor megszerzi a mai elsőt (mert Csókakő már megvolt). Elsétálunk a cukrászdáig, ahol évekkel ezelőtt, amikor én kezdtem meg ezen a tájon a kéket, egy amerikai turistának ajándékoztam a kéktúra-kalauzomat. Sütizünk, én kávézom, Csongor kólázik, és a városból kifelé haladva még egy fagyival is megajándékozzuk magunkat. A síháznál ellenőrizzük a pecsétet – ugyanaz a lenyomat, mint a kastélynál – és nekivágunk a meredeknek. Amikor először hátranézünk kilátást szemlélni, észrevesszük, hogy amíg sütiztünk, utolért a kegyhelynél látott csoport. Vagy magunk elé engedjük őket, vagy bele kell húznunk – Csongor az utóbbit választja, versenyként fogja fel a helyzetet, és úgy lohol felfelé, hogy alig tudom követni. Azt terveztük, hogy a pálya tetején, a kilátást szemlélve pihenünk meg, de ott elfoglalja a helyet az utánunk érkező csapat, meg aztán zajosak is – inkább bevesszük magunkat az erdőbe.

Visszatekintés a sípálya tetejéről

A Károlyiak vadasparkja az egyik legszebb erdő a környéken, különösen így ősszel. Mivel elég jó tempót mentünk idáig – meg mert kár kihagyni, és Csongor nem emlékszik arra, amikor korábban jártunk itt – beiktatunk egy kitérőt a Károlyi-kilátó felé. Kis fémszerkezetű kilátó ez, nem is kell nagyobb, hiszen a hely maga adja a látványt: alattunk kígyózik a Gaja-völgy, a végében mai úticélunkkal, a  fehérvárcsurgói víztározóval. Itt, a pihenőpadoknál eszünk, a sok édesség után ránk fér egy szendvics, talán inkább előtte kellett volna, de most pótoljuk. Utána vissza a kékre, és irány a völgy. A lefelé vezető szűk, kanyargós, sziklás ösvény Csongor kedvence, a varjúvári sziklán való lemászás a csúcs, aztán előttünk az ország egyik legszebb szurdokvölgye gyönyörű őszi színekben és finom, párás levegővel.

Nagy a forgalom a völgyben, nem is csoda, autóval is jól megközelíthető kirándulóhely, hétvégeken mindig sok a család, a kutyás, kerékpáros kiránduló. A patak most széles, barna vizével lassan hömpölyög. Megnézzük az egyre korhadó öreg Ádám-Éva fa maradványait és a helyükön átívelő új hidat, Csongor a köveken is átmászik, aztán vissza. Jó lassan érünk át a völgyön, már nézegetem az órát, mert Péterrel hatra beszéltük meg a találkozót a fehérvárcsurgói pecsétnél.

A kék jelzés a gaja-völgyi tó tájcentrummal átellenes oldalán vezet (régebben ez se így volt, de már halványodnak az emlékeim) majd fel az Öreg-hegyre, ahonnan már a csurgói szőlőhegyen, présházak között tartunk lefelé, itt-ott rálátva a tóra. Messzebbről szebb volt... most gyakorlatilag egy nagy építkezés szinte az egész tópart, a vízhez nem lehet közel menni, még fotózni se sikerül igazán szépen. Amikor azt hiszem – mert úgy emlékszem – hogy most már tényleg a partra tér az út, egy teljesen indokolatlan balkanyarral megkerül egy kukoricatáblát, és az utolsó egy kilométeren alig látjuk a vizet. Ez az egy kilométer már elég ingerszegény, Csongornak meg nagyon utolsó, fáradt már, várja, hogy meglássa a kocsmát. Ez kicsit furán hangzik egy nyolc és fél éves esetében, de most talán megbocsátható.

A Gaja partja a tó után, őszülő színekben

Az utolsó kanyarnál aztán megpillantjuk először az autónkat, aztán vele szemben a Becsali büfét, ahol OKT zászlóval és kis asztalkával várják a fáradt és az út végére hasfájóssá lett vándort, aki elégedetten pecsétel, hogy beülhessen az autóba és kipihenhesse magát hazáig. 

 Csókakő-Fehérvárcsurgó 19.7 km, 293m szint