OKT 9-8 Át a Bakony fővárosán: Bakonynánáról Borzavárra

A korábbi gyönyörű, téli csodavilágos túra után ködben és sárban vágtunk neki újra a Bakonynak február elején. Nem bántuk: szeretjük a ködös erdő hangulatát, szeretjük a pocsolyákat, igyekszünk mindenben meglátni a szépet. Azért a Bakonynánától Nagyesztergárig tartó szakaszon nem volt könnyű ezt a hozzáállást megőrizni: nem túl látványos, viszont nagyon sáros, csöpögős szakaszon értük el a települést. Ami mégis érdekessé tette ezt a részt, az az, hogy jórészt a Gaja patak mentén tartottunk a forrásvidék felé. A Keleti-Bakony legfontosabb vízfolyása Veimpusztánál ered, Bakonynánától tehát nagyjából a folyása ellenében, hol a parton, hol átkelve a patakon, hol kicsit eltávolodva tőle haladtunk felfelé.

Bakonynánától Nagyesztergárig

Kevés aszfalt után emelkedő ösvényen haladtunk, alattunk a patakkal, aztán egy vizenyős, sáros laposra értünk ki, ami tavasszal, nyáron szép lehet, sőt ősszel is láttam magam előtt, de most eléggé vigasztalan látványt nyújtott. Megtaláltuk a szépet a pocsolyákban tükröződő fák látványában. Egy-két ilyen ingerszegényebb kilométer után a Gaja több ágra szakad, és vadregényesen fut a kanyargó, sziklás mederben, ezt a részt nagyon élveztük Csongorral. 

Többször kellett átkelni a patakon, ez mindig kaland, és itt fedeztük fel az első hóvirágot is, amit aztán még több követett. Aprócskák, bimbósak még, és nem is lepték el a patakpartot, de már így is a tavasz üzenetét hozták a szürke, csupasz erdőben.

A Gaja egyre kisebb, sokszor elbújik, el is hagyjuk egy mező kedvéért, én pedig ebből és a térképből, meg a hét évvel ezelőtti bejárásomból már sejtem, hogy közeledik Veimpuszta. Végre valami, kellett Csongornak egy kis látnivaló. A középkorban még népes település évszázadokon át virágzott egészen a hetvenes évek végéig, amikor a helyi gazdaságot felszámolták, a lakosságot pedig elköltöztették. A majorság épületének falai még állnak, várromra emlékeztetnek, a köztük lévő teret lassan visszaveszi a természet, a többi épületnek már nyoma sincs. Ha elolvassuk a falu történetét, az elszomorít, de a túrán haladva inkább csak egy érdekes pont a romos épület.

Veimpuszta romjai

Elhagyjuk a pusztát és egy széles mezőn vágunk át, amikor Csongor észrevesz a mező túloldalán, az erdő egyik fáján egy táblát. Ha lenne lomb a fákon, ki se látszana. Először rá is legyintek, biztosan valami teljesen általános figyelmeztető felirat, de Csongor izgalomba jön: nézzük meg! Végülis ráérünk, megnézzük. És milyen jól tesszük: ez a veimpusztai temető a maga eldugott, csendes magányában. Valamiért nagyon szeretem a kis, falusi és még inkább az erdei temetők hangulatát, itt egy kicsit megáll az idő, és a sírhalmokon, amiket még még mindig látogatnak, ezernyi hóvirág. Örülök, hogy útba ejtettük.

Veimpusztai temető

Továbbhaladva a sár nagyon megnehezíti az utunkat, most már nagyjából egyenesen felfelé baktatunk, a Gaja továbbra is a közelben csörgedezik. Már nem tudjuk, melyik apró ág az, amelyik a hivatalos forráshoz vezet, mindegy is: itt megyünk el valahol annak a pataknak a szülőhelye mellett, amely keresztülfolyik Székesfehérváron, és a mi falunk alatt is elhalad, nap mint nap átkelünk rajta. Aztán nehezen küzdve a sárral végre felérkezünk Nagyesztergár szélére, ahol az első ház mellett pihenőpadokat és asztalt találunk. 

Meg kell ágyazni a leülésnek, mert minden nyirkos, de végre elfogyasztjuk aznapi első elemózsiánkat. Még csak hét és fél kilométeren vagyunk túl, ez a szakasz most nagyon fárasztónak tűnt. Megtervezzük a hátralévőket: innen aszfalt Zircig, onnan pedig egy általam már jól ismert, rövid erdei szakasz Borzavárig.

Ködben Zircig és tovább

Indulunk is tovább, majd mielőtt a falu túlsó végén kiérnénk a Zirc felé vezető útra, feltesszük és maximális erősségre kapcsoljuk a fejlámpákat. Nagyon sűrű most a köd, itt erősebben látszik, mint az erdőben, és autóforgalom is van, ha nem is nagyon sűrű. Hátrálok egy kicsit, hogy ellenőrizzem, jól látható -e Csongor a fejlámpával, meggyőző az eredmény. Zircig azt játsszuk, hogy felismerjük-e, mi bontakozik ki a ködből.

Elég jól látható 

A városban aztán első a vasútállomás a pecséttel - 9. szakasz pipa! - aztán megnézzük az apátsági templomot, kereszülvágunk az udvaron. Emlegetem Csongornak, hogy itt kezdte kérni, hogy járjunk ketten túrázni, amikor a Reguly Antal teljesítménytúra rövid távján voltunk együtt, és most részben ugyanarra tartunk majd, de nem emlékszik.

Zirc után jön a Pintér-hegyi parkerdő, már csak négy kilométer Borzavár. 

Ezt találtuk a földön. Otthagytuk, csak a fotót hoztuk magunkkal.

A Fiatalító-forrás tábláját nem vettük észre, csak azt, hogy most már biztosan elhagytuk, mert előttünk a falu széle. Borzaváron egyszer szánkóztak a gyerekeim, erre már emlékszik Csongor! Épp a szánkópálya mellett érünk be a faluba, csak egy kis kaptató még a járdán, a kocsma teraszán pecsételünk, és a buszmegállóban falatozva várjuk, hogy értünk jöjjenek. 

Túra közben azzal biztattam Csongort, hogy innen már látjuk majd a Kőris-hegyet. Viccelődünk azzal, hogy biztosan ott van, de a ködben legfeljebb az irányt tippelhetjük. Legközelebb viszont meg is másszuk!

Bakonynána-Borzavár 16,7 km, 414 m szint

Helló szeptember, helló őszi erdők, helló újra blogolás!

Február 12. óta egy szót sem írtam túrázásról, legalábbis ide - de ez nem azt jelenti, hogy ne jártunk volna sehol! Inkább csak azt, hogy sajnos a túrák megírása, dokumentálása az utolsó, amire idő és energia jut. Nagyon komolyan szeretnék azonban ezen változtatni most, hogy újra itt az ősz, és a gyerekeim iskolában vannak, én meg lassan utolérem magam a munkával és a bloggal is.

Álljon itt egy rövid felsorolás, hogy merre jártunk az elmúlt bő fél évben, milyen témákra lehet számítani a következő hetekben:

Még február-márciusban folytattuk a téli kék túrát, és eljutottunk Bakonynánától egészen Németbányáig. Itt aztán megálltunk, és egyelőre azóta se teljesítettünk többet az OKT-ból, de hamarosan folytatjuk!

Ehelyett Csongorral bejártuk Veszprém környékét: megnéztük szinte az összes kilátót, parkerdőt, még a bándi várat is. Úgy hozta az élet, hogy tavasszal néhány hetente rendszeresen jártunk a szomszédos megyeszékhelyre, és ezeket mindig összekötöttük rövidebb túrákkal is. Amikor pedig egyszer egyedül vitt arra az utam, felfedeztem az Eplény melletti Eperjes tanösvényt is. 

Volt egy olyan napom is, amikor kimenőt kaptam: eltölthettem egy teljes napot egyedül a Bakonyban. Mivel Csongor nélkül a kéket nem akartam járni, így megkezdtem a Közép-Dunántúli Piros túrát Zirctől a Gerence-pihenőig.

A nyár nem a mi évszakunk túrázás szempontjából. Egyrészt idén beismertük magunknak, hogy nem az jelenti az igazi pihenést, ha minél többet együtt lehetünk, hiszen a 2020-21-es tanév ebből többet is ránk kényszerített, mint szerettük volna. Így tehát a gyerekek voltak táborokban is és a nagyszülőknél is. Másrészt egyikünk se bírja jól a meleget, és olyankor szívesebben élvezzük a kertünk, lakásunk hűvösét - különösen a gyerekekre igaz ez. Azért volt egy alkalom, amikor családilag a Rám-szakadékban hűsöltünk egy forró nyári napon, mi pedig Péterrel kettesben több túrát is tettünk az Őrségben és a Börzsönyben.

Csongor a márciusi télben a Kőris-hegyen kijelentette, hogy ő most egy kicsit belefáradt a kéktúrázásba, majd nyáron a meleg miatt egyáltalán nem akart menni.

A szállásfoglalás, tömegközlekedés is nehezebbé vált a járvány miatt, így a kék túra tőlünk távolabb eső részeire egyáltalán nem jutottunk el, és a közelebbieket is pihentettük. A tavasz és a nyár inkább a hosszabb egyedüli és a közepes, kettesben megtett túráknak kedvezett, kivéve Veszprém és környékének felderítését, no meg a Rám-szakadékot. Ahogy azonban megjött az ősz, Csongorban is feltámadt a harci szellem, és várja, hogy újra nekiinduljunk a kék kalandoknak. Nem maradtok tehát túraleírások nélkül akkor sem, ha a fentieket már mind pótoltam - mire megírom, már jöhetnek az új élmények!

Tartsatok ki tehát a blog és az oldal mellett, kövessetek instagramon is, ahol a túrák mellett sok más jellegű tartalommal is találkozhattok! Hamarosan pedig érkezik a fenti túrák közül az első beszámoló.

OKT 9 - Téli csodaország a Gaja völgyében

Most, amikor ezeket a sorokat írom, éppen tombol a megújult erejű tél - meg a szél - odakint, és én csak reménykedem, hogy hétvégére lecsillapodik, és tiszta, hideg, napos időt, hófehér tájat hagy maga után.

Így voltunk ezzel január elején is, mert ugyan volt már két téli túránk decemberben, de igazi téli erdőt még nem láttunk. A második alkalommal volt hideg, jég és szép kilátás, de hó vagy bármi, ami fehér, nem. Így aztán január első napjaiban beiktattunk egy igazolt távolmaradást az iskolából, és a fenti hiányosságok pótlása céljából Tés felé vettük utunkat. A logisztika kicsit bonyolulttá vált, ugyanis fuvarozni sem tudott minket senki, és tömegközlekedni sem szerettünk volna, így a körtúra mellett döntöttünk: oda kék, vissza piros, úgyis végig akarjuk járni egyszer a Közép-Dunántúli Pirosat is.

Tésen az Erdei büfénél hagytuk az autót, és pár lépésnyire már az erdei ösvény havát tapostuk. Induláskor otthon mínusz hét fok volt, napsütésben pár fokkal enyhébbnek érződött, szikrázott a fény a havon és a zúzmarán. 

A Széchenyi Zsigmond kilátót ki nem hagytuk volna, érdemes letérni hozzá a kékről, nagyon közel van és szép a kilátás - tiszta időben meg lehet pillantani innen a Kőris-hegyet is, tetején az óriási golflabdával. Lemászva könnyű ereszkedésbe kezdünk Jásdig, tudva, hogy meglesz ennek még a böjtje. Jásd előtt az egyik kedvenc forrásom a Siska-kút, sajnos mióta kiépített pihenőhely került köré, vesztett kicsit a bájából. Régebben búvópatakként szivárgott elő a nevét viselő üregből, és mellette egy póznához láncolt bögre függött, hogy bárki ihasson a segítségével. Most tágasabb az üreg, nem olyan látványos a jellege, a pózna pedig bögréstül eltűnt. A hagyomány azért nem szakad meg, van nálunk pohár, merítünk a jeges forrásvízből. Betérünk a faluba pecsételni. Csongornak mesélem, hogy itt már ő is járt többször nyuszitúrán, Tés-Római-fürdő teljesítménytúrán, de nem emlékszik - persze tavasszal is, ősszel is egészen más képét mutatja a környék.

Kilátás

Elhagyjuk a falut, újra átkelünk a Gaján, amit Bodajk óta követünk, és még hányszor fogunk átkelni rajta! Hamarosan a Szentkúthoz érünk, ahol kút ugyan most nincs, vannak viszont padok, úgyhogy letelepszünk tízóraizni, és csodáljuk a kegyhelyet a hóban és napsütésben. 

Hamar fázni is kezdünk, úgyhogy megyünk tovább, először napsütötte tisztásokon - Csongornak melege is lesz, szerelvényigazítás következik, a rajta lévő három (!) nadrág közül kihámozzuk a középsőből. Újabb patakátkelés, a partról jégcsapok lógnak a vízbe, a közepéről pedig sikerül kihalásznom egy hosszabb ágat, aminek a végén nyalókává tömörödött a jég. Ezzel sikerül boldoggá tennem Csongort, de azért sokáig nem nyalogatja, hideg nyalánkság ez most. A patakkal párhuzamosan haladunk és átkelünk egy kis vízátfolyáson, amit tavasszal is láttunk már, de most egészen különleges: a felszíne befagyott, a jégpáncél alatt pedig csörgedezik a víz. Le is térünk, amerre a kicsi patak vezet: egy kis csobogóval kiszabadul a jég alól és vidáman csorog a Gajába. 

A Vadalmási-pihenő és a cserkésztábor közelében vagyunk, valószínűleg ennek köszönhető, hogy a széles patakmeder tele van kőtornyokkal. Bár nagyon szép, de amióta olvastam ennek a káros hatásáról, nem szeretem az ilyen tornyokat. Csongor oda-vissza átkel, jégsapkás köveket mászik meg, aztán elkanyarodunk kicsit a Gajától, hogy felkapaszkodjunk a szurdok fölé, majd le a Római-fürdőhöz.

Itt már minden évszakban többször is jártam, télen is, de ilyen látványban még sosem volt részem. A vízesés előtti szélesebb mederben több nyugodtabb szakasz befagyott, a patakból kiálló sziklákra ráfagyott az áthullámzó víz. A vízesés kis jég-cseppköveket alkot, és a mederben, ahová leér, több centis a jég. Hihetetlen robajjal zúg körülöttünk a víz, csodálatos most is a szurdok.

Lassan szakadunk csak el a látványtól, és besétálunk Bakonynánára, innen már csak két kilométer van vissza. Kezdek aggódni a sötétedés miatt, elbújt a nap, borús erdőben hamarabb sötétedik, és elfelejtettünk lámpát hozni, úgyhogy kicsit ösztökélem Csongort. A falu szélén parkolót létesítettek a völgybejáratnál, ez korábban még nem volt itt, biztosan megnövekedett a forgalom. A buszmegállóban barátságos, festett hóember vár, és a pecsét. 

Csongor kicsit pihen és eszik, amíg én tájékozódom, és kiderítem, merre kell tovább - vagyis vissza - indulnunk a piroson. Meg is van: aszfalton indulunk felfelé, a Gaja-völgy bal partján, egy ideig párhuzamosan haladunk a korábban megtett kék útszakasszal. Innen is van leágazás a vízeséshez és később a Vadalmás-forráshoz, de mi maradunk a piroson. Itt a legérdekesebb látvány egy geológiai feltárás, élő földrajzóra Csongornak. 

A Csepegő-árok nyílásánál hagyjuk el az aszfaltos erdei utat, és indulunk felfelé a fennsíkra. Hamarosan azonban fakitermeléshez érkezünk: olyan, mintha tegnap döntötték volna az útra a fákat, a hó már belepte a törzseket és a lombokat, de elfelejtették lehúzni az ösvényről. Körülnézünk, lehet-e kerülni, de nem, és a piros jelzés egyértelműen ezen halad keresztül. 

Hát jó, nekivágunk - Csongor boldog, neki ez kaland, el is nevezi a Bátrak Útjának, én meg azért belül egy picit aggódom: csak egyszer lépjünk vagy csússzunk rossz helyre, és a bokánk bánja. Vagy ötszáz méteren keresztül kapaszkodunk keresztül hatalmas törzseken, kisebb ágakon és kusza lombokon, mígnem végre újra ösvényre érünk. Innentől fellelkesülten haladunk tovább, erőt ad, hogy átküzdöttük magunkat ezen az akadályon, és már a sötétedés se aggaszt annyira. Énekelve hajtjuk magunkat előre, várjuk, hogy kibukkanjon a falu, amin még végig is kell sétálni, az is legalább két kilométer, közben hógolyózunk. Végül megvan, ott az autónk, vár minket az Erdei büfénél, körbeértünk, és még csak teljesen sötét se lett! Élményekkel teli indulunk haza a majdnem 19 kilométeres kör után.

Tés-Bakonynána-Tés 18,67 km, 467 m szint

OKT 9 - Téli túrák a Bakonyban

Karácsony előtt, karácsony után - végre szünet, én is félretehetem egy napra a sütést-főzést, karácsonyi készülődést és a munkát, és bevethetem magam egy napra Csongorral a Bakonyba az ünnep előtt, egy másik napra meg utána. Októberben Fehérvárcsurgónál hagytuk el a közös kéktúránkat, most jönnek azok a szakaszok, ahol annak idején én elkezdtem. Mivel két hónapja nem is nagyon túráztunk együtt, Csongor most egy rövidebb szakaszt kér, így első alkalommal megelégszünk a Fehérvárcsurgó-Bakonykúti közötti 12 kilométeres távval.

Borongós időben indulunk a Becsali büfétől, Kincsesbányát pedig egy buszfordulóban álló karácsonyfa mellett hagyjuk el, kicsit szürreális élmény. Émlékszem, hogy az előttünk álló dombról  korábban látni lehetett a víztározót, de most mintha más lenne az útvonal is - rég jártam már erre - meg nagyon hamar ködbe érünk a fák között. Csöpögős, nedves az erdő, sáros a talaj, de annyira örülünk, hogy végre kint vagyunk! 

Csongorból ömlik a szó, mesél és mesél, ő azért is várja mindig, hogy menjünk túrázni és csak ketten legyünk mindenféle figyelemelterelő tényező nélkül, mert már nem férnek a fejébe a történetek. Jön a Vontató-hegy és a Vaskapu-hegy közötti nyereg, van egy pici kilátásunk is, majd kiérünk a Kincsesbányát és Gúttamásit összekötő útra. Szerencsére nem haladunk ott sokáig, és a Déli légakna mellett újra felfelé kanyarodunk, távolodva az úttól. 

Hogy pontosan mi is ez a légakna, annak utána kellett néznem: a kincsesi bauxitbányászat legnagyobb bányájának, az Iszkai bányaüzemnek a kivezető nyílása, jelenleg egy több méter magas, fakerítéssel körbevett földhányás veszélyre figyelmeztető táblákkal és minimális információval. Érdemes lenne elhelyezni egy táblát a környék ipari, bányászati emlékeiről és arról, mi is van itt a lábunk alatt a mélységben.

Mindenesetre most a lábunk alatt egyre inkább a Bogrács-hegy kapaszkodója van, és mesélem is Csongornak, hogy amikor erre jártam - bő hét éve ugyanis ezen a környéken kezdtem a kék túrát - valami negatív élményem volt, de már nem is emlékszem, hogy mi, csak a Bogrács-hegy említésére bekapcsol ez az érzés. Egyelőre semmi rosszat nem látunk, haladunk meredekebben, majd lankásabban felfelé, mígnem elérünk egy tisztásra, ahol asztalok és padok fogadnak. Ez biztos, hogy új, nem volt még meg, amikor kezdtem a kéktúrát. Letelepszünk, és kipróbálunk egy új dolgot: hoztunk kis gázfőzőt, főzünk rajta teát. Most először használom, eddig nem akartam cipelni, de ekkora túrán, amikor nincs nálunk túl sok cucc, nem vészes a súlya, a forró tea viszont jólesik a szendvics mellé menet közben.

Ülve a tea ellenére is fázni kezdünk, tehát továbbindulunk, és ekkor jövök rá, miért emlékezetes számomra a Bogrács-hegy: füves, mészköves dombtető, nehezen jelölhető rajta az ösvény. Most már élénken jönnek az emlékképek: a másik irányból jöttem, és szidtam a hegy felmenőit, ahogy keveregtem összevissza, nem találva a helyes utat. Most már szerencsére van Locus a telefonomon, segít rátalálni a megfelelő csapásra, de mire rájövök erre, addigra már néhány száz méterre letértünk a kékről. Megtaláljuk a hegycsúcsot, fotózkodunk vele, aztán elkezdünk ereszkedni Bakonykúti-puszta felé, kerülve egy felhagyott kőfejtőt és megmászva egy menő mészkősziklát.

Bakonykúti-pusztáról sincsenek jó emlékeim, veszélyes kutyákra emlékszem és a kerítés hiányára, de nem ijesztem ezzel Csongort és jól teszem: a terület bekerítve, térképvázlatok hirdetik, hogy a kék ösvényt áthelyezték. Örülök neki, jó nagy, biztonságos ívben kerüljük így a pusztát és a kutyákat, a túlsó felén megint kicsit kétségbeesve keresgélve az elveszett jelzést. Végül megleljük, és innen már nagyon hamar beérünk a faluba, ami az egyik kedvencem a környéken, nagyon bájos. Ilyenkor karácsony előtt különösen: díszek és fények az ablakokon és az ajtókon, egy dekoratív és ízléses betlehem és más utcadíszek ötlenek a szemünkbe, ahogy bejárjuk a néhány utcát.

Van időnk, valamivel később jönnek értünk, így a játszótéren, amíg Csongor fázás ellen minden elemet kipróbál, főzök még egy teát. Próbáljuk meggyújtani a közösségi ház ablakában álló gyertyákat, de kudarcba fulladnak a kísérleteink, így a bögréinket két kézre fogva sétálunk, amíg fel nem gyulladnak a fények az ablakokban, és meg nem érkezik értünk a fűtött autó.

Alig egy héttel később már folytatjuk is, ezúttal gyönyörű, száraz, napos időben. Már pontosan tudjuk, merre kell tartanunk Bakonykúti után, és indulunk szántóföldek között, gyönyörű kilátással hol a Keleti-Bakonyra, hol a Vértesre. 

Hamarosan a Burok-völgy fölötti gyönyörű, kanyargós, kilátásokban gazdag ösvényen haladunk tovább a fenyők között áttűző csodás napsütésben. 

Elhagyva az erdőt és a mellettünk húzódó szurdokvölgyet, megint szántóföldekre érünk. Az erdőszélen padokat találunk, megállunk enni a napsütésben, csodáljuk a kilátást és a nem messze legelésző őzeket.

Látszik Csókakő, sokadszor búcsúzunk a Vértestől - ezt nagyon szeretem a kék túrában, hogy amikor azt hisszük, rég hátat fordítottunk egy hegységnek, újra és újra felbukkan még. Csongor befagyott pocsolyákat tör, többre rá is merészkedik, őt még gyakran elbírják, nekem esélyem sincs. A kitettebb, most napos részeken több a keményre fagyott pocsolya, amikor újra erdőbe érünk, már hatalmas tócsákat kerülgetünk és sárban cuppogunk. 

Mór látképe

Egy tisztásról rácsodálkozunk az alattunk a távolban elterülő Mórra, majd a következő erdős szakasz lejtős ösvénye már Kisgyónba vezet. Itt meghatódom: ez az első kéktúrám zárópontja, Bakonynána és Kisgyón között kezdtem. Élénken él bennem az emlék, ahogy az akkor még aprócska Csongor és a bátyja várnak itt. Akkor még a turistaház villanyóraszekrényében találhattuk a lepecsételt matricákat, mementóként ott is van a füzetemben, Csongor már új pecsétet kap.

Itt hosszabban időzünk, teát főzünk és nézzük a forgalmat, sokan jönnek-mennek autnap óval is. Elolvasom a tájékoztató táblát, egy kedves idősebb úr saját emlékeket is fűz hozzá abból az időből, amikor Kisgyón élő bányásztelep volt iskolával, kastéllyal és fürdővel. Továbbindulva a bányász emlékhelynél ha figyelünk, megláthatjuk ennek eltűnőben lévő nyomait: a szökőkút helyét, egy mohos fal maradványait.

Az előttünk álló szakasz az egyik kedvencem, nagyon látványosnak tartom. A bányász emlékhely után nem sokkal jön az erdei szentély, most nagyon szépen esik be a fény az egyszerű fakeresztre. 

Felette a Tűzköves-árok végét jelző védett geológiai feltárás, amely mellett élesen, apró ösvényen kell jobbra kanyarodnunk. Aszfaltra érünk, de hamarosan újra keskeny csapáson cuppogunk a sárban. Itt Csongor picit veszít a lelkesedéséből: elbújt a nap, a látvány már nem olyan szép, emelkedünk és azért már jó pár kilométer a lábában van. De felérünk, kiszélesedik az út, csökken a sár, és a Pilis vízmosásos völgyeire emlékeztető szakaszon járunk, fenséges bükkösben, kidőlt fák és élénkzöld mohák között. Kap egy rágógumit, ez is segít, ad egy kis motivációt.

Ez az ösvény egy még szélesebb erdei útba torkollik, már számoljuk a hátralévő kilométereket. Hamuház után utolér egy család, innentől Csongor versenytempóba kapcsol, azt mégse lehet, hogy ők érjenek először Csőszpusztára! A hátralévő útszakaszon utol is érjük őket. Közben elhagyjulk az Alba Regia barlang felé vezető leágazásokat, mesélek róla Csongornak, egyszer majd megnézzük - teljesítménytúrákon szokták vezetetten megmutatni, ilyenkor csak az aknafedél látszik.

Már látszik az erdő széle, újra aszfaltra érünk, és ott van Csőszpuszta néhány háza, főként pedig az Alba Regia Barlangkutató Állomás, amit megkerülve leülhetünk megpihenni, enni és persze pecsételhetünk is. 

Nagyon otthonos, kellemes helynek érzem, ahányszor jártam itt, mindig időztem egy kicsit. Nyáron vizet is lehet vételezni itt. Most viszont kiderül, hogy mégsem ez az utunk vége, mert csak később ér ide értünk a család. Hogy ne fázzunk, besétálunk Tésre - csak két kilométer, annyival rövidebb lesz a legközelebbi szakaszunk. Főzünk teát, megeszegetjük a maradék elemózsiánkat, megszárad a cipőnkön a sár, amíg átbeszéljük a mai túra élményeit és a terveket. Innen folytatjuk 2021-ben!

Fehérvárcsurgó-Bakonykúti 12.14 km, 316 m szint

Bakonykúti-Kisgyón 19.06 km, 512 m szint