OKT 20-23 Mátrából a Bükkbe - OKT70 túramozgalom 1. rész

2022-ben épp 70 éve, hogy a Lokomotív Turista Egyesület jogelődje meghirdette az Országos Kék Túra mozgalmat. Hogy ezt méltóképp megünnepeljék, és ehhez a túrázók is csatlakozhassanak, idén az OKT-n belül új jelvényszerző mozgalmat írtak ki: az OKT70 - 70 éves az OKT nevűt. Ennek keretében 70 kilométert kell egyhuzamban, megszakítás nélkül, 70 órán belül teljesíteni a kéktúra vonalán - a megszakításba persze az alvás nem számít bele.

A kihívásokat szeretjük - nem kellett sokat számolgatni, hogy rájöjjek, tavaly a háromnapos túránkon 77 kilométert tettünk meg Csongorral a Cserhátban, tehát ez is menni fog. Tény, hogy az egyik legnehezebb szakaszt választottuk a legmelegebb időjárással kombinálva, de hát iskolás gyerekkel nyáron lehet igazán hosszú túrákat tenni.

Előzmény, hogy a Mátrában már összevissza megtettünk rövidebb szakaszokat, hiszen többször is nyaraltunk már ott, illetve nyár elején egy csodás esős kétnapos túrán bevettük Ágasvárt is. Igazából csak a Mátraszentistván-Galyatető rész hiányzott, és a keleti gerinc Kékestetőtől. A logisztika tehát a következőképpen nézett ki:

A 0. napon vonattal és busszal elmegyünk Mátraszentistvánra. Innen egy öt kilométeres séta Galyatető, ahol a turistaházban megalszunk. Másnap a reggeli busszal átmegyünk Kékestetőre, és nekivágunk a hullámzó gerincnek - és a tulajdonképpeni OKT70-nek - Sirokig. A következő szállást Bélapátfalván foglaltam, így adta magát a harmadik nap programja a Mátrát a Bükktől elválasztó dombvidéken át, majd Szarvaskőtől már a Bükkben. Bélapátfalvától a Bükk-fennsíkon át Bánkútig menetelünk, ahol egy újabb turistaszállón töltött éjszaka után másnap lesétálunk Mályinkára és hazautazunk.

A tervezést tett követte. Csongor is régen várta már, hogy igazán hosszú túrára induljunk kettesben, nekünk ez az anya-fia idő. Ragyogó júliusi napon vágtunk neki, és utólag azt gondolom, ilyenkor a Mátra és a Bükk a legjobb hely, ahová menekülhetünk a meleg elől. Mátraszentistvánon a buszról leszállva ugyanis éppen 20 fok volt, szinte fáztunk. Mátraszentistván és Szentlászló szinte összeér, onnan pedig a sípályán indul felfelé az ösvény. Itt már érdemes volt hátra-hátranézni az igazi mátrai kilátásokért, Galyatető felé közeledve pedig egyre több turistával is találkoztunk.

Olyan korán felértünk, hogy még a szállásunkat se foglalhattuk el, de ittunk egy kávét és Csongor egy forró csokit. A csomagunkat lerakhattuk, aztán alaposan bejártuk Galyatetőt: a kilátót, a Kodály templomot, a hatalmas parkot, a fa játszóteret, míg végül rátaláltunk a templommal szembeni apró fogadóra, ahol olcsó és finom ebédet kaptunk. A turistacentrumban még ittunk egy Kék sört - nyugi, csak én :) - megnéztük a naplementét, aztán irány az ágy - másnap korán kelünk!

1.      nap - Kékestetőtől Sirokig

 A 6:19-es busszal indultunk át Kékestetőre (mátraházi átszállással). Stílszerűen a büfé teraszán reggeliztünk, miénk volt a hegy, hűvös volt és harapni lehetett a levegőt. Elkészültek az OKT70 megkezdését igazoló időbélyeges fotók, majd nekivágtunk az első sziklás lejtőnek.

Aki erre a szakaszra indul, annak fontos tudnia, hogy Sirokig, azaz 22,5 kilométeren át nincs település, de vízvételi hely se nagyon - ha akad is forrás, vizet nem találni benne, különösen az idei aszályos nyáron. Utoljára egész napos esőben jártunk a Mátrában egy bő hónapja, most pedig, ha a fákra néztünk, azt hihettük, hogy megkezdődött az ősz. Tudtuk ezt, tehát alaposan készültünk vizes zsákkal, kulacsokkal, a turistaházba bekészített ásványvizeket is elhoztuk, és még így is nehezen értünk be Sirokra.

Sas-kő kilátó

Kilátás Sas-kőről

Az első lenyűgöző kilátást a Sas-kő bérce adta a rajta található emlékművel és a szinte teljes körpanorámával, aztán szebbnél szebb peremutakon haladtunk tovább. Annak ellenére, hogy az út az 1014 méter magas Kékes csúcsáról a 200 méter körüli tengerszint feletti magasságú Sirok felé halad, ne higgyétek, hogy kényelmes lesétálásról van szó. Sorban jönnek egymás után a csúcsok: a Szár-hegy, a Cserepes-tető (ennek csak az oldalán vezet át a kék) aztán az Oroszlánvár, majd a Szederjesvár, mígnem a Gazos-kő oldalából végre megláttuk a siroki várat. A hegyek közül néhány erdős, de sokszor kopár, kitett oldalakon kapaszkodtunk felfelé - és lefelé se volt sokkal könnyebb. Fogytán volt a vizünk is, de még hosszú ideig tartott leérni a a siroki vasútállomáshoz, majd onnan tűző, napos aszfalton a faluba. Az állomás elhanyagolt, szemetes, reménykedtünk egy vízcsapban vagy kútban, de nem találtunk. Hosszan vezetett a bekötőút a faluba - itt legalább adtak árnyékot a fák, de a házak közé beérve csak úgy sütött az aszfalt. Sirokiak, ültessetek fát!

Az egyetlen árnyék a Sirok központjába vezető úton

Több pihenővel, a métereket visszaszámolva értünk be végül a falu központjába, ahol a helyi Coop bolt volt a megmentőnk: légkondicionálás, hideg italok, gyümölcs és más rég látott nyalánkságok vártak. A bolt tövében a földön ülve frissültünk fel, mert az előtte kialakított kis park padjai mind a napon álltak. Hogy összeszedtük magunkat egy kicsit, megkerestük a szállásunkat: szerencsére a Kéktúra vendégház nem volt messze a bolttól, a szállásadónk pedig nagyon kedvesen fogadott minket.

Zuhany, felfrissülés, otthoni beszámoló után még zárás előtt visszatértem a boltba a vacsora és a reggeli hozzávalóiért, aztán álomra hajtottuk a fejünket, készülve a másnapi újabb megmérettetésre.

2.      nap - Siroktól Bélapátfalváig: irány a Bükk!

Bár a Mátra és a Bükk hegység közötti terület a térképeken dombságként szerepel, azért a faluból a Várhegyre, majd onnan a Barát és Apáca sziklákhoz és a Török asztalhoz felsétálni kora reggel, a tegnapi túrával a lábunkban nem volt egyszerű. Szerencsére bejáratódtunk, és a reggelit már az első öt kilométer után egy irtás szélén álló farakáson fogyasztottuk el. A mai első pecsételőhelyünk Rozsnakpuszta volt, először kerestük egy darazsak lakta odvas vadkörtefán a pecsétet, mire észrevettük, hogy áthelyezték az újonnan telepített OKT táblára.

Innentől kevésbé látványos útszakasz következett, de a bátori elágazásig azért rendben voltunk. Ott aztán megint forró aszfalt következett-  viszont láttunk két olyan patakot is, amiben volt víz! Szegény Csongort hiába biztattam, hogy a térkép szerint hamarosan megint erdő következik: ez korábbi irtáson éppen csak növekedni kezdő fiatalos erdő volt, ami csak itt-ott vetett árnyékot az útra. Kalapban, a vízzel takarékoskodva, meg-megpihenve, minden szellőnek örülve bandukoltunk, amikor megláttuk Szarvaskő első házait! Bíztunk benne, hogy hamarosan lekanyarodik az út a faluba, de először még át kellett vágnunk egy végtelennek tűnő szántóföldön, ahonnan menet közben a Bükk-fennsík koronáját csodálhattuk - de ez a sivatagi érzeten keveset segített.

Amikor viszont végre a falu felé kanyarodhattunk, egyik öröm érte a másikat! Geológiai tanösvényre keveredtünk - Szarvaskő ugyanis nagyon érdekes hely ebből a szempontból - aztán a Szérűskertben a turisták részére kihelyezett cukorkával fogadtak, majd írd és mondd NÉGY (!!) kútból vehettünk vizet és hűthettük magunkat! Mindennek a megkoronázása a Vár presszó volt, ahol egy hosszabbat pihentünk, kávé, alkoholmentes sör, kóla, chips és fagyi mellett - igazán kirúgtunk a hámból.

18 kilométer után újra szakaszt váltunk: a Sirok Szarvaskő szakasz ilyen rövidke, és kezdődhet a Bükk. Izgalommal tölt el: a Bükkben még - egy-egy szilvásváradi kirándulást és az Upponyi-szigethegységet leszámítva - alig túráztam. Tudtam, hogy innentől meredek mászás következik a szarvaskői Várhegyre és tovább, tehát a meglepően bővízű Eger patak partján található artézi kúton mosakodtunk, hajat és kalapot vizeztünk, és szép türelmesen nekivágtunk a kaptatónak. A várhoz nem tértünk ki - tudtuk, hogy hamarosan úgyis felülről nézzük. Ha jártál már autóval Szarvaskőn, biztosan megcsodáltad a két meredek bazaltkúp közé ékelődő falucskát az út feletti hídon áthaladó vasúttal. Most felülről és egyre feljebbről csodáljuk ezt a látványt, amit a meleg ellenére nagyon élvezek. Végül újra fák közé térünk, és nagyjából szintben haladunk.

A vasúti híd fentről

Alattunk a falu

Ez jobban tagolható, rövidebb szakaszokra bontható túra, mint a tegnapi: Szarvaskőről csak bő 7 kilométer a Telekessy vendégház pecsétje, de közben még ott a Gilitka kápolna is, a vendégháztól pedig gyakorlatilag célegyenes: 4 km Bélapátfalváig. Semmi okunk a sietségre, így a kápolnánál is pihenünk egyet, és nagyon örülünk, hogy csobog a forrás, fel is veszem ezt a ritka hangot a telefonommal. Aztán eszembe jut, hogy jó lenne nyitva lévő boltot találni Bélapátfalván. Ennek ellenére nem szaporázzuk a lépteinket: van még elemózsiánk, lesz, ahogy lesz, nem fogom a túra harmadik napján, az ötvenedik kilométeren túl siettetni a tízévest. Aztán amikor 6-7 óra körül a falu szélére érünk, azért újjáéled a remény: hátha lesz bolt!

Így érkeztünk Bélapátfalvára

Sajnos a ciszterci apátságot olyannyira felújítják, hogy a kéket el is terelték a közeléből - nem is értem, nagyon zavarna ott néhány gyalogos turista? Nem teszünk kitérőt, inkább a Bél-kő alatt a falut célozzuk meg, a látvány lenyűgöző. Aszfalton baktatunk a falu felé, és hamar meglesz a szállás is, ahol megtudjuk, hogy egy albán pékség, sőt „a Petya” is nyitva van. Előbbinél péksüteményeket, utóbbinál paradicsomot és uborkát veszünk - melegben sóval életmentő! - aztán beülünk a kocsmába egy gyümölcsös sörre. Így feltöltődve sétálunk vissza a szállásra. Nem könnyű a meleg tetőtéri szobában elaludni, de győz a fáradtság, és hamarosan alszunk, mint a bunda.

Folytatása következik!

OKT 10-9: A Vértesből a Bakonyba a Kéktúra Napján

Nyáron jó sokat túráztunk, aztán bejött az iskola, szűkültek a lehetőségek, már ami az időt illeti. Miután a tavasz kimaradt, az ősszel ez nem történhet meg, ebben biztos voltam! Szervezett túrán mégsem akartunk részt venni a Kéktúra Napján, de ki sem hagyhattuk. Így a szokásos menetrendben családi kirándulást szerveztünk rá. Nagy gonddal választottuk ki a szakaszt: olyan legyen, ami Csongornak még nincs meg, ami egynapos túrával – beleértve az otthonról a túra kiindulópontjáig tartó utazást is – bejárható, és ahol a család többi tagja is eltölthet egy kellemes napot a természetben úgy, hogy nem gyalogol közben annyit, mint mi. 

Néhány nappal az indulás előtt olvastam, hogy a Csókakő-Bodajk szakaszt, ami korábban öt kilométer tiszta aszfaltot jelentett, nemrégiben áthelyezték földútra. Csongor a 10., vértesi szakaszt ennek az öt kilométernek a kivételével teljesítette már, és épp a forgalom és az aszfalton gyaloglás miatt halogattam a befejezését. Ezzel okafogyottá vált a halogatás, erre a szakaszra és a folytatására esett a választásunk. 

Lustán indult a szombat reggel és túra előtt beiktattunk néhány elintéznivalót is, így majdnem dél volt, mire leparkoltuk Csókakőn a vár alatti parkolóban. Péter és Regő elhelyezkedtek kempingfőzővel, függőággyal, ülőalkalmatosságokkal az egyik tűzrakóhelynél, mi pedig nekiláttunk felderíteni az új útvonalat.

A Bakony látképe

Nem árulok zsákbamacskát: a régihez képest csak jót tudok róla mondani. Néhány szélső utca után a déli harangszóval hagytuk el a falut a sportpálya felé, rövid erdős szakasz után mezőkre, szántóföldekre érve, szélesen elterülő kilátással a Bakonyra és a hátunk mögött folyton változó panorámával Csókakőre, a várra és a Vértesre. Sütött a nap, a távolban egyelőre még halkan húztak el  a kamionok a 81-es úton, és mi újra kettesben baktattunk. Leérve a széles Móri-árok legmélyebb pontjára, azaz az autóúthoz körültekintően kell bánni az átkeléssel. Mi a közelben lakunk, tudjuk, milyen neveken emlegetik ezt az utat vonalvezetése és erős forgalma miatt. Ha már Söréd szélén vág át a kék jelzés, talán elvihették volna még néhány száz méterre a zebráig a biztonságos átkelés érdekében – de így is három és fél kilométerrel hosszabb az út, mint a régi nyomvonal, biztosan ez az oka. Sikerül átkelnünk, a túloldalon kopár szántóföldek között vezet az út, de hamarosan dombok közé, zöldebb tájra érünk, előttünk Bodajk látképével.

Irány a Bakony

Visszatekintés a Vértesre és a csókakői várra

Remek vidék ez élő földrajzórákhoz: szeretem azokat a helyeket, ahol éles a váltás, jól elkülönülnek a kék túra egyes szakaszai, azaz az egyes földrajzi tájegységek egymástól. Itt nem lehet eltéveszteni, hol ér véget a Vértes és hol kezdődik a Bakony. Már előre várom, mesélem is Csongornak, hogy majd a bodajki sípálya tetejéről milyen jól látható lesz majd a Vértes tömbszerű vonulata – de addig még be kell érnünk a városba, és tervezünk egy cukrászdai frissítést is.

Csongor szokás szerint jól elszórakoztat a fejében zajló történetekkel, kicsit már túlságosan is úgy érzem, az ő fejében vagyunk, az ő elképzelt világában, és nem is itt a Bakony lábánál, jó lenne lassan visszatérni a földre – amikor meglátom előttünk a székesfehérvár-komáromi vasútvonal sínpárját. Ennek ő is megörül, és hirtelen elkezdi észrevenni maga körül a valódi dolgokat: kikericset, színes levelű bokrokat, egy sással benőtt árok feletti hidat, és pont erről néz lefelé, amikor viszont én egy szarvast pillantok meg, ahogy átugrik előttünk az ösvényen. Meglapul a sásban, és ahogy továbbmegyünk, felzavarjuk, így szerencsére Csongor sem mulasztja el a látványt, ahogy elinal a szántóföldek felé.

Nyílik az őszi kikerics

Előttünk Bodajk

Mi pedig, ha nem is inalunk, de beérünk Bodajkra, ahol komoly hétvégi forgalom fogad, a templomnál a kegyhelyen egy nagyobb csoport, boltok, vendéglők. A Hochburg-Lamberg kastélyt éppen felújítják, nagyszabású építkezés zajlik, de a kapuja mellett ott a pecsét, Csongor megszerzi a mai elsőt (mert Csókakő már megvolt). Elsétálunk a cukrászdáig, ahol évekkel ezelőtt, amikor én kezdtem meg ezen a tájon a kéket, egy amerikai turistának ajándékoztam a kéktúra-kalauzomat. Sütizünk, én kávézom, Csongor kólázik, és a városból kifelé haladva még egy fagyival is megajándékozzuk magunkat. A síháznál ellenőrizzük a pecsétet – ugyanaz a lenyomat, mint a kastélynál – és nekivágunk a meredeknek. Amikor először hátranézünk kilátást szemlélni, észrevesszük, hogy amíg sütiztünk, utolért a kegyhelynél látott csoport. Vagy magunk elé engedjük őket, vagy bele kell húznunk – Csongor az utóbbit választja, versenyként fogja fel a helyzetet, és úgy lohol felfelé, hogy alig tudom követni. Azt terveztük, hogy a pálya tetején, a kilátást szemlélve pihenünk meg, de ott elfoglalja a helyet az utánunk érkező csapat, meg aztán zajosak is – inkább bevesszük magunkat az erdőbe.

Visszatekintés a sípálya tetejéről

A Károlyiak vadasparkja az egyik legszebb erdő a környéken, különösen így ősszel. Mivel elég jó tempót mentünk idáig – meg mert kár kihagyni, és Csongor nem emlékszik arra, amikor korábban jártunk itt – beiktatunk egy kitérőt a Károlyi-kilátó felé. Kis fémszerkezetű kilátó ez, nem is kell nagyobb, hiszen a hely maga adja a látványt: alattunk kígyózik a Gaja-völgy, a végében mai úticélunkkal, a  fehérvárcsurgói víztározóval. Itt, a pihenőpadoknál eszünk, a sok édesség után ránk fér egy szendvics, talán inkább előtte kellett volna, de most pótoljuk. Utána vissza a kékre, és irány a völgy. A lefelé vezető szűk, kanyargós, sziklás ösvény Csongor kedvence, a varjúvári sziklán való lemászás a csúcs, aztán előttünk az ország egyik legszebb szurdokvölgye gyönyörű őszi színekben és finom, párás levegővel.

Nagy a forgalom a völgyben, nem is csoda, autóval is jól megközelíthető kirándulóhely, hétvégeken mindig sok a család, a kutyás, kerékpáros kiránduló. A patak most széles, barna vizével lassan hömpölyög. Megnézzük az egyre korhadó öreg Ádám-Éva fa maradványait és a helyükön átívelő új hidat, Csongor a köveken is átmászik, aztán vissza. Jó lassan érünk át a völgyön, már nézegetem az órát, mert Péterrel hatra beszéltük meg a találkozót a fehérvárcsurgói pecsétnél.

A kék jelzés a gaja-völgyi tó tájcentrummal átellenes oldalán vezet (régebben ez se így volt, de már halványodnak az emlékeim) majd fel az Öreg-hegyre, ahonnan már a csurgói szőlőhegyen, présházak között tartunk lefelé, itt-ott rálátva a tóra. Messzebbről szebb volt... most gyakorlatilag egy nagy építkezés szinte az egész tópart, a vízhez nem lehet közel menni, még fotózni se sikerül igazán szépen. Amikor azt hiszem – mert úgy emlékszem – hogy most már tényleg a partra tér az út, egy teljesen indokolatlan balkanyarral megkerül egy kukoricatáblát, és az utolsó egy kilométeren alig látjuk a vizet. Ez az egy kilométer már elég ingerszegény, Csongornak meg nagyon utolsó, fáradt már, várja, hogy meglássa a kocsmát. Ez kicsit furán hangzik egy nyolc és fél éves esetében, de most talán megbocsátható.

A Gaja partja a tó után, őszülő színekben

Az utolsó kanyarnál aztán megpillantjuk először az autónkat, aztán vele szemben a Becsali büfét, ahol OKT zászlóval és kis asztalkával várják a fáradt és az út végére hasfájóssá lett vándort, aki elégedetten pecsétel, hogy beülhessen az autóba és kipihenhesse magát hazáig. 

 Csókakő-Fehérvárcsurgó 19.7 km, 293m szint

Nyaralás kéktúrára fűzve - OKT 19/2

Az Országos Kék Túra 19. szakasza bizony igen hosszú, a hivatalos kiírás szerint 73,9 kilométer. Ezt kevesen járják be egyhuzamban, a múltkori háromnapos, 77 kilométeres túra nálunk is ritkaság volt, de az is az előző, 60 kilométeres cserháti szakasz egy részével együtt volt ennyi. Ősagárdtól Hollókőig tettük meg ezt a távot, most pedig a családi nyaraláson terveztük folytatni. 

Ez a tervezés tényleg alapos átgondolást igényelt. Két szállást foglaltunk: az elsőt Hollókőn a Castellum Hotelben, hogy onnan kiindulva könnyen folytathassuk a három hete befejezett szakaszt, a másikat Mátraszentlászlón, ahová a cserháti szakaszok befejeztével szerettünk volna megérkezni, és innen folytatni a mátrai résszel. Itthon pontosan leírtuk, hogy mikor melyik szakaszt járjuk majd be Csongorral, hol vesz fel a végén Péter, olyat is tettünk bele, ahol a végén a szállásra érkezünk a túráról, és a végén az egészet idézőjelbe tettük azzal, hogy a jelszó a rugalmasság legyen: a gyerekek kedve, az időjárás meg azért a saját hangulatunk is dönthessen arról, hogy megyünk-e az adott napon és merre.

Így is lett végül: rugalmasak voltunk, mindennap túráztunk, de csak rövidebbeket, volt benne kék, zöld, piros, sárga, teljesítettünk szakaszokat és bejártunk a kéken kívüli helyeket. Reggeli után indultunk és a délutánt már pihenéssel, hűsöléssel töltöttük.

A Hollókőre érkezés napján az egyetlen „túra” az volt, hogy lementem a hotelből az Ófaluba megkeresni a három hete ottfelejtett túrabotjainkat. Hatalmas baklövés, ráadásul bevallom, nem is vettem észre az indulásig, hiszen általában olyan rutinosan akasztom otthon a helyükre a botokat, hogy fel sem tűnik a mozdulat – vagy annak a hiánya. Mivel nem találtam sehol, az az egy lehetőség volt, hogy Hollókőn hagytuk, és őszintén: nem bíztam abban, hogy meglesznek. Végigsétáltam a nyitva tartó helyeket, amíg a család wellnesselt, és csodák csodája: a Fazekasházban ott voltak a botjaink! Régen örültem ennyire valaminek, nem is tudtam, hogyan háláljam meg, nem véletlenül a kedvenc helyi boltom ez. Így szerencsére kedden tudtuk használni a túrabotokat – én nagyon szeretem és már egészen a kezemhez nőtt túrázáskor.

Megvannak! :)

A keddi túra Hollókőtől a Bableves csárdáig tartott, és hárman mentünk: a legnagyobb és a legkisebb fiammal. Szívesen megnéztük volna a hollókői várat is, de egy órával a nyitás előtt indultunk, úgyhogy ezt délutánra halasztottuk.

Emlékszem, hogy amikor három hete felkapaszkodtunk Hollókőre, megjegyeztem Csongornak, hogy a falvak legtöbbször völgyben vannak, tehát minden túra hegymenettel kezdődik, kivéve Hollókő, hiszen ide felfelé jövet érkeztünk. Ennek ellenére mégis emelkedőn indultunk, nem is kicsin – a Naszály kivételével ez a Cserhát legmagasabb régiója, közelítünk a Mátrához. Gyönyörű gerincútra érünk ki, én ezeket az ösvényeket szeretem a legjobban: keskeny, egynyomtávú, jobbra és balra is lejt a dombtető, a fák között időnként szép kilátás nyílik. Az idő párás, meleg lesz, ez már reggel látszik, és most a finom szállodai reggeli miatt nem tudtunk olyan korán indulni, mint szoktunk. A pára a fotókon is észrevehető.

A vár látképe az első dombról

Ez a szakasz gyerekekkel jó abból a szempontból, hogy a 11 kilométeren két falu is van, jól felosztják rövidebb távokra az utat, bár pecsét egyikben sincs. Felsőtoldot csak a sarkánál kerüli a kék jelzés, egy kicsit tanakodunk, Csongor kóláért győzköd, de végül nem megyünk be a faluba, azzal biztatom, hogy Alsótold majd rajta lesz a jelzésen, ott szerzünk. A kettő között végig szántóföldek, mezők mentén haladunk, nagyon szép, de bizony meleg. Népes csapat jön szembe, aztán megejtjük Csongor első létrás kerítésátkelését. Hamarosan, egy gyönyörű kovácsoltvas kerítésű lovastanya mellett beérünk Alsótoldra, a kék kútnál frissítünk, aztán eldöntjük, hogy a kocsmát keressük fel kóláért, vagy a boltot – mindkettő letérést jelent a kékről. A boltot választjuk, de hoppon maradunk, sajnos bezárt. Biztatom Csongor, hogy már csak három kilométer a Bableves csárda, ott már tényleg biztosan kapunk kólát.

Tájkép létrával

Virágmező az út szélén

Alsótoldról némi aszfalt vezet kifelé, már alig várjuk, hogy árnyékba és kellemesebb talajra térjünk, amikor elengedünk magunk előtt egy bácsit  robogóval, a csomagtartóján nagy műanyag vödörrel. Kedvesen mosolyog ránk, és felhajt az erdő alatti szalmabálás dombra, beszélgetünk egymás között, hogy vajon mit csinálhat arrafelé robogóval. Én a vödör miatt arra tippelek, hogy biztosan tudja, hogy mi hol érik most az erdőben, felmegy az erdőszélig és ott gyűjt valamit. Helyesen tippeltem: hosszúnak tűnő, forró, napos emelkedő után végre árnyékos erdőbe térünk, és néhány száz méter után találkoztunk a bácsival, aki éppen az úttól pár méterre gombászott. Odamentünk hozzá, mert kíváncsi voltam, engem ugyanis nagyon érdekelnek a gombák, szívesen kitanulnám ennek a tudományát, jó lenne érteni hozzá, hogy milyen élelmet találhatunk az erdőben. Akkor már jó vastagon álltak a vödre aljában a sárga rókagombák, amit errefelé csirkegombának is hívnak, és néhány vajgomba – ezeket tőle tudom, gyönyörű, ízes beszédével szívesen mesélt róla, hogy melyik milyen, hol és hogyan, mikor lehet megtalálni, és hogyan jó elkészíteni. Azért persze magunknak a jövőben sem szedek, ha nincs a közelben szakértő.

Ezt például sosem szedném le

Alsótold után, az erdő felé

Innen már talán csak egy kilométer volt a csárda, jól nyomon lehetett követni, ahogy egyre közelebb került hozzánk az alattunk húzódó patakmeder és a túloldalán az autóút. Azt tudtuk előre, hogy ahol összeér az ösvényünk az aszfalttal, ott vár a bableves (meg a kóla), no meg persze a pecsét. Ez a pillanat hamarosan el is érkezett, és végre ott állt előttünk a legendás, korábban az autóból már látott csárda. Pecsételtünk, mosakodtunk, elfoglaltunk egy asztalt és meg is érkezett a család másik fele, mintha tudták volna, hogy mi pontosan mikor érünk ide. Az ebéd mindenki megelégedésére szolgált: egyedül én ettem bablevest, de van vagy hat-hétféle az étlapon, a nagyobb adag nekem bőven elég volt ebédre, nem kellett második fogás. Mindenki talált a fogára való, egyszerű, de ízletes ebédet, a vegetáriánus és a válogatós gyerek is. 

A csárda...

...és a bableves

Ez a túra viszonylag rövid, gyerekekkel és nyári melegben ideális (kezdőknek igazából egyáltalán nem is rövid) változatos, és szerencsés, hogy étteremnél végződik. Ha nincs ilyen autós megoldásod, mint nekünk, és vissza akarsz menni Hollókőre, az aszfalton megteheted, vagy Alsótold után a sárga gyöngysor (Gyöngyök útja zarándokút) majd zöld T jelzésen más úton is visszatérhetsz, de Alsótoldról busszal is megoldható, bár nem túl gyakran jár. De a közeli falvakban több vendégház is van, ahol meg is szállhattok, hogy másnap folytathassátok a túrát.

Mi Hollókőre visszaérve végre megnéztük a várat - nagyon megéri, ne hagyjátok ki! - és az Ófalut is, ahol a körséta után a palóc játszóházban biztosítottunk további szórakozást a gyerekeknek. A pincében a falu és a vár egyedi, nagyon alaposan kidolgozott legómakettje is látható! Végül aztán a wellnessben pihentük ki a túrát és a nyári meleget. 

A vár makettje - szobra - a parkolónál

Várbelső

És a klasszikus fotó az Ófaluról

Hollókő-Bableves csárda 11.20 km, 291 m szint

Három nap a Cserhátban, második rész - OKT 18-19. Ősagárdtól Hollókőig

A háromnapos túránkról szóló első poszt inkább ajánlósra sikerült, kis betekintés a Cserhát szépségeibe, próbáltam meghozni a kedveteket, hogy ti is menjetek országunknak erre a talán kissé kevésbé közkedvelt vidékére kirándulni, túrázni. Most elmesélem, hogy nekünk milyen volt, jöjjön az igazi túrabeszámoló!

Hajnali négykor keltünk úgy, hogy előző este teljesen összepakoltunk, csak bekaptunk egy gyors reggelit és már indultunk is. Pont a járvány előtti utolsó túránkon váltottunk tömegközlekedésre, most vissza autóra – amikor szerveztem, még nem akartunk tömegközlekedni, most július elején talán már mentünk volna, de eddigre már úgy szerveztük a távokat, szállásokat, hogy nem fért volna bele annyival több idő, legalábbis nem kényelmesen, márpedig most egyáltalán nem akartam rohanni és Csongornak is meg akartam adni az elegendő időt a pihenésre mindenhol. Így aztán autóval mentünk Ősagárdra, és autóval jött értünk is a sofőrszolgálatot vállaló férj Hollókőre három nappal később.

Fél hétkor már az ősagárdi pecséttől indultunk, hamar elhagytuk a falut, még borús időben és hűvösben, szép réteken át, integetve a januárban elhagyott Naszálynak. Természetesen egészen más volt a táj, mint a téli zúzmarában, most zöldek és virágosak a rétek, a távolban egy őz szökell. Ma nincsenek nagyon hosszú távok előttünk, az első falu, Felsőpetény hat és fél kilométer. Erdőbe térünk, tölgyesek között, néhol hatalmas faóriások szegélyezik az utat, máshol akácosba vált, aztán újabb rétek, és most már kisüt a nap is. Számtalan lepke száll a virágokra, előttünk pedig kanyarog az út dombról le, dombra fel, mint a Tom és Jerry végén.

A felsőpetényi pecsét a Kéktúra alkalmazás szerint a kocsma és vegyesbolt előtt található, én még egy hideg innivalóban is bíztam, de mindkét egység zárva, pecsét sehol. Kiderítem, hogy arrébb, az Almásy-kastélynál is van egy  - máskor inkább hiszek a pecsét jelzésnek, mint az alkalmazásnak  - de azért leülünk a bolt mögött a fák árnyékába tízóraizni. Pecsételés után a legelésző szürkemarhákat figyeljük menet közben. Még mindig csak kilenc óra, de már nagyon meleg van, és bár gyönyörű rét, de kitett, napos domboldal jön. Aztán később kiderül, hogy ez volt a nap legmelegebb szakasza.

Alsópetény előtt jurtás farm fogad csacsival és pödröttszarvú fekete rackákkal, aztán beérünk a faluba, ahol végre van bolt is, kocsma is, felfrissülünk, jégkrémet is veszünk és leülünk a főtér árnyékos padjára. Lassan dél felé járunk, Csongorra bízom az indulást, pihenhet, ameddig akar, de azért megnézzük a térképet: Romhányig szinte teljesen zárt erdő jön. Így aztán nem pihenünk órákig, amikor Csongor úgy érzi, nekiindulunk. 

A falu közelében még nem stimmel az erdőfedettség, alacsonyak a fák, de cserébe csodálatos a rálátás a kis ékszerdobozra, mert persze masszívan emelkedünk. 

Aztán már szép tölgyes jön, a Kékesi vadászháznál pihenünk, eszünk, lelkesedünk, hogy milyen jó kis hely ez akár éjszakázásra is. 

A következő látványosság a Prónay-kilátó, ami nagyjából másfél kilométer kitérő oda-vissza a kékről, de megéri, mert az egész környéket belátni a tetejéről, magában a kilátóban pedig rengeteg infó és programajánló van a Cserhátról. Ezután már csak az erdő szélén található kis pihenőhelyen állunk meg, aztán meglátjuk felülről Romhányt, és a kék által érintett részén keresztül is sétálunk a szállásunkig. Én zuhanyozom és leheveredem pihenni, Csongor annyira aktív, hogy a faluban akar sétálni, hát menjünk. Megkeressük a Rákóczi-törökmogyorófát – nekem az a verzió a legszimpatikusabb a sokféle eredetlegenda közül, hogy a száműzetésben lévő fejedelem küldte haza a csemetét Rodostóból, és nem a csata helyszínére ültették, hanem mellette egy dombra. 

A falu fura szerkezete miatt – a Lókos-patakon csak egy helyen lehet átkelni, onnan meg már nincs kedvünk a másik oldalon is egy kilométert sétálni – Romhány szebbik részét sajnos nem láttuk, ezért még vissza kell mennünk.

Másnap egy hajnali sétával kezdtük Kétbodony felé, megint csak egy nagyon szép kis falu, kellemesen korán nyitó kocsmával és bolttal, szép fekvéssel, erőt gyűjtünk a következő hosszú szakaszra: tíz kilométer Becskéig, erdőkön és mezőkön át. Előző este ért a Szanda bányában talált medvenyom híre, úgyhogy a nap fő témája, hogy meddig menjünk és hogyan. Becskéig biztosan, mert onnan tudunk busszal Terénybe jutni, a többit meg majd ott eldöntjük. Aki szembejön, attól megkérdezzük, honnan jön és látott-e medvét, de senki nem találkozott vele, viszont többen azt tanácsolják, hogy menünk bátran, csak hangosan. Becske előtt Csongor bebizonyítja, hogy az menni fog.

Becskén a fagyizót keressük, és a fagyi mellett pecsétet és kedves beszélgetést, körbevezetést, úbaigazítást is kapunk, ez az első találkozásunk az igazi palóc vendégszeretettel, bár Maderék nem tősgyökeresek. A becskei Megvilágosodás sztúpát én szerettem volna megnézni, de Csongor nem, nem erőltettem, viszont most a fagyizós hölgy ajánlására őt is érdekelni kezdi, úgyhogy fényes délben teszünk két kilométer kitérőt, és megnézzük a különleges hangulatú helyet. Árnyékot kérünk Buddhától, kapunk is szépséges felhőket egész délutánra. 

A faluból kifelé, Szanda vára felé indulva Csongor máris belekezd a hangoskodás-projektbe, időnként az emelkedőkön levegőért kapkodva, de énekelünk, ami csak eszünkbe jut. Már a Várhegyre kapaszkodunk, amikor felhív Romhányból Hajni és biztat, hogy ne féljünk a medvétől, ez az egyik olyan kedvesség, amiért érdemes a kéktúrázók közé tartozni.

A vár egy szűk kilométer kitérőt jelent a kékről, de ez talán a három nap csúcspontja, ki ne hagyjátok, ha arra jártok. Maga a hegy is szép, kilátás már az ösvényről is van, a várfalakból valójában több van meg, mint látszik, érdemes lenne egy kicsit kiszabadítani a növényekből, de a lényeg úgyis a csúcs és a körpanoráma. Egy szóval: lenyűgöző. Jócskán elidőzünk itt, ráérünk, az út javarészén túl vagyunk, a medvét elijesztettük.

Lefelé az elágazásnál a jelzést nem is figyelve indulunk jobbra, mígnem rájövünk, hogy egyenesen kellett volna, úgyhogy visszabaktatunk kicsit bosszankodva. Hamarosan elérjük a Mária-forrást – hűvös hely, nagy fák, friss víz és egy borzalmas zöld műanyagtető szegény Mária fölött, támogatnék egy kis fülkeépítést ide. 

Aztán kiérünk a mezőkre és előttünk Szandaváralja, nagyjából a harmadik házban büfé és ajándékbolt. Tócsnit és zsíroskenyeret eszünk rebarbaraszörppel, megnézzük az ajándékboltot is, egészen hihetetlen, az egyik szobában egész évben karácsony van, de van itt minden az autentikus konyhai eszközöktől az ünnepi díszítésekhez használható giccsig ízléses összevisszaságban. Végül nekivágunk az utolsó kilométereknek, vár a szállás Terényben. Kiderül, hogy az a gépi zúgás, amit már a várban is hallhattunk, motorverseny: minket nem zavar, hogy kétszer-háromszor is elhúznak mellettünk a krosszmotorok, óvatosak, figyelnek Csongorra is, számunkra meg érdekes volt egy versenybe belefutni.

Terényig nem nagyon van erdő, de cserébe gyönyörűek a mezők, a Cserhát szemközti gerince és a visszatekintés Szandavárra, még meleg van ugyan, de azért már fél öt, hosszabbak az árnyékok.

A Herőke Vendégház a szállásunk, ahol a vendéglátó a saját étkezőjében szörppel fogad, és bár nem kértünk vacsorát, süteménnyel megvendégel és szívesen beszélget is velünk.

A harmadik napon már kicsit nehezebb az ébredés, így „csak” fél hétkor indulunk útnak és készülünk a legmelegebb napunkra és a leghosszabb távokra két település között. Már a hajnali égbolton is látszik, hogy ma tényleg meleg lesz – nem mintha eddig nem lett volna, de most még egy felhő sincs az égen. Palóc házak között, patakon át, búzamezők között hagyjuk el a falut, Cserhátsurányig még nem hosszú az út, nagyon bízunk az ottani kocsmában és boltban, mert a magunkkal hozott elemózsia a mai reggelivel fogyott el. 

Nyitva is van mindkettő, csupa kedves ember, feltankolunk, aztán nekivágunk a talán leghosszabb, legkitettebb emelkedőnek, ami nem meredek ugyan, de nagyon süt a nap. Szembejön három túrázó, meglepődve ismerem fel egyikükben korábbi futótársamat, Dórát, tényleg kicsi a világ. Kicsit beszélgetünk, addig Csongort előreengedem, hadd menjen az árnyék felé. 

Az erdőszélre érve közli, hogy „olyan, mintha egy álomban lennék. Nem azért, mert olyan szép, hanem mert úgy szédelgek”. Na, akkor üljünk le az árnyékban és hűljünk vissza üzemi hőmérsékletre. Iszik, megeszik egy fél kígyóuborkát jól megsózva, egy energiaszeletet és persze hűl a kis teste, biztonsággal tovább tudunk indulni. Nógrádsipekig majdnem tíz kilométer áll előttünk, aminek a legmagasabb pontja a Hegyes-hegy, de az igazi emelkedők a falu után várnak ránk. Sajnos a sipeki kocsma zárva, saját ennivalót eszünk, de nagyon vágytam egy hideg italra, valamire, ami nem víz, és mosakodási lehetőségre. Most nekem jön el a holtpontom, inkább aludnék egyet a melegben. Örülök, hogy erdő jön, aztán hamarosan már kívánjuk a mezőt mindketten, hiába meleg: ez a szakasz a leggazdagabb rovarokban, szemünkben, orrunkban, szánkban, mindenhol apró rovarok, és köztük szúnyogok is, amik ráadásul csípnek. Ez a három nap legnehezebb szakasza, az emelkedő ellenére sietünk mielőbb elhagyni ezt a környéket, talán a sár miatt vannak ennyien – nem tudom, mikor esett itt, máshol nagyjából száraz az erdő, itt meg hatalmasak a pocsolyák. Felérünk a Dobogó-nyeregbe, remélem, hogy a hegy másik felén kevesebben lesznek, és így is lesz, de az a két-három kilométer emlékezetes marad. Ilyenkor nagyon nehéz Csongort motiválni, főleg, hogy én is magam alatt vagyok – ő legalább az emelkedőt bírja, a végén már ő tartja bennem a lelket. Aztán jön a rét, ahol csak a lepkék maradnak. Minden táblánál fohászkodunk, hogy jöjjön közelebb Hollókő, és lassacskán jön is, de azért az utolsó kilométerekre még tartogat tűző napos emelkedőket. 

Az én kis lovagom sivatagi harcosként nyargal előre, és a következő fa árnyékából kiabál, hogy mehetek. Újabb erdő, újabb emelkedő, és kibukkan a fejünk fölött a vár – sajnos félóra múlva zár, már nem mehetnénk be, de nekem most erőm se lenne megmászni. Már nagyon várjuk a falut, Csongorból itt fogy el az erő – számára, ha elértük a falut és ott az első ház, akkor vége a túrának, szerintem meg azért a pecsétig vagy legalább az első kocsmáig el kéne menni. Többször megállunk, leülünk az árnyékban, újra és újra felvesszük a hátizsákot, és amikor meglátjuk a még épp nyitva lévő fagyizót, háttérbe szorul a pecsételés és ezt hirdetjük ki célnak. Még van egy óra Péter érkezéséig, úgyhogy kényelmesen fagyizunk, kólázunk, telefonálunk anyukámnak és Regő fiamnak – már nagyon hiányoznak egymásnak a tesók. Csodás árnyas fa alatt ülünk, aztán csak megkeressük végül a pecsétet és már nem kell sokat várnunk apára.

77 kilométert gyalogoltunk három nap alatt, bő 2000 méter szinttel, és most igazán belemerültünk a kéktúrázásba és a környékbe. Amit tudtunk, megnéztünk a túraútvonalon kívül is, beszélgettünk az emberekkel, rá tudtuk szánni az időt tényleg. Hatalmas élmény volt, három hét múlva folytatjuk!