Három nap a Cserhátban, második rész - OKT 18-19. Ősagárdtól Hollókőig

A háromnapos túránkról szóló első poszt inkább ajánlósra sikerült, kis betekintés a Cserhát szépségeibe, próbáltam meghozni a kedveteket, hogy ti is menjetek országunknak erre a talán kissé kevésbé közkedvelt vidékére kirándulni, túrázni. Most elmesélem, hogy nekünk milyen volt, jöjjön az igazi túrabeszámoló!

Hajnali négykor keltünk úgy, hogy előző este teljesen összepakoltunk, csak bekaptunk egy gyors reggelit és már indultunk is. Pont a járvány előtti utolsó túránkon váltottunk tömegközlekedésre, most vissza autóra – amikor szerveztem, még nem akartunk tömegközlekedni, most július elején talán már mentünk volna, de eddigre már úgy szerveztük a távokat, szállásokat, hogy nem fért volna bele annyival több idő, legalábbis nem kényelmesen, márpedig most egyáltalán nem akartam rohanni és Csongornak is meg akartam adni az elegendő időt a pihenésre mindenhol. Így aztán autóval mentünk Ősagárdra, és autóval jött értünk is a sofőrszolgálatot vállaló férj Hollókőre három nappal később.

Fél hétkor már az ősagárdi pecséttől indultunk, hamar elhagytuk a falut, még borús időben és hűvösben, szép réteken át, integetve a januárban elhagyott Naszálynak. Természetesen egészen más volt a táj, mint a téli zúzmarában, most zöldek és virágosak a rétek, a távolban egy őz szökell. Ma nincsenek nagyon hosszú távok előttünk, az első falu, Felsőpetény hat és fél kilométer. Erdőbe térünk, tölgyesek között, néhol hatalmas faóriások szegélyezik az utat, máshol akácosba vált, aztán újabb rétek, és most már kisüt a nap is. Számtalan lepke száll a virágokra, előttünk pedig kanyarog az út dombról le, dombra fel, mint a Tom és Jerry végén.

A felsőpetényi pecsét a Kéktúra alkalmazás szerint a kocsma és vegyesbolt előtt található, én még egy hideg innivalóban is bíztam, de mindkét egység zárva, pecsét sehol. Kiderítem, hogy arrébb, az Almásy-kastélynál is van egy  - máskor inkább hiszek a pecsét jelzésnek, mint az alkalmazásnak  - de azért leülünk a bolt mögött a fák árnyékába tízóraizni. Pecsételés után a legelésző szürkemarhákat figyeljük menet közben. Még mindig csak kilenc óra, de már nagyon meleg van, és bár gyönyörű rét, de kitett, napos domboldal jön. Aztán később kiderül, hogy ez volt a nap legmelegebb szakasza.

Alsópetény előtt jurtás farm fogad csacsival és pödröttszarvú fekete rackákkal, aztán beérünk a faluba, ahol végre van bolt is, kocsma is, felfrissülünk, jégkrémet is veszünk és leülünk a főtér árnyékos padjára. Lassan dél felé járunk, Csongorra bízom az indulást, pihenhet, ameddig akar, de azért megnézzük a térképet: Romhányig szinte teljesen zárt erdő jön. Így aztán nem pihenünk órákig, amikor Csongor úgy érzi, nekiindulunk. 

A falu közelében még nem stimmel az erdőfedettség, alacsonyak a fák, de cserébe csodálatos a rálátás a kis ékszerdobozra, mert persze masszívan emelkedünk. 

Aztán már szép tölgyes jön, a Kékesi vadászháznál pihenünk, eszünk, lelkesedünk, hogy milyen jó kis hely ez akár éjszakázásra is. 

A következő látványosság a Prónay-kilátó, ami nagyjából másfél kilométer kitérő oda-vissza a kékről, de megéri, mert az egész környéket belátni a tetejéről, magában a kilátóban pedig rengeteg infó és programajánló van a Cserhátról. Ezután már csak az erdő szélén található kis pihenőhelyen állunk meg, aztán meglátjuk felülről Romhányt, és a kék által érintett részén keresztül is sétálunk a szállásunkig. Én zuhanyozom és leheveredem pihenni, Csongor annyira aktív, hogy a faluban akar sétálni, hát menjünk. Megkeressük a Rákóczi-törökmogyorófát – nekem az a verzió a legszimpatikusabb a sokféle eredetlegenda közül, hogy a száműzetésben lévő fejedelem küldte haza a csemetét Rodostóból, és nem a csata helyszínére ültették, hanem mellette egy dombra. 

A falu fura szerkezete miatt – a Lókos-patakon csak egy helyen lehet átkelni, onnan meg már nincs kedvünk a másik oldalon is egy kilométert sétálni – Romhány szebbik részét sajnos nem láttuk, ezért még vissza kell mennünk.

Másnap egy hajnali sétával kezdtük Kétbodony felé, megint csak egy nagyon szép kis falu, kellemesen korán nyitó kocsmával és bolttal, szép fekvéssel, erőt gyűjtünk a következő hosszú szakaszra: tíz kilométer Becskéig, erdőkön és mezőkön át. Előző este ért a Szanda bányában talált medvenyom híre, úgyhogy a nap fő témája, hogy meddig menjünk és hogyan. Becskéig biztosan, mert onnan tudunk busszal Terénybe jutni, a többit meg majd ott eldöntjük. Aki szembejön, attól megkérdezzük, honnan jön és látott-e medvét, de senki nem találkozott vele, viszont többen azt tanácsolják, hogy menünk bátran, csak hangosan. Becske előtt Csongor bebizonyítja, hogy az menni fog.

Becskén a fagyizót keressük, és a fagyi mellett pecsétet és kedves beszélgetést, körbevezetést, úbaigazítást is kapunk, ez az első találkozásunk az igazi palóc vendégszeretettel, bár Maderék nem tősgyökeresek. A becskei Megvilágosodás sztúpát én szerettem volna megnézni, de Csongor nem, nem erőltettem, viszont most a fagyizós hölgy ajánlására őt is érdekelni kezdi, úgyhogy fényes délben teszünk két kilométer kitérőt, és megnézzük a különleges hangulatú helyet. Árnyékot kérünk Buddhától, kapunk is szépséges felhőket egész délutánra. 

A faluból kifelé, Szanda vára felé indulva Csongor máris belekezd a hangoskodás-projektbe, időnként az emelkedőkön levegőért kapkodva, de énekelünk, ami csak eszünkbe jut. Már a Várhegyre kapaszkodunk, amikor felhív Romhányból Hajni és biztat, hogy ne féljünk a medvétől, ez az egyik olyan kedvesség, amiért érdemes a kéktúrázók közé tartozni.

A vár egy szűk kilométer kitérőt jelent a kékről, de ez talán a három nap csúcspontja, ki ne hagyjátok, ha arra jártok. Maga a hegy is szép, kilátás már az ösvényről is van, a várfalakból valójában több van meg, mint látszik, érdemes lenne egy kicsit kiszabadítani a növényekből, de a lényeg úgyis a csúcs és a körpanoráma. Egy szóval: lenyűgöző. Jócskán elidőzünk itt, ráérünk, az út javarészén túl vagyunk, a medvét elijesztettük.

Lefelé az elágazásnál a jelzést nem is figyelve indulunk jobbra, mígnem rájövünk, hogy egyenesen kellett volna, úgyhogy visszabaktatunk kicsit bosszankodva. Hamarosan elérjük a Mária-forrást – hűvös hely, nagy fák, friss víz és egy borzalmas zöld műanyagtető szegény Mária fölött, támogatnék egy kis fülkeépítést ide. 

Aztán kiérünk a mezőkre és előttünk Szandaváralja, nagyjából a harmadik házban büfé és ajándékbolt. Tócsnit és zsíroskenyeret eszünk rebarbaraszörppel, megnézzük az ajándékboltot is, egészen hihetetlen, az egyik szobában egész évben karácsony van, de van itt minden az autentikus konyhai eszközöktől az ünnepi díszítésekhez használható giccsig ízléses összevisszaságban. Végül nekivágunk az utolsó kilométereknek, vár a szállás Terényben. Kiderül, hogy az a gépi zúgás, amit már a várban is hallhattunk, motorverseny: minket nem zavar, hogy kétszer-háromszor is elhúznak mellettünk a krosszmotorok, óvatosak, figyelnek Csongorra is, számunkra meg érdekes volt egy versenybe belefutni.

Terényig nem nagyon van erdő, de cserébe gyönyörűek a mezők, a Cserhát szemközti gerince és a visszatekintés Szandavárra, még meleg van ugyan, de azért már fél öt, hosszabbak az árnyékok.

A Herőke Vendégház a szállásunk, ahol a vendéglátó a saját étkezőjében szörppel fogad, és bár nem kértünk vacsorát, süteménnyel megvendégel és szívesen beszélget is velünk.

A harmadik napon már kicsit nehezebb az ébredés, így „csak” fél hétkor indulunk útnak és készülünk a legmelegebb napunkra és a leghosszabb távokra két település között. Már a hajnali égbolton is látszik, hogy ma tényleg meleg lesz – nem mintha eddig nem lett volna, de most még egy felhő sincs az égen. Palóc házak között, patakon át, búzamezők között hagyjuk el a falut, Cserhátsurányig még nem hosszú az út, nagyon bízunk az ottani kocsmában és boltban, mert a magunkkal hozott elemózsia a mai reggelivel fogyott el. 

Nyitva is van mindkettő, csupa kedves ember, feltankolunk, aztán nekivágunk a talán leghosszabb, legkitettebb emelkedőnek, ami nem meredek ugyan, de nagyon süt a nap. Szembejön három túrázó, meglepődve ismerem fel egyikükben korábbi futótársamat, Dórát, tényleg kicsi a világ. Kicsit beszélgetünk, addig Csongort előreengedem, hadd menjen az árnyék felé. 

Az erdőszélre érve közli, hogy „olyan, mintha egy álomban lennék. Nem azért, mert olyan szép, hanem mert úgy szédelgek”. Na, akkor üljünk le az árnyékban és hűljünk vissza üzemi hőmérsékletre. Iszik, megeszik egy fél kígyóuborkát jól megsózva, egy energiaszeletet és persze hűl a kis teste, biztonsággal tovább tudunk indulni. Nógrádsipekig majdnem tíz kilométer áll előttünk, aminek a legmagasabb pontja a Hegyes-hegy, de az igazi emelkedők a falu után várnak ránk. Sajnos a sipeki kocsma zárva, saját ennivalót eszünk, de nagyon vágytam egy hideg italra, valamire, ami nem víz, és mosakodási lehetőségre. Most nekem jön el a holtpontom, inkább aludnék egyet a melegben. Örülök, hogy erdő jön, aztán hamarosan már kívánjuk a mezőt mindketten, hiába meleg: ez a szakasz a leggazdagabb rovarokban, szemünkben, orrunkban, szánkban, mindenhol apró rovarok, és köztük szúnyogok is, amik ráadásul csípnek. Ez a három nap legnehezebb szakasza, az emelkedő ellenére sietünk mielőbb elhagyni ezt a környéket, talán a sár miatt vannak ennyien – nem tudom, mikor esett itt, máshol nagyjából száraz az erdő, itt meg hatalmasak a pocsolyák. Felérünk a Dobogó-nyeregbe, remélem, hogy a hegy másik felén kevesebben lesznek, és így is lesz, de az a két-három kilométer emlékezetes marad. Ilyenkor nagyon nehéz Csongort motiválni, főleg, hogy én is magam alatt vagyok – ő legalább az emelkedőt bírja, a végén már ő tartja bennem a lelket. Aztán jön a rét, ahol csak a lepkék maradnak. Minden táblánál fohászkodunk, hogy jöjjön közelebb Hollókő, és lassacskán jön is, de azért az utolsó kilométerekre még tartogat tűző napos emelkedőket. 

Az én kis lovagom sivatagi harcosként nyargal előre, és a következő fa árnyékából kiabál, hogy mehetek. Újabb erdő, újabb emelkedő, és kibukkan a fejünk fölött a vár – sajnos félóra múlva zár, már nem mehetnénk be, de nekem most erőm se lenne megmászni. Már nagyon várjuk a falut, Csongorból itt fogy el az erő – számára, ha elértük a falut és ott az első ház, akkor vége a túrának, szerintem meg azért a pecsétig vagy legalább az első kocsmáig el kéne menni. Többször megállunk, leülünk az árnyékban, újra és újra felvesszük a hátizsákot, és amikor meglátjuk a még épp nyitva lévő fagyizót, háttérbe szorul a pecsételés és ezt hirdetjük ki célnak. Még van egy óra Péter érkezéséig, úgyhogy kényelmesen fagyizunk, kólázunk, telefonálunk anyukámnak és Regő fiamnak – már nagyon hiányoznak egymásnak a tesók. Csodás árnyas fa alatt ülünk, aztán csak megkeressük végül a pecsétet és már nem kell sokat várnunk apára.

77 kilométert gyalogoltunk három nap alatt, bő 2000 méter szinttel, és most igazán belemerültünk a kéktúrázásba és a környékbe. Amit tudtunk, megnéztünk a túraútvonalon kívül is, beszélgettünk az emberekkel, rá tudtuk szánni az időt tényleg. Hatalmas élmény volt, három hét múlva folytatjuk!