OKT 20-23 Mátrából a Bükkbe - OKT70 túramozgalom 2. rész

 

Az előző részben a Mátraszentistvántól Galyatetőig tartó bemelegítés után két nap alatt eljutottunk Kékestetőről Sirokra, majd onnan Bélapátfalvára. Most folytatjuk a túrát Bánkúton át Mályinkára és onnan érkezünk haza.

 3.      nap - Át a Bükk-fennsíkon Bélapátfalvától Bánkútig

 Reggel induláskor meglep, hogy mennyire közel volt a vasútállomás - boltot keresve majdnem elsétáltunk addig, és észre se vettük. Nem csoda: gyakorlatilag egy buszmegálló méretű, csak épp sínek haladnak mellette. Megszerezzük az első bükki pecsétünket, és árvalányhajas mezők, aztán nyaralók között sétálunk a Gyári-tóig, ami fölé drámaian magasodik a Bél-kő. Horgászok ébredeznek mellettünk, ahogy tovább sétálunk az erdő felé.

Hajnal Bélapátfalva vasútállomáson

Pecsételés nappal szemben

Napkelte árvalányhajjal

Gyári-tó

A Lóczy-forrásban nem bízom, de folyik, bár nem a foglalásból, hanem búvópatakként a földből tör elő. Merítünk belőle, és megyünk tovább, lassan kezd emelkedni az út. Aztán letér az aszfaltról, és itt indul az igazi szerpentin: hát persze, hiszen fel kell jutnunk a fennsíkra 900 méter fölé. Innentől a sűrűn elhelyezett OKT táblákon nem is a távolságot, hanem a magasságot figyeljük: jó látni, milyen szépen emelkedünk.

Lóczy-forrás

Pihenő a Katonasíroknál

A Katonasírokig még nem olyan „igazi” az erdő: vannak benne napos, gyomos foltok. Itt azonban már hatalmas fák alatt reggelizünk a lombokon áttörő, de még nem igazán meleg napsütésben. Ez a leghűvösebb napunk, a fennsíkon, a sűrű erdőben alig érezzük a hőséget. Reggeli után tovább kaptatunk felfelé - én itt szinte gyermeki örömmel járok, nekem minden különleges, odavagyok a földből egyre-másra kibukkanó fehér mészkövekért, a karrmezőkért, nagyon vágytam ide. Az Ördög-hegy nyerge után az Őrkő-rét következik, itt már 800 méter fölött járunk.

A „kövek” jó részét kihagyjuk - minden kihagyott látnivalót sajnálok, de gyerekkel, napi húsz feletti kilométeren, főleg ezen a terepen nem nagyon fér bele plusz táv és emelkedés. Ez a szakasz így is rengeteg élményt tartogat: a Pes-kő kaputól, aztán később a Vörös-kő oldalából is nyílik panoráma. Még előtte azonban el kell mondanom, hogy ha valaki azt gondolta, hogy a fennsík egy hegytetőn lévő lapos területet jelent, az a Bükkben igencsak meglepődik: a korona név sokkal találóbb. Amellett a talaj sem könnyíti meg a túrázó dolgát: köveken, sziklákon, karrmezőkön vezet ez út. Mindezt nem panaszként mondom, én ugyanis odavoltam a vidék szépségéért és elképesztő változatosságáért.

Ezt a 22 kilométeres túraszakaszt megint nem szakítja meg település, így víz és étkezési lehetőség sincs, de most szerencsére van mindenünk, és a meleg sem kínoz annyira. A Katonasírok után a következő pihenőt a Cserepes-kői barlangnál tartjuk. Mások pálmafás tengerpartokra vágynak, nekem ez volt az egyik többéves álmom, iszonyú boldog vagyok, hogy végre ezen az ikonikus helyszínen lehetek. A barlang összkomfortos és nyáron légkondicionált is, egy élmény betérni a nagyjából 17 fokba. Kályha, főzőedények, ágyak, matracok és hálózsák, száraz tüzelő és még némi elemózsia is akad. Beleolvasunk a vendégkönyvbe és bár mi nem itt éjszakázunk, azért én írok is. A barlang előtt ebédelünk, amikor újabb túrázó érkezik a kutyájával. Kiderül, hogy ő a répáshutai erdész, és neki ez inkább csak egy séta a lakóhelyéről. Tőle kapjuk a túra egyetlen közös fotóját a Vörös-kő-bérc oldalában.

Csongor és a kilátás a Pes-kő kaputól

Cserepes-kői barlangszállás

Az egyetlen közös fotónk. Köszönjük!

A kilátás nélkülünk

Innen egy hosszú lejtő következik a bükki őserdőrezervátumig. Ennek a mára 375 hektáros területnek az első részét több, mint 200 éve kivonták a termelésből. Azóta egyre növelték a területet, mára szigorúan védett: itt a fák állva halnak meg. Nem is vezet át rajta a kék túra sem, belépés csak engedéllyel - de hosszan haladunk a kerítés és tanösvénytáblák mellett. Aztán újabb mászás következik a Tar-kőig, amelyhez viszont nem hagyjuk ki a kitérőt: csak néhány száz méter, alig emelkedik, és a kilátás mindent megér.

Innen már lassan lefelé kezdünk tartani, bár reménykedem benne, hogy nem veszítünk túl sok magasságot, hiszen a végén mégiscsak fel kell majd másznunk Bánkútra. Egyszersmind alig várom a Zsidó-rétet, hogy egyik ámulatból a másikba essek. Csongor viszont nem, ő rosszabbul bírja a meleget, duzzogva megy elöl, most nem lehet vele beszélgetni, csak túl akar lenni ezen a részen. Én viszont ámulok és bámulok: töbrök, facsoportok, zöld füvű rét, amit sehol máshol nem látni július végén. Alpesi hangulat, fenyők és tiszafák, és fel-le hullámzik az egész táj. Egymást követik a rétek erdős szakaszokkal meg-megszakítva: Keskeny-rét, Zsidó-rét, Faktor-rét - közben egy esőbeállóban, majd a Faktor-réti Madonnánál pihenünk. Most már igazán nincs messze a cél!

Zsidó-rét

Virágos rét, a háttérben egy töbör fala

Töbör

Faktor-réti Madonna

A Faktor-rét túlsó végén meglepetés fogad. Már tegnap is sokat bizonytalankodtunk amiatt, hogy a kék jelzés hosszú szakaszokon le van festve fehérre. Most itt a magyarázat: jelzésfelújítás folyik, a Bánkútra vezető utolsó emelkedő aljában találkozunk a jelzésfestőkkel. Megcsodáljuk, élőben még nem találkoztunk ezzel, és persze meg is köszönjük a munkájukat. Aztán nekivágunk az utolsó hegynek: villanyvezeték nyiladékában, szederbokrok és csalán között kapaszkodunk felfelé. Csongor itt élénkül fel, ezt nagyon szeretem benne: amikor belőlem kezd elfogyni a szufla, akkor ő rákapcsol, és lélekben szinte felhúz az utolsó erőpróbán.

És ott van Bánkút! Fényképezkedünk a parkoló kéktúratáblájával, útbaigazítást keresünk a turistaház felé - szerencsére közel van és lefelé, viszont egy teremtett lelket nem találunk ott, és minden zárva, térerőt nem találok a telefonomon. A pecsétet megtaláljuk, aztán körbejárok és megnézek minden ajtót és ablakot, mígnem az egyikből kiszól az üzemeltető hölgy anyukája. Azért átfutott a fejemen, hogy mi lesz, ha szállás nélkül maradunk - de szerencsére megkapjuk a kapukódot, bemehetünk. Jöhet a zuhany, a pihenés, a szobából telefonálni is sikerül és eldicsekszünk azzal, hogy 58 óra alatt teljesítettük az OKT70-et! A turistaház éttermében fejedelmi vacsora vár. Nagyon elégedettek és boldogok, no meg persze fáradtak vagyunk - holnap már csak 8 km lefelé!

 4.      nap (ami valójában az 5.) - Mályinkára és haza

Az utolsó nap már csak levezetés. A turistaház a bánkúti sípálya lábánál áll, ide alig süt be hajnalban a nap, amikor lefelé indulunk először füves talajon, majd kényelmes erdei úton. Csongorral arról beszélgetünk, milyen ötlet lenne innen bobpályát építeni Mályinkára: 8 km csúszás, kéktúrázóknak ingyen! Ez az ösvény már végre folyamatosan lejt, ennek ellenére már szívesen megérkeznék: a lábaim azt hiszik Bánkút volt a túra vége, pedig busz csak Mályinkáról indul, tehát össze kell szedniük magukat! Csongor szökellve halad előttem, néha alig látom, mígnem elesik és elered az orra vére. Nem ijedünk meg: a fejét nem ütötte be, ő ilyen orrvérzős típus. Azért jó néhány zsepit elhasználunk, mire tovább indulhatunk, de persze nem lassít a tempóján. Keresztezzük a Baróc-patakot, csodálkozunk a bővízűségén - tudom, egészen sok működő patakot és forrást említettem a beszámolóban, de sokkal több kiszáradttal találkoztunk. Elhaladunk a Pirító-kő igazán impozáns sziklái mellett, itt-ott felbukkan a fák között a Bánkútra vezető műút. Végre feltűnik a falu - Csongornak reklámoztam a felette magasodó, viszonylag új kilátót, de csalódnunk kell: veszélyessé vált, ezért nem látogatható.

Az utolsó szép kilátás

Pirító-kő - látjátok mellette Csongort?

Kis ösvényeken ereszkedünk lefelé a Sanyi kocsmáig, ahol pecsét és jutalom kóla vár, na meg egy kis útbaigazítás. Mályinka nagyon szép kis falu - voltunk már itt, de nem sétáltunk még keresztül rajta - itt még létezik az út mellé ültetett szilvafasor, ami a néhány héttel utánunk jövőknek majd csillapíthatja az éhét. Megtaláljuk a buszmegállót, én frissítek magamon: szandálra cserélem a túracipőt és a zoknit, lecipzározom a nadrágom szárát és belegázolok a patakba. Aztán jön a busz: Dédestapolcsányon át Egerbe utazva búcsúzunk a Bükktől, egyre távolabbról nézzük, merre is járunk. Egerből aztán kényelmes vonatozás, és itthon a család vár. Öt nap, összesen a 0. napi sétával Galyatetőre és a mai a levezetéssel 85 km: életreszóló élmény volt, és elképesztően büszke vagyok Csongorra!

Egy kis statisztika:

Kéktúraszakaszok szerint:

20. szakasz: Mátraszentistván-Galyatető 5 km, 295 m szint

21. szakasz: Kékestető-Sirok 22,5 km, 670 m szint

22. szakasz Sirok-Szarvaskő 18 km, 585 m szint

23. szakasz Szarvaskő-Mályinka 40,3 km, 1785 m szint

Napokra bontva:

0. nap: Mátraszentistván-Galyatető 5 km, 295 m szint

1. nap: Kékestető-Sirok 22,5 km, 670 m szint

2. nap: Sirok-Bélapátfalva 29,2 km, 1105 m szint

3. nap: Bélapátfalva-Bánkút 21,1 km, 1140 m szint

4. nap: Bánkút-Mályinka 8 km, 125 m szint

Összesen: 85,8 km, 3335 m szint

OKT 9 - Téli túrák a Bakonyban

Karácsony előtt, karácsony után - végre szünet, én is félretehetem egy napra a sütést-főzést, karácsonyi készülődést és a munkát, és bevethetem magam egy napra Csongorral a Bakonyba az ünnep előtt, egy másik napra meg utána. Októberben Fehérvárcsurgónál hagytuk el a közös kéktúránkat, most jönnek azok a szakaszok, ahol annak idején én elkezdtem. Mivel két hónapja nem is nagyon túráztunk együtt, Csongor most egy rövidebb szakaszt kér, így első alkalommal megelégszünk a Fehérvárcsurgó-Bakonykúti közötti 12 kilométeres távval.

Borongós időben indulunk a Becsali büfétől, Kincsesbányát pedig egy buszfordulóban álló karácsonyfa mellett hagyjuk el, kicsit szürreális élmény. Émlékszem, hogy az előttünk álló dombról  korábban látni lehetett a víztározót, de most mintha más lenne az útvonal is - rég jártam már erre - meg nagyon hamar ködbe érünk a fák között. Csöpögős, nedves az erdő, sáros a talaj, de annyira örülünk, hogy végre kint vagyunk! 

Csongorból ömlik a szó, mesél és mesél, ő azért is várja mindig, hogy menjünk túrázni és csak ketten legyünk mindenféle figyelemelterelő tényező nélkül, mert már nem férnek a fejébe a történetek. Jön a Vontató-hegy és a Vaskapu-hegy közötti nyereg, van egy pici kilátásunk is, majd kiérünk a Kincsesbányát és Gúttamásit összekötő útra. Szerencsére nem haladunk ott sokáig, és a Déli légakna mellett újra felfelé kanyarodunk, távolodva az úttól. 

Hogy pontosan mi is ez a légakna, annak utána kellett néznem: a kincsesi bauxitbányászat legnagyobb bányájának, az Iszkai bányaüzemnek a kivezető nyílása, jelenleg egy több méter magas, fakerítéssel körbevett földhányás veszélyre figyelmeztető táblákkal és minimális információval. Érdemes lenne elhelyezni egy táblát a környék ipari, bányászati emlékeiről és arról, mi is van itt a lábunk alatt a mélységben.

Mindenesetre most a lábunk alatt egyre inkább a Bogrács-hegy kapaszkodója van, és mesélem is Csongornak, hogy amikor erre jártam - bő hét éve ugyanis ezen a környéken kezdtem a kék túrát - valami negatív élményem volt, de már nem is emlékszem, hogy mi, csak a Bogrács-hegy említésére bekapcsol ez az érzés. Egyelőre semmi rosszat nem látunk, haladunk meredekebben, majd lankásabban felfelé, mígnem elérünk egy tisztásra, ahol asztalok és padok fogadnak. Ez biztos, hogy új, nem volt még meg, amikor kezdtem a kéktúrát. Letelepszünk, és kipróbálunk egy új dolgot: hoztunk kis gázfőzőt, főzünk rajta teát. Most először használom, eddig nem akartam cipelni, de ekkora túrán, amikor nincs nálunk túl sok cucc, nem vészes a súlya, a forró tea viszont jólesik a szendvics mellé menet közben.

Ülve a tea ellenére is fázni kezdünk, tehát továbbindulunk, és ekkor jövök rá, miért emlékezetes számomra a Bogrács-hegy: füves, mészköves dombtető, nehezen jelölhető rajta az ösvény. Most már élénken jönnek az emlékképek: a másik irányból jöttem, és szidtam a hegy felmenőit, ahogy keveregtem összevissza, nem találva a helyes utat. Most már szerencsére van Locus a telefonomon, segít rátalálni a megfelelő csapásra, de mire rájövök erre, addigra már néhány száz méterre letértünk a kékről. Megtaláljuk a hegycsúcsot, fotózkodunk vele, aztán elkezdünk ereszkedni Bakonykúti-puszta felé, kerülve egy felhagyott kőfejtőt és megmászva egy menő mészkősziklát.

Bakonykúti-pusztáról sincsenek jó emlékeim, veszélyes kutyákra emlékszem és a kerítés hiányára, de nem ijesztem ezzel Csongort és jól teszem: a terület bekerítve, térképvázlatok hirdetik, hogy a kék ösvényt áthelyezték. Örülök neki, jó nagy, biztonságos ívben kerüljük így a pusztát és a kutyákat, a túlsó felén megint kicsit kétségbeesve keresgélve az elveszett jelzést. Végül megleljük, és innen már nagyon hamar beérünk a faluba, ami az egyik kedvencem a környéken, nagyon bájos. Ilyenkor karácsony előtt különösen: díszek és fények az ablakokon és az ajtókon, egy dekoratív és ízléses betlehem és más utcadíszek ötlenek a szemünkbe, ahogy bejárjuk a néhány utcát.

Van időnk, valamivel később jönnek értünk, így a játszótéren, amíg Csongor fázás ellen minden elemet kipróbál, főzök még egy teát. Próbáljuk meggyújtani a közösségi ház ablakában álló gyertyákat, de kudarcba fulladnak a kísérleteink, így a bögréinket két kézre fogva sétálunk, amíg fel nem gyulladnak a fények az ablakokban, és meg nem érkezik értünk a fűtött autó.

Alig egy héttel később már folytatjuk is, ezúttal gyönyörű, száraz, napos időben. Már pontosan tudjuk, merre kell tartanunk Bakonykúti után, és indulunk szántóföldek között, gyönyörű kilátással hol a Keleti-Bakonyra, hol a Vértesre. 

Hamarosan a Burok-völgy fölötti gyönyörű, kanyargós, kilátásokban gazdag ösvényen haladunk tovább a fenyők között áttűző csodás napsütésben. 

Elhagyva az erdőt és a mellettünk húzódó szurdokvölgyet, megint szántóföldekre érünk. Az erdőszélen padokat találunk, megállunk enni a napsütésben, csodáljuk a kilátást és a nem messze legelésző őzeket.

Látszik Csókakő, sokadszor búcsúzunk a Vértestől - ezt nagyon szeretem a kék túrában, hogy amikor azt hisszük, rég hátat fordítottunk egy hegységnek, újra és újra felbukkan még. Csongor befagyott pocsolyákat tör, többre rá is merészkedik, őt még gyakran elbírják, nekem esélyem sincs. A kitettebb, most napos részeken több a keményre fagyott pocsolya, amikor újra erdőbe érünk, már hatalmas tócsákat kerülgetünk és sárban cuppogunk. 

Mór látképe

Egy tisztásról rácsodálkozunk az alattunk a távolban elterülő Mórra, majd a következő erdős szakasz lejtős ösvénye már Kisgyónba vezet. Itt meghatódom: ez az első kéktúrám zárópontja, Bakonynána és Kisgyón között kezdtem. Élénken él bennem az emlék, ahogy az akkor még aprócska Csongor és a bátyja várnak itt. Akkor még a turistaház villanyóraszekrényében találhattuk a lepecsételt matricákat, mementóként ott is van a füzetemben, Csongor már új pecsétet kap.

Itt hosszabban időzünk, teát főzünk és nézzük a forgalmat, sokan jönnek-mennek autnap óval is. Elolvasom a tájékoztató táblát, egy kedves idősebb úr saját emlékeket is fűz hozzá abból az időből, amikor Kisgyón élő bányásztelep volt iskolával, kastéllyal és fürdővel. Továbbindulva a bányász emlékhelynél ha figyelünk, megláthatjuk ennek eltűnőben lévő nyomait: a szökőkút helyét, egy mohos fal maradványait.

Az előttünk álló szakasz az egyik kedvencem, nagyon látványosnak tartom. A bányász emlékhely után nem sokkal jön az erdei szentély, most nagyon szépen esik be a fény az egyszerű fakeresztre. 

Felette a Tűzköves-árok végét jelző védett geológiai feltárás, amely mellett élesen, apró ösvényen kell jobbra kanyarodnunk. Aszfaltra érünk, de hamarosan újra keskeny csapáson cuppogunk a sárban. Itt Csongor picit veszít a lelkesedéséből: elbújt a nap, a látvány már nem olyan szép, emelkedünk és azért már jó pár kilométer a lábában van. De felérünk, kiszélesedik az út, csökken a sár, és a Pilis vízmosásos völgyeire emlékeztető szakaszon járunk, fenséges bükkösben, kidőlt fák és élénkzöld mohák között. Kap egy rágógumit, ez is segít, ad egy kis motivációt.

Ez az ösvény egy még szélesebb erdei útba torkollik, már számoljuk a hátralévő kilométereket. Hamuház után utolér egy család, innentől Csongor versenytempóba kapcsol, azt mégse lehet, hogy ők érjenek először Csőszpusztára! A hátralévő útszakaszon utol is érjük őket. Közben elhagyjulk az Alba Regia barlang felé vezető leágazásokat, mesélek róla Csongornak, egyszer majd megnézzük - teljesítménytúrákon szokták vezetetten megmutatni, ilyenkor csak az aknafedél látszik.

Már látszik az erdő széle, újra aszfaltra érünk, és ott van Csőszpuszta néhány háza, főként pedig az Alba Regia Barlangkutató Állomás, amit megkerülve leülhetünk megpihenni, enni és persze pecsételhetünk is. 

Nagyon otthonos, kellemes helynek érzem, ahányszor jártam itt, mindig időztem egy kicsit. Nyáron vizet is lehet vételezni itt. Most viszont kiderül, hogy mégsem ez az utunk vége, mert csak később ér ide értünk a család. Hogy ne fázzunk, besétálunk Tésre - csak két kilométer, annyival rövidebb lesz a legközelebbi szakaszunk. Főzünk teát, megeszegetjük a maradék elemózsiánkat, megszárad a cipőnkön a sár, amíg átbeszéljük a mai túra élményeit és a terveket. Innen folytatjuk 2021-ben!

Fehérvárcsurgó-Bakonykúti 12.14 km, 316 m szint

Bakonykúti-Kisgyón 19.06 km, 512 m szint

Kettesben a tanúhegyek között

 

Bár már itt a január és ha kinézek az ablakon, éppen havazik, de gondolatban most térjünk vissza a meleg, napos októberbe, amikor a tavaszi karantén, a hosszú nyári szünet után és az újabb őszi korlátozások előtt végre kettesben tölthettünk néhány napot Badacsonyban. Mennyire jó most visszagondolni rá! Mindennap túráztunk, finomakat ettünk és a szállásunktól két lépésre volt egy nagyon hangulatos kis borozó - több se kell az igazi pihenéshez. 

A szállásunk a Delfinesház volt, most csak a miénk. Kényelmes és nagyon szép kis vendégház épp a templommal szemben, tágas hálószobával, felszerelt konyhával, a régi és az új bútorok ízléses vegyítésével. Számunkra pluszpont, hogy szelektív szemetessel, és különösen nagy pirospont a bekészített becsületkasszás borokért!

Érkezésünk estéjén csak elfoglaltuk a szállást, majd szinte rögtön át is autóztunk Badacsonyba éttermet keresni. Megvacsoráztunk, sétáltunk az alkonyodó Balaton-parton és vissza is mentünk pihenni. Reggel korán keltem és futással indítottam a napot, fel a kéken a Badacsony oldalába, de a Rodostó turistaháznál nem mentem feljebb, hanem a bazaltkupola alatt körbefutó úton kocogtam tovább szép hajnali ködökben, őszi lombok és présházak között. 

Kezdetnek nagyon is jó volt ez, majd reggeli után ráérősen elautóztunk a Szent György-hegyen álló Lengyel-kápolnához, és onnan indultunk a csúcsra.

Péter még nem járt olyan sokszor a hegyen, én viszont már többször is, így olyan útvonalat választottunk, ami nekem is új volt: a kápolnától a sárga jelzésen mentünk az Emmaus-kápolna felé, ahol egykor mozgalmas élet folyt: vendégház, zarándokház, maga a kápolna, ahol a művelt és vendégszererő Ify Lajos tartott szentmiséket - ő maga építtette a kápolnát és a melléképületeket. Már csak romok, megdöbbentő fotókat lehet találni a belsejükről, és van törekvés a helyreállításra, de sajnos falakba ütközik. Mi mindenesetre különös hangulatú, érdekes helyként emlékszünk rá még így is. 

Keskeny ösvényen kapaszkodtunk tovább egy másik templomig: Ify atya szellemi öröksége talán, hogy megépült ez az új, élő görögkeleti kápolna és remetelak szépen rendben tartott kerttel, itt valóban él valaki, most is épp látogatókat kísér ki. Közvetlenül a kerítés mellett lépcsőn haladunk felfelé, és nemsokára elérjük a kulcsosházat, amelyen örömömre felirat hirdeti, hogy nemsokára felújítják. Szép emlékek, teljesítménytúrák remek frissítőpontjai jutnak eszembe, amikor megpihenünk kicsit a padokon, majd irány felfelé a bazaltorgonák között. Alaposan megnézzük őket, letérünk az ösvényről jobbra is, balra is, kitérünk a sziklaképződmények tetejére. A köd nem múlt el, de ez a hely ilyenkor is varázslatos. 

Itt már a kék jelzésen járunk, de hamarosan megint letérünk róla, az ugyanis elkerüli a csúcsot, mi pedig nem hagynánk ki. Odafenn jó sokan vannak, mi nem időzünk, hanem a piros jelzésen, a hegy másik oldalán indulunk lefelé, amíg el nem érjük újra a kéket. Az Oroszlános kútnál iszunk, és kényelmesen, szintben visszasétálunk a kápolnához. Este egy pohár finom bor, és jöhet a megérdemelt pihenés.

Másnap reggel már kevésbé sikerült a korán kelés :) nem is volt rá szükség, nem terveztünk nagy túrát, csak szépen, ráérősen megmászni a Badacsonyt, mindent megnézni, amit lehet, ott eldönteni, hogy merre menjünk éppen. A jól ismert kéken indultunk a Bujdosók Lépcsője felé, az egyik pihenőnél kimásztunk egy olyan bazaltorgonára, ahol még sosem jártunk. 

A köd felszállt, gyönyörű napsütéses őszi reggelünk volt csodás kilátással, hamar lekerültek a pulóverek is. Gyönyörű volt az őszi erdő, az élénk színek és az avarszőnyeg.

Körbesétáltuk a bazaltkupolát, majd felkapaszkodtunk a csúcsra, én rituálisan a kilátóba is, ki nem hagynám. Kis frissítés, csúcscsoki, majd lefelé a Hertelendy-lépcsőn indultunk el, majd onnan az általam még nem ismert piros jelzésen „hátrafelé”- ez a bazaltkupolát körüljáró tanösvény része, a Balatontól távolabbi oldalon, itt még sosem jártam. Nagyon szép kilátásokat lehet megfigyelni a lombok között, és a kéktől meg a csúcstól eltérően itt alig járnak emberek.

Hamarosan a volt munkatábor mára a természet által már visszavett romjaihoz érünk. Ti tudtátok, hogy a Badacsony oldalában volt munkatábor? Nekem is új volt az információ, megdöbbenve olvastam az információs táblát, és ittuk magunkba a különös, kísérteties hely hangulatát. 

Elcsendesedve mentünk tovább, és hamarosan a régi kőbánya alatti bazaltömléseknél jártunk, egy kicsit fel is másztunk a sziklákra. Lentről nézve én azt hittem, a falak természetes képződmények, de nem: a bányaművelés nyomán keletkeztek. Több helyen is rövid ösvények vezetnek le a turistajelzésekről egészen a kőfalak tövébe, a felhagyott bányák udvarára, ahol függőlegesen magasodnak fölénk a vöröses hegyoldalak. 

Az egyik legszebb túra, amin jártam, különösen az ösvény másik oldalán Szigligetre és a Szent György-hegyre nyíló kilátással együtt, és nemsokára újra rálátunk a Balatonra is. Nemsokára körbeérünk, újra a Rodostónál vagyunk, innen már a reggeli úton haladunk, most lefelé. Betérünk egy pohár borra és egy kis bruschettára a Skizo Borházba, és elégedetten pihenünk újra a vendégházban, megnézünk legalább három olyan filmet, amit otthon a gyerekek társaságában nem néznénk.

A harmadik napunkat a harmadik tanúhegyre, a Gulácsra szántuk. Megkerestük, hogyan tudunk a szállástól gyalogosan odamenni, nem volt kedvünk autóval odamenni, viszont ugyanazon az útvonalon oda-vissza gyalogolni sem. Így találtunk rá Badacsonytördemic határában a kék négyzet jelzésre, amely a Badacsony és a Gulács között, szőlők és gyümölcsösök mellett kanyarog, majd beletorkollik a kékbe,  átkel a kocsiúton és megcélozza a csúcsot. A Gulács messziről csalókának tűnik lekerekített kúpjával, de van ott is emelkedő és bazaltfolyás szépen. Itt csak egyszer voltam a kéken, ami megint csak kihagyja a csúcsot, és egyszer a Tanúhegyek nyomában túrán, akkor viszont éjszakai sötétben és ködben. A kilátást tehát most láttam először, és a csúcsra vezető kaptatót is jó volt nem vakon kitapogatni, hanem a saját szememmel látni.

Odafent most is megpihentünk, körbenéztük, azonosítottuk a térképről, hogy melyik út lesz a hazavezető. A csúcsról még nincs választásunk, ugyanaz megy le, mint fel, de amikor találkozunk a zöld jelzéssel, azt választjuk Nemesgulács irányába. Kis kitérővel most is alkalmunk nyílik benézni egy felhagyott bányába, majd egy lovastanya mellett érünk be a faluba. Pótoljuk az elemózsiánkat a boltnál, és jobb híján a két falut összekötő kocsiúton sétálunk vissza Badacsonytördemicre. Az előző napi jó tapasztalatok miatt könnyen meghozzuk a döntést, hogy ismét meglátogatjuk a  Skizo Borházat, de ezúttal a dupla adag bruschetta mellé végigkóstoljuk a teljes hat boros sort. A jó hangulat garantált, szerencse, hogy nagyon közel a szállás, ringatni nem kell ezen az estén sem.

Az utolsó napunk az autós kirándulásé: szinte már hagyomány nálunk, hogy a kettesben töltött hétvégék utolsó napján, amikor már nem alszunk a szálláson, hanem megyünk a gyerekekért, kicsit körbenézünk a környéken. A tényleges hazaút akkor kezdődik, amikor az első nagyobb forgalmú útra térünk, és felvesszük újra a többi ember tempóját. Még előtte ebédelünk egy kockás abroszos parti büfében, azon kevesek egyikében, amely erre a napos hétvégére még kinyitott, szerintem megérte neki. Mi pedig felkészülünk az újabb hosszú időszakra, amikor ebből az emlékből kell majd töltődnünk.