2014. január 26., vasárnap

Téli Vértes, mirelit Nyúl

Yours Truly. 25 vagy 50 km. Dehogy futok én annyit januárban, két hónapja az anyajegyműtétemnek, egy hónapja futok újra, nem lesz az kicsit sok? 
De, mégis annyit akarok futni. Na nem ötvenet, de huszonötöt biztos. De ha már annyit futok, lássak is valami szépet közben. Nyilván terepen kell ennyit futni! Nézzük, mi a következő szakasz a kék túrán? Várgesztes-Szárliget 14 km, onnan tovább Somlyóvárnál lenne 24, oda nem lehet értem jönni, meg amúgy is kell még egy kilométer a 25-höz, akkor lefutok még Somlyóvárról a legközelebbi kocsiútra, az négy kilométer, még túl is teljesítem. Ugyan ilyen távot életemben eddig egyszer futottam aszfalton, de itt az ideje a nagyobb kihívásnak, remek alkalom. A legutóbbi túra remek tempója alapján érzem magamban az erőt ehhez.

Jön a hó. Kicsit többet jeleznek előre, mint amennyi valóban érkezett, de azért jön. Hóban még csak itthon, a faluban futottam, és nem ilyen hosszú távot. A vaddisznók nem szeretnek jobban előjönni, ha hó van? Na persze ez nem tartana vissza, egyszer túl kell esnem a vaddisznó-tűzkeresztségen, de azért kicsit parázom.

A hó nem vészes, viszont vasárnap reggelre dübörgő mínuszokat jósolnak. Szombaton veszünk egy új, meleg futófelsőt, nagy bennem az elszántság. Reggel mínusz 11 fokra ébredünk, bizakodom, ma nem indulunk olyan korán, napközben napsütés is lesz, megy az még feljebb. Kiugrási pontnak ott van Szárliget, reggel felötlik bennem a gondolat, hogy mi lenne, ha eleve csak addig terveznék, de igazából nem tudom felmérni, mi vár rám, sose voltam még ennyi fokban órákig terepen, ha tök jó lesz, miért ne mennék tovább. Szóval sok bizonytalansággal, kis félelmekkel vágtam neki, de nekivágtam.

Valóban megy feljebb is a hőmérő higanyszála: Várgesztesen, induláskor kellemesen meleg mínusz kilenc fok van. Megint vacog a fogam, amikor elindulok, de igazából nincs túl nagy különbség az eddigi leghidegebb zirci két fokhoz képest. Ott is fáztam, itt is fázom, majd felmelegszem. És az első emelkedő ebben rögtön nagy segítség: a közvetlen Várgesztes feletti Zsigmond-kő sziklakoronájához mászom fel, majd fel mellette. Nem igazán futok, kezdetnek kemény ez az emelkedő, és a hideg, meg a szám elé húzott nyakmelegítő miatt kevésbé jutok oxigénhez. Nem kell erőltetni, most nem a tempó lesz a lényeg.
A Zsigmond-kőre felvezet egy kék háromszög jelzés, és a túraleírás szerint kihagyhatatlan a látvány, ami elénk tárul róla, de tudom, hogy visszajövök én még ide, úgyhogy most nem megyek fel.

A Zsigmond-kő oldala

Itt jöttem fel - élőben meredekebb

Felérek a dombtetőre, megcsodálom a szomszédos dombvonulat fáin és felettük keringő és krúgató hollókat, örülök, hogy ilyen sok holló van a Vértesben, már a második túrámon látom őket. Néhány kanyar, emelkedő, lejtő, és egy vízmosás szélén elkeskenyedő ösvényen fabódékhoz érek, először csodálkozva nézem, hogy mi ez, de aztán a kiszélesedő völgyben megpillantom a Mátyás-kúti pihenő kulcsosházát, tűzrakóhelyét, esőbeállóját, patakmedrét híddal. Az esőbeálló alatt egy mozdulatlan alak áll hosszú köpenyben, nem kellett volna tegnap lefekvés előtt Harry Pottert olvasnom, mert kísértetiesnek tűnik nekem, aztán rájövök, hogy egy faragott szobor támaszkodik a túrabotjára. Továbbindulok, szembejön egy háromtagú túrázó társaság, örülök, hogy másokat sem riasztott el a hideg - az idő szép, csak jól fel kell öltözni.
Csak egy befagyott pocsolya

Mátyás-kút

Innen újra dombra kapaszkodtam, és ahogy futok az erdőben, egyszer csak irtózatos reccsenést hallok. Lőnek...? Pedig utánanéztem, hogy mikor, hol van vadászat... Mindegy, majd figyelek, biztos észreveszem... Megyek tovább, és már meghallom a motoros fűrészek zaját is, aztán újabb reccsenés. Nem lőnek, fát vágnak, tényleg iszonyatos dörrenéssel törnek ketté és csapódnak a földnek a hatalmas fatörzsek. Pont itt ágazik le egy alig észrevehető ösvényre a jelzés, alig találom meg, és közvetlenül mellettem vágják a fát, eléggé iszkolok a környékről.
Eddigre már felmértem, hogy elég lassú vagyok. Eredetileg úgy számoltam, hogy ha most is bejön az elmúlt két túrán hozott nyolcperces tempó, akkor négy órán belül a 28 km-es tervezett út végére érek. Most átlagosan bő tízperces kilométereket futok-gyaloglok, szerintem a levegővétel miatt. Nem szoktam a mínusz kilenc fokhoz, tavaly, amikor ilyen idő volt, még csak néhány kilométert futottam itthon. Az arcom előtt nyakmelegítő volt az út elején, de egyszerűen nem tudok rajta keresztül elég oxigénhez jutni, és biztosan az izmaimnak is több kell most, hamarabb kifulladok, többet gyalogolok az emelkedőkön. Nem baj, nem sietünk, de a tempó miatt itt nagyjából eldöntöm, hogy Szárligetig futok csak. Nem azért, mert nem bírnám, hanem mert hosszú lesz, ha ezt az átlagot tartom, akkor már négy és fél óránál is többre jön ki, nem biztos, hogy egyszerre kell mindenféle területen próbára tennem magam. Megelégszem azzal, hogy kijöttem a hidegben is, lefutok 13-14 kilométert, kinn leszek vagy két órát, jó ez nekem. Most nem tudom, hogy ez olvasva hogy hangzik, én nem érzem kudarcnak vagy feladásnak, inkább józan ítélőképességnek.
Közben leérek a domb aljába, mögöttem halkul a favágás, szélesebb, nyáron láthatóan füves úton futok, felettem sziklák a hegyoldalban. Nemsokára jobbra kell kanyarodnom, és az elágazásnál ott a Szarvas-kút kiépített forrása tűzrakóhellyel, és annak ellenére, hogy azt olvastam róla, időszakos vízfolyás, most csordogál a forrásból a víz, pár méterrel lejjebb pedig már megfagyva áll a kővályúban.
Szarvas-kút
A forrás mellett újra felfelé visz az utam, tiszta hullámvasút ez a szakasz. Széles erdei út, felérve két vízmosás indul ki belőle, nekem pedig a köztük húzódó kis nyergen kell haladnom. Itt ágazik el a zöld jelzés Környebánya felé, pár lépéssel később pedig a Rockenbauer Pál emlékfa előtt állok.

Visszatekintés a fától

Kicsit tisztelgek az emlékfa előtt, az aljában apró csokrok, koszorúk gubbasztanak a fagyban. Aztán futok tovább, bár itt a képek tanúsága szerint is sütött a nap, azért mozogni kell, hogy ne kezdjek fázni. Az új ruházat beválik, azt az egyet bánom, hogy úgy nézek ki, mint egy nindzsa: fekete nadrág, dzseki, fejpánt, sapka, kesztyű... szimpatikusabb lett volna, ha színes dzsekit találok, de működik, és ez a lényeg.
Az emlékfához már nagyon közel van a Vitányvár, ide mindenképp fel akarok kapaszkodni. A kék túra nem érinti, alatta halad el, de kell lennie egy kék rom jelzésnek. Ahogy haladok a vár alatt, látok egy jól látható, de jelzetlen ösvényt, és arra gondolok, talán megszüntették a kék rom jelzést? mert ez annyira egyértelműen oda megy, és hóban is világosan látszik. Letérek a kékről, pedig sosem szoktam jelzetlen utakon menni, de figyelek, hogy visszataláljak, és felmászom a várhoz.
Még a kékről nézve, erdőn át

Közelebb

Kilátás a falról - nem nagyon látszik, de a távolban azt hiszem, Vértessomló

Gótikus ablakok

Kilátás a másik irányba

Falak kis lila beszüremléssel

Azért ez elég komoly várrom itt az erdő mélyének a közepén, nem csak pár kődarab. Látszanak a volt gyilokjáró gerendáinak helyei a kövek között... A vár előtt, a fákon óvatosságra hívnak fel a kiragasztott papírok: kőomlás, óvatosan lépkedjünk. Vigyázok is, nem is járom teljesen körbe, csak egyik oldalra, másik oldalra, kicsit a belsejébe, aztán indulok lefelé. A várdomb mögött, egészen visszafordulva ágazik el a kék rom jelzés, ha egy kicsit türelmesebb lettem volna, nem jelzetlen úton kapaszkodom fel, de végülis nem lett semmi baj :) Megbeszélés szerint hívom Pétert, mondom, hogy minden oké, de csak Szárligetig megyek, és egy jó óra múlva leszek ott.
Itt is szembejön egy háromfős társaság, én pedig beveszem magam a következő völgybe, enyhén felfelé. Aztán már nem is olyan enyhén. A tetejéhez közeledve meglátok valami pirosat: templomtorony? Nem lehet, itt nincs ilyen közel település. Aztán rájövök, a térkép is mutatja: adótorony a szemközti Mészáros-hegyen, jó kis tájékozódási pont. Aztán, ha már így körülnéztem, körbefotózom magam előtt-mögött az erdőt, hogy milyen szép így hóban, napsütésben, és magamat is benne, hátha valaki nem hinné el, hogy tényleg itt voltam.



Ezután a dombtető után hamarosan aszfaltútra érek ki, amihez át kellett botorkálnom egy fagyott traktornyomos szakaszon, hát rosszabb, mint a sár - az aszfaltút jobb oldalán félelmetesen sötét fenyőerdő, komolyan ijesztő. Örülök, hogy kiérek belőle és hogy az út balra vezet, újra lomboserdőbe, persze most lombtalan - úgy szeretném felismerni a fákat, mert most a bükkön, a tölgyön és még a szakasz elején egy szép nyíresen kívül nem jövök rá, mi micsoda, pedig az egyik túrabeszámoló szerint kőriserdő is van itt. Mindenesetre nemsokára megtorpanok, mert a körtvélyespusztai erdei temető megrendítő látványa megállít.


Tényleg megrendülten állok pár percig, ez a legjobb szó rá. Sűrű erdő, a Vértes közepe, hó és fejfák. A tábla beszámol róla, hogy milyen apró emberlakta települések, puszták lakói temetkeztek ide, és azt írja: 'A síremlékek évtizedek óta az enyészet örök fogságában várják elmúlásukat". Szép. A temető ápolt, gondozott, egészen új kerítés áll körülötte. Érezni a hely szellemét.
Itt már a kék kereszttel és a lila Mária-úttal együtt futok, és a fenyőerdő óta gyorsulok. Talán kevesebb az emelkedő, de most már rendesen be is melegedtem. Nemsokára leválik a kék kereszt, felmegy a bal oldali dombra, én pedig a kéken a Mária-szurdokba. Amíg nem kezdtem el a Vértesről olvasni, nem is tudtam, hogy itt is van egy szép szurdokvölgy. Nem olyan hosszú, mint a Gaja-szurdok, és nem folyik az alján patak, de nagyon látványos. Ahogy futok a peremén, egyre mélyül, alul sziklák, kidőlt fák, majd velem is szembejön egy sziklafal, ami mintha letört volna a szurdokba, folytatódik odalent. Ha itt patak folyna, olyan lenne, mint Bakonynánánál a Római fürdő, komoly vízeséssel, de így se semmi.



Innen aztán már közel a szurdok vége, átvisz az út a túloldalra, kis emelkedő, kis lejtő, kellemesen futható, és azt is tudom, hogy az úticél is közel, tehát kicsit most már foglalkozom a tempómmal, javítsunk az átlagon. A szurdokból kiérve meglepően hamar pirostetős épületet látok, csodálkozom is, nem lehet már a falu, ellenőrzöm a térképen: ez a csákányospusztai turistaház, azért Szárliget még egy picit arrébb van. Nem sokkal. A turistaháznál vége az erdőnek, faházakat látok, majd legelő jön, aztán hosszú, istállószerű épületek fagyott patakkal, és végül a Birka csárdánál elhagyom a Vértest. Átkelek az 1-es főúton, és az ott, előttem már a Gerecse.
Birka csárda, a fotó nem a látvány, csak a rend kedvéért

Szántóföldön kell keresztülvágnom, hepehupásan hullámzik, és a távolban meglátom a Gerecse hegyet a tévétoronnyal. Olyannyira párába vész, hogy a fotón nem is látszik, de én meghatottan forgolódom: előttem a Gerecse, mögöttem a Vértes, és ez azt jelenti, hogy a kék túra vértesi szakaszát teljes egészében teljesítettem. Ez az első tájegység, amit lezárhatok. Nagy szerelmem lett a Vértes gyönyörű erdeivel, az utolsó szakaszon sok látványosságával, szép dimbes-dombos ösvényeivel.
Mögöttem a Vértes...

Előttem a Gerecse, bal szélen az a nagyon halvány vonulat a Gerecse-hegy

Szárliget széle és a Gerecse közelebbi vonulata

Tisztára meghatódom, belül könnyezem is egy picit, meg ujjongok is, de hátat fordítok a szeretett Vértesnek, és most már irány Szárliget. Nem sokat kell a faluban futni, meglátom a fatelep székelykapuját, majd a vasútállomást, olyan fürgén futok fel a felüljáró lépcsőin, hogy magam is meglepődök. Fent is van legalább három turistajelzés, ez olyan kedves dolog, hiszen itt aztán nem lehet eltéveszteni az utat... Lefelé egy járókelő rám kérdez: direkt futsz...? Furcsa vagyok, tudom :) Furcsán és boldogan érek le az állomásépülethez, megkeresem az ablakban a pecsétet: Szárliget pipa. És végszóra, halálpontosan egy órakor, a megbeszéltek szerint befut Péter, én pedig beülök a jó meleg autóba, és mesélek, mesélek.

Várgesztes-Szárliget     13.99 km     2:12:54     396 m szint     Átlagos tempó 9:30 perc/km

2014. január 20., hétfő

Vértes, folytatás - Gánttól Várgesztesig

Kicsit tartottam a mára tervezett útvonaltól. Ennek az egyik oka, hogy már előre tájékozódtam arról, hogy mi jön utána, és a Vértes utolsó szakasza meg a Gerecse annyira izgalmasnak ígérkezik, hogy azok fényében ez a mostani a leírások alapján szinte olyan muszájból lefutandó, 'ezen is túl kell esni' típusú feladatnak tűnt. (Utólag kiderült, mekkorát tévedtem.) A másik ok, hogy a Turista magazin közölte, hogy melyik erdészet hol, mikor tart téli hajtóvadászatokat - az érintett szakaszon január 17-18-án, kicsit izgultam, hogy akkor 19-én biztonsággal kimehetek-e, tegnap este írtam is egy e-mailt a Vérteserdő Zrt. ezzel foglalkozó illetékesének (akinek a válaszát amúgy reggel kilenckor meg is kaptam, ez szerintem nagy szó! bár akkor én már az erdőben voltam :) ).
Ködös, felszálló párás 2-3 fok volt reggel Gánton, amikor nekivágtam a múlt héten elhagyott kék jelzésnek. A korábban olvasott beszámoló alapján kopárabb, ligetes, kevésbé erdős terepre számítottam, és nagyon kellemesen csalódtam, a faluszéli cserjést elhagyva megkezdődött az erdő, és gyakorlatilag meg se szakadt Várgesztesig, ezerféle arcát mutatta, és szebbnél szebbeket.
Párafoltok a cserjés felett

A Pap-völgybe érve fenyőerdőben, rengeteg vadnyomon futva melegedtem be, a harmadik kilométerre már zökkenőmentesen ment a futás, de tudtam, hogy ennél azért még lesz könnyedebb is. Lassan, de folyamatosan emelkedett az út. A térkép itt valahol jobbra jelzi a Leányfej-sziklát, jó kis tájékozódási pont, figyeltem nagyon, hogy felismerem-e. Elfutottam több nagyobb sziklaalakzat előtt, gondoltam, éppen bármelyik lehetne, ki tudja, mennyire hasonlít tényleg egy leányfejre. De aztán megláttam, és nem volt több kérdésem. Kár, hogy abból a szögből nem tudtam fotózni, mert takarták a fák, de olyan volt a látvány, mint a Gyűrűk urában a királyszobrok: nemes arcélű leányfej profilból, csukott szemekkel, a homlokán diadém, nem lehet eltéveszteni.
Lefotóztam azért, de ebből a szögből nem látni a vonásait

Innen nem messze sejtelmes ködök tűntek fel egy sötét, Y alakban elágazó völgyben, közelebb érve láttam, hogy csak a jobb szárában. Meg kellett kerülnöm egy jókora, térdben elhasadt fatörzset - érdekes, meglepően sok kidőlt vagy kettétört fa volt errefelé, amit nem úgy vágtak ki - és utána láttam, hogy nekem a bal ágban vezet tovább az utam felfelé. Nem bántam, tényleg kísérteties volt az a völgy.



Egy kis kaptató következett, aztán felértem a tetőre, olyan érzésem volt, hogy a környéken én vagyok a legmagasabban. A jobbra tőlem húzódó másik gerincnek a teteje is párállott, mintha onnan gomolyogna le a völgybe a köd...
Kicsit még emelkedett a széles erdei kocsiút, amin haladtam, aztán lejtésbe váltott. Ahol autók járnak, az mindig sárosabb, mint a gyalogösvények, kicsit csúszkálva, óvatosan haladtam lefelé, és figyeltem balra, mert tudtam, hogy hamarosan Mindszentpusztára kell érnem, amit a valahonnan az erdőbe beszűrödö gépzaj is megerősített.
A Másfélmillió lépés filmben - bár az velem egyidős - meg az olvasott túrabeszámolók alapján is Mindszentpuszta elhagyatott, lepusztult helynek tűnt. Ehhez képest, ahogy közeledek felé, alattam egy völgyben hosszúkás istállóépületeket látok, ezeket jó hosszan kerülöm, várom, hogy becsatlakozzon valami felé tartó út, hiszen oda kellene mennem pecsételni. Meg is van a kék pecsét jelzés, lekanyarodom, és felújított épületeket látok, egy lakóház parabolaantennával, kutya, működőnek tűnő turistaház, teherautók és valamilyen gépi hang, talán fafeldolgozás. Örülök nagyon, hogy megújulást találok. A pecsét mellett friss, tintában bővelkedő párna, jó elmaszatolódott pecsétet sikerül nyomnom vele a füzetembe, és indulok tovább.
Bő hat kilométernél járok, körülbelül tizenhárom-tizennégynél lesz majd a következő pont, Kőhányáspuszta. Haladok tovább a széles erdei úton, amiről nemsokára egy szinte láthatatlan, de nagyon jól kijelzett apró ösvényre tér le a jelzés. Itt jegyzem meg, hogy az eddigi legjobban jelzett szakaszon járok, eltéveszthetetlen, a térképet sem azért használom, hogy az utat kövessem, gps-re meg egyáltalán nincs szükség. Nem bízzák a véletlenre, új és eltéveszthetetlen a jelzés, pedig ha valaki most a korábbi erdei útról meglát, azt hiszi, csak a fák között bóklászom, annyira nem látszik az ösvény maga.
Hol bükkerdő, hol tölgyerdő, kerékpáros, gyalogos, vad-, sőt patanyomok előttem. Az apró ösvény hamarosan egy nagyobba, tisztábba torkollik, enyhén lejtve kicsit kiér az erdőből egy cserjés, ligetes völgybe, majd rögtön vissza is az erdőbe, felfelé az előttem magasodó hegyre. Meglepetésemre - ezt ellenőrzöm is a térképen - hamarosan aszfaltútra ér ki, de ez a jó út, és megint csak eltéveszthetetlen:
Ha valakinek nem lenne egyértelmű :)

Az aszfaltút nyiladékában balra tekintve párásan ugyan, de ellátni Oroszlányig, én jobbra megyek, és már látom is, hogy néhány méter után visszakanyarodik az út az erdőbe, és egy szűk, sziklás, letörött faágakkal nehezített völgyben tart felfelé a Batonna-hegyre.
Ezt az erdőbe való visszakanyarodásnál találtam

Balra felettem sziklafal, sokáig nézem, hogy emberkéz építette-e, olyan, mint egy várfal, de aztán úgy döntök, természetes. Ebben van az Oroszlánkői barlang, továbbhaladva pedig jobbra leágazik a kék rom jelzés a Csáki-várhoz. Most nem térek le, de kicsit sajnálom, hogy a völgyből nem látszik, bár úgy tudom, romnak se nagyon nevezhető már.
Ez a völgy azért elég keményen emelkedik, és nagyon zárt, kicsit klausztrofóbiás érzésem is van, semmilyen irányba nem látni ki belőle. Küzdök az emelkedővel, bekapok egy szőlőcukrot és gyaloglásra váltok, kinézek magamnak egy fakupacot: addig gyaloglok, onnan futok. Aztán megint keresek egy pontot, majd rájövök, hogy ott van nekem maga a jelzés, és innentől váltogatva futok és gyaloglok felfelé két-két jelzés között. Ez így bejön, nagyon elégedett vagyok a tempóval, amit sikerül tartanom!
Aztán felérek a völgy tetejére, és visszanézek, hogy honnan is jöttem fel, magamban megveregetem a vállam, és megállapítom, hogy meghódítottam a Batonna-hegyet (398 m) és innen már nincs messze Kőhányás. Aztán esküdni mernék, hogy emberi füttyszót hallok, és kételkedni kezdek értelmi képességeimben, innen most elég jól belátni az erdőt, és ember közel s távol semerre, de még ráutaló egyéb zaj se. Futok tovább, egyenes, majd enyhén lejtős gerincen, aztán kideról, hogy nem őrültem meg: két kerékpáros jön szembe felfelé, és egy kutya is van velük. Biztosan ők fütyültek, és azért nem láttam őket távolabbról, mert itt meredekebben lejt és kanyarodik az út, úgy bukkantak fel a mélyből. Azért ez megnyugtat.
A lejtő után megint emelkedő, most már várom Kőhányást, bár az még nem az út vége lesz. Az út egyik oldalán irtás, meghagyott, növekvő fiatal tölgyekkel, a másikon erdő, ilyen hatalmas hársfával:

Az irtáson túl pedig a Vértes szemközti gerince

A kilátásból tudom, hogy már nem lehet messze Kőhányás (meg amúgy is, egy kilométeren belül vagyok) mert az az út mellett, völgyben fekszik, a képen látott vonulat már az úton túl kell, hogy legyen. Elhagyom az irtásfoltot, megint emelkedő, és egyszer csak mozgásra leszek figyelmes: az emelkedő tetején hatalmas szarvas vág át, egy, kettő, majd kis szünet, és még négy! Gyönyörűek, nagyon feltölt a látványuk. Ahogy feljebb érek, látom, hogy épp egy vadles alatt futottak át, de jó, hogy csak én láttam őket!
Érdekes, hogy ennyire a faluszélen találkoztam velük, innen talán fél kilométer Kőhányás, az élmény után pár lépéssel meglátom az első házakat, autókat. Persze ott ennél nincs is igazán több :) Pecsételek, fényképezek.
Kőhányáspuszta

Megyek is vissza az erdőbe, illetve most csak az erdőszélre, a Székesfehérvárt Tatabányával összekötő út mellett halad a jelzés, majd néhány száz méter után át is kell kelni az úton. Érdekes, hogy egy évig erre jártam dolgozni még 2006-ban, és nem tudtam, hogy itt halad át a kék túra :) A túloldalon átvágok egy mezőn, hatalmas távvezetékoszlopok között, majd most már tényleg erdő jön megint: ez a Német-völgy, nagyon hasonlít ahhoz, amin korábban felkapaszkodtam: avar, sziklaalakzatok, letört faágak, szűk ösvény szép erdőben. Megint bevetem a jelzéstől jelzésig váltogatva futást, most nem tűnik olyan hosszúnak, amíg kiérek egy szélesebb, enyhébben emelkedő útra, ahol könnyebb a haladás. Aztán jobbra leágazik az út egy gyönyörű, sűrű bükkerdőben, az Űző-hegy oldalában. Az elágazás eltéveszthetetlen:
Ha a fotón halványan is, de öt jelzés látszik az elágazásnál

Az erdő annyira sűrű, hogy szinte beleszédülök. Sűrű, ezüst oszlopcsarnok, ameddig a szem ellát, kár, hogy nincs egy kis napsütés, vagy legalább egy kis hó, de így is gyönyörű, azt se tudom, hova nézzek, merre fotózzak, hogy át tudjam adni azt, amit én láttam.

Aztán hamarosan lejteni kezd az út, közel Várgesztes, már várom, hogy mikor ágazik le újra a kék rom jelzés. Jó kis lejtő, kiélvezem, hogy kicsit gyorsabban tudok futni, jól megy, szeretem. Aztán letérek róla, szurdokszerű kis völgyben megy tovább a jelzés, elképzelem, milyen lehet, amikor itt víz száguld lefelé... Balra tart az út, de én letérek róla, mert ott a rom jelzés, és ott az autónk, és szalad elém a kisfiam :) A kisebbik meg elaludt az autóban, úgyhogy nem mentek fel a várhoz, de megnézték itt egy kicsit az erdőt. Puszi, és futok tovább, vissza a kékre és be a faluba, nincs messze a pecsételőhely, ahol mosakodni, átöltözni is tudok, sőt, még egy forró teát is iszom. Az utolsó szakaszon azért még látok egy ilyet:
Mária-szobor a kőfülkében

És ahogy odaérek a Vadásztanya kocsma elé, kellemesen fáradt vagyok és nagyon elégedett. Két és fél órát terveztem az útra, annyit mondtam Péternek arra a kérdésre, hogy mikor találkozzunk. Két óra huszonhét perc lett, és kereken nyolcperces kilométerek. Állati büszke vagyok magamra, nekem ez terepen, belegyaloglásokkal, fotózni és pecsételni megállásokkal, mindennel együtt nagyon jó eredmény! Számolgatom, hogy amikor szeptember elsején először futottam igazán terepen, Dobogókőn, az 18.3 km lett hasonló szintemelkedéssel, három óra kilenc perc. Négy és fél hónap alatt negyven percet javultam.

Gánt-Várgesztes     18.5 km     2:27 perc     8:00 perc/km     493 m szint

2014. január 12., vasárnap

A Vértes erdeiben

Ha jól emlékszem, a Másfélmillió lépés stábja is ezt a címet választotta a sorozat Vértest bemutató epizódjának. Nem véletlenül. Kicsi ez a Vértes, de az ország egyik legjobban erdősült tája, és ez az erdő nem akármilyen, hanem gyönyörű.
Csókakőről indultunk, sajnos a pecsételős kocsma zárva volt, milyen szerencse, hogy legutóbb kettőt pecsételtem és az egyiken nincs dátum, írok rá mait. Csak kicsit érzem csalásnak, de a lényeg, hogy két pecsét legyen, egy a múltkori túrabefejezésről, egy a kezdésről, azt meg tudom, hogy mindkétszer tényleg ott voltam, sőt, tanúim is vannak :)
A kocsmától a várig még felvitt Péter autóval, hiszen a múltkor is ott fejeztem be a túrát, onnan indulunk - merthogy Szilvi most is jött velem. Szegény olyan kemény tornát tartott előző este, hogy nagyon érzik a lábai, most először bír nehezebben egy futást, mint én. Viszont én meg totál kipihent vagyok, túlságosan is, a hétre csak egy 5 km és egy óra jóga jutott, meg egy arcüreggyulladás.
Ez a terep is rögtön egy keményebb emelkedővel kezdődik, a váralja mögött megyünk be az erdőbe, a fal alatt megyünk el, de viszonylag hamar, két-három kilométer után már magasabban vagyunk a várnál a Csóka-hegy oldalában. A csúcsra nem kanyarodik fel a kék jelzés, pedig az már majdnem a Vértes teteje lenne, de a környezetünkhöz képest elég magasan vagyunk így is, 460 méter körül. 
Rajt a vár alatt

Sziklák az erdei ösvény elején
A túra teljes hosszához képest nem volt vészes az emelkedő, talán két és fél kilométer, onnantól nagyjából fennsík kisebb hepehupákkal, enyhébb emelkedőkkel és lejtőkkel, és gyönyörű erdő, vakító napsütés. Ezen a szakaszon tényleg nincs semmi különleges: nincs szurdok, sziklaképződmény, csúcs, barlang, vízesés, csak erdő, erdő, erdő, gyönyörű. A fennsíkon a Határnyiladék nevű széles földút és egy irtás vár, épp vágják a fát, de hamarosan újra erdőbe érünk. Hideg szél fúj, induláskor fáztunk is és nehezebben melegedtünk be, de ezen már túl vagyunk, csak akkor zavaró, ha nyíltabb részeken telibe kap. Itt most ettől nem kell tartanunk, az emelkedő belegyaloglós tempója után gyorsulunk Szilvivel. A jelzés kiváló, mindenhol messziről látható, az erdő tiszta, gondozott, sok helyütt olyan, mint egy parkerdő széles sétányokkal. Persze azért ne kaviccsal felszórt parki sétányokra gondoljunk, vannak pocsolyák, vaddisznódagonyák, sár is, kövek is, faágak is.
Szilvi fut

Napos januári erdő

Szilvinek meg is van a beavatása: az első terepfutós esés. Szerencsére nem komoly, feláll, nevetünk, megbeszéljük. Erre száz méteren belül én is elesek, röhögve tápászkodom fel. A nadrágomon lévő sárfolttól eltekintve igazán semmi gond. 
Bő hat kilométernél aszfaltútra érünk, erősen figyelünk, hogy tényleg ezen megy-e a jelzés, és hol megy le róla. Együtt jön velünk egy Mária-út jelzés is, nem is tudtam, hogy milyen zarándokhelyek vannak errefelé, amiket érint. Egy kereszteződésben Mária-képet látunk egy fán:

Innen élesen szerpentinezve lefelé kezd tartani az aszfaltút, remélem, nem lesz ez így sokáig... és nem is, mire beérnénk a szerpentin komolyabb kanyarjaiba, egyértelműen, vagy négy helyen kijelezve visszavezet az erdőbe, egy szép völgybe. Nem bízzák a véletlenre, itt nem lehetett volna eltévedni. A völgy jobb oldaláról süt a nap, de nem emelkedik a völgy teteje fölé, így csak a bal oldal csúcsát világítja meg, nagyon szép. 

Itt megint emelkedik, a tetején megint favágásba botlunk, aztán elhagyjuk a Géza-pihenőt (ahol egy, szerintem még igazán fel sem ébredt alak bambám megbámul minket) és nemsokára erősen lejteni kezd az út. Megint szebbnél szebb sziklaalakzatokat látunk kétoldalt, mint az út elején, rájuk süt a nap. Az egyiket keresgéljük a térképen, teljesen úgy néz ki, mintha épület vagy várrom lenne, de nem tudunk errefelé ilyesmiről, ráadásul nappal szemben van, inkább csak a sziluettjét látjuk, megállapodunk, hogy szikla az. Főleg, amikor továbbhaladva egyre több ilyen sziklás dombtetőt pillantunk meg: közeledik Gánt. Ja, és itt egymást is fotóztuk :)



Kiérünk az erdő szélére, mezei szekérúton haladunk, itt erősebb a szél. Kétoldalt sziklaszirtek, az egyik fölött hollók keringenek, váltják egymást:

Balról jöttünk, jobbra megyünk, a tábla az erős napfényben fehéren ragyog
Holló :)

Hamarosan a távolban meglátjuk Gánt első házait, a lovarda kerítését, ami mellett (a kocsiút felé eső oldalán) annyiszor autóztam munkába néhány éve. Hamarosan szembejön Péter, szegény Szilvi már azt is hiszi, hogy akkor itt a cél, de nem, még befutunk a faluba a turistaházig. Nagyon jó, hogy Péterrel pont itt, és tökéletes időzítéssel találkoztunk, mert én mentem volna simán egyenesen tovább a távolban látott gánti házak felé, de ő megmutatja, hogy nem, itt élesen vissza kell fordulni a lovarda hátsó kerítése mellett, és a falu belső utcáin megközelíteni a célt. Ezt biztosan nem vettem volna észre, ha nem mondja. 
Ez az utolsó két kilométer talán a legnehezebb: teljesen kitett, mezei úton futunk, csak az egyik oldalon vannak házak, azok is ritkásan, nagy kertekkel: a szél szabadon süvít körülöttünk, le is viszi a sapkámat. Nehezen küzdjük le, a faluba beérve már könnyebb, a jelzés szépen visz a turistaházig, várjuk nagyon az érkezést. Egy játszótéren újra ott a családom, a tér végében a turistaház, a cél!

Gánt, érkezési oldal
Pózolós "nincsisnagyhasam" célfotó :)

Szilvi is a célban (neki tényleg nincs nagy hasa :) )

A turistaház teraszán nyújtunk, a villanyóraszekrényben a pecsét, ez is megvolt, új lapot nyitottam a kéktúrafüzetben. Sajnos a turistaház nem volt nyitva, úgyhogy a száraz ruhacserét az autóban abszolváltuk, szerencsére így vasárnap késő délelőtt nem sokat látott belőle Gánt lakossága.
Gyönyörű, nagyon kellemes futás volt, az egyik legjobb, legszebb eddig, nagyon jólesett, és feltöltött a következő néhány hétre. Remélem, kitart a legközelebbi alkalomig!


Csókakő-Gánt 15.06 km     Idő: 2:06:23     Tempó: 8:24 perc/km