2013. szeptember 29., vasárnap

Az eddigi leghosszabb

Nagyon készültem már a mai futásra, igaz, hogy nem jósoltak túl jó időt, de nagy csalódás lett volna, ha nem tudok elmenni. Engem kevésbé zavar futás közben az eső, főleg, ha erdőben vagyok, inkább a család miatt aggódtam, hogy ők mit csinálnak az útvonalam környékén rossz időben. Kisgyón felé autózva elég szép kis záporba keveredtünk, kicsit el is bizonytalanodtam, hogy mi lesz, de mivel ott nem esett, nekiindultam, és bíztam benne, hogy majd Péter is le tudja foglalni a gyerekeket, ha esik, ha fúj.
A dolog úgy kezdődött, hogy Kisgyónban egy nagyon egyértelmű tábla megmutatta, hogy merre indul a kék jelzés, ami aztán a következő villanyoszlopnál már nem volt meg. Ott volt a piros sáv és a piros kereszt, de a kék sehol. Nem írom le, mit keresgéltem, hány ösvényre néztem be rövidebb távra, emelkedőkre kapaszkodtam fel, visszamentem az utolsó ismert jelzésig... de sehol nem találtam. Térkép alapján kissé morogva, hogy már az elején ilyen problémám van, eldöntöttem, hogy akkor a piros kereszten megyek, látom, hogy az nem sokkal később beleér a kékbe, úgyhogy jó lesz az nekem, egye fene. Még talán keményebb is volt egy kicsit, mert ezen felmentem egy Dóra-hegy nevű dombra, amit a kék lejjebb került meg a térkép szerint.
Hűvös és borús volt az idő, a domb után olyan sűrű, sötét erdőbe jutottam, hogy szinte félelmetes is volt, és azon morfondíroztam, hogy itt, az erdőben nincs mitől félnem, kint, városi forgalomban sokkal inkább lenne.
Olyan gyönyörűen, tisztán ugrott elém a kék jelzés egy újabb emelkedő tetején, hogy kedvem lett volna visszafordulni rajta, és megnézni, hogy ugyan Kisgyónban mégis honnan indult ez? Sebaj, lényeg, hogy megvan, szép erdőben haladtam tovább rajta. Aztán kiértem egy fenyőerdő szélébe, birkalegelőre, az ízlésemhez képest kissé túl sűrűn kerülgettem ennek bizonyítékait, de balra, a legelőn át gyönyörű kilátás nyílt a Bakony dombhátaira és távolabb talán Mórra.
Itt, a fenyőerdő mellett és utána olyan gyönyörű gyepen futottam, mintha direkt ápolták volna, amit nem hiszek, hiszen azért már jó pár kilométerre voltam minden lakott településtől. És egyszer csak a lábam alatt kis rózsaszín virág, aztán még egy: megálltam és körülnéztem, egy apró, de gyönyörű kis mező telis-teli őszi kikericcsel. Legalább egy percig csak csodáltam őket.
Forrás: http://www.turistamagazin.hu/kepek/cikkek/4/0/4/kikerics000.jpg

Szép, ritkás tölgyes és fenyveserdőben futottam tovább, az idő talán melegedett egy kicsit, az eső nem eredt el. Aztán kiértem egy szántóföld mellé, azt hiszem, Isztimér templomtornya volt olyan közel, mintha szinte meg is tudnám fogni a toronygombját. Itt megint volt némi nehézség, eltévelyedés, a szántóföldön nyilván nehéz kihelyezni a jelzéseket, a térkép szerint meg most is megesküdnék, hogy jobbra kellett volna menni, pedig balra. A nyílt terepen erős szembeszél fújt, ahhoz azért nem volt elég meleg, reméltem, hogy hamar védettebb helyre érek. És így is lett, nemsokára találkoztam a piros sáv jelzéssel, és együtt mentünk be az erdőbe, nagyon szép, sűrű, sok fenyővel és tölggyel, makkok és gombák mindenfelé, Regőnek fel is szedtem némi makkot a zsebembe. 
Alattam a Burok-völgy, a felső peremén futok, ezt Burok-partnak hívják. Néha ki is lesek a szélére, de igazából nem látok le, csak annyit, hogy közel a szemben lévő domboldal, meredeken szakad le mindkét part, alattam sűrű erdő. Szó se róla, nemcsak alattam, körülöttem is - épp olyan szűk, apró ösvényen futok, mint a legutóbbi túrám vége felé egy szakaszon, a különbség annyi, hogy ez sokkal hosszabb, és tökéletesen ki van jelölve. A talaj kellemesen puha, érezni, hogy itt is esett nemrég, mert elhaladva vizet verek magamra a bokrokról, behajló ágakról. Aztán elesek... Szép alaposan, teljes testhosszamban, de még csúszom is egy kicsit. Semmi bajom nem történt a puha talajnak köszönhetően, pedig olyan jól elnyúltam, hogy még az arcom is leért. Feltápászkodom és megnézem, mi a csudában is buktam fel ennyire: elvágott vagy eltört gyökér csonkja áll ki a földből, nem csoda, hogy nem vettem észre. Na sebaj, menjünk tovább, nem fáj semmi.
A Burok-völgy végénél, ami igazából a bejárat, elbúcsúzom a piros jelzéstől, ő lemegy a völgybe, én tovább Bakonykúti felé. Tudom, hogy már nincs messze, karsztos, bokros domboldalak után szántóföldekre érek ki, és gyanítom, hogy abban a sűrűn fás völgyben lehet a falu. Már nagyon közel van, amikor meglátom a templomot, és ahogy a kék jelzés két fa között megérkezik, szépen faragott településjelző tábla vár. Befutok a falu közepére, pecsételek. A fele út már megvan, igaz, az eltévelyedések miatt lassabban, mint szerettem volna.
http://hu.wikipedia.org/wiki/F%C3%A1jl:Bakonykuti_latkep.jpg

http://fejermegye.com/galeria/telepulesek/bakonykuti/bakonykuti001.jpg

Bakonykúti nagyon szép kis falu, sok régi parasztházzal, fából faragott szobrokkal az út mellett. Lakott itt egy időben egy kolléganőm, nem tudom, a volt férje ott van-e még, egyszer jártam is náluk. 
Innentől egy ideig gyönyörűen, sűrűn ki van jelezve a kék útvonal, felvezet a falu fölé egy teljesen összeomlott, régi templomhoz - ekörül szinte minden fán van jelzés, legalább olyan zavarbaejtő, mint amikor sehol sem látni kék sávot. Hatalmas, terebélyes tölgyek mellett haladok el, a völgyben a falu, innen nézve is szép. Újabb szűk ösvény következik sűrű erdőben, nagyon vadregényes, gyönyörű, igazán az erdő mélyén érzem magam. Talán mert ott is vagyok :)
Aztán ennek vége szakad, és ahogy kiérek az erdőből, rögtön elbizonytalanodom. Itt kezdem szidni a bakonyi erdőirtásokat, ott mindenhol sűrű rengetegnek kéne lennie, egyéb előnyei mellett azért is, mert akkor a fákon könnyen lehetne jelzéseket hagyni... Kopár, száraz füves, köves domboldalakra érek, a kilátás szép, meg ők is a maguk nemében, hasonlóan karsztosak, mint Aggtelek volt, bokrokkal - csipkebogyó, kökény, vörös áfonya - és girbegurba kőrisfákkal. De jelzéssel csak ritkán, itt nemegyszer hagyom el a kéket, kopár dombtetőkre kapaszkodom, aztán rájövök, nem kellett volna, szidom magam, hogy nincs nálam tájoló, meg hogy tudom, milyen közel a cél, én meg itt kevergek ezeken a dombokon. Tudom, hogy keresztezni fogok egy műutat, alig várom, az egy jól felismerhető tájékozódási pont lenne.
Megint erdőbe jutok, az erdőszélen rókával találkozom, olyan jó végre életet, erdei vadat látni, az első alkalom eddigi kevés terepfutásom során. Ahogy fák vannak, jelzés is van, és kibukkan a gúttamási bekötőút, hálás vagyok érte.
Innen már csak 3-4 kilométer - számomra is hihetetlen, nem érzem, hogy 18-19 már a lábamban lenne. Időnként fáradt hol ez, hol az a részem, nem mindig akar menni, de mintha ez nem a megtett úttól függene. Azt figyeltem meg, hogy inkább az idegeskedéstől, amikor eltévedek, akkor rögtön fáradok is. Ez is fejben dől el...
Hálás vagyok a Vontató-hegynek, hogy rá már nem kell felfutni, hanem az oldalában kerüli a jelzés. Azért persze itt is eltűnik egyszer, úgyhogy csak elindulok felfelé, tévesen. Hát igen, az ismeretlen terep-faktort hozzá kéne adni a teljesítményhez. Megint megtalálom, futok tovább, völgyben vagyok, tudom, hogy nagyon közel van Fehérvárcsurgó, de egyáltalán nem látok ki innen, se egy templomtorony, semmi, ami vizuálisan utat mutatna. Csak a jelzések meg a térkép, és a tudat, hogy jó irányba tartok.
És megvan a műút, előttem egy rövidke zsákutca, ahová muszáj kifutnom, mert ott a tó, a fehérvárcsurgói víztározó! Csillog a víztükör, sokan horgásznak, én meg örülök, és felhívom Pétert, hogy már közel vagyok! 
http://www.bojlistavak.hu/Fehervarcsurgoi_viztarozo

Persze az a közel sose olyan közel, ahogy az ember hinné: a tóparton magasra vezet egy újabb szűk, kavicsos ösvény, nem tudom, meddig kell kerülni a tavat, jó lenne már megérkezni. És egyszer csak azt hallom, hogy anya! és Regő fut szembe virággal a kezében, hát majdnem elsírtam magam :) Megölelem, fut velem tovább, lépcsőhöz érünk, alatta Csongor és Péter. Megállok, puszik, pár szót váltunk, és Regő kézenfogva fut velem tovább a Becsali kocsmáig, a célig.
Na ez saját fotó :)

Mindennel együtt jó három és fél óra volt az út, de a távot pontosan nem tudom, fogalmam sincs, mennyi pluszt adtam hozzá a tévelygésekkel. A saját órámat hol megállítottam, amikor utat kerestem, hol elfelejtettem, így ez csak majdnem három órát mutat, úgyhogy ráfogom, hogy az ismert táv ezzel az idővel nagyjából pontos lehet. (Az ismert távot a kéktúrás füzetből ismerem.) Pecsételek, és irány haza :) Ja, és ez volt életem leghosszabb távja :)

Táv: 22.6 km     Idő: 2:56:29    Tempó: 7:49 perc/km     Átlag pulzus: 149     Kalóriák: 2383 (megérdemlek egy csokit :) )

2013. szeptember 22., vasárnap

Kicsi kék a Bakonyban

Reggeli közben döntöttük el, mikor is induljunk. Ha most rögtön, akkor nem lesz túl vizes még az erdő? Később a gyerekek evés- és alvásidejét borítanánk fel, még később meg túl késő lenne... Á, menjünk most, annyira azért nincs már reggel. Az első állomás a nagy piros üzlet, ahol elemet lehet kapni a pulzusmérőmbe. Ez megvan, akkor indulás!
Van egy régebben beszerzett kék túrás pecsételőfüzetem, indulás előtt azt is előbányásztam, ha már arra járok, akár szerezhetnék bele pár pecsétet is. Bakonynánán megkeressük a megfelelő kocsmát, nyitva is van, szép piros pecsétet nyomhatok magamnak a füzetembe - az elsőt. Bemelegítek, búcsúpuszik mindenkinek, és indulok. 
A Bakonynána-Tés szakaszon már jártam nagyjából öt, öt és fél éve Marcival, egy csomó emlék tolul fel, de arra például nem emlékszem, hogy hol tér le az út a falu főutcájáról? Azért itt még elég könnyen megtalálom, és pillanatok alatt a Gaja patak gyönyörű szurdokvölgyében vagyok. Az ösvény lassan, de folyamatosan emelkedik, miközben a patakvölgy ugyanebben az ütemben lejt, úgyhogy egyre messzebb kerülök a pataktól, nemsokára a part menti fák lombjától már nem is látom, de végig hallom a csobogását. Hatalmas fák, keskeny ösvény, ideális talaj, ha volt is eső, vagy nem nagyon engedte be az erdő, vagy le is folyt már (Nálunk tegnap jócskán esett.) Gombaillat van, a nap átszűrődik a fák között, már-már arra gondolok, elég lett volna a légáteresztő póló.
Két és fél kilométer Bakonynánától a Római fürdő pihenőhelye és vízesése. Lekapcsolom az órát, itt muszáj egy kicsit nézelődni, sőt, abszolút amatőr sziklamászás is következik.
Forrás: http://www.panoramio.com/photo/1125916

Forrás: http://www.bakonynana.hu/nevezetessegek.html#latnivalok

Forrás: http://www.panoramio.com/photo/23027665

(Igen, egyszer majd nekem is lesz olyan kütyüm, ami mindenre jó, gps-es is és fényképezni is lehet vele... addig kölcsönveszem a fotókat arról, amit láttam. Csak forrásmegjelöléssel!)
A vízesés fölött található a Sobri Jóska barlang, Marcival anno fel is másztunk hozzá, de soha többet. Felfelé még nem is vészes, de emlékszem, hogy lefelé egy halálfélelem volt - nem magam miatt, az ötéves gyerek miatt. Nem tudtam, mire vállalkozom, és azóta, hogy tudom, nem vállalkoznék rá még egyszer. Most a hegyoldalban egy új kopjafát látok... Gyönyörű az erdő és a szurdok, de veszélyes is.
Kigyönyörködtem magam, átkeltem párszor a patakon, bele is kóstoltam egy picit, indulok tovább. Az első olyan emelkedő következik, amibe belesétálok, de nem hosszú, és hamarosan kiérek az erdőből. Murvás úton haladok tovább, egyszer elbizonytalanodom, hogy itt nem kéne jobbra átkelni a patakon? De nem látok jelzést, úgyhogy maradok a murván. Egy idősebb házaspárral találkozom, összeköszönünk, a feleség megkérdezi: "csak nem tájfutó?" és olyan elismerően néz rám. Nagyon jólesik, mondom neki, hogy nem táj, csak terep, ez nem az az igazi tájfutás, én csak megyek előre a kéken :)
Aha, azt hiszem... De hol a kék? Nyílt mezőn futok, nagyon szépek a dimbek-dombok, de nincs nagyon a jelzés kihelyezésére alkalmas fa, kő, vagy bármi. Biztos azért ritkás a jel. Aztán rájövök, hogy nem, valószínűleg ott kellett volna átkelni a patakon, ahol elbizonytalanodtam, de már messze van, mindegy. Később megnézem a térképen, igazából nincs jelentősége, gyakorlatilag egy nyomvonalon és egyforma hosszan megyek a turistajelzéssel, csak a patak másik oldalán. 
Kezdenek szaporodni mellettem a civilizáció jelei: villanyoszlopok, majd lovastanya, valami kis nyaralótelep, és már itt vannak Jásd első házai. Befutok a faluba, keresem a pecsételőhelyet. A kocsma nincs nyitva, de ahogy hátat fordítok az ajtajának, a terasz kerítésén meglátom a kis kék-fehér dobozt, benne a pecsét. Kis ráleheléssel fog is, megvan a második.
Indulnék tovább, de Jásd központjában egyetlen kék jelzést látok, tőle se jobbra, se balra. Nincs más hátra, meg kell kérdezni. A jásdiak nem mutatkoznak nagyon vendégszeretőnek, végül a harmadik próbálkozásomnál egy nagyon kedves bácsi megmenti a falu becsületét, és útba igazít. Kis fahídon kelek át, utána az első fán ott a jelzés. Ápolt, nyírt füvű ösvény vezet be az erdőbe, előttem a túra legkomolyabb emelkedője vezet a Tési-fennsíkra.
Pár lépéssel az erdő széle után meglátom a Siska-kút forrását. Nagyon érdekes forrás, egy kristálytiszta vizű üreg telik folyamatosan vízzel, a felszínén semmi mozgás nem látszik. Ha a mélyedés szélén túlcsordulva nem indulna belőle bővízű kis patak, olyan lenne, mint egy pocsolya egy kőüregben. Vékony fém pózna van leszúrva a partján, rajta hosszú lánccal rögzített csajka - ha már ilyen kedves az invitálás, merítek és iszom egy kortyot a jéghideg forrásvízből.
Megint nagyon szép erdőben járok, felettem néha kibukkannak a mészkősziklák, ezek rejtik a Siska-kúti üregeket. Itt nem nagyon tudok futni, amikor az emelkedő engedi, futok, de nem erőltetem. Felérek egy vízszintesebb részre, padok kínálnak pihenést, ezt most nem veszem igénybe, de a kihelyezett információs táblát elolvasom. 
Hamarosan megint murvás erdei útra érek, és egy irtáson vezet az utam. A jelzés eltűnik, megint gyanús nekem egy jobbra kanyarodó ösvény, de azon sincs kék jel. Térképpel bizonytalankodom, kicsit körülnézek előre-hátra a murvás úton, és mennyire jó, hogy hátrafordultam! Fantasztikus kilátás tárul elém, a Bakony vonulatai előtérben a szápári szélkerekekkel. És végül a kis jobbra kanyarodó ösvény a jó útvonal, csak sajnos magas gazban halad, benyúló szederindák, csalán, itt szúr, ott csíp... Egy-egy bükkfa már van az irtásban, aztán beérek végre megint az erdőbe.
Innen már közel van Tés, a pecsételőhelyhez még ki kell futnom a faluból az aszfaltúton, aztán egy kicsit vissza az erdőbe, de hiába, mert az Alba Regia barlangász kutatóház az erdőből a kerítések miatt nem közelíthető meg. A csőszpusztai úton reggel elhaladtunk mellette, láttuk is a pecsét jelzést, arra érek most ki, és a szomszéd házat megkerülve megérkezem.
Utólag fogalmazgattam magamban, milyen is ez... Olyan meghitt, otthonos érzés, hogy engem itt várnak. A kutatóház ugyan zárva, nincsenek most itt, de akkor is szívesen látnak, bejöhetek a teraszukra, pihenhetnék, falatozhatnék az asztaluknál, még egy esővízzel telt vályú is van, amiben megmosakodhatnék. Az ajtón pedig ott a pecsét, begyűjtöm a harmadikat is, és indulok tovább.
Már újra az erdőben jut eszembe, hogy hát én éhes vagyok, és azt terveztem, Csőszpusztán majd eszem. Na, ezt elfelejtettem, sebaj, nem terveztem nagy evést, csak a kulacsos övem kis zsebében lapuló két mandulás energiaszeletet, ezeket most bekapom menet közben. Széles erdei úton haladok, nagyon az erdő szélén, mellettem jobbról szántóföld. Ide bizony akadálytalanul esett be az eső, hatalmas pocsolyákat kerülgetek, és sokszor a sár miatt kell lassítanom. Várom már, hogy igazán bevigyen az út az erdőbe.
Itt már gyakrabban nézegetem a térképet, erre még sosem jártam, keresem a tájékozódási pontokat: jobbra elhagyom a kék barlang jelzést, ez vezet az Alba Regia barlanghoz. Nem sokkal ezután találkozom a piros sáv és a kék L jelzéssel, utóbbiért egyszer majd vissza kell jönni: a hamuházi erdészháztól vezet a Csikling-várhoz, amit filmen úgy láttam, érdemes megnézni. (Bár most, hogy utólag képeket keresek róla, elbizonytalanodtam, lehet, hogy az nem is ez volt.)
A Hamuház után következik az út egyik legszebb szakasza, nagyon feldob, avarral borított gyönyörű bükkerdő, vízmosásokkal, keskeny, de nagyon kellemes, kanyargós, hullámzó ösvénnyel. Úgy képzelem, ez vezet majd be Kisgyónba, és közben beér a zöld, a piros és a többi jelzés, olyan lesz az érkezés, mint Dobogókőre volt.
De nem, megint egy irtásra és egy kavicsos útra érek ki, jelzés sehol. Sétálok jobbra, balra, megint van egy gyanús ösvény, de nagyon picike, és jó sokáig bemegyek rajta, mégsincs kék jelzés. Már majdnem elkeseredem, hogy hát ez nem igaz, tudom, hogy nagyon közel vagyok, és itt fogok eltévedni...? Térkép alapján egyértelműnek tűnik, hogy a pici ösvényt kell választanom, de ez tényleg nagyon pici. Összeérnek az ágak, minden lépésnél mindkét oldalról csapkodnak, és a fejemet is le kell hajtanom. De aztán meglátom az első nagy bükkfát, és ott a jel! Megint szép az erdő (meg az élet), futok tovább, pár perc múlva egy erdei szentélyhez érkezem, egyszerű fakereszt, padok, egy táblán elgondolkodtató mondatok. Itt-ott már embereket látok, gombásznak néhányan. Az erdei ösvényből földdel lepett aszfaltút lesz, aztán beér egy komolyabb műútba, innen tudom, hogy már nagyon közel vagyok. Elfutok a régi idők tanúja mellett: ütött-kopott kandeláber, felette hiányos betűk: valaha Kisgyón Bánya lehetett a felirat. Előttem az úton egy autó alakja sejlik fel... gyanúsan hasonlít a miénkre, és igen! Ott a családom, és a kétévesnél idősebbek azt kiabálják, hogy kolomp, kolomp :) Innen már csak a kulcsosházig kell elfutnom, a hátuljában, a villanyóraszekrénynél megtalálom - ezúttal nem a pecsétet, hanem előre lepecsételt matricákat. Megérkeztem.


Táv: 16.1 km   Szintemelkedés: 425 méter Idő: 2 óra 9 perc   Tempó: 8:01 perc/km 

2013. szeptember 21., szombat

Pentelei parkerdő

Ez a mai futás olyan, amit a fő blogomba már nem írnék meg. Tulajdonképpen semmi különös, csak egy edzés, és mégis, nekem olyan élmény, amiről érdemes beszámolni. 
Ebéd előtt indultam - a gyerekeknek ez már ebéd után, lefektettem őket aludni, de én már nem ültem le ebédelni, hanem öltöztem és indultam. Párperces autózásra van tőlünk a pentelei parkerdő, ennek ellenére csak egyszer futottam még, és csak az egyik felében, most is kicsit hülyén éreztem magam, hogy autóval megyek futni...? 
A parkerdő a Fehérvárra vezető út két oldalán terül el, az egyiken van egy erdei tornapálya, ott futottam egyszer, meg kirándulni voltunk már a gyerekekkel. A másik oldalán az útról is látszik a piros sáv és kereszt turistajelzés, de ott még sosem voltam. Majd most!
Odaérek, kicsit bemelegítek, és futok egy kört az erdei tornapályán. Két kilométeres kör, a pulzusmérőm pántjában kifogyott az elem, úgyhogy csak az óra van nálam, és csak stopperként üzemel. 13 perc alatt teszem meg a kört, nem mintha számítana, de a végén azért rápillantok, csak a miheztartás végett. Ideális a talaj, látszik, hogy tegnap esett, de már épp annyira felszáradt, hogy nem sáros, de nem is kemény, nagyon finoman ruganyos a talaj. A kör után irány tovább, most kezdődik az izgalmas rész: keresztül az úton, be az erdőbe.
Rövid szakaszon együtt kanyarog a piros sáv és a piros kereszt jelzés, aztán a sáv jobbra leválik. Keskeny, egy ember szélességű ösvény, pár méter után egy kis pihenőhelyhez vezet: kiépített tűzrakóhely, padok. Nagyon szép az erdő, még javarészt zöld, de a földön már sárga levelek. Nagyon tetszik, hogy tudom, milyen közel vannak a környező települések és autóutak, itt mégis egy kicsi, de igazi erdőben futhatok. 
A piros sáv kiér egy szélesebb, autóval is járható erdei útra. Egy szajkó száll fel előttem, megcsodálom, gyönyörű, színes madár. Később valamilyen ragadozómadarat riasztok fel, nem ismerem fel, mert csak a sziluettjét látom hátulról, ahogy alacsonyan vitorlázik előttem az ösvényen. 
Gyönyörködöm az erdőben, nagyon kellemes tempót futok. Itt éppen csak apró emelkedők vannak, gyakorlatilag laposnak számít a terep, néhol átugrok egy-egy kidőlt fát. Sok helyen vannak pihenők, asztal, szék, a jelzés is eltéveszthetetlenül vezet, látszik, hogy gondozott parkerdőben futok. 
Megnéztem előre térképen, tudom, hogy a piros sáv majd beér egy földútra, ahol a jelzés jobbra fordul Fehérvár felé, de nekem balra, Sárpentele felé kell majd mennem. Csak azt nem tudom, honnan fogom felismerni azt a földutat. Jellegzetes T elágazásba érek, szerintem ez lehet az, pont jön két futó Fehérvár felől, a biztonság kedvéért rákérdezek, ők is megerősítenek. Irány a jelöletlen szakasz Sárpentele felé, keresem a piros kereszt jelzést. Tudom, hogy valahol majd balra kell kanyarodnia, nagyon figyelek.
Köves, murvás útra érek, házakat látok a közelben, ez már Sárpentele. Rövid ideig oké, sejtettem, hogy be kell futnom a faluba, de vajon hol lesz a jelzés? Elhagyom a víztornyot és néhány házat, a kis templomnál valószínűleg temetésre gyülekeznek az emberek. Kicsit arrébb megkérdezek egy párt: nem tudják, de ahogy mutatom nekik, merről jöttem, visszafelé meg is látom egy villanyoszlopon a piros keresztet. Érdemes volt megkérdezni :) Még egy kicsit aszfalton vezet az út, mellettem az erdő, hopp, ott nyílik egy ösvény, csak nem arra kell mennem? Belesek, és igen, ott a jelzés.
Hát, ez a piros kereszt még sokkal szebb, mint az idefelé vezető út volt! Nem is gondoltam volna, ide majd elhozom a gyerekeket is. Megint pihenők minden kanyarban, hatalmas kiszáradt fák, egy helyen fakitermelés nyomai. A lábam előtt félreérthetetlen jelei annak, hogy előttem lovasok is jártak erre.
Egyszer csak egy hatalmas, sudár tölgyfán szalagokat pillantok meg. Mi lehet ez? Megállok egy kicsit megnézem. A fatörzsön újnak látszó, házikó alakú faragott fa tábla, egy arckép és a felirat: Guszti fája. A szalagok temetésen használatos szalagok, különféle természetbarát szövetségek, túrázó társaságok búcsúszavaival. Meghatódom, ez egy emlékhely, küldök én is egy köszönést Guszti bácsinak, és itthon utánanézek, mit is láttam.
Pár méterrel a fa után kiszélesedik az erdő, kis tisztás, újabb tűzrakóhely, padok, hatalmas esőbeálló, osztálykirándulásra is alkalmas hely. A szélén szikla:
Forrás: http://www.panoramio.com/photo/57535058

Az esőbeállóban kisebb társaság falatozik, a tisztásról pedig vagy hat ösvény ágazik szét. Megkérdezem, merre megy tovább a piros kereszt, de nem tudják, úgyhogy be-benézek az ösvények elejére, majd megtalálom: egyenesen vezet keresztül a tisztáson. Hamarosan behallatszik az erdőbe az autók zaja. A lábam alatt valami csillan: megtorpanok egy pillanatra, és felveszem az első idén talált vadgesztenyét. Tudom, hogy már közel vagyok. Nemsokára beérek a piros jelzéssel közös szakaszra, innen már egyenesen vezet az utam a műútig. Keresztülfutok rajta, és levezetésképp futok még egy kört az erdei tornapályán. Nagyon kellemes, élvezetes, abszolút nem megerőltető erdei futás volt, finom levegőn és szép környezetben.

Táv: 8.5 km     Idő: 54:54     Tempó: 6:28 perc/km     Kalóriák: 595

Miért Terepnyúl?

Lassan ott tartok, ahol abbahagytam, amikor az Egy boszorka blogot indítottam. Volt öt blogom: egy Marcinak, egy Regőnek, egy kertészkedős, egy konyhás és kreatív, egy olvasónaplós. Aztán megelégeltem, képtelenségnek éreztem öt blogot kezelni, és úgy döntöttem, ez mind én vagyok, tehát legyen egy közös blog, amiben az összes engem érdeklő témáról írhatok. Aztán nem akartam az egyboszorkát túl sok képpel terhelni, így nyitottam egy másik e-mail címmel fotóblogot, mostanában pedig azon rágódtam, hogy ha mindenről írnék, amiről szeretnék (már ha lenne annyi időm) akkor szegény nagyon elmenne futós irányba. És hátha nem érdekli mind a 126 olvasómat (de jó, hogy ennyien vagytok :) ) az összes futóélményem.
Igazából én se írtam volna mindenről, nem is írtam az elmúlt egy évben sem, csak mérföldkövekről. Viszont úgy érzem, és remélem, most kezdődnek az igazi-igazi élmények.
Rátaláltam ugyanis a terepfutásra. És tele tudnám ömlengeni vele a blogot. Eddig azt mondtam magamról, anonim alkoholista vagyok a futás terén, úgy vagyok, mint ők az ivással, csak fordítva. Ők azt mondják, xy vagyok, alkoholista, húsz éve nem iszom. Én meg Timi vagyok, utálok futni, egy éve futok. Na jó, persze nem utáltam végig egy évig, nagyon sok örömet találtam benne, de azt, hogy igazán élvezzem, vigyorogjak közben, és csodáljam, hogy ez milyen jó, a terepfutásban találtam meg. Nem vagyok még tapasztalt: az igazi tereptapasztalatot eddig egy dobogókői futás és a Baradla Trail jelenti - az ezekről szóló beszámolóimat átmásoltam ebbe a blogba. De szeretnék egyre tapasztaltabb lenni, fejlődni is, megismerni sok helyet, útvonalat, bejárni erdőket és mezőket, és mindent leírni, hátha másokat is érdekel, kedvet csinál.
Régebben nagyon szerettem túrázni. Illetve most is szeretek, de hosszú éveket kihagytam. A gyerekkorom után Marci kiskorában volt egy olyan időszak, amikor gyakrabban túráztunk, aztán a kicsik születése óta ez nagyjából elmaradt, bár Péterrel a nyaralásaink, hosszú hétvégéink mindig tartalmaztak ilyesmit is. Most aztán visszatérek az erdőkbe, a turistaútvonalakra, csak éppen már nem bakancsban, hanem futócipőben.

Ja, és hogy miért Terepnyúl? Ezt Péter mondta, amikor a nyakába estem a Baradla Trail céljában. Hogy futok, mint a nyúl, és most már terepen is. Hát ezért :)

2013. szeptember 14., szombat

Baradla Trail - a "mégiscsak futóverseny"

Fuss a föld alatt! - nem kellett több, mint ez a mondat, meg akkor még talán a Vivicitta vagy a Keszthelyi kilométerek lelkesedése - amint megláttam a Baradla Trail nevezési felhívását, azonnal tudtam, hogy nekem ez kell. Nagyon régen neveztem, talán még májusban, sehol sem voltam még a 16 kilométertől, hát még az 500 méteres szintkülönbségtől. És szombat délelőtt mégis ott futottam, a világörökség kellős közepén, az ország legnagyobb, legszebb cseppkőbarlangjában, meg fölötte az Aggteleki-karszton. És még most is csodálkozom, hogy hogy kerültem én ide...?

Felkészülés

Amikor eldöntöttem, hogy nevezek, tudtam, hogy akkor bizony fel kell fejlődnöm 16 kilométerre, sőt, olyan 16 kilométerre, amiben komolyabb szintemelkedés is van. Eleinte nem fogtam fel igazán, mennyi is az az 500 méter, azt gondoltam, a mi falunk is elég dimbes-dombos, összeszedek én itt is annyit. Aha... azóta tudom, hogy lefuthatnék másfél-két maratont ezeken a dombokon, mire meglenne. Olyan gondolat is megfordult a fejemben, hogy nem biztos, hogy külön rá kell edzeni a szintkülönbségre, lehet, hogy elég csak hosszúakat futni, majd meglátjuk. Mindenesetre a runkeeper térkép alapján okosan számol szintemelkedést is, úgyhogy innentől azt is figyeltem.
Július elején sikerült lefutnom 16.8 km-t egyben, akkor az volt életem leghosszabbja, Úrhidán, Szabadbattyánon és Sárszentmihályon át, volt benne olyan emelkedő, amire azt gondoltam, na, ez már kemény, de azért végigfutottam. Itthon néztem a futás adatait: 118 méter szintemelkedés volt benne. Hogy mennyi...? Uramisten, ha ez 118, akkor mégis, mennyi az az 500, és ki bírja azt ki? És hol fogom én azt kipróbálni a verseny előtt...? 
Sajnos a nyár, főleg a kánikulai időszakok nekem nem tettek jót, rosszabbul bírom, mint a telet, de a nem olyan forró napokat kihasználtam, és augusztus 11-én, az egyéves futóévfordulómon lefutottam falun belül a félmaratoni távot. Szintemelkedés: kerek 200 méter. Öt kilométerrel hosszabb a táv, mint a Baradla Trail, jó félórával több volt az időm, mint a szintidő, és csak ennyi emelkedés. Tényleg edzeni kéne már kifejezetten emelkedésre, meg amúgy is, vissza kellene állnom a rendszeres, edzésterv alapján való futásra, gondoltam. Utóbbira hagytam magamnak időt és bíztam az augusztus végi lehűlésben, de az emelkedésen sokat gondolkodtam, aztán Péter segítségét kértem, és neki azonnal volt is pár ötlete. Ezek alapján és Péter segítségével, támogatásával futottam fel a szülinapomon a Bence-hegyre: 14.36 km, két órán belül sikerült, és már 285 méter szintemelkedés. Még mindig nem 500, de növekszik... Nagyon jó élmény volt, számomra hihetetlen teljesítmény önmagamtól, de a versenyhez semmilyen szempontból nem elég. (Nem mintha bárki bármit elvárt volna, én magam sem, csupán azt, hogy felkészülten álljak majd oda.) Szóval, a következő volt a nem is olyan rég posztolt szeptember elsejei dobogókői futás. Tudtam, hogy ez már utolsó nagy erőpróba lesz a verseny előtt, hiszen ilyesmire csak hétvégén van mód, közvetlen a versenyt megelőző hétvégén viszont már nem szabad.
Összesen 18.3 km lett a dobogókői kör, 3 óra 9 perc alatt, 588 méter szintemelkedéssel. És csodálatos élmény, ahogy írtam is, ott éreztem rá igazán a terepfutás ízére. Aztán számolgattam és morfondíroztam. Az már biztos, hogy ha akárhogy is, de képes vagyok ennyit és ennyi emelkedéssel futni, akkor menni fog a Baradla Trail is. Kérdés, hogy milyen idő alatt, és hogy versenynek vegyem-e, vagy csak az élmény kedvéért menjek?
Utóbbi mellett döntöttem. Számolgattam, hogy bár a Baradla bő két kilométerrel rövidebb és 88 méter emelkedéssel kevesebb, mint a dobogókői útvonal, azért mégiscsak három óránál több volt. Ha mondjuk levonom ezeket a különbségeket, meg beleszámítom, hogy versenyen azért mindig ösztönöznek a többiek, akkor mondjuk két és fél óra alatt reális lesz teljesítenem. A szintidő két óra, így aztán felesleges a versenyzésre meg az órára koncentrálnom, jobb lesz arra, hogy milyen helyen futok, nézelődni, csodálkozni, élvezni. Végül ezzel a tervvel is utaztam el.
Az utazás is egy külön szervezés volt, kihasználtuk az alkalmat és csaptunk Péterrel egy majdnem-kettesbenhétvégét, ez az az eset, amikor gyerek nélkül mennél, de a legkisebb még kicsi ahhoz, hogy másra bízd - így aztán Csongort vittük, a két nagyobbat pedig anyukámékra bíztuk. A hétvége versenyen kívüli részéről majd egy másik posztban beszámolok.
Ott volt még annak a kérdése, hogy mit vegyek fel: a barlangban 11 fok lesz, kint meg ki tudja, ha süt a nap, szeptember közepén huszonvalahány fok is lehet. Faggattam a nálam okosabbakat, végül vettem egy technikai felsőt, és körülbelül az összes futócuccomat elvittem magammal, hogy válogathassak :)

A verseny napja

Ködös, hűvös reggelre ébredtünk, talán 8-9 fok volt, azért reméltem, hogy ennél melegebb lesz. A szállásunktól olyan 20 kilométerre volt Aggtelek, én már indulás előtt elkezdtem reggelizni, faltam a müzliszeleteket, izoitalt. Odaérve először a Gömöri Gyümölcsfesztiválba csöppentünk, itt-ott lézengett pár futóruhás, álmos alak, keresgélték a rajtot, mint mi. Péter talált rá a helyes irányra, átvettem a rajtszámomat (134) a rajtcsomagban volt a kifejezetten csinos, zöld póló is a verseny emblémájával és adataival, ezt kell ma kiérdemelni, feladat kitűzve. 
Bemelegítés

Bemelegítettem, okos kérdésekkel zaklattam a szervezőket, mindenfélét eldöntöttem: sapka legyen, fejpánt vagy mindkettő? Hogy vigyem a fejlámpát? Vigyek vizet? Végül sapka lett, a fejlámpát a nyakamba akasztottam és kipróbáltam, nem zötyög futás közben, jöhet így. Vizet pedig nem vittem, tudtam, hogy félúton lesz frissítés, és ilyen hűvös, párás időben nem hiszem, hogy annál gyakrabban lesz rá szükség. De a kulacstartó öv a derekamon volt kulacsok nélkül, a zsebében szőlőcukor, papír zsebkendő.
A rajtban találkoztam Györgyivel, aki az én virtuális edzőm, tanácsadóm - azaz pontosabban nem találkoztunk, hanem leszólítottam, mert megismertem :) Nagyon jó volt végre élőben is látni azt, aki olyan sokat segített nekem, és most már nemcsak virtuálisan :) Megbeszéltük, hogy ő is az élményért jött, meg nézelődni, én is - na, ő azért egy kicsit más tempóban nézelődik :D Nagyon tetszett, hogy nincs chip, nem számolgatnak nettó időt, itt tényleg nem annyira fontos a verseny, mint a városi rendezvényeken.
Bekapcsolták a hangosbemondót, visszaszámlálás, és rajt!
Türkiz felső, fehér sapka, vigyorog és integet :)

Terepen

Ez az Aggteleki-karszt, ez gyönyörű. Már az autóból is csak csodálkoztunk, alig vártam, hogy testközelből lássam, benne lehessek a tájban. Mezei, füves szakasszal kezdődött a pálya, kisebb emelkedőkkel, lejtőkkel, bemelegedni kiváló. 

Aztán elég hamar eljött az első meredekebb, sziklásabb, izgalmasabb néhány méter, ekkor még rövid szakaszon, és lazán futva. Aztán bekanyarodtunk az erdőbe - kicsit a képen is látszik, arrafelé hidegebbek már a napok, korábban őszül, mint itt nálunk, gyönyörű, színes őszi erdőbe futottunk be, először ritkásabban, aztán összeborultak a fejünk fölött a fák. A talaj ideális volt, érezhetően esett egy-két napja, már nem volt sáros, de még puha, kevés avarral borított. Lassanként elnyúlt a mezőny, én tudtam, hogy a tempómhoz képest túlságosan is elöl rajtoltam, úgyhogy jó sokan lehagytak, a számuk alapján elgondoltam, hogy valahol az utolsó negyedben lehetek. Kinéztem magamnak néhány jellegzetes arcot vagy futóruhát, színt, akik ekkor körülöttem voltak, gondoltam, majd hozzájuk lehet viszonyítani később.
Itt, az erdős szakaszon már jöttek komolyabb és hosszabb emelkedők, már bele is gyalogoltam, és nemcsak én. Az első pillanatban kicsit csalódott voltam, úgy szerettem volna végig futni - látszik, hogy nem vagyok egy tapasztalt terepfutó. Dobogókőre ugyan sokat gyalogoltam, de azzal biztattam magam, hogy ott egyfolytában felfelé kellett menni nyolc kilométert, aztán lefelé tízet, itt meg azért kiegyenlítettebb a terep, ezért gondoltam, hogy jó lenne végig futni. Tény, hogy kiegyenlítettebb, de azért csak el kell érni azt az 500 méter szintkülönbséget, szóval simán érthető a belegyaloglás, és a talaj sem mindig hagyja a futást.
Azért a talajra itt még nem lehetett panasz, a lejtőkön már jobban figyelni kellett a lábunk elé, kövek, gyökerek és maga a lejtő, amin nem szabad engedni a rohanás csábításának, mert orra esni elég kellemetlen lehet. Én inkább annak a csábításnak engedtem a lejtőkön, hogy hagyjam visszamenni a pulzusomat 150 köré, alá. Az órát főleg a pulzus miatt nézegettem, 160 fölött már nem kellemes futni, 172 volt a csúcs, igyekeztem lejjebb szorítani, nem erőltetni.
A pálya piros-fehér szalagokkal jól ki volt jelölve, de azért az élesebb kanyaroknál, eltévedésre okot adó helyeknél segítők is álltak, akik ráadásul hajráztak és lelkesítettek is. Egy emelkedő teteje felé gyalogolva hallottam, hogy az előttem haladót biztatják, erre én is futni kezdtem, addigra már abbahagyták, biztos gondolták, hogy én is hallottam az előzőt... persze, de annyira kellett egy kis biztatás, mutattam a kezemmel, hogy rajta, nekem is :) és nagyon belehúztak, tapsoltak és buzdítottak, hogy én is nagyon bele tudtam húzni.

Nagyon vártam már a barlangbejáratot, nem emlékeztem a korábban látott térképről, hogy mennyi futás után is következik? Itt-ott turistáknak kihelyezett táblákat láttam, azok alapján próbáltam felmérni, milyen messze lehet még. Jött megint egy nyíltabb szakasz - már tudom, karsztbokorerdő volt - megcsodáltam a rengeteg zuzmót a bokrokon, aztán visszakanyarodtunk az erdőbe. Még futottunk, meg még, meg gyalogoltunk is, azért gyalogolva is igyekeztem elég gyors lenni, nem sétálgatni és semmiképpen sem megállni, és végül meghallottam a kolompszót. A jósvafői barlangbejáratnál kolompolt egy kedves segítő, és ezzel tudtunkra adta, hogy már itt a barlangbejárat, jön a legizgalmasabb rész.
Óriások terme

Hát, az is volt. Utólag jöttem rá, hogy nekem a barlangi szakasz, mint futás, szinte ki is esett, és nem értettem, hogy lehetek utána már kilenc kilométeren túl...? Hát úgy, hogy a barlang maga 2.3 km volt, de az nekem nem egy futóverseny részeként maradt meg, hanem hatalmas élményként. 
Fel a fejlámpát, le a kiépített úton, vigyázzunk, mert csúszik, ezt mondták... és sokáig csak kőfalak, nagy sziklák, mikor kezdődnek már a cseppkövek? Aztán megláttam az elsőt, és utána egyre a többit, a ritkásan megvilágított folyosókon, a fejlámpák fényében sejtelmes és gyönyörű alakokat. Elkapott a flow: hogy én itt futok...?? Hihetetlen! Vigyorogva mentem, szerintem hangosan fel is kacagtam, a fejem csóváltam. Ilyen nincs :) Az Óriások termébe érve felfelé bámulva, forogva futottam, meg is kérdezte egy segítő, hogy adjon esetleg egy széket? Köszöntem szépen, bizony szívesen nézelődtem volna még alaposabban :) Később hallottam, hogy közvetlen mögöttem nagyon közeledik egy futó, próbáltam is kihúzódni, hadd előzzön, de azt mondta, á, nem előz, fognak még úgyis eleget előzgetni. Egyetértően mondtam, én itt bizony nem sietek, nézelődöm - erre azt felelte, ő arra nem ér rá, és mégis megelőzött. Értem én, mégiscsak futóverseny, na de itt sietni...? Úgy sajnáltam, amikor a vége felé mondta egy szervező, hogy már csak négyszáz méter...
A végére maradt a nagy erőpróba: 280 lépcső felfelé. Na az kemény volt. Meg sem próbáltam felfutni rajta, de azt elhatároztam, hogy nem állok meg. Nem látni a tetejét, a magas páratartalomban, a futók zihálásában csak a ködöt láttam magasan a fejem felett, és hogy ott valahol, a ködben mennek felettem a többiek... 
Vöröstói lépcsők

Aztán megcsillant a fény az alagút, azaz a lépcső végén, és azt is tudtam, hogy itt vár a frissítés. Ledöntöttem három pohár vizet, nem is tudtam, hogy ilyen szomjas vagyok, de nagyon jólesett. Banánfalatokat is ettem, kicsit megálltam, ez most nem olyan frissítés volt, mint amikor városi versenyen asztal mellett lefutva kortyoltam. Itt mondták, hogy már túl vagyunk a felén, az órám ekkor 1:07-et mutatott - eddig nem is nagyon néztem - felcsillant a remény, hogy talán van még esélyem a szintidőt elérni. Csak persze a hátralevő 7 kilométeren jóval fáradtabb leszek, mint a már megtett kilencen...
Indulás tovább, ekkor már szemerkélt az eső, de abszolút nem zavart. A barlangból kijőve kicsit fáztam: talán a benti magas páratartalom csapódott le, izzadtam is, meg is álltam a frissítésnél, reméltem, beválik a technikai ruha, és hamar átmelegszem. Így is lett, teljesen megszáradt, az eső nem is látszott rajta, és csak néhány méter fázásra emlékszem.
Nagyon nagy élményt hozott egy biciklis srác: őt már láttam az első sziklásabb résznél is szurkolni. Képes volt a mezőny elhaladta után közúton áttekerni a vöröstói kijárathoz, ott várni a futókat, és számolni: azzal jött szembe, hogy "ha jól számoltam, a 147. vagy" :) Meglepetésemben csak rávágtam, hogy az jó! - és tényleg, ez a középmezőny vége, én meg itt azt hittem, körülbelül az utolsó tízben vagyok. Ő nagyon sokat adott nekem, itt megint eljött az élményen túl a "mégiscsak verseny": ha ilyen jó helyen vagyok, akkor hajrá, húzzunk bele, meg kéne tartani, vagy lehet ez még akár jobb is.
Azért a lelkesedés a lábamnak nem mindig volt elég, egy karsztos, enyhe, de hosszú emelkedőn megint gyalogoltam, figyeltem az előttem haladókat, melyikünk bírja majd jobban? Ha ők elkezdenek futni, nekem is kéne. Most tényleg az az érzésem volt, hogy a lábam nem akarja, nem fáj, nem is igazán fáradt, de valahogy olyan merev, jó neki ez a gyaloglás, nincs kedve futni. Aztán ahogy ment lejjebb a pulzusom, mégiscsak meggondolta magát a lábam, 152-es pulzusnál magától elindult, pedig én le akartam vinni 150 alá :)
Innentől két dolog küzdött bennem: az érzés, hogy van esélyem a szintidőre, illetve hogy nem szabad erőltetni, pulzust figyelve kéne menni. Legtöbbször a lábam döntött, hogy melyiket szeretné, és sokszor szerette volna a második, lassabb verziót. Volt ebben a visszaútban már szenvedés is, akaraterő, és nagyon sokat merítettem a körülöttem lévő gyönyörű tájból, az erdőből és abból a meglepő felfedezésemből, hogy abszolút nem zavar az eső.
A kanyarban újra ott állt a két buzdító srác, akiknek az elején jeleztem, hogy én is kérek a hajrából :) ebből tudtam, hogy már nem lehetek messze. Innentől úgy nézegettem az órámat, hogy "ha sikerül a két óra, akkor már csak húsz perc" persze sosem tudtam pontosan, hány kilométernél vagyok, és mennyi még az esélyem a két órára. Azért látszik az, ami végig eszembe ötlött, hogy "mégiscsak verseny", mert tényleg, őszintén azzal indultam el, hogy nem érdekel az idő, nem tervezek szintidőn belül futni - de amikor kiderült, hogy van rá esély, mégiscsak érdekelni kezdett. És a társak visznek magukkal.
Az erdőn kívül már látszott az eső hátránya: csúszni kezdett a vörös, agyagos talaj, óvatosan kellett lépni. Itt már árgus szemekkel néztem: az elején ez a benyúló ág milyen messze volt? ez vajon hányadik kanyar? ezt a sziklát láttam már...? Előttem egy idősebb úriember Pétfürdő feliratú pólóban, meg egy hosszú barna copfos lány. Ha nagyon belehúznék, őket talán megelőzhetném. De belehúzni...? én, itt? mibe? Nincs már erőm...
Erre hirtelen kolompszót hallok. Á nem, ez nem lehet az, jól hallok? De igen, tényleg kolompolnak. Aztán meghallom a hangosbemondó átszűrődő hangját. Lassan kezdem kivenni is a szavakat, neveket, amiket mond. Rajtszámokat. Üdvözli a futókat a célban, név szerint, egyesével.
Szárnyakat kapok. Úgy kerülöm el a lányt és a pétfürdői bácsit, mintha repülnék. Imádom a kolompolást. Milyen jó, hogy a kolompoló és még két-három lelkes drukker kiállt a cél előtti dombra! A célt itt még nem látni, kanyar és domb is takarja, de őket igen! Fújtatok, mint egy versenyló, úgy érzem, száguldok. Kit érdekel már a szintidő... A nevemet hallom, igen, a célban vagyok, azért ránézek a nagy piros órára, átfutok a kapun és esem a fényképező Péter nyakába. Zihálok. Megérkeztem.
A hivatalos célfotó az órával :)

Ezt Györgyi fotózta, mosolygós érkezés :)

Ez meg a mindent elmondó... másodpercekkel a nyakba érkezés előtt

A verseny után

Kifulladva és boldogan nem is tudom, mit mondok hirtelen Péternek, Györgyi gratulál, én elfelejtek neki gratulálni, de az időeredményét azért megkérdezem, egy negyedóra van közöttünk. Pont gondoltam rá negyedórával ezelőtt, hogy már biztos a célban van :) Megállítom a saját órámat, ez 2:00:44-et mutat, de nem tökmindegy, hogy két óra vagy két óra két perc? Így is, úgy is két óra, mondjuk, hogy megvan a szintidő, de még ha nincs is meg, félórával jobbat teljesítettem, mint amit vártam magamtól, 7:30 perces kilométereket mentem átlagosan :) És a célban vizet kapok, meg sós mogyorót, kólát és egy doboz gyümölcsös sört. És Csongor alszik az autóban, ezért Péter ott tudott lenni a célban, ölelni tudott és fotózni. Sőt videózni.

Megkeresem a zuhanyozót, ez az egyik legjobb a futásban meg a versenyekben, a melegvízes zuhany utána. Kis öltözői csevej alakul ki, megbeszéljük, mi lányok, hogy milyen jó terepfutni. És zuhany után az új, Baradla Trailes zöld pólónkat vesszük fel. Mert kiérdemeltük :)

2013. szeptember 1., vasárnap

Dobogókő

Úgy készültem erre a futásra, mint egy versenyre. Napokkal előtte olyan izgalom volt a gyomromban, ha rágondoltam, hogy uramisten, ott fogok futni...
Az ötlet Pétertől származik. Miután felfutottam a Bence-hegyre, kerestem még valamilyen lehetőséget, ahol több szintemelkedést tudok összeszedni, mert a versenyen majd 500 métert kell legyűrnöm... Erre javasolta Péter Dobogókőt, ami neki a szíve csücske, nekem meg alatta Dömös. Dobogókő tengerszint feletti magassága 699 méter, Dömösé 110, így ha sikerül, 589 métert fogok emelkedni nagyjából nyolc kilométer futással. Kinéztük a megfelelő turistaútvonalat, ami nem vezet át sem a Rám-szakadékon, sem a Vadállóköveken, futható a terep, a faluból indul és a csúcsra ér. Péter vett nekem térképet is, én meg őszi futónadrágot, energiaszeleteket és energiaitalt, futófejlámpát - azt már a baradlai versenyre - és rájöttem, hogy a kulacstartó övem csípőn is viselhető, és úgy kényelmes, nem csúszkál és nagyon praktikus. Makulátlanra szőrtelenítettem a lábamat, és felkentem a harci - piros és csillámos - körömlakkomat, amit a tesómtól kaptam a szülinapomra.
Edzés tekintetében a Bence-hegy óta hosszabbat nem futottam, de szigorúan csináltam a heti három futás, két keresztedzés, két pihenő menetrendet. Volt egy bő nyolc kilométeres futásom és több rövidebb, több biciklizésem és tornám. Pénteken, a nagy kihívás előtt egy pihenőnapot tartottam, majd szombaton hajnalban keltünk, ettünk valamit, a gyerekeket szinte az ágyból tettük az autóba (azért felöltöztetve) és indulás.
Dömösön megálltunk a hajóállomásnál a parton, addigra megittam az egyik energiaitalt, magamhoz vettem némi ennivalót, zsebkendőt, a kulacsaimat, telefont, térképet, egy szál virágot, bemelegítettem, megmártottam a kezemet a folyóban, és indulás. A gyerekek (csak a két kicsi volt velünk) Péterrel maradtak, kavicsokat dobáltak a Dunába, nézték a hajókat és a túlparton a vonatokat.


Reggeliztek is, meg ki tudja, milyen fiús programokkal töltötték még a délelőttöt, amelyek keretében a kicsik kellőképp kiakasztották a nagyot (az apjukat :) ) majd feljöttek autóval Dobogókőre.
Eközben én? Már a bemelegítésnél láttam, hogy nem jó ez így, nagyon izgulok. Itthon a bemelegítéssel szoktam 100 köré feltornászni a pulzusomat, ott az alap volt valami 118. Ahogy elindultam, szinte rögtön 150-160 köré ugrott, úgy nehéz futni is, meg nem is lehet bírni nyolc kilométert ennyi emelkedéssel. Nagyon sok emlékkel teli nekem ez az út, már a hajóállomással, a Duna-parttal, magával a faluval kezdve. Mennyit kacsáztunk, mennyit néztük mi is a hajókat, vonatokat, mint most a fiaim... Aztán a főút, itt érkeztünk mindig Mamáékkal a busszal, itt a körtefa alatt szálltunk le, a bolt, a promenád... Szóval már a házunkig csordultig teltem nosztalgiával.
Aztán a ház. Egy fekete és egy fehér puli őrzi most, ami egészen különös: nekünk is volt Siófokon fekete-fehér pulipárosunk. Ablakok cserélve, a kertben kocsibeálló kialakítva, látszik, hogy dolgoznak rajta, szeretik, jó, hogy megvették. Tovább meredeken fel, a temető felé. Én Dömösre soha nem megyek egy szál virág nélkül, és anélkül, hogy bemennék a temetőbe Mamához és Dédipapához. Mert Mama minden ünnepen azt mondta, neki elég ajándékba egy szál virág... Az is olyan szimbolikus, hogy most ebből az úrhidai kertből viszek a siófoki, de Dömösön nyugvó mamámnak egy szál virágot, amit az ő már sosem ismert dédunokáinak a nagymamája nevelt...
A temetőhöz felvezető macskaköves úton már belegyaloglok. Ciki, de nagyon meredek, és az egekben a pulzusom. Mindegy, idő nem számít. A temető előtt le is állítom az órát, bemegyek, nyomok vizet a kéék "falu kútjából" a kitett flakonokba, meglocsolom a sírra ültetett növényeket, megsimogatom a fejfát, köszönök Mamának és Papának, az úrhidai virágszálat a sírra teszem. Körülnézek: a dömösi temető a világ legszebb, legnyugalmasabb helye.
Forrás: http://www.panoramio.com/photo/89942438

Nehezen, de elköszönök, mondom Mamáéknak, hogy az a tervem, hogy felfutok Dobogókőre, segítsenek. Bekapcsolom az órát, és irány tovább.
A prépostsági romok. Valahol mélyen apukám fél pár papucsát rejtik. Gyerekkoromban még csak egy romhalmaz volt, nem volt szabad odamennünk, és egyszer beleesett az a bizonyos papucs. Mert azért felnőtt kísérettel odamentünk... :) Aztán, már engedéllyel és hivatalosan ott voltunk a feltárt prépostság ünnepélyes megnyitóján. Vadkerítés húzódik mellette, átvezet rajta a turistaút, falétrás átkelővel. Túráztam már párszor, de sose voltam még ilyenen, tetszik :) Gyerekkoromban kerítés se volt, és esküdni mernék, hogy egy sokkal nagyobb kanyarral tért be az út az erdőbe... Erre mentünk Papával legtöbbször az erdőre, ő mindig így mondta. Közel a Csaja-patak forrása, ott sosem mulasztottunk el inni, most nem kanyarodom be.
Az erdei út háromfelé ágazik, szerintem változtatgatják a turistaútvonalat, hogy ne mindig ugyanazt a szakaszt terhelje a forgalom, mert úgy emlékeztem, a legfelső ágon kell menni, de nem, a legalsón. Valahol mégis ugyanoda lyukadok ki, mint régen Papával, megismerem az utat, nemsokára elérem a bányát. Itt már mindig nyafogtunk, és örültünk, hogy pihenhetünk, aztán két perc ücsörgés után a legkülönfélébb kövekre másztunk fel, míg Papa, aki persze addig sem nyafogott, leült egy nagy kőre és elszívott egy cigit. Szinte látom... Máskor felvitt a bánya tetejére is, ehhez kicsit tovább kellett menni, és valahol egyszer csak bevágott az erdőbe. Fogalmam sincs, honnan tudta, hol kell...
Most hol gyalogolok, hol futok, elég sok a gyaloglás. Az út folyamatosan emelkedik - nem is tehet mást, hatszáz métert kell megtennie felfelé, a pulzusom 160 fölött, ha alámegy, akkor futok, meg ha kicsit vízszintesebb a terep. Sajnálom a gyaloglást, de ahhoz, hogy itt végig fussak, még fejlődnöm kell, ezt beismerem. Azért az átlag kirándulókat gyalogolva is megelőzöm.
Körtvélyes. Nagy tisztás, ide is kirándultunk, vezetett hozzá külön sárga jelzés, ezt elhagyták, hiszen a dobogókői út úgyis erre megy, vagy másfelé jön talán a sárga? Mindegy, itt vagyok, régen voltak vadetetők, esőbeálló, most magasles van és szénabálák letéve. És hihetetlen kilátás. Látom a dobogókői tévétornyot, légvonalban közel van, de jó magasan fölöttem. Pedig már én is olyan magasan vagyok, hegyvonulatok vannak alattam, szerintem jócskán átlátok Szlovákiába, pedig elég párás a levegő, felhős az ég. Innentől ismeretlen tájakon járok, nem emlékszem, hogy gyerekkoromban ennél tovább kirándultunk volna, elköszönök Papától és az emlékektől. Tovább, tovább.
Beazonosítom a térképen, hogy merre járok, keresztezek egy aszfaltos erdei utat, sms Péternek, hogy tudja, hol tartok. Nemsokára egy nagyon meredek, kitett hegyoldal következik, ezt láttam a térképen a szintvonalakból, számítottam rá... Előtte megint átmászom egy vadkerítésen, aztán kapaszkodom felfelé, futásra itt esély sincs, viszont tudom, hogy ha felérek, akkor túl vagyok a Szakó-nyergen, és onnantól már csak olyan száz méter a szintkülönbség, enyhébb az emelkedő. Meg-megállok a kaptatón, csodálatos a kilátás, Dobogókő már nem is látszik, túl közel van, de a másik irány...!
Kereszteződés, becsatlakozik a zöld karika és a Mária-út jelzése is, együtt megyünk tovább. A Toft Gyula-obeliszk megtréfál, nagy sziklák mellett futok el, neki egy szép fakorlátnak... hoppá, vége az útnak, most merre? Valahol elhagytam a jelzést. Visszafordulok, meglátom, de arra lejt... Nem baj, biztos lejtenie is kell, majd visszanyerem a magasságot. Aha, elég hamar: a kereszteződésig futok vissza a lejtőn, míg rájövök, hogy itt már jártam, ugyanazt a jelzést néztem, amin az előbb felfelé mentem a sziklákhoz. Vissza felfelé... és árgus szemekkel keresem a piros jelzést, valahol el kell kanyarodjon. Megvan: meredek szerpentinen visz fel a szikla tetejére, ott az obeliszk. Huhh, ez kemény volt, de innentől egyenesebb az út.
Hegedűs-bérc, itt is kellene lenni egy obeliszknek, jó tájékozódási pont lenne, de nem látom. Egyre ismerősebb a környék, nagyon közel van Dobogókő, bár pontosan nem tudom felmérni, térkép alapján két-három kilométert gondolok. Amikor időnként kilátok a fák között, látom a Dunát, a Szent Mihály-hegyet szemben, egyszer hangosan fel is kiáltok, annyira szép.
Növekedik a népsűrűség, jönnek szembe a Dobogókőről induló túrázók. Balról becsatlakozik a zöld jelzés a Rám-szakadékból. Ott a Rezső-kilátópont, az már szinte a cél, körbefutom, hogy meggyőződjek róla, tényleg az, aminek gondolom. Átfutok a táltoskapun. Mindjárt itt a csúcs.
Azt hittem, hogy nem is lesz eufória, mert olyan sokat gyalogoltam, igazából fáradt se nagyon vagyok. De mégis elkap az érzés, itt vagyok, fenn vagyok, feljöttem, ha belegyalogolva is, de megcsináltam! Dömös-Dobogókő, másfél óra. Megérintem a csúcsot jelző alappontot, felnézek a zászlóra, megnézem a táblát, amely szerint 699 méteren vagyok. Aztamindenit... Kinézek a kilátóból.
Ahogy picit kifújtam magam, felhívom a családot. Még jönnek felfelé a szerpentinen, úgyhogy elmondhatom magamról, hogy előbb értem fel futva, mint ők kocsival. Na jó, azt ne számoljuk, mennyivel később indultak. Iszom, töltök friss vizet, a turistaházban elmegyek vécére, és meg is érkeztek. Csúcsfotó.
Tényleg ott voltam. Azt már el kell higgyétek, hogy futottam is :)

Nem időzünk sokat, egy-egy puszi mindenkinek, Regő sajnos hisztis, én indulok tovább. Megkeresem a piros háromszög jelzést, és hajrá. Eleinte kényelmesen lehet futni, széles, jól kijelzett erdei út, az országos kékkel együtt halad. Aztán a kék lassan el-elveszti a piros háromszöget, én meg bizonytalankodom, de mindg megtalálom azért. Határozottan felismerhető kereszteződés után leválok a kékről, és sziklás, szűk, meredek ösvényen ereszkedem, sokszor egyáltalán nem futható. Tudom, hogy lefelé egész biztosan többet fogok futni, mint felfelé, és gyorsabb is leszek, de észnél kell lenni, sokszor az ereszkedés a nehezebb. Mindenesetre nagyon szép az erdő és az út.
Ritkásabb, bokrosabb részre érek, a térkép alapján itt már lassan el kéne hagynom a piros háromszöget, és rátérnem a sima pirosra, látok is egy balra lekanyarodó ösvényt, de jelöletlen. Ha továbbmegyek egyenesen, létra nélküli vadkerítésbe ütközöm. Szerencsére jön egy túrázó, tanácsot kérek, szerinte a jelöletlen ösvény az, ami nekem kell, bemerészkedem és tényleg, kicsit később ott a jel. Nemsokára megint erdőben és nagyon meredek, nagyon sziklás, izgalmas terepen haladok lefelé, aminek az alján ott a Királykút-forrás és a piros jelzés. Megvan!
Rákanyarodok, megint hosszasan kényelmesen tudok futni. És csak csodálkozom, nem is tudom leírni, mennyire gyönyörű, vadregényes az erdő és ez az útvonal. Hatalmas fák, zúgó bükkök, kövek és vízmosások. Elszomorodom, mert nagyon sok száraz patakmedren vágok át, és apró vízmosásokon, amiken látszik, hogy csak tavasszal az áradáskor vagy a legutóbbi zivatar alkalmával keletkeztek, de most szárazak. Hol a víz...? Hiányzik nagyon.
Egyszer csak elkap a boldogság. Az az igazi, fergeteges, féktelen, de mégis mély és áradó öröm, hogy én itt vagyok, itt lehetek, itt futok, órákat töltök az erdőben, és pont itt, ezen a számomra olyan sokat jelentő környéken, míg a szerelmem a gyerekeinkre vigyáz valahol a közelben. Hogy egyedül vagyok itt a levegővel, a fákkal, a természettel, és ez összeadódik a futás flow-érzésével. Majdnem elsírom magam, annyira boldog vagyok.
Figyelnem kell a lábam elé, mély szurdokvölgy van alattam, és nagyon keskeny ösvényen lépkedek. Ahogy lenézek, egyszer csak ott a víz! Ideért a Rám-szakadékból a patak. A szélzúgásba, madárcsicsergésbe patakcsobogás vegyül, hát kell ennél több? Az út kiszélesedik, és határozottan a patak felé tart, egy ideig együtt megy a jelzés a kijelölt erdei kerékpárúttal, ott nagyon jót, tempósat futok. Aztán hirtelen balra letér róla, és meredeken ereszkedik a szurdokvölgybe, szerintem itt már olyan 14 kilométer körül járhatok, a jobb vádlim nem is tolerálja a hirtelen fékezést, és csendesen elkezd begörcsölni, még csak picit. Gyorsan bekapok egy szőlőcukrot - van az övemben, ez már vagy a negyedik - picit megmasszírozom, és óvatosan ereszkedem. Rettentően élvezem a vadregényes patakvölgyet.
Tovább kanyarog a piros jelzés, egyszer csak átvisz a patakon, imádom! Az első alkalommal, amikor a vízig visz, iszom egy kortyot - életem legfinomabb korty vize volt ez a friss, kristálytiszta forrásvíz ennyi hegyi futás után.
Nincs már nagyon mit ragozni, az út visz, gyönyörűbbnél gyönyörűbb, ide vissza kell jönnünk egyszer együtt túrázva is. Vagy megrendezhetnénk ezt a futást évente. Itt a Rám-szakadék bejárata, becsatlakozik a zöld jelzés, majd a Lukács-árokból érkező sárga. Már hallok emberi hangokat, nemsokára kiérek a cserkésztáborhoz. (Csalódás, felveri a gaz és az alacsony bozót, a vécék és a konyhaépület kidőlt-bedőlt... nagy kár érte.)
Azért fel vagyok dobva, ezek megint ismerős helyek, a kápolnához vezető ösvény, maga a Szentfa-kápolna, néha kisétáltunk Mamával, hoztunk egy csokor virágot... A keresztmamáék házánál ér ki az ösvény a kocsiútra, ez már a falu széle, itt vannak az első házak. Most esik le, hogy miért hívják Királykút utcának: ha elég ideig megy egyenesen az ember, a Királykút-forráshoz ér Dobogókő alatt, ahol a piros jelzés kezdődik.
Már csak a Duna-partra kell leérnem a kempingnél. Megint elönt az érzés: akárhogy is, akármilyen is, de nekem egyszer kell egy ház Dömösön.
Futok az utcákon, a nagyi háza felé, át a főúton, a patak mellett, a kemping utcáján, már ott a folyó, nagy kövek a parton, nehezen járható, de lemegyek a vízig, ha addig élek is... leérek, belemártom a kezem, óra megáll: megérkeztem. Célfotó.

Péterrel csak összecsapjuk a tenyerünket, a szavak később jönnek. Regő még mindig hisztis, éhesek, a kempingben akarunk ebédelni, megérdeklődöm, még zuhanyozni is lehet, fantasztikus. Felfrissülve eszünk, még egy alkoholmentes sör is jár, és mesélem az élményeket.
Ide érkeztem

Kicsit még követ gyűjtünk, dobálóznak, fotózok, egy követ emlékbe magammal is hozok. 
Repül a kő...

Mekkora víz :)

Aztán indulunk. Csongor hamar elalszik hátul, Regő egyáltalán nem, pedig nagyon korán kelt ő is. Csacsog, játszik, már nem is hisztis. Én meg mesélem, ami eszembe jut, és gyönyörködöm az agyamból feltoluló képeken. Cikáznak a gondolatok.
Talán a táv miatt, de most az az érzés, hogy úristen, én ezt megcsinálom, előbb leesett, mint a múltkor a Bence-hegyen. Elhittem, és annak a tudatában érkeztem a partra, hogy igen, felfutottam (és másztam) Dobogókőre. Meg le. A Baradla Trail, ha nem is leszek szintidőn belül, most már sikerülni fog, tudom, hogy meg tudom csinálni az 500 méter szintemelkedést. És sokkal többet szeretnék terepen futni, fantasztikus élmény, tudom, hogy ez az én igazi világom.
18,3 kilométer, 3 óra 9 perc 53 másodperc, 2700 kalória, 588 méter szintemelkedés. Dobogókő.