Balaton Félmaraton párban

Újra egy futóverseny. Idén nem túloztam el :) a szinte már szokásosnak mondható tavaszi események megvoltak azzal a különbséggel, hogy a kaposvári félmaratont a Gánt Trailre cseréltem. Aztán jött a VTM, majd a Gerecse50, majd szeptemberig semmi. Ez persze így nem igaz, túrák nyáron is voltak, de futóversenyek nem. Szeptember elején futottam 11 km-t a Veszprém Félmaratonon, tök jó volt, de aztán derékfájás, sérülés és egyszerűen a motivációhiány is visszatartott a futástól. Még ekkortájt írt rám Juci, hogy futna novemberben egy félmaratont, de hasonló gondokkal küszködik. Visszakérdeztem, miért nem futja valakivel párban? Mire ő is, hogy jönnék-e vele :) hát lehet egy ilyen felkérésre nemet mondani? 

Na persze ettől nem kezdtem rohamtempóban többet futni :) megvolt az éves nagy cél, a Pálos70, utána megérdemelt pihenés jött, aztán az őszi szünet. Ott kezdtem el az idő szorítását érezni, most már tényleg futni kéne, mindjárt november! El is kezdtem újra most már tényleg, és a versenyig feledzettem magam annyira, hogy egy nem gyors, de stabil 10 kilométer menjen. El is határoztuk, hogy nem versenynek tekintjük majd, hanem örömfutásnak, időeredmény nem számít. 

Én szokás szerint Siófokról mentem és Marci jött velem szurkolni. Jucival is hamarosan találkoztunk, addig átvettük a rajtcsomagot, dumáltunk, ő átöltözött, még egy meleg teát is megittunk, aztán már menni kellett a rajtba. Ebben könnyen megegyeztünk már korábban: Juci futja az első kört, én nem szeretem a rajt előtti izgulós perceket, viszont szeretek célba érni. Ez a kép a rajt előtt készült rólunk:

Elfutottam Jucival a rajtzónáig, integetés, puszi, drukkolás és elindultak! Több hullám volt, Marcival pont megtaláltuk a váltózónát és tudtunk integetni, amikor ott szaladt el Juci, aztán előrementünk 3 kilométerhez. Utána már nem nagyon mertem keresni, hogy hol tudnánk még szurkolni, kicsit lementünk a partra, melegítgettem, aztán vissza a váltózónába.

Imádom az őszi, ködös, párás Balatont is, alig vártam, hogy a parton futhassak. Ehhez még egy csomót szurkoltunk a célban az első kört teljesítőknek, néztük az órát, tippelgettünk Marcival, hogy mikor érkezik Juci, aztán már ott is volt! Szélesen mosolyogva szaladt felém, nyújtotta a váltóbotot, és már indultam is. Az eleje meglepően könnyen, dinamikusan ment, vitt a lendület és a Siófokon futok...! - érzés :) azért azt rögtön éreztem a combomban ezzel együtt is, hogy a bemelegítés nemvolt tökéletes, de szerencsére nem a tempó a fontos most. Néhány kilométer után nekem is ott szurkolt Juci immár a családjával kiegészülve, és Marci is :) aztán lassú és számomra meglepően csendes és unalmas kilométerek következtek a hétvégi házak és apartmanok között. Nagyon szeretem ezt a környéket, de most valahogy annyira nem volt versenyhangulat! Megismerkedtem viszont a facebookról már ismert Kisházi família fejével (#erikaférje avagy Running parents címszavak alatt könnyebben megtalálható) és pár kilométert együtt koptattunk. A frissítőpontokon ettem, ittam, semmit nem szabad kihagyni, ha már befizettem a nevezési díjat :) aztán végre leértünk a partra, ezt már szeretem!

A nagy lendület után a 9-10.kilométernél jött egy kis holtpont, olyan fura volt, hogy 10 kilométernél már csak 500 méterre van a cél, pedig még a parton futunk. Valahogy ettől olyan érzésem lett, mintha nem bírnám végig, és kedvem támadt belesétálni, de ellenálltam, azt pedig tudtam tapasztalatból, hogy a legvégére előjön mélyről is az erő a befutáshoz. Perceken belül ott volt az utolsó két kanyar, sűrűsödtek az útvonal mellett a szurkolók, ismerősöket is láttam, pacsiztam is, aztán a célegyenesben megint ott voltak Juciék is. Jött az utolsó sprint, és behoztam a csapatot! Az időm nem világszám, de az adott edzettségi szintemen pont elégedett lehettem az 1:08-cal. Futottunk egy jót és ez a lényeg :) Az érmeket is én vehettem át, így megadatott, hogy Juciét én akaszthassam büszkén a nyakába :)

Nagyon jó volt ez így, a félmaraton sok lett volna most, ezt pedig öröm volt teljesíteni, és a társaság és az együtt töltött idő is ajándék volt :) Most már csak fenn kell tartani a futást, mert előttem állnak a következő tavaszi célok - ezekről majd később.

Évzáró-évnyitó poszt

Annyira kevés időm van a rendes blogírásra, hogy nagyon. De nem akarom ezt a blogot hanyagolni, úgyhogy most gyorsan összeírtam magamnak a ki nem posztolt terepfutásokat, túrákat, és készítek róluk egy gyors összefoglalót pár képpel. Kivéve a Naszály trailt, mert az külön posztot érdemel.

Tehát időrendben, az első, amiről nem írtam, a márciusi Országfutás volt, amit terepen szerettem volna teljesíteni, 20 kilométert. Nem mentem messze, csak ide a Velencei-hegységbe, a tópartról indultam Pákozdról, a Szúnyog-szigettől, és Pázmándon lyukadtam ki. Főleg a piros sáv és háromszög jelzéseken futottam, és csodákat láttam, sose jártam még ezeken a részeken. Szép erdők, dombok, patakok, virágok, két forrás is, ingókövek - megtaláltam a Likas-követ is - majd a végén Nadap után némi aszfalt és szőlőhegy után a meglepetés, a pázmándi sziklák: eddig fogalmam se volt róla, hogy itt olyan komoly sziklaalakzatok vannak, hogy sziklamászók is gyakorolnak rajtuk, mint épp az ottjártunkkor is. A tetejükön aztán elég menő célfotó készülhetett :) Pár kép innen:

Likas-kő

Pázmándi szőlőhegyek

Az utolsó előtti fotó a meglepetés: a célban, a pázmándi szikláknál jöttem rá, hogy ez a Velencei-hegységi piros túra, aminek nagy részét most lefutottam, de többször letértem róla más jelzésre. Érdemes lesz egyszer egyben is végigjárni. - Országfutás Pákozd - Pázmánd 20.34 km, 464 m szint

A következő egy rövidebb, 12 kilométeres futás volt a Vértesben, de olyan szép, lenyűgöző és kevésbé ismert helyen, hogy kicsit talán sajnálom is megemlíteni. El ne árasszák a turisták :) A Vértesi Panoráma tanösvény Csákberényből indul a vadászati és erdészeti múzeum mögül, és mindössze 5 km, úgyhogy gyerekekkel is kényelmesen bejárható. Az eleje emelkedik, van benne nem túl szép, szántóföldes rész is, de aztán kiér a dombtetőkre, és kanyarogva elvezet egy olyan völgy fölé, egy kilátópontra, ahonnan hosszasan lehet csodálni a Vértes belsejét. Tökéletes csend, nyugalom és a szemközti domboldalon legelésző őzek... Ha az ember kicsodálkozta magát, továbbindul, és beér egy annyira mély, sötét völgybe, hogy talán még félni is eszébe jut... de akkor szarvast lát közelről, és már el is felejti a félelmet a csodálkozástól. Szinte észre sem veszi, már kint is van újra a múzeum mögött. Mivel nekem ennél több kilométer kellett aznap, átfutottam a falun és a másik oldalán elterülő, csodás kilátást nyújtó kopasz dombokon nyargalásztam fel és alá. - Vértesi Panoráma Tanösvény 12,01 km, 290 m szint  (Fotókat sajnos nem találtam)

Május közepén Zamárdi fölött futottam 22 kilométert terepen. Azt tudtam, hogy ott van a közelben a töreki Cinege tanösvény, ahhoz kerestem még plusz útvonalat, hogy kiadja ezt a távot. Zamárdin belül aszfaltos, murvás utcákon indultam, de elég hamar felértem a falu régi, magasabb régióiba, majd onnan ki az erdőbe. Ha jól emlékszem, Kő-hegynek hívták a kis csúcsot, ahová felértem, kicsit lejjebb egy vaskereszt volt a tájékozódási pont, majd a falu tetején egy szép új kilátó. Innen nem kanyarodtam még vissza a falu felé, hanem a másik irányban futottam keresztül a fenti utcákon, érintettem a Szamár-kőt, majd átfutottam Töreki felé, ahol rátértem a Cinege tanösvényre, és kiegészítettem a tavak között a távomat, hogy az autóhoz visszaérve meglegyen a 22 kilométer. - Zamárdi-Töreki 22.33 km, 277 m szint (Fotók ehhez sincsenek)

Nyáron egy anyajegyműtét utáni futástól való eltiltás alatt az egyetlen megmozdulásom a Gerecse Trailen való önkénteskedés utáni szalagbontás volt, ez egy 6 km-es túra volt Marcival és Mónival, én nem futottam bele, Móni igen. Majd Péterrel mentünk el a Csillagporos Vasparipa túra 7 kilométeres távjára, ami egy éjszakai túra a Bakonyban, Porva-Csesznekről indulva és Vinyére érkezve, de a rövid táv miatt csillagporral nemigen találkoztunk nyár közepén - bár a naplemente gyönyörű volt - mi még utána bementünk egy kicsit a már tényleg sötét Cuha-szurdokba.

Július utolsó hetében egy fantasztikus hetet töltöttünk a Zemplénben, én még sosem jártam arra (vagy legfeljebb osztálykirándulás-szinten) és szerelem lett belőle. Szinte mindennap túráztunk rövideket a gyerekekkel, felmásztunk a Nagy-Milicre is, voltunk a füzéri várban, szerintem életreszóló élményeket szereztünk. Majdnem minden reggel futottam is, a vágáshutai Kispartól és Nagypartról csodáltam meg a hajnali ködöket. A forró nyárban kifogtuk talán az egyetlen hetet, amikor túrázásra, kirándulásra alkalmas volt az időjárás. Innen már vannak képeim :)

Jánosvára kilátó

Reggeli ködök

Megyer-hegyi tengerszem

Esti ködök

Füzér

Felfelé a Nagy-Milicre

Kilátás a Kis-Milicről

Azután a nyár végén még lett Péterrel egy hétvégénk anyukámnak köszönhetően, és elszöktünk a Börzsönybe. Az első napot végigtúráztuk, Nagybörzsönyből felmásztunk a Nagy-Hideg-hegyre, onnan a Csóványosra, majd vissza a Nagy-Hideg-hegyre és egy másik útvonalon le. 25 km volt 1252 méter szinttel, és gyönyörű. Másnap csak kisvasutaztunk és Márianosztra fölött sétáltunk egy kicsit. Végül a nyarat a már posztolt szülinapi futással és túrával zártuk.

Az ősz beköszöntével rám újabb műtét várt, de előtte még futottam a Wizzair félmaratonon, nem voltam gyors, de ezt a versenyt most az élvezetnek szántam, és így is lett, kellemeset, örömtelit futottam, végigvigyorogtam és pacsiztam mindenkivel. Ezt az érmet megérdemeltem, aztán másnap befeküdtem a kórházba. Futásból megint kihagytam egy hónapot, és utána is csak lassan, fokozatosan kezdtem újra, illetve megváltam az edzőmtől. Rájöttem, hogy egyszerűen nem tesz nekem jót, nem egyformán működünk vele, nem passzolunk. Hálás vagyok azért, amit a segítségével elértem és amit tanultam tőle, de az, hogy a mozgás igazából az előző műtét óta eltelt edző nélkül, de nem sport nélkül töltött időszakban okozott örömet, ez sokat mondott nekem.

Szóval a műtét után szépen feltornáztam magam apránként tíz kilométer fölé, az őszi Országfutáson tíz kilométert vállaltam, amit Marcival teljesítettem. Nem terep volt, de nagyon szép útvonal Ságvárról Nyimbe és vissza. Ahogy ez ment, amilyen tempóval, jólesően tudtam futni, abból arra következtettem, hogy jöhetnek újra a hosszabb távok, és így a november végre ismét a Kéken talált. 

Mivel a szülinapomon sikerült befejeznem a Kék pilis-visegrádi-hegységi szakaszát, és leértem a Dunához, most a hozzánk közelebb eső másik végénél, Bakonybéltől folytattam. A leggyönyörűbb őszi időben, ragyogó őszi erdőben futottam egy félmaratont Városlőd-Kislődig, míg Péter a gyerekekkel a Sobri Jóska kalandpark utolsó nyitvatartási napját élvezte. Erről itt vannak fotók facebook-olvasóknak. A nap poénja az volt, hogy miután a kalandparktól hazaindultunk, Csongor méltatlankodva jegyezte meg, hogy hiszen nem is túráztunk, úgyhogy Litérnél megálltunk, és megmásztuk a gyerekekkel a Mogyorós-hegyet.  - OKT Bakonybél-Városlőd-Kislőd vá. 21.8 km, 512 m szint

Egy hétre rá volt a FehérVárPalota teljesítménytúra, ahová eredetileg Péterrel szerettem volna menni a 40 km-es távra, de egyikünk sem érezte úgy, hogy ezt jól bírná. Én a műtét miatt, ő nemrég volt beteg. De túrázni akartunk mindenképpen, így pályabejárást tartottunk: megnéztük az úrkúti őskarsztot, majd onnan túráztunk a kéken Városlőd-Kislődig (ez a szakasz visszafelé, és tovább Nagyvázsonyig lesz a következő lefutott szakaszom) majd egy tanösvény-jelzésen vissza Úrkútra. 14 km volt, és ha lehet még szebb az őszi erdő, mint egy héttel azelőtt, akkor bizony most még szebb volt. 

Úrkúti őskarszt

Úrkútról autózva haza útbaejtettük a Miklós Pál-hegyi kilátót, ezzel még két-három kilométert adva a túrához. Régóta izgatja a fantáziámat a Veszprém körüli hegyeken a földből kinőtt több új kilátó, ezzel egyet kipipáltunk :) Jó kis futóterep lesz máskorra.

November sűrű volt, a következő hétvégén volt a Balaton Maraton, ahol én egy félmaratont (2:16, életem harmadik legjobbja) Marci pedig 14 kilométert futott. Ez volt az eddigi leghosszabb versenye, iszonyat büszke vagyok rá!

November 22. pedig a Naszály Trail, ami, mint már mondtam, külön posztot érdemel. Számomra a futóév megkoronázása, a hab a tortán, jövőre is ott leszek. Az utolsó hétvégét pedig két barátnőmmel Dobogókőn töltöttem, Dettivel mindkét nap futottunk az erdőben, hármasban pedig hóban, szélben túráztunk egyet a Thirring-körúton, amit már nagyon régen meg akartam nézni.

Mivel a novembert keményre terveztem, a decembert szándékoltan lazára, illetve befelé fordulósra, a családdal foglalkozósra. Sokkal kevesebbet futottam, mint máskor, és nem is nagyon hiányzott, jólesett a pihenés ezen a téren. Viszont amikor már elmúlt az ünnep, az ország pedig hetek óta ködben ült, és minden futóismerősöm a felülről fotózott ködpaplant mutogatta boldogan, úgy éreztem, ez nekem is kell, a köd fölé kell futnom. Nem akartam nagyon messze menni, reméltem, hogy elég, ha a közeli, alacsonyabb hegyeknél maradok - és elég is lett, a Várpalota fölötti Baglyas-hegyre futottam fel Csórról indulva. Eleinte akkora ködben jártam, hogy az orromig sem láttam, majd elértem a ködhatárt, és ragyogó napsütésben futhattam, de a magasság és a körülöttem lévő dombok egyelőre nem hagyták, hogy felülről nézzem a ködöt. Aztán a  Baglyas oldalában már fülig ért a szám a látványtól, a tetőn pedig nagyon boldog voltam, fenn voltam a felhők fölött, az ég kék volt és a hajamat fújta a szél. Sok időt töltöttem a csúcson és sokat fotóztam. - Csór-Baglyas-Csór 13 km, 348 m szint

Na, hát ez, meg amit rendesen kiposztoltam, ez volt a terepfutós-túrázós 2015. Hogy mik a tervek az új évre? Rengeteg van, ha leírnám, kiderülne, hogy máris túlterveztem az évet. Aszfaltversenyek, terepversenyek, kezdő triatlon, kék túra, piros túra, teljesítménytúrák. Jó lesz? :)

Szezonnyitó - ilyen volt Kaposvár

Tavaly a Kaposvár Dombjai Farsangi Félmaraton volt az első versenyem, szenvedős, kemény félmaraton, a végén kifulladva csak lerogyni tudtam az első padra. Ahogy megláttam, hogy megnyílt a nevezés idénre, már le is csaptam rá. Nagyon jó hangulatú és szép verseny, kigondoltam, hogy hagyományt kéne teremteni abból, hogy ott nyitom a versenyszezont.

Aztán persze jöttek a szokásos nyűgeink, ez már hagyomány minden verseny előtt. Most nem a gyerekek lettek betegek, hanem Péter, pedig olyan szépen le volt szervezve, hogy gyerekek a mamánál, ketten megyünk, most majd tud nekem szurkolni és vár a célban... Plusz az előző napokban leesett Kaposváron 35 centi hó, a hétvégére meg beígérték az erős szelet. Ez nem a futás miatt aggasztott, hanem az oda- és visszajutás miatt. Osztottunk-szoroztunk, kitaláltunk alternatív lehetőségeket, vonatot, mindenfélét, az utolsó pillanatig ott volt, hogy nem megyek, nézegettem a tavalyi érmet, hogy ez olyan szép, kell nekem idén is... Aztán végül úgy döntöttünk, hogy elindulok, ha tényleg hófúvás lesz és veszélyes útszakasz, akkor meg visszafordulok. Öltözködés közben úgy gondoltam, és hangot is adtam neki, hogy én erre a versenyre többet nem megyek, ez a stressz nekem nem hiányzik...

Az út rendben volt, bár már a szomszéd faluban elkezdett havazni, és nem sokkal Kaposvár előttig abba sem hagyta, viszont a szél nem fújt. Ha jól emlékszem, mínusz egy-két fok volt. A reggeli stressz elmúlt, hogy rendben megérkeztem, már tudtam, hogy lefutom és jó lesz. Felmentem Ágihoz, találkoztam Henivel és a híres Szimba kutyussal, aztán együtt indultunk a rajtba. Sok időnk most nem volt, az időjárás miatt nem érkeztünk korán, ne kelljen sokáig ott ácsorognunk. Készült pár before fotó, aztán beálltam a rajtba, jó hátra, mert tavaly elfutottam az elejét, idén semmiképp sem akartam. A célom a tavalyi időt egy picit megjavítani: 2:21 helyett legalább 2:20-at futni, és okosabban beosztani az időt, az erőt. Tavaly elrohantam az elején, a végén meg majd'meghaltam, ezt most nem kéne.

Mögöttem Feriék, valaki elolvasta a pólómat és megkérdezte: mit keres egy terepnyúl aszfalton...? Mire lenéztem a lábam alá, és megvolt a válasz: ez nem aszfalt! Vagy tíz centis, letaposott, keményre fagyott havon rajtoltunk.

Verseny előtt, lényeg a köröm :)

Rajt I.

Rajt II.

Sikerült nem elfutni az elejét, jól éreztem magam, az is jólesett, hogy már ismert pályán vagyok. Tavaly például az első lassú, hosszú emelkedőre azt hittem, hogy az már az öt dombból az első, aztán jól meglepődtem, de idén tudtam, mire számítsak. Az is egy elhatározás volt bennem, hogy az ötből négy dombot megfutok, ez tavaly, elsőre is sikerült, igaz ugyan, hogy teljesen kidőltem a végére, de most majd jobban beosztom az erőmet.

Aztán a harmadik dombon ez megdőlt: ott kellett (volna) kemény jégen felfutni, hát, abba inkább belegyalogoltam. A talaj a pálya legnagyobb részén letaposott, kemény hó volt, de volt itt minden: latyak, hókása, sónedves burkolat, aszfalt, jég, friss hó... tényleg nem egy aszfaltverseny. Képek közben:

Hallgattam közben a runkeeper jelentését a telefonon, jó kis tempót tartottam, a 15. kilométerig 6:30 körülit, nagyon elégedett voltam magammal, már csak 5-6 kilométer, és ha így marad, bőven megvan a javítás a tavalyihoz képest. Csak hát jön az ötödik domb, az utolsó, amit eleve nem is terveztem futósra. 

Nagyon jó hangulatú volt az egész futás, a frissítőpontokon jelmezesek, víz, izo, banán és cukor, mindent kihasználtam, az időjárás miatt jólesett volna hideg víz helyett valami meleg ital, de nem tudom, hogy oldották volna meg. Ami tavalyhoz képest egy kicsit hiányzott, az a lakosság biztatása: tavaly a nyolc fokban és tavaszi napsütésben mindenhol szólt a nyitott ablakokból és az autókból a Kaposvár Most rádió, küldték a futós zenéket és drukkoltak. Most, gondolom, a hideg miatt, ez sokkal ritkább volt, de persze ez érthető. A legjobb szurkolói pont egy óriás hóembernél volt, azzal a felirattal: "A hideg tesz keménnyé! - mondta a hóember". Ez azt hiszem, az idei verseny mottójává is vált :)

Rippl-Rónai villa

Szánkódomb

Na, hát jött az ötödik domb, teljesen fel voltam rá készülve, jól éreztem magam, nem voltam fáradt, elkezdtem felfelé is kocogni. Nem sokáig tartott, mély hó volt, szűken járható ösvénnyel, sok feltorlódott emberrel. Igyekeztem gyorsgyalogolni, előztem is többször, tiszta büszke voltam magamra, aztán feltámadt a szél. Valamennyi korábban is fújdogált, de most felerősödött, és itt fenn a havat is könnyebben fújta. Igazi Delta-érzés volt, amikor a felkapott porhavat az arcunkba fújta, vagy az ágakról a nyakunkba zúdította.

Megláttam a dombtetőt, ott a kápolna, akkor ezzel a nehezén túl is vagyunk, gondoltam, és nekikezdtem boldogan a futásnak, itt már sík, könnyebb lesz. De valahogy jobban megállt a síkon a hó is, mély hóba lépve egymás után kétszer is elestem, úgyhogy inkább gyalogoltam a lépcsőig, azon meg kifejezetten óvatosan lépkedtem lefelé. Tavaly csak nedves volt, lehetett rajta óvatosan lefelé kocogni (vaslépcső korláttal) de idén havas, csúszós. Leérve már tényleg tudtam újra futni, egy ideig egy Mahartos futóval haladtam együtt, kiderült, hogy közös ismerőseink is vannak. Úgy éreztem, lassú futással kipihenem az emelkedőt, de visszanézve azért jó kis tempós futás volt az, így a 17-18. kilométer környékén. Jött még két frissítőpont, közvetlen a domb után Péter Attila apukája pálinkával, abból nem kértem, meg azt hiszem, az utolsónál se frissítettem, hidegben nem volt annyi igényem folyadékra. A Kapos mellett a város felé tartó szakaszon észrevettem, hogy egy apró kavics, ami valószínűleg valamelyik latyakosabb részen került a cipőmbe, most szépen befészkelődött a belső talpélem alá. Egy ideig együtt futottam vele, gondoltam, már kibírom az a pár kilométert így is, de aztán 19 körül inkább mégis megálltam kirázni a cipőmet, zavart. Kicsit későn, mert sikerült egy kis vízhólyagot összehoznia a kavicsnak, de az már nem zavart a futásban, miután a kavicstól megszabadultam.

Jól meglepődtem, hogy milyen sokat rontott az időmön a domb. Kicsúsztam a 6:40-es átlagos céltempómból jócskán, és tudtam, hogy már egyszerűen nincs elég kilométer előttem ahhoz, hogy a teljes futás átlagtempóját jelentősen gyorsítsam. Azért még a 2:20 meglehet! Megláttam a vasúti felüljárót, emlékszem, tavaly ezen a szakaszon nagyon szenvedtem és frusztrált az érmekkel a nyakukban szembejövők látványa, hogy ők bezzeg már túl vannak rajta. Most nem, most azt éreztem a láttukon, hogy de jó, közel a cél.

A felüljáró aljában Ági várta Henit Szimbával, integettem, fotózott. Gondoltam, bele kéne húzni, jó lenne egy tempósabb célegyenest futni, de ahogy besüvített a cél a házak közé, söpörte le a tetőkről a havat, inkább lelassított. Kár, hogy akkor nem fotózott be valaki a cél utcájába, látványos lett volna. Aztán előttem volt a cél, befutottam, bemondtak, nyakamba akasztották az érmet és öröm, boldogság.

Félrehúzódtam, felhívtam Pétert, örültünk egy kicsit, reméltem, hogy Ági gyorsan ideér a pulcsimmal, mert tudtam, hogy ugyanabban a ruhában, ami a verseny alatt rajtam volt, így megállva a szélben hamar fázni fogok. Sorba álltam forró teáért, és közben oda is ért, én meg közben Henit fotóztam a célban. Felvettem a pulcsit, és jött még pár kép:

Ugye milyen szép :)

A gyönyörű érmet látva, meg persze a verseny hangulata miatt is, mégis inkább visszavontam, amit reggel morogtam: biztos, hogy ha egy mód van rá, jövőre is ott leszek, és Kaposváron nyitom a szezont!

A célból aztán hamar visszaindultunk Ágiékhoz, Ákos fantasztikus gulyáslevessel várt, és még forró fürdőt is kaptunk. Aztán én már akartam nagyon hazaindulni, ki tudja, milyen idő lesz, hiszen most már tényleg fúj a szél, meg a gyerekek is várnak a mamánál. Henit és Szimbát elvittem Siófokig, jót beszélgettünk, Szimba meg tényleg édes.

És a jutalom:

Ja, az idő megjavítása nem sikerült, 29 másodperccel futottam rosszabbat, mint tavaly :) de azt hiszem, az időjárási- és talajviszonyok ismeretében ez akár javításnak is nevezhető :) kicsit morogtam a másodpercek miatt magamban, aztán győzött az elégedettség, és a lényeg, a jobb idő- és erőbeosztás sikerült, feleannyira se purcantam ki, mint tavaly.

Kaposvár Dombjai Farsangi Félmaraton     21.1 km     380 m szint     2:21:50     6:53 perc/km