Alpannonia 42

Az Alpannonia egy hosszútávú túraútvonal Y alakban, két helyről indul Ausztriában: Fischbachból és Semmeringből, majd a két útvonal viszonylag hamar találkozik és aztán Kőszegig vezetik a túrázót. Két évvel ezelőtt Velemben töltöttük a gyerekekkel az őszi szünetet, akkor olvastam róla először, és persze rögtön felkerült a "majd egyszer megcsinálom" listámra. Azt, hogy teljesítménytúrát is szerveznek az útvonal egy részén, csak idén tudtam meg, de azonnal betettem a naptárba, ráadásul számomra a szervező neve is garancia volt. A leghosszabb, 42 kilométeres távot választottam, bár nagyon tetszett a 33-as is, aminek az a különlegessége, hogy végig a kéken megy, be lehet rajta fejezni a klasszikus OKT-t és el lehet kezdeni a DDK-t. A 42-nek meg az 1682 méter szintkülönbség a specialitása, általában egy ötvenes túrában sincs ennyi szint, sőt még a 77 kilométeres Vérkörben sem, tehát lehetett tudni, hogy ennyi szintet ilyen távra összehozni, az egy kemény túra lesz.

Köszeg jó messze van tőlünk, úgyhogy 3:50-kor keltem és két és fél órát autóztam hátamban a napkeltével, ami már önmagában kellőképpen fárasztó. Vezetés közben el is fogyasztottam egy kólát, de Szombathelynél egy kávéra is meg kellett állnom egy benzinkútnál, ennek következtében én, aki amúgy zöldteával indulok reggelente, semmi drasztikus, úgy felpörögtem, hogy az első kilométereken a fő cél volt a cukortöbblet leadása. A rajt simán ment, attól eltekintve, hogy egy órával később, mint akartam - a kávé miatti megállás és a parkolási nehézségek okán. Néhány városi utcán át egész hamar kiértünk Kőszeg szélére, és egyből belecsaptunk a lecsóba a szintemelkedést tekintve - a Kálváriával kezdtünk. Hát, elolvastam párszor, mi is történt Jézussal az egyes állomásokon, mire felértem a Kálvária templomhoz, ahol egy önellenőrző pontot és szép kilátást találtam. Az egész túrán jó sűrűn voltak elhelyezve a pontok, öt kilométer volt a legnagyobb távolság kettő között, és ezt nagyon szerettem, még ha ember nem is volt minden ponton. Jó volt ilyen rövidebb szakaszokra bontani az egészet.

Rajt után a köszegi utcákon

Jurisics vár

Koronaőrző bunker

Kálvária templom

A Kálvária templomtól még egy kis emelkedő következett, kitérés a nagyon közeli trianoni kereszthez újabb kilátással, majd tovább a Pintér-tetőre, újabb kilátást csodálni. Itt már 500 méter felett járunk, ez már hivatalosan is hegy. Aztán ezt a magasságot szépen elveszítve leereszkedünk a Hétforráshoz, itt két éve, a gyerekekkel jártam először. A pecsételős papíromon az szerepel, hogy önellenőrző pont, de van személyzet, pecsétet kapok, iszom a hét közül Álmos vezér forrásából, és nekigyürkőzöm a túra egyik legkeményebb kaptatójának, fel az Óház tetőre.

Hétforrás

Kilátás az Óház-tetőről

Újabb pecsétet gyűjtök be, mellé müzliszelet, és a kilátást sem hagyom ki - még elég párás, de már halványan kezd derengeni a nap. Üzenek haza, hogy merre járok, aztán irány nagyjából szintben a Vörös-kereszt felé, ami nem meglepő módon egy vörösre mázolt kereszt pár paddal, túrautak és erdei kerékpárút csomópontjában. Kicsit keresgélem, hogy a sok közül melyik is az enyém, majd lefelé indulok a kerékpárúton. Ez a túra egyik legszebb szakaszaként maradt meg bennem: itt sütött ki a nap 9-10 kilométer környékén, és az erdő valami csodálatos volt. Sűrű bükkösben egyre sötétebb erdőben ereszkedem lefelé, a kerékpárutat már elhagytam az Alpannonia jelzés kedvéért, amin leérek a Szikla-forráshoz. Meglepően nagy szikla áll ott egy Mária-képpel, alatta bővizű forrás fakad, iszom és megyek tovább a szép, sötét erdőben. Lassan, kellemesen emelkedik az út, egyre jobban besüt a nap, az erdő egyszerűen gyönyörűséges, főleg bükk, helyenként fenyőfoltok, mohás, füves ösvény a lábam alatt és időről időre szép kilátás Ausztria felé.

Gyönyörű erdő

Aztán aszfaltra érek, az itiner szerint rövid, nekem kicsit más az elképzelésem a rövid szakaszról, és lassan lehet, hogy új túracipő is kéne... szóval hosszú aszfaltos szakasz, végre megnézem a Stájer-házakat, nem sokszor jártam erre, de akkor is mindig csak kiírva láttam, hogy merre vannak. Szépek, felújítottak, régebbiekre számítottam. Haladok tovább és várom, hogy mikor hagyhatom végre el az aszfaltot, bár amikor ez a pillanat elérkezik, tudom, hogy az emelkedés is erősebbre fog váltani. 713 méter magasra kell feljutnom a Hörmann-forráshoz. Az órám kis tévedéssel mutatja a szintet, jó, hogy rá hagyatkozhatom, a piramis technikával haladok felfelé, és amikor megállok pihegni, mindig ellenőrzöm, hogy hány méteren vagyok. Kemény kaptató és meleg is van, de viszonylag hamar felérek, és egy fán látom a biztató feliratot: ellenőrző pont 30 méter. Azt már féllábon is :) Izot kapunk friss forrásvízből, nagyon jólesik, két pohárral is kérek, aztán még a forrásból is iszom.

Hörmann forrás

A kedves pontőr kérdezi, hogy tudom-e, kiről kapta a forrás a nevét, pihenésképpen elolvasom Hörmann kapitány történetét, aztán nekivágok az Írottkőre vezető emelkedőnek. Tanösvénytáblák kísérnek a környékbeli településekről, piramistechnika helyett most ezeknél állok meg, bár a meredekség nem mindig igényelné, de úgy vagyok vele, hogy ha módomban áll, szeretek többet megtudni a környékről, ahol éppen járok.
Egy ideje már éhes vagyok, úgy terveztem, hogy délre felérek Írottkőre és ott eszem, ez pár perc eltéréssel sikerült is. Pecsétet és gélt kapok, nagyjából ötven méterre átsétálok Ausztriába a névadó írott kőhöz, aztán vissza a kilátóhoz, és körbenézek fentről is.

A túra legcukibb része: az Írottkőre felérő és onnan lefelé induló ösvény utolsó méterein a fákon, az esőbeállón a következő üdvözlő üzenet fogad:

Kérdeztem a csúcson, hogy tudják-e, kinek szól, de egyelőre nem derült ki.
Indulok lefelé, Bozsok felé, ez már a DDK. Rövid ideig ismerős terep, két éve Marcival is erre indultunk, de aztán mi elkanyarodtunk Velem felé. Most az elágazástól ismeretlen úton, patakvölgyben, nagyon szép erdőben haladok lefelé, kicsit kezd túl sok is lenni a lejtésből, mert tudom, hogy Bozsok előtt még a Kalapos-kő is jön, az pedig ennél azért magasabban lesz... Végül újra elágazunk, hosszan megyünk a határsávon a zöld jelzésen, ez már emelkedik, majd marad csak a kék, és itt már ismerős is az út. Kalapos-kőnél önellenőrző pont, röviden megcsodálom a köveket -  nincs két éve, hogy a tetejükön ülve uzsonnáztak a gyerekeim - aztán irány lefelé. Az itiner szerint hipp-hopp itt kéne legyen Bozsok, de a kék még egy csomót csalinkázik, aztán a faluban is hosszan vezet. Kezdek morcos lenni és türelmetlen, de ennyire már ismerem magam: ez sóhiány. Remélem lesz sós harapnivaló is, de ha nem, nálam is van. Szerencsére zsíros kenyér, olívaolajos hagyma, paradicsom fogad, eszem és sózom, málnaszörpöt és limonádét is legördítek mellé, fenséges lakoma. A pontőr lányok közvéleményt kutatnak: érdekelne-e egy 120 kilométeres egynapos túra végig az Alpannonia fő vonulatán? Hát persze! Majd feledzem magam 120-ra sok szinttel, de az ötlet jó.

Kalapos-kövek

Bozsok

Erőre kapva indulok tovább, át Velembe, ezt az utat ismerem. Mégis meglepetés ér egész hamar, egy terven felüli frissítőpont. Mivel az itineren szerepel egy meglepetés EP is, megkérdezem őket, de nem ők azok, ők osztrákok és az Írottkő Runde résztvevőit frissítik. Nem néztem utána a rendezvénynek, de a következő néhány kilométeren nagyon sok terepfutó, bringás, nordic walkingos és kutyás túrázó jön szembe. Kicsit elbeszélgetünk a pontőrökkel és adnak nekem ropit :)
Velembe nagyon hamar beérek, tájékoztatom Pétert a haladásomról, pecsételek a kocsmában, kicsit bizonytalankodom, hogy utána jobbra vagy balra, természetesen felfelé. Ha kérdés merül fel, mindig a felfelé a válasz :)  Itt futok össze először azzal a csapattal, akikkel a hátralévő részen kerülgetjük egymást, végül szinte együtt is érkezünk majd be.
Velem már nagyjából 28 kilométernél van, a túra felén még Kalapos-kő előtt túl voltunk, a szintemelkedésnek viszont a nagyobbik felét letudtuk addigra. Ennek ellenére nem szabad abba a hibába esni, hogy azt gondoljuk, a második fele a kevesebb szinttel majd könnyebb lesz. Én például nem néztem meg alaposabban az itinerben lévő térképet, és mivel a Szent Vid-hegyen nem volt ellenőrzőpont, azt gondoltam, oda nem is megyünk fel. Tévedés volt - de hát hogy lehetne ezen a környéken ezt a hegyet kihagyni? Szóval Velemen átgyalogolva nekivágunk az emelkedőnek.

Velem, Hősök kapuja

Kilátás a Szent Vidtől

Szent Vid

Erről beszéltem az előbb - hát nem könnyű. Az itiner szerint 3.1 kilométeren 364 méter szintet kell leküzdeni a Hörmann parkolóig, ez azért jó kis erőpróba. A kápolna az első állomás, ami után kellemesebb, enyhébb terep következik, én kitérek megnézni a kéktúra-emlékművet is, aztán újra meredeken felfelé.

Amit én a Kőszegi hegységben legjobban csodálok, az az ásványvilág, a kőzetek. Csodákon lépdelünk, de tényleg. Csillog a talpam alatt a kristályos pala, szerte hevernek a csillogó fehér kövek, az egyik túratárs szerint hegyikristályok. Most az emelkedőn felfelé kaptatva van alkalmam a lábam elé nézve tüzetesen tanulmányozni őket. Aztán végre-valahára felérek a Hörmann parkolóba, de ha azt hiszem, innentől már csak lefelé, akkor tévedtem: fel a Kendig-gerincre, majd a Kendig-csúcsra is. Kopár dombokon haladunk Ausztria és Magyarország között, mindkét oldalra lenyűgöző kilátással - sajnos a fák hiánya miatt, amiről erdészeti tábla is tájékoztat. Végre megpillantom a Schneeberg tömbjét is a távolban.

A Kendig-csúcs után aztán már tényleg lefelé, valami fura katonai létesítmények mellett haladunk el, itt már végérvényesen egy csapatba verődve a Velemen említett túratársakkal, beszélgetve. Majdnem bezárjuk a kört a délelőtt látott Vörös keresztnél, de még előtte elkanyarodunk, és hopp, egy önellenőrző pontnál isteni finom almákat találunk ládában kirakva a túrázók részére. A legjobb, pont erre volt most szükségem. Innen már nemsokára szőlőhegyekre érünk, ez már Kőszeg-külső, a távolban látszik a Ság-hegy és a Somló, és szelídgesztenye is van, ahogy az az Alpokalján dukál:

Hamarosan aszfaltútra érünk, házak közé, és jön a Kőszeg tábla is, de a túrának még koránt sincs vége, az ízlésemnek megfelelőnél hosszabb és emelkedősebb aszfalt a Szulejmán kilátóhoz vezet, ahonnan még egyszer megtekinthetjük a város panorámáját:

Még egy lépcsőzés lefelé - pont ez hiányzott a lábamnak - aztán egy hangulatos pici utca vezet be a városba, ahol már tényleg csak egy rövid séta, és a várudvaron ott ülnek a pontőrök. Az órámat pont 9:59-nél leállítva lépek eléjük, gratuláció, oklevél, kitűző, személyesen is megismerkedem a szervező Kálmánnal, aki még fotókat is készít:

Kicsit nyúzott vagyok, régen volt már hajnai 3:50 és még vár rám legalább 2.5 óra autózás, úgyhogy csak pár szót váltok a túratársakkal, megköszönöm a túrát és indulok is az autóhoz. A szemben lévő étterem gulyáslevest kínál, jaj mennyire kívánom, de most nem ülhetek be rá, majd főzök magamnak holnap. Irány hazafelé! Útközben a 87-es út mellett még megállok lefotózni a Kőszegi-hegységet a naplementében.

Gyönyörű és élvezetes túra volt, jövőre is szívesen visszajönnék, akár ennél hosszabb távra is, de a legjobb lenne egy teljes hétvégét rászánni, és a gyerekekkel együtt az egyik rövidebb távot kipróbálni.

Alpannonia 42
42 km, 1682 m szint
9:59

2018 tavaszi túrák

Igyekszem aktualizálni a blogot, és aztán majd tényleg folyamatosan írni a megtett túráinkról, felfedezett helyeinkről. Szerencsére többet túráztam idén, mint amennyi alkalmat és időt blogírásra fordítottam, amiből következően jól el vagyok maradva. Ezt a pár mondatot képzeljétek majd oda a következő néhány bejegyzés elejére is, aztán majd reményeim és terveim szerint aktualitását veszti.

A Vérkör előtti utolsó túra, amiről írtam, januárban volt. Azt a szép havas időszakot követően hideg, csapadékos, gyerekek számára kevésbé élvezetes időjárásban volt részünk, illetve akkor jött egy betegség is, ami egy ideig távol tartott a mozgástól. Így aztán nagyon vártam már az első tavaszi napokat, nem érdekelt már a várható sár sem, csak menjünk, mozogjunk, az elkésett tavaszban nézzük meg az ébredő természetet. Így választottuk első tavaszi (és idei) teljesítménytúrának a Jásdi Nyuszitúra mindössze 8 km-es távját március legvégén, a kései hóolvadás után. Csak röviden, mivel ebbe a bejegyzésbe több túra összefoglalóját tervezem: ennek a túrának a fő élménye a sár volt. Életemben nem láttam még ekkorának a Gaja patakot és a Római-fürdő vízesését, a Jásdról a szurdok tetejére felvezető út pedig abszolút vendégmarasztaló volt, Regő többször a sárban hagyta a cipőjét. A szurdokból jelöletlen, szalagozott úton mentünk visszafelé erdőben, majd nyílt dombokon vissza Jásdig, lesve a felhőket, hogy mikor szakad ránk az ég. Szerencsére az eső már a faluban ért utol minket, az utolsó métereket futva tettük meg, beérve a célba a megérdemelt teáért, zsíros kenyérért és csokitojásért.

A következő hétvégén családilag, Gyula barátunkkal kiegészítve a Börzsöny felé vettük az irányt. Nekem kék túra, mindenki másnak élmény és kirándulás: hihetetlen nagyot változik a természet tavasszal egy hét alatt, és most különösen kirobbanóan kezdett tavaszodni. A terv az volt, hogy Nagymarosról felmegyünk a Remete-barlangig, onnan a Julianus barát kilátóig, majd én Marcival kettesben tovább Kisinócig, így kiegészítve a már megtett börzsönyi kék szakaszomat. Így is lett abban a felosztásban, hogy Gyula csak a barlangig jött, Péter a gyerekekkel a kilátónál piknikezett, majd egy másik úton tért vissza Nagymarosra, és autóval jöttek értünk a turistaházhoz. A túra eleje emelkedik, aztán jobban emelkedik - a barlang előtt mély bevágásokba ereszkedik le, ahonnan egyre feljebb kell kimászni - és a legdurvább szakasz a barlangtól a kilátóig vezető rész, ennek is főleg az eleje. Volt benne rendesen mászós, fától fáig kapaszkodós rész főleg a gyerekeknek, de nagyon jól bírták. A kilátó előtti szakasz már kevésbé durva. Szerencsére egyáltalán nem volt már sáros az erdő, kezdett zöldülni is, és pirosló hunyort, tavaszi héricset, majd a kilátó előtt odvas keltikemezőket láttunk, csak úgy illatozott.

Fent megcsodáltuk a kilátást, pihentünk, falatoztunk, aztán Marcival továbbindultunk a kéken, először lejtve, majd sokáig szintben, a Törökmező tanösvénytáblái és hatalmas fái alatt. A törökmezői turistaháznál most jártam először, szuper hely, gyerekekkel simán el lehet tölteni itt egy napot. Ittunk egy hideg üdítőt, aztán már nem álltunk meg a célig. Kóspallag után meglepett, hogy még milyen viszonylag hosszú szakasz van vissza, fel a kálváriadombra, le onnan, két patakátkelés, még egy emelkedő, de a végén csak odaértünk, bő 22 km volt a teljes túra.

Pont jó edzés volt nekem ez a túra a rákövetkező hétvégére, a Mátrabércre. Persze nem rögtön a teljes távra, csak a 27 kilométeres Muzsla túrára. Voltam már ennél sokkal hosszabb túrán is, mégis komoly kihívást jelentett egyrészt a sok szint miatt, másrészt mert igen szűk a szintidő. Az itinerben részidőket is kaptunk, és bizony nézni kellett a pontokon, hogy mennyivel vagyok belül az aktuális részidőn, és szedni kellett a lábamat. Igazából ez a túra külön posztot érdemelne, de azt majd jövőre, az eggyel hosszabb távon :) A vonalvezetés gyönyörű, a Mátrabérc névhez méltó, idén a hegy április közepéhez képest szokatlan meleggel lepett meg. Sikerült a szintidőhöz képest folyamatosan növelni az előnyömet, 15, majd Ágasvárnál már 45 percre, a pontokon nem sokat időztem, enni sem nagyon álltam meg. A világ legfinomabb ropogós zsemléjét és medvesajtját Mátrakeresztesen adják féltávnál, aztán jön a neheze, a folyamatos emelkedő és a végén a Muzsla, amire mindig azt hiszed, hogy az már a csúcs, és mindig kiderül, hogy nem, még nem az. Onnan már csak 7 km, ami nagyjából lejt, de akkor már, ráadásul kitett, köves úton nagy melegben az se könnyebb. Végül mindössze 18 perccel előztem meg a szintidőt, amire egyébként nagyon büszke voltam és jövőre visszamegyek az eggyel hosszabb távra, amíg el nem érem a leghosszabb, a tényleges Mátrabérc túra teljesítését.

Még egy rövid túráról szeretnék írni ebben a posztban, tulajdonképpen az első ausztriai, magashegyi túrámról. Ez a fogalmazás azért csalóka egy kicsit, mert ez egy hegyről lesétálás volt és csak 4.5 km, de gyönyörű és élvezetes. 16 éves korom óta először voltam ilyen magasan. De megnyugtatok mindenkit, lesz valódi, szintes túra is, és megdöntöm a magassági rekordomat is mindjárt másnap, de ez már tényleg külön posztot érdemel.

Szóval a Schöckl, Graz kirándulóhegye, ami a pünkösdi hétvégén meglepően néptelen volt - lentről úgy tűnt, mintha fent esne az eső, de szerencsére csak a lefelé tartó út legvégén eredt el. Kabinos felvonóval mentünk fel 1445 méteres magasságba, besétáltuk a fennsíkot és ittunk egy kávét kilátással az egyik hüttében, majd megpróbáltunk eligazodni az osztrák turistajelzéseken és megkeresni a levezető utat. Körülbelül 200 méter után lezárásba ütköztunk, az utat pont karbantartják, menjünk a felvonó alatti, egyenesen lefelé tartó meredek ösvényen. Érdekes élmény volt a felettünk surrogó kabinok alatt ereszkedni. Aztán később visszataláltunk az itt már szabadon járható jelzett útra, és szép sziklás erdőben haladtunk tovább, időnként megcsodálva a kilátást. Kellemes sétának is nevezhető kis túra volt ez, azért a sétautaknál valamivel nehezebb terepen, rákészülve a másnapi túránkra, ami miatt Ausztriába jöttünk. De erről tényleg már egy következő bejegyzésben :)