2016. január 20., szerda

Naszály Trail 2015

Tavaly így kezdtem a Naszály Trail beszámoló posztomat: 
"Naszály Trail. Az évadzáró versenyem, az utolsó terepfutásom ebben az évben, a mazsola a tortám habjának a tetején a maraton után. Nem mellesleg az eddigi legnagyobb szintemelkedésű terepfutásom."

Hát ezt most is szóról szóra bemásolhatnám. Ja, bemásoltam :) Igen, annyi a különbség, hogy a maraton most márciusban volt, tehát időben jó távol esett a Naszálytól, most a műtét utáni felépülésem, a kemény novemberem, a két őszi félmaratonom utáni jutalmam volt a Naszály. Furcsa ezt mondani erre a nagyon kemény versenyre, de talán épp ezért akkora élményt ad, hogy tényleg így érzem.
Idén ráadásul az időjárás is alátámasztotta ezt. A verseny előtt pár napig esett, jó kis ragadós sár fogadott minket a hegyen, aznap pedig köd volt, majd 500 méter fölé érve havazni kezdett. És mivel a 24 km folyamán hol felmegyünk 500 fölé, hol lejövünk, majd újra fel, ebben többször is volt részünk. Én úgy készültem, hogy a tavalyi időmnél csak egy icipicit szeretnék jobbat futni, ha egy másodperccel jobb, már szuper, de ez most is csak amolyan fejem hátuljában megbújó gondolat volt, abszolút a teljesítésért, az élményért mentem. Na, az időjárás és a sár miatt (meg talán azért én is más formában voltam, mint tavaly - bár nem tudom, nehéz összehasonlítani, tavaly egy októberi maraton után voltam, most meg egy szeptemberi műtét után) szóval azt akarom mondani, hogy jó messzire kerültem a tavalyi időmtől, de a mostani időm pont akkora örömet okozott, meg különben is ne szaladjunk ennyire előre.

Idén Marci is jött velem az 5 kilométeres gyerektávot futni, ott találkoztunk Szilvivel és a gyerekeivel, egyikük Marcival futott, Szilvi meg a fiával, Bátorral a 17 kilométeres távot. Bátor és Marci együtt futották előző héten a Balaton Maraton 14 kilométerét, úgyhogy alig várták, hogy újra találkozzanak :) Ők utánunk rajtoltak el, gondoltam is rájuk menet közben, Marcit még fel is hívtam, amikor én már láttam, milyenek a terepviszonyok, ő meg még a rajt előtt volt.
Versenykörmök a rajtban


Induláskor még elképzeltem és terveztem a tavalyi időt, meg hogy majd figyelek az átlagtempóra, és tudtam, mi alatt kell lenni, hogy a tavalyinál jobb legyen. Aztán körülbelül az első két kilométeren kiderült, hogy ez most nem lesz. Ragadós, csúszós sár, sok olyan szakasz volt gyaloglós, csúszkálós - egy lépés előre, kettő vissza - ami tavaly simán futható volt. Az első 7 km emelkedik, ezt tudtam is, és a végén van az első tényleg komoly mászás, fel a csúcsra, előtte meg az a szakasz a hegyoldalban, ami tavaly is négykézláb mászós volt, idén még inkább. A hegyet körülölelő ködbe olyan 4 kilométernél értünk be, nagyon sejtelmes volt, és ilyenkor nagyon csöndes az erdő. Itt azt gondoltam, hogy utolsó vagyok, mert mögöttem közel s távol senkit se láttam, úgyhogy inkább azon igyekeztem, hogy akik előttem vannak, azokat ne veszítsem szem elől.



Ezt az előttem futók fotózták, amikor igyekeztem utolérni őket :)


Az első komolyabb emelkedőn - amikor a hó is esni kezdett - utol is értem őket, és innen a csúcsig együtt is voltunk. Szabi is köztük volt, akivel tavaly is együtt futottuk a Naszályt. Egy ideig együtt is mentünk, egy szép (ködös) kilátást nyújtó ponton fotóztuk egymást, aztán én előrementem, és már valahol az első frissítőpont után voltam, amikor rám telefonáltak, hogy eltévedtek. Próbáltam útbaigazítást adni, hogy hol merre, illetve telefonáltam Marcinak, aki addigra célba ért, hogy szóljon már lent a szervezőknek, hátha tudnak segítséget nyújtani.




Én futottam tovább, illetve itt megint túlzás futásnak nevezni, jött a Látó-hegy előtti sziklamászás. Nagyon jó volt úgy részt venni ezen a versenyen, hogy tavaly is voltam, és nagyjából tudtam, mire számítsak. Tavaly itt meg akartam halni és nem tudtam elképzelni, hogy ennél keményebb emelkedő még jöhet. itt meg már úgy mentem, hogy tudtam, még mi vár rám. A Látó-hegy előtti hurokban nagyon jó volt, hogy szembejöttek a futók, és rájöttem, hogy nem is vagyok egyedül. Felértem, csekkoltam, leértem, megint esett a hó, itt igyekeztem futni, tudtam, hogy ki kell használni a lejtőt, aztán a széles erdei utat a verseny legkeményebb emelkedőjéig. De aztán nem volt mese, odaértem, ahol csak mászni lehet felfelé. Tavaly Csanya kolompolt a hegytetőn, és kiabálta mindenkinek, hogy negyedik vaaagy! Nagyon hiányzott most,  nehezebb volt felérni, de meglett! Aztán indultam újra lefelé, könnyebb terepre emlékeztem: tavaly is köves, szűk ösvény volt, de most irgalmatlanul csúszott is. Aztán lejjebb és kevésbé meredekre ért, ott meg a sár csúszott és a falevelek, annyi baj legyen. Utolértem egy kisebb csapatot köztük Döncivel, együtt csúszkáltunk, azt hiszem, háromszor estem itt fenékre.
Megérkeztünk az utolsó frissítőpontra, ettünk-ittunk, innen előbb jöttem el, mint ők, és viszonylag jó tempóban haladtam is. Hamarosan kiértünk a gyadai rétre, ahol utolértük egymást Barbarával, és innentől végig együtt mentünk, hol futva, hol gyalogolva vagy lassan kocogva, beszélgetve. Bár innentől könnyebb a terep, de az eddigi szintekkel a lábunkban muszáj volt időnként pihenőket beiktatni.
A rét után jön az egyik legszebb szakasz, vissza újra az erdőbe, dimbek-dombok, hepehupák, és a cél előtt egy jó kilométerrel a függőhíd. Most is hatalmas élmény volt átfutni rajta - óvatoskodva, mert csúszott - onnantól pedig gyakorlatilag célegyenes! A hídon túl már hallani is Katalinpuszta hangjait. Itt már rég tudtam, hogy a tavalyi időm nem lesz meg, most már csak a szintidőre hajtottunk, számolgattunk, mást és mást mondott az óránk, de mindkettő biztató volt. Abban is egyetértettünk, hogy ebben az időjárásban, ilyen talajjal a szintidőn túl érkezők is megérdemlik az érmet! A végén picit belehúztunk, és már ott is voltunk a célban.


Nyakunkba akasztották az érmet, kezünkbe adták a forró teás bögrét, nyújtottunk, szusszantunk. Én Marcit kerestem, pont nem jött ki a befutásomra, de hamar megtaláltam Szilvi gyerekeivel. Neki élete első terepfutása volt ez az 5 km, nem volt rossz, de nem volt akkora élmény, amekkora lehetett volna mondjuk egy látványosan gyönyörű tavaszi erdőben, de remélem, azért megszereti :)




És a verseny eredménye:






Naszály Trail 24.2 km, 1120 m szint, 4:27:44

2016. január 2., szombat

Évzáró-évnyitó poszt

Annyira kevés időm van a rendes blogírásra, hogy nagyon. De nem akarom ezt a blogot hanyagolni, úgyhogy most gyorsan összeírtam magamnak a ki nem posztolt terepfutásokat, túrákat, és készítek róluk egy gyors összefoglalót pár képpel. Kivéve a Naszály trailt, mert az külön posztot érdemel.
Tehát időrendben, az első, amiről nem írtam, a márciusi Országfutás volt, amit terepen szerettem volna teljesíteni, 20 kilométert. Nem mentem messze, csak ide a Velencei-hegységbe, a tópartról indultam Pákozdról, a Szúnyog-szigettől, és Pázmándon lyukadtam ki. Főleg a piros sáv és háromszög jelzéseken futottam, és csodákat láttam, sose jártam még ezeken a részeken. Szép erdők, dombok, patakok, virágok, két forrás is, ingókövek - megtaláltam a Likas-követ is - majd a végén Nadap után némi aszfalt és szőlőhegy után a meglepetés, a pázmándi sziklák: eddig fogalmam se volt róla, hogy itt olyan komoly sziklaalakzatok vannak, hogy sziklamászók is gyakorolnak rajtuk, mint épp az ottjártunkkor is. A tetejükön aztán elég menő célfotó készülhetett :) Pár kép innen:



Likas-kő

Pázmándi szőlőhegyek



Az utolsó előtti fotó a meglepetés: a célban, a pázmándi szikláknál jöttem rá, hogy ez a Velencei-hegységi piros túra, aminek nagy részét most lefutottam, de többször letértem róla más jelzésre. Érdemes lesz egyszer egyben is végigjárni. - Országfutás Pákozd - Pázmánd 20.34 km, 464 m szint

A következő egy rövidebb, 12 kilométeres futás volt a Vértesben, de olyan szép, lenyűgöző és kevésbé ismert helyen, hogy kicsit talán sajnálom is megemlíteni. El ne árasszák a turisták :) A Vértesi Panoráma tanösvény Csákberényből indul a vadászati és erdészeti múzeum mögül, és mindössze 5 km, úgyhogy gyerekekkel is kényelmesen bejárható. Az eleje emelkedik, van benne nem túl szép, szántóföldes rész is, de aztán kiér a dombtetőkre, és kanyarogva elvezet egy olyan völgy fölé, egy kilátópontra, ahonnan hosszasan lehet csodálni a Vértes belsejét. Tökéletes csend, nyugalom és a szemközti domboldalon legelésző őzek... Ha az ember kicsodálkozta magát, továbbindul, és beér egy annyira mély, sötét völgybe, hogy talán még félni is eszébe jut... de akkor szarvast lát közelről, és már el is felejti a félelmet a csodálkozástól. Szinte észre sem veszi, már kint is van újra a múzeum mögött. Mivel nekem ennél több kilométer kellett aznap, átfutottam a falun és a másik oldalán elterülő, csodás kilátást nyújtó kopasz dombokon nyargalásztam fel és alá. - Vértesi Panoráma Tanösvény 12,01 km, 290 m szint  (Fotókat sajnos nem találtam)

Május közepén Zamárdi fölött futottam 22 kilométert terepen. Azt tudtam, hogy ott van a közelben a töreki Cinege tanösvény, ahhoz kerestem még plusz útvonalat, hogy kiadja ezt a távot. Zamárdin belül aszfaltos, murvás utcákon indultam, de elég hamar felértem a falu régi, magasabb régióiba, majd onnan ki az erdőbe. Ha jól emlékszem, Kő-hegynek hívták a kis csúcsot, ahová felértem, kicsit lejjebb egy vaskereszt volt a tájékozódási pont, majd a falu tetején egy szép új kilátó. Innen nem kanyarodtam még vissza a falu felé, hanem a másik irányban futottam keresztül a fenti utcákon, érintettem a Szamár-kőt, majd átfutottam Töreki felé, ahol rátértem a Cinege tanösvényre, és kiegészítettem a tavak között a távomat, hogy az autóhoz visszaérve meglegyen a 22 kilométer. - Zamárdi-Töreki 22.33 km, 277 m szint (Fotók ehhez sincsenek)

Nyáron egy anyajegyműtét utáni futástól való eltiltás alatt az egyetlen megmozdulásom a Gerecse Trailen való önkénteskedés utáni szalagbontás volt, ez egy 6 km-es túra volt Marcival és Mónival, én nem futottam bele, Móni igen. Majd Péterrel mentünk el a Csillagporos Vasparipa túra 7 kilométeres távjára, ami egy éjszakai túra a Bakonyban, Porva-Csesznekről indulva és Vinyére érkezve, de a rövid táv miatt csillagporral nemigen találkoztunk nyár közepén - bár a naplemente gyönyörű volt - mi még utána bementünk egy kicsit a már tényleg sötét Cuha-szurdokba.

Július utolsó hetében egy fantasztikus hetet töltöttünk a Zemplénben, én még sosem jártam arra (vagy legfeljebb osztálykirándulás-szinten) és szerelem lett belőle. Szinte mindennap túráztunk rövideket a gyerekekkel, felmásztunk a Nagy-Milicre is, voltunk a füzéri várban, szerintem életreszóló élményeket szereztünk. Majdnem minden reggel futottam is, a vágáshutai Kispartól és Nagypartról csodáltam meg a hajnali ködöket. A forró nyárban kifogtuk talán az egyetlen hetet, amikor túrázásra, kirándulásra alkalmas volt az időjárás. Innen már vannak képeim :)
Jánosvára kilátó

Reggeli ködök

Megyer-hegyi tengerszem

Esti ködök

Füzér

Felfelé a Nagy-Milicre

Kilátás a Kis-Milicről

Azután a nyár végén még lett Péterrel egy hétvégénk anyukámnak köszönhetően, és elszöktünk a Börzsönybe. Az első napot végigtúráztuk, Nagybörzsönyből felmásztunk a Nagy-Hideg-hegyre, onnan a Csóványosra, majd vissza a Nagy-Hideg-hegyre és egy másik útvonalon le. 25 km volt 1252 méter szinttel, és gyönyörű. Másnap csak kisvasutaztunk és Márianosztra fölött sétáltunk egy kicsit. Végül a nyarat a már posztolt szülinapi futással és túrával zártuk.

Az ősz beköszöntével rám újabb műtét várt, de előtte még futottam a Wizzair félmaratonon, nem voltam gyors, de ezt a versenyt most az élvezetnek szántam, és így is lett, kellemeset, örömtelit futottam, végigvigyorogtam és pacsiztam mindenkivel. Ezt az érmet megérdemeltem, aztán másnap befeküdtem a kórházba. Futásból megint kihagytam egy hónapot, és utána is csak lassan, fokozatosan kezdtem újra, illetve megváltam az edzőmtől. Rájöttem, hogy egyszerűen nem tesz nekem jót, nem egyformán működünk vele, nem passzolunk. Hálás vagyok azért, amit a segítségével elértem és amit tanultam tőle, de az, hogy a mozgás igazából az előző műtét óta eltelt edző nélkül, de nem sport nélkül töltött időszakban okozott örömet, ez sokat mondott nekem.
Szóval a műtét után szépen feltornáztam magam apránként tíz kilométer fölé, az őszi Országfutáson tíz kilométert vállaltam, amit Marcival teljesítettem. Nem terep volt, de nagyon szép útvonal Ságvárról Nyimbe és vissza. Ahogy ez ment, amilyen tempóval, jólesően tudtam futni, abból arra következtettem, hogy jöhetnek újra a hosszabb távok, és így a november végre ismét a Kéken talált. 

Mivel a szülinapomon sikerült befejeznem a Kék pilis-visegrádi-hegységi szakaszát, és leértem a Dunához, most a hozzánk közelebb eső másik végénél, Bakonybéltől folytattam. A leggyönyörűbb őszi időben, ragyogó őszi erdőben futottam egy félmaratont Városlőd-Kislődig, míg Péter a gyerekekkel a Sobri Jóska kalandpark utolsó nyitvatartási napját élvezte. Erről itt vannak fotók facebook-olvasóknak. A nap poénja az volt, hogy miután a kalandparktól hazaindultunk, Csongor méltatlankodva jegyezte meg, hogy hiszen nem is túráztunk, úgyhogy Litérnél megálltunk, és megmásztuk a gyerekekkel a Mogyorós-hegyet.  - OKT Bakonybél-Városlőd-Kislőd vá. 21.8 km, 512 m szint


Egy hétre rá volt a FehérVárPalota teljesítménytúra, ahová eredetileg Péterrel szerettem volna menni a 40 km-es távra, de egyikünk sem érezte úgy, hogy ezt jól bírná. Én a műtét miatt, ő nemrég volt beteg. De túrázni akartunk mindenképpen, így pályabejárást tartottunk: megnéztük az úrkúti őskarsztot, majd onnan túráztunk a kéken Városlőd-Kislődig (ez a szakasz visszafelé, és tovább Nagyvázsonyig lesz a következő lefutott szakaszom) majd egy tanösvény-jelzésen vissza Úrkútra. 14 km volt, és ha lehet még szebb az őszi erdő, mint egy héttel azelőtt, akkor bizony most még szebb volt. 
Úrkúti őskarszt








Úrkútról autózva haza útbaejtettük a Miklós Pál-hegyi kilátót, ezzel még két-három kilométert adva a túrához. Régóta izgatja a fantáziámat a Veszprém körüli hegyeken a földből kinőtt több új kilátó, ezzel egyet kipipáltunk :) Jó kis futóterep lesz máskorra.

November sűrű volt, a következő hétvégén volt a Balaton Maraton, ahol én egy félmaratont (2:16, életem harmadik legjobbja) Marci pedig 14 kilométert futott. Ez volt az eddigi leghosszabb versenye, iszonyat büszke vagyok rá!


November 22. pedig a Naszály Trail, ami, mint már mondtam, külön posztot érdemel. Számomra a futóév megkoronázása, a hab a tortán, jövőre is ott leszek. Az utolsó hétvégét pedig két barátnőmmel Dobogókőn töltöttem, Dettivel mindkét nap futottunk az erdőben, hármasban pedig hóban, szélben túráztunk egyet a Thirring-körúton, amit már nagyon régen meg akartam nézni.

Mivel a novembert keményre terveztem, a decembert szándékoltan lazára, illetve befelé fordulósra, a családdal foglalkozósra. Sokkal kevesebbet futottam, mint máskor, és nem is nagyon hiányzott, jólesett a pihenés ezen a téren. Viszont amikor már elmúlt az ünnep, az ország pedig hetek óta ködben ült, és minden futóismerősöm a felülről fotózott ködpaplant mutogatta boldogan, úgy éreztem, ez nekem is kell, a köd fölé kell futnom. Nem akartam nagyon messze menni, reméltem, hogy elég, ha a közeli, alacsonyabb hegyeknél maradok - és elég is lett, a Várpalota fölötti Baglyas-hegyre futottam fel Csórról indulva. Eleinte akkora ködben jártam, hogy az orromig sem láttam, majd elértem a ködhatárt, és ragyogó napsütésben futhattam, de a magasság és a körülöttem lévő dombok egyelőre nem hagyták, hogy felülről nézzem a ködöt. Aztán a  Baglyas oldalában már fülig ért a szám a látványtól, a tetőn pedig nagyon boldog voltam, fenn voltam a felhők fölött, az ég kék volt és a hajamat fújta a szél. Sok időt töltöttem a csúcson és sokat fotóztam. - Csór-Baglyas-Csór 13 km, 348 m szint














Na, hát ez, meg amit rendesen kiposztoltam, ez volt a terepfutós-túrázós 2015. Hogy mik a tervek az új évre? Rengeteg van, ha leírnám, kiderülne, hogy máris túlterveztem az évet. Aszfaltversenyek, terepversenyek, kezdő triatlon, kék túra, piros túra, teljesítménytúrák. Jó lesz? :)