OKT 20-23 Mátrából a Bükkbe - OKT70 túramozgalom 2. rész

 

Az előző részben a Mátraszentistvántól Galyatetőig tartó bemelegítés után két nap alatt eljutottunk Kékestetőről Sirokra, majd onnan Bélapátfalvára. Most folytatjuk a túrát Bánkúton át Mályinkára és onnan érkezünk haza.

 3.      nap - Át a Bükk-fennsíkon Bélapátfalvától Bánkútig

 Reggel induláskor meglep, hogy mennyire közel volt a vasútállomás - boltot keresve majdnem elsétáltunk addig, és észre se vettük. Nem csoda: gyakorlatilag egy buszmegálló méretű, csak épp sínek haladnak mellette. Megszerezzük az első bükki pecsétünket, és árvalányhajas mezők, aztán nyaralók között sétálunk a Gyári-tóig, ami fölé drámaian magasodik a Bél-kő. Horgászok ébredeznek mellettünk, ahogy tovább sétálunk az erdő felé.

Hajnal Bélapátfalva vasútállomáson

Pecsételés nappal szemben

Napkelte árvalányhajjal

Gyári-tó

A Lóczy-forrásban nem bízom, de folyik, bár nem a foglalásból, hanem búvópatakként a földből tör elő. Merítünk belőle, és megyünk tovább, lassan kezd emelkedni az út. Aztán letér az aszfaltról, és itt indul az igazi szerpentin: hát persze, hiszen fel kell jutnunk a fennsíkra 900 méter fölé. Innentől a sűrűn elhelyezett OKT táblákon nem is a távolságot, hanem a magasságot figyeljük: jó látni, milyen szépen emelkedünk.

Lóczy-forrás

Pihenő a Katonasíroknál

A Katonasírokig még nem olyan „igazi” az erdő: vannak benne napos, gyomos foltok. Itt azonban már hatalmas fák alatt reggelizünk a lombokon áttörő, de még nem igazán meleg napsütésben. Ez a leghűvösebb napunk, a fennsíkon, a sűrű erdőben alig érezzük a hőséget. Reggeli után tovább kaptatunk felfelé - én itt szinte gyermeki örömmel járok, nekem minden különleges, odavagyok a földből egyre-másra kibukkanó fehér mészkövekért, a karrmezőkért, nagyon vágytam ide. Az Ördög-hegy nyerge után az Őrkő-rét következik, itt már 800 méter fölött járunk.

A „kövek” jó részét kihagyjuk - minden kihagyott látnivalót sajnálok, de gyerekkel, napi húsz feletti kilométeren, főleg ezen a terepen nem nagyon fér bele plusz táv és emelkedés. Ez a szakasz így is rengeteg élményt tartogat: a Pes-kő kaputól, aztán később a Vörös-kő oldalából is nyílik panoráma. Még előtte azonban el kell mondanom, hogy ha valaki azt gondolta, hogy a fennsík egy hegytetőn lévő lapos területet jelent, az a Bükkben igencsak meglepődik: a korona név sokkal találóbb. Amellett a talaj sem könnyíti meg a túrázó dolgát: köveken, sziklákon, karrmezőkön vezet ez út. Mindezt nem panaszként mondom, én ugyanis odavoltam a vidék szépségéért és elképesztő változatosságáért.

Ezt a 22 kilométeres túraszakaszt megint nem szakítja meg település, így víz és étkezési lehetőség sincs, de most szerencsére van mindenünk, és a meleg sem kínoz annyira. A Katonasírok után a következő pihenőt a Cserepes-kői barlangnál tartjuk. Mások pálmafás tengerpartokra vágynak, nekem ez volt az egyik többéves álmom, iszonyú boldog vagyok, hogy végre ezen az ikonikus helyszínen lehetek. A barlang összkomfortos és nyáron légkondicionált is, egy élmény betérni a nagyjából 17 fokba. Kályha, főzőedények, ágyak, matracok és hálózsák, száraz tüzelő és még némi elemózsia is akad. Beleolvasunk a vendégkönyvbe és bár mi nem itt éjszakázunk, azért én írok is. A barlang előtt ebédelünk, amikor újabb túrázó érkezik a kutyájával. Kiderül, hogy ő a répáshutai erdész, és neki ez inkább csak egy séta a lakóhelyéről. Tőle kapjuk a túra egyetlen közös fotóját a Vörös-kő-bérc oldalában.

Csongor és a kilátás a Pes-kő kaputól

Cserepes-kői barlangszállás

Az egyetlen közös fotónk. Köszönjük!

A kilátás nélkülünk

Innen egy hosszú lejtő következik a bükki őserdőrezervátumig. Ennek a mára 375 hektáros területnek az első részét több, mint 200 éve kivonták a termelésből. Azóta egyre növelték a területet, mára szigorúan védett: itt a fák állva halnak meg. Nem is vezet át rajta a kék túra sem, belépés csak engedéllyel - de hosszan haladunk a kerítés és tanösvénytáblák mellett. Aztán újabb mászás következik a Tar-kőig, amelyhez viszont nem hagyjuk ki a kitérőt: csak néhány száz méter, alig emelkedik, és a kilátás mindent megér.

Innen már lassan lefelé kezdünk tartani, bár reménykedem benne, hogy nem veszítünk túl sok magasságot, hiszen a végén mégiscsak fel kell majd másznunk Bánkútra. Egyszersmind alig várom a Zsidó-rétet, hogy egyik ámulatból a másikba essek. Csongor viszont nem, ő rosszabbul bírja a meleget, duzzogva megy elöl, most nem lehet vele beszélgetni, csak túl akar lenni ezen a részen. Én viszont ámulok és bámulok: töbrök, facsoportok, zöld füvű rét, amit sehol máshol nem látni július végén. Alpesi hangulat, fenyők és tiszafák, és fel-le hullámzik az egész táj. Egymást követik a rétek erdős szakaszokkal meg-megszakítva: Keskeny-rét, Zsidó-rét, Faktor-rét - közben egy esőbeállóban, majd a Faktor-réti Madonnánál pihenünk. Most már igazán nincs messze a cél!

Zsidó-rét

Virágos rét, a háttérben egy töbör fala

Töbör

Faktor-réti Madonna

A Faktor-rét túlsó végén meglepetés fogad. Már tegnap is sokat bizonytalankodtunk amiatt, hogy a kék jelzés hosszú szakaszokon le van festve fehérre. Most itt a magyarázat: jelzésfelújítás folyik, a Bánkútra vezető utolsó emelkedő aljában találkozunk a jelzésfestőkkel. Megcsodáljuk, élőben még nem találkoztunk ezzel, és persze meg is köszönjük a munkájukat. Aztán nekivágunk az utolsó hegynek: villanyvezeték nyiladékában, szederbokrok és csalán között kapaszkodunk felfelé. Csongor itt élénkül fel, ezt nagyon szeretem benne: amikor belőlem kezd elfogyni a szufla, akkor ő rákapcsol, és lélekben szinte felhúz az utolsó erőpróbán.

És ott van Bánkút! Fényképezkedünk a parkoló kéktúratáblájával, útbaigazítást keresünk a turistaház felé - szerencsére közel van és lefelé, viszont egy teremtett lelket nem találunk ott, és minden zárva, térerőt nem találok a telefonomon. A pecsétet megtaláljuk, aztán körbejárok és megnézek minden ajtót és ablakot, mígnem az egyikből kiszól az üzemeltető hölgy anyukája. Azért átfutott a fejemen, hogy mi lesz, ha szállás nélkül maradunk - de szerencsére megkapjuk a kapukódot, bemehetünk. Jöhet a zuhany, a pihenés, a szobából telefonálni is sikerül és eldicsekszünk azzal, hogy 58 óra alatt teljesítettük az OKT70-et! A turistaház éttermében fejedelmi vacsora vár. Nagyon elégedettek és boldogok, no meg persze fáradtak vagyunk - holnap már csak 8 km lefelé!

 4.      nap (ami valójában az 5.) - Mályinkára és haza

Az utolsó nap már csak levezetés. A turistaház a bánkúti sípálya lábánál áll, ide alig süt be hajnalban a nap, amikor lefelé indulunk először füves talajon, majd kényelmes erdei úton. Csongorral arról beszélgetünk, milyen ötlet lenne innen bobpályát építeni Mályinkára: 8 km csúszás, kéktúrázóknak ingyen! Ez az ösvény már végre folyamatosan lejt, ennek ellenére már szívesen megérkeznék: a lábaim azt hiszik Bánkút volt a túra vége, pedig busz csak Mályinkáról indul, tehát össze kell szedniük magukat! Csongor szökellve halad előttem, néha alig látom, mígnem elesik és elered az orra vére. Nem ijedünk meg: a fejét nem ütötte be, ő ilyen orrvérzős típus. Azért jó néhány zsepit elhasználunk, mire tovább indulhatunk, de persze nem lassít a tempóján. Keresztezzük a Baróc-patakot, csodálkozunk a bővízűségén - tudom, egészen sok működő patakot és forrást említettem a beszámolóban, de sokkal több kiszáradttal találkoztunk. Elhaladunk a Pirító-kő igazán impozáns sziklái mellett, itt-ott felbukkan a fák között a Bánkútra vezető műút. Végre feltűnik a falu - Csongornak reklámoztam a felette magasodó, viszonylag új kilátót, de csalódnunk kell: veszélyessé vált, ezért nem látogatható.

Az utolsó szép kilátás

Pirító-kő - látjátok mellette Csongort?

Kis ösvényeken ereszkedünk lefelé a Sanyi kocsmáig, ahol pecsét és jutalom kóla vár, na meg egy kis útbaigazítás. Mályinka nagyon szép kis falu - voltunk már itt, de nem sétáltunk még keresztül rajta - itt még létezik az út mellé ültetett szilvafasor, ami a néhány héttel utánunk jövőknek majd csillapíthatja az éhét. Megtaláljuk a buszmegállót, én frissítek magamon: szandálra cserélem a túracipőt és a zoknit, lecipzározom a nadrágom szárát és belegázolok a patakba. Aztán jön a busz: Dédestapolcsányon át Egerbe utazva búcsúzunk a Bükktől, egyre távolabbról nézzük, merre is járunk. Egerből aztán kényelmes vonatozás, és itthon a család vár. Öt nap, összesen a 0. napi sétával Galyatetőre és a mai a levezetéssel 85 km: életreszóló élmény volt, és elképesztően büszke vagyok Csongorra!

Egy kis statisztika:

Kéktúraszakaszok szerint:

20. szakasz: Mátraszentistván-Galyatető 5 km, 295 m szint

21. szakasz: Kékestető-Sirok 22,5 km, 670 m szint

22. szakasz Sirok-Szarvaskő 18 km, 585 m szint

23. szakasz Szarvaskő-Mályinka 40,3 km, 1785 m szint

Napokra bontva:

0. nap: Mátraszentistván-Galyatető 5 km, 295 m szint

1. nap: Kékestető-Sirok 22,5 km, 670 m szint

2. nap: Sirok-Bélapátfalva 29,2 km, 1105 m szint

3. nap: Bélapátfalva-Bánkút 21,1 km, 1140 m szint

4. nap: Bánkút-Mályinka 8 km, 125 m szint

Összesen: 85,8 km, 3335 m szint

Látványosságokban gazdag vértesi túra - OKT 10. Kőhányástól Szárligetig

Ez az egyik kedvenc szakaszom, és ha a közelünkben élők megkérdezik, hogy hol kezdjék a kék túrát, vagy egyáltalán a túrázást, akkor biztosan ezt, vagy legalább a Várgesztes-Szárliget útvonalat fogom ajánlani. Itt aztán van minden, érdemes többször is letérni a jelzésről: épített és természetes kilátó, vár, szurdok, tó, több forrás, kiépített pihenőhelyek, és ezeket gyönyörű, sűrű bükkösök és tölgyesek kötik össze.

Mi Kőhányáspusztáról indultunk, ahol ezúttal tényleg csak annyi időt töltöttünk, amíg felvettük a hátizsákot és kézbe a botot. Legutóbb már megnéztük a tájházat, meg aztán most kora reggel is volt, biztosan alszik még a gazda. Innen pár percen belül átvezet a jelzés a Tatabányára vezető autóúton, aztán egy magasfeszültségű távvezeték alatt, míg végül beérünk a Várgesztes előtti sűrű erdőbe. Enyhén emelkedik, kanyarog, tölgyesből bükkösbe vált, majd egy jobbkanyarral levezet a Várgesztesre tartó aszfaltra. Nincs messze a gesztesi vár, de a legutóbbi élményem alapján nem nagyon érdemes felkapaszkodni: bemenni nem lehet, kívülről viszont csak a tömör falat látni, úgyhogy ezt most kihagyjuk, lesz látnivaló bőven.

Az erdő Várgesztes felé

A falu előtt még kinn vannak a járvány miatti kérések: ne menjünk be, a pecsét a falun kívül, sátorban vár az önkénteseknél. Ez az információ már idejét múlta, az egyik pecsét még az aszfaltúton, a kéktúra tájékoztató tábláján van, a másik a falu túlsó végén, a bolt ablakrácsán. Bár mi az elsőnél pecsételtünk, azért a boltnál is megbizonyosodtunk róla, hogy megvan. 

Az aszfaltútról balra meredek lépcső indul egy kis barlanghoz, amely Mária-oltárt rejt. Hányszor elmentem alatta, de sose másztam fel, Csongor viszont imádja a lépcsőket, úgyhogy most itt volt az alkalom. Megérte, mert a Mária-szobor mellett még denevért is láttunk a barlangban. 

Lépcső a kis barlangi szentélyhez

Besétáltunk Várgesztesre, vásároltunk egy is elemózsiát a boltban, megnéztük a tavat, aztán nekivágtunk az újabb emelkedőnek, amiről egy rövid kitérőt tettünk a kék háromszög jelzésen a Zsigmond-kőre. Ezt mindenkinek javaslom, aki arra jár, mert fantasztikus kilátás nyílik Oroszlányra, a környező falvakra, és a vár is kibukkan az erdőből. A kaptató meredek, de rövid, a látványért megéri. Ha nincs zavaróan erős szél, érdemes itt letelepedni egy kis uzsonnára. 

Kilátás a Zsigmond-kőről

Mivel mi a boltnál már ettünk pár falatot, most csak kigyönyörködtük magunkat és mentünk tovább. 

Várgesztesnél kezdődik a látványos szakasz, néhány kilométerenként van valami látnivaló, tényleg olyan ez a környék, ahol bele lehet szeretni a túrázásba. Nem először járok itt, nagyon szép emlékek kötnek a környékhez: több túra és terepfutó verseny, sokat meséltem Csongornak ezekről - ő pedig szokás szerint a fantasztikus történeteivel szórakoztatott. Az első látványosság maga a Zsigmond-kő,  utána visszatérve a kékre és leküzdve az emelkedő végét hosszabb sík terep jön, aztán egy lejtővel leérünk a Mátyás-kúthoz. Itt akár napokat is el lehetne tölteni, van pihenőház - lakattal zárva, kívülről ép állapotban, nem tudom, használható-e - forrás, több tűzrakóhely, esőbeálló, pihenőpadok, asztalok és az erdei pihenőknél ritkaságnak számító hinták. Csongor boldogan vette birtokba az egyiket, amíg én megterítettem a tízórainkhoz, aztán a hintában is fejezte be a szendvicsét, és fejben már megtervezte a Mátyás-kútnál töltendő nyaralásunkat.

Tízórai hintával

Egyelőre azért még továbbindultunk a következő látnivaló, a Szarvas-kút felé. Ez ugyan kisebb, de hasonló komfort vár, még bográcsozni is lehet, viszont a forrás sajnos nem folyt most. Meglepődtem, mert bár sose láttam bővizűnek, azért mindig csepegett valamennyire, most azonban az utóbbi hetek esőzései ellenére csontszáraz volt a kút. Pihenni, egy könnyű családi kirándulásra nagyon kellemes hely.

Nagyon zöld :)

Szarvas-kút felülről

A következő látnivalóig már napos, erdőszéli szakaszon is vezetett az utunk. Én élveztem, Csongornak már sok volt a meleg - mi lesz itt még nyáron - szerencsére rétegesen öltözködött, volt mit levennie. Azt még nem is mondtam, hogy új hátizsákot kapott, ez a túra volt a próba, hogy kényelmes-e neki, tudja-e hosszú távon hordani, itt a melegben említette először, hogy úgy érzi, egyelőre még maradna a korábbi kicsi zsákjánál.

A napos szakaszról már jól látszott az útelágazás, ahol találkozunk a zöld jelzéssel és együtt haladunk tovább a szépen megtisztított Rockenbauer-emlékfáig, majd az onnan szűk egy kilométerre álló Vitányvárig. Csongor kalandot akart, így a várhoz nem a kék kereszt jelzésen, hanem a hegyoldalban kitaposott ösvényen kapaszkodtunk fel. Kellemes meglepetés várt: a vár régészeti feltárás színhelye, az utolsó látogatásom óta épülő falakat, megerősített részeket láttam. A fehér kövek ragyogtak a napfényben, sütkérező gyíkokat vertünk fel, ami Csongort újabb mesére inspirálta: majdnem a túra végéig magunkkal vittünk képzeletben egy kis gyíkot, aki nem ismerte a világot, és nekem kellett mindent bemutatnom neki, amit csak láttunk. Volt mit :)

💙

A Vitányvártól megint csak néhány rövid kilométer a körtvélyespusztai temető, különös hangulatú csendes-békés hely az erdőben. Előtte néhány éve még olyan sűrű, sötét, zord fenyves mellett vezetett az út, amilyet keveset látni a környéken, vérzett is a szívem, amikor kivágták. Mostanra viszont gyönyörű virágos rét foglalja el a helyét, el kell ismernem, hogy így is szép. Remélem, megvolt az észszerű oka az irtásnak és vigasztal, hogy méhek zúgásától zsongott a tér. 

Készül a vegyes virágméz

A Mária-szurdoknál tábla mutatja a kilátó felé vezető utat, kicsit bizonytalan vagyok, mert a szurdokban már sokszor jártam ugyan, de a kilátónál még sosem, és hosszabb a letérés a kékről, mint amire számítottam. De megtaláljuk, kék kereszt után kék háromszög, és aztán ott áll a szép új fakilátó, amire felkapaszkodva eláll a lélegzetünk.

Számomra a vértesi kéktúrának különösen kedvelt jellegzetessége, hogy mennyire éles a váltás a Vértes és a Gerecse között. A hat-hét évvel ezelőtti emlékeimben a Birka-csárdánál kiérünk az 1-es úthoz, és a szemközt elterülő szántóföld túloldalán ott emelkedik a tekintélyes Nagy-Gerecse a magasba nyúló tévétoronnyal. Most ez a látvány még szembetűnőbb, ahogy a kilátó felsőbb emeletein a fák fölé érünk, és pontosan szemben velünk ott a hegy. Innentől ő a cél, remélem, még idén nyáron elérjük. A többi irányba is érdemes nézni, mögöttünk az egyébként tömbszerű, nem túl magas és kiemelkedő csúcsokkal nem rendelkező Vértes teteje, a Nagy-Csákány. Előttünk meglepően közel terül el Tatabánya, a távolban a nagyigmándi szélkerekek, látszik a Budai-hegység, a Pilis, és nagyon a távolban, csak halvány, párás árnyként még a Börzsöny hegyei is kibontakoznak.

Középen hátul a Nagy-Gerecse

A kilátó alatti tisztáson padok, megint eszünk pár falatot, és visszatérünk a jelzésünkre a Mária-szurdok felé. A szurdokot nagyon élvezi Csongor, én meg elképzelem, milyen lehetett itt, amikor még patak csobogott a sziklákon.

Keresd a gyereket a szurdokban!

Innen aztán már nincs messze Csákányospuszta, ahol könnyebb a terep, kevés az emelkedő, és tudni lehet, hogy közel Szárliget, a cél. Cserébe viszont meleg van, süt a nap, Csongorról lekerül a póló is, szerencsére még ujjatlan trikó is van alatta. Locsolom a sapkáját vízzel és biztatom, ahogy télen elviseltük a hideget, a szelet, bizony a nyári túrázásnál is meg kell tanulni kibírni a hőséget - és még csak 24 fok van, igaz, hogy a hőérzet a tűző napon biztosan több ennél. Egyetlen magasles kínál egy kis árnyékot, oda leül Csongor, és előkerül a sópótlás, a kesudió. 

Búcsú a Vértestől

Kerüljük a csákányospusztai gazdasági épületeket, búcsúzunk a Vértes dombjaitól. A legutóbbi bejárásom óta áthelyezték a jelzést, máshol kelünk át az 1-es úton, hosszabb a szakasz vége, viszont erdősebb, így árnyékosabb. Valamilyen érdekes betonépület-maradványok szegélyezik az ösvényt, bányászathoz kapcsolódó épületeknek gondolom, de a térképről nem derül ki a mibenlétük. Itt kicsit megint élénkebb Csongor, a meleg és a pár perce látott hatalmas, repülő szarvasbogár látványa újabb történetre ihlette: ezúttal egy másik bolygón járunk, ahol hatalmasak az állatok, de csak a napon mozognak, így emberként csak úgy maradhatsz életben, ha nem jössz ki az árnyékból. Vajon miért pont ez jutott eszébe...

Sokáig haladunk a forgalmas 1-es úttal párhuzamosan - de szerencsére az árnyékban, így túléljük - aztán jön az átkelés, és innen szinte nyílegyenes, de árnyékos aszfalt Szárligetig. Csongornak már a nadrágszárát is lecipzáraztuk, és azzal biztatom, hogy elméletileg Szárligeten van a kéken egy cukrászda, még a vasútállomás előtt. Beérünk a faluba, itt is látunk egy csillét, mint Kőhányáson és Várgesztesen, aztán elmegyünk a templom mellett, és ott a cukrászda. Veszünk fagyit és hideg üdítőt, én egy kávét is, megérdemeltük! 

Szárliget temploma

A megérdemelt jutalom

Pihenünk, mosakszunk, de még néhány száz méter van a túra végéig. Csongor a bakancsot szandálra cseréli, aztán átsétálunk a vasútállomásra, megmásszuk a felüljárót, és a túloldalon vár az utolsó vértesi pecsét, és a házak után már nagyon közel a Gerecse.

Híd a Gerecsébe

Huszonkét kilométert gyalogoltunk reggeltől délutánig az első igazi nyári túránkon, rengeteg látnivalóval. Az új hátizsák még egy picit nagy lesz Csongornak, inkább rövidebb túrákon, könnyebb teherrel szoktatjuk majd hozzá és próbálgatjuk, hogy mikor nő bele. A meleget meg majd megszokjuk :)

22,49 km, 588 m szint

Kőhányáspuszta-Szárliget