OKT 9 - Téli túrák a Bakonyban

Karácsony előtt, karácsony után - végre szünet, én is félretehetem egy napra a sütést-főzést, karácsonyi készülődést és a munkát, és bevethetem magam egy napra Csongorral a Bakonyba az ünnep előtt, egy másik napra meg utána. Októberben Fehérvárcsurgónál hagytuk el a közös kéktúránkat, most jönnek azok a szakaszok, ahol annak idején én elkezdtem. Mivel két hónapja nem is nagyon túráztunk együtt, Csongor most egy rövidebb szakaszt kér, így első alkalommal megelégszünk a Fehérvárcsurgó-Bakonykúti közötti 12 kilométeres távval.

Borongós időben indulunk a Becsali büfétől, Kincsesbányát pedig egy buszfordulóban álló karácsonyfa mellett hagyjuk el, kicsit szürreális élmény. Émlékszem, hogy az előttünk álló dombról  korábban látni lehetett a víztározót, de most mintha más lenne az útvonal is - rég jártam már erre - meg nagyon hamar ködbe érünk a fák között. Csöpögős, nedves az erdő, sáros a talaj, de annyira örülünk, hogy végre kint vagyunk! 

Csongorból ömlik a szó, mesél és mesél, ő azért is várja mindig, hogy menjünk túrázni és csak ketten legyünk mindenféle figyelemelterelő tényező nélkül, mert már nem férnek a fejébe a történetek. Jön a Vontató-hegy és a Vaskapu-hegy közötti nyereg, van egy pici kilátásunk is, majd kiérünk a Kincsesbányát és Gúttamásit összekötő útra. Szerencsére nem haladunk ott sokáig, és a Déli légakna mellett újra felfelé kanyarodunk, távolodva az úttól. 

Hogy pontosan mi is ez a légakna, annak utána kellett néznem: a kincsesi bauxitbányászat legnagyobb bányájának, az Iszkai bányaüzemnek a kivezető nyílása, jelenleg egy több méter magas, fakerítéssel körbevett földhányás veszélyre figyelmeztető táblákkal és minimális információval. Érdemes lenne elhelyezni egy táblát a környék ipari, bányászati emlékeiről és arról, mi is van itt a lábunk alatt a mélységben.

Mindenesetre most a lábunk alatt egyre inkább a Bogrács-hegy kapaszkodója van, és mesélem is Csongornak, hogy amikor erre jártam - bő hét éve ugyanis ezen a környéken kezdtem a kék túrát - valami negatív élményem volt, de már nem is emlékszem, hogy mi, csak a Bogrács-hegy említésére bekapcsol ez az érzés. Egyelőre semmi rosszat nem látunk, haladunk meredekebben, majd lankásabban felfelé, mígnem elérünk egy tisztásra, ahol asztalok és padok fogadnak. Ez biztos, hogy új, nem volt még meg, amikor kezdtem a kéktúrát. Letelepszünk, és kipróbálunk egy új dolgot: hoztunk kis gázfőzőt, főzünk rajta teát. Most először használom, eddig nem akartam cipelni, de ekkora túrán, amikor nincs nálunk túl sok cucc, nem vészes a súlya, a forró tea viszont jólesik a szendvics mellé menet közben.

Ülve a tea ellenére is fázni kezdünk, tehát továbbindulunk, és ekkor jövök rá, miért emlékezetes számomra a Bogrács-hegy: füves, mészköves dombtető, nehezen jelölhető rajta az ösvény. Most már élénken jönnek az emlékképek: a másik irányból jöttem, és szidtam a hegy felmenőit, ahogy keveregtem összevissza, nem találva a helyes utat. Most már szerencsére van Locus a telefonomon, segít rátalálni a megfelelő csapásra, de mire rájövök erre, addigra már néhány száz méterre letértünk a kékről. Megtaláljuk a hegycsúcsot, fotózkodunk vele, aztán elkezdünk ereszkedni Bakonykúti-puszta felé, kerülve egy felhagyott kőfejtőt és megmászva egy menő mészkősziklát.

Bakonykúti-pusztáról sincsenek jó emlékeim, veszélyes kutyákra emlékszem és a kerítés hiányára, de nem ijesztem ezzel Csongort és jól teszem: a terület bekerítve, térképvázlatok hirdetik, hogy a kék ösvényt áthelyezték. Örülök neki, jó nagy, biztonságos ívben kerüljük így a pusztát és a kutyákat, a túlsó felén megint kicsit kétségbeesve keresgélve az elveszett jelzést. Végül megleljük, és innen már nagyon hamar beérünk a faluba, ami az egyik kedvencem a környéken, nagyon bájos. Ilyenkor karácsony előtt különösen: díszek és fények az ablakokon és az ajtókon, egy dekoratív és ízléses betlehem és más utcadíszek ötlenek a szemünkbe, ahogy bejárjuk a néhány utcát.

Van időnk, valamivel később jönnek értünk, így a játszótéren, amíg Csongor fázás ellen minden elemet kipróbál, főzök még egy teát. Próbáljuk meggyújtani a közösségi ház ablakában álló gyertyákat, de kudarcba fulladnak a kísérleteink, így a bögréinket két kézre fogva sétálunk, amíg fel nem gyulladnak a fények az ablakokban, és meg nem érkezik értünk a fűtött autó.

Alig egy héttel később már folytatjuk is, ezúttal gyönyörű, száraz, napos időben. Már pontosan tudjuk, merre kell tartanunk Bakonykúti után, és indulunk szántóföldek között, gyönyörű kilátással hol a Keleti-Bakonyra, hol a Vértesre. 

Hamarosan a Burok-völgy fölötti gyönyörű, kanyargós, kilátásokban gazdag ösvényen haladunk tovább a fenyők között áttűző csodás napsütésben. 

Elhagyva az erdőt és a mellettünk húzódó szurdokvölgyet, megint szántóföldekre érünk. Az erdőszélen padokat találunk, megállunk enni a napsütésben, csodáljuk a kilátást és a nem messze legelésző őzeket.

Látszik Csókakő, sokadszor búcsúzunk a Vértestől - ezt nagyon szeretem a kék túrában, hogy amikor azt hisszük, rég hátat fordítottunk egy hegységnek, újra és újra felbukkan még. Csongor befagyott pocsolyákat tör, többre rá is merészkedik, őt még gyakran elbírják, nekem esélyem sincs. A kitettebb, most napos részeken több a keményre fagyott pocsolya, amikor újra erdőbe érünk, már hatalmas tócsákat kerülgetünk és sárban cuppogunk. 

Mór látképe

Egy tisztásról rácsodálkozunk az alattunk a távolban elterülő Mórra, majd a következő erdős szakasz lejtős ösvénye már Kisgyónba vezet. Itt meghatódom: ez az első kéktúrám zárópontja, Bakonynána és Kisgyón között kezdtem. Élénken él bennem az emlék, ahogy az akkor még aprócska Csongor és a bátyja várnak itt. Akkor még a turistaház villanyóraszekrényében találhattuk a lepecsételt matricákat, mementóként ott is van a füzetemben, Csongor már új pecsétet kap.

Itt hosszabban időzünk, teát főzünk és nézzük a forgalmat, sokan jönnek-mennek autnap óval is. Elolvasom a tájékoztató táblát, egy kedves idősebb úr saját emlékeket is fűz hozzá abból az időből, amikor Kisgyón élő bányásztelep volt iskolával, kastéllyal és fürdővel. Továbbindulva a bányász emlékhelynél ha figyelünk, megláthatjuk ennek eltűnőben lévő nyomait: a szökőkút helyét, egy mohos fal maradványait.

Az előttünk álló szakasz az egyik kedvencem, nagyon látványosnak tartom. A bányász emlékhely után nem sokkal jön az erdei szentély, most nagyon szépen esik be a fény az egyszerű fakeresztre. 

Felette a Tűzköves-árok végét jelző védett geológiai feltárás, amely mellett élesen, apró ösvényen kell jobbra kanyarodnunk. Aszfaltra érünk, de hamarosan újra keskeny csapáson cuppogunk a sárban. Itt Csongor picit veszít a lelkesedéséből: elbújt a nap, a látvány már nem olyan szép, emelkedünk és azért már jó pár kilométer a lábában van. De felérünk, kiszélesedik az út, csökken a sár, és a Pilis vízmosásos völgyeire emlékeztető szakaszon járunk, fenséges bükkösben, kidőlt fák és élénkzöld mohák között. Kap egy rágógumit, ez is segít, ad egy kis motivációt.

Ez az ösvény egy még szélesebb erdei útba torkollik, már számoljuk a hátralévő kilométereket. Hamuház után utolér egy család, innentől Csongor versenytempóba kapcsol, azt mégse lehet, hogy ők érjenek először Csőszpusztára! A hátralévő útszakaszon utol is érjük őket. Közben elhagyjulk az Alba Regia barlang felé vezető leágazásokat, mesélek róla Csongornak, egyszer majd megnézzük - teljesítménytúrákon szokták vezetetten megmutatni, ilyenkor csak az aknafedél látszik.

Már látszik az erdő széle, újra aszfaltra érünk, és ott van Csőszpuszta néhány háza, főként pedig az Alba Regia Barlangkutató Állomás, amit megkerülve leülhetünk megpihenni, enni és persze pecsételhetünk is. 

Nagyon otthonos, kellemes helynek érzem, ahányszor jártam itt, mindig időztem egy kicsit. Nyáron vizet is lehet vételezni itt. Most viszont kiderül, hogy mégsem ez az utunk vége, mert csak később ér ide értünk a család. Hogy ne fázzunk, besétálunk Tésre - csak két kilométer, annyival rövidebb lesz a legközelebbi szakaszunk. Főzünk teát, megeszegetjük a maradék elemózsiánkat, megszárad a cipőnkön a sár, amíg átbeszéljük a mai túra élményeit és a terveket. Innen folytatjuk 2021-ben!

Fehérvárcsurgó-Bakonykúti 12.14 km, 316 m szint

Bakonykúti-Kisgyón 19.06 km, 512 m szint

Baradla Trail - a "mégiscsak futóverseny"

Fuss a föld alatt! - nem kellett több, mint ez a mondat, meg akkor még talán a Vivicitta vagy a Keszthelyi kilométerek lelkesedése - amint megláttam a Baradla Trail nevezési felhívását, azonnal tudtam, hogy nekem ez kell. Nagyon régen neveztem, talán még májusban, sehol sem voltam még a 16 kilométertől, hát még az 500 méteres szintkülönbségtől. És szombat délelőtt mégis ott futottam, a világörökség kellős közepén, az ország legnagyobb, legszebb cseppkőbarlangjában, meg fölötte az Aggteleki-karszton. És még most is csodálkozom, hogy hogy kerültem én ide...?

Felkészülés

Amikor eldöntöttem, hogy nevezek, tudtam, hogy akkor bizony fel kell fejlődnöm 16 kilométerre, sőt, olyan 16 kilométerre, amiben komolyabb szintemelkedés is van. Eleinte nem fogtam fel igazán, mennyi is az az 500 méter, azt gondoltam, a mi falunk is elég dimbes-dombos, összeszedek én itt is annyit. Aha... azóta tudom, hogy lefuthatnék másfél-két maratont ezeken a dombokon, mire meglenne. Olyan gondolat is megfordult a fejemben, hogy nem biztos, hogy külön rá kell edzeni a szintkülönbségre, lehet, hogy elég csak hosszúakat futni, majd meglátjuk. Mindenesetre a runkeeper térkép alapján okosan számol szintemelkedést is, úgyhogy innentől azt is figyeltem.

Július elején sikerült lefutnom 16.8 km-t egyben, akkor az volt életem leghosszabbja, Úrhidán, Szabadbattyánon és Sárszentmihályon át, volt benne olyan emelkedő, amire azt gondoltam, na, ez már kemény, de azért végigfutottam. Itthon néztem a futás adatait: 118 méter szintemelkedés volt benne. Hogy mennyi...? Uramisten, ha ez 118, akkor mégis, mennyi az az 500, és ki bírja azt ki? És hol fogom én azt kipróbálni a verseny előtt...? 

Sajnos a nyár, főleg a kánikulai időszakok nekem nem tettek jót, rosszabbul bírom, mint a telet, de a nem olyan forró napokat kihasználtam, és augusztus 11-én, az egyéves futóévfordulómon lefutottam falun belül a félmaratoni távot. Szintemelkedés: kerek 200 méter. Öt kilométerrel hosszabb a táv, mint a Baradla Trail, jó félórával több volt az időm, mint a szintidő, és csak ennyi emelkedés. Tényleg edzeni kéne már kifejezetten emelkedésre, meg amúgy is, vissza kellene állnom a rendszeres, edzésterv alapján való futásra, gondoltam. Utóbbira hagytam magamnak időt és bíztam az augusztus végi lehűlésben, de az emelkedésen sokat gondolkodtam, aztán Péter segítségét kértem, és neki azonnal volt is pár ötlete. Ezek alapján és Péter segítségével, támogatásával futottam fel a szülinapomon a Bence-hegyre: 14.36 km, két órán belül sikerült, és már 285 méter szintemelkedés. Még mindig nem 500, de növekszik... Nagyon jó élmény volt, számomra hihetetlen teljesítmény önmagamtól, de a versenyhez semmilyen szempontból nem elég. (Nem mintha bárki bármit elvárt volna, én magam sem, csupán azt, hogy felkészülten álljak majd oda.) Szóval, a következő volt a nem is olyan rég posztolt szeptember elsejei dobogókői futás. Tudtam, hogy ez már utolsó nagy erőpróba lesz a verseny előtt, hiszen ilyesmire csak hétvégén van mód, közvetlen a versenyt megelőző hétvégén viszont már nem szabad.

Összesen 18.3 km lett a dobogókői kör, 3 óra 9 perc alatt, 588 méter szintemelkedéssel. És csodálatos élmény, ahogy írtam is, ott éreztem rá igazán a terepfutás ízére. Aztán számolgattam és morfondíroztam. Az már biztos, hogy ha akárhogy is, de képes vagyok ennyit és ennyi emelkedéssel futni, akkor menni fog a Baradla Trail is. Kérdés, hogy milyen idő alatt, és hogy versenynek vegyem-e, vagy csak az élmény kedvéért menjek?

Utóbbi mellett döntöttem. Számolgattam, hogy bár a Baradla bő két kilométerrel rövidebb és 88 méter emelkedéssel kevesebb, mint a dobogókői útvonal, azért mégiscsak három óránál több volt. Ha mondjuk levonom ezeket a különbségeket, meg beleszámítom, hogy versenyen azért mindig ösztönöznek a többiek, akkor mondjuk két és fél óra alatt reális lesz teljesítenem. A szintidő két óra, így aztán felesleges a versenyzésre meg az órára koncentrálnom, jobb lesz arra, hogy milyen helyen futok, nézelődni, csodálkozni, élvezni. Végül ezzel a tervvel is utaztam el.

Az utazás is egy külön szervezés volt, kihasználtuk az alkalmat és csaptunk Péterrel egy majdnem-kettesbenhétvégét, ez az az eset, amikor gyerek nélkül mennél, de a legkisebb még kicsi ahhoz, hogy másra bízd - így aztán Csongort vittük, a két nagyobbat pedig anyukámékra bíztuk. A hétvége versenyen kívüli részéről majd egy másik posztban beszámolok.

Ott volt még annak a kérdése, hogy mit vegyek fel: a barlangban 11 fok lesz, kint meg ki tudja, ha süt a nap, szeptember közepén huszonvalahány fok is lehet. Faggattam a nálam okosabbakat, végül vettem egy technikai felsőt, és körülbelül az összes futócuccomat elvittem magammal, hogy válogathassak :)

A verseny napja

Ködös, hűvös reggelre ébredtünk, talán 8-9 fok volt, azért reméltem, hogy ennél melegebb lesz. A szállásunktól olyan 20 kilométerre volt Aggtelek, én már indulás előtt elkezdtem reggelizni, faltam a müzliszeleteket, izoitalt. Odaérve először a Gömöri Gyümölcsfesztiválba csöppentünk, itt-ott lézengett pár futóruhás, álmos alak, keresgélték a rajtot, mint mi. Péter talált rá a helyes irányra, átvettem a rajtszámomat (134) a rajtcsomagban volt a kifejezetten csinos, zöld póló is a verseny emblémájával és adataival, ezt kell ma kiérdemelni, feladat kitűzve. 

Bemelegítés

Bemelegítettem, okos kérdésekkel zaklattam a szervezőket, mindenfélét eldöntöttem: sapka legyen, fejpánt vagy mindkettő? Hogy vigyem a fejlámpát? Vigyek vizet? Végül sapka lett, a fejlámpát a nyakamba akasztottam és kipróbáltam, nem zötyög futás közben, jöhet így. Vizet pedig nem vittem, tudtam, hogy félúton lesz frissítés, és ilyen hűvös, párás időben nem hiszem, hogy annál gyakrabban lesz rá szükség. De a kulacstartó öv a derekamon volt kulacsok nélkül, a zsebében szőlőcukor, papír zsebkendő.

A rajtban találkoztam Györgyivel, aki az én virtuális edzőm, tanácsadóm - azaz pontosabban nem találkoztunk, hanem leszólítottam, mert megismertem :) Nagyon jó volt végre élőben is látni azt, aki olyan sokat segített nekem, és most már nemcsak virtuálisan :) Megbeszéltük, hogy ő is az élményért jött, meg nézelődni, én is - na, ő azért egy kicsit más tempóban nézelődik :D Nagyon tetszett, hogy nincs chip, nem számolgatnak nettó időt, itt tényleg nem annyira fontos a verseny, mint a városi rendezvényeken.

Bekapcsolták a hangosbemondót, visszaszámlálás, és rajt!

Türkiz felső, fehér sapka, vigyorog és integet :)

Terepen

Ez az Aggteleki-karszt, ez gyönyörű. Már az autóból is csak csodálkoztunk, alig vártam, hogy testközelből lássam, benne lehessek a tájban. Mezei, füves szakasszal kezdődött a pálya, kisebb emelkedőkkel, lejtőkkel, bemelegedni kiváló. 

Aztán elég hamar eljött az első meredekebb, sziklásabb, izgalmasabb néhány méter, ekkor még rövid szakaszon, és lazán futva. Aztán bekanyarodtunk az erdőbe - kicsit a képen is látszik, arrafelé hidegebbek már a napok, korábban őszül, mint itt nálunk, gyönyörű, színes őszi erdőbe futottunk be, először ritkásabban, aztán összeborultak a fejünk fölött a fák. A talaj ideális volt, érezhetően esett egy-két napja, már nem volt sáros, de még puha, kevés avarral borított. Lassanként elnyúlt a mezőny, én tudtam, hogy a tempómhoz képest túlságosan is elöl rajtoltam, úgyhogy jó sokan lehagytak, a számuk alapján elgondoltam, hogy valahol az utolsó negyedben lehetek. Kinéztem magamnak néhány jellegzetes arcot vagy futóruhát, színt, akik ekkor körülöttem voltak, gondoltam, majd hozzájuk lehet viszonyítani később.

Itt, az erdős szakaszon már jöttek komolyabb és hosszabb emelkedők, már bele is gyalogoltam, és nemcsak én. Az első pillanatban kicsit csalódott voltam, úgy szerettem volna végig futni - látszik, hogy nem vagyok egy tapasztalt terepfutó. Dobogókőre ugyan sokat gyalogoltam, de azzal biztattam magam, hogy ott egyfolytában felfelé kellett menni nyolc kilométert, aztán lefelé tízet, itt meg azért kiegyenlítettebb a terep, ezért gondoltam, hogy jó lenne végig futni. Tény, hogy kiegyenlítettebb, de azért csak el kell érni azt az 500 méter szintkülönbséget, szóval simán érthető a belegyaloglás, és a talaj sem mindig hagyja a futást.

Azért a talajra itt még nem lehetett panasz, a lejtőkön már jobban figyelni kellett a lábunk elé, kövek, gyökerek és maga a lejtő, amin nem szabad engedni a rohanás csábításának, mert orra esni elég kellemetlen lehet. Én inkább annak a csábításnak engedtem a lejtőkön, hogy hagyjam visszamenni a pulzusomat 150 köré, alá. Az órát főleg a pulzus miatt nézegettem, 160 fölött már nem kellemes futni, 172 volt a csúcs, igyekeztem lejjebb szorítani, nem erőltetni.

A pálya piros-fehér szalagokkal jól ki volt jelölve, de azért az élesebb kanyaroknál, eltévedésre okot adó helyeknél segítők is álltak, akik ráadásul hajráztak és lelkesítettek is. Egy emelkedő teteje felé gyalogolva hallottam, hogy az előttem haladót biztatják, erre én is futni kezdtem, addigra már abbahagyták, biztos gondolták, hogy én is hallottam az előzőt... persze, de annyira kellett egy kis biztatás, mutattam a kezemmel, hogy rajta, nekem is :) és nagyon belehúztak, tapsoltak és buzdítottak, hogy én is nagyon bele tudtam húzni.

Nagyon vártam már a barlangbejáratot, nem emlékeztem a korábban látott térképről, hogy mennyi futás után is következik? Itt-ott turistáknak kihelyezett táblákat láttam, azok alapján próbáltam felmérni, milyen messze lehet még. Jött megint egy nyíltabb szakasz - már tudom, karsztbokorerdő volt - megcsodáltam a rengeteg zuzmót a bokrokon, aztán visszakanyarodtunk az erdőbe. Még futottunk, meg még, meg gyalogoltunk is, azért gyalogolva is igyekeztem elég gyors lenni, nem sétálgatni és semmiképpen sem megállni, és végül meghallottam a kolompszót. A jósvafői barlangbejáratnál kolompolt egy kedves segítő, és ezzel tudtunkra adta, hogy már itt a barlangbejárat, jön a legizgalmasabb rész.

Óriások terme

Hát, az is volt. Utólag jöttem rá, hogy nekem a barlangi szakasz, mint futás, szinte ki is esett, és nem értettem, hogy lehetek utána már kilenc kilométeren túl...? Hát úgy, hogy a barlang maga 2.3 km volt, de az nekem nem egy futóverseny részeként maradt meg, hanem hatalmas élményként. 

Fel a fejlámpát, le a kiépített úton, vigyázzunk, mert csúszik, ezt mondták... és sokáig csak kőfalak, nagy sziklák, mikor kezdődnek már a cseppkövek? Aztán megláttam az elsőt, és utána egyre a többit, a ritkásan megvilágított folyosókon, a fejlámpák fényében sejtelmes és gyönyörű alakokat. Elkapott a flow: hogy én itt futok...?? Hihetetlen! Vigyorogva mentem, szerintem hangosan fel is kacagtam, a fejem csóváltam. Ilyen nincs :) Az Óriások termébe érve felfelé bámulva, forogva futottam, meg is kérdezte egy segítő, hogy adjon esetleg egy széket? Köszöntem szépen, bizony szívesen nézelődtem volna még alaposabban :) Később hallottam, hogy közvetlen mögöttem nagyon közeledik egy futó, próbáltam is kihúzódni, hadd előzzön, de azt mondta, á, nem előz, fognak még úgyis eleget előzgetni. Egyetértően mondtam, én itt bizony nem sietek, nézelődöm - erre azt felelte, ő arra nem ér rá, és mégis megelőzött. Értem én, mégiscsak futóverseny, na de itt sietni...? Úgy sajnáltam, amikor a vége felé mondta egy szervező, hogy már csak négyszáz méter...

A végére maradt a nagy erőpróba: 280 lépcső felfelé. Na az kemény volt. Meg sem próbáltam felfutni rajta, de azt elhatároztam, hogy nem állok meg. Nem látni a tetejét, a magas páratartalomban, a futók zihálásában csak a ködöt láttam magasan a fejem felett, és hogy ott valahol, a ködben mennek felettem a többiek... 

Vöröstói lépcsők

Aztán megcsillant a fény az alagút, azaz a lépcső végén, és azt is tudtam, hogy itt vár a frissítés. Ledöntöttem három pohár vizet, nem is tudtam, hogy ilyen szomjas vagyok, de nagyon jólesett. Banánfalatokat is ettem, kicsit megálltam, ez most nem olyan frissítés volt, mint amikor városi versenyen asztal mellett lefutva kortyoltam. Itt mondták, hogy már túl vagyunk a felén, az órám ekkor 1:07-et mutatott - eddig nem is nagyon néztem - felcsillant a remény, hogy talán van még esélyem a szintidőt elérni. Csak persze a hátralevő 7 kilométeren jóval fáradtabb leszek, mint a már megtett kilencen...

Indulás tovább, ekkor már szemerkélt az eső, de abszolút nem zavart. A barlangból kijőve kicsit fáztam: talán a benti magas páratartalom csapódott le, izzadtam is, meg is álltam a frissítésnél, reméltem, beválik a technikai ruha, és hamar átmelegszem. Így is lett, teljesen megszáradt, az eső nem is látszott rajta, és csak néhány méter fázásra emlékszem.

Nagyon nagy élményt hozott egy biciklis srác: őt már láttam az első sziklásabb résznél is szurkolni. Képes volt a mezőny elhaladta után közúton áttekerni a vöröstói kijárathoz, ott várni a futókat, és számolni: azzal jött szembe, hogy "ha jól számoltam, a 147. vagy" :) Meglepetésemben csak rávágtam, hogy az jó! - és tényleg, ez a középmezőny vége, én meg itt azt hittem, körülbelül az utolsó tízben vagyok. Ő nagyon sokat adott nekem, itt megint eljött az élményen túl a "mégiscsak verseny": ha ilyen jó helyen vagyok, akkor hajrá, húzzunk bele, meg kéne tartani, vagy lehet ez még akár jobb is.

Azért a lelkesedés a lábamnak nem mindig volt elég, egy karsztos, enyhe, de hosszú emelkedőn megint gyalogoltam, figyeltem az előttem haladókat, melyikünk bírja majd jobban? Ha ők elkezdenek futni, nekem is kéne. Most tényleg az az érzésem volt, hogy a lábam nem akarja, nem fáj, nem is igazán fáradt, de valahogy olyan merev, jó neki ez a gyaloglás, nincs kedve futni. Aztán ahogy ment lejjebb a pulzusom, mégiscsak meggondolta magát a lábam, 152-es pulzusnál magától elindult, pedig én le akartam vinni 150 alá :)

Innentől két dolog küzdött bennem: az érzés, hogy van esélyem a szintidőre, illetve hogy nem szabad erőltetni, pulzust figyelve kéne menni. Legtöbbször a lábam döntött, hogy melyiket szeretné, és sokszor szerette volna a második, lassabb verziót. Volt ebben a visszaútban már szenvedés is, akaraterő, és nagyon sokat merítettem a körülöttem lévő gyönyörű tájból, az erdőből és abból a meglepő felfedezésemből, hogy abszolút nem zavar az eső.

A kanyarban újra ott állt a két buzdító srác, akiknek az elején jeleztem, hogy én is kérek a hajrából :) ebből tudtam, hogy már nem lehetek messze. Innentől úgy nézegettem az órámat, hogy "ha sikerül a két óra, akkor már csak húsz perc" persze sosem tudtam pontosan, hány kilométernél vagyok, és mennyi még az esélyem a két órára. Azért látszik az, ami végig eszembe ötlött, hogy "mégiscsak verseny", mert tényleg, őszintén azzal indultam el, hogy nem érdekel az idő, nem tervezek szintidőn belül futni - de amikor kiderült, hogy van rá esély, mégiscsak érdekelni kezdett. És a társak visznek magukkal.

Az erdőn kívül már látszott az eső hátránya: csúszni kezdett a vörös, agyagos talaj, óvatosan kellett lépni. Itt már árgus szemekkel néztem: az elején ez a benyúló ág milyen messze volt? ez vajon hányadik kanyar? ezt a sziklát láttam már...? Előttem egy idősebb úriember Pétfürdő feliratú pólóban, meg egy hosszú barna copfos lány. Ha nagyon belehúznék, őket talán megelőzhetném. De belehúzni...? én, itt? mibe? Nincs már erőm...

Erre hirtelen kolompszót hallok. Á nem, ez nem lehet az, jól hallok? De igen, tényleg kolompolnak. Aztán meghallom a hangosbemondó átszűrődő hangját. Lassan kezdem kivenni is a szavakat, neveket, amiket mond. Rajtszámokat. Üdvözli a futókat a célban, név szerint, egyesével.

Szárnyakat kapok. Úgy kerülöm el a lányt és a pétfürdői bácsit, mintha repülnék. Imádom a kolompolást. Milyen jó, hogy a kolompoló és még két-három lelkes drukker kiállt a cél előtti dombra! A célt itt még nem látni, kanyar és domb is takarja, de őket igen! Fújtatok, mint egy versenyló, úgy érzem, száguldok. Kit érdekel már a szintidő... A nevemet hallom, igen, a célban vagyok, azért ránézek a nagy piros órára, átfutok a kapun és esem a fényképező Péter nyakába. Zihálok. Megérkeztem.

A hivatalos célfotó az órával :)

Ezt Györgyi fotózta, mosolygós érkezés :)

Ez meg a mindent elmondó... másodpercekkel a nyakba érkezés előtt

A verseny után

Kifulladva és boldogan nem is tudom, mit mondok hirtelen Péternek, Györgyi gratulál, én elfelejtek neki gratulálni, de az időeredményét azért megkérdezem, egy negyedóra van közöttünk. Pont gondoltam rá negyedórával ezelőtt, hogy már biztos a célban van :) Megállítom a saját órámat, ez 2:00:44-et mutat, de nem tökmindegy, hogy két óra vagy két óra két perc? Így is, úgy is két óra, mondjuk, hogy megvan a szintidő, de még ha nincs is meg, félórával jobbat teljesítettem, mint amit vártam magamtól, 7:30 perces kilométereket mentem átlagosan :) És a célban vizet kapok, meg sós mogyorót, kólát és egy doboz gyümölcsös sört. És Csongor alszik az autóban, ezért Péter ott tudott lenni a célban, ölelni tudott és fotózni. Sőt videózni.

Megkeresem a zuhanyozót, ez az egyik legjobb a futásban meg a versenyekben, a melegvízes zuhany utána. Kis öltözői csevej alakul ki, megbeszéljük, mi lányok, hogy milyen jó terepfutni. És zuhany után az új, Baradla Trailes zöld pólónkat vesszük fel. Mert kiérdemeltük :)