Helló szeptember, helló őszi erdők, helló újra blogolás!

Február 12. óta egy szót sem írtam túrázásról, legalábbis ide - de ez nem azt jelenti, hogy ne jártunk volna sehol! Inkább csak azt, hogy sajnos a túrák megírása, dokumentálása az utolsó, amire idő és energia jut. Nagyon komolyan szeretnék azonban ezen változtatni most, hogy újra itt az ősz, és a gyerekeim iskolában vannak, én meg lassan utolérem magam a munkával és a bloggal is.

Álljon itt egy rövid felsorolás, hogy merre jártunk az elmúlt bő fél évben, milyen témákra lehet számítani a következő hetekben:

Még február-márciusban folytattuk a téli kék túrát, és eljutottunk Bakonynánától egészen Németbányáig. Itt aztán megálltunk, és egyelőre azóta se teljesítettünk többet az OKT-ból, de hamarosan folytatjuk!

Ehelyett Csongorral bejártuk Veszprém környékét: megnéztük szinte az összes kilátót, parkerdőt, még a bándi várat is. Úgy hozta az élet, hogy tavasszal néhány hetente rendszeresen jártunk a szomszédos megyeszékhelyre, és ezeket mindig összekötöttük rövidebb túrákkal is. Amikor pedig egyszer egyedül vitt arra az utam, felfedeztem az Eplény melletti Eperjes tanösvényt is. 

Volt egy olyan napom is, amikor kimenőt kaptam: eltölthettem egy teljes napot egyedül a Bakonyban. Mivel Csongor nélkül a kéket nem akartam járni, így megkezdtem a Közép-Dunántúli Piros túrát Zirctől a Gerence-pihenőig.

A nyár nem a mi évszakunk túrázás szempontjából. Egyrészt idén beismertük magunknak, hogy nem az jelenti az igazi pihenést, ha minél többet együtt lehetünk, hiszen a 2020-21-es tanév ebből többet is ránk kényszerített, mint szerettük volna. Így tehát a gyerekek voltak táborokban is és a nagyszülőknél is. Másrészt egyikünk se bírja jól a meleget, és olyankor szívesebben élvezzük a kertünk, lakásunk hűvösét - különösen a gyerekekre igaz ez. Azért volt egy alkalom, amikor családilag a Rám-szakadékban hűsöltünk egy forró nyári napon, mi pedig Péterrel kettesben több túrát is tettünk az Őrségben és a Börzsönyben.

Csongor a márciusi télben a Kőris-hegyen kijelentette, hogy ő most egy kicsit belefáradt a kéktúrázásba, majd nyáron a meleg miatt egyáltalán nem akart menni.

A szállásfoglalás, tömegközlekedés is nehezebbé vált a járvány miatt, így a kék túra tőlünk távolabb eső részeire egyáltalán nem jutottunk el, és a közelebbieket is pihentettük. A tavasz és a nyár inkább a hosszabb egyedüli és a közepes, kettesben megtett túráknak kedvezett, kivéve Veszprém és környékének felderítését, no meg a Rám-szakadékot. Ahogy azonban megjött az ősz, Csongorban is feltámadt a harci szellem, és várja, hogy újra nekiinduljunk a kék kalandoknak. Nem maradtok tehát túraleírások nélkül akkor sem, ha a fentieket már mind pótoltam - mire megírom, már jöhetnek az új élmények!

Tartsatok ki tehát a blog és az oldal mellett, kövessetek instagramon is, ahol a túrák mellett sok más jellegű tartalommal is találkozhattok! Hamarosan pedig érkezik a fenti túrák közül az első beszámoló.

Pálos 70 másodszor

Itt vagyok újra, a blogon is és ott voltam Márianosztrán is szombat éjjel újra. Mert a Pálos70 olyan, hogy menni kell megint. Tavaly akkor tudtam, hogy vissza fogok menni, amikor kihagytam a budaszentlőrinci pecsétet (szerencsére a teljesítést elfogadták azért, és idén jobban kijelölték). Idén nem is tudom, mikor futott át teljesen természetesen a gondolat az agyamon, hogy "jövőre majd..." de elkaptam és rámosolyogtam: ezek szerint jövőre is jövök. Mert ez a tökéletes túra és élmény.

A tavaly bevált szervezéssel Zitáéknál aludtam egy kellemes késő esti beszélgetés utám - tudtam, hogy ettől csak nehezebb lesz másnap, de nem volt szívem kihagyni ezt a ritka alkalmat egy baráti beszélgetésre. Két villamosmegállóra voltam a Gellért tértől, csak négykor keltem az ötös rajthoz, pontban ott voltam a Sziklatemplomnál. Melegebb volt, mint tavaly, 10-11 fok körül, kellemes hajnali hűvös idő, fogyó holdsarló a Szabadság híd fölött.

Gyors, profi rajtoltatás után indulás - most én is profibb voltam annyival, hogy eleve rajtam volt a fejlámpa, nem kellett megállnom előkeresni, amikor a Gellérthegyen elfogyott a közvilágítás. Még bot nélkül gyalogoltam a csodás panorámát nyújtó ösvényeken és lépcsőkön a hegyoldalban, a Gellért-szobor mögött - vajon hány budapesti jön fel ide életében? 

Pest és Buda szobra a Gellérthegyen

Visszatekintés a városra

Aztán le a másik oldalon, át a Hegyalja úton és a Tabánon. Emlékszem, már tavaly is nagyon tetszett, hogy ahol csak lehet, parkokon, zöldterületeken át viszik a hosszas budapesti szakaszt. A Tabánban pont ott mentem túl a jelzésen, ahol tavaly, a mögöttem gyalogló túratárs követett is, aztán látta, hogy elbizonytalanodom, és már én mentem utána a helyes úton. Utolértem és elnézést kértem a félrevezetésért, aztán már együtt gyalogoltunk Máriaremetéig. Én az emelkedőket bírtam rosszabbul - a Kútvölgyi kápolnáig, majd onnan fel a Normafára már előkerült a bot is, hiába aszfalt - ő a lejtőket. A kamaraerdei templomnál megkaptuk a "terhet", a kis követ, amit vinnünk kell az úton, és hivatalosan a Normafán, az emelkedő tetején kell letenni, de én tavaly is a célig vittem, így kerek a történet. Aztán a hátunk mögött lassan kelni kezdett a Nap, és a Normafára felérve már nagyon szép fények fogadtak.

Kilátás az Erzsébet-kilátóra

Ugyan melegebb volt, mint tavaly, mégis hiányoltam az Anna-kápolnánál a forró teát, remélem, jövőre megint lesz! Viszont finom pogácsát kaptunk és az első szendvicsemet is megettem itt reggelire. Következett az első erdei szakasz a Gyermekvasút mentén a budaszentlőrinci kolostorhoz, ahol pecsét, alma és víz várt. Nekem általában kevés a túrákon a gyümölcs, magammal is szoktam vinni, de most annyi almát kaptunk, hogy haza is hoztam belőle. És most végre teljes a pecsétkollekcióm, mert a budaszentlőrincit sem hagytam ki :)

Csak akkor szólalj meg, ha biztos vagy abban, hogy amit mondasz, szebb, mint a csend

Valahol még a városi szakaszon előzött meg Csipi, és itt a Gyermekvasút Hűvösvölgybe érő szakaszán ért utol Tamás (@katarzisnélkül) és pár szót váltottunk is, ő már a felkelő nappal indult, és ami nekem vacsora lesz Pilisszentléleken, az neki ebéd... :) Hűvösvölgy után újra szép, családi házas övezet, majd beérkezünk Máriaremetére, ahol a már szokásos molinók fogadnak, és meglepetésemre gulyás rotyog egy bográcsban. Én nem tudok mit kezdeni délelőtt fél tízkor a jelenséggel, de a túratársam és többen is esznek (már a túra után derült ki, hogy ez igazából a 20 km-es táv beérkezőinek ebédje lett volna...) úgyhogy itt szétválnak útjaink, én egy almával haladok tovább.

Még pár városszéli, kisvárosias jellegű utca, és két ház között hirtelen hopp, beérünk az erdőbe a Jegenye-völgybe. Rövid, szép kis szakasz után autóútnál érünk a városhatárra: 22 kilométert jöttünk Budapest közepétől! Nagy ez a város. Rögtön Solymár következik, a két település teljesen összeér, de nem sokat időzünk az utcákon, azonnal lekanyarodunk a Paprikás-patak völgyébe, és itt kezdődik az, amit igazándiból túrának lehet nevezni. Patakvölgy, kanyargó ösvény, vízesés, kis hidak, kutyás túrázók, forrás. 

A Paprikás-patak vízesése

Egy tisztásra érünk ki, ahol egy kiránduló csapat épp főzi az ebédet, a padjuknál leveszek magamról mindent, ami hosszú ujjú, és előveszem a napszemüvegemet, innentől szükség lesz rá. Irány a solymári vár, a csoki és a táv harmadrésze. A bot nagy szolgálatot tesz, emlékszem, hogy tavaly sokkal meredekebbnek tűnt ez az emelkedő. Most viszont a várba nem mentem fel, úgy éreztem, kicsit meg kell húznom, ha ugyanazt a kompot akarom elérni, amit tavaly, és még csak most jönnek az emelkedők. 24,5 kilométernél járunk.

Solymár után kicsit kevésbé izgalmas rész jön, vasútállomás, Solymár-külső ipartelep, aztán talán Pilisborosjenő széle, míg végre újra beérünk az erdőbe, és cserébe az egyik legizgalmasabb szakaszt kapjuk, kanyargós egynyomtávos zöld jelzés, hullámzik fel-le, érinti a Jenői torony nevű homokkőalakzatot, aztán meredekbe kapcsol a Kevély-nyeregbe felfelé. Tavaly itt is szenvedtem, mint a kutya, most okosabb voltam a piramistechnikás lépésszámlálással és bottal másztam felfelé, és szerencsére már rövidujjúban.

Fontosnak tartom még, hogy amikor egyedül indultam tovább Máriaremetén, elővettem a vezetőfüzetet, és elkezdtem bepótolni az útravalót, amit az elején kihagytam. Nekem fontos ebben a túrában az elmélkedés, a lelki tartalom is. Minden hosszabb túra spirituális élmény is, de a Páloson ehhez segítséget, vezetést is kapunk, és én ezt szeretem. Így a Kevélyre menet már volt módom olyan kérdéseken töprengeni, hogy milyen terheket hordozok, vagy milyen nagyobb kihívás előtt állok most az életemben. Ezekkel a gondolatokkal elfoglalva magam és így felérve már csak Csobánkára, a Szentkúthoz kellett megérkezni, hogy meglegyen a féltáv. Persze a Szentkút mintha folyton távolodott volna :) de azért csak meglett, egy percre leültem, itt végre volt forró tea is, a májkrémes kenyérből sajnos nem kértem, helyette a saját sós, magvas zöldségemet ettem. Írtam fel imaszándékot is, amit a másnapi márianosztrai misén kitesznek az oltárra.

Csobánkai fogadás <3

Jön a mászás a Szentkúttól vissza az elhagyott ösvényre, majd a Hosszú-hegy, ami a kilátásaival az egyik legszebb szakasz, kanyargós zöld, és aztán a Szántói-nyereg. Megdöbbentő, hogy milyen messze van az Erzsébet-kilátó, ahonnan pedig nemrég jöttünk el. Nemrég? Túra közben kicsit máshogy telik az idő... 

A Szántói-nyeregben megint almát kapunk, konyharuhával fényesre törölve (!) és hellyel kínálnak, de nem merek leülni, mondom, hogy most jól benne vagyok a tempóban, menni kell, mert jönnek az emelkedők. A pontőr biztat, hogy nem, innen Klastrompusztáig nem emelkedik, csak majd utána. Hát, tévedett - emlékeztem én erre, csak olyan jó volt hinni neki... Kevésbé élvezetes szakasz jön, tűző nappal, kavicsos úttal és bizony emelkedővel, a nyereg felett imbolygó színes siklóernyőkkel, szép kilátással balra. 

A siklóernyőket kell nézni

Azért megkönnyebbülés erdőbe érni. Valamiért alig várom Klastrompusztát, talán mert utána már Pilisszentlélek jön és a gulyás. Csobánka előtt nagyon álmos voltam, holtpontnak éreztem azt a szakaszt, de elhessegettem, nem lehet holtpontom féltáv előtt! Ott megettem egy koffeines gélt, lassan, így 40-en túl talán kezd is hatni. Kezdek vágyni a gulyásra. Ezen a szakaszon mellettem egy kisebb társaság a jelzett ösvény helyett a mellette egyenesen haladó kavicsos utat választotta, de minek? Nem értek oda gyorsabban, mint én, és még kényelmesebb se volt nekik. Igaz, ott elfértek egymás mellett... 

Klastrompusztán megint alma van, most már nem veszek, így is van egy plusz a zsákomban. Viszont egy néni egy fedeles fadobozt mutat, amibe bele kell nézni. Kívül a felirat: a dobozban Isten legnagyobb csodája. Kinyitom: egy tükör van benne. Hát ilyen ez a túra...

Az itiner féltávtól kedvesen visszafelé számol: nem azt írja az egyes pontoknál, hogy hány kilométernél járunk, hanem hogy mennyi van még hátra. Így aztán nekem kell kiszámolnom, hogy Klastrompuszta 47-nél van, még 19 a kompig. Péterrel egyeztetünk, szerintem elérem a 20:50-est, és akkor jó, ha 11-re jönnek értem. Azért tudom, hogy tartanom kell a tempót, és most jön a Pilis-nyereg. Tavaly itt nagyon szenvedtem, de idén már van botom! Nem könnyű az emelkedő, de nem szenvedek, szépen felérek és irány lefelé, szerencsére rövid ez a szakasz és egy csodás kikericses rét után már itt is van Pilisszentlélek. 

Visszatekintve az emelkedőről - a kép nem adja vissza

Az iskolánál vár a friss gulyás, szentképet is kapunk, és hát tudom, hogy igyekezni kellene a komphoz, de ezt nem lehet kihagyni, isteni és bőséges. Hálás vagyok azoknak a hölgyeknek, asszonyoknak, akik reggel óta dolgoznak értünk. A padoknál mindenki, akivel együtt eszem, azt a kompot akarja elérni, amit én, reálisnak tartják. 15 km van még a kompig, és azalatt fog besötétedni, és 23 hiányzik a teljes távhoz. Én is reálisnak tartom, de azért jobb a biztonság, a többiek előtt indulok tovább. Kólára vágyom - az asztaltársaktól kaptam infót, hogy két kocsma is van a faluban az útvonalunkon, lehet kapni kólát! Be is megyek az elsőbe, és a kolostorig meg is iszom az üdítőt, és így a gulyás és a hideg, koffeines ital után teljesen felfrissülve megyek tovább. Közel a kolostor és vár a desszert: molnárkalács, ilyet csak itt készítenek, és mákos pogácsa. Még a zsebembe is jut egy. 

Tudom, hogy most nagyon szép szakasz jön, színes erdő, szép kilátások és naplemente. Az eleje emelkedős, aztán kellemesebb. Most nem csapódtam össze úgy senkivel, mint tavaly Edittel, akivel nagyjából egyezett a tempónk, csak ő jobban bírta :) Kicsit izgulok, hogy vajon a sötétben majd teljesen egyedül leszek-e? Ha megelőzök valakit, nem merem felvenni a tempóját, mert nem merek lassítani a komp miatt, de mindenkivel egyeztetek, hogy ha sötét lesz és félek, akkor majd vele megyek, jó? Nézelődök, csodálom az erdőt, innen már látni a Börzsönyt, a célt.

Egy szelfi, amíg van még fény

Az a hátsó vonulat már a Börzsöny

Megpillantom a fákon az első üzeneteket. Gyanús egy ideje, hogy korábban vagyok itt, mint tavaly, mert világosabb van. Megvan, hogy hol gyújtottunk lámpát tavaly, ott most még nem kell. Aztán lassan tök sötét lesz és egy kidőlt fánál megállok végül elővenni a fejlámpát. Egyedül haladok a sötétedő erdőben, de azért látok-hallok magam előtt és mögött túrázókat. Aztán valami furcsa, hangosított beszéd hallatszik jobbról, kanyarodom én is arra. és majdnem elsírom magam, mert megérkeztem a Szent Jakab töltőállomásra! Ez a legjobb hely az egész túrán, amiben nem kis része van a meglepetésfaktornak. Amikor így 60 km felé mécsesekkel kirakott út fogad az erdőben, tűz és zeneszó vár, csuda kedves önkéntesek, keksz és ropi és datolya, akkor nem lehet nem meghatódni. És az infó, hogy 9 kilométerre van még 2,5 órád - meglesz az! 

Elhagyva a töltőállomást egy ideig egy pálos barát csuhája jelzi számomra az utat, aztán megelőzöm és itt már erősebbre kapcsolom a lámpát, de nem sokáig, mert sűrűn feltorlódtak a túrázók előttem, mígnem valaki mondja, hogy itt az egész zarándoklat! Hát ez az isteni gondoskodás - amikor nincs meg a fix társaságom a sötét erdőben, és ez az egyetlen parám, akkor belefutok a teljes zarándoklatba. 

Jól szét vannak húzódva, a sor közepe táján újabb barátok, kis hangszórókkal elkezdik az esti kompletóriumot mondani a gyalogló híveknek, libabőrös leszek a hangulattól. Aztán addig poénkodnak a komp - kompletórium - nem komplett - elérjük-e a kompot vonalon, hogy lemerül a kütyüjük, és csak úgy, normál hangerővel kezdik énekelni az imát. Hát, ha nem volt még részed abban, hogy egy teljesítménytúrán véletlenül belefutsz éjszaka egy pálos zarándoklatba, akik menet közben énekelnek, mindenképp próbáld  ki, mert életre szóló élmény.

Ahogy apránként előzöm a sort, kiválik utánam egy zarándok és megszólít, hogy ha nem baj, elkísérne, mert úgy látja, egy a tempónk és ő nem bírja már a csoportét tartani. Elmesélem neki, hogy pont ez volt az egyetlen aggodalmam, hogy egyedül leszek a sötétben, erre kapok társat :) Fantasztikus visszanézve a fejlámpák kígyózó sorát látni. Lajos elkísér a kompig, nagyon jót beszélgetünk és számolgatjuk, hogy most már simán odaérünk, ezt segítik a két-három helyen kitett tájékoztató táblák is, miszerint még 3296 méter, kb 3/4 óra van vissza és így tovább. Végül 37 perccel indulás előtt ott voltunk, jövőre talán elérem a 19:50-es kompot is! Indulásig felöltözöm, teázunk - idáig pólóban jöttem és nem fáztam - beszélgetünk, sorban érkeznek a zarándokok, énekszóval várják őket a túlparton, van hangulat. Ahogy átérünk, elbúcsúzom Lajostól és a társaitól, kiderül, hogy az átkelők nagy része zarándok volt, talán hatan-heten vágunk neki a hegynek, tavaly sokkal többen voltunk. 

Jön az utolsó 8 km Márianosztráig, emelkedik, sötét is, de igazából számomra az a nehézség, hogy nem látni a célt. Látni viszont millió csillagot és egy ideig a kivilágított esztergomi bazilikát. Az utat felszórták valami nagy mészkődarabokkal teli murvával, kellemetlen, de az öreg cipőm, akinek ez talán az utolsó hosszabb útja, kiválóan teljesít, nem fáj a talpam. Egy-egy fejlámpát látok magam előtt, a Sukola-keresztnél utolérem a közelebbit és együtt megelőzzük a távolabbit, ezt az utolsó négy kilométert most már ezzel a túratárssal teszem meg, együtt számolgatjuk, mennyi még a célig, és mikor jön legalább a falu előtti aszfaltút. Nem mintha az jólesne a lábunknak, de a lelkünknek igen - az már majdnem célegyenes! A falu fényeit meglátni ambivalens érzés: jó látni a célt, de rossz a tudat, hogy szinte megkerüljük az egészet, és hátulról megyünk be. Mécsesek fogadnak és a hídnál két önkéntes, ezt mindig csodálom a túrákban, hogy azért állnak itt ketten éjjel 10-11 tájban, sötétben és azért már hűvösben, hogy pár jó szóval útbaigazítsák azt a néhány embert, aki elszórtan érkezik erről a kompról.  

Aztán tényleg ott a célegyenes, mécsesek és az első, amit meglátok, az az autónk, a második Péter, a harmadikok a gyerekek. Ölelnek, hogy majd' felborulok :) aztán bekísérnek a templom melletti épületbe, a célba. Pecsét, oklevél, idén is veszek pólót, mert megérdemlem és ők is a támogatást. A gyerekek is kapnak forró teát, célszelfi és lehelyezem a végig cipelt terhemet, a követ Szűz Mária lábához.

Még el kell sétálni az iskolába az előreküldött csomagomért - fizikailag sokkal jobban vagyok, mint tavaly, akkor ez az ötven méter és két lépcső már nagyon rosszulesett - aztán lepakolás az autóba és irány haza! Éjjel egykor végre meleg zuhany, aztán egy nagy alvás. Már másnap megkérdeztem Zitát, hogy ugye jövőre is alhatok náluk - mert hogy a túrán ott leszek, az biztos.

Pálos70

74,1 km 

2350 szint

Indulás: 05:09

Érkezés: 22:45

Menetidő 17:36, ebből 37 perc kompra várás, a célban 5 percet javítottam tavalyhoz képest :)

2018 tavaszi túrák

Igyekszem aktualizálni a blogot, és aztán majd tényleg folyamatosan írni a megtett túráinkról, felfedezett helyeinkről. Szerencsére többet túráztam idén, mint amennyi alkalmat és időt blogírásra fordítottam, amiből következően jól el vagyok maradva. Ezt a pár mondatot képzeljétek majd oda a következő néhány bejegyzés elejére is, aztán majd reményeim és terveim szerint aktualitását veszti.

A Vérkör előtti utolsó túra, amiről írtam, januárban volt. Azt a szép havas időszakot követően hideg, csapadékos, gyerekek számára kevésbé élvezetes időjárásban volt részünk, illetve akkor jött egy betegség is, ami egy ideig távol tartott a mozgástól. Így aztán nagyon vártam már az első tavaszi napokat, nem érdekelt már a várható sár sem, csak menjünk, mozogjunk, az elkésett tavaszban nézzük meg az ébredő természetet. Így választottuk első tavaszi (és idei) teljesítménytúrának a Jásdi Nyuszitúra mindössze 8 km-es távját március legvégén, a kései hóolvadás után. Csak röviden, mivel ebbe a bejegyzésbe több túra összefoglalóját tervezem: ennek a túrának a fő élménye a sár volt. Életemben nem láttam még ekkorának a Gaja patakot és a Római-fürdő vízesését, a Jásdról a szurdok tetejére felvezető út pedig abszolút vendégmarasztaló volt, Regő többször a sárban hagyta a cipőjét. A szurdokból jelöletlen, szalagozott úton mentünk visszafelé erdőben, majd nyílt dombokon vissza Jásdig, lesve a felhőket, hogy mikor szakad ránk az ég. Szerencsére az eső már a faluban ért utol minket, az utolsó métereket futva tettük meg, beérve a célba a megérdemelt teáért, zsíros kenyérért és csokitojásért.

A következő hétvégén családilag, Gyula barátunkkal kiegészítve a Börzsöny felé vettük az irányt. Nekem kék túra, mindenki másnak élmény és kirándulás: hihetetlen nagyot változik a természet tavasszal egy hét alatt, és most különösen kirobbanóan kezdett tavaszodni. A terv az volt, hogy Nagymarosról felmegyünk a Remete-barlangig, onnan a Julianus barát kilátóig, majd én Marcival kettesben tovább Kisinócig, így kiegészítve a már megtett börzsönyi kék szakaszomat. Így is lett abban a felosztásban, hogy Gyula csak a barlangig jött, Péter a gyerekekkel a kilátónál piknikezett, majd egy másik úton tért vissza Nagymarosra, és autóval jöttek értünk a turistaházhoz. A túra eleje emelkedik, aztán jobban emelkedik - a barlang előtt mély bevágásokba ereszkedik le, ahonnan egyre feljebb kell kimászni - és a legdurvább szakasz a barlangtól a kilátóig vezető rész, ennek is főleg az eleje. Volt benne rendesen mászós, fától fáig kapaszkodós rész főleg a gyerekeknek, de nagyon jól bírták. A kilátó előtti szakasz már kevésbé durva. Szerencsére egyáltalán nem volt már sáros az erdő, kezdett zöldülni is, és pirosló hunyort, tavaszi héricset, majd a kilátó előtt odvas keltikemezőket láttunk, csak úgy illatozott.

Fent megcsodáltuk a kilátást, pihentünk, falatoztunk, aztán Marcival továbbindultunk a kéken, először lejtve, majd sokáig szintben, a Törökmező tanösvénytáblái és hatalmas fái alatt. A törökmezői turistaháznál most jártam először, szuper hely, gyerekekkel simán el lehet tölteni itt egy napot. Ittunk egy hideg üdítőt, aztán már nem álltunk meg a célig. Kóspallag után meglepett, hogy még milyen viszonylag hosszú szakasz van vissza, fel a kálváriadombra, le onnan, két patakátkelés, még egy emelkedő, de a végén csak odaértünk, bő 22 km volt a teljes túra.

Pont jó edzés volt nekem ez a túra a rákövetkező hétvégére, a Mátrabércre. Persze nem rögtön a teljes távra, csak a 27 kilométeres Muzsla túrára. Voltam már ennél sokkal hosszabb túrán is, mégis komoly kihívást jelentett egyrészt a sok szint miatt, másrészt mert igen szűk a szintidő. Az itinerben részidőket is kaptunk, és bizony nézni kellett a pontokon, hogy mennyivel vagyok belül az aktuális részidőn, és szedni kellett a lábamat. Igazából ez a túra külön posztot érdemelne, de azt majd jövőre, az eggyel hosszabb távon :) A vonalvezetés gyönyörű, a Mátrabérc névhez méltó, idén a hegy április közepéhez képest szokatlan meleggel lepett meg. Sikerült a szintidőhöz képest folyamatosan növelni az előnyömet, 15, majd Ágasvárnál már 45 percre, a pontokon nem sokat időztem, enni sem nagyon álltam meg. A világ legfinomabb ropogós zsemléjét és medvesajtját Mátrakeresztesen adják féltávnál, aztán jön a neheze, a folyamatos emelkedő és a végén a Muzsla, amire mindig azt hiszed, hogy az már a csúcs, és mindig kiderül, hogy nem, még nem az. Onnan már csak 7 km, ami nagyjából lejt, de akkor már, ráadásul kitett, köves úton nagy melegben az se könnyebb. Végül mindössze 18 perccel előztem meg a szintidőt, amire egyébként nagyon büszke voltam és jövőre visszamegyek az eggyel hosszabb távra, amíg el nem érem a leghosszabb, a tényleges Mátrabérc túra teljesítését.

Még egy rövid túráról szeretnék írni ebben a posztban, tulajdonképpen az első ausztriai, magashegyi túrámról. Ez a fogalmazás azért csalóka egy kicsit, mert ez egy hegyről lesétálás volt és csak 4.5 km, de gyönyörű és élvezetes. 16 éves korom óta először voltam ilyen magasan. De megnyugtatok mindenkit, lesz valódi, szintes túra is, és megdöntöm a magassági rekordomat is mindjárt másnap, de ez már tényleg külön posztot érdemel.

Szóval a Schöckl, Graz kirándulóhegye, ami a pünkösdi hétvégén meglepően néptelen volt - lentről úgy tűnt, mintha fent esne az eső, de szerencsére csak a lefelé tartó út legvégén eredt el. Kabinos felvonóval mentünk fel 1445 méteres magasságba, besétáltuk a fennsíkot és ittunk egy kávét kilátással az egyik hüttében, majd megpróbáltunk eligazodni az osztrák turistajelzéseken és megkeresni a levezető utat. Körülbelül 200 méter után lezárásba ütköztunk, az utat pont karbantartják, menjünk a felvonó alatti, egyenesen lefelé tartó meredek ösvényen. Érdekes élmény volt a felettünk surrogó kabinok alatt ereszkedni. Aztán később visszataláltunk az itt már szabadon járható jelzett útra, és szép sziklás erdőben haladtunk tovább, időnként megcsodálva a kilátást. Kellemes sétának is nevezhető kis túra volt ez, azért a sétautaknál valamivel nehezebb terepen, rákészülve a másnapi túránkra, ami miatt Ausztriába jöttünk. De erről tényleg már egy következő bejegyzésben :)