OKT 24 - Háromnapos túra Mályinkától Zádorfalváig, a Bükkből a Borsodi-dombságig

Vegyük fel lassan a fonalat – híres vagyok arról, hogy az alapos, bő lére eresztett túrabeszámolóim jóval a túra után következnek. Most sincs ez másképpen: a következőkben a novemberi háromnapos túránkról mesélek.

Amikor ezt írom, éppen Spanyolországban üldögélek egy olajfa szomszédságában – de ebből egyáltalán nem nehéz visszaképzelnem magam a novemberi hangulatba, ugyanis 14 fok van és szakad az eső. Egészen hasonló ahhoz, amikor elindultunk Csongorral a hosszú útra otthonról Mályinkáig: ugyan hűvösebb volt, de kellemes őszi időt kaptunk arra a hétvégére.

Bő 6 órát utaztunk tömegközlekedéssel, hogy aztán mindössze 9 kilométert túrázzunk az első napon. Nincs ezzel gond, szeretem, hogy a kéktúrázásunk részévé tettük az utazást, az ország felfedezését vonatokról, buszokról is. Reggel negyed hétkor indult a vonatunk Székesfehérvárról, hogy budapesti, majd egri, végül dédestapolcsányi átszállással végül Mályinkára érkezzünk – ahol azzal kezdtük, hogy visszasétáltunk Dédestapolcsányba, hiszen a kék jelzés arrafelé vezet. Busszal már megvolt oda-vissza ez az útvonal, de gyalogosan most először. Egy fotó kedvéért az árokba mászva már a túra elején sikerült elszakítanom a nadrágomat, persze varrókészlet nem volt nálam.

Ezért a fotóért szakadt a nadrágom :)

Dédestapolcsány két részből álló, nagyon kedves falu a Bán-patak völgyében. Ez a patak választja el egymástól a Bükköt és az Upponyi-szigethegységet, miközben táplálja a Lázbérci-víztározót. A falu elhagyása után a túra egy tóparti sétát jelent nagyrészt aszfalton Upponyig. A víztározó dédestapolcsányi sarkánál megálltunk egy padnál ebédelni, élvezni a kilátást – a nyári szárazság miatt a víz szintje még ekkor is 3-4 méterrel a szokásos alatt volt.

Upponyba régóta vágytunk eljutni a kéken is Csongorral. Hogy miért az „is”? Mert kétszer töltöttünk már itt napokat Géza bácsi felejthetetlen vendégszeretetében az Erdész vendégházban. Szerettünk volna most is nála megszállni, de sajnos foglalt volt az őszi szünetre. Erről beszélgetve érkeztünk az Upponyi-szoroshoz – ahol nem kis meglepetésünkre épp Géza bácsi és a felesége sétáltak a lányukkal és az unokájukkal. Micsoda szerencse! Egyvalakit ismerünk a faluban, éppen azon gondolkodunk, hogy be merjünk-e csengetni hozzá, hiszen lehet, hogy bennünk mély nyomot hagyott, de ő nem emlékezhet minden vendégére – amikor egyszer csak ott van előttünk! Pár perc jóleső üdvözlés, beszélgetés után mégis továbbindultunk, hiszen a pecsétnél már várt a mostani szállásadónk az Öreg Somfa vendégházból.

Upponyi-szoros

Berendezkedtünk, ettünk, pihentünk – aztán sétáltunk egyet a sötétben: halottak napja volt, és szerettem volna meglátogatni a helyi temetőt, ha már otthon nem tudom. Ahogy besötétedett, a szemközti domboldalon felragyogtak a gyertyák és mécsesek, varázslatos látvány volt. Hogy így kimozogtuk magunkat, úgy döntöttünk, hogy irány az ágy – hiszen reggel korán továbbindulunk.

A második napra az Upponytól Kelemérig tartó szakasz volt a terv. Reggel ködben indultunk, de azért megnéztük az upponyi pincesort, ahonnan egyre feljebb és feljebb érve egészen kimelegedtünk. A Háromkő-bércen már kabát nélkül ettük a tízórait, és találgattuk a gomolygó ködben, melyik falu merre lehet és honnan jöhet a harangszó.

Upponyi pincesor

Három-kő-bérc

A bánhorváti elágazásig még ismerős volt a zöld fákkal és gombákkal szegélyezett útvonal, de onnantól már sosem látott ösvényeken jártunk. A putnoki országútig folyamatos erdőben haladtunk, imádtuk! Néhány aszfaltos kilométer után átkeltünk a Sajón, és előttünk voltak Putnok házai. Megkerestük a vasútállomást, pecsételtünk, aztán a városon áthaladva felderítettük, hol tudunk majd estére vásárolni, és megnéztük a belvárost is. Kocsmát ugyan nehezen találtunk, de végül sikerült hozzájutnom egy kávéhoz, és indultunk tovább. Bár korábban sok rosszat hallottam a Putnokról kivezető szakaszról, éppen nem sokkal azelőtt terelték máshová a kék jelzést, hogy mi ott jártunk. Most szép kis utcákon, aztán a várost körülvevő gyönyörű dombokon haladtunk. Csongor még panaszkodott is, hogy túlságosan meleg van – én csak élveztem a napsütést.

Közeledünk Putnokhoz

Átkelés a Sajón

Putnok

Előttünk állt az egész kéktúra számomra egyik legjobban várt látványossága: a keleméri Mohos. Ez már a „bérces Gömör” ahogy a lelkészként Keleméren dolgozó Tompa Mihály írja a Mohos-tavakról szóló versében. Rovarokkal küzdve, erdős dombhátakat megmászva közeledtünk felé, és amikor végre odaértünk, úgy örültem a helynek, mint egy kislány. Semmi nem köt hozzá, csak a Másfélmillió lépés sorozatban látottak, de azóta vágytam ide, erre a mesebeli dombtetőre. Két láptó a hegytetőn, tőzegmohával, virágokkal, cserjékkel és vékony fákkal borítva, ősi csendben, jégkorszaki növényzettel és néhány, a tájat vigyázó óriás tölggyel. Miután feltöltődtünk a látvánnyal, már csak a mai túra vége volt hátra: lesétálni a hegyről a faluba.

Kisasszony-fa a keleméri Mohosok partján

Nem gondoltam, hogy ez adja a legnagyobb kihívást a mai napon: három-négy vadul ugató kutya kísért be a faluba. Nem volt könnyű megőrizni a higgadtságomat, vigyázni Csongorra, tempósan haladni, de azért úgy, hogy a kutyák ne érezzék menekülésnek. Ez volt az első pont csaknem tíz év kéktúrázása alatt, ami komolyan elgondolkodtatott  valamiféle riasztó beszerzésével kapcsolatban. A központig szerencsére nem jutottak el velünk a kutyák: egy kis család jött szembe és visszaparancsolták őket a gazdáikhoz. Így aztán volt időnk megnézni – bár csak kívülről – a Tompa Mihály emlékházat, a parókiát és a templomot. Gyönyörű kis gömöri házak – a palóc házakhoz hasonlatosak – vannak errefelé!

Kelemérről busszal tértünk vissza Putnokra, ahol a szállásunkat foglaltam. Kicsit bonyolult volt a három nap logisztikája, de putnoki indulással sokfelé el lehet jutni, mi is kihasználtuk a rendelkezésünkre álló tömegközlekedési lehetőségeket. A szálláson pedig végre találtam varrókészletet, úgyhogy sikerült rendbe hoznom a tegnap reggel óta szakadt nadrágomat is!

A harmadik napra ismét csak egy rövid túrát terveztünk,lévén minél keletebbre járunk, annál hosszadalmasabb a hazajutás. Az előttünk álló alig 8 km azonban hosszú ideje az egyik legszebb része volt a kéktúrának. A Borsodi-dombság hullámzása a napsütésben akkor is gyönyörű, ha egyébként az erdőket szeretem legjobban. Különösen az őszi felhők játékával lenyűgöző! A nap ismét buszozással indult Putnokról vissza Kelemérre, ahonnan nagyjából két kilométer séta Gömörszőlős – ennyi kellett hozzá, hogy szarvast lássunk a környező dombokon. Gömörszőlős pedig önmagában varázslat: mindenképpen nézzétek meg a kazettás mennyezetű templomot, a régi házakat, a Tompa Mihály emlékházat, a tájházat, és térjetek be a helyi termékek boltjába. Ez egyben kávézó is – ajánlom a kéktúrás cappuccinot és gyerekeknek a kék kakaót! Finom és valódi élmény - a hátsó teraszon, a kilátásban és a természetes dekorációban gyönyörködve az igazi!

Csongor élvezi a kék kakaót

A kazettás mennyezetű gömörszőlősi templom belső tere 

Ez után jönnek a dombok, némi birkózás a kökénybokrokkal, majd lassú kanyargás Zádorfalváig. Kis ijedség is vegyült a gyönyörködésbe, mert a tegnapi kutyás élmény után a hirtelen elsuhanó fekete folt látványa érzékenyen érintett. Nem tudtam eldönteni, hogy idáig elcsavargó kóbor kutya lehetett-e, vagy rosszul láttam? Felriasztott egy csapat őzet, aztán eltűnt – minden kanyarban attól féltem, hogy ránk ront a nádasból. Szaporáztuk a lépteinket, mert egy élénkzöld kabátot láttunk jóval előrébb, és arra gondoltunk, ha kutyával találkozunk, jobb, ha nem vagyunk egyedül. Aztán kiderült, hogy a kabát a helyi marhapásztorhoz tartozik – vagy gulyásnak hívják? – így megnyugodtunk, hogy biztosan a kutya is.

Zádorfalva egyszerű és barátságos hely kis vegyesbolttal, ahol bevásároltunk a célba érésünket megünneplő és a hazaútra szolgáló elemózsiát is, majd a helyiekkel beszélgetve vártuk, hogy nyisson a kocsma. Ott pecsételtünk, a busz érkezéséig tovább beszélgetve, majd Putnokon és Miskolcon át estére otthon voltunk.

Zádorfalva, pecsét

Tartalmas három nap volt, ez a táj is belopta magát a szívembe, és Csongoréba is. A legjobbak ezek a több napos túrák, amikor a közbülső napokon nem kell buszhoz sietni, nem köt semmi, felfedezhetjük a helyet, beszélgethetünk a kocsmákban. Alig várom a következőt!

OKT 20-23 Mátrából a Bükkbe - OKT70 túramozgalom 2. rész

 

Az előző részben a Mátraszentistvántól Galyatetőig tartó bemelegítés után két nap alatt eljutottunk Kékestetőről Sirokra, majd onnan Bélapátfalvára. Most folytatjuk a túrát Bánkúton át Mályinkára és onnan érkezünk haza.

 3.      nap - Át a Bükk-fennsíkon Bélapátfalvától Bánkútig

 Reggel induláskor meglep, hogy mennyire közel volt a vasútállomás - boltot keresve majdnem elsétáltunk addig, és észre se vettük. Nem csoda: gyakorlatilag egy buszmegálló méretű, csak épp sínek haladnak mellette. Megszerezzük az első bükki pecsétünket, és árvalányhajas mezők, aztán nyaralók között sétálunk a Gyári-tóig, ami fölé drámaian magasodik a Bél-kő. Horgászok ébredeznek mellettünk, ahogy tovább sétálunk az erdő felé.

Hajnal Bélapátfalva vasútállomáson

Pecsételés nappal szemben

Napkelte árvalányhajjal

Gyári-tó

A Lóczy-forrásban nem bízom, de folyik, bár nem a foglalásból, hanem búvópatakként a földből tör elő. Merítünk belőle, és megyünk tovább, lassan kezd emelkedni az út. Aztán letér az aszfaltról, és itt indul az igazi szerpentin: hát persze, hiszen fel kell jutnunk a fennsíkra 900 méter fölé. Innentől a sűrűn elhelyezett OKT táblákon nem is a távolságot, hanem a magasságot figyeljük: jó látni, milyen szépen emelkedünk.

Lóczy-forrás

Pihenő a Katonasíroknál

A Katonasírokig még nem olyan „igazi” az erdő: vannak benne napos, gyomos foltok. Itt azonban már hatalmas fák alatt reggelizünk a lombokon áttörő, de még nem igazán meleg napsütésben. Ez a leghűvösebb napunk, a fennsíkon, a sűrű erdőben alig érezzük a hőséget. Reggeli után tovább kaptatunk felfelé - én itt szinte gyermeki örömmel járok, nekem minden különleges, odavagyok a földből egyre-másra kibukkanó fehér mészkövekért, a karrmezőkért, nagyon vágytam ide. Az Ördög-hegy nyerge után az Őrkő-rét következik, itt már 800 méter fölött járunk.

A „kövek” jó részét kihagyjuk - minden kihagyott látnivalót sajnálok, de gyerekkel, napi húsz feletti kilométeren, főleg ezen a terepen nem nagyon fér bele plusz táv és emelkedés. Ez a szakasz így is rengeteg élményt tartogat: a Pes-kő kaputól, aztán később a Vörös-kő oldalából is nyílik panoráma. Még előtte azonban el kell mondanom, hogy ha valaki azt gondolta, hogy a fennsík egy hegytetőn lévő lapos területet jelent, az a Bükkben igencsak meglepődik: a korona név sokkal találóbb. Amellett a talaj sem könnyíti meg a túrázó dolgát: köveken, sziklákon, karrmezőkön vezet ez út. Mindezt nem panaszként mondom, én ugyanis odavoltam a vidék szépségéért és elképesztő változatosságáért.

Ezt a 22 kilométeres túraszakaszt megint nem szakítja meg település, így víz és étkezési lehetőség sincs, de most szerencsére van mindenünk, és a meleg sem kínoz annyira. A Katonasírok után a következő pihenőt a Cserepes-kői barlangnál tartjuk. Mások pálmafás tengerpartokra vágynak, nekem ez volt az egyik többéves álmom, iszonyú boldog vagyok, hogy végre ezen az ikonikus helyszínen lehetek. A barlang összkomfortos és nyáron légkondicionált is, egy élmény betérni a nagyjából 17 fokba. Kályha, főzőedények, ágyak, matracok és hálózsák, száraz tüzelő és még némi elemózsia is akad. Beleolvasunk a vendégkönyvbe és bár mi nem itt éjszakázunk, azért én írok is. A barlang előtt ebédelünk, amikor újabb túrázó érkezik a kutyájával. Kiderül, hogy ő a répáshutai erdész, és neki ez inkább csak egy séta a lakóhelyéről. Tőle kapjuk a túra egyetlen közös fotóját a Vörös-kő-bérc oldalában.

Csongor és a kilátás a Pes-kő kaputól

Cserepes-kői barlangszállás

Az egyetlen közös fotónk. Köszönjük!

A kilátás nélkülünk

Innen egy hosszú lejtő következik a bükki őserdőrezervátumig. Ennek a mára 375 hektáros területnek az első részét több, mint 200 éve kivonták a termelésből. Azóta egyre növelték a területet, mára szigorúan védett: itt a fák állva halnak meg. Nem is vezet át rajta a kék túra sem, belépés csak engedéllyel - de hosszan haladunk a kerítés és tanösvénytáblák mellett. Aztán újabb mászás következik a Tar-kőig, amelyhez viszont nem hagyjuk ki a kitérőt: csak néhány száz méter, alig emelkedik, és a kilátás mindent megér.

Innen már lassan lefelé kezdünk tartani, bár reménykedem benne, hogy nem veszítünk túl sok magasságot, hiszen a végén mégiscsak fel kell majd másznunk Bánkútra. Egyszersmind alig várom a Zsidó-rétet, hogy egyik ámulatból a másikba essek. Csongor viszont nem, ő rosszabbul bírja a meleget, duzzogva megy elöl, most nem lehet vele beszélgetni, csak túl akar lenni ezen a részen. Én viszont ámulok és bámulok: töbrök, facsoportok, zöld füvű rét, amit sehol máshol nem látni július végén. Alpesi hangulat, fenyők és tiszafák, és fel-le hullámzik az egész táj. Egymást követik a rétek erdős szakaszokkal meg-megszakítva: Keskeny-rét, Zsidó-rét, Faktor-rét - közben egy esőbeállóban, majd a Faktor-réti Madonnánál pihenünk. Most már igazán nincs messze a cél!

Zsidó-rét

Virágos rét, a háttérben egy töbör fala

Töbör

Faktor-réti Madonna

A Faktor-rét túlsó végén meglepetés fogad. Már tegnap is sokat bizonytalankodtunk amiatt, hogy a kék jelzés hosszú szakaszokon le van festve fehérre. Most itt a magyarázat: jelzésfelújítás folyik, a Bánkútra vezető utolsó emelkedő aljában találkozunk a jelzésfestőkkel. Megcsodáljuk, élőben még nem találkoztunk ezzel, és persze meg is köszönjük a munkájukat. Aztán nekivágunk az utolsó hegynek: villanyvezeték nyiladékában, szederbokrok és csalán között kapaszkodunk felfelé. Csongor itt élénkül fel, ezt nagyon szeretem benne: amikor belőlem kezd elfogyni a szufla, akkor ő rákapcsol, és lélekben szinte felhúz az utolsó erőpróbán.

És ott van Bánkút! Fényképezkedünk a parkoló kéktúratáblájával, útbaigazítást keresünk a turistaház felé - szerencsére közel van és lefelé, viszont egy teremtett lelket nem találunk ott, és minden zárva, térerőt nem találok a telefonomon. A pecsétet megtaláljuk, aztán körbejárok és megnézek minden ajtót és ablakot, mígnem az egyikből kiszól az üzemeltető hölgy anyukája. Azért átfutott a fejemen, hogy mi lesz, ha szállás nélkül maradunk - de szerencsére megkapjuk a kapukódot, bemehetünk. Jöhet a zuhany, a pihenés, a szobából telefonálni is sikerül és eldicsekszünk azzal, hogy 58 óra alatt teljesítettük az OKT70-et! A turistaház éttermében fejedelmi vacsora vár. Nagyon elégedettek és boldogok, no meg persze fáradtak vagyunk - holnap már csak 8 km lefelé!

 4.      nap (ami valójában az 5.) - Mályinkára és haza

Az utolsó nap már csak levezetés. A turistaház a bánkúti sípálya lábánál áll, ide alig süt be hajnalban a nap, amikor lefelé indulunk először füves talajon, majd kényelmes erdei úton. Csongorral arról beszélgetünk, milyen ötlet lenne innen bobpályát építeni Mályinkára: 8 km csúszás, kéktúrázóknak ingyen! Ez az ösvény már végre folyamatosan lejt, ennek ellenére már szívesen megérkeznék: a lábaim azt hiszik Bánkút volt a túra vége, pedig busz csak Mályinkáról indul, tehát össze kell szedniük magukat! Csongor szökellve halad előttem, néha alig látom, mígnem elesik és elered az orra vére. Nem ijedünk meg: a fejét nem ütötte be, ő ilyen orrvérzős típus. Azért jó néhány zsepit elhasználunk, mire tovább indulhatunk, de persze nem lassít a tempóján. Keresztezzük a Baróc-patakot, csodálkozunk a bővízűségén - tudom, egészen sok működő patakot és forrást említettem a beszámolóban, de sokkal több kiszáradttal találkoztunk. Elhaladunk a Pirító-kő igazán impozáns sziklái mellett, itt-ott felbukkan a fák között a Bánkútra vezető műút. Végre feltűnik a falu - Csongornak reklámoztam a felette magasodó, viszonylag új kilátót, de csalódnunk kell: veszélyessé vált, ezért nem látogatható.

Az utolsó szép kilátás

Pirító-kő - látjátok mellette Csongort?

Kis ösvényeken ereszkedünk lefelé a Sanyi kocsmáig, ahol pecsét és jutalom kóla vár, na meg egy kis útbaigazítás. Mályinka nagyon szép kis falu - voltunk már itt, de nem sétáltunk még keresztül rajta - itt még létezik az út mellé ültetett szilvafasor, ami a néhány héttel utánunk jövőknek majd csillapíthatja az éhét. Megtaláljuk a buszmegállót, én frissítek magamon: szandálra cserélem a túracipőt és a zoknit, lecipzározom a nadrágom szárát és belegázolok a patakba. Aztán jön a busz: Dédestapolcsányon át Egerbe utazva búcsúzunk a Bükktől, egyre távolabbról nézzük, merre is járunk. Egerből aztán kényelmes vonatozás, és itthon a család vár. Öt nap, összesen a 0. napi sétával Galyatetőre és a mai a levezetéssel 85 km: életreszóló élmény volt, és elképesztően büszke vagyok Csongorra!

Egy kis statisztika:

Kéktúraszakaszok szerint:

20. szakasz: Mátraszentistván-Galyatető 5 km, 295 m szint

21. szakasz: Kékestető-Sirok 22,5 km, 670 m szint

22. szakasz Sirok-Szarvaskő 18 km, 585 m szint

23. szakasz Szarvaskő-Mályinka 40,3 km, 1785 m szint

Napokra bontva:

0. nap: Mátraszentistván-Galyatető 5 km, 295 m szint

1. nap: Kékestető-Sirok 22,5 km, 670 m szint

2. nap: Sirok-Bélapátfalva 29,2 km, 1105 m szint

3. nap: Bélapátfalva-Bánkút 21,1 km, 1140 m szint

4. nap: Bánkút-Mályinka 8 km, 125 m szint

Összesen: 85,8 km, 3335 m szint

Kettesben a tanúhegyek között

 

Bár már itt a január és ha kinézek az ablakon, éppen havazik, de gondolatban most térjünk vissza a meleg, napos októberbe, amikor a tavaszi karantén, a hosszú nyári szünet után és az újabb őszi korlátozások előtt végre kettesben tölthettünk néhány napot Badacsonyban. Mennyire jó most visszagondolni rá! Mindennap túráztunk, finomakat ettünk és a szállásunktól két lépésre volt egy nagyon hangulatos kis borozó - több se kell az igazi pihenéshez. 

A szállásunk a Delfinesház volt, most csak a miénk. Kényelmes és nagyon szép kis vendégház épp a templommal szemben, tágas hálószobával, felszerelt konyhával, a régi és az új bútorok ízléses vegyítésével. Számunkra pluszpont, hogy szelektív szemetessel, és különösen nagy pirospont a bekészített becsületkasszás borokért!

Érkezésünk estéjén csak elfoglaltuk a szállást, majd szinte rögtön át is autóztunk Badacsonyba éttermet keresni. Megvacsoráztunk, sétáltunk az alkonyodó Balaton-parton és vissza is mentünk pihenni. Reggel korán keltem és futással indítottam a napot, fel a kéken a Badacsony oldalába, de a Rodostó turistaháznál nem mentem feljebb, hanem a bazaltkupola alatt körbefutó úton kocogtam tovább szép hajnali ködökben, őszi lombok és présházak között. 

Kezdetnek nagyon is jó volt ez, majd reggeli után ráérősen elautóztunk a Szent György-hegyen álló Lengyel-kápolnához, és onnan indultunk a csúcsra.

Péter még nem járt olyan sokszor a hegyen, én viszont már többször is, így olyan útvonalat választottunk, ami nekem is új volt: a kápolnától a sárga jelzésen mentünk az Emmaus-kápolna felé, ahol egykor mozgalmas élet folyt: vendégház, zarándokház, maga a kápolna, ahol a művelt és vendégszererő Ify Lajos tartott szentmiséket - ő maga építtette a kápolnát és a melléképületeket. Már csak romok, megdöbbentő fotókat lehet találni a belsejükről, és van törekvés a helyreállításra, de sajnos falakba ütközik. Mi mindenesetre különös hangulatú, érdekes helyként emlékszünk rá még így is. 

Keskeny ösvényen kapaszkodtunk tovább egy másik templomig: Ify atya szellemi öröksége talán, hogy megépült ez az új, élő görögkeleti kápolna és remetelak szépen rendben tartott kerttel, itt valóban él valaki, most is épp látogatókat kísér ki. Közvetlenül a kerítés mellett lépcsőn haladunk felfelé, és nemsokára elérjük a kulcsosházat, amelyen örömömre felirat hirdeti, hogy nemsokára felújítják. Szép emlékek, teljesítménytúrák remek frissítőpontjai jutnak eszembe, amikor megpihenünk kicsit a padokon, majd irány felfelé a bazaltorgonák között. Alaposan megnézzük őket, letérünk az ösvényről jobbra is, balra is, kitérünk a sziklaképződmények tetejére. A köd nem múlt el, de ez a hely ilyenkor is varázslatos. 

Itt már a kék jelzésen járunk, de hamarosan megint letérünk róla, az ugyanis elkerüli a csúcsot, mi pedig nem hagynánk ki. Odafenn jó sokan vannak, mi nem időzünk, hanem a piros jelzésen, a hegy másik oldalán indulunk lefelé, amíg el nem érjük újra a kéket. Az Oroszlános kútnál iszunk, és kényelmesen, szintben visszasétálunk a kápolnához. Este egy pohár finom bor, és jöhet a megérdemelt pihenés.

Másnap reggel már kevésbé sikerült a korán kelés :) nem is volt rá szükség, nem terveztünk nagy túrát, csak szépen, ráérősen megmászni a Badacsonyt, mindent megnézni, amit lehet, ott eldönteni, hogy merre menjünk éppen. A jól ismert kéken indultunk a Bujdosók Lépcsője felé, az egyik pihenőnél kimásztunk egy olyan bazaltorgonára, ahol még sosem jártunk. 

A köd felszállt, gyönyörű napsütéses őszi reggelünk volt csodás kilátással, hamar lekerültek a pulóverek is. Gyönyörű volt az őszi erdő, az élénk színek és az avarszőnyeg.

Körbesétáltuk a bazaltkupolát, majd felkapaszkodtunk a csúcsra, én rituálisan a kilátóba is, ki nem hagynám. Kis frissítés, csúcscsoki, majd lefelé a Hertelendy-lépcsőn indultunk el, majd onnan az általam még nem ismert piros jelzésen „hátrafelé”- ez a bazaltkupolát körüljáró tanösvény része, a Balatontól távolabbi oldalon, itt még sosem jártam. Nagyon szép kilátásokat lehet megfigyelni a lombok között, és a kéktől meg a csúcstól eltérően itt alig járnak emberek.

Hamarosan a volt munkatábor mára a természet által már visszavett romjaihoz érünk. Ti tudtátok, hogy a Badacsony oldalában volt munkatábor? Nekem is új volt az információ, megdöbbenve olvastam az információs táblát, és ittuk magunkba a különös, kísérteties hely hangulatát. 

Elcsendesedve mentünk tovább, és hamarosan a régi kőbánya alatti bazaltömléseknél jártunk, egy kicsit fel is másztunk a sziklákra. Lentről nézve én azt hittem, a falak természetes képződmények, de nem: a bányaművelés nyomán keletkeztek. Több helyen is rövid ösvények vezetnek le a turistajelzésekről egészen a kőfalak tövébe, a felhagyott bányák udvarára, ahol függőlegesen magasodnak fölénk a vöröses hegyoldalak. 

Az egyik legszebb túra, amin jártam, különösen az ösvény másik oldalán Szigligetre és a Szent György-hegyre nyíló kilátással együtt, és nemsokára újra rálátunk a Balatonra is. Nemsokára körbeérünk, újra a Rodostónál vagyunk, innen már a reggeli úton haladunk, most lefelé. Betérünk egy pohár borra és egy kis bruschettára a Skizo Borházba, és elégedetten pihenünk újra a vendégházban, megnézünk legalább három olyan filmet, amit otthon a gyerekek társaságában nem néznénk.

A harmadik napunkat a harmadik tanúhegyre, a Gulácsra szántuk. Megkerestük, hogyan tudunk a szállástól gyalogosan odamenni, nem volt kedvünk autóval odamenni, viszont ugyanazon az útvonalon oda-vissza gyalogolni sem. Így találtunk rá Badacsonytördemic határában a kék négyzet jelzésre, amely a Badacsony és a Gulács között, szőlők és gyümölcsösök mellett kanyarog, majd beletorkollik a kékbe,  átkel a kocsiúton és megcélozza a csúcsot. A Gulács messziről csalókának tűnik lekerekített kúpjával, de van ott is emelkedő és bazaltfolyás szépen. Itt csak egyszer voltam a kéken, ami megint csak kihagyja a csúcsot, és egyszer a Tanúhegyek nyomában túrán, akkor viszont éjszakai sötétben és ködben. A kilátást tehát most láttam először, és a csúcsra vezető kaptatót is jó volt nem vakon kitapogatni, hanem a saját szememmel látni.

Odafent most is megpihentünk, körbenéztük, azonosítottuk a térképről, hogy melyik út lesz a hazavezető. A csúcsról még nincs választásunk, ugyanaz megy le, mint fel, de amikor találkozunk a zöld jelzéssel, azt választjuk Nemesgulács irányába. Kis kitérővel most is alkalmunk nyílik benézni egy felhagyott bányába, majd egy lovastanya mellett érünk be a faluba. Pótoljuk az elemózsiánkat a boltnál, és jobb híján a két falut összekötő kocsiúton sétálunk vissza Badacsonytördemicre. Az előző napi jó tapasztalatok miatt könnyen meghozzuk a döntést, hogy ismét meglátogatjuk a  Skizo Borházat, de ezúttal a dupla adag bruschetta mellé végigkóstoljuk a teljes hat boros sort. A jó hangulat garantált, szerencse, hogy nagyon közel a szállás, ringatni nem kell ezen az estén sem.

Az utolsó napunk az autós kirándulásé: szinte már hagyomány nálunk, hogy a kettesben töltött hétvégék utolsó napján, amikor már nem alszunk a szálláson, hanem megyünk a gyerekekért, kicsit körbenézünk a környéken. A tényleges hazaút akkor kezdődik, amikor az első nagyobb forgalmú útra térünk, és felvesszük újra a többi ember tempóját. Még előtte ebédelünk egy kockás abroszos parti büfében, azon kevesek egyikében, amely erre a napos hétvégére még kinyitott, szerintem megérte neki. Mi pedig felkészülünk az újabb hosszú időszakra, amikor ebből az emlékből kell majd töltődnünk.