Helló szeptember, helló őszi erdők, helló újra blogolás!

Február 12. óta egy szót sem írtam túrázásról, legalábbis ide - de ez nem azt jelenti, hogy ne jártunk volna sehol! Inkább csak azt, hogy sajnos a túrák megírása, dokumentálása az utolsó, amire idő és energia jut. Nagyon komolyan szeretnék azonban ezen változtatni most, hogy újra itt az ősz, és a gyerekeim iskolában vannak, én meg lassan utolérem magam a munkával és a bloggal is.

Álljon itt egy rövid felsorolás, hogy merre jártunk az elmúlt bő fél évben, milyen témákra lehet számítani a következő hetekben:

Még február-márciusban folytattuk a téli kék túrát, és eljutottunk Bakonynánától egészen Németbányáig. Itt aztán megálltunk, és egyelőre azóta se teljesítettünk többet az OKT-ból, de hamarosan folytatjuk!

Ehelyett Csongorral bejártuk Veszprém környékét: megnéztük szinte az összes kilátót, parkerdőt, még a bándi várat is. Úgy hozta az élet, hogy tavasszal néhány hetente rendszeresen jártunk a szomszédos megyeszékhelyre, és ezeket mindig összekötöttük rövidebb túrákkal is. Amikor pedig egyszer egyedül vitt arra az utam, felfedeztem az Eplény melletti Eperjes tanösvényt is. 

Volt egy olyan napom is, amikor kimenőt kaptam: eltölthettem egy teljes napot egyedül a Bakonyban. Mivel Csongor nélkül a kéket nem akartam járni, így megkezdtem a Közép-Dunántúli Piros túrát Zirctől a Gerence-pihenőig.

A nyár nem a mi évszakunk túrázás szempontjából. Egyrészt idén beismertük magunknak, hogy nem az jelenti az igazi pihenést, ha minél többet együtt lehetünk, hiszen a 2020-21-es tanév ebből többet is ránk kényszerített, mint szerettük volna. Így tehát a gyerekek voltak táborokban is és a nagyszülőknél is. Másrészt egyikünk se bírja jól a meleget, és olyankor szívesebben élvezzük a kertünk, lakásunk hűvösét - különösen a gyerekekre igaz ez. Azért volt egy alkalom, amikor családilag a Rám-szakadékban hűsöltünk egy forró nyári napon, mi pedig Péterrel kettesben több túrát is tettünk az Őrségben és a Börzsönyben.

Csongor a márciusi télben a Kőris-hegyen kijelentette, hogy ő most egy kicsit belefáradt a kéktúrázásba, majd nyáron a meleg miatt egyáltalán nem akart menni.

A szállásfoglalás, tömegközlekedés is nehezebbé vált a járvány miatt, így a kék túra tőlünk távolabb eső részeire egyáltalán nem jutottunk el, és a közelebbieket is pihentettük. A tavasz és a nyár inkább a hosszabb egyedüli és a közepes, kettesben megtett túráknak kedvezett, kivéve Veszprém és környékének felderítését, no meg a Rám-szakadékot. Ahogy azonban megjött az ősz, Csongorban is feltámadt a harci szellem, és várja, hogy újra nekiinduljunk a kék kalandoknak. Nem maradtok tehát túraleírások nélkül akkor sem, ha a fentieket már mind pótoltam - mire megírom, már jöhetnek az új élmények!

Tartsatok ki tehát a blog és az oldal mellett, kövessetek instagramon is, ahol a túrák mellett sok más jellegű tartalommal is találkozhattok! Hamarosan pedig érkezik a fenti túrák közül az első beszámoló.

OKT 9 - Téli csodaország a Gaja völgyében

Most, amikor ezeket a sorokat írom, éppen tombol a megújult erejű tél - meg a szél - odakint, és én csak reménykedem, hogy hétvégére lecsillapodik, és tiszta, hideg, napos időt, hófehér tájat hagy maga után.

Így voltunk ezzel január elején is, mert ugyan volt már két téli túránk decemberben, de igazi téli erdőt még nem láttunk. A második alkalommal volt hideg, jég és szép kilátás, de hó vagy bármi, ami fehér, nem. Így aztán január első napjaiban beiktattunk egy igazolt távolmaradást az iskolából, és a fenti hiányosságok pótlása céljából Tés felé vettük utunkat. A logisztika kicsit bonyolulttá vált, ugyanis fuvarozni sem tudott minket senki, és tömegközlekedni sem szerettünk volna, így a körtúra mellett döntöttünk: oda kék, vissza piros, úgyis végig akarjuk járni egyszer a Közép-Dunántúli Pirosat is.

Tésen az Erdei büfénél hagytuk az autót, és pár lépésnyire már az erdei ösvény havát tapostuk. Induláskor otthon mínusz hét fok volt, napsütésben pár fokkal enyhébbnek érződött, szikrázott a fény a havon és a zúzmarán. 

A Széchenyi Zsigmond kilátót ki nem hagytuk volna, érdemes letérni hozzá a kékről, nagyon közel van és szép a kilátás - tiszta időben meg lehet pillantani innen a Kőris-hegyet is, tetején az óriási golflabdával. Lemászva könnyű ereszkedésbe kezdünk Jásdig, tudva, hogy meglesz ennek még a böjtje. Jásd előtt az egyik kedvenc forrásom a Siska-kút, sajnos mióta kiépített pihenőhely került köré, vesztett kicsit a bájából. Régebben búvópatakként szivárgott elő a nevét viselő üregből, és mellette egy póznához láncolt bögre függött, hogy bárki ihasson a segítségével. Most tágasabb az üreg, nem olyan látványos a jellege, a pózna pedig bögréstül eltűnt. A hagyomány azért nem szakad meg, van nálunk pohár, merítünk a jeges forrásvízből. Betérünk a faluba pecsételni. Csongornak mesélem, hogy itt már ő is járt többször nyuszitúrán, Tés-Római-fürdő teljesítménytúrán, de nem emlékszik - persze tavasszal is, ősszel is egészen más képét mutatja a környék.

Kilátás

Elhagyjuk a falut, újra átkelünk a Gaján, amit Bodajk óta követünk, és még hányszor fogunk átkelni rajta! Hamarosan a Szentkúthoz érünk, ahol kút ugyan most nincs, vannak viszont padok, úgyhogy letelepszünk tízóraizni, és csodáljuk a kegyhelyet a hóban és napsütésben. 

Hamar fázni is kezdünk, úgyhogy megyünk tovább, először napsütötte tisztásokon - Csongornak melege is lesz, szerelvényigazítás következik, a rajta lévő három (!) nadrág közül kihámozzuk a középsőből. Újabb patakátkelés, a partról jégcsapok lógnak a vízbe, a közepéről pedig sikerül kihalásznom egy hosszabb ágat, aminek a végén nyalókává tömörödött a jég. Ezzel sikerül boldoggá tennem Csongort, de azért sokáig nem nyalogatja, hideg nyalánkság ez most. A patakkal párhuzamosan haladunk és átkelünk egy kis vízátfolyáson, amit tavasszal is láttunk már, de most egészen különleges: a felszíne befagyott, a jégpáncél alatt pedig csörgedezik a víz. Le is térünk, amerre a kicsi patak vezet: egy kis csobogóval kiszabadul a jég alól és vidáman csorog a Gajába. 

A Vadalmási-pihenő és a cserkésztábor közelében vagyunk, valószínűleg ennek köszönhető, hogy a széles patakmeder tele van kőtornyokkal. Bár nagyon szép, de amióta olvastam ennek a káros hatásáról, nem szeretem az ilyen tornyokat. Csongor oda-vissza átkel, jégsapkás köveket mászik meg, aztán elkanyarodunk kicsit a Gajától, hogy felkapaszkodjunk a szurdok fölé, majd le a Római-fürdőhöz.

Itt már minden évszakban többször is jártam, télen is, de ilyen látványban még sosem volt részem. A vízesés előtti szélesebb mederben több nyugodtabb szakasz befagyott, a patakból kiálló sziklákra ráfagyott az áthullámzó víz. A vízesés kis jég-cseppköveket alkot, és a mederben, ahová leér, több centis a jég. Hihetetlen robajjal zúg körülöttünk a víz, csodálatos most is a szurdok.

Lassan szakadunk csak el a látványtól, és besétálunk Bakonynánára, innen már csak két kilométer van vissza. Kezdek aggódni a sötétedés miatt, elbújt a nap, borús erdőben hamarabb sötétedik, és elfelejtettünk lámpát hozni, úgyhogy kicsit ösztökélem Csongort. A falu szélén parkolót létesítettek a völgybejáratnál, ez korábban még nem volt itt, biztosan megnövekedett a forgalom. A buszmegállóban barátságos, festett hóember vár, és a pecsét. 

Csongor kicsit pihen és eszik, amíg én tájékozódom, és kiderítem, merre kell tovább - vagyis vissza - indulnunk a piroson. Meg is van: aszfalton indulunk felfelé, a Gaja-völgy bal partján, egy ideig párhuzamosan haladunk a korábban megtett kék útszakasszal. Innen is van leágazás a vízeséshez és később a Vadalmás-forráshoz, de mi maradunk a piroson. Itt a legérdekesebb látvány egy geológiai feltárás, élő földrajzóra Csongornak. 

A Csepegő-árok nyílásánál hagyjuk el az aszfaltos erdei utat, és indulunk felfelé a fennsíkra. Hamarosan azonban fakitermeléshez érkezünk: olyan, mintha tegnap döntötték volna az útra a fákat, a hó már belepte a törzseket és a lombokat, de elfelejtették lehúzni az ösvényről. Körülnézünk, lehet-e kerülni, de nem, és a piros jelzés egyértelműen ezen halad keresztül. 

Hát jó, nekivágunk - Csongor boldog, neki ez kaland, el is nevezi a Bátrak Útjának, én meg azért belül egy picit aggódom: csak egyszer lépjünk vagy csússzunk rossz helyre, és a bokánk bánja. Vagy ötszáz méteren keresztül kapaszkodunk keresztül hatalmas törzseken, kisebb ágakon és kusza lombokon, mígnem végre újra ösvényre érünk. Innentől fellelkesülten haladunk tovább, erőt ad, hogy átküzdöttük magunkat ezen az akadályon, és már a sötétedés se aggaszt annyira. Énekelve hajtjuk magunkat előre, várjuk, hogy kibukkanjon a falu, amin még végig is kell sétálni, az is legalább két kilométer, közben hógolyózunk. Végül megvan, ott az autónk, vár minket az Erdei büfénél, körbeértünk, és még csak teljesen sötét se lett! Élményekkel teli indulunk haza a majdnem 19 kilométeres kör után.

Tés-Bakonynána-Tés 18,67 km, 467 m szint

Téli csoda - OKT 18. szakasz Nógrádtól Ősagárdig

Újabb kétnapos téli kéktúra, egészen más körülmények. Egyrészt a hideg, egész nap fagypont körüli, ködös és zúzmarás időjárás miatt, másrészt mert egy nagy környezettudatos lépéssel tömegközlekedésre váltottunk. Szégyelltem magam már egy ideje, hogy autóval visznek a kezdőpontra és jönnek értünk a célba, és végül megérett bennem a döntés, hogy az új évben ahol csak lehet, úgy szervezem meg a túrázást, hogy tömegközlekedéssel tudjunk menni. Ennek a főpróbáját tartottuk a rövid vértesi idei első túránkon, amikor kiderült, hogy legközelebb bizony alaposabb szervezésre lesz szükség.

Ezzel a tapasztalattal álltam a januári kétnapos túrához, jó előre megtervezve, A és B verzióval az oda-és visszaútra is. Egy dolgot hagytam ki: a szállást. Naivan azt hittem, hogy a katalinpusztai turistaszállásra csak úgy beesve is jut nekünk egy-egy ágy. Még jó, hogy két nappal indulás előtt odatelefonáltam, és kiderült, hogy csoport tartózkodik a szálláson hétvégén, egy hely sincs. A szendehelyi Szepi fogadóban szerintem csak azért segítettek ki, mert megemlítettem, hogy a kék túrán érkezem gyerekkel, a hely ugyanis esküvőkre specializálódott, online nem is lehet szállást foglalni nálunk, mi voltunk az egyetlen vendég.

Székesfehérvárról Nógrádra vonattal két átszállással és közben budapesti tömegközlekedéssel lehet eljutni: egy vonat a Déli pályaudvarra, metró és metrópótló autóbusz után a Nyugatiból egy másik vonat Vácra, onnan pedig egy kis Bzmot szerelvény hegyek között, völgyek között Nógrádra. 6:41-es indulással 9:14-re már meg is érkeztünk, tulajdonképpen egyáltalán nem is rossz!

A vár megtekintésével kezdtük, ez ugyan nincs rajta konkrétan a kék jelzésen, de ha Nógrádon jársz, ne hagyd ki. Főleg akkor ne, ha nincs olyan köd, mint amilyenben mi látogattuk meg – egyedi látványban volt részünk, sejtelmesen magasodtak a kőfalak és alattunk felhőbe burkolózott a falu. A Börzsöny hegyeiből egy domborulat nem sok, annyit se láttunk, de tudtuk, hogy ott vannak!  Visszaereszkedtünk a vasútállomás felé, és megkezdtük az utat kifelé a faluból, most már valóban a kéken. A falut elhagyva a mezőkön túl a vonatból már látott zúzmarás erdő terült el előttünk, sokáig kísért egy raj szajkó, meglepően sok élt itt.

Az út végig lassan emelkedik a Kis Kő-hegy nyergébe, majd onnan a Nagy-kő-hegyre, közben keresztez két patakot és azt a vasútvonalat is, amin Nógrádra érkeztünk. Ahogy felfelé haladunk, a fákon egyre vastagabb a zúzmara, Csongor azzal játszik, hogy a botjával leveri az út fölé hajló ágakról: hóesést csinál. A Kis-Kő-hegyi nyereg fölött találtuk az első befagyott pocsolyákat, innentől a játékba bekerült a korcsolyázás is, persze korcsolya nélkül, nevezzük pocsolyákon csúszkálásnak.

Talán ez volt a legeslegszebb erdőrész, szemünk-szánk elállt a csodálkozástól, igazi winter wonderland tárult elénk a vastagon zúzmarás fákkal. Kapaszkodni kellett a bottal, mert bizony sokszor csúszós is volt az ösvény.

Már közel jártunk a Nagy-kő-hegy csúcsához, amikor mellettünk az erdőben hangos csörtetés verte fel a csendet. Megálltunk egy kicsit, feszülten várakoztunk, de velünk ellenkező irányba távolodott a hang. Vajon mi lehetett? Épp ezt megelőzően emlegettük, hogy nem szívesen futnánk össze ebben a csodás, néma téli erdőben vaddisznóval – lehet, hogy ők kerültek el minket?

Felérve a Nagy-kő-hegyre a Lokó pihenőnél egyedülálló kilátás fogadott. 

Egyedülálló, mert ilyet tényleg nem mindennap látni. A közeli fák zúzmarás lombján túl ki lehetett venni alattunk a ködben halványan egy-egy házat, és azt is tudtuk, hogy a köd mögött valahol ott a Dunakanyar, a Pilis és a Börzsöny hegyei is. Megnéztük a turistakalauzban, hogy mit kellene látni, bár én tényleg szeretem ezeket a helyzeteket – tiszta időben, végtelen kilátással sokan kirándulnak szívesen, úgy sokan látják, így viszont csak kevesen, azok, akik ködben is túráznak. Érdemes, egészen különleges hangulata van.

A pihenőben kényelmesen elfogyasztottuk elemózsiánk egy részét, ez már tulajdonképpen az ebéd volt, majd megkezdtük az ereszkedést Magyarkút felé. Kevésbé izgalmas, széles erdei utas szakasz sok jeges pocsolyával továbbra is, madármegfigyeléssel és meséléssel szórakoztattuk egymást mindaddig, amíg a hirtelen meredeken lejteni kezdő ösvény tetején meg nem láttuk Magyarkút házait. Valamikor a Nagy-kő-hegyről lefelé tartva elhagytuk a zúzmarás erdőt – igazi zúzmarahatár van, olyan, mint a hóhatár, később le is fotóztam – és most rögös, sáros talajjal a talpunk alatt botorkáltunk lefelé. Egy patakon átkelve fakitermeléshez érkeztünk, de ott már láttuk Magyarkút szélét, és jó sok embert is  - a Kocsma a pipáshoz tele volt, kint fogyasztottuk el a teánkat is.

Amíg pecsételtük és megnéztük az Irma-kutat, mellettünk egy pár azt mesélte, hogy itt Magyarkút felett farkascsapattal találkoztak, abba is hagyták a túrájukat. Nem a kéken történt, mutatták, hogy merre. Élek a gyanúperrel, hogy aranysakál lehetett ennyire közel a településhez, bár a Börzsöny szélénél járunk, farkas is előfordulhat akár – mi nem futottunk össze velük.

Zúzmarahatár

Magyarkút után széles erdészeti úton, patakmederben haladtunk nagyon lassan emelkedve. Az út mellett egyre-másra ágakból összeállított kunyhókat hagytunk el, hevenyészett menedéknek, bivakhelynek tűntek, Csongornak meg is lódult a fantáziája, terveket szőtt arra, hogy mit csinálnánk, ha itt az erdőben érne az éjszaka. Mohára hajtanánk a fejünket, és ő kiakasztaná a pulcsiját a kunyhó nyílására ajtónak. Biztosan izgalmas kaland lenne ez is, de azért én jobban örültem volna annak, ha még világosban a szállásunkra érünk. Nem is volt gond ezzel az utolsó néhány kilométerrel, bár a Szendehely előtti emelkedők már igazán nem hiányoztak – ez már ízelítő volt abból, ami másnap vár ránk. A zúzmarás falut megpillantani gyönyörűség volt, aztán még egy hosszabb séta a szállásig. Ezen a hétvégén nem volt esküvő, egyedül voltunk az egész emeleten, és az étteremben kifejezetten finom, meleg vacsorát fogyasztottunk.

Így láttuk meg a falut

Mivel másnap Ősagárdról busszal terveztünk hazaindulni, pontosan meg kellett tervezni az indulást. Én lettem a kerékkötője, ugyanis valamiért éjszaka órákig csak forgolódtam, emiatt aztán reggel elaludtam. Csongor már rég indulásra kész volt, amikor én kapkodva öltöztem és pakoltam. Az ajtón kilépve pedig jégpályán találtuk magunkat – az éjjel ónos eső esett. Ennek nem örültem, egészen komolyan felmerült bennem annak a lehetősége, hogy visszafordulunk, Szendehelyen felülünk egy buszra és irány haza. Annyi esélyt adtam a túrának, hogy ha az erdőig eljutunk, ahol már nincs aszfalt, akkor döntöm el az ottani viszonyok alapján. Az úton és a faluból kivezető kerékpárúton úgy haladtunk, hogy a talpunkon álltunk, nem léptünk és a bottal hajtottuk előre magunkat a jégen, vicces volt. Amikor elértük a Lósi patakot és a Katalinpusztára vezető erdei utat, a csúszás majdnem teljesen megszűnt. 

A fagyos Lósi-patak

A talaj részben elvezette az ónos esőt, a ráfagyott réteg vékony és egyenetlen volt, körültekintően ugyan, de járható. Attól még mindig tartottam, hogy a Naszály magasabb régióiban veszélyesebb lesz, de egyelőre nem láttam indokoltnak visszafordulni. Útközben azt is újra átbeszéltük Csongorral, hogy ha velem történik valami, és neki kell segítséget hívnia, mi a teendő.

Látjátok a trollokat?

Ahogy egyre feljebb haladtunk, úgy lett egyre járhatóbb a hegy, már ami a jeget illeti, mert a Naszály meredek kapaszkodói persze nem könnyítették meg a haladást. A zúzmarahatártól felfelé egyre fehérebbek lettek a fák, sok hullott zúzmara segítette a tapadást, a csúcs közelében már hó is volt. A Naszály nem adja magát könnyen, én már ismertem, Csongornak most kellett megtapasztalnia – szükség volt a biztatásra és a csokira, és megint igaz volt, hogy az izgalmas terep – keskeny partoldalak, sziklás ösvények – jobban motiválja, akkor is, ha nehezebben legyűrhető. A függőhíd csupa jég volt, külön-külön mentünk át úgy, hogy a bot csak lógott a csuklónkon, a lábunk inkább csak támasztékul szolgált, inkább a két karunkkal kapaszkodva húztuk át magunkat, Csongornak vissza is mentem segíteni.

A csúcsra érés most igazi katarzis volt, tényleg megdolgoztunk érte. Szerencse, hogy terepfutó múltam van és érkeztem már én is a Naszály csúcsára futva, mert különben talán megalázónak is éreztem volna a nem sokkal utánunk egy helyes németjuhásszal felérő futó könnyed mozgását – azért ő is lihegett egy kicsit. Csongor kért még egy szendvicset, én most nem voltam éhes, aztán megindultunk a másik oldalon lefelé. 

Erre már nem ismertem az utat, számomra is meglepetés volt, hogy mennyire lesz szintes. A lefelé tartó út eleje a Kalapos-kőtől való euforikus ereszkedésünkre emlékeztetett, Csongor konkrétan futott, én itt kezdtem elhinni, hogy nem reménytelen Ősagárdon elérnünk a korábbi buszt. Viccelődtünk a „kilátáson”, ráztuk magunkra a zúzmarát, csodáltuk a vastagon fehérrel borított fenyőfákat. 

Ezen a környéken a sokat szidott kéktúrás jelzőtáblák helyett korrekt, helyi táblák vannak olyan információkkal, amikre bátran lehet alapozni, ezekből tudtuk, hogy közeledik Ősagárd. Nagy emelkedő már nem volt az úton, ami egy-két szántófölddel a falu felett bukkan ki az erdőből, majd egy rövidke erdősáv erejéig újra visszatér, hogy aztán már csaholó kutyák, fagyos füvet kapargató kecskék és egy hatalmas, jégcsapokká merevedett ágú fűzfa mellett megérkezzünk a házak közé. Elhaladtunk a kéktúrások között már-már ikonikus ház mellett, aminek sílécekből van a kerítése, és mivel meglepetésemre a busz indulása előtt másfél órával megérkeztünk, pecsételés után végigsétáltunk a falun kocsmát keresve, vagy legalább egy meleg helyet, ahová behúzódhatunk. 

Kocsma közel s távol nincs, a templom zárva, már azon gondolkodtam, hogy becsöngetek valahova, ahol fényt látok, hátha beengednek egy órácskára a nyolcéves gyerekkel, amikor egy biciklit toló néni azt a tanácsot adta, hogy menjünk a faluházhoz, a férfi mosdó nyitva van, kulturált, fűtött, leülhetünk, melegedhetünk. Ide húzódtunk be, a felfújható ülőpárnáinkra ültünk, megettük a maradék szendvicset, csokit, lejelentkeztünk otthon, és vártuk a buszt. Ezúton kérünk elnézést a tényleg tiszta és kulturált mosdó üzemeltetőitől, sajnos a bakancsunkról leolvadó sár ott maradt a járólapon. Hálásak voltunk a fűtött menedékért!

Ezután jött még a jó három órás hazaút: kényelmes busz Rétságra, majd onnan zsúfolt és borzasztóan túlfűtött csatlakozás Újpestre – a szomjhalál szélén kapaszkodtunk le a szaunának is beillő buszról. Pótoltuk a vízkészleteinket, és keresztül metróztunk és metrópótlóztunk a fővároson, a Déli pályaudvar aluljárójában még megjutalmaztuk magunkat almával és csokival, és A kis herceget mesélve vonatoztunk haza Székesfehérvárra.

Fontos tapasztalat, hogy a hidegben több erőfeszítés túrázni, mintha a szervezet nagyobb energiát fordítana a test melegen tartására, ezért jobban fáraszt a gyaloglás. A kétnapos túra összesen volt 32 kilométer, ősszel, sőt még decemberben is simán megtettünk ennyit egy nap alatt. A réteges öltözködés nagyon bevált ésa felfújható ülőpárnának is hasznát vettük, bot nélkül pedig már soha nem indulnék el.

OKT Nógrád-Ősagárd

17+15.07 km, 463+624 m szint

Megkezdtük a túraévet a Vértesben - OKT 10. szakasz Csókakőtől Gántig

Ugyan beharangoztam a túraév elkezdését január első hétvégéjére, de aztán a tomboló szél miatt aznap mégis otthon maradtunk. Gondolkodtam egy hétköznapi alkalmon is, de nem akartam, hogy Csongor túl sokat hiányozzon emiatt az iskolából, szóval ez egy hét halasztást jelentett. De január 12-én sincs késő.

Hogy hogyan kerültünk Írottkőről a Vértesbe? Nos, a kék túrát nem kell folyamatosan teljesíteni, bárhol meg lehet csinálni egy-egy szakaszt. Én hat évvel ezelőtt a Bakonyban kezdtem, és a hozzánk legközelebb eső szakaszokkal folytattam. Mivel Csongor addigra lett megfelelő korú, méretű, teherbírású és lelkesedésű, amikorra én már távolabbi vidékekre értem, így Ötvöstől tartott velem. Ha az én kék túrámat folytatjuk, az övében a hozzánk közel eső részek lesznek a befejezők- ami persze nem baj. Ha viszont inkább közelebb maradnánk, vagy egynapos túrákra szeretnénk menni, akkor a Bakony, a Vértes, a Gerecse ideális célpontok és Csongornak újak.

Évkezdetnek nem is akartunk ennél többet: egy kellemes, nem túl hosszú, nem túl nagy szintemelkedésű, de látnivalókban gazdag túrával akartunk nyitni. Így esett a választásunk erre a szűk 15 kilométeres szakaszra, amely a csókakői várral kezdődik, és a szép fekvésű Gánton ér véget. Szeretnénk a tömegközlekedés területén is fejlődni: eddig is zavart már, hogy autóval megyünk a kiindulópontokra és jövünk haza a célokból, egy ilyen közeli túra erre is jó. Végül mégis úgy adódott, hogy autóval mentünk reggel: a páromnak épp egy Csókakőhöz közeli településen volt dolga. Haza viszont már busszal jöttünk.

Már megint előreszaladtam, természetesen az elejéről kezdem J Reggel kilenc körül érkeztünk a csókakői vár alatti parkolóba, gyönyörű tiszta téli, fagypont körüli időben. Csongor pecsételt – én valójában most nem is kéktúráztam, csak kísértem, hiszen nekem ez a szakasz már az elsők között megvolt. Bár nincs rajta a jelzésen, mi mégis a várral kezdtünk, és mindenkinek azt ajánlom, hogy ne hagyja ki. Először akkor voltam itt, amikor – most már lassan húsz éve – Székesfehérvárra költöztem, és akkor még egy valódi várrom volt, bár a Csókakői Várbarátok már akkor is dolgoztak a felújításán. Mostanra viszont hatalmas fehér falak emelkednek a régi romok felett, kész a kaputorony, a kápolna, és több lépcsősoron lehet feljutni a legmagasabb toronyba. És ez még nem minden, ahogy a portás bácsi elárulta, tavasszal folytatódnak a munkálatok, épül az öregtorony, ami majd olyan magas lesz, mint ahol most a zászló leng.

Lenyűgöző kilátás tárul elénk a várból a Móri-árokra és a Bakonyra, a közelben elterülő falvakra és Mór városára. Bár az ég tiszta kéken ragyog, földközelben megáll a pára, különös látvány felülről nézni a ködfoltokat. Miután kigyönyörködtük magunkat, a vár és a mellette magasodó szikla között átmászva a várhegy hátsó meredek lejtőjén levezető lépcsőn értük el a völgyben a kék jelzést. 

Innentől egy lassú kapaszkodó vezet fel szép sziklaalakzatok között a Csóka-hegy tetejére – nem a konkrét csúcsra, mert az hírközlési terület, de itt a Vértesben amúgy sem a kiemelkedő csúcsok vidékén járunk. Messziről nézve az egész hegység úgy néz ki, mint amikor egy bálna feljön a tenger színére, hosszan, egy tömbként fekszik a Móri-árok partján. Itt inkább a szűk völgyek, sziklás horhosok – itt „horog” a nevük – és a sziklakibúvások az érdekesek.

A gerincen jobbra fordulva széles, egyenes erdei úton haladunk, Csongor rögtön el is veszíti a türelmét és a kitartását. A völgyben kétszer is elesett szegény, ez sem segíti a lelkesedés megtartását. Igyekszem szóval tartani és közben drukkolok, hogy érjünk be hamar valami izgalmasabb részre. Szerencsém van: szűk, bozótos ösvény következik nagy, keményre fagyott pocsolyákkal. Biztosan hideg volt éjszaka – és most is fagypont alatt van a hőmérséklet, ennyit azért számít, hogy hegyen vagyunk – mert a legtöbbje még engem is elbír, Csongort meg könnyedén. Élvezettel csúszkál rajtuk, némelyik kisebb tónak is beillik. Nagyon lassan haladunk ezen a szakaszon, de kit érdekel ez most, nem mindennap van az embernek alkalma egy vértesi túrán korcsolyázni az erdőben. A hátránya annyi, hogy én kevésbé aktív csúszkáló lévén kicsit fázni kezdek, aztán lassan meg is éhezem. Találunk egy magaslest, ahova felülünk szendvicset enni – lassal úgyis dél lesz – és megyünk tovább. Csongor ezután is folyamatosan a jeget keresi mindenhol, de hófoltokat is találunk.

Állatokkal ezen a túrán nem találkoztunk, legalábbis emlősökkel nem, annál több madárral. Kis, gyors röptű, megfigyelhetetlen énekesmadarakkal és szarkákkal, a környék leglenyűgözőbb madara pedig éles kiáltásaival a holló. Megfigyeltünk egy párt, az egyikük egy szikláról – gondolom, ott fészkelhettek – hívogatta a másikat, aki széles ívben elszállt mellette, mire a sziklán krúgató párja is fellebbent utána.

Gyönyörű bükkösök, völgyek és enyhe emelkedők után aszfaltra érünk, egy ideig kanyargunk rajta, majd balra a Pátrácos völgyébe térünk le. A Nap még mindig süt, de a völgyekben csak a jobboldali dombvonulat tetejét világítja meg. Látványnak szép, de jó lenne, ha minket is sütne egy kicsit, nincs ugyanis melegünk. A völgyből felérve hamarosan egy irtásfoltnál elkanyarodik a jelzés. A hat évvel ezelőtti teljesítésemhez képest emlékeim szerint innentől tér el az útvonal, hat éve ugyanis nem volt benne a Géza-pihenő. Egyre ismerősebb lesz mégis, hiszen a Vérkörön jártam itt, és egyszer szilveszterkor is átsétáltam Gántról Csákberénybe a Géza-pihenő érintésével.

Csongor azonban először jár itt. A Nap pont szemből süt, a kilátás csak napszemüvegben és elárnyékolt szemmel élvezhető, de tudjuk, hogy ott van. Innentől már biztathatom Csongort azzal, hogy már csak lefelé kell menni. Az egyik legnagyobb élmény ebben a völgyben éri: térdig érő falevélhalomban gázolunk, szórja a magasba, rúgja, esik-kel benne, de most nem bánja, puhára esik. Már látjuk, hol érünk ki a napra a völgyből – ez is völgy, csak szélesebb, itt vezet Gántra a villanyvezeték és egy széles, akár autóval is járható földút.

Most Csongor éhezik meg, a Gánti-barlang pihenőhelyénél megállunk, ő eszik, én elolvasom a tájékoztató táblát, aztán bátran nekivágunk a barlangot rejtő sziklának. Alulról megközelítve nem találjuk a nyílást, kénytelenek vagyunk felkapaszkodni a tetejére. Ez Csongornak megy jobban, én lihegek utána, és most ő biztat, aztán felérve nagyon büszke rám. Ő már addigra rég a sziklatetőn pózol. Innen látjuk a falut, felhívjuk Pétert – egész úton nem volt térerő, csak most, a szikla tetején – aztán addig kutatunk a barlang után, amíg meg nem találjuk. Csongor lelkesedése a tetőfokára hág, igazi felfedezők vagyunk! És amikor visszaereszkedünk a pihenőhöz, már csak két-három kilométer áll előttünk a célig.

Ekkor már meg tudom nézni a telefonomon a buszmenetrendet – tanulság: papírra felírni otthon előre! – a legközelebbi busz tíz perc múlva megy, azt biztosan nem érjük el, a következő félóra múlva. Jó hosszan kell a falu szélső utcájában is sétálni még a vendéglő ablakában lévő pecsétig, amikor megszerezzük, öt percünk marad a buszig. Keressük a buszmegállót, rossz irányba indulunk, futunk vissza – amikor elmegy a busz mellettünk, az ellenkező irányba. Először nem értem, aztán rájövök, hogy ez nem fehérvári, hanem csákvári átszállással vitt volna haza. Tényleg gyakorolni kell még ezt a túrázós tömegközlekedést, meg a felkészülést erre is. Nyertünk másfél órát, mit csináljunk? Beülünk a vendéglőbe sütire, kávéra, teára és melegedni, aztán háromnegyedórával az újabb busz indulása előtt kimegyünk a játszótérre. Végülis ez az igazi kéktúrázás: nem csak érkezünk és távozunk, hanem egy kis időt is eltöltünk a faluban. A park és a játszótér szuper, búcsúzóul még a karácsonyi díszkivilágítást is felkapcsolják nekünk. A buszon aztán megesszük a maradék elemózsiánkat, dokumentáljuk a túrát és melegszünk hazáig.

Csókakő-Gánt 2020. 01.12.

14.94 km, 270 m szint