2015. március 31., kedd

VTM

Használati utasítás a szűkszavú, puritán címhez: igazából úgy kell kiejteni, hogy VÉÉÉ TÉÉÉ EMMM! Csupa nagybetűvel és felkiáltójellel. És máris egész más hangulata lesz :)

Nem is tudom, hogyan kezdjek neki a beszámolónak. Az év nagy célversenye volt ez számomra, mióta az őszi első, városi maraton utáni szünetben megszületett a fejemben, hogy akkor legyen ez a következő nagy cél, innentől készüljünk erre. Abban a néhány hétben kerestem meg Gabit, aki azóta az edzőm, és nagyon sokban neki köszönhetem, hogy most itt tartok. Elkezdtünk együtt dolgozni, felkészülni, jött a Naszály Trail, aztán Kaposvár, meg a túrák, futások, amikről itt be is számoltam - mind az ide vezető lépcsőfokok voltak.

Az utolsó akadály, amit le kellett küzdenem, a felgyülemlett stressz és para volt. Szinte nem is vettem észre, csak utólag látom, mekkora teher gördült le rólam, mennyire rákoncentráltam és kicsit talán be is fordultam már az utolsó napokban. Nagyon sokat segített szombaton ez a fantasztikus videó, amit a barátaim raktak össze nekem: http://indavideo.hu/video/TIMI3

Lett versenykörmöm is, pink, mint a nadrágom, Run for your life! felirattal, szóval tényleg minden együtt állt egy szuper futáshoz, már csak maga a futás hiányzott. Péter és Csongor kísértek el a rajtba, a többiek még otthon aludtak. Nem volt egy teljes óránk Száron a rajt előtt, de már a sportcsarnokba belépéskor, az első ismerős megpillantásakor éreztem, hogy szakad le rólam a feszültség, hogy egyre jobban vagyok. Hanga, Gergő és a többi DK, aztán Gyöngyi, akivel most találkoztunk először személyesen, Viki férje, Balázs, Györgyi... minden ismerős arc egy legördülő kő. Drukkok, puszik, hajrázások, aztán visszaszámlálás és rajt!
DK Team a VTM-en

Szerencsére a terep egy részét ismerem a tavalyi félmaratonról, egy másik, hosszú szakaszt pedig a kék túráról. Így tudtam, hogy az első kb. hét kilométer nagyjából folyamatosan emelkedik, erre fel voltam készülve, arra is, hogy körülbelül hol fogok először belegyalogolni. Az erőbeosztás lutri volt, abszolút nincs maratonrutinom, pláne terepen, hogy érezzem, mennyi erő van még bennem, hogyan kell tartalékolni vagy hol lehet többet kiadni, így igyekeztem az elején okosan, tartalékolva menni, illetve az ismert szakaszokon magabiztosabban mozogni.

Még az elején, sok futó együtt

Jó volt látni a színes sokaságot kanyarogni az erdőben, oda-odaköszönni ismerősöknek és most megismert embereknek, együtt haladni egy cél felé. Gyöngyivel indultam el, szinte véletlenül, mert ő még kicsit tanácstalanul járkált fel-alá a rajtban, amikor már visszaszámoltunk, hát megfogtam a kezét: gyere, fussunk! Nem volt olyan tervünk, hogy együtt teljesítjük az egészet, de sikerült nagyjából mindig egy tempóban haladnunk, és olyan jó volt így!
Jó sokan voltunk, lassan húzódott szét a mezőny, és az egész távon ritkán voltam - voltunk ketten Gyöngyivel - egyedül az erdőben. Az emelkedő hét kilométere után nagyon szép, szintezős erdei út következett, figyeltük az erdőt, a virágokat, egész más volt, mint tavaly: akkor zöldebb volt, és sokkal melegebb. Most ideális futóidőt kaptunk. Kilenc kilométernél kanyarodtunk le az addigi, tavalyról ismert ösvényről, és térünk rá a kék keresztre, nagyrészt kellemesen lejt, itt lehet futni. 


Egyelőre figyelem az időt, a tempót, nem minden kilométernél, de néha megjegyzem, hol is tartunk, számolom, hogy ha így megy tovább, mi lesz a vége. Mivel életem első terepmaratonja, a cél a teljesítés, de azért hátul a fejemben titkosan mégis vannak időcélok. 5:30 az, ami a fantasztikus hiperszuperboldogság lenne. Hat óra a "jól van, elégedett vagyok". Minden ezutáni idő pedig azt jelenti, hogy oké, rendben, teljesítettem a távot! Szóval rosszul nem jöhetek ki :) Egyelőre úgy számolom, az 5:30-on kívülre lógok ugyan, de a hat órán kényelmesen belül vagyok. Hamarosan újra emelkedni kezd a kék kereszt, majd megérkezünk szerintem Csákányospusztára, de ebben nem vagyok biztos, mert én a kékről érkeztem anno. Most keresztezzük a kék túrát, maradunk a kék kereszten, elfutunk a hihetetlen hangulatú körtvélyespusztai temető mellett - amit én mínusz kilenc fokban, behavazva megrendítőnek láttam - és egy kicsit hullámozva, aztán meredeken lefelé megérkezünk az első frissítőponthoz. 14 km, elviccelődünk kicsit, veszünk magunkhoz elemózsiát, megnyaljuk a sót, Gyöngyi helyben enne, én ott megtöltöm a markomat és majd gyalogolva megeszem, hívom őt is.
Ráfordulunk a kék jelzésre, innentől nekem boldogság, itthon vagyok! Errefelé kétszer is jártam, egyszer futva, egyszer Marcival túrázva. Nagyon látványos szakasz, ha valaki bele akar szeretni a Vértesbe, arra ideális. Most ellenkező irányban tesszük meg, mint amerről eddig jöttem, innen könnyebbnek tűnik. Már persze miután megmásztuk a Mária-szurdokot felfelé. A Mária-szurdok gyönyörű, felemelő, fantasztikus. Futni ugyan nem lehet benne, pláne felfelé, viszont legalább jól meg lehet nézni. A tetejére felérve újra a temetőnél vagyunk, majd aszfaltút jön, itt úgy érzem, repülök a szembeszélben, számomra ez az egyik legjobb rész. Aztán vissza az erdőbe, kis emelkedők és nagy lejtők követik egymást, aztán jön a Vitányvár, idegenvezetést tartok Gyöngyinek, de sajnos idén nem megy fel a várhoz az útvonal, csak a lombokon át látjuk. Megcsodáljuk a Rockenbauer-emlékfát, kiérünk egy irtásfolt mellé, és jön a boldog száguldás másik oldala: kicsit szenvedek az emelkedőn, és megbeszéljük Gyöngyivel, hogy régebben 18-19 km körül szokott lenni a holtpontom, de amióta futottam pár hosszabb távot, nem tudom, áthelyeződött-e későbbre, vagy ez már az? Igyekszem belegyaloglással kibekkelni.
A Vitányvár előtti lejtőkön azt hittem, elhagyom Gyöngyit, érdekes, hogy nem beszéltük meg, hogy végigmegyünk együtt, egyszerűen úgy alakult a tempónk. Itt gyorsabb voltam, illetve a cipőm alkalmasabb volt a lejtőn futásra, mondta is, hogy menjek nyugodtan. Az emelkedőn meg ő ért utol, és később több olyan pont volt, hogy pont egyszerre volt elegünk, egyszerre gyalogoltunk bele, egyszerre futottunk neki újra. Az emelkedőn elkezdtem azt a taktikát - a barátaimra és a hihetetlen szurkolásukra gondolva, ami időn és téren át elért ide az erdőbe - hogy amikor épp meghalnék, épp belegyalogolnék, akkor csakazértis kinézek még egy fát, még egy jelzést, és elfutok odáig. Többször kiderül, hogy nem is halok meg, bírom tovább is, máskor meg a kinézett pont után tényleg jólesik egy kis gyaloglás.
Elhagyjuk a Szarvas-kutat, aztán a Mátyás-kutat, előbbinél percekig kiabálunk egy lány után, aki hosszan továbbfutott egyenesen a jobbkanyar helyett, de a többedik kiáltást végül meghallja. Aztán jönnek a szép, mély völgyek, ahol télen annyi hollót láttam, visszatér az erőm, rongyolok lefelé, megint elhagyom Gyöngyit, éhes vagyok és várom már nagyon a várgesztesi frissítőpontot, ezt a szakaszt megint egy kis holtpontnak élem meg, de most olyannak, ahonnan gyorsan el kell futni, hogy jobb legyen.
Lefutok a Zsigmond-kő mellett, meglátom a kis várgesztesi tavat, nem tudom, hogy át kell-e futni a valun, vagy valahol vissza be az erdőbe? Követem az előttem futókat, a falun át haladnak, nemsokára ott a frissítőpont! Az önkéntesek azzal várnak "mosolyog, élvezi a futást!" - ezek szerint nem ül ki az arcomra, ahogy épp érzem magam.
Eszem, iszom, izot is kérek, tele marokkal gyalogolva indulunk tovább. Itt letérünk a kék jelzésről, eddig ismertem az utat, innentől kis bizonytalanság keveredik a futásba, szükségtelenül, mert a jelzések kiválóak. Kemény emelkedő jön Várgesztes után a kék kereszten, itt valahol merül le a telefonom, utólag otthon kiderül, 26 kilométerig mért. Nem gond, tudtam, hogy nem fogja végig bírni, az időmet úgyis mérik, a hivatalos track pedig meglesz. De innentől, hogy nem mondja be a kilométereket, elvesztem a viszonyítási alapot, nem tudom, hol tarthatunk, mennyi van vissza és mégis mennyi idő telhetett el. Az eszembe se jut, hogy a karórámat megnézzem :)
Keservesen mászunk felfelé az emelkedőn, itt biztos vagyok benne, hogy jócskán kikerülünk a hat órából, annyira, hogy vissza se fogunk kerülni, kicsit bánom, de elengedem a hatórás időeredményt, és igyekszem a tetőn összeszedve magam mielőbb újra tempósabban futni. Lehet, szép erdőben, szintúton haladunk. Rátérünk a zöld sáv jelzésre, és hamarosan egy kanyarban szembejönnek az ultrafutók! Jó látni őket, olyan könnyedén, rugalmasan futnak, mintha nem is lenne a lábukban tíz kilométerrel több, mint a mienkben. És az is jólesik, hogy így újra sűrűbb a mezőny, előznek, drukkolnak, hajrázunk.
A kapberekpusztai frissítőpontnál újra feltöltődünk, és ez még szerencsére nem az utolsó, alig várom, hogy Hangát lássam majd az utolsónál! De nagyon hosszúak már a kilométerek, nem igaz, hogy nem jön már az a 35, az az utolsó pont, ahol már nem is vagyunk éhesek, csak az a pár lelkesítő szó kell. Meg az az élmény, hogy onnantól megint ismerős az út, a tavalyi félmaraton útvonala.
De közben az agyam valamilyen más üzemmódba váltott. Mire a Hallgató-völgybe érünk, már gyakorlatilag szerelmet vallok Hangának, úgy szeretem, olyan jó látni, őt is, meg a többi önkéntest is, elönt a hála, hogy ott vannak értünk. Kicsit túltengenek már bennem az érzelmek. A sátrukra ki van téve egy óra, Gyöngyinek jut eszébe megnézni: délután két óra van, most vagyunk öt óránál! Gyors fejszámolás: az öt és fél ugyan biztos nem lesz meg, de a hat órán jócskán belül vagyunk, pedig én már teljesen elengedtem! Amúgy is elszállt érzelmi állapotomat ez még megdobja, próbálok mindent beleadni, de iszonyat nehezek már ezek az utolsó kilométerek.
Arról nyavalygok Gyöngyinek, hogy nekem nincs rutinom, fogalmam sincs, hogy kell erőt beosztani ilyen távon, nem akarok úgy befutni, hogy még marad bennem tartalék, mindent ki akarok adni magamból, de nehogy korábban elfogyjon az erő. Ezt vajon hogy kell? A lányokra gondolok, a buzdításra, a családomra és Gabira, akinek azt ígértem, hogy mindent beleadok. Meg arra, hogy ez a fő verseny, az éves nagy cél, most kell meghalni! És előveszem újra azt a taktikát, hogy amikor úgy érzem, meghaltam, akkor még egy kicsit ráfutok. Egy fányival, egy jelzésnyivel mindig bírok többet, ezt kell elhinni! Nagyon nehéz. Nem tudom leírni azt a delíriumos, befordult állapotot. Már mintha nem az én lábam vinne. Máskor mindig maradt még egy kis erőtartalék az utolsó méterekre, a maratonon is sprinteltem a célban, most csak érjek be. Csak vigyen be a lábam. Nem tudom eldönteni, hogy amit balra a fákon át látok, az már az első háztető, vagy egy domb? Vagy látomás?
Háztető az! Beérünk a szélső utcákba, biztatjuk egymást: már csak két kilométer! Annyit féllábon is, bármikor futunk! De nagyon messze van az a templom, az a közlekedési tábla, az a kanyar! És még az utolsó kanyartól is milyen messze a cél... Az aszfalton feliratok színes krétával, másoknak szólnak, de engem is buzdítanak. Ott a cél! Úgy érzem, mosolygok... a fotó tanúsága szerint nem igazán sikerült.
Cél! Esküszöm, próbáltam mosolyogni...

Időmérés, dugóka. Érem!! Gyöngyivel egymás nyakába borulunk, kicsit sírok. Beoldalgok a sportcsarnokba. Mintha mi se történt volna. Emberek pihennek, falatoznak, beszélgetnek. Körülnézek. Mit is kéne csinálnom? Egyek? Zuhanyozzak? Nem vagyok még éhes, a forró zuhanyra vágyom nagyon, meg valamiféle kiengedésre. Lerogyok az öltözőben és sírok. Pár perc, és felhívom Pétert, nem tudom, milyennek hallja a hangomat, én nagyon megnyugtatónak az övét. Megkérem, hogy a lányoknak is írja meg, hogy benn vagyok! Az órámra már a sportcsarnokba érve pillantottam, az alapján 5:40-en belül vagyok!
Zuhanyozok, hideg a víz, de nem baj. Ülepednek bennem az élmények. Mire kimegyek, kicsit még kábultan, de már nagyon boldog vagyok, kanalazom a gulyást, beszélgetek a többiekkel. Egyre boldogabb vagyok, hamarosan már fülig ér a szám. Sokkal előbb jön az érzelmi áradat, mint októberben a maraton után. Jön értem Péter és Csongor, autózunk haza, csodaszép a napsütés. Hazaérek, bekapcsolom a telefont és a facebookról tudom meg az időmet: 5:35:54!!! Újra elsírom magam. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen közel kerültem az álomcélhoz! Hív anyukám, mesélek Péternek, eszem, ölelgetem a gyerekeimet. Most minden jó.

Terepmaratonista lettem.

Vértes Terep Maraton     38.67 km     1005 m szint     5:35:54




2015. március 15., vasárnap

Reguly Antal Emléktúra

35 km terepfutás. Ez várt rám, mint a Vértes Terep Maraton előtti utolsó nagy hosszú terepfutás. Vegyes érzelmekkel készülődtem: könnyített a lelkemen és a szokásos vizsgadrukkomon, hogy ez nem verseny, hanem teljesítménytúra, mégis máshogy áll hozzá az ember. Viszont olyan izé, hogy én meg futom a túrázók között, sokan cikinek gondolják. Nagyon szépnek ígérkezett, emiatt örömmel vártam, szép időt is jósoltak, viszont az eddigi leghosszabb terepfutásom lesz, ez meg para. Tavaly a maraton előtt ugyanennyivel kimaradt a 30 fölötti hosszú futás, talán betegség miatt, úgyhogy ezt most próbálom ki először, éljen a formaidőzítés.
A szervezést sikerült úgy megoldani, hogy a gyerekeket már pénteken elvittük anyuékhoz, így Péter is tudott jönni, és nevezett a 22 kilométeres túrára. Mindaddig azt hittem, hogy a két táv a rajtban kettéválik, de az első hét kilométeren egyfelé tartott, így nagyon nehéz volt elválni. Milyen jó is lenne kettesben túrázni! De nekem most futnom kell. Azért az első kilométert vele gyalogoltam, aztán csak nekiduráltam magam, és futni kezdtem. Még a gyaloglás alatt leelőzött egy nagyon könnyedén futó srác kék pólóban, kicsit megnyugtatott, hogy na, akkor más is fut.
Zirc szélén, Kardosréten haladtunk a vasútvonal mellett, két kilométernél volt az első ellenőrzőpont, ahol csokit kaptunk és át kellett kelni a Cuhán. Patakátkelésből aztán volt még jó pár, ez az egyetlen, ahol híd is volt. Aztán a piros jelzésen betértünk az erdőbe, és követtük a patak vonalát. Ez egyébként a Közép-Dunántúli Piros első szakasza, a teljes táv Zirctől Lábatlanig tart, és 296 kilométeren átszeli a Bakonyt, a Vértes és a Gerecsét, majd leér a Duna-partra, és egyszer meg fogom csinálni :)
De most a legelején vagyok, a patakvölgy szép, hamarosan egyre jobban csörgedezik a Cuha, meg is állok egy pillanatra megcsodálni.

Korán van még, mínusz négy fokban indultunk, nemsokára egy kis átereszt kell átlépni, még jeges a széle:

A túlparton pedig még komolyabb hófoltok is előfordulnak:

Túrabeszámolókban olvastam, hogy ilyenkor a Cuha partja hóvirágmezővé változik. A túra előtt nem tudtam pontosan, idén milyen az időzítés, vajon nyílik-e már és vajon milyen mennyiségben, úgyhogy amikor ezt meglátom, nem lehet letörölni a képemről a vigyort, és ujjong a lelkem a gyönyörűségtől:


De az erdő is szép:

Két gázlót is keresztezünk, de csak cipőtalpig ér a víz, nemsokára viszont odaérünk az első komolyabb patakátkeléshez. A patakban igen sok a víz, egy ideig tanakodom a parton, hogyan kéne pontosan, odaér egy nagyobb társaság, ők nem is vállalják az átkelést, hanem felmennek a vasúti töltésre. Mások megnézik, én hogyan megyek át, és majd az alapján eldöntik, bevállalják-e. Én nem félek a víztől, legfeljebb vizes lesz a cipőm, mi történhet? Átmászom egy kidőlt fán, a közepénél még egy botot is otthagyott valaki, amivel megtámaszkodhatok a patakmeder alján. Leugrom a fa gyökerénél, rögtön ott a Csárda-patak, az itiner szerint ezen csak átlépünk, de azért most nagyobb benne a víz, inkább egy hosszabb ugrás az. Aztán tovább kanyarog a piros jelzés, átvezet a síneken, időközben a patak is áttért a másik oldalra, jön a következő átkelés. Ez már komolyabb eggyel, mély a víz, ott, ahol a turistajelzés vinne, esély sincs viszonylag száraz lábbal átkelni, pár méterrel lejjebb megyek és köveken kelek át, de az utolsónál így is bokáig csobbanok a vízbe, amin felnevetek és megyek tovább.
Jön az első emelkedő, szép, fokozatos, lassú, emelkedünk a domboldalba a patak fölé, szép a rálátás az erdőre és a völgyre, aztán ereszkedni kezd, és beérek Porva-Csesznekre. Összehasonlíthatatlan a látvány  a két héttel ezelőtti, hólepte tájhoz képest.

Aztán rájövök, hogy nekem nem ellenőrzőpont Porva-Csesznek, csak jöttem a 22 kilométeresek után át a hídon. Visszatérek a piros jelzésre, megyek tovább és csak csodálkozom, hogy épp ezen a szakaszon jártam a HaVasParipa túrán, milyen más! Addig a pihenőhelyig kell elmenni, ahonnan akkor visszafordultam, most hegynek felfelé a sárga jelzésen haladok tovább. Ez már egy komolyabb kaptató, a tetején éles kanyarral lefelé indul a Vadas-árok aljába. Ez most nem olyan szép szakasz, bozótos erdőszél, villanyvezeték-oszlopokat kell követni először lefelé, majd újra fel. Keresztezem a károlyházi pihenőhöz vezető utat, lefelé haladok, de nem tudok igazán futni, mert itt nagyon sáros, csúszós, köves az ösvény, ráadásul tövises, szúrós bokrokkal. Utolérek néhány túrázót, aztán egy elegáns mozdulattal kicsúszik alólam a jobb lábam, és szépen elterülök. Felállok, megyek tovább, sár, dagonya váltakozik, előttem is lassabban haladnak, egyre többen verődünk össze, és egymás után jövünk rá, hogy elvesztettük a jelzést.
Hogy hóban is járjon az új cipő :)

Van egy picike ösvény, ami az egyik lehetséges út, meg két szélesebb, a bokrok között viszont olyan bizonytalan nyomvonalú. Egy fiú bemegy a keskeny ösvényre, én a felsőre, mások a középsőn mennek tovább, kiabálunk egymásnak, jelet egyikünk se lát. Locus megint nem tölti be a térképet, nem segít. Az itiner és a térkép szerint át kellene kelnünk az Aranyos-patakon, és körülbelül meg is van, hogy hol a patak, de járhatatlannak tűnő dzsindzsa veszi körül. Egyikünk azt mondja, nagy baj nem lehet, Porva arra van, Csesznek meg erre, menjünk előre, valahol majd csak kilyukadunk, vagy legalább együtt tévedünk el. Hát, jó... Egyszer csak észreveszek lent, a csúnya, mocsaras, irtásos patakparton egy párt, akik épp a patakátkeléshez készülődnek, lekiabálok nekik: ott a jelzés? Még nem látják, de mivel azt tudjuk, hogy a patak túloldalán kéne lennünk, megpróbálták. Az ötlet jó, lemegyek utánuk, át a patakon, kikapaszkodunk egy kavicsos erdei útra, és hopp, ott a sárga sáv! Szuper, futok enyhén lefelé, elhaladunk az itinerben említett fatelep mellett, innen nyílik egy pár perces rálátás a cseszneki várra, majd egy fán ott az igazolókód, ami a második ellenőrzőpont, 13.2 km-nél járunk.
Suttony, fatelep, távolban Csesznek

A kevésbé szép szakasz után most megint egy gyönyörű jön, akácos erdőszél, jobbra végtelen kilátás a környékbeli dombokra és falvakra. Itt előz meg a Kardosréten látott futó, utána még egy, én csak azon csodálkozom, hogy hol kerültek mögém? Kicsit nyúlnak használom őket, de sokkal gyorsabbak, én váltogatva kocogok és gyalogolok az emelkedőn, miközben csodálom a kilátást.

Kankalin

Egy magasles után kitér az út a szántóföldre, majd balra újra be az erdőbe, eleinte a szélén dombra fel, majd le, majd egyre mélyebb erdőbe, fantasztikusan szép, oszlopcsarnok-szerű bükkösbe, ettől én mindig teljesen el tudok alélni, és csak csodálom.

Találkozom a zöld sáv jelzéssel, szűkül az ösvény, kanyarog, és kidőlt fákon is át kell kelni, nem igazán futható, de nagyon szép szakasz. Itt találkozom Timivel, akiről csak utólag, a facebookon tudom meg, hogy ő volt :) Nemsokára leérünk a völgybe, és becsatlakozik a piros kereszt, ami - illetve az itiner félreérthető fogalmazása - félrevisz, kifutok a rétre, aztán gyanús lesz, hogy megszűnt a jelzés, és ellenőrzöm a térképet. Rájövök, hogy ez nem jó, vissza kell menni az erdőbe, és a három jelzés együtt halad tovább, míg újra le nem ér a Cuha völgyébe. Itt igazi szurdokot alkot a patak, és itt fakad a Kőpince-forrás is, két helyen is folyik a víz a hegy gyomrából. Iszom belőle, kulacsot is töltök, aztán jön a következő patakátkelés.

A fotón nem látszik, de volt egy vastag, mohos fatörzs a vízbe dőlve, még a vízben ért véget, utána sziklákra lehetett lépni. Megint én voltam a bátor, aki megpróbál átmenni, és utánam jött három, korábban kételkedő túrázó. Rögtön az átkelés után pedig ott volt a Kőpince-barlang.

A barlang után meredek, de rövid domboldalon kapaszkodtam fel, gyerekcsapat tanyázott a tisztáson és épp sütöttek valamit a tűzrakóhelyen. Pár lépés, és aszfaltra ért az út, Vinye házai között ért el hamarosan a büféig és a következő frissítő- és ellenőrzőpontig. Csupa finomságból válogathattunk, volt nápolyi, ropi, szörp, ettem-ittam és egy almát vittem útravalónak is. Az üres kulacsomat megtöltöttem bodzaszörppel, amiről később kiderült, hogy szörnyű ízű bolti szörp, de akkor már mindegy volt :)
Aszfalton elhagytuk a büfét, elhaladtunk Vinye vá. mellett, és a Hódos-éri útelágazó mellett kanyarodtunk vissza az erdőbe - a többes szám csak annak szól, hogy mindig volt a közelben egy-két túrázó, legalább látótávolságban. Széles, folyamatosan emelkedő erdészeti úton haladt tovább a sárga sávjelzés, végig a Hódos-ér partján, gyönyörű sziklaképződmények mellett.

Szerencse, hogy végig a patakot kellett követni, mert a jelzés elég gyér volt, aztán később szinte meg is szűnt, vagy legalábbis olyan ritka és kopott volt, hogy nagyon kellett figyelnem, hogy észrevegyem a fákon. Néhány túrázó megelőzése után végül egyedül maradtam az erdőben, és Porváig nem is találkoztam senkivel. Figyeltem magam, de nem tapasztaltam félelmet, csak örültem az erdőnek, a túrának, a napsütésnek. Most már talán tényleg visszatértem, és mehetek újra bátran önállóan terepfutni! Egy kis holtpontom, falam azonban volt, bár ezt a folyamatos emelkedő is magyarázhatja, pont olyan volt, mint a Budai Trailen az az utolsó, amit a pokolba kívántam. 
Végig a patakot követve erdősávok és tisztások váltakoztak, a talaj hol jobban, hol kevésbé volt sáros, elágazásoknál mindig bementem a másik ágba is, hogy jelzés hiányában ellenőrizzem, arra kell-e menni, de szerencsére ott volt a patak: ha a másik útvonal eltért tőle, akkor biztos lehettem benne, hogy nekem maradnom kell.
Végül kiértem az utolsó, nagyon sáros rétre, és megpillantottam Porva templomtornyát, meg a távolban a Kőris-hegy gömbjét. Illetve nem is olyan távol, sokkal közelebb volt, mint a HaVasParipa túrán.


A falu szélső házai mellett beértem az aszfaltra, itt már utolértem néhány embert, és hamarosan megláttam az ellenőrzőpontnak helyet adó kocsmát is. A pecsét mellé italkupont adtak, vettem egy kólát, nagyon jólesett most. A korábban látott terepfutó srác, akiről most kiderült, hogy ő Vincze Zoli, és nem akármilyen terepfutó, hanem NB I-es, és épp a Körre készül - megkérdezte, hogy vagyok, hogy bírom. Nagyon inspiráló volt megismerkedni és beszélgetni egy kicsit vele!
Porván röviden át kellett vágni, majd egyik oldalt erdő, másik oldalt mező, mi pedig megyünk felfelé közöttük a dombon, jobbra kinyílik a világ, gyönyörű a kilátás a dombokra és szántóföldekre a Kőris-hegyig, talpunk alatt pedig ropog a hó. Itt, az árnyas erdőszélen egész magas, keményre fagyott hó maradt még mindig egy széles sávon. Jelzés nem nagyon volt, az itiner szerint figyelni kellett, hol kell bekanyarodni az erdőbe, majd átvágva rajta a szépalmai műút mellett találkozni a kék jelzéssel.
Innentől otthon érzem magam: a műúton, végig a kék túrán Borzavárig, nagyon szeretem azt a helyet, ahol szinte a térdünk magasságában bukkan ki a borzavári templomtorony csúcsa. Szűk kis ösvényen kell leereszkedni a templom háta mögött, végigfutni a falun, és fel a Pintér-hegyre. Én csak csodálkozom a természeten, hová lett a harminc centi hó? A domboldalon még sár is alig van.
Figyelünk nagyon, hogy hol kell letérni a Fiatalító-forráshoz, azt a részt nem ismerem, de jól észrevehetően ki van szalagozva. Leérünk, én iszom, az összes forrásból ittam az úton, nem hagyom ki ezt sem. Főleg, hogy ez még fiatalít is. Visszakapaszkodom a kékre, tudom, hogy már csak kevés van vissza, emelkedő már nem kéne, és szerencsére már csak egy nagyon kicsi van belőle, aztán lejtő. Leérek a már ismert parkerdő kapujához, innen a városi szakasz már csak egy kis kitartást igényel, az utolsó enyhe emelkedő igazán nem hiányzik, de most már befutok a célba, ha addig élek is. A cél - ami a rajt is volt - Reguly Antal szülőháza, ma róla elnevezett múzeum. Pecsét, emléklap, és jöhet a jól megérdemelt zsíros kenyér, addigra már nagyon éhes is vagyok, Zolival gratulálunk egymásnak, ez is jár az elemózsia mellé. 
Felhívom Pétert, ő már túl van a túrán, evett-ivott, most az autóban napozik. Pár szót váltok a túratársakkal, magamhoz veszek még egy kenyeret, és megkeresem. Az én cipőm és az ő bakancsa meghitten összemosolyognak a csomagtartóban egymás sáros ábrázatát fürkészve, mi pedig az élményeket megbeszélve indulunk haza.

Volt időtervem is. Gabi azt mondta, hogy ő 4:30-4:40-re vár a célba. Én ezt nagyon optimista becslésnek éreztem, magamnak 4:40-et a lehető legjobb időnek számítottam, és öt órával is simán elégedett lettem volna. Aztán egyszerűen beszippantott a természet, annyiszor álltam meg fotózni, és persze lassított a sok patakátkelés és időnként a sár is, de egyáltalán nem bánom. Én az a fajta terepfutó vagyok, aki nem rohan el a látnivalók, szépségek mellett, én ámulni fogok a hóvirágmezőn, a patakon, a sziklákon akkor is, ha emiatt rosszabb idővel érek be akár egy versenyen. Inni fogok a forrásokból és megállok barlangot csodálni, és felnézek a fákra. Így aztán 5:15 lett az időm, és egyáltalán nem bánom, sőt, még Gabi is megbocsátotta :)



Reguly Antal Emléktúra     36.4 km     735 m szint     5:15

2015. március 11., szerda

Budai Trail

A Budai Trail eredeti időpontjában, tavaly decemberben esélyem sem lett volna elmenni. Aztán jött a jégkár... és bizonytalan időre elhalasztották a versenyt. Én még akkor sem gondoltam, hogy mennék, nem sokkal az új nevezési kiírás előtt ötlött eszembe, hogy a VTM előtt négy héttel ideális felkészülési verseny lehetne. Megbeszéltem Gabival, és beneveztem.
Aznap reggel valami szörnyű vizsgadrukk vett erőt rajtam, én nem tudom, miért van ez, vagy mikor jön már meg az a fajta rutin, hogy ne izguljam halálra magam és ne legyenek mindenféle fizikai tüneteim már jó előre. Most végül egyedül mentem, Péter inkább itthon töltötte a gyerekekkel a napot. Volt egy órám Telkiig autózni, amiben elvileg lenyugodhattam volna, talán valamennyire csökkent is az izgulásom, de most, ha visszagondolok, megint gyomorgörcsöt kapok :)
Az nagyon jó, hogy már minden ilyen versenyen találok ismerősöket. Ott volt Dóri, Gergő, Szabi, megismerkedtem személyesen Anitával is, találkoztam Sallyvel - vele is most először személyesen. Melegítgettem, kentem a lábam melegítő krémmel, masszíroztam, többször elmentem vécére, ittam egy meleg teát - nagyon jó ötlet volt a Coffee Run stábjától teát és kávét főzni a futóknak!
Aztán lassan ideje volt kimenni a rajtba, az izgalmam nem csökkent. Itt nincsenek tömegek, pillanatok alatt elrajtol a mezőny, nincs már hova izgulni, futunk. Gergő mondta, hogy az első emelkedő a faluból kifelé kemény, ott inkább ne fussunk, és akkor utána már jobb lesz, de mégis, hogy lehet egy verseny rajtjában, az első métereken nem futni... A tetején azért belesétáltam, talán 800 métert futottam a 10%-os emelkedőn, de igaza volt Gergőnek, hosszan éreztem még a hatását.


Volt időcélom, konkrétan 3:48, ezt ismételgettem magamban, és igyekeztem figyelni a runkeeper bemondásait, és számolgatni, hogy akkor ehhez képest most hol tartok. Persze a legelején ennek egyáltalán nincs jelentősége, meg úgyis itt most az emelkedőn kívül nem igazán foglalkoztam mással. A tetején, kiérve a mezőre belesétáltam, kicsit hátra is lestem és megnyugodtam, hogy azért nem járok úgy, mint a Tündérhegyin, hogy végig utolsó leszek. Az erdőbe érve elég hamar megláttam az első önkénteseket, akik az Anna-laknál szurkoltak és mutatták az utat, balra kanyarodtunk, és ha jól emlékszem, nemsokára nyíltabb terepre, dombok közé értünk. Előttem rózsaszín kabátos lány kerülgette óvatosan a pocsolyákat, az én stratégiám az volt, hogy ugyan nem toccsantam teljes lendülettel beléjük, de a széleikbe lépve igyekeztem egy nagyjábóli egyenes utat kinézni, így sikerült őt megelőznöm. Valamennyire pechemre, mert innentől egy ideig senkit sem láttam magam előtt, de most valahogy nem pánikoltam be ettől. Az út mellett guggolt az első fotós, és nemsokára beértünk az első frissítőpontra.

Milyen sok fotó készült itt :) Az első frissítőn Kristóf bekiabálta, hogy negyedik vaaaagy...!, Hanga meg ellenőrizte körömszín alapján, hogy tényleg én vagyok-e én. Én voltam, és vettem magamhoz sajtot és olajbogyót, vizet még alig fogyasztottam a kulacsból, úgyhogy csak egy kis utántöltést kértem, aztán hajrá.
Nemsokára elértük Nagykovácsi határát, lovarda mellett vezetett az út a falu szélső házai mellett, aztán egy enyhe, de folyamatos, hosszú emelkedővel vissza az erdőbe. Már a lovarda magasságában megpillantottam a távolban egy élénk kék foltot, egy futót, innentől ő lett a referenciapont, és így is emlegettem őket magamban: mögöttem "rózsaszín", előttem "kék", nézegettem, hogy mind megvannak-e, és megnyugtatott, amikor ők is belegyalogoltak az emelkedőbe. Váltogatva futottam és gyalogoltam, mindig kinéztem egy-egy pontot, jellegzetesebb fát, kanyart, ameddig elfutok, és aztán engedélyezek magamnak egy kis gyaloglást. Itt valamelyik kanyarban esett le először az állam, ahogy a felettem magasodó erdőre kicsit kívülről láttam rá, iszonyatos a pusztítás. Képeken is az volt a télen, persze, de nagyon más így élőben látni, pedig most már rég járható az erdő, rengeteget dolgoztak rajta sokan. De a meredező, messziről szinte világító facsonkok látványától sírni tudtam volna...
Elfacsarodott szívvel futottam tovább. Erről jut eszembe, nem is tudom, meddig, nagyon sokáig úgy éreztem, mintha a torkomban dobogna a szívem. Nem éreztem szaporának a szívverést, magasnak a pulzust, hanem mintha nagyon erőseket vert volna, zavaró volt. Nem tudtam, ez baj vagy nem baj, de mivel a futás mintha ettől függetlenül ment volna, folytattam és igyekeztem nem törődni ezzel az érzettel. Utólag azt gondolom, a hirtelen emelkedőtől lehetett az elején, mert azóta itthon egy dombsprintnél jött csak elő.
Vadkerítés mellett kanyarogva emelkedett tovább az út, aztán újabb pontőr és fotós mutatta, hol kell élesen kanyarodva átkelni a kerítésen. Nagyon tetszett, ilyet még nem is láttam: a kerítés feletti repülőhíd mellett kis forgóajtó is volt, talán épp futóknak, vagy bringásoknak, kutyásoknak, tériszonyosoknak? Mindenesetre átfutottam és megörültem az emelkedő végének.
Itt elég szenvedősen jövők felfelé

Itt meg pár méterrel később megláttam a fotóst :)

Az örömöm nem tartott sokáig, mert az út tovább emelkedett, viszont annak örültem, hogy rátértünk a kék kereszt jelzésre. Kellemes izgalmat váltott ki belőlem, hogy tudtam, hogy a kék kereszt a kék túra vonalára vezet, és akkor én itt már jártam, de jó lesz újra látni. Érdekes, pedig pont a vízválasztó, rosszullétes futásom vezetett erre, és mégis.
Újra beljebb értünk az erdőbe, most egy picit nemcsak belegyalogoltam, hanem meg is álltam, ittam, meg valamit a táskámban is pakoltam, úgy emlékszem. Ki is melegedtem, hol levettem, hol feltettem a sapkámat. Aztán, ha már úgyis megálltam, gondoltam, fotózok egyet-kettőt, versenyen úgysem szoktam többet. És pont találtam hóvirágot is :)


Szusszantam egyet, és tovább az emelkedőn, kis nyíltabb rész után újra be az erdőbe, ez nagyon szép szakasz volt, eltekintve a letört fáktól. Szép és szomorú erdő. Már alig vártam, hogy az ismerős kék szakaszra érjek, tudtam, merre kanyarog, és lassan-lassan, de elértem az elágazást. Előttem a Nagy-Szénás gerince, majd kapaszkodója, ez bizony nem nagyon futós szakasz! Kíváncsi voltam, hogy sikerül kijelezni a kopár domboldalon az útvonalat, a nyáron kéktúrázva kicsit elkeveredtem a csúcson. Két segítőnk is volt, egy önkéntes a csúcs alatt közvetlenül mutatta az irányt, egy pedig a csúcson várt a dugókával. Odafenn megpihentem egy cseppet, a kilátást nem hagynám ki, még így borús időben is lenyűgöző.

Pár méterrel lejjebb visszafotóztam a csúcsra:
Apró emberek a csúcson

A kék kabátos kolléganő még mindig előttem, a rózsaszín épp érkezik a csúcsra, az ösvényen jelzőszalag lobog, hajrá, végre lejtő. Az erdőszélen a fák kaput képeznek az ösvény felett, gyanús, hogy nincs rajtuk szalag, de olyan egyértelműnek tűnik az út... Éppen csak belépek, amikor feltűnik a kék kabát (kiderül, hogy Anasztázia) és mondja, hogy nem erre kell menni. Körülnézünk, hol egy szalag, minket látva az utánunk érkező rózsaszín (Zsuzsanna) is keresgél, ő meglátja a jó irányt, mi meg utána, így tehát a sorrend megfordul: rózsaszín-sárga-kék. Én vagyok a sárga :) Szuper lejtő következik, sziklás, keskeny és kanyargós, meredek, hol futós, hol nem, van, ahol ugrálós, szeretem az ilyet, át is veszem a vezetést. A tövénél kis lépcső, majd aszfaltra érünk. Én először azt hiszem, rögtön le is fordulunk róla, de nem, egyre beljebb vezet egy faluba. Elbizonytalanodom, és megvárom a lányokat, mivel nem ismerem a helyet, attól tartok, talán átkeveredtünk a rövidebb távra, és ez már Telki. De megegyezünk, hogy egyértelműen végig erre vezetett a hosszú táv jelzése. Kiderül, hogy kereszteznünk kell Nagykovácsit, ez meglep, bár nem tudom, miért, a Tündérhegyin két falut is kereszteztünk, de valahogy a terepfutás.hu versenyén nem számítottam erre. De persze nem gond, szalagozás van, kocogunk és beszélgetünk is a lányokkal, aztán ott is a frissítőpont. Anasztázia pillanatok alatt elszalad, én eszegetek, Zsuzsannának kavics ment a cipőjébe, tehát beáll újra az eredeti sorrend. A faluból kivezető út nagyon meredek, nézegetjük is, hogy vajon fagyban a csodapaloták tulajdonosai hogy jönnek fel autóval? Megegyezünk, hogy sehogy :) aztán vége a csevegésnek, futunk. Kitartóan emelkedik az út, a táv felén már túl vagyunk, a piros háromszög jelzést követjük, nem tudom, minek a csúcsára.
Én nem vagyok egy gyors futó, pláne terepen, de többször tapasztaltam már, hogy gyors gyalogló vagyok: Anasztázia kitartóan fut előttem, apró léptekkel, irigylem az erejéért, én belegyalogolok, és bár egyáltalán nem áll szándékomban, még magam is meglepődöm rajta, de megelőzöm. Biztos vagyok benne, hogy később síkon vagy lejtőn visszaelőz, hiszen láthatóan jobban bírja a futást.
Innentől teljesen egyedül maradok megint az erdőben, előttem senki, hátranézegetve a kanyarok miatt Anasztáziát sem látom. Megnyugtat azért a tudat, hogy ott van, de közben nagyon örülök magamnak, mert abszolút nem érzem azt, amit egy hete a Tündérhegyin. Nem félek, és végre újra élvezem, hogy csak az erdő van és én. Lehet, hogy csak vissza kellett menni a rosszullét színhelyére? Nem tudom, de itt fogalmazódik meg bennem hosszú idő után először, hogy folytatnom kéne a kék túrát.
A verseny egyik legszebb szakaszához érkezünk, kanyargó, szűk kis ösvény, aztán kiér valahová, tanösvénytábla is van, és szerpentinen kezd kanyarogni lefelé. Itt már a 20. kilométerhez érek, és a telefon bemondásai alapján visszafelé számolok: ha a 3:48-as célt tartani akarom, ennyi időm van még hét kilométerre, tartható? Egyelőre úgy látom, tartható. Ez meg itt a futás egyik legszebb szakasza lenne, ha nem fájdítanák a szívem a derékba tört fenyőfák. Olyan a dombtető, mint a Tátra néhány évvel ezelőtt.
Erdő, mező, irtás, vadetető, ember sehol,  boldogan futok bele a tájba, végre egy kellemes lejtő, az alján egy önkéntes mutatja az éles jobbkanyart. Pici ösvényen, kidőlt fákon át akadályfutás következik, majd az utolsó frissítőpont.


Itt a legfinomabb az olívabogyó, a kulacsomba pedig izót kérek, nyomatják a zenét, nagyon jó a hangulat, biztatnak is, egy kicsit erőre kapok, és átszámolom, mennyi is van még vissza. Biztosan túl vagyunk már nemcsak a táv, hanem a szint nagy részén is, remélem innen már csak lejtő. Hát, ez nem jött be, az egész verseny legalattomosabb emelkedője vár egy kavicsos, széles erdei úton, ami mindig úgy látszik, mintha a következő kanyar után már végre lejtene, de nem és nem. Alig futok rajta, szenvedek és szidom, gyalogolok, belekocogok, gyalogolok... Ááá, miért kellett még ez ide...? Magamra is mérges vagyok, mi a fenét keresek terepfutó versenyen, ha egy ilyen emelkedővel nem bírok el...? És mikor lesz már vége? Újabb és újabb kanyar, és még mindig tart, utólag derül ki, hogy két és fél kilométer volt, és nemcsak én kívántam a pokolba. Majd újra erdőbe érek, már csak három kilométer, már csak kettő. Azt hittem, ilyenkor már látni fogom Telki házait, de olyan szögből közelítjük, hogy takarja a domb vagy az erdő. Felettem a Nagy-Kopasz és a jellegzetes alakú Csergezán Pál-kilátó, nem baj, hogy oda ma már nem kell felfutni. Aztán kezd ismerőssé válni a táj, előttem az Anna-lak, itt fordultunk balra reggel, most jobbról érkezve zárjuk a kört. De jó, akkor innen már ismerem az utat, innen már tényleg csak lefelé!
Az utolsó kilométeren megismétlődik szinte pontosan ugyanaz, ami a Naszály Trailen: utolérek egy futót, közelről már megismerem, hogy Szabi az, először megörülök neki, aztán rájövök, hogy ezen a szakaszon biztosan nem ok nélkül gyalogol. Megkérdezem jól van-e? Görcsöl mindene, előások neki egy magnéziumot a hátizsákból, a kulacsomat is otthagyom, mert vize sincs már, majd a célban visszaadja. És ismét szárnyakat kapok, vigyorgok magamban, segítettem, repülök a célba. Hiába lejt most az utca, ami a rajtban meredeken emelkedett, mégis sokkal hosszabb... aztán egy kanyar, és Hanga kolompol a kapuban és biztat, és Bobek (ha szabad így emlegetni nekem is) vár a célban, dugóka, gratuláció, megjöttem. Huhh.
Nyújtás, óra megállít, vajon benne vagyok a 3:48-ban? 3:46 az én órám szerint, de én egyszer-kétszer megállítottam egy-egy fotó erejéig, vajon a hivatalos idő is benne lesz? Erre még napokat kell várni, de igen! 3:47:48, éppen belül a tervezett időn! Fülig ér a szám. Meg amúgy is, az időtől függetlenül, hiszen ott és akkor még nem is tudtam. Sorbaállok, kérek kólát és az életmentő gulyáslevest, megtalálom Dórit, megbeszéljük a futást, aztán megérkezik Szabi is, jobban lett. Gergő már üdén, frissen érdeklődik, vagy félórával előttünk ért be :)
Kényelmes forró zuhany után gyorsan felkeresem a Nyúlcipőbolt standját. A fenti képeken látható első terepcipőm már amúgy is elnyűtt volt, amikor a HaVasParipa túrán felnyársalta egy törött ág. Úgy gondoltam, megérdemel egy méltó befejezést, és mivel a versenyre kitelepült főtámogató komoly kedvezményeket hirdet, érdemesnek tartottam körülnézni náluk. Érdemes is volt, megjutalmaztam magam az új futóbarátommal:

Majd megmutatom, hogy egy héttel később már hogy nézett ki :)


Budai Trail     27.4 km     3:47:48     822 m szint     8:25 perc/km

2015. március 8., vasárnap

Tündérhegyi terepfutó

Ez volt az a verseny, amit nem szerettem, nem jöttek be a számításaim. 28.5 km, 550 méter szint, életem leghosszabb terepversenye, de azt gondoltam, a szint majd szépen eloszlik, nem lehet olyan nagyon nehéz. Hiszen például a Baradla Trailen 16 kilométeren volt 500 méter szint, és kifejezetten jó emlékeim vannak onnan. Előzetesen úgy számolgattam, hogy a Naszály, a legutóbbi terepversenyem a maga 24 kilométerével és bő 1100 méter szintjével hasonló kategória lehet, ha átlagot vonok a táv-szint kombinációból, tehát négy óra alatt meg kellene lennie ennek a versenynek is, még jobb lenne, ha azon belül sikerülne, látszana, hogy fejlődtem azóta egy kicsit.
Utólag úgy látom, nem lehet sem átlagot vonni, sem azt előre látni, hogy bizonyos távon bizonyos szint hogyan oszlik majd el. Szenvedős futás lett, de lássuk, hogy is volt.
A családi részét most úgy szerveztük, hogy három gyerekből egy amúgy se töltötte otthon a hétvégét, egy a mamával otthon szeretett volna maradni, úgyhogy a legkisebb jött velünk. Ez a környék igazán közel van hozzánk, a Litér környéki dombokon zajlik - igazából még a mai napig sem tudom, pontosan melyik a Tündér-hegy. A rajt Balatonalmádiban volt, kis létszámú, huszonvalahány fős volt a hosszú táv, plusz teljesítménytúra is zajlott ugyanazon a távon. Számolgattam a rajtban, hogy nem sokan vagyunk lányok, akár még egy dobogós helyezés is beleférhet - négy nőt láttam összesen, magamat is beleértve.
Ez a huszonegynéhány ember gyorsan és egyszerűen elrajtolt, rajtszám sem volt, csak dugóka. Elég jól belekezdtünk, én éreztem, hogy vissza kéne fognom magam, nekem sem gyorsan kezdeni, sem emelkedőn gyorsan futni nem tesz jót, márpedig az Almádiból Veszprém felé tartó út igencsak emelkedik. De még így is, hogy magamhoz képest túlzásnak éreztem a tempót, az utolsók között voltam, hát egyelőre nem lassítottam. Aztán meg kellett állnom egy pillanatra valamit igazítani a ruhámon, ekkor leelőzött a két mögöttem haladó, és innentől, szinte a rajttól végig utolsó voltam.
Nagyon feldobott az emelkedő teteje felé meglátni a kis családomat (azaz egy részét) ahogy biztattak, mondtam, hogy utolsó vagyok, Péter azt mondta, ne törődjek semmivel, akkor is tök jó vagyok :) (amúgy igaza volt, 6:35-ös tempóban vágtattam felfelé még igazán be se melegedett lábakkal, csak ezt lemaradva nehéz belátni). Ezután nem sokkal letértünk az aszfaltról, és földúton, bozótos erdőszélen folytattuk az emelkedést a Megye-hegyre.
Igazából nem is tudom, miért használok többes számot, hiszen teljesen egyedül voltam, ember se előttem, se mögöttem. Nagyon kellett figyelni a jelzésekre és a szalagozásra. A verseny nagyrészt a balatoni kék jelzés vonalán haladt, plusz kék szalagozás, de nem mindenhol volt egyértelmű, és hiányzott a terepfutó versenyeken megszokott festékjelölés, amivel az elágazásokat szokták egyértelműsíteni. 
Felfelé haladtam egy kopárabb, sziklásabb domboldalon, amikor gyanús lett, hogy ugyan amúgy se sűrű a szalagozás, de most már ahhoz képest is régen láttam, meg aztán itt kiváló a kilátás, valamerre csak látnék embert, de semmi. Biztos eljöttem rossz irányba. Visszafutottam, meg is találtam az elágazást, nem volt nagyon egyértelműen kijelezve, jól be kellett lesni az ösvényre, hogy észrevegyem a szalagot.
Itt elpattant bennem a cérna, és nagyon dühös lettem, úgy mindenre. Említettem már párszor, hogy nyár óta, a rosszullétem óta nem szeretek, nem merek egyedül menni az erdőbe, ezért is választom mostanában a teljesítménytúrákat, terepversenyeket. Most meg eljöttem egy terepversenyre, és pontosan ezt, amiért eljövök, elveszítettem. Ember se közel, se távol, egyedül vagyok, mint az ujjam, még a telefonom se beszél hozzám, még el is tévedek, és itinert se kaptam. Fel tudtam volna robbanni. Ez egyébként egy nagy hibája volt a versenynek, és nem is értem azóta se, hogy a futók miért nem kaptak itinert, amikor ráadásul ott volt sok megmaradt lap a túrázóktól. Én kértem a rajtban, visszakérdeztek, hogy minek, amikor ott a szalagozás. Így aztán se egy térképvázlat, se egy telefonszám nem volt, amit fel lehet hívni, ha bármi történik. 
Dühöngve és magamban puffogva futottam lefelé, amúgy szép fiatal erdőben, enyhe lejtőn, amikor megint csak gyanús lett, hogy vége az ösvénynek, keresztút jön, és jel se jobbra, se balra. Második eltévedés. Szerencsére csak nagyon keveset kellett visszafutnom, és megint meglett a jel, egy egészen apró, kanyargós ösvényen. Itt megálltam, mondván, ha nem látok embert és nem hallok emberi hangot sem, akkor bepánikolok, és nem nyugodtam addig, amíg meg nem szereltem a telefonomat. Negyedszeri próbálkozásra végre megszólalt a runkeeper - eddig is mért, csak nem mondta be. Az ismerős női hang legalább valamennyire megnyugtatóan hatott. Futottam tovább a szép erdőben, nagyon emlékeztetett a balatoni kék egy másik szakaszára, ahol ősszel túráztam.
Hamarosan szélesebb és lejtősebb útra értem, ennek megörültem, végre tudok egy tempósabbat futni. Megláttam az első túrázókat is, az ő jelenlétük is megnyugtatóan hatott még mindig megtépázott idegeimre - mégse vagyok egyedül az erdőben! Kerültem valamilyen trafóházat talán, köves, kopasz domboldalak mellett futottam, számolgattam magamban a tempót, találgattam, milyen messze is lesz az első ellenőrzőpont. Közben gondoltam a rövidebb távon indulókra is: Sally első terepversenye, mióta babája született, Zsuzsa, a DK-s társam is indul, talán Merci is, jó lenne találkozni a célban, bár én nyilván jóval később érkezem majd. Az útvonal ugyanaz, de ők Litérről indulnak, addigra nekem már jó tíz kilométer lesz a lábamban.
És lassan el is jött ez a pillanat, feltűntek Litér első házai, itt már jó volt a szalagozás és a jel, remekül lehetett követni az utcákon a Z fogadóig, ahol már messziről megláttam az autónkat és Pétert. Jaj de nagyon örültem neki! A pontőr is kedvesen biztatott, mondtam neki is, hogy hát utolsó vagyok, de ne törődjek semmivel :) kaptam enni-inni, megmutatta, hogy merre kell továbbmenni -"itt egyenesen végig az út mellett, aztán arra a hegyre fel, látod...?" Aha...
Követtem az útmutatást, az egyenes részével nem is volt gond, de a hegyre felkapaszkodás, hát az kemény volt. Meredek kaptató felfelé, távvezeték-oszlop, aztán szinte függőlegesen lebukó meredek lejtő. És innentől ugyanez hullámozva. Itt tanultam meg, hogy csalóka dolog ez, hogy mennyi távon mennyi szint van, mert ha rövid, de meredek fel-le szakaszok váltakoznak, abból ugyan nem jön össze túl sok szint, mégis kikészít.
Mindenesetre leküzdöttem a hegyet így vagy úgy, szép hullámvasút volt, még ha nehéz is. A távolban feltűnt Hajmáskér, szép kilátás volt a csúcsról. Hányszor elautóztam már ezek mellett a dombok mellett, és sose tudtam, hogy keresztülmegy rajtuk a balatoni kék, meg hogy ilyen szépek. Érdemes lenne majd egy lazább túrára visszajönni.
Tovább szép fenyőfás parkerdőben kanyargott az út, aztán, most jóval rövidebb idő múlva, mint először, megláttam a vasútvonalat és Királyszentistván falut. Hátulról, az autóúttal párhuzamosan egy jó sáros ösvényen tértem be a házak közé, kanyargós kis utcákon egyszer csak megint szembefutott velem Csongor és vele Péter :) Az utca végén volt az újabb időmérés és frissítőpont, a féltáv már megvolt, de akkor nem volt ilyen könnyű arra gondolni, hogy még ugyanennyi hátravan. Megint útbaigazítottak, le a falu főutcáján, és a patakátkelés után balra a kék jelzésen. Ezt könnyen meg is találtam, kerültem egy sziklás domboldalt, a következőt pedig megint meg kellett mászni, és ugyanolyan hullámvasút következett utána, mint korábban. Olyan közel haladtam el egy birkanyáj mellett, mint még soha, rendesen csacsival, pulikutyával, pásztorral, juhászbojtárral.
Aztán egy nagyon sziklás, meredek hegyoldalban kapaszkodtam fel, a csúcson fotóztam párat, kerestem a horizonton Pétfürdőt, de sehol nem láttam, pedig erőt adott volna már innen meglátni a célt.


 Keskeny, sziklás gerinc után indultam lefelé, és itt következett a harmadik és legnagyobb eltévedésem. Ma sem tudom, merre lehetett volna másfelé lejönni a hegyről, az utolsó jelzés a sziklás gerincen volt. Az is félrevitt, hogy előttem egyértelmű ösvény volt és két túrázó, ők is határozottan errefelé haladtak. Elfutottam mellettük, aztán amikor gyanús lett, hogy sehol a jelzés, és már jó ideje lejöttem a csúcsról, visszafutottam hozzájuk megkérdezni. Nekik volt itinerük, aszerint ki kell érni a szántóföldre, átkelni a távvezeték alatt, és ott találkozunk újra a kék jelzéssel. A szántóföld és a távvezeték előttünk volt, tehát odafutottam, de a jelzéssel nem találkoztam. Visszanéztem, a túrázók jöttek utánam, tehát szerintük még mindig erre kell jönni. A szántóföld sarkában, ahol elágazott az út, megálltam térképet nézegetni, próbáltam a Locust is, de nem töltötte be a térképet, a papír térképről pedig nem nagyon sikerült tájékozódnom, hiszen most nem a kéken, hanem jelöletlen, szalagozott szakaszon kellett volna lennem. Nagyon mérges voltam, hogy nincs itinerem. 
Újra körülnézve megláttam a két piros kabátos túrázót, ahogy már a párhuzamos földúton haladnak, nyilván átvágtak a szántóföldön. Én is épp afelé hajlottam, ők meg abszolút meggyőztek, tehát átfutottam én is a párhuzamos útra. Megkérdeztem, megtudtak-e valamit, láttak egy kopott kék jelzést, de azóta se semmit. De a szántóföld és a távvezeték megvolt, biztosan erre kell menni. Oké, továbbfutottam egyenesen, ki az erdősávból, aztán olyan fél kilométer után megláttam egy bányát. Hát, lehet, hogy mégse erre kell menni? Ismét vissza a piroskabátosokig. A lány ismerős lehetett a környéken, mert mondta, hogy ha ott a bánya van, akkor itt jobbra kell menni. Volt is egy ösvény, amin gyalogolni kezdtem velük, elpanaszoltam nekik a bánatomat, hogy micsoda dolog ez az itinerhiány, és hogy nem merek futni, mert elveszek és kikötök Hajmáskéren. Mire a lány megadta az ő itinerükön található segélykérő számot, hogy valamim mégis legyen, jó futást kívántak, így valamivel nagyobb biztonságérzettel futottam tovább az amúgy szép erdei ösvényen. T elágazáshoz értem, amiben végre ott volt a szalag! Visszakiabáltam: szalaaaag! és felszabadultan szaladtam tovább, megkönnyebbülve. A lendületem nem tartott sokáig, hirtelen nagyon megéheztem, belegyalogoltam és ettem az energiaszeletemből pár falatot. A tévelygés után nem bántam volna, ha most már így az utolsó öt-hat kilométeren szépen bekocogok a célig, de ehelyett újabb hullámvasút következett. Füves, kopár dombok, a hullámvasút összességében, a lejtőkkel együtt is inkább emelkedett, fújt a szél, elég szenvedős volt, már számoltam visszafelé a kilométereket. Elfutottam egy geodéziai torony mellett, aminek csak a teteje látszott a szomszédos dombon, aztán felhívott Péter, hogy útbaigazítson, merre kell majd menni, ha beérek Pétfürdőre, mert többen eltévesztették az utcát a falun belül.

Pár kanyar és domb után megláttam végre a péti nitrogénművek füstölgő kéményeit - sose okozott még ilyen örömet a megpillantásuk! A következő kanyarban el is tűntek, de legalább már tudtam, közel a cél. Hamarosan visszafelé gyalogló túrázók, futók érkeztek, az utolsók is, akik még Almádiban megelőztek. Hű, nagyon frusztráló volt látni őket, hogy ők már visszafelé haladnak, meg aztán nem is értettem, nem volt elég nekik a táv és visszafelé is a dombokon át mennek...? De legalább innentől már lejtett az út, és hamarosan be is ért Pétfürdőre. Érdekes, itt már volt zöld felfestés, ahol meg jobban szükség lett volna rá, ott nem. Jó néhány utca, még vagy másfél kilométer aszfaltozás, és nagyon szép kis tó, sétány mellett bekanyarodtam a sportpályákhoz. A dugóka doboza kitéve a kapu elé, ember sehol... hát, így abszolút utolsóként nem vártam komoly lelkesedést, amikor célba érek, de azért lehetett volna ott egy ember. Megállítottam a telefonomat, beljebb sétáltam, valaki épp mondta egy velem együtt érkező túrázónak, hogy hova kell bemenni. Beléptem a kocsmába, meleg volt, és egy belső szobában ott volt a szervező Viktor és sok pihenő, melegedő túrázó, futó. Itt már örömmel üdvözöltek, hogy na, megjött a harmadik női futó - kiderült ugyanis, hogy abszolút utolsóságom ellenére nyertem egy harmadik helyezést, a negyedik nő ugyanis versenyen kívül futotta le a távot, mert lekéste a rajtot. Ugyan még ő is előbb ért be, mint én, de útközben nem mért időt a pontokon. Szép... Gyors eredményhirdetés, én csak nevettem belül, szép kis harmadik hely... Életem második futós helyezése, az első is ilyen volt a Fut a falun: három indulóból harmadik lettem. Most meg ráadásul utolsóként harmadik. A díjam két narancs volt és a minden indulónak járó befutóérem mellé még egy bronzérem.


Furcsa egy futás volt ez, mert igazából elégedettnek kéne lennem. A táv mások szerint vagy három kilométerrel rövidebb volt, mint a meghirdetett, nekem a tévelygés miatt csak másféllel. Az időmmel abszolút elégedett lehetek. 8:15-ös kilométerek terepen tőlem kifejezetten jónak számítanak, a tervezett 4 órás idő is meglett volna akkor is, ha tényleg 28.5 km a táv - így 26.85 kilométeren 3:41 lett. És még bronzérmet is kaptam - nem kéne, hogy érdekeljen, hogy hányból, akkor is harmadik lettem. És bár az elégedettség pár nappal később meg is jött, mégis, a dühöngés, a bosszankodás, az itiner hiánya, az eltévedések, a számomra nem egyértelmű jelölés megkeserítik az emléket, és az is, amiről senki nem tehet, ez egyszerűen nekem egy új tapasztalat: hogy nem csak a szint mennyisége számít, hanem az eloszlása is. Komoly hegyek megmászása kevesebb energiát vehet el, ha kellemes lejtők, síkok is vannak közben, mint ez a hullámvasút, ahol a meredek emelkedőt meredek lejtő követi.


Tanultam belőle, és mind tapasztalatként, mint testedzésként beépült a dolog, és azt hiszem, máris hasznát vettem az azóta zajlott futásaimon.

26.85 km     579 m szint     3:41     8:15 perc/km     3. helyezés