2019. december 30., hétfő

A Kőszegi-hegység lábánál - OKT 1. szakasz


Ha tartani akartam magam a tervhez, és el akartam érni az idei nagy túracélomat, hogy év végéig befejezzem az OKT nyugati felét, és eljussak Írottkőre, akkor a novemberi után egy decemberi hétvégére is szükség volt, amikor mindkét nap túrázunk. Ez alkalommal picit kevesebb kilométert tett ki az össztáv, viszont azt is előre ki kellett találni, hogy Írottkő után hol fejezzük majd be a túrázást. De erről majd később, kezdjük a túra elején a beszámolót.

December 14-én már csak egy hét van vissza a téli napfordulóig, ez a legrövidebb nappalok egyike. Nagyon korán kellett hát kelnünk, ha időben el akartunk indulni ahhoz, hogy lehetőleg minél kevesebbet kelljen sötétben gyalogolnunk. Nyolc órakor már az Abláncmalomnál tett ki Péter. Mindig elcsodálkozom rajta, mennyire más képet mutat egy-egy hely egész napos gyaloglás után megérkezve, borús időben, félhomályban, vagy napos téli reggelen, frissen, kiindulási pontként. Most barátságos, ragyogó hely volt az az erdő, ami a legutóbbi túra végén már nem tűnt bizalomgerjesztőnek. Szerencsénk volt, gyönyörű, tiszta téli időt fogtunk ki felszálló párákkal és lepelnyi hóval. 



Amit csak láttunk, mindent megcsodáltunk: a fákon átsütő nap fényét, az Ablánc-patak hídját, a vakítóan ragyogó szántóföldeket. Nem kellett sokáig várni az első két aznapi őzünkre se. Az erdőből kiérve picit több lett a hó, keményebb a jég a pocsolyákon, olvasni lehetett a lábnyomokból és fürkészni a látóhatárt: aki először meglátja a Kőszegi-hegységet, az nyer! Dércsípte csipkebogyót szüreteltünk, felmásztunk a magaslesekbe (újabb nyolc őz!) és meg is volt a jutalmunk, tisztán és meglepően közel tornyosult előttünk a hegység.

Így láttuk meg először a Kőszegi-hegységet

Hat kilométernél értük el Kincsédpusztát, kereszteztünk egy kocsiutat, és a túloldalán újra betértünk az erdőbe. Távolról rendszeresen lövéseket hallottunk, de mivel sehol nem láttunk erre utaló kiírást, nem jutott eszembe, hogy vadászokkal találkozhatunk. Mint kiderült, hiba volt – de erről is később bővebben.

Kincsédpuszta előtt és után, itt volt a legtöbb a hó

Ezen a szakaszon egyelőre véget értek a környékre jellemző hosszú egyenesek, kanyarogtunk az erdőben, utólag a szintrajzon látszik, hogy ez már bizony a Kőszegi-hegység lába, ha nem is erőteljesen, de folyamatosan emelkedik az út. Tömörd előtt már mindketten nagyon vágytunk már Csongorral egy kis pihenőre és meleg innivalóra. Biztos voltam benne, hogy van a faluban egy kocsma, melyikben nincs? Hát ebben. Megtaláltuk a pecsétet, mentünk tovább, kerestük a faluközpontot, a templom-kocsma-vegyesbolt háromszöget, de nem találtuk. Nagyon szép falu egyébként, két Chernel-kastéllyal – a kisebb jobban látható már a falu szélén, a nagyobb egy park közepén áll. 

Az egyik Chernel-kastély

Minket azonban a kocsma érdekelt, de az nem volt. Mielőtt a kéken a falu utolsó utcájára fordultunk volna, meg is kérdeztük, hogy akad-e itt hely, ahová beülhetünk egy forró italt meginni, és megerősítést kaptunk abban, hogy nem akad. Így hát letelepedtünk az egyébként nagyon szépen kialakított pihenőhelyre, és megelégedtünk a szendvicseinkkel és a vizünkkel. Picit át is fáztunk, a faluból kifelé igyekeztünk tempósabb gyaloglásra váltani és újra átmelegedni.
A falu utolsó utcája a Dózsa György utca – Csongor megkérdezte, miről is híres ő, és így kiderült, hogy a kisfiamat érdekli a történelem. Sok jó beszélgetéshez adtak ezután táptalajt a híres emberek, én meg élveztem, mi jön ki abból, ha Csongor elképzeli, mi lett volna, ha ő is ott van egyes történelmi eseményeknél – nagyon színes történeteket tud kieszelni!

Talán az első igazi emelkedő volt ez hosszú ideje, ahogy elhagytuk a falut. Röviden letértünk róla, hogy megnézhessük a Szent Ilona-szobrot, nem sokkal később jött a Gradics-forrás, meg is kóstoltuk a vizét. Ezután a látnivalókban bővelkedő rövid szakasz után azonban visszatértek a jól ismert hosszú egyenesek, derékszögű kanyarok, és a nap is elbújt a felhők mögé, szürke ég borult ránk.

 Mesélve, beszélgetve baktattunk hol lomboserdőben, hol fenyvesben, időnként továbbra is lövéseket hallva – amíg egyszer csak utunkat nem állta egy kisbusz. Közelebb érve ki is szállt belőle egy férfi, és közölte, hogy nem lehet továbbmenni, az országútig terjedő területen hajtóvadászat van, fél-egy órát legalább várnunk kell. Sajnos a várakozási pontról nem lehetett odalátni, ahol a vadászok gyülekeznek, amikor a vadászatnak vége, neki pedig nem telefonáltak időben, mire szóltak nekil, már hosszú perceket várakoztunk feleslegesen. Emiatt beleegyeztem, hogy a következő derékszögű kanyarig elvigyen autóval. Ez az egyetlen ilyen esetünk a kéken, és mivel egy nyolcévessel voltam az erdőben, és világosban szerettünk volna Kőszegre érni, úgy döntöttem, hogy ez a néhány száz méter belefér.
Az utat őrző férfi azt mondta, amikor erről a területről elmennek, ebédelni fognak, és körülbelül másfél órányi szünet után fogják hajtani az út túloldalát. A térképet megnézve úgy számoltam, ennyi idő alatt átérünk a kérdéses szakaszon Csongorral. Nem is vesztegettük az időt, elfogadtuk, hogy így alakult, és sietősre vettük a tempót. Jelen esetben jól jött, hogy nem túl látványos, sík szakaszról vot szó – még egy szarvast azért láttunk itt a várakozás alatt.
Az első csalódás ezután ért, amikor bőven időben elértük az országutat, átkeltünk rajta, és a túloldalon újra elállták az utunkat. Most egy másik férfi tájékoztatott ugyanerről – hajtóvadászat, nem lehet továbbmenni, egy-másfél óra. Itt már nem voltam teljesen higgadt. Nem is amiatt, hogy belefutottunk egy vadászatba, ez az én hibám is, mert nem néztem utána – bár hozzáteszem, utólag sem volt könnyű megtalálni az információt az erdészet honlapján, az erdőbe vezető utakon pedig nem szerepelt kiírás. (Egy keresztező piros jelzésen láttunk zárt sorompót, rajta szabályos figyelmeztetéssel, a kéken nem.) Inkább amiatt, hogy ha az első férfi információja igaz, akkor gond nélkül átérünk, és a vadászat már mögöttünk fog zajlani. Kerülőutat kerestünk a térképen, és találtunk egy lila Mária jelzést, amelyen, ha Kőszegnek hátat fordítunk, elvileg az érintett szakaszt kikerülve juthatunk a kék egy későbbi pontjára. Lehet, hogy még akkor is tart a vadászat, de legalább az idő telik, és már nem kell majd annyit várnunk. Meg aztán addig is gyalogolunk, nem fázunk. Így rátértünk erre, bizony már egy kicsit dohogva az orrunk alatt, de végülis nem bántuk. Láttunk egy Mária-szobrot és egy kápolnát, amit amúgy nem láttunk volna – aztán a kápolna után egyszerűen eltűnt a lila jelzés. Bekerített terület volt mellettünk, a térkép szerint a jelzés átment rajta, de a valóságban nem találtuk meg. Csongor nagyon elkeseredett, és engem is bántott a dolog, de nem volt más hátra, vissza kellett mennünk a műútra. Mire a kék kereszteződéséhez értünk, így is eltelt a másfél óra, arra számítottunk, hogy talán már ott sem lesznek.
De ott voltak. Egy harmadik autó, egy harmadik férfivel, egy harmadik információval: szerinte még legalább egy-másfél óra... Itt már annyira dühös voltam, hogy elsírtam magam, meg szegény Csongor is. Az utolsó egyenes szakasz, aztán egy kanyar és Kőszeg, összesen 6-7 kilométer volt előttünk, amiből csak a rövidebb, egyenes rész érintett. Tény, hogy utána kellett volna néznem, telefonálnom az erdészetnek és a lehető legtöbb információt megtudnom, az is lehet, hogy akkor egy másik dátumot választottunk volna. De hogy három ember ugyanarról a vadászatról hogy tud három teljesen különböző információt mondani...?!

Nem volt más választásunk, elindultunk az aszfalton Kőszeg felé. A távunk meglett, sőt a lila Márián tett kitérővel hosszabb is, mintha tudunk a kéken menni, de a tényleges teljesítés örömét elvesztettük. Remélem, így is érvényes lesz, de szívesen le is járom ezt a szakaszt még egyszer. Amint beértünk a város szélére, a kék kereszt jelzésen haladtunk tovább, és kerestük, hol jön be a kék. Meg is találtuk, és legalább a belvárosba és a várhoz a pecsétért a kék jelzésen érkeztünk. Bepecsételtük, majd megkerestük a szállásunkat. Ez a Várkör Panzió volt – a Kékszállás.hu oldalán Fogadó a Kóbor Macskához néven szerepel, és ez a felirat is látható nagyban az épület oldalára festve. Nagyon érdekes élmény volt az üres panzióban a recepcióra tett kulcsokkal elfoglalni a szállást, telefonon értekezni a a tulajjal, majd másnap reggel ugyanígy elhagyni – bizalomra épülő, mégis kicsit rideg megoldás nekem. A szállással magával nem volt gond, kényelmes, tiszta, volt ágy és meleg víz, több nem is kell. Ráadásul a belvárosban található, alig néhány percre a Hősök tornyától és a Fő tértől, így miután kikeseregtük magunkat a túra balul sikerült vége miatt, és Pétert is felhívtuk elpanaszolni az eseményeket, úgy döntöttünk, megvigasztaljuk magunkat az adventi vásárban. 

Kőszegi advent

A belváros gyönyörű, ezt mindig is tudtam, nem először járok Kőszegen, de karácsonyi kivilágításban először láttam, és különösen szép. A téren tüzek égtek, forraltboros házikók kínálgatták az italokat, és zene szólt. Koccintottunk a kis túrapoharunkkal, én forralt bort kaptam, Csongor gyerekpuncsot, sütit is ettünk és spirálkrumplit, feltöltődtünk zenével és szépséggel, így aztán a nap mégiscsak pozitív mérleggel zárt. Azt is kinéztük, hogy melyik pékség nyit vasárnap reggel is hét órakor, hogy tudjuk, hol költjük el másnap a reggelit, és miután mindezzel megvoltunk, korán nyugovóra tértünk a szállásunkon.
Hosszúra sikerült ez a beszámoló, akárcsak a túra, amiről szól. A következő részben megmásszuk a Kőszegi-hegységet és megkezdjük a Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kék Túrát is, de ez már egy másik blogbejegyzés lesz.

2019.12.14 Abláncmalom-Kőszeg 29.26 km, 414 m szint

2019. december 29., vasárnap

Első kétnapos túránk - OKT 1-2. szakasz Káld-Abláncmalom


Tudom, a legutóbbi szakaszt azzal zártam, hogy nem fogjuk rendszeressé tenni Csongorral az olyan hosszú túrákat, mint amilyen az Ötvös-Káld táv volt. Hát, rendszeressé valóban nem is, de mivel a Kéknek ez a nyugati vége már elég messze van tőlünk, és nekem nagy célom idén eljutni Írottkőig, bizony most még egy-két alkalommal szükség lesz rájuk. Mondtam is Csongornak, hogy neki nem kell idén eljutnia oda, ez nem az ő célja volt, hanem az enyém akkor, amikor ő még nem tartott velem – de akar jönni, ragaszkodik hozzá és bár vannak erős holtpontjai, összességében az látszik, hogy bírja.
Ez a hosszas bevezető ahhoz kellett, hogy bevalljam, a következő szakaszon nemhogy megtettünk egy hasonló távot, de még rá is tettünk egy lapáttal és másnap is túráztunk. Ez volt az első alkalom, hogy megszálltunk valahol és egy egész hétvégét a kékre szántunk – ez a jó abban, ha a gyerek is velünk jön, nem kell megküzdeni a lelkiismeretfurdalással anyaként, hogy önző módon elmegyek túrázni, és nélkülük töltöm azt az időt. Így Csongornak két teljes nap kettesben töltött ideje van velem, Regőnek megvan ugyanez az apjával, Marci meg lassan tizenhét évesen jóval kevesebbet igényel már belőlünk. (Ha már belementem a családi részletekbe: azért nem megyünk mind a négyen, mert Regő egyszerűen nem szeret túrázni, viszont a mozgalmas iskolai napok után hétvégén annyira élvezi az otthonlétet, hogy szívesen megadjuk ezt neki. Van olyan, hogy rövidebb szakaszokon és az év kellemesebb időszakaiban ő is jön velünk, meg olyan is, hogy apával autós kísérőként kirándulnak a túra mentén – ez most nem az volt.)

Hogy végre megkezdjem a túrabeszámolót is, november végén, épp egy hónappal a hosszú próbaszakasz után hajnalban indultunk autóval Káldra, és a kezdő pecsét megszerzése után kicsit dideregve vágtunk neki a legendás Farkas-erdőnek. A Másfélmillió lépés idevágó epizódjának első megnézése óta vágyom ide, az ország egyik legszebb, bár síkvidéki erdejébe, a híres banyafák közé. Sajnos Csongort is beizzítottam, hogy milyen jó lesz, milyen szépet látunk majd. Én imádom az erdőt és nem tudom megunni, a nyolcévesnek viszont kicsit ingerszegény volt. Ahogy átléptük az erdő kapuját, kereste a banyafákat, persze azok épp azért híresek, mert nincs sok belőlük, és ez nehezen kezelhető helyzeteket hozott, nem volt könnyű Csongort motiválni a lombjavesztett, borús erdőben való haladásra. Rockenbauerék csodás, napos ősszel jártak itt, mi a szürkébb novemberben. Hála istennek és az erdészetnek a gyakran kihelyezett tájékoztató táblákért, tanösvényekért, amelyek változatosabbá, érdekesebbé tették a túrát és könnyebben vizualizálhatóvá a haladást.
A Farkas-erdő tizenkét kilométer masszív erdő. Káld határában belépsz egy kapun, és ki se lépsz belőle órákon át. Borzasztóan gazdag vadban, néhány túrával ezelőtt panaszkodtam rá, hogy szinte több vadat látni autóból, mint túrázva, de ez a környék rácáfolt. Rögtön az elején egy hatalmas szarvasbikát láttunk, a két nap végére (persze nem a Farkas-erdőben töltöttük a teljes két napot) pedig szinte számon sem tudtuk tartani már.
Az első látványosság a hatalmas, kidőlt Avasi tölgy volt, ez végre feldobta Csongort, megmászta az óriási törzset. Később elértük a Hidegkúti erdészházat, ahol pihenőt tartottunk és falatoztunk, majd egy lenyűgöző őserdei szakaszon haladtunk át. Ez már Csongornak is tetszett! Rengeteg gombát láttunk, a gombatani tanösvény képei alapján próbáltuk is beazonosítani őket. A Rózsáskúti erdészházig már nagy kitartás kellett, de a pecsét mindig új lendületet ad, és onnan már az erdő túlsó széle se volt messze. Régen örültünk így aszfaltnak!

Mini gombák és Csongor a tekintélyes Avasi tölgyön

Némi sárral meg kellett küzdenünk, mire beértünk Gércére, ahol megkerestük a pecsétet, és a kocsmában elfogyasztottunk egy üdítőt meg némi csokit, Csongor megérdemelte. Meglepett a kilátás – Gércére ebből az irányból beérve a falu felől nyílegyenesen a Ság-hegyre látni, amit – reggel úgy tűnt – autóval rég magunk mögött hagytunk.
Gércén kisütött a nap, a falut szőlődombokon, dűlőkön, gyümölcsösök és hétvégi házak között hagytuk el, végre volt néznivaló Csongornak is. Remek kilátásunk volt a Ság-hegyre és mögötte Celldömölkre, a távolban a Somló is megmutatkozott még. A szőlőskertek nagyjából összeérnek Sitke dombjaival, fülembe csengtek Sinkó László szavai a Másfélmillió lépésből, részben itt gyerekeskedett. A falut azonban nem érintjük, a szélén álló különösen szép templomnál hátat fordítunk neki és a kilátásnak is. Némi szántóföldezés után újra beérünk az erdőbe, napsütés, magaslesek, további gombák és szarvasok után Sárvár előtt bukkanunk ki belőle, és igen lelkesen talpalunk be a városba az alkonyatban. Csongor boldog, hogy itt vagyunk, csodálja a Rábát, üzenünk apának, hogy meghódítottuk Sárvárt! Jó hosszan kanyarog az út a városban, szép, tavas parkon át, monumentális hotelek mellett, majd elérjük a várat, pecsételünk, pihenünk és uzsonnázunk. Még négy kilométer Csényeújmajor, és onnan még kettő Csénye, ahol a szállásunk van, ez már fejlámpás szakasz lesz.
Sárvár széléig nem kell a fejlámpa, jó a közvilágítás, az utolsó lámpánál feltesszük, és jobbra kanyarodunk a Gyöngyös-patak partjára. Jobboldalt Sárvár fényei kísérnek, balra előttünk szélkerekek pislákolnak pirosan. Fantasztikus tiszta, csillagos éjszaka lett, biztatjuk egymást és énekelve haladunk. Messziről látjuk az úton elhaladó autókat, tudjuk, ott közeleg felénk Csényeújmajor. Kivilágított, jókora kápolnánál van a pecsét, aztán már csak két kilométer séta a szállásra, de az a túra legnehezebb két kilométere. Csongor már fáradt, nehéz tartani benne a lelket, barkochbázunk, szóláncozunk és várjuk a település fényeit. A végén már bemondom neki a métereket és a perceket, hogy mennyi van még vissza a vendégházig. Közben utolért minket a szállásadó autóval, kérdezte, hogy ne vigyen-e el, de még Csongor is hősiesen azt mondta, nem, gyalog szeretnénk a kéken beérni a faluba. Végül sikerült is, kényelmes szállást kaptunk meleg zuhannyal és puha ággyal.

Másnap nem volt egyszerű felkelni, de az volt a cél, hogy a napkeltét már útközben nézhessük. Végül magát a kibúvó napot nem láttuk, de amikor a házak fölé emelkedett, azt már elcsíptük. Deres, párás hajnalban hagytuk el a falut – ami így világosban nagyon szép volt egyébként – a szélkerekek most lassan mögénk kerültek a rózsaszín ég hátterében. Betértünk az erdőbe, némi aszfalt után ösvényre, hosszú egyenesek, derékszögű elágazások, rengeteg gomba, őzek és szarvasok között. Néhány kilométer múlva elértük a vasutat, utána felmásztunk egy vadlesre a kilátásért, és megláttuk Bögötöt. A faluba beérve a polgármesteri hivatalnál pecsételtünk, a játszótéren kicsit bemelegítettük a még öt kilométer után is alvó izmainkat, és nekivágtunk a pocsolyás útnak Szeleste felé.


Ez jó hosszú szakasz volt, szebb és kevésbé szép szakaszokkal, fakitermeléssel, néhány méterrel a 88-as főúton, majd tovább az erdőben. Itt is láttunk őzeket, szarvasokat, egy szakaszon úgy tűnt, hogy ültetett fasorban haladunk, bár már nagyon elöregedett. Elgondolkodtam rajta, hogy mihez vezethetett, mert mögöttünk kilométereken át csak az erdő, előttünk a szántóföld volt. A szántóföldre kiérve azonban már láttuk a vasútvonalat, amely mellett hosszan gyalogolva el fogjuk érni az M86-os autópályát, majd Szelestét. Csongor szerette ezeket a nyíltabb szakaszokat, hogy lát tájékozódási pontokat, sőt az aktuális célt, a falut is. Átsétáltunk a Szeleste-Ölbő vasútállomáson, fel az autópálya feletti hídra, a magasfeszültségű vezetéktől vibrált a kezünkben a túrabot. Végre elértük Szelestét. Jó hosszan kellett átvágnunk rajta, a pecsétes kocsma ugyanis majdhogynem a  falu túlsó végén van. Ittunk egy meleg teát, és jól elszórakoztatott minket a szomszédos asztalnál ülő bácsi. 
Fáradtan bár, de vettünk egy nagy levegőt, és nekivágtunk az utolsó tíz kilométernek. Gyönyörű látvánnyal kezdtünk – kisütött a nap, és a szakasz első dombjára kellett felkapaszkodnunk, egy szép kápolna kertjén átvágnunk, és a napsütésben láthattuk a tájat, amit már bejártunk, és ami még előttünk áll. Keskeny erdősávba értünk, mindkét oldalon szántófölddel, újabb szarvasokkal, aztán igazi erdőbe, végre nem hosszú egyenesekkel, hanem valódi, kanyargós erdei utakkal. 



Különösen jót tett az erdőnek a fák között beragyogó napsütés. Csongor rájött, hogy egy csoki az, ami hiányzik neki, valóban erőre kapott tőle. Kellett is, mert jöttek az újabb hosszú egyenesek, a sötét fenyvesek, és lassan a nap is lefelé kezdett haladni megint. A Mária-út táblái szakaszolták az utat, bár az Ablánc-malmot nem jelölik, de azt igen, hogy Szelestét mennyire hagytuk már magunk között. Újra megközelítettük a vasutat, most következett utunk legsötétebb, szinte kísérteties fenyőerdője, rengeteg hatalmas és gyönyörű gombával és vaddisznótúrással – biztattuk is egymást, hogy legyünk túl minél gyorsabban ezen a szakaszon, nem szerettem volna vacsorára érkező vaddisznókba futni. Úgyhogy énekelni kezdtünk és igyekeztünk ritmusra lépni, míg el nem értünk a vasúti átjáróhoz. A térkép alapján azt hittük, hídon fogunk átmenni a vasút fölött, de a valóságban alagút állt előttünk, mégpedig vízzel borított alagút. Konkrétan az egész utat ellepte egy nagy pocsolya, kaland volt a partoldalban átkelni, Csongornak ügyesen ment, én bokáig belecsúsztam. 
Innen viszont már csak négy kilométer volt hátra – elég nehéz négy kilométer, itt éreztem azt, hogy sok ez Csongornak. Igyekeztem tartani a lelket benne, gyakran néztük a térképet, szakaszoltuk az utat, kerestük az országutat, amire majd kiérünk. Végül egy szűk ösvényre tértünk, ráadásul hosszú lejtőre – ez nagyon feldobta Csongort, új erővel töltötte fel. Érdekes, hogy mennyire sokat számít neki a szellemi erőfeszítés – a hosszú egyenesek fárasztják, de ha érdekesebb a vonalvezetés, még ha ez fizikailag nagyobb kihívást jelent is, az feledteti ezt. A lejtőn nagyon beindult, szinte futott, ráadásul hamarosan megpillantottuk az aszfaltot, csak rá kellett térnünk. Innen már csak fél kilométer volt az Ablánc-malom, ahol Péter már várt minket. Jóval azelőtt észrevettük, hogy hallótávolságra megközelítettük volna. Végre megérkeztünk! Pecsételtünk, örömmel konstatáltuk, hogy a csárda felújítás alatt áll – jó lenne, ha hamarosan enni vagy akár éjszakázni is lehetne itt. Barátkoztunk az elénk somfordáló fekete cicával, és miközben belekezdtünk az élménybeszámolóba, beültünk a meleg autóba, és indultunk hazafelé a véghezvitt teljesítmény örömével és azzal a tudattal, hogy még egy ilyen hétvége, és Írottkőre érkezünk.



2019.11.23. Káld - Csénye 33.75 km 378 m szint
2019.11.24. Csénye - Abláncmajor 26.41 km, 291 m szint

2019. november 20., szerda

Síkvidéki erdőben Ötvöstől Káldig - OKT 2. szakasz



Nézegetve a kéktúrafüzetemet meg a blogbejegyzéseimet, fájdalmasan tudatosult bennem, hogy 2018-ban csak két alkalommal jártam a kék ösvényt, idén meg még egyszer sem.  Pedig célul tűztem ki, hogy ebben az évben elérek Írottkőre, és meglesz legalább az egyik fele a teljes kéktúrának! Kicsit elkényelmesedtem épp amiatt, hogy olyan kevés van már vissza addig.
Így aztán az október 23-ai szabadnapon összecsomagoltunk, és jó korán elindultunk itthonról, hogy reggel kilenckor nekivághassunk az ötvösi erdő széléről. Négyen mentünk, két gyerekkel, azzal a céllal, hogy amíg én túrázom, addig a két gyerek az apjával a környéken kirándul, és majd időnként összefutunk. A készülődést látva a legkisebb, a nyolcéves Csongor is teljesen lelkes lett: ő is jönni akar velem, és ő is kéktúrázni szeretne! Nem vetettem el az ötletét, hiszen az ő ezévi célja az volt, hogy túllépje a 20 kilométert egy túrán. Ezt még tavasszal beszéltük meg vele, egy rövid, évkezdő 7 kilométeres teljesítménytúrán, aztán az év további részével 10 felettiekkel gyakoroltunk, így reális cél lett őszre a 20 km, ráadásul az előttünk álló szakasz a kéktúra egyetlen síkvidéki része. Gyorsan kiderítettem hát, hol tudok sürgősen kéktúrafüzetet vásárolni neki,  és ahogy ez sikerült is, már nem állt előtte semmilyen akadály, hogy ő is megtegye az első lépéseit a nagymúltú túramozgalomban – amit fényképen is sikerült megörökítenünk.
Így indult neki Csongor az 1160 kilométernek
Az aznapi tervünk az volt, hogy én magam Hosszúperesztegig mindenképpen elgyalogolok, de ideális lenne Káldig, hogy minél többet lefaragjak a hátralévő dunántúli szakaszból. Csongor a Szajki-tavakig jön biztosan velem, ez 17 kilométer, ha eddig eljut, akkor épp beállítja az eddigi túrarekordját. Szerintem már ez is remek teljesítmény egy nyolcévestől. Ha itt még ereje teljében van és tovább akar jönni velem, akkor Hosszúperesztegig jöhet, odáig 23-24 kilométert teszünk meg, szükség esetén odahívjuk apát az autóval, Csongor kiszállhat azzal a büszkeséggel, hogy sikerült elérnie, sőt meg is haladnia a 20 kilométeres célt. És még itt is felmerült, hogy ha még mindig bírja, és van kedve, akkor akár folytathatja is velem – innentől még 10 km Káld, én ezt már kockázatosnak éreztem, szerintem 34 kilométer sok, és az estébe is erősen bele fogunk menni. Mindenesetre ezek voltak a tervek, reggel 9-kor pedig nekivágtunk a megvalósításnak.
Anno az ötvösi erdőnek a Kisvásárhely felé eső végén hagytam abba a kék túrát, mert vaksötét volt már, egyedül voltam, késő este volt és több, mint 50 km volt a lábamban. Nem tudom, mennyire szabályos ez, de itt bevallom, hogy utólag pecsételtem csak be az ötvösi pecsétet most, miután az erdőn átvezető két kilométeres utat együtt megtettük. Mindenki vigyázzon a vadlesekre való felmászással ezen a szakaszon – rögtön az elsőben hatalmas lódarázsfészek van, nem is láttam még ilyet, és most se fényképeztem le, mert már a megközelítésére is fenyegetően rajzani kezdtek körülötte a darazsak, akkorák, mint az ujjam.
A nagy pillanat: az első pecsét a füzetben

Íme :)

Kiértünk az ötvösi kocsiútra, előtte megszerezte Csongor is az első pecsétjét, elhagytuk Zala megyét még szép, hajnali ködökkel. Átkeltünk a vasúton, majd balra kanyarodva egy olyan nyomvályús, sáros szakaszra érkeztünk, ami a hetek óra tartó őszi aszályban egészen meglepett – valószínűleg ezért sikerült bokáig csúsznom a sárba. Innentől óvatosabban, bottal kitapogatva haladtunk tovább addig, amíg biztosan szilárddá nem vált a talaj.
Ezek még a reggeli ködök a megyehatáron

Ez a szakasz igazából minden különlegességtől mentes. Semmi sincs a túrázó körül, csak a gyönyörű őszi erdő minden irányban. Nyiladékokon, egyenes szakaszokon, sokszor derékszögű kanyarokkal, néha nagyobb íveken, irtásfoltokat kerülve haladunk előre. Vadleseknél megpihentünk, amikor éhesek lettünk, ettünk. Csongornak már 6 kilométer körül volt egy kis holtpontja, kicsit el is gondolkodtatott, mi lesz így később – de ügyesen túllendült rajta, kiderült, hogy nem a távval, a gyaloglással volt baja, egyszerűen unalmasnak tartotta a sűrű erdőt kilométereken át. Én nem, bármeddig tudnék gyalogolni ilyen környezetben, csodálatos, színesedő fák között. A térkép olvasása segített, láttuk, hogy mikor kell kocsiúton átkelnünk, mikor érünk a Szajki-tavak sarkához, így tagolni lehetett az utat. Közben időnként lejelentkeztünk a család többi tagjának is, akik eközben a Bögöt feletti dombon élvezték a napsütést.





Végül a hosszas falevélben gázolás után a térkép szerint odaértünk a Szajki-tavak láncolatának első tagjához, ahol a víztükörből még nem látszik semmi, mert benőtt, növényzettel borított a tó, viszont vízimadarak hangját hallottuk és nádast láttunk közvetlenül a hatalmasra nőtt tölgyek mellett, érdekes kombináció volt. A térkép szerint itt már hamarosan érintenünk kellett a tavakhoz vezető autóutat és a kempinget, aztán ott kellett valahol lennie az aznapi második pecsétünknek is, és így is lett, kibukkantunk a sűrű erdőből, utat, kerítést, kaput láttunk, majd épületeket is, és a szerencsére nyitva lévő büfében azt is elárulták, hogy pontosan hol található a pecsét. Hogy ez is megvolt, végre leülhettünk a büfé padjaira, és épp ekkor kanyarodott oda családunk másik fele is tökéletes időzítéssel.
A büfében kávét és rengetegféle fagylaltkelyhet is lehetett kapni, ez elég meglepő volt így október vége felé, de éltünk a lehetőséggel. Ha valaki azt hitte, Csongor esetleg elfáradt ezen az első 17 kilométeren, az téved: a fagyi előtt és után szaladgált, játszóterezett, alig várta a továbbindulást. Fel se merült, hogy ennél a pontnál kiszálljon. Megnéztük a tavat, elképzeltük, milyen lehet itt nyáron – érdemes visszajönni! – elbúcsúztunk a többiektől, akik épp berendezkedtek néhány fa között pokrócokkal és egy függőággyal a délutáni sziesztához, és indultunk tovább.

Strand, Szajki-tavak

Az út eleinte a tavakkal párhuzamosan, a parttól kicsit távolabb vezet, a nyaralók között időnként átcsillan a víz. Találtunk egy siklót, aki talán már a hidegre készült, összetekeredve feküdt az úton, és bár sértetlennek tűnt, nem mozdult, amikor arrébb tessékeltük, nehogy elüsse egy autó. Amikor elhagytuk a nyaralókat, és már stégeket és apró horgászkunyhókat láttunk a parton, letértünk a kékről megnézni ezt a részt is, gyönyörű volt a ragyogó őszi napsütésben, a teljesen nyugodt víztükörrel, néhány horgásszal, színes házikókkal.
Relax :)

Továbbhaladva az út szerintem egyik legszebb, bár kétségkívül egyhangú szakasza következett, a Hosszúperesztegre vezető egyenes, széles erdei út, amin egy-egy autó is elhajtott mellettünk, végig arany tölgyerdőben. Szórakoztattuk egymást, beszélgettünk, nagyon érdekes tapasztalat volt, hogy amikor Marci, a legnagyobb volt kicsi, nekem kellett őt szóval tartanom, fejből meséket mondanom, ha már fáradt, most viszont Csongor mesélte a fejében szövődő történeteket. 

A Hosszúperesztegre vezető gyönyörű erdei út

Végül megint aszfaltútra érkeztünk, ahol már tudtuk, hogy néhány kanyar után meg fogjuk látni Hosszúpereszteget. Itt bizony már Csongor szépen túlteljesítette az eredeti célját, 23 kilométernél tartottunk. Döntési ponthoz érkeztünk: vagy kiszáll most, vagy ha nem, akkor már csak Káldon lesz erre lehetőség, ami viszont még jó tíz kilométer. Egyeztettünk Péterrel – ők ekkor a sárvári vár parkjában csodálták a fákat Regővel, Csongor kifejezetten tovább akart menni, még ha nem is volt egyértelmű, hogy érti-e, milyen lesz még egy tízest ráhúzni. Időnk van, fejlámpánk van, miért ne vágjunk neki?
Így hát Hosszúperesztegen – ami a nevéhez méltón hosszú, sőt dupla, mert a falunak az őt átszelő 8-as főút előtt közvetlenül vége van, majd az átkelés után újrakezdődik – éppen csak pecsételni álltunk meg, és belestünk a szép katolikus templomba, majd igyekeztünk szaporázni a lépteinket, hogy minél később érjen minket a sötétség. Megbeszéltük Csongorral, hogy innentől minden kilométer ajándék, annyiszor állunk meg pihenni, leülni, ahányszor csak akar, fontos lenne, hogy ez a hosszú túra szép és lelkesítő élmény maradjon.
A végtelennek tűnő szántóföld Hosszúpereszteg után - ha belenagyítasz, Csongor is látszik!

Hosszúpereszteg után nagyjából három és fél kilométer szántóföld következik. Jó előre megnéztük a térképen, hogy mikor járunk nyílt terepen, mikor erdőben, hiszen utóbbiban korábban jön a sötétség. A szántóföldön érdekes a táj forgószínpadszerű változása, visszatekintve az is látszik, hogy a táj, amin végiggyalogoltunk, nem is olyan lapos, hiszen a falu mögött dombokat láttunk. Majd beértünk az erdőbe, Csongort meglepte, hogy mennyivel sötétebb van, már elő akarta venni a fejlámpát, de mutattam neki, hogy még messze nem ment le a nap. Másfél kilométer után újabb tisztásra értünk, kicsit meg is álltunk enni, inni, öltözködni, majd nekivágtunk a dombnak. Itt már végig a naplementét nézve haladtunk. Drukkoltam, hogy lássunk vadakat, hiszen ez a szürkületi időszak az egyik legjobb pillanat erre, a környék vadban gazdag, és ember közel s távol nem jár. Meg is pillantottunk a rét legszélén, ahol már találkozott a sarka az erdővel, egy legelésző őzet aprón, barnán a rejtőszínül szolgáló őszi erdő hátterében. A naplementéhez megálltunk egy olyan ponton, ahonnan takarás nélkül, teljes szépségében megcsodálhattuk, aztán már hamarosan jött az utolsó erdős szakasz és a bátorságpróba.
Utolsó fotó naplemente előtt
Eleinte még szoktattuk a szemünket az egyre sötétedő erdőhöz, aztán megegyeztünk, hogy most már elő kéne venni a fejlámpákat – amikor egy nyúl szaladt át előttünk, és néhány lépéssel később, nem olyan messze tőlünk a sűrűben, még jól láthatóan három hatalmas szarvas egymás után. Hatalmas élmény volt, úgy éreztem, ezért jöttünk! Ez volt a túra csúcspontja, nekem már volt szerencsém hasonló élményhez, de Csongornak még sosem. Nagyon feldobva bandukoltunk tovább, örültünk, hogy nem kapkodtuk el a lámpa használatát, talán megfosztottuk volna magunkat ettől a látványtól. A túra vége már egy bátorságpróbával is felért – meséltem Csongornak a kutatásról, amiről nemrég olvastam, ami szerint ha az ember énekel, akkor nem képes félni, egyszerűen az agynak az a két része, ami az éneklésért és a félelemért felelős, nem működik egyszerre. Nekem ez bevált már korábban, most is bevetettük, és énekelve gyalogoltunk az éjszakai erdőben, néha megállva térképet tanulmányozni, a fejlámpával különösen figyelve a jelzésekre. A térkép szerint erdőszélen, szántóföld mellett kellett volna haladnunk, de a térképkészítés óta a szántóföld szélére akácost telepítettek, ami nem sűrűn ugyan, de annyira pont benőtte, hogy semmit ne lássunk a szabad térből. Néha átsejlett a távolból egy-egy település fénye, de a célunk, Káld nem látszott. Telefonált Péter, hogy merre vagyunk, akkor már tudtuk, hogy az utolsó két kilométert fogyasztjuk. A falu szélső utcája közvetlenül az erdőből nyílik, egyszer csak kinyílt a tér a fák között, és ott voltak a házak, meg Péter és Regő az autóval. Nagyon örültünk egymásnak és a közvilágításnak is! Még elsétáltunk a pecsétig, lefotóztam Csongort az első legyalogolt kéktúrája végén a füzetével, és végre megpihentünk az autóban. Hogy az én testem hogy reagál 34 kilométerre, azt ismerem, de Csongorért aggódtam egy kicsit, de szerencsére még a következő napokban is úgy tűnt, semmi negatív hatása nem lett rá. Azért rendszert nem csinálunk abból, hogy nyolcévesen harmincas túrákat tegyen, még szerencse, hogy ez síkvidéki terep volt.
Büszke kéktúrázó az aznapi célban

OKT Ötvös-Káld 34,5 km, 390 m szint 

2019. április 15., hétfő

Pirkanc 48

A Pelso kupa soron következő túráján jártam tegnap a Balaton-felvidéken, szitáló esőben, és egyáltalán nem bántam. A Káli-medence varázslatos környéke ez, de nem maga a medence, mert a szélén hullámvasutazunk hegyre fel, hegyről le, csak időnként ereszkedünk le a tulajdonképpeni medencébe.
Szentbékkálláról, a turistaházból indultam reggel háromnegyed hétkor, akkor még alig néhány autó parkolt a kertben. Első hegy, első ellenőrzőpont a Fekete-hegy: a kék túrán jártam már itt, most másik irányból, jóval meredekebben közelítjük meg. Folyamatosan szemetel az eső, a hátizsákomban van rendes vízlepergető poncsó, rajtam a kevésbé jó kabát, erre a szitálásra ez is elég, a hátizsákon kívülről most debütál a hozzá vásárolt esővédő - jelentem, bevált. Az első kilométereken fülig ér a szám, de jó, hogy itt vagyok, kint vagyok az erdőben, gyalogolok, mennyire szeretem én ezt! Az esőben, párában az áprilisi erdő ragyogóan, kirobbanóan zöld. A hegycsúcs előtt először a Keleményes-kő bazaltpalacsintáinak tetejére érünk ki, innen tárul elénk a nap első kilátása. Többen mondják ironikusan, hogy "na, ezért megérte" hiszen borús, párás idő van. Én úgy vagyok ezzel, hogy a vidék ilyenkor is szép, ráadásul ezt csak az ilyen elvetemültek látják, akik esőben is felmásznak ezekre a helyekre. Szép időben bárki megnézheti. De nézzétek meg ti is, hát nem szép? 


Innen egy széles fennsíkon kell még átvágnunk, ami fennsíknak elég dimbes-dombos, hullámzó, egy-egy fával és rengeteg sárga virággal tarkítva. A jelzés itt elvész, de az ösvény elég egyértelmű, aztán ahol újra több a fa, megjelenik megint a sárga háromszög is. Addig meg ilyeneket látni:


Fekete kökörcsin

A Fekete-hegyen az első pecsét és frissítés vár, minden önkiszolgáló, nagyon tetszik. Kis bizalom kell hozzá, és nincs rá szükség, hogy két pontőr egész nap a szeles hegycsúcson fagyoskodjon. Szerintem remek az ötlet, gratulálok hozzá! A pecsét a kilátó lépcsőjén lóg, a kosarakban édes és sós rágcsálnivalók, napi első betevő falatjaim. A kilátóba is felmászom, én mindig megnézem a túráim során az utamba eső kilátókat, nagyon ritkán csalódom a látványban, most sem:

Tovább indulva a kék jelzésen haladunk, jönnek a Fekete-hegy különös látványosságai, a bazalttavak. Ritkán látni Magyarországon hegytetőkön tavakat, itt a megsüllyedt bazalton gyűlik össze a víz, lefolyása nincs, különleges növény- és állatvilága viszont van, és megnyugtató, hogy a márciusi szárazság után azért már összejött annyi eső, hogy víztükröt lehessen látni bennük. 

Végig a kéken haladunk Balatonhenyéig, a faluban alma és pecsét vár, aztán a sárga jelzésen réteken és legelőkön haladunk tovább Kapolcs felé. 
Balatonhenye felé, a távolban a Hegyestű

Hol jobban, hol kevésbé esik, időnként feltámad a szél is. "Arcom mossa eső, szárítja a szél"- jár a fejemben, ez a mai nap dala. Kisebb erdőbe érünk, buja zöld, és nagyobb fák tövében kis helyi mini-kőtengereket látni:

Az itiner szerint szűk szurdokvölgybe érünk hamarosan. A táj viszonylag lapos, csodálkozom, hogy hogyan fog idekerülni egy szurdokvölgy, aztán jobbra tőlem meglátok egy vízmosást, ami fokozatosan meredek, köves völggyé mélyül, és az út pontosan oda vezet le, majd a túlsó oldalán meredeken fel, és még feljebb, ugyanis a Királykőre kapaszkodunk fel. Számomra teljes meglepetés, hogy itt, Kapolcstól egy kőhajításnyira ilyen bazaltorgonák vannak. Talán valamivel kisebbek, mint a Szent György-hegyiek, és nem állnak ki látványosan a tájból, de elég lenyűgözőek.


A tetejükön felírandó kód, aztán mászhatunk vissza a szűk völgybe, és annak a köves alján kapaszkodunk lefelé Kapolcsra. A kocsma udvarán pecsét és terüljasztalkám, a Fekete-hegy kínálatát házi szörpökkel és zsíros kenyérrel felülmúlva. Felfrissülten indulunk tovább. Kaptató jön, erdő, szántóföld, legelők, most kicsit erőteljesebben esik, aztán egyszer csak ismerős lesz a táj: a reggel érintett sárga virágos, hullámos fennsíkra értünk vissza. Újra megmásszuk a Fekete-hegyet, és most a harmadik oldalán, a kék jelzésen ereszkedünk lefelé: visszatérünk Szentbékkállára, de előtte még útba ejtjük a töttöskáli templomromot is. A turistaházban kis pihenő következik, 26 kilométernél járunk, megérdemlünk egy zsíros kenyeret, szörpöt, savanyúságot. Az eső elállt, és bízom a hírekben, amelyek szerint nem is fog újra eleredni, tehát kicsomagolom a hátizsákot, elteszem a kabátot, ha már pakolok, előveszek egy saját szendvicset és zsebbe helyezem a csokimat, jó, ha kéznél van.
A faluból most a velétei palotarom és a kőtenger felé indulunk újra útnak. A kéktúrán már jártam itt, de nem lehet elégszer látni, mindenképpen vissza kell jönnöm gyerekekkel is. Hosszú órákat el lehet tölteni a kövek, sziklák megmászásával, felderítésével és az ismeretterjesztő táblák olvasásával.



Innen aztán hosszan a kéken haladunk, a következő nagy és látványos cél a Csobánc, de addig sem maradunk izgalmak nélkül, például az egyik szántóföld mellett talpalva egy kanyar után egyszer csak megjelenik előttünk a Tóti-hegy, vulkán a ködben:

Aztán egy marhalegelő mellett éles balkanyart veszünk, előttünk a Csobáncot jótékonyan takaró Hajagos - kérdés persze, hogy mennyire jótékony egy olyan hegy, aminek a nevét sem ismerik a közvetlen környékénél távolabb, de többekben az a kérdés merült fel a megmászása közben, hogy mi lesz velünk a Csobáncon, ha már itt izzadunk? Méretéhez képest meglepő, meredek emelkedőkkel riogat minket a Hajagos, vissza-visszacsúszkálunk, nagy hasznát veszem a botnak, és még így se egyszerű a mászás. Megküzdve vele, kiérünk egy műútra és most már tényleg előttünk magasodik a Csobánc. Őt legalább már ismerem, nem ér váratlanul, és jólesik, hogy úgy jön ki a lépés, hogy egyedül maradok ezen a szakaszon, mert én bizony meg-megállok szusszanni egyet (a jó öreg piramistechnika) és jobb szeretem, ha nem kerülgetnek ilyenkor. Türelem, kitartás, tudom, hogy felérek, csak hát nem könnyű így 35 kilométer után. Viszont nagyon szép az egyre jobban kitáruló panoráma, a ködbe burkolózó Badacsonnyal.


Végül felérek, örömködöm, körbenézek, az útitársak, akikkel hol utolértük, hol elhagytuk egymást, az egyik padon szusszannak éppen, én indulok tovább, tudva, hogy úgyis utolérnek. Még mindig a kéken ereszkedem lefelé, és most már érzem a fáradtságot - érdekes, 32-nél még semmi bajom sem volt, meglepődtem, hogy nahát, már ennyi, milyen jól bírom, csak hát közbejött ez a két hegy - és a leereszkedés sem egyszerű, aztán meg nagyon kell figyelni, hogy a hegy szoknyáján, jelzetlen úton észrevegyem a balkanyart. Újabb nagy pirospont a túrának: szalagok helyett a kanyaroknál, elágazásoknál kis festett fatáblák jelzik a helyes irányt Mindszentkálla felé, útbaejtve a Bácsi kápolnát, szerencsére ez nem nagy kitérő. Kicsit úttalan utakon haladunk, amíg végül ismerős terepre érek: erre ment korábban a kék, én még erre jártam be - az új mindenképpen szebb. Már majdnem beérünk Mindszentkállára, amikor találkozunk a piros és kék tanösvény jelzéssel, ami a falu fölött elvisz a Kopasz-hegyig. 
Nahát, ez a Kopasz-hegy, ez nem hiányzott így 42 kilométer után. Tudtam, hogy meredek lesz. Tudtam, hogy nem fog jólesni. De azért azon az első kaptatón még így is elgondolkodtam, hogy miért is szeretek túrázni. A "hegy" mindössze 302 méter magas, hivatalosan messze van a hegy státusztól, de őt ez különösebben nem érdekli, anélkül is erős reakciókat képes kiváltani. Először van egy  - amúgy nagyon szép, füves, virágzó fás - ösvény, ami nagyjából a függőlegeshez közelít. Aztán 277 darab kőlépcső. Komolyan mondom, könnyebb, mint az előtte lévő ösvény... ideális farizomedzés.


Amikor azt hiszed, hogy fenn vagy, még pár falépcső is jön, aztán egy izgalmas peremösvény - ha nem csúszol le, megtekintheted a virágzó, harmatos és védett cseh tyúktaréj csoportjait:

és aztán végül csak felérsz. El se hiszed. Reménykedsz, hogy innen már csak lefelé - én azért körbenéztem a tetőn, ha már felküzdöttem magam, érdekes szögben és meglepően messze látszanak már a párás tanúhegyek, hol van már a Csobánc...


Nagyon kedves ötlet, hogy ahol nem pecsét van az ellenőrzőpontokon, ott vagy színes mintás festett fa számok adják a felírandó kódot, vagy fém sütiformák: itt épp nyulat kell rajzolnunk az ellenőrzőfüzetünkbe. Elindulok lefelé a tanösvény jelzésén, ami beletorkollik a korábban megmászott meredek elágazás alatti útba, ahol egy újabb kitérő vár - ez a kitérők túrája is, most a kisfaludi templomromot nézzük meg és rajzolunk újabb kódot a füzetbe. Ez már a cél előtti utolsó! Legyaloglok a faluba, a kocsma ablakában maga a Kánaán vár: ropi, kisperec, sós mogyoró, aszalt gyümölcsök. Annyira jó, pontosan erre volt szükségem! Megpakolom a zsebem és falatozva tartok kifelé Mindszentkálláról, hogy az utolsó néhány, nagyjából sík kilométert megtegyem Szentbékkálláig. Nem állítom, hogy új erőre kaptam volna, de ez a néhány falat bevitt a célba. A környezettudatos szemlélet itt is kitart: kitűző helyett emblémázott vászonszatyor jár az oklevél mellé.
Összességében egy remekül szervezett, újszerű, nagyon barátságos és kellemes hangulatú túrát kaptunk, ami ráadásul még igen szép tájakon is vezetett át, maximálisan elégedett vagyok. A gyerekeim számíthatnak egy kirándulásra erre a környékre, mert hogy van mit megnézni, az biztos.

Pirkanc 48
49.3 km, 1381 m szint, 11:45

2019. március 19., kedd

Lepke 40

Újabb teljesítménytúra, ezúttal egyedül, legalábbis a családból: a Lepke túra a Pelso kupa része a Keszthelyi-hegységben, némi jóindulattal lepke alakú útvonalon, a citromlepkék rajzásakor.  Utóbbiak az időjárási viszonyok következtében egyelőre nem akartak rajzani, a többi stimmelt. Majdnem két óra autóút itthonról, jó korai indulás, pontos érkezés, és a rajtban kellemes meglepetésre összefutás Edittel, akivel a két évvel ezelőtti Pálos 70 és a tavalyi kettesben megtett Vérkör köt össze. Nem is volt kérdés, hogy ha találkozunk, akkor együtt megyünk végig a túrán.
A rajt (és a cél) Vonyarcvashegy vasútállomás, ahonnan elég hamar elérjük az erdőt és az első emelkedőt. A túra összesen négy kilátót érint, plusz a balatongyöröki Szépkilátó és a vonyarcvashegyi Szent Mihály-domb, amelyekről szintén lenyűgöző kilátás nyílik a Balatonra. 
Idefelé autózva hosszan szakadt az eső, Tapolca előtt kezdett elállni, abszolút benne volt a túrában a rommá ázás lehetősége, de már most elárulom, hogy szerencsére elkerült minket. A szél viszont több órán át erősen fújt, főleg a csúcsokon és kitett emelkedőkön. A Keszthelyi-hegység szigorúan véve még csak nem is hegység, a legmagasabb csúcsa 444 méter - újabb ékes példája annak, hogy nem kellenek ahhoz nagy hegyek, hogy sok szintet bejárhassunk egy egynapos túrán. Igazi hullámvasút, fel-le, fel-le, egyik kilátóból a másikba, forgószínpadszerűen rálátva hol a Balatonra - a legtöbbször arra - hol a hegység belsejére, hol Keszthelyre, egyszer még a zalaszántói sztúpára is. 
Az első kilátónk a Berzsenyi Dániel nevét viselő, magas, zöldre festett építmény még mozgott a szélben. Alatta a pontőrök biztatnak, a hegymászás után csak lefelé jön! Annyi tapasztalatom már van, hogy ennek nem dőlök be: a csúcsot alig elhagyva fordulunk újra emelkedőre. 
A kora tavaszi erdő még kopár, a kilátókból az örökzöldek kivételével száraz, barna fákat látni. Virágzik viszont a som, szemmagasságban mindenfelé sárgállik, és a talaj kezd színesedni: kankalin, fehér és lila ibolya, naposabb lejtőkön nagy foltokban medvehagyma. 
Somvirág, somvirág, aranysárga a világ

Amerre  a szem ellát, medvehagyma

Az öltözködés jó ideig dilemmát okoz: levegyem a dzsekit vagy maradjon, legyen sapka, csősál, vagy nem kell? Van, hogy izzadok az emelkedőn, de egyidejűleg fázom a szélben. Völgyekben elhatározom, hogy a következő ellenőrzőponton leveszem, aztán úgy döntök, hogy jó, hogy nem tettem. Végül amikor szendvicset is előveszek, megszabadulok a dzsekitől, és annyit melegszik az idő, enyhül a szél is napközben, hogy nem is lesz rá szükség a továbbiakban. 
A Büdös-kúti pihenő a lepke alakzat középpontja, itt találkoznak a "szárnyak", kétszer is érintjük, és mindig másik irányból. Amikor először megérkezünk, aszfalton haladunk tovább lefelé, azért megteszünk még néhány emelkedőt, amíg végül egészen a 71-es útig eljutunk. A túraútvonal hivatalosan ugyan nem tartalmazza, de érdemes átkelni az úton és megnézni a kilátást a balatongyöröki Szép-kilátóról: az összes tanúhegy elénk tárul.
Borús szépkilátás

Innen újra felfelé, nem is akárhogy: kopárabb, sérült fenyőerdős részen át egyre meredekebben a Batsányi-kilátóig, egy kilométeren 250 méter szintet összeszedve. Én nem hagyom ki a kilátókat, ha már felértem, hozzáteszem azt a néhány lépcsőt, mindenhonnan kíváncsi vagyok a látványra. Edit meg engem fotóz.

Innen egy kis hullámzás után a térképen korábban látott nyílegyenes szakasz következik: szintvonalakkal nem törődve, csak egyenesen előre - és persze felfelé. Ráadásul egy meredek szakaszon olyan szűk ösvényen, sűrű bokrok között, hogy ha ez nyáron kihajt, fel se lehet majd jönni. Nekem tetszik, szeretem az ilyen természetes erdőrészeket, kis ösvényeket. A bozótból való kiérés előtt még egy kidőlt fával is meg kell küzdenem.

Azért ez is megvan, fenn vagyunk a fennsíkon, a naposabb részeken tavaszi hérics is nyílik, szebb, egészségesebb az erdő, kellemesen, szintben haladunk és beszélgetünk. Balról becsatlakozik a rövidebb táv, és együtt megyünk a Szent Miklós-forrás szép, medvehagymás kis völgyébe. A forrás szépen csorog, a vizét meg is kóstolom, majd irány újra a Büdös-kút, ahol a lepke egyik szárnyának megrajzolását be is fejezzük. 

A forrás után kevéssel egy különleges helyre érkezünk: a Görbe-tető csúcsa alatt, ahol korábban nem megközelíthető katonai létesítmény volt, ma már látogatható a turistaút melletti katonai kutyatemető.  Megható fejfák, sírfeliratok az őrmesteri, hadnagyi rangot kapott kutyákról, akik hazájuk védelmében estek el. A hely szomorúságát enyhitve egy négyhónapos vizslakölyök szimatol a hantok között. Edit szívesen hazavinn, egy darabig szalad is velünk, de gazdája hívó szavára szófogadóan visszairamodik hozzá. 

Egy egészen újnak látszó kilátó következik, a pad-kűi, innen fedezem fel a zalaszántói buddhista sztúpát. Már a lepke alsó szárnyát rajzoljuk a képzeletben magunk után húzott vonallal, éppen a Balaton felé haladunk, alattunk felhagyott kőbánya, balra két kilátót is látunk egyszerre a szomszédos hegyeken, amiket már megmásztunk. Nemsokára feltűnik a falu széle, a virágzó mandulafák, és meglátjuk a következő emelkedőt, a Vonyarcvashegy fölötti fehér falú Szent Mihály-kápolna dombját. Leérünk a faluba, átkelünk a 71-esen és a vasúton, és a dombon szép, lepke alakú pecsétet kapunk. 

Meglepetésemre a kápolna túloldalán terítve van a domb odvas keltikével. Tavaly majd' egy hónappal később láttam először, de most is csak itt terem. Vajon a Balaton közvetlen közelsége miatt, vagy a domboldalt süti gyakrabban a Nap, esetleg speciális itt a mikroklíma? Mindegy, a lényeg, hogy szép és illatos.

A rövidebb táv a vasúton újra átkelve elválik tőlünk, nekünk azonban van még egy kis dolgunk a végére: az utolsó kilátóhoz is fel kell kapaszkodnunk, hogy meglegyen az előírt táv és szint. Ez a Kitaibel Pál kilátó, amely a többivel ellentétben egyáltalán nem látszik ki a  fák közül, tanakodunk is felfelé menet, hogy vajon mit fogunk látni belőle. Ez az egyetlen, ahová Edit is feljön velem a szinte létrának beillő meredek lépcsőfokokon. És hogy mit látunk? Keszthelyt, a Keszthelyi-öblöt és az odáig tartó összenőtt településeket: Vonyarcvashegy egy részét és Gyenesdiást.


Innen már tényleg csak lefelé, sem a falu, sem a cél nincs messze. A szintidőn bőven belül, hivatalosan 9 óra és 12 perc alatt tettük meg ezt a látványos, különleges túrát. A jelölés és az itiner kiváló, ellátásból örültem volna kicsit bővebbnek is, de így is maradt egy szendvicsem. Az időjárás is kegyes volt hozzánk, a hűvösnek, szelesnek induló nap végére kellemes, nyugodt idő lett tiszta égbolttal. Kellemesen elfáradva állok a következő megmérettetés elébe.

Lepke40 teljesítménytúra
39,9 km
1140 m szint
9:12 perc