Téli csoda - OKT 18. szakasz Nógrádtól Ősagárdig

Újabb kétnapos téli kéktúra, egészen más körülmények. Egyrészt a hideg, egész nap fagypont körüli, ködös és zúzmarás időjárás miatt, másrészt mert egy nagy környezettudatos lépéssel tömegközlekedésre váltottunk. Szégyelltem magam már egy ideje, hogy autóval visznek a kezdőpontra és jönnek értünk a célba, és végül megérett bennem a döntés, hogy az új évben ahol csak lehet, úgy szervezem meg a túrázást, hogy tömegközlekedéssel tudjunk menni. Ennek a főpróbáját tartottuk a rövid vértesi idei első túránkon, amikor kiderült, hogy legközelebb bizony alaposabb szervezésre lesz szükség.

Ezzel a tapasztalattal álltam a januári kétnapos túrához, jó előre megtervezve, A és B verzióval az oda-és visszaútra is. Egy dolgot hagytam ki: a szállást. Naivan azt hittem, hogy a katalinpusztai turistaszállásra csak úgy beesve is jut nekünk egy-egy ágy. Még jó, hogy két nappal indulás előtt odatelefonáltam, és kiderült, hogy csoport tartózkodik a szálláson hétvégén, egy hely sincs. A szendehelyi Szepi fogadóban szerintem csak azért segítettek ki, mert megemlítettem, hogy a kék túrán érkezem gyerekkel, a hely ugyanis esküvőkre specializálódott, online nem is lehet szállást foglalni nálunk, mi voltunk az egyetlen vendég.

Székesfehérvárról Nógrádra vonattal két átszállással és közben budapesti tömegközlekedéssel lehet eljutni: egy vonat a Déli pályaudvarra, metró és metrópótló autóbusz után a Nyugatiból egy másik vonat Vácra, onnan pedig egy kis Bzmot szerelvény hegyek között, völgyek között Nógrádra. 6:41-es indulással 9:14-re már meg is érkeztünk, tulajdonképpen egyáltalán nem is rossz!

A vár megtekintésével kezdtük, ez ugyan nincs rajta konkrétan a kék jelzésen, de ha Nógrádon jársz, ne hagyd ki. Főleg akkor ne, ha nincs olyan köd, mint amilyenben mi látogattuk meg – egyedi látványban volt részünk, sejtelmesen magasodtak a kőfalak és alattunk felhőbe burkolózott a falu. A Börzsöny hegyeiből egy domborulat nem sok, annyit se láttunk, de tudtuk, hogy ott vannak!  Visszaereszkedtünk a vasútállomás felé, és megkezdtük az utat kifelé a faluból, most már valóban a kéken. A falut elhagyva a mezőkön túl a vonatból már látott zúzmarás erdő terült el előttünk, sokáig kísért egy raj szajkó, meglepően sok élt itt.

Az út végig lassan emelkedik a Kis Kő-hegy nyergébe, majd onnan a Nagy-kő-hegyre, közben keresztez két patakot és azt a vasútvonalat is, amin Nógrádra érkeztünk. Ahogy felfelé haladunk, a fákon egyre vastagabb a zúzmara, Csongor azzal játszik, hogy a botjával leveri az út fölé hajló ágakról: hóesést csinál. A Kis-Kő-hegyi nyereg fölött találtuk az első befagyott pocsolyákat, innentől a játékba bekerült a korcsolyázás is, persze korcsolya nélkül, nevezzük pocsolyákon csúszkálásnak.

Talán ez volt a legeslegszebb erdőrész, szemünk-szánk elállt a csodálkozástól, igazi winter wonderland tárult elénk a vastagon zúzmarás fákkal. Kapaszkodni kellett a bottal, mert bizony sokszor csúszós is volt az ösvény.

Már közel jártunk a Nagy-kő-hegy csúcsához, amikor mellettünk az erdőben hangos csörtetés verte fel a csendet. Megálltunk egy kicsit, feszülten várakoztunk, de velünk ellenkező irányba távolodott a hang. Vajon mi lehetett? Épp ezt megelőzően emlegettük, hogy nem szívesen futnánk össze ebben a csodás, néma téli erdőben vaddisznóval – lehet, hogy ők kerültek el minket?

Felérve a Nagy-kő-hegyre a Lokó pihenőnél egyedülálló kilátás fogadott. 

Egyedülálló, mert ilyet tényleg nem mindennap látni. A közeli fák zúzmarás lombján túl ki lehetett venni alattunk a ködben halványan egy-egy házat, és azt is tudtuk, hogy a köd mögött valahol ott a Dunakanyar, a Pilis és a Börzsöny hegyei is. Megnéztük a turistakalauzban, hogy mit kellene látni, bár én tényleg szeretem ezeket a helyzeteket – tiszta időben, végtelen kilátással sokan kirándulnak szívesen, úgy sokan látják, így viszont csak kevesen, azok, akik ködben is túráznak. Érdemes, egészen különleges hangulata van.

A pihenőben kényelmesen elfogyasztottuk elemózsiánk egy részét, ez már tulajdonképpen az ebéd volt, majd megkezdtük az ereszkedést Magyarkút felé. Kevésbé izgalmas, széles erdei utas szakasz sok jeges pocsolyával továbbra is, madármegfigyeléssel és meséléssel szórakoztattuk egymást mindaddig, amíg a hirtelen meredeken lejteni kezdő ösvény tetején meg nem láttuk Magyarkút házait. Valamikor a Nagy-kő-hegyről lefelé tartva elhagytuk a zúzmarás erdőt – igazi zúzmarahatár van, olyan, mint a hóhatár, később le is fotóztam – és most rögös, sáros talajjal a talpunk alatt botorkáltunk lefelé. Egy patakon átkelve fakitermeléshez érkeztünk, de ott már láttuk Magyarkút szélét, és jó sok embert is  - a Kocsma a pipáshoz tele volt, kint fogyasztottuk el a teánkat is.

Amíg pecsételtük és megnéztük az Irma-kutat, mellettünk egy pár azt mesélte, hogy itt Magyarkút felett farkascsapattal találkoztak, abba is hagyták a túrájukat. Nem a kéken történt, mutatták, hogy merre. Élek a gyanúperrel, hogy aranysakál lehetett ennyire közel a településhez, bár a Börzsöny szélénél járunk, farkas is előfordulhat akár – mi nem futottunk össze velük.

Zúzmarahatár

Magyarkút után széles erdészeti úton, patakmederben haladtunk nagyon lassan emelkedve. Az út mellett egyre-másra ágakból összeállított kunyhókat hagytunk el, hevenyészett menedéknek, bivakhelynek tűntek, Csongornak meg is lódult a fantáziája, terveket szőtt arra, hogy mit csinálnánk, ha itt az erdőben érne az éjszaka. Mohára hajtanánk a fejünket, és ő kiakasztaná a pulcsiját a kunyhó nyílására ajtónak. Biztosan izgalmas kaland lenne ez is, de azért én jobban örültem volna annak, ha még világosban a szállásunkra érünk. Nem is volt gond ezzel az utolsó néhány kilométerrel, bár a Szendehely előtti emelkedők már igazán nem hiányoztak – ez már ízelítő volt abból, ami másnap vár ránk. A zúzmarás falut megpillantani gyönyörűség volt, aztán még egy hosszabb séta a szállásig. Ezen a hétvégén nem volt esküvő, egyedül voltunk az egész emeleten, és az étteremben kifejezetten finom, meleg vacsorát fogyasztottunk.

Így láttuk meg a falut

Mivel másnap Ősagárdról busszal terveztünk hazaindulni, pontosan meg kellett tervezni az indulást. Én lettem a kerékkötője, ugyanis valamiért éjszaka órákig csak forgolódtam, emiatt aztán reggel elaludtam. Csongor már rég indulásra kész volt, amikor én kapkodva öltöztem és pakoltam. Az ajtón kilépve pedig jégpályán találtuk magunkat – az éjjel ónos eső esett. Ennek nem örültem, egészen komolyan felmerült bennem annak a lehetősége, hogy visszafordulunk, Szendehelyen felülünk egy buszra és irány haza. Annyi esélyt adtam a túrának, hogy ha az erdőig eljutunk, ahol már nincs aszfalt, akkor döntöm el az ottani viszonyok alapján. Az úton és a faluból kivezető kerékpárúton úgy haladtunk, hogy a talpunkon álltunk, nem léptünk és a bottal hajtottuk előre magunkat a jégen, vicces volt. Amikor elértük a Lósi patakot és a Katalinpusztára vezető erdei utat, a csúszás majdnem teljesen megszűnt. 

A fagyos Lósi-patak

A talaj részben elvezette az ónos esőt, a ráfagyott réteg vékony és egyenetlen volt, körültekintően ugyan, de járható. Attól még mindig tartottam, hogy a Naszály magasabb régióiban veszélyesebb lesz, de egyelőre nem láttam indokoltnak visszafordulni. Útközben azt is újra átbeszéltük Csongorral, hogy ha velem történik valami, és neki kell segítséget hívnia, mi a teendő.

Látjátok a trollokat?

Ahogy egyre feljebb haladtunk, úgy lett egyre járhatóbb a hegy, már ami a jeget illeti, mert a Naszály meredek kapaszkodói persze nem könnyítették meg a haladást. A zúzmarahatártól felfelé egyre fehérebbek lettek a fák, sok hullott zúzmara segítette a tapadást, a csúcs közelében már hó is volt. A Naszály nem adja magát könnyen, én már ismertem, Csongornak most kellett megtapasztalnia – szükség volt a biztatásra és a csokira, és megint igaz volt, hogy az izgalmas terep – keskeny partoldalak, sziklás ösvények – jobban motiválja, akkor is, ha nehezebben legyűrhető. A függőhíd csupa jég volt, külön-külön mentünk át úgy, hogy a bot csak lógott a csuklónkon, a lábunk inkább csak támasztékul szolgált, inkább a két karunkkal kapaszkodva húztuk át magunkat, Csongornak vissza is mentem segíteni.

A csúcsra érés most igazi katarzis volt, tényleg megdolgoztunk érte. Szerencse, hogy terepfutó múltam van és érkeztem már én is a Naszály csúcsára futva, mert különben talán megalázónak is éreztem volna a nem sokkal utánunk egy helyes németjuhásszal felérő futó könnyed mozgását – azért ő is lihegett egy kicsit. Csongor kért még egy szendvicset, én most nem voltam éhes, aztán megindultunk a másik oldalon lefelé. 

Erre már nem ismertem az utat, számomra is meglepetés volt, hogy mennyire lesz szintes. A lefelé tartó út eleje a Kalapos-kőtől való euforikus ereszkedésünkre emlékeztetett, Csongor konkrétan futott, én itt kezdtem elhinni, hogy nem reménytelen Ősagárdon elérnünk a korábbi buszt. Viccelődtünk a „kilátáson”, ráztuk magunkra a zúzmarát, csodáltuk a vastagon fehérrel borított fenyőfákat. 

Ezen a környéken a sokat szidott kéktúrás jelzőtáblák helyett korrekt, helyi táblák vannak olyan információkkal, amikre bátran lehet alapozni, ezekből tudtuk, hogy közeledik Ősagárd. Nagy emelkedő már nem volt az úton, ami egy-két szántófölddel a falu felett bukkan ki az erdőből, majd egy rövidke erdősáv erejéig újra visszatér, hogy aztán már csaholó kutyák, fagyos füvet kapargató kecskék és egy hatalmas, jégcsapokká merevedett ágú fűzfa mellett megérkezzünk a házak közé. Elhaladtunk a kéktúrások között már-már ikonikus ház mellett, aminek sílécekből van a kerítése, és mivel meglepetésemre a busz indulása előtt másfél órával megérkeztünk, pecsételés után végigsétáltunk a falun kocsmát keresve, vagy legalább egy meleg helyet, ahová behúzódhatunk. 

Kocsma közel s távol nincs, a templom zárva, már azon gondolkodtam, hogy becsöngetek valahova, ahol fényt látok, hátha beengednek egy órácskára a nyolcéves gyerekkel, amikor egy biciklit toló néni azt a tanácsot adta, hogy menjünk a faluházhoz, a férfi mosdó nyitva van, kulturált, fűtött, leülhetünk, melegedhetünk. Ide húzódtunk be, a felfújható ülőpárnáinkra ültünk, megettük a maradék szendvicset, csokit, lejelentkeztünk otthon, és vártuk a buszt. Ezúton kérünk elnézést a tényleg tiszta és kulturált mosdó üzemeltetőitől, sajnos a bakancsunkról leolvadó sár ott maradt a járólapon. Hálásak voltunk a fűtött menedékért!

Ezután jött még a jó három órás hazaút: kényelmes busz Rétságra, majd onnan zsúfolt és borzasztóan túlfűtött csatlakozás Újpestre – a szomjhalál szélén kapaszkodtunk le a szaunának is beillő buszról. Pótoltuk a vízkészleteinket, és keresztül metróztunk és metrópótlóztunk a fővároson, a Déli pályaudvar aluljárójában még megjutalmaztuk magunkat almával és csokival, és A kis herceget mesélve vonatoztunk haza Székesfehérvárra.

Fontos tapasztalat, hogy a hidegben több erőfeszítés túrázni, mintha a szervezet nagyobb energiát fordítana a test melegen tartására, ezért jobban fáraszt a gyaloglás. A kétnapos túra összesen volt 32 kilométer, ősszel, sőt még decemberben is simán megtettünk ennyit egy nap alatt. A réteges öltözködés nagyon bevált ésa felfújható ülőpárnának is hasznát vettük, bot nélkül pedig már soha nem indulnék el.

OKT Nógrád-Ősagárd

17+15.07 km, 463+624 m szint

Naszály Trail 2015

Tavaly így kezdtem a Naszály Trail beszámoló posztomat: 

"Naszály Trail. Az évadzáró versenyem, az utolsó terepfutásom ebben az évben, a mazsola a tortám habjának a tetején a maraton után. Nem mellesleg az eddigi legnagyobb szintemelkedésű terepfutásom."

Hát ezt most is szóról szóra bemásolhatnám. Ja, bemásoltam :) Igen, annyi a különbség, hogy a maraton most márciusban volt, tehát időben jó távol esett a Naszálytól, most a műtét utáni felépülésem, a kemény novemberem, a két őszi félmaratonom utáni jutalmam volt a Naszály. Furcsa ezt mondani erre a nagyon kemény versenyre, de talán épp ezért akkora élményt ad, hogy tényleg így érzem.

Idén ráadásul az időjárás is alátámasztotta ezt. A verseny előtt pár napig esett, jó kis ragadós sár fogadott minket a hegyen, aznap pedig köd volt, majd 500 méter fölé érve havazni kezdett. És mivel a 24 km folyamán hol felmegyünk 500 fölé, hol lejövünk, majd újra fel, ebben többször is volt részünk. Én úgy készültem, hogy a tavalyi időmnél csak egy icipicit szeretnék jobbat futni, ha egy másodperccel jobb, már szuper, de ez most is csak amolyan fejem hátuljában megbújó gondolat volt, abszolút a teljesítésért, az élményért mentem. Na, az időjárás és a sár miatt (meg talán azért én is más formában voltam, mint tavaly - bár nem tudom, nehéz összehasonlítani, tavaly egy októberi maraton után voltam, most meg egy szeptemberi műtét után) szóval azt akarom mondani, hogy jó messzire kerültem a tavalyi időmtől, de a mostani időm pont akkora örömet okozott, meg különben is ne szaladjunk ennyire előre.

Idén Marci is jött velem az 5 kilométeres gyerektávot futni, ott találkoztunk Szilvivel és a gyerekeivel, egyikük Marcival futott, Szilvi meg a fiával, Bátorral a 17 kilométeres távot. Bátor és Marci együtt futották előző héten a Balaton Maraton 14 kilométerét, úgyhogy alig várták, hogy újra találkozzanak :) Ők utánunk rajtoltak el, gondoltam is rájuk menet közben, Marcit még fel is hívtam, amikor én már láttam, milyenek a terepviszonyok, ő meg még a rajt előtt volt.

Versenykörmök a rajtban

Induláskor még elképzeltem és terveztem a tavalyi időt, meg hogy majd figyelek az átlagtempóra, és tudtam, mi alatt kell lenni, hogy a tavalyinál jobb legyen. Aztán körülbelül az első két kilométeren kiderült, hogy ez most nem lesz. Ragadós, csúszós sár, sok olyan szakasz volt gyaloglós, csúszkálós - egy lépés előre, kettő vissza - ami tavaly simán futható volt. Az első 7 km emelkedik, ezt tudtam is, és a végén van az első tényleg komoly mászás, fel a csúcsra, előtte meg az a szakasz a hegyoldalban, ami tavaly is négykézláb mászós volt, idén még inkább. A hegyet körülölelő ködbe olyan 4 kilométernél értünk be, nagyon sejtelmes volt, és ilyenkor nagyon csöndes az erdő. Itt azt gondoltam, hogy utolsó vagyok, mert mögöttem közel s távol senkit se láttam, úgyhogy inkább azon igyekeztem, hogy akik előttem vannak, azokat ne veszítsem szem elől.

Ezt az előttem futók fotózták, amikor igyekeztem utolérni őket :)

Az első komolyabb emelkedőn - amikor a hó is esni kezdett - utol is értem őket, és innen a csúcsig együtt is voltunk. Szabi is köztük volt, akivel tavaly is együtt futottuk a Naszályt. Egy ideig együtt is mentünk, egy szép (ködös) kilátást nyújtó ponton fotóztuk egymást, aztán én előrementem, és már valahol az első frissítőpont után voltam, amikor rám telefonáltak, hogy eltévedtek. Próbáltam útbaigazítást adni, hogy hol merre, illetve telefonáltam Marcinak, aki addigra célba ért, hogy szóljon már lent a szervezőknek, hátha tudnak segítséget nyújtani.

Én futottam tovább, illetve itt megint túlzás futásnak nevezni, jött a Látó-hegy előtti sziklamászás. Nagyon jó volt úgy részt venni ezen a versenyen, hogy tavaly is voltam, és nagyjából tudtam, mire számítsak. Tavaly itt meg akartam halni és nem tudtam elképzelni, hogy ennél keményebb emelkedő még jöhet. itt meg már úgy mentem, hogy tudtam, még mi vár rám. A Látó-hegy előtti hurokban nagyon jó volt, hogy szembejöttek a futók, és rájöttem, hogy nem is vagyok egyedül. Felértem, csekkoltam, leértem, megint esett a hó, itt igyekeztem futni, tudtam, hogy ki kell használni a lejtőt, aztán a széles erdei utat a verseny legkeményebb emelkedőjéig. De aztán nem volt mese, odaértem, ahol csak mászni lehet felfelé. Tavaly Csanya kolompolt a hegytetőn, és kiabálta mindenkinek, hogy negyedik vaaagy! Nagyon hiányzott most,  nehezebb volt felérni, de meglett! Aztán indultam újra lefelé, könnyebb terepre emlékeztem: tavaly is köves, szűk ösvény volt, de most irgalmatlanul csúszott is. Aztán lejjebb és kevésbé meredekre ért, ott meg a sár csúszott és a falevelek, annyi baj legyen. Utolértem egy kisebb csapatot köztük Döncivel, együtt csúszkáltunk, azt hiszem, háromszor estem itt fenékre.

Megérkeztünk az utolsó frissítőpontra, ettünk-ittunk, innen előbb jöttem el, mint ők, és viszonylag jó tempóban haladtam is. Hamarosan kiértünk a gyadai rétre, ahol utolértük egymást Barbarával, és innentől végig együtt mentünk, hol futva, hol gyalogolva vagy lassan kocogva, beszélgetve. Bár innentől könnyebb a terep, de az eddigi szintekkel a lábunkban muszáj volt időnként pihenőket beiktatni.

A rét után jön az egyik legszebb szakasz, vissza újra az erdőbe, dimbek-dombok, hepehupák, és a cél előtt egy jó kilométerrel a függőhíd. Most is hatalmas élmény volt átfutni rajta - óvatoskodva, mert csúszott - onnantól pedig gyakorlatilag célegyenes! A hídon túl már hallani is Katalinpuszta hangjait. Itt már rég tudtam, hogy a tavalyi időm nem lesz meg, most már csak a szintidőre hajtottunk, számolgattunk, mást és mást mondott az óránk, de mindkettő biztató volt. Abban is egyetértettünk, hogy ebben az időjárásban, ilyen talajjal a szintidőn túl érkezők is megérdemlik az érmet! A végén picit belehúztunk, és már ott is voltunk a célban.

Nyakunkba akasztották az érmet, kezünkbe adták a forró teás bögrét, nyújtottunk, szusszantunk. Én Marcit kerestem, pont nem jött ki a befutásomra, de hamar megtaláltam Szilvi gyerekeivel. Neki élete első terepfutása volt ez az 5 km, nem volt rossz, de nem volt akkora élmény, amekkora lehetett volna mondjuk egy látványosan gyönyörű tavaszi erdőben, de remélem, azért megszereti :)

És a verseny eredménye:

Naszály Trail 24.2 km, 1120 m szint, 4:27:44

Megkésett beszámoló a Naszály Trailről

Naszály Trail. Az évadzáró versenyem, az utolsó terepfutásom ebben az évben, a mazsola a tortám habjának a tetején a maraton után. Nem mellesleg az eddigi legnagyobb szintemelkedésű terepfutásom.

Álltam a zuhany alatt a verseny előtt egy-két estével, és számolgattam, mégis, milyen időt kéne futni 24 kilométeren ezen a terepen. Már nem tudnám visszaidézni a pontos számításaimat, de megegyeztem magammal valami 3:15 és 3:45 közti időben azzal, hogy azért majd meglátjuk a terepet, fogalmam sincs, milyen 24.2 km-en 1120 méter szintemelkedés. Most is a teljesítés a célom, az időtervet meg csak úgy a miheztartás végett tűztem ki, mégis legyen valami.

Nagyon korán kellett kelnem, hogy időben Katalinpusztára érjek. Bőven sötét volt még és köd, 0 fok körüli hőmérséklet, ahogy felhajtottam az autópályára. Budapestről Vác felé kihajtva kerültem igazi, komolyabb ködbe, és mire kikerültem belőle, a Nap is felkelt. Olyan halvány derű volt az ég alján, egy csepp ígéret, hogy akár még ki is süthet napközben.

Katalinpuszta fantasztikus hely. A parkolóban rajtcsomagot osztanak, beljebb sétálok a kirándulóközpontba, minden szép, felújított, érdemes lesz egyszer gyerekekkel is visszajönnünk ide. Járkálok, keresgélem az ismerősöket, felöltözöm futósba, összepakolom a futós hátizsákomat meg az itt maradós táskámat, iszom, vécére megyek... és végre belefutok Dóriba, aztán meg Szilvibe, aztán még két addig ismeretlen, azóta már megismert DK-sba, fotózkodtunk is Dóri-Timi-Szabi összetételben:

Szerettem volna, ha Szilvivel szakavatottan bemelegítünk, de ő annyira ideges volt, teljesen érthetően, azt hiszem, a teljes ötfős családja futott valamelyik távon, de lehet, hogy az egyikük szurkolt. Meg időnk is kevés maradt már, sétáltunk Dórival a rajt felé, és ott melegítgettünk. Ja, azt kihagytam, hogy amikor már átöltöztem, de még nem találkoztam senkivel, kocogtam egy kicsit bemelegítésül a tanösvényen, az is valami, meg tornázgattam úgy magamtól. A rajtnál jól éreztem magam, a kezdet izgalma volt bennem, de nem voltam merev, ezek szerint elég jó volt ez a bemelegítés.

Az edzőmtől kaptam jó kis tervet, hogy melyik szakaszon hogyan kellene futnom, milyen gyorsan, milyen erőbedobással. Visszanézve azt tudom mondani, az erőbedobásos részek nagyjából stimmeltek, csak nem épp az elvárt sebesség volt meg hozzájuk :) Kikanyarodtunk a rajtból, és a látogatóközpont aszfaltcsíkját elhagyva azonnal meredek emelkedőn találtuk magunkat. Itt senki se futott, vagy legfeljebb a legeleje, de ők meg már nem látszottak. Szépen kocogott, gyalogolt, aztán inkább mászott felfelé a nép libasorban. Kisebb hepehupákon futottunk, aztán újabb meredek felfelé. 

Így valahogy

Az első szélesebb szintútra kiérve tűnt fel, hogy a rajtban elindított telefonom mintha nem mondott volna semmit, gondoltam ellenőrzöm. Pechemre azzal a mozdulattal sikerült is lenyomnom, bár mérte... úgyhogy a verseny két részletben van meg, és a továbbiakban bemondott időhöz mindig hozzáadtam húsz percet, meg a távhoz is olyan másfél kilométert. Igen, ilyen tempóval sikerült megtenni ezt a rövid szakaszt.

Jött egy kellemesebb, kiválóan futható rész, alapvetően felfelé a Naszályra, de széles turistaúton és kellemes emelkedőkkel, ezt kihasználtuk, futottunk, sokat előztem is. A kilátás gyönyörű lett volna, ha nincs ez a fehéres pára, de nem is olyan sokkal később már úgy kellett figyelnünk a lábunk elé a csúszós köveken, hogy jobb is, hogy nem volt mire bámészkodni :)

Aztán meredek-sáros, meredek-falevélencsúszós, meredek-de mellette nincs semmi-négykézlábmászós szakaszok következtek, volt itt minden, de tényleg főleg meredek - kezdtem megtapasztalni, milyen a 24 kilométeren 1120 m szintet elérni - majd felértünk egy barlang tetejére, ahol újra kellemes, laposabb terep következett. Itt már kezdtem várni, hogy mégis hol van a csúcs, és mennyit kell még mászni, és vajon mennyi szint van még a sokból - hát, a kérdésem elejére hamar megkaptam a választ, a második fele meg még egy kicsit korai volt... 

Szóval hamarosan tábla várt, hogy mennyi még a csúcs, valami reményt keltően kicsi szám volt rajta. Igen ám, de az a táv volt az eddigi legkeményebb emelkedő. Szűk, sziklás, nagyon meredek ösvény. Látszik is rajtam, ahogy felérek a csúcsra:

De aztán észrevettem a fotóst :)

A csúcson buzdítás, kiabálás, kolomp, nincs megállás, irány tovább, végre egy kis lefelé. Persze, mivel a pálya nyolcas alakú, és lesz még egy Látó-hegy csúcs, meg újra egy Naszály-csúcs, már tudom, hogy ennek az ereszkedésnek meglesz még a böjtje. De most nem érdekel, futok lefelé, balra gyönyörű kilátás, majd Kosd határában az első frissítőpont. Kicsit fecserészek, megrakom a markomat és a kulacsaimat mindenféle földi jóval, és gyalogolok egy sort. Nem túl szép szakasz, kopár domboldal, de jó a rálátás a Naszály tömbjére és a bányára. Újra felfelé, itt a domboldalon még csak enyhén, de az erdőbe beérve a túra eddig legkeményebbje jön. Igen, ez egy újabb legkeményebb. Kicsit attól is tartok, hogy eltévedtem, a frissítőpont óta nem láttam embert, de itt utolérek egy lányt és egy kicsit biztatjuk egymást, sőt, őt a párja is várja egy sziklán :) Aztán még mászunk egy kicsit, aztán futunk, aztán embereket kezdek látni, és jobbra jönnek lefelé a Látó-hegyről azok, akik már voltak odafenn. Ez szerencsére nem olyan durva csúcstámadás, odafent viszont fantasztikus a kilátás, kár, hogy nincs róla fotóm. Szabinál láthattok párat :) Nem véletlenül hívják Látó-hegynek, az biztos.

A csúcson megkérdeztem a pontőr srácot, hogy innen fel a Naszályra megint nagyon meredek? Á, nem tudom, mondta, arra nem jártam. Nem sokkal később magamban mosolyogtam, biztos nem jártál, mi? Inkább csak nem akartál beparáztatni.

Merthogy egy kényelmes lefelé futás után, egy kellemes szintúton balra felfelé egyszer csak függőleges irányban eltűnik az előttem futó. De úgy tűnik el, mintha négykézláb mászna fel valami sziklára. Mi ez?
A hírhes (hírhedt?) facsúsztató út, szikláról sziklára lehet kapaszkodni, még a mászás is fárasztó. Már akinek, mert a sporttárs előttem előz, és így kerülök Kristóf és a barátja mögé, akinek ciki, de nem jut eszembe a neve, és akikkel innentől végig kerülgetjük egymást.

Közel kell legyen a csúcs, mert kolompolást hallok, és egyelőre még kivehetetlen üvöltést. Amire később fény derül: Csanya egy fa koronájában ül (vagy mit csinál) és teli torokból üvölti minden csúcsra érőnek, hogy: Negyedik vaaagy! NEGYEDIK!!! Itt mindenki negyedik, ezért készült ilyen fotó a legkeményebb emelkedő tetején:

Leelőzöm a fiúkat, és a lejtős, sziklás ösvény után megint gyönyörű kilátású, sziklás terepre érek. Találgatom, melyik falut látom a völgyben, aztán csak futok, élvezem, hogy végre lefelé, és hogy biztosan lesz még emelkedő, de a szintemelkedés nagyján túl vagyok. Aztán erdőben kanyargás jön, és az újabb frissítőpont, aztán mező, talán ez a gyadai rét. Itt van egy kis holtpontom, valamiért nehéz a futás, le is előznek Kristófék. Egyszer megállnak, integetnek és nagyon mutogatnak valamit, visszaintek, de nem tudom, mire számítsak, meg halálra rémülök, hogy vaddisznó. Aztán kiderül, nem, csak egy műsoron kívüli patak, lábmosó, észre se lehet venni a lekaszált füvön, csak amikor beletoccsanok. Hideg, de hamar kinyomódik a cipőn át, a lábam meg visszamelegszik. Jobbról már hallani a cél zaját, de az út balra visz, be újra az erdőbe. És bár a legkisebb porcikám se kívánja az emelkedőt, azt el kell ismernem, hogy ez az egész futás egyik legszebb szakasza. Vízmosásos, gyönyörű erdő, még a Nap is beszűrődik egy picit. Emelkedünk, nézem a fiúk tempóját, abból saccolom, hogy mennyire lehet nehéz a terep előttem. Nem hiszek a szememnek, de utolérem őket! Viccelődünk, hogy ugye nemrég még mind negyedikek voltunk, hajrá az első helyért :) Jó tempósan előreszaladok, utolérek egy sántikáló futótársat, megkérdezem, minden rendben? Nem, izomgörcse van. Megállok, kiborítom a táskám, valahol akad még magnéziumporom, neki adom. Aztán ettől, hogy segíthettem, szárnyakat kapok, már csak egy kilométer, úgy érzem, nagyon jót futok most. A számításaim szerinti 3:45 nem lesz meg, ennyit arról, amikor a zuhany alatt számolgatja az ember az 1120 méter szintet. De négy óra még meglehet! 

Átkelek a fantasztikus függőhídon, ide tényleg vissza kell még jönni, aztán már tényleg nem is emlékszem az útvonal többi részére, ott a célegyenes aszfalton, aztán át a füvön a látogatóközpont teraszáig, és beértem! 3:59:55, azaz öt másodperccel négy órán belül :))) Ezt akkor még nem tudom, de a teljesítéstől és a végén a gyors futástól nagyon boldog vagyok. A beérkezés:

A teraszon rögtön forró teával fogadnak, nyújtogatok, aztán bemegyek, megkeresem a táskámat, finom zuhany, isteni gulyás kenyérrel, Dórival és Szabival ebédelek, aztán irány haza. Remekül szervezett, gyönyörű verseny volt, aminek voltak olyan pontjai, ahol azt mondtam, hogy én ide még egyszer biztos nem... és persze röviddel utána már terveztem a következőt.

Naszály Trail, 2014. november 23.     24,2 km     1120 m szint     3:59:55, női 14. hely