OKT 9-8 Át a Bakony fővárosán: Bakonynánáról Borzavárra

A korábbi gyönyörű, téli csodavilágos túra után ködben és sárban vágtunk neki újra a Bakonynak február elején. Nem bántuk: szeretjük a ködös erdő hangulatát, szeretjük a pocsolyákat, igyekszünk mindenben meglátni a szépet. Azért a Bakonynánától Nagyesztergárig tartó szakaszon nem volt könnyű ezt a hozzáállást megőrizni: nem túl látványos, viszont nagyon sáros, csöpögős szakaszon értük el a települést. Ami mégis érdekessé tette ezt a részt, az az, hogy jórészt a Gaja patak mentén tartottunk a forrásvidék felé. A Keleti-Bakony legfontosabb vízfolyása Veimpusztánál ered, Bakonynánától tehát nagyjából a folyása ellenében, hol a parton, hol átkelve a patakon, hol kicsit eltávolodva tőle haladtunk felfelé.

Bakonynánától Nagyesztergárig

Kevés aszfalt után emelkedő ösvényen haladtunk, alattunk a patakkal, aztán egy vizenyős, sáros laposra értünk ki, ami tavasszal, nyáron szép lehet, sőt ősszel is láttam magam előtt, de most eléggé vigasztalan látványt nyújtott. Megtaláltuk a szépet a pocsolyákban tükröződő fák látványában. Egy-két ilyen ingerszegényebb kilométer után a Gaja több ágra szakad, és vadregényesen fut a kanyargó, sziklás mederben, ezt a részt nagyon élveztük Csongorral. 

Többször kellett átkelni a patakon, ez mindig kaland, és itt fedeztük fel az első hóvirágot is, amit aztán még több követett. Aprócskák, bimbósak még, és nem is lepték el a patakpartot, de már így is a tavasz üzenetét hozták a szürke, csupasz erdőben.

A Gaja egyre kisebb, sokszor elbújik, el is hagyjuk egy mező kedvéért, én pedig ebből és a térképből, meg a hét évvel ezelőtti bejárásomból már sejtem, hogy közeledik Veimpuszta. Végre valami, kellett Csongornak egy kis látnivaló. A középkorban még népes település évszázadokon át virágzott egészen a hetvenes évek végéig, amikor a helyi gazdaságot felszámolták, a lakosságot pedig elköltöztették. A majorság épületének falai még állnak, várromra emlékeztetnek, a köztük lévő teret lassan visszaveszi a természet, a többi épületnek már nyoma sincs. Ha elolvassuk a falu történetét, az elszomorít, de a túrán haladva inkább csak egy érdekes pont a romos épület.

Veimpuszta romjai

Elhagyjuk a pusztát és egy széles mezőn vágunk át, amikor Csongor észrevesz a mező túloldalán, az erdő egyik fáján egy táblát. Ha lenne lomb a fákon, ki se látszana. Először rá is legyintek, biztosan valami teljesen általános figyelmeztető felirat, de Csongor izgalomba jön: nézzük meg! Végülis ráérünk, megnézzük. És milyen jól tesszük: ez a veimpusztai temető a maga eldugott, csendes magányában. Valamiért nagyon szeretem a kis, falusi és még inkább az erdei temetők hangulatát, itt egy kicsit megáll az idő, és a sírhalmokon, amiket még még mindig látogatnak, ezernyi hóvirág. Örülök, hogy útba ejtettük.

Veimpusztai temető

Továbbhaladva a sár nagyon megnehezíti az utunkat, most már nagyjából egyenesen felfelé baktatunk, a Gaja továbbra is a közelben csörgedezik. Már nem tudjuk, melyik apró ág az, amelyik a hivatalos forráshoz vezet, mindegy is: itt megyünk el valahol annak a pataknak a szülőhelye mellett, amely keresztülfolyik Székesfehérváron, és a mi falunk alatt is elhalad, nap mint nap átkelünk rajta. Aztán nehezen küzdve a sárral végre felérkezünk Nagyesztergár szélére, ahol az első ház mellett pihenőpadokat és asztalt találunk. 

Meg kell ágyazni a leülésnek, mert minden nyirkos, de végre elfogyasztjuk aznapi első elemózsiánkat. Még csak hét és fél kilométeren vagyunk túl, ez a szakasz most nagyon fárasztónak tűnt. Megtervezzük a hátralévőket: innen aszfalt Zircig, onnan pedig egy általam már jól ismert, rövid erdei szakasz Borzavárig.

Ködben Zircig és tovább

Indulunk is tovább, majd mielőtt a falu túlsó végén kiérnénk a Zirc felé vezető útra, feltesszük és maximális erősségre kapcsoljuk a fejlámpákat. Nagyon sűrű most a köd, itt erősebben látszik, mint az erdőben, és autóforgalom is van, ha nem is nagyon sűrű. Hátrálok egy kicsit, hogy ellenőrizzem, jól látható -e Csongor a fejlámpával, meggyőző az eredmény. Zircig azt játsszuk, hogy felismerjük-e, mi bontakozik ki a ködből.

Elég jól látható 

A városban aztán első a vasútállomás a pecséttel - 9. szakasz pipa! - aztán megnézzük az apátsági templomot, kereszülvágunk az udvaron. Emlegetem Csongornak, hogy itt kezdte kérni, hogy járjunk ketten túrázni, amikor a Reguly Antal teljesítménytúra rövid távján voltunk együtt, és most részben ugyanarra tartunk majd, de nem emlékszik.

Zirc után jön a Pintér-hegyi parkerdő, már csak négy kilométer Borzavár. 

Ezt találtuk a földön. Otthagytuk, csak a fotót hoztuk magunkkal.

A Fiatalító-forrás tábláját nem vettük észre, csak azt, hogy most már biztosan elhagytuk, mert előttünk a falu széle. Borzaváron egyszer szánkóztak a gyerekeim, erre már emlékszik Csongor! Épp a szánkópálya mellett érünk be a faluba, csak egy kis kaptató még a járdán, a kocsma teraszán pecsételünk, és a buszmegállóban falatozva várjuk, hogy értünk jöjjenek. 

Túra közben azzal biztattam Csongort, hogy innen már látjuk majd a Kőris-hegyet. Viccelődünk azzal, hogy biztosan ott van, de a ködben legfeljebb az irányt tippelhetjük. Legközelebb viszont meg is másszuk!

Bakonynána-Borzavár 16,7 km, 414 m szint

Kettesben a tanúhegyek között

 

Bár már itt a január és ha kinézek az ablakon, éppen havazik, de gondolatban most térjünk vissza a meleg, napos októberbe, amikor a tavaszi karantén, a hosszú nyári szünet után és az újabb őszi korlátozások előtt végre kettesben tölthettünk néhány napot Badacsonyban. Mennyire jó most visszagondolni rá! Mindennap túráztunk, finomakat ettünk és a szállásunktól két lépésre volt egy nagyon hangulatos kis borozó - több se kell az igazi pihenéshez. 

A szállásunk a Delfinesház volt, most csak a miénk. Kényelmes és nagyon szép kis vendégház épp a templommal szemben, tágas hálószobával, felszerelt konyhával, a régi és az új bútorok ízléses vegyítésével. Számunkra pluszpont, hogy szelektív szemetessel, és különösen nagy pirospont a bekészített becsületkasszás borokért!

Érkezésünk estéjén csak elfoglaltuk a szállást, majd szinte rögtön át is autóztunk Badacsonyba éttermet keresni. Megvacsoráztunk, sétáltunk az alkonyodó Balaton-parton és vissza is mentünk pihenni. Reggel korán keltem és futással indítottam a napot, fel a kéken a Badacsony oldalába, de a Rodostó turistaháznál nem mentem feljebb, hanem a bazaltkupola alatt körbefutó úton kocogtam tovább szép hajnali ködökben, őszi lombok és présházak között. 

Kezdetnek nagyon is jó volt ez, majd reggeli után ráérősen elautóztunk a Szent György-hegyen álló Lengyel-kápolnához, és onnan indultunk a csúcsra.

Péter még nem járt olyan sokszor a hegyen, én viszont már többször is, így olyan útvonalat választottunk, ami nekem is új volt: a kápolnától a sárga jelzésen mentünk az Emmaus-kápolna felé, ahol egykor mozgalmas élet folyt: vendégház, zarándokház, maga a kápolna, ahol a művelt és vendégszererő Ify Lajos tartott szentmiséket - ő maga építtette a kápolnát és a melléképületeket. Már csak romok, megdöbbentő fotókat lehet találni a belsejükről, és van törekvés a helyreállításra, de sajnos falakba ütközik. Mi mindenesetre különös hangulatú, érdekes helyként emlékszünk rá még így is. 

Keskeny ösvényen kapaszkodtunk tovább egy másik templomig: Ify atya szellemi öröksége talán, hogy megépült ez az új, élő görögkeleti kápolna és remetelak szépen rendben tartott kerttel, itt valóban él valaki, most is épp látogatókat kísér ki. Közvetlenül a kerítés mellett lépcsőn haladunk felfelé, és nemsokára elérjük a kulcsosházat, amelyen örömömre felirat hirdeti, hogy nemsokára felújítják. Szép emlékek, teljesítménytúrák remek frissítőpontjai jutnak eszembe, amikor megpihenünk kicsit a padokon, majd irány felfelé a bazaltorgonák között. Alaposan megnézzük őket, letérünk az ösvényről jobbra is, balra is, kitérünk a sziklaképződmények tetejére. A köd nem múlt el, de ez a hely ilyenkor is varázslatos. 

Itt már a kék jelzésen járunk, de hamarosan megint letérünk róla, az ugyanis elkerüli a csúcsot, mi pedig nem hagynánk ki. Odafenn jó sokan vannak, mi nem időzünk, hanem a piros jelzésen, a hegy másik oldalán indulunk lefelé, amíg el nem érjük újra a kéket. Az Oroszlános kútnál iszunk, és kényelmesen, szintben visszasétálunk a kápolnához. Este egy pohár finom bor, és jöhet a megérdemelt pihenés.

Másnap reggel már kevésbé sikerült a korán kelés :) nem is volt rá szükség, nem terveztünk nagy túrát, csak szépen, ráérősen megmászni a Badacsonyt, mindent megnézni, amit lehet, ott eldönteni, hogy merre menjünk éppen. A jól ismert kéken indultunk a Bujdosók Lépcsője felé, az egyik pihenőnél kimásztunk egy olyan bazaltorgonára, ahol még sosem jártunk. 

A köd felszállt, gyönyörű napsütéses őszi reggelünk volt csodás kilátással, hamar lekerültek a pulóverek is. Gyönyörű volt az őszi erdő, az élénk színek és az avarszőnyeg.

Körbesétáltuk a bazaltkupolát, majd felkapaszkodtunk a csúcsra, én rituálisan a kilátóba is, ki nem hagynám. Kis frissítés, csúcscsoki, majd lefelé a Hertelendy-lépcsőn indultunk el, majd onnan az általam még nem ismert piros jelzésen „hátrafelé”- ez a bazaltkupolát körüljáró tanösvény része, a Balatontól távolabbi oldalon, itt még sosem jártam. Nagyon szép kilátásokat lehet megfigyelni a lombok között, és a kéktől meg a csúcstól eltérően itt alig járnak emberek.

Hamarosan a volt munkatábor mára a természet által már visszavett romjaihoz érünk. Ti tudtátok, hogy a Badacsony oldalában volt munkatábor? Nekem is új volt az információ, megdöbbenve olvastam az információs táblát, és ittuk magunkba a különös, kísérteties hely hangulatát. 

Elcsendesedve mentünk tovább, és hamarosan a régi kőbánya alatti bazaltömléseknél jártunk, egy kicsit fel is másztunk a sziklákra. Lentről nézve én azt hittem, a falak természetes képződmények, de nem: a bányaművelés nyomán keletkeztek. Több helyen is rövid ösvények vezetnek le a turistajelzésekről egészen a kőfalak tövébe, a felhagyott bányák udvarára, ahol függőlegesen magasodnak fölénk a vöröses hegyoldalak. 

Az egyik legszebb túra, amin jártam, különösen az ösvény másik oldalán Szigligetre és a Szent György-hegyre nyíló kilátással együtt, és nemsokára újra rálátunk a Balatonra is. Nemsokára körbeérünk, újra a Rodostónál vagyunk, innen már a reggeli úton haladunk, most lefelé. Betérünk egy pohár borra és egy kis bruschettára a Skizo Borházba, és elégedetten pihenünk újra a vendégházban, megnézünk legalább három olyan filmet, amit otthon a gyerekek társaságában nem néznénk.

A harmadik napunkat a harmadik tanúhegyre, a Gulácsra szántuk. Megkerestük, hogyan tudunk a szállástól gyalogosan odamenni, nem volt kedvünk autóval odamenni, viszont ugyanazon az útvonalon oda-vissza gyalogolni sem. Így találtunk rá Badacsonytördemic határában a kék négyzet jelzésre, amely a Badacsony és a Gulács között, szőlők és gyümölcsösök mellett kanyarog, majd beletorkollik a kékbe,  átkel a kocsiúton és megcélozza a csúcsot. A Gulács messziről csalókának tűnik lekerekített kúpjával, de van ott is emelkedő és bazaltfolyás szépen. Itt csak egyszer voltam a kéken, ami megint csak kihagyja a csúcsot, és egyszer a Tanúhegyek nyomában túrán, akkor viszont éjszakai sötétben és ködben. A kilátást tehát most láttam először, és a csúcsra vezető kaptatót is jó volt nem vakon kitapogatni, hanem a saját szememmel látni.

Odafent most is megpihentünk, körbenéztük, azonosítottuk a térképről, hogy melyik út lesz a hazavezető. A csúcsról még nincs választásunk, ugyanaz megy le, mint fel, de amikor találkozunk a zöld jelzéssel, azt választjuk Nemesgulács irányába. Kis kitérővel most is alkalmunk nyílik benézni egy felhagyott bányába, majd egy lovastanya mellett érünk be a faluba. Pótoljuk az elemózsiánkat a boltnál, és jobb híján a két falut összekötő kocsiúton sétálunk vissza Badacsonytördemicre. Az előző napi jó tapasztalatok miatt könnyen meghozzuk a döntést, hogy ismét meglátogatjuk a  Skizo Borházat, de ezúttal a dupla adag bruschetta mellé végigkóstoljuk a teljes hat boros sort. A jó hangulat garantált, szerencse, hogy nagyon közel a szállás, ringatni nem kell ezen az estén sem.

Az utolsó napunk az autós kirándulásé: szinte már hagyomány nálunk, hogy a kettesben töltött hétvégék utolsó napján, amikor már nem alszunk a szálláson, hanem megyünk a gyerekekért, kicsit körbenézünk a környéken. A tényleges hazaút akkor kezdődik, amikor az első nagyobb forgalmú útra térünk, és felvesszük újra a többi ember tempóját. Még előtte ebédelünk egy kockás abroszos parti büfében, azon kevesek egyikében, amely erre a napos hétvégére még kinyitott, szerintem megérte neki. Mi pedig felkészülünk az újabb hosszú időszakra, amikor ebből az emlékből kell majd töltődnünk.

Három nap a Cserhátban, második rész - OKT 18-19. Ősagárdtól Hollókőig

A háromnapos túránkról szóló első poszt inkább ajánlósra sikerült, kis betekintés a Cserhát szépségeibe, próbáltam meghozni a kedveteket, hogy ti is menjetek országunknak erre a talán kissé kevésbé közkedvelt vidékére kirándulni, túrázni. Most elmesélem, hogy nekünk milyen volt, jöjjön az igazi túrabeszámoló!

Hajnali négykor keltünk úgy, hogy előző este teljesen összepakoltunk, csak bekaptunk egy gyors reggelit és már indultunk is. Pont a járvány előtti utolsó túránkon váltottunk tömegközlekedésre, most vissza autóra – amikor szerveztem, még nem akartunk tömegközlekedni, most július elején talán már mentünk volna, de eddigre már úgy szerveztük a távokat, szállásokat, hogy nem fért volna bele annyival több idő, legalábbis nem kényelmesen, márpedig most egyáltalán nem akartam rohanni és Csongornak is meg akartam adni az elegendő időt a pihenésre mindenhol. Így aztán autóval mentünk Ősagárdra, és autóval jött értünk is a sofőrszolgálatot vállaló férj Hollókőre három nappal később.

Fél hétkor már az ősagárdi pecséttől indultunk, hamar elhagytuk a falut, még borús időben és hűvösben, szép réteken át, integetve a januárban elhagyott Naszálynak. Természetesen egészen más volt a táj, mint a téli zúzmarában, most zöldek és virágosak a rétek, a távolban egy őz szökell. Ma nincsenek nagyon hosszú távok előttünk, az első falu, Felsőpetény hat és fél kilométer. Erdőbe térünk, tölgyesek között, néhol hatalmas faóriások szegélyezik az utat, máshol akácosba vált, aztán újabb rétek, és most már kisüt a nap is. Számtalan lepke száll a virágokra, előttünk pedig kanyarog az út dombról le, dombra fel, mint a Tom és Jerry végén.

A felsőpetényi pecsét a Kéktúra alkalmazás szerint a kocsma és vegyesbolt előtt található, én még egy hideg innivalóban is bíztam, de mindkét egység zárva, pecsét sehol. Kiderítem, hogy arrébb, az Almásy-kastélynál is van egy  - máskor inkább hiszek a pecsét jelzésnek, mint az alkalmazásnak  - de azért leülünk a bolt mögött a fák árnyékába tízóraizni. Pecsételés után a legelésző szürkemarhákat figyeljük menet közben. Még mindig csak kilenc óra, de már nagyon meleg van, és bár gyönyörű rét, de kitett, napos domboldal jön. Aztán később kiderül, hogy ez volt a nap legmelegebb szakasza.

Alsópetény előtt jurtás farm fogad csacsival és pödröttszarvú fekete rackákkal, aztán beérünk a faluba, ahol végre van bolt is, kocsma is, felfrissülünk, jégkrémet is veszünk és leülünk a főtér árnyékos padjára. Lassan dél felé járunk, Csongorra bízom az indulást, pihenhet, ameddig akar, de azért megnézzük a térképet: Romhányig szinte teljesen zárt erdő jön. Így aztán nem pihenünk órákig, amikor Csongor úgy érzi, nekiindulunk. 

A falu közelében még nem stimmel az erdőfedettség, alacsonyak a fák, de cserébe csodálatos a rálátás a kis ékszerdobozra, mert persze masszívan emelkedünk. 

Aztán már szép tölgyes jön, a Kékesi vadászháznál pihenünk, eszünk, lelkesedünk, hogy milyen jó kis hely ez akár éjszakázásra is. 

A következő látványosság a Prónay-kilátó, ami nagyjából másfél kilométer kitérő oda-vissza a kékről, de megéri, mert az egész környéket belátni a tetejéről, magában a kilátóban pedig rengeteg infó és programajánló van a Cserhátról. Ezután már csak az erdő szélén található kis pihenőhelyen állunk meg, aztán meglátjuk felülről Romhányt, és a kék által érintett részén keresztül is sétálunk a szállásunkig. Én zuhanyozom és leheveredem pihenni, Csongor annyira aktív, hogy a faluban akar sétálni, hát menjünk. Megkeressük a Rákóczi-törökmogyorófát – nekem az a verzió a legszimpatikusabb a sokféle eredetlegenda közül, hogy a száműzetésben lévő fejedelem küldte haza a csemetét Rodostóból, és nem a csata helyszínére ültették, hanem mellette egy dombra. 

A falu fura szerkezete miatt – a Lókos-patakon csak egy helyen lehet átkelni, onnan meg már nincs kedvünk a másik oldalon is egy kilométert sétálni – Romhány szebbik részét sajnos nem láttuk, ezért még vissza kell mennünk.

Másnap egy hajnali sétával kezdtük Kétbodony felé, megint csak egy nagyon szép kis falu, kellemesen korán nyitó kocsmával és bolttal, szép fekvéssel, erőt gyűjtünk a következő hosszú szakaszra: tíz kilométer Becskéig, erdőkön és mezőkön át. Előző este ért a Szanda bányában talált medvenyom híre, úgyhogy a nap fő témája, hogy meddig menjünk és hogyan. Becskéig biztosan, mert onnan tudunk busszal Terénybe jutni, a többit meg majd ott eldöntjük. Aki szembejön, attól megkérdezzük, honnan jön és látott-e medvét, de senki nem találkozott vele, viszont többen azt tanácsolják, hogy menünk bátran, csak hangosan. Becske előtt Csongor bebizonyítja, hogy az menni fog.

Becskén a fagyizót keressük, és a fagyi mellett pecsétet és kedves beszélgetést, körbevezetést, úbaigazítást is kapunk, ez az első találkozásunk az igazi palóc vendégszeretettel, bár Maderék nem tősgyökeresek. A becskei Megvilágosodás sztúpát én szerettem volna megnézni, de Csongor nem, nem erőltettem, viszont most a fagyizós hölgy ajánlására őt is érdekelni kezdi, úgyhogy fényes délben teszünk két kilométer kitérőt, és megnézzük a különleges hangulatú helyet. Árnyékot kérünk Buddhától, kapunk is szépséges felhőket egész délutánra. 

A faluból kifelé, Szanda vára felé indulva Csongor máris belekezd a hangoskodás-projektbe, időnként az emelkedőkön levegőért kapkodva, de énekelünk, ami csak eszünkbe jut. Már a Várhegyre kapaszkodunk, amikor felhív Romhányból Hajni és biztat, hogy ne féljünk a medvétől, ez az egyik olyan kedvesség, amiért érdemes a kéktúrázók közé tartozni.

A vár egy szűk kilométer kitérőt jelent a kékről, de ez talán a három nap csúcspontja, ki ne hagyjátok, ha arra jártok. Maga a hegy is szép, kilátás már az ösvényről is van, a várfalakból valójában több van meg, mint látszik, érdemes lenne egy kicsit kiszabadítani a növényekből, de a lényeg úgyis a csúcs és a körpanoráma. Egy szóval: lenyűgöző. Jócskán elidőzünk itt, ráérünk, az út javarészén túl vagyunk, a medvét elijesztettük.

Lefelé az elágazásnál a jelzést nem is figyelve indulunk jobbra, mígnem rájövünk, hogy egyenesen kellett volna, úgyhogy visszabaktatunk kicsit bosszankodva. Hamarosan elérjük a Mária-forrást – hűvös hely, nagy fák, friss víz és egy borzalmas zöld műanyagtető szegény Mária fölött, támogatnék egy kis fülkeépítést ide. 

Aztán kiérünk a mezőkre és előttünk Szandaváralja, nagyjából a harmadik házban büfé és ajándékbolt. Tócsnit és zsíroskenyeret eszünk rebarbaraszörppel, megnézzük az ajándékboltot is, egészen hihetetlen, az egyik szobában egész évben karácsony van, de van itt minden az autentikus konyhai eszközöktől az ünnepi díszítésekhez használható giccsig ízléses összevisszaságban. Végül nekivágunk az utolsó kilométereknek, vár a szállás Terényben. Kiderül, hogy az a gépi zúgás, amit már a várban is hallhattunk, motorverseny: minket nem zavar, hogy kétszer-háromszor is elhúznak mellettünk a krosszmotorok, óvatosak, figyelnek Csongorra is, számunkra meg érdekes volt egy versenybe belefutni.

Terényig nem nagyon van erdő, de cserébe gyönyörűek a mezők, a Cserhát szemközti gerince és a visszatekintés Szandavárra, még meleg van ugyan, de azért már fél öt, hosszabbak az árnyékok.

A Herőke Vendégház a szállásunk, ahol a vendéglátó a saját étkezőjében szörppel fogad, és bár nem kértünk vacsorát, süteménnyel megvendégel és szívesen beszélget is velünk.

A harmadik napon már kicsit nehezebb az ébredés, így „csak” fél hétkor indulunk útnak és készülünk a legmelegebb napunkra és a leghosszabb távokra két település között. Már a hajnali égbolton is látszik, hogy ma tényleg meleg lesz – nem mintha eddig nem lett volna, de most még egy felhő sincs az égen. Palóc házak között, patakon át, búzamezők között hagyjuk el a falut, Cserhátsurányig még nem hosszú az út, nagyon bízunk az ottani kocsmában és boltban, mert a magunkkal hozott elemózsia a mai reggelivel fogyott el. 

Nyitva is van mindkettő, csupa kedves ember, feltankolunk, aztán nekivágunk a talán leghosszabb, legkitettebb emelkedőnek, ami nem meredek ugyan, de nagyon süt a nap. Szembejön három túrázó, meglepődve ismerem fel egyikükben korábbi futótársamat, Dórát, tényleg kicsi a világ. Kicsit beszélgetünk, addig Csongort előreengedem, hadd menjen az árnyék felé. 

Az erdőszélre érve közli, hogy „olyan, mintha egy álomban lennék. Nem azért, mert olyan szép, hanem mert úgy szédelgek”. Na, akkor üljünk le az árnyékban és hűljünk vissza üzemi hőmérsékletre. Iszik, megeszik egy fél kígyóuborkát jól megsózva, egy energiaszeletet és persze hűl a kis teste, biztonsággal tovább tudunk indulni. Nógrádsipekig majdnem tíz kilométer áll előttünk, aminek a legmagasabb pontja a Hegyes-hegy, de az igazi emelkedők a falu után várnak ránk. Sajnos a sipeki kocsma zárva, saját ennivalót eszünk, de nagyon vágytam egy hideg italra, valamire, ami nem víz, és mosakodási lehetőségre. Most nekem jön el a holtpontom, inkább aludnék egyet a melegben. Örülök, hogy erdő jön, aztán hamarosan már kívánjuk a mezőt mindketten, hiába meleg: ez a szakasz a leggazdagabb rovarokban, szemünkben, orrunkban, szánkban, mindenhol apró rovarok, és köztük szúnyogok is, amik ráadásul csípnek. Ez a három nap legnehezebb szakasza, az emelkedő ellenére sietünk mielőbb elhagyni ezt a környéket, talán a sár miatt vannak ennyien – nem tudom, mikor esett itt, máshol nagyjából száraz az erdő, itt meg hatalmasak a pocsolyák. Felérünk a Dobogó-nyeregbe, remélem, hogy a hegy másik felén kevesebben lesznek, és így is lesz, de az a két-három kilométer emlékezetes marad. Ilyenkor nagyon nehéz Csongort motiválni, főleg, hogy én is magam alatt vagyok – ő legalább az emelkedőt bírja, a végén már ő tartja bennem a lelket. Aztán jön a rét, ahol csak a lepkék maradnak. Minden táblánál fohászkodunk, hogy jöjjön közelebb Hollókő, és lassacskán jön is, de azért az utolsó kilométerekre még tartogat tűző napos emelkedőket. 

Az én kis lovagom sivatagi harcosként nyargal előre, és a következő fa árnyékából kiabál, hogy mehetek. Újabb erdő, újabb emelkedő, és kibukkan a fejünk fölött a vár – sajnos félóra múlva zár, már nem mehetnénk be, de nekem most erőm se lenne megmászni. Már nagyon várjuk a falut, Csongorból itt fogy el az erő – számára, ha elértük a falut és ott az első ház, akkor vége a túrának, szerintem meg azért a pecsétig vagy legalább az első kocsmáig el kéne menni. Többször megállunk, leülünk az árnyékban, újra és újra felvesszük a hátizsákot, és amikor meglátjuk a még épp nyitva lévő fagyizót, háttérbe szorul a pecsételés és ezt hirdetjük ki célnak. Még van egy óra Péter érkezéséig, úgyhogy kényelmesen fagyizunk, kólázunk, telefonálunk anyukámnak és Regő fiamnak – már nagyon hiányoznak egymásnak a tesók. Csodás árnyas fa alatt ülünk, aztán csak megkeressük végül a pecsétet és már nem kell sokat várnunk apára.

77 kilométert gyalogoltunk három nap alatt, bő 2000 méter szinttel, és most igazán belemerültünk a kéktúrázásba és a környékbe. Amit tudtunk, megnéztünk a túraútvonalon kívül is, beszélgettünk az emberekkel, rá tudtuk szánni az időt tényleg. Hatalmas élmény volt, három hét múlva folytatjuk!