A korábbi gyönyörű, téli csodavilágos túra után ködben és sárban vágtunk neki újra a Bakonynak február elején. Nem bántuk: szeretjük a ködös erdő hangulatát, szeretjük a pocsolyákat, igyekszünk mindenben meglátni a szépet. Azért a Bakonynánától Nagyesztergárig tartó szakaszon nem volt könnyű ezt a hozzáállást megőrizni: nem túl látványos, viszont nagyon sáros, csöpögős szakaszon értük el a települést. Ami mégis érdekessé tette ezt a részt, az az, hogy jórészt a Gaja patak mentén tartottunk a forrásvidék felé. A Keleti-Bakony legfontosabb vízfolyása Veimpusztánál ered, Bakonynánától tehát nagyjából a folyása ellenében, hol a parton, hol átkelve a patakon, hol kicsit eltávolodva tőle haladtunk felfelé.
Bakonynánától Nagyesztergárig
Kevés aszfalt után emelkedő ösvényen haladtunk, alattunk a patakkal, aztán egy vizenyős, sáros laposra értünk ki, ami tavasszal, nyáron szép lehet, sőt ősszel is láttam magam előtt, de most eléggé vigasztalan látványt nyújtott. Megtaláltuk a szépet a pocsolyákban tükröződő fák látványában. Egy-két ilyen ingerszegényebb kilométer után a Gaja több ágra szakad, és vadregényesen fut a kanyargó, sziklás mederben, ezt a részt nagyon élveztük Csongorral.
Többször kellett átkelni a patakon, ez mindig kaland, és
itt fedeztük fel az első hóvirágot is, amit aztán még több követett. Aprócskák,
bimbósak még, és nem is lepték el a patakpartot, de már így is a tavasz
üzenetét hozták a szürke, csupasz erdőben.
A Gaja egyre kisebb, sokszor elbújik, el is hagyjuk egy mező
kedvéért, én pedig ebből és a térképből, meg a hét évvel ezelőtti bejárásomból
már sejtem, hogy közeledik Veimpuszta. Végre valami, kellett Csongornak egy kis
látnivaló. A középkorban még népes település évszázadokon át virágzott egészen
a hetvenes évek végéig, amikor a helyi gazdaságot felszámolták, a lakosságot
pedig elköltöztették. A majorság épületének falai még állnak, várromra
emlékeztetnek, a köztük lévő teret lassan visszaveszi a természet, a többi
épületnek már nyoma sincs. Ha elolvassuk a falu történetét, az elszomorít, de a
túrán haladva inkább csak egy érdekes pont a romos épület.
 |
| Veimpuszta romjai |
Elhagyjuk a pusztát és egy széles mezőn vágunk át, amikor Csongor észrevesz a mező túloldalán, az erdő egyik fáján egy táblát. Ha lenne lomb a fákon, ki se látszana. Először rá is legyintek, biztosan valami teljesen általános figyelmeztető felirat, de Csongor izgalomba jön: nézzük meg! Végülis ráérünk, megnézzük. És milyen jól tesszük: ez a veimpusztai temető a maga eldugott, csendes magányában. Valamiért nagyon szeretem a kis, falusi és még inkább az erdei temetők hangulatát, itt egy kicsit megáll az idő, és a sírhalmokon, amiket még még mindig látogatnak, ezernyi hóvirág. Örülök, hogy útba ejtettük.
 |
| Veimpusztai temető |
Továbbhaladva a sár nagyon megnehezíti az utunkat, most már nagyjából egyenesen felfelé baktatunk, a Gaja továbbra is a közelben csörgedezik. Már nem tudjuk, melyik apró ág az, amelyik a hivatalos forráshoz vezet, mindegy is: itt megyünk el valahol annak a pataknak a szülőhelye mellett, amely keresztülfolyik Székesfehérváron, és a mi falunk alatt is elhalad, nap mint nap átkelünk rajta. Aztán nehezen küzdve a sárral végre felérkezünk Nagyesztergár szélére, ahol az első ház mellett pihenőpadokat és asztalt találunk.
Meg kell ágyazni a
leülésnek, mert minden nyirkos, de végre elfogyasztjuk aznapi első
elemózsiánkat. Még csak hét és fél kilométeren vagyunk túl, ez a szakasz most
nagyon fárasztónak tűnt. Megtervezzük a hátralévőket: innen aszfalt Zircig,
onnan pedig egy általam már jól ismert, rövid erdei szakasz Borzavárig.
Ködben Zircig és tovább
Indulunk is tovább, majd mielőtt a falu túlsó végén kiérnénk
a Zirc felé vezető útra, feltesszük és maximális erősségre kapcsoljuk a
fejlámpákat. Nagyon sűrű most a köd, itt erősebben látszik, mint az erdőben, és
autóforgalom is van, ha nem is nagyon sűrű. Hátrálok egy kicsit, hogy
ellenőrizzem, jól látható -e Csongor a fejlámpával, meggyőző az eredmény.
Zircig azt játsszuk, hogy felismerjük-e, mi bontakozik ki a ködből.
 |
| Elég jól látható |
A városban aztán első a vasútállomás a pecséttel - 9.
szakasz pipa! - aztán megnézzük az apátsági templomot, kereszülvágunk az
udvaron. Emlegetem Csongornak, hogy itt kezdte kérni, hogy járjunk ketten
túrázni, amikor a Reguly Antal teljesítménytúra rövid távján voltunk együtt, és
most részben ugyanarra tartunk majd, de nem emlékszik.
Zirc után jön a Pintér-hegyi parkerdő, már csak négy kilométer Borzavár.
 |
| Ezt találtuk a földön. Otthagytuk, csak a fotót hoztuk magunkkal. |
A Fiatalító-forrás tábláját nem vettük észre, csak azt, hogy most már biztosan elhagytuk, mert előttünk a falu széle. Borzaváron egyszer szánkóztak a gyerekeim, erre már emlékszik Csongor! Épp a szánkópálya mellett érünk be a faluba, csak egy kis kaptató még a járdán, a kocsma teraszán pecsételünk, és a buszmegállóban falatozva várjuk, hogy értünk jöjjenek.
Túra közben azzal biztattam Csongort, hogy innen már látjuk majd a Kőris-hegyet. Viccelődünk azzal, hogy biztosan ott van, de a ködben legfeljebb az irányt tippelhetjük. Legközelebb viszont meg is másszuk!
Bakonynána-Borzavár 16,7 km, 414 m szint
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése