Az ismeretlen Ságvár

Az őszi szünetben szerdától vasárnapig hazautaztunk a gyerekekkel anyukámékhoz, Ságvárra. Ők már ott élnek hét éve, tehát maga a falu a címmel ellentétben nem ismeretlen, na de a környéke! Egyszer voltunk családilag a Bújó-liknál, egyszer meg, még öt éve, Marcival vettünk részt a Löszölő/Tökölő teljesítménytúrán. Szóval számomra tulajdonképpen a környék se teljesen ismeretlen, de semmiképp sem az a népszerű, sokak által bejárt, részletes térképeken ábrázolt vidék, mint ahol eddig futottam.

Ha már a térképnél tartunk, ennek a beszerzése volt az első programpont. Először is kinéztem a turistautak.hu-ról, hogy szerencsére vannak Ságvár környékén jelzett turistautak: alapvetően egy sárga sáv és egy piros kereszt, illetve a sárga sávról leágazó L és barlang jelzések. De milyen papíron létező, magammal vihető térkép tartalmazza vajon ezeket? A Balaton-térképekről már hiányoznak, a Zselic-térképeken meg még nincsenek rajta. Webshopban találtam Somogy megye turistatérképet, ami valószínűleg jó lett volna, de mire ideérne, ha megrendelem... Végül a két fehérvári Alexandra könyvesboltban nyomoztam, és a nagyobbikban eladói segítséggel találtam olyan Balaton és környéke kerékpáros térképet, ami a bicikliutak mellett tartalmazta a turistajelzéseket is, csak nem annyira részletesen, mint a turistatérképek. Örültem neki, megvettem, most már biztos voltam benne, hogy akarok ott terepfutni.

Ságvárra érkezve megmutattam a térképet apukámnak, mutattam, merre mennék a sárga sávon, idő függvényében itt vagy amott fordulnék hazafelé, ilyesmik. Egy Ürümajor nevű hellyel kapcsolatban felhívta a figyelmemet, hogy ott inkább ne keljek át a patakon, inkább az innenső oldalán maradjak, ott is van földút, amin elmehetek addig, amíg a jelzés is visszatér a patakon át. Azért ne keljek át, mert Ürümajorban van vagy öt kutya, akik majd jól rámrontanak.

Ezzel a munícióval indultam el másnap kora délután, ebéd után, amikor a gyerekeket lefektettem aludni. Délelőtt még megkerestem a faluban a jelzéseket, szépen együtt indult a templomtól a piros kereszt és a sárga sáv, én a sárgát választottam, mert ahhoz esett közelebb Ürümajor, gondoltam, legyek túl az elején a félelmetes szakaszon. A temető mellett hamar kiértem a faluból, felkanyarodtam a szőlőhegyre, rátértem az első, a környékre nagyon jellemző löszös mélyútra.

A faluban még sűrű jelek megfogyatkoztak, ahogy elfogytak a villanyoszlopok, itt a löszfalon nem is lehetett volna hova festeni, de egy-egy gyökéren megtaláltam azért, meg letérni se volt hova. Tisztára paráztam, egyrészt, hogy ez nem a nagy, ismert turistaútvonalak egyike, valószínűleg nem fogok emberrel találkozni, mi lesz, ha eltévedek. Másrészt meg, hogy pontosan melyik kanyar után is jön ez az Ürümajor, hol rontanak majd rám a kutyák. Ehelyett a dombra felérve ez várt:

Szép, nem? Hogy mit tudnak rejteni ilyen kis somogyi dombok is :)

Aztán mentem tovább, most lefelé, itt megint sűrűbb jelzések mentén, de egyszer egy Y kanyarban szerintem kétféleképpen volt értelmezhető, hogy merre, én meg inkább az erdőbe mentem, mint kiderült, rosszul tettem, bár szép volt. Amikor rájöttem, visszafordultam és megnéztem az Y másik ágát is. Nemsokára megláttam a rettegett majorságot, fülem-farkam behúzva óvakodtam arrafelé, de láttam kerítést, autót, tehát ember is van ott, viszonylag messze volt, és kutyaugatást nem hallottam, viszont a patak innenső oldalán nem láttam utat, tehát óvatosan bár, de átkeltem, és spuri a másik irányba. Nem jött utánam egy kutya se, pár perc után kiengedtem.

Ekkor hopp, elém ugrott egy sárga L jelzés. A térképemen nem szerepelt, illetve sokkal arrébb, a Börevárnál. Az még nem lehet itt, de az L-ek romokhoz szoktak vezetni, nézzük már meg, mi van itt. Letértem a sárgáról az L-re, bevitt szép kis dombok közé, majd fel az egyikre, egy kis csúcsra.

A fák mögött egy kisebb mező, a túloldalán megint fák, talán az egyiken a jelzést látom halványan? Rom sehol. Nézzük meg: átfutok a mezőn, tényleg ott a jelzés, még mindig az L, átvisz egy kis erdősávon, majd abból kibukkanva kinyílik a végtelen:

A távolban Siófok... Arra gondolok, talán ez mégis a Börevárhoz vezető sárga L, de lehet, hogy ez az út Siófokról jön erre, és én most nem a vár felé, hanem Siófok felé megyek rajta. Mindenesetre megérte megnézni. Visszafordulok, lefutok ott, ahol az előbb feljöttem, és most a dombokat fotózom:

Megtalálom újra a sárga sávot, kicsit azért megkönnyebbülök, most már irány rajta a térkép szerint előre. Mezők, erdősávok váltják egymást, sok a vadkerítés az út mellett, a sárga jelzés jól követhető. Egyszer még útbaigazító táblába is botlok, mutatja, hogy merre hány kilométer Ságvár, a Bújó-lik vagy a Betyár-barlang, ez is olyan megnyugtató.

És végül egy kanyar után beérek az erdőbe, és ott a patak. Itt kell átkelni - erre mondta apukám, hogy jöjjek el eddig a patak másik oldalán, hát a turistaútnak a térképen ábrázolt félcentis eltérése a pataktól a valóságban sokkal több, és volt közben domb, völgy, mélyút, minden. Más a léptéke ennek a kerékpáros térképnek.

Jaba patak

A híd után csak pár méter, és tábla mutatja, hogy húsz méterre ott van a Képesfa. Ez itt Ságvár egyik nevezetessége, egy hatalmas tölgy, festett képpel a törzsén, búcsújáró hely is, turistacélpont, a Löszölő/Tölölő teljesítménytúrák egyik ellenőrzőpontja. Megállok, megcsodálom, elolvasom a fára rögzített ismertetőt.

Itt döntenem kell: megyek tovább a sárgán, és a térkép szerinti nagyobb kört futom, vagy lekanyarodom a sárga kereszt jelzésre, és a kisebbet? Mivel már itt is bő kilenc kilométernél járok, a kerékpáros térkép léptéke alapján nehezebben tudom felmérni, mennyi is van még előttem, óraátállítás után vagyunk és korábban sötétedik, plusz arra is gondolok, hogy Csongor vajon mit fog szólni, ha felébred és nem vagyok otthon - szóval a rövidebbet választom.

Olyan mélyútra térek, amit sűrű erdő vesz körül, és ennek megfelelően mély avar borítja. Úgy csörtetek, hogy most meg azon morfondírozom, hogy ha a vaddisznó csörtet utánam, azt se hallom meg. De nem tudok mást tenni ebben a mély avarban. A löszben pedig szinte élőben lehet követni a víz felszínformáló hatását: ha most esne, itt zúdulna le, és itt mélyítené tovább az árkot:

Felérek a mélyút tetejére, kicsit megállok, és észreveszek egy szajkót. Igazi mátyásmadár a kék tollaival, csak csodálom, még sose láttam ilyet. És mintha nekem állna modellt, illegeti magát egy fa csúcsán, nem is állok ellen neki, próbálom lefotózni.

És ahogy ott állok, és bénázom a telefonom fényképezőjével, a szajkó elrepül, és mielőtt még bosszankodni tudnék, előttem, szinte a közvetlen közelemben előbukkan az erdőből egy, kettő, három szarvas! Egy hatalmas és két kisebb, az elsőn szinte látom az erőlködést, ahogy a meredek partoldalban kapaszkodik felfelé, majd felér az útra, és már szökken is fürgén, utána a két kisebb. Át az úton, fel a dombon az erdőbe, távolabb megállnak, és visszanéznek rám. Én meg szóhoz se jutok, állok és csak nézek, és már el is felejtek mindent, a parát és a csörtetést és mindent, gyönyörű a természet és az erdő, és szarvasokat láttam! És ahogy ocsúdok fel és indulok, két lépés után átvág előttem a negyedik... hát ezért néztek vissza :)

Na jó, menjünk tovább, nemsokára ezen a dombon is felérek, és balra nézve ezt látom:

Na jó, megmutatom közelebbről:

Igen, az ott a Balaton :) És ez már a piros kereszt jelzés, még egyértelműbben és sűrűbben felfestve, mint a sárga, most már teljes nyugalom van a szívemben, hogy nem fogok eltévedni és hazaérek. Úgyhogy futok, megint erdősávok, egy irtás felszántva, most lefelé szinte végig erdők, itt nincs szőlőhegy, mint az elején. Később, már aszfalton, megállok farkasalmát fényképezni

és csak véletlenül veszem észre felnézve, hogy a piros kereszt bevisz egy szűk ösvényre. Megnézem, lemegyek rajta, de egy olyan szemetes, szűk, úttalan vízmosásba visz, hogy nem is értem, mit akar itt, és a fejem fölött, nem messze ugat egy kutya, nem szívesen érnék ki oda, ahol ő vár. Ráadásul lent a vízmosásban elfogy a jelzés is. Én inkább visszamegyek az aszfaltútra erre a néhány utolsó kilométerre, és hamarosan meglátom a völgyben a falut:

Innen már tényleg nem tart soká leérni, már látom a temetőt, még egy domb, még egy domb, és kibukkan a templomtorony. Közben az erdőszélen megtudom, hogy nem is lett volna szabad ott lennem, mert folyamatosan vadásszák, napnyugta előtt három órától napkelte után három óráig nem szabad az erdőben tartózkodni, ami így október legvégén nagyjából két órát jelent dél körül a túrázásra. Mindenesetre nem néztek türkizkék vadnak :)

Magamban kinevezem a templomot célnak, hiszen itt találtam meg az első jelzést, innen egy hazaséta jó kis levezetés lesz, és Pétert is fel akarom hívni közben. Tehát készítek egy célfotót az árnyékomról, és hazasétálok.

Meglepően szép túra volt ezeken a nagyközönség előtt elég ismeretlen dombokon, úgyhogy bátran javaslom másoknak is. Kár, hogy a Löszölő/Tökölő túrák a legforróbb nyárban vannak, de egyszer csakazértis lefutom azokat is! :)

Táv: 15.25 km     Idő: 2:13:19    Szintemelkedés: kb. 170 méter

Ismétlés, most már társaságban :)

Talán nem is emlegettem még ezen a blogon - meg a másikon se - hogy néhány hete csütörtökönként, ha sikerül úgy összehozni az estét, Polgárdiba megyek csapatban futni a DK lányokkal. A főszervező és az egész lelke Szilvi, aki amikor meghallotta, hogy én terepen is futkározom, nagyon lelkes lett, és mondta, hogy szeretne ő is eljönni velem egyszer. Megegyeztünk, hogy a Mecsek Trailig nem, addig keresem az útvonalat, ami se túl hosszú, se túl rövid, nem túl nehéz benne a szintemelkedés, de mindenképpen nagyon szép, hogy kedvet csináljon a terepfutáshoz. A legutóbbi futásomnál, szerdán, már tudtam, hogy megvan: a Gaja-szurdokot fogom ajánlani, de kicsit korábbról indulva, hogy többet lássunk a fehérvárcsurgói tóból, és Bodajkon befejezve - azt a kb. 5 km, napnak kitett, forgalmas és nagyrészt emelkedő aszfaltot Csókakőig most kihagynánk.

Sajnos más nem tudott jönni a lányok közül, de Szilvivel sikerült megbeszélni vasárnapra, ráadásul, mivel Marci nem volt itthon, elfértünk az autóban is öten, úgyhogy reggel mentünk Szilviért Polgárdiba, és onnan indultunk. Most nem volt fontos pecséttől pecsétig és végig a kék túrán menni, úgyhogy Péter a gúttamási bekötőút mellett tett ki egy földút leágazásánál, közvetlenül a tóparton. Köd volt, álmosan készülődő horgászok között kezdtünk futni skóciai hangulatban:

Tó a ködben

Egy-két kilométer ment közvetlen a parti földúton, aztán kicsit eltávolodva a tótól erdőbe értünk, és találkoztunk a piros jelzéssel. Nem sokkal később összeértünk a kékkel is, innen már olyan úton jártunk, ami nekem ismerős volt. Felértünk a Becsali kocsmához, aztán a víztározó gátjára, vadkacsákat néztünk a ködben. Induláskor 13 fok volt és kicsit vacogott a fogam ebben az időjárásban, de mostanáig bemelegedtem, és örültem, hogy a rövidebb nadrágot, rövidujjú pólót választottam, ha kisüt a nap, nagyon meleg lesz, ez látszott. 

Kiértünk a nyaralókhoz, és kereszteztük azt a műutat, amin a múltkor egész a Gaja-szurdokig mentem, mert a térképemen teljesen máshol ment a jelzés. Most aktuális térkép volt nálam, úgyhogy könnyen megtaláltuk: a helyes út a szőlőhegyen keresztül vezet, egy kedves szőlősgazda meg is kínált egy pohár borral, hogy jobban bírjuk :) Én örültem, hogy így tényleg, hivatalosan is a kék túra megfelelő szakaszát teljesítem, bár szerintem távban nem különbözik a műúttól, és szintemelkedésben sem nagyon. Amiben viszont különbözik, az az, hogy egyszer el kellett kergetnem négy (!) kutyát, szegény Szilvinek kutyafóbiája van, de nem vicc, komolyan, ezért nem fut egyedül. Nem voltak veszélyesek, könnyen elzavartam őket, de Szilvinek meg kellett nyugodnia, csak fokozatosan indultunk be újra. 

Hamarosan beértünk az erdőbe, fel egy fenyős dombra, ahol sikeresen bemutattam a terepfutás szépségeit egy eséssel, semmi bajom nem lett, mentünk tovább. A dombtetőn van egy kilátópont, szép időben gyönyörűen látszik a tó, most pedig ez:

Azért így is szép :)

A dombról lefelé meredek ösvény következett, nem futós, okosan lejövős:

Szilvi lefelé a kék úton

Aztán kiértünk arra a műútra, amin a múltkor én futottam, de most csak néhány métert tettünk meg rajta, és már be is értünk a Gaja-völgyi Tájcentrumba. Itt megkértem szépen a Napot, hogy most már a kedvünkért legyen szíves, süssön ki, és így is lett :) Úgyhogy ilyen fotók készültek a Gaja-szurdokban:

Szilvi a kis tónál

Szurdok

A copfos fotóz

Kiérve a szurdokból, jött a sziklás emelkedő, ami felvezet a tetejére. Hát, ez kemény, megint nem futós, de megéri :)

Ilyenen kell felmászni

Szilvi felfelé

Felért :)

Az iménti sziklák fentről

Timi a szurdok szélén

Itt már túlvoltunk a nehezén: a táv nagy részén és a komolyabb emelkedőkön is. Néhány vadkerítés létrás megmászása következett, és a szép, ápolt vadaskert, aztán kiértünk a tölgyerdőből, és elénk tárult a rég várt látvány, a Móri-árok és szemben a Vértes, alattunk Bodajk, kicsit távolabb Mór. Hálás voltam a napsütésnek, hogy ezt láthattuk, sűrűbb párában nem mutatott volna semmit:

Innen már csak leereszkedtünk a sípályán, be Bodajkra, ahol a játszótér mellett integetett a családom :) aztán autóval is megelőztek, és a cukrászdánál találkoztunk, itt készült a célfotó is:

Elfogyasztottuk a jutalomsütit, jutalomsört - ezt korábban megbeszéltük Szilvivel, hogy ha együtt terepfutunk, a végén megérdemlünk majd egy sört :) és megismerkedtünk egy társasággal, akik Pétert kérték meg, hogy készítsen róluk közös fotót. Egyikük Minnesotában olvasott a kék túráról, és eljött Magyarországra, hogy végigcsinálja! Hatalmas hátizsákkal, sátorral, ahogy azt kell. Írottkőtől indult, most még két túrája van vissza, elmegy Szárligetig, aztán Budapesten pihen egy kicsit, majd hazamegy, és később visszatér, hogy bejárja a másik felét is. Olyan jó volt egy ilyen emberrel találkozni! Itt a blogja: http://www.cricketstales.blogspot.hu/, amennyire eddig beleolvastam, úgy tűnik, jó hírünket kelti a világban. Azt hiszem, ő is örült nekünk, Írottkő óta először beszélhetett angolul valakivel, és amikor mondta, hogy térkép nélkül jött eddig, odaadtuk neki a hátralévő szakaszra a kéktúra-térképünket. 

Nagyon kellemes, élvezetes túra volt, direkt jó volt, hogy akadt benne szép idő és köd is, az erdő gyönyörű volt, és öröm volt valakinek megmutatni, és egy újabb rajongót szerezni a terepfutás számára :)

Ja, és amint talán észrevehető, direkt erre a futásra megvettem végre a telefont, ami tud fotózni és megy rajta a runkeeper, úgyhogy végre teljesen saját fotókat mutathatok - és néhányat Szilvitől :)

Gúttamási-Bodajk, 12.77 km, 289 m szint, 1:51:46

Húgomnak - a Bakonyból a Vértesbe

1985-ben, amikor ezen a napon még nemigen volt javallott ünnepelni, nálunk olyasmi történt, ami mindenféle történelmi eseménytől függetlenül megteremtette az alkalmat, hogy ünnepeljünk, és ezt ezentúl minden évben megtegyük. Született egy kishúgom. Ilyen esemény se azelőtt, se azután nem történt velem, úgyhogy a mai futás Áginak szólt.

Őszinte örömömre Péter dobta fel tegnap este, hogy akkor hova megyünk ma, lévén szabadnap. Nekem egyelőre eszembe se jutott a múltkori sukorói hosszú futás után, de kapva kaptam az alkalmon. Több lehetséges túra merült fel, a kék túrát akartam valahol folytatni, de nem nagyon hosszú és kemény terepen, azért valamennyire okosnak kellett lenni így, hogy még csak két nap telt el életem leghosszabbja óta. Végül Fehérvárcsurgóra mentünk, és megkerestük a Becsali kocsmát, ahol a csurgói kék pecsét található, és ahol néhány hete abbahagytam a túrát. Itt tett ki Péter, a gyerekek aludtak az autóban, én pedig nekivágtam az útnak.

Mivel általában nem előző este szoktuk eldönteni, hogy megyünk terepfutni, most kicsit kapkodós, felkészületlen voltam. A pulzusmérő öve rajtam volt, az óra otthon maradt. De a kulacsos öv ennivalóval, innivalóval és a térkép megvolt, úgyhogy gond nem lehet, legfeljebb most nem mérek pulzust. Ehhez az úthoz ideális esetben jó, ha van Bakony- és Vértes-térkép is, de megnéztem itthon előre, hogy a Bakonyból milyen pici rész az, ami a Vértes-térképemről hiányzik, és úgy döntöttem, nem viszek kettőt, csak nem azon a kis szakaszon fogok eltévedni.

Nem is tévedtem el, viszont a Vértes-térkép sajnos elavult, legalábbis a kék útvonal első néhány kilométere tekintetében. Ezen a fehérvárcsurgói tó nyugati oldalán ér be a kék, a valóságban és a Bakony-térképen meg a keletin, és megkerüli a tó nagy részét. Én az utóbbi szerint indultam, követtem a jelzést, a térképemen meg kinéztem azt a pontot, ahol már egybevág a régi és az új kék. A két térkép közti kimaradt szakaszon nem tudtam, merre megy, úgyhogy a víztározó gátja után pár kilométert aszfalton futottam, de ez is szép, erdős rész volt. Nem is kerestem, lemegy-e róla az új kék jelzés, a tó felé biztosan nem, hiszen onnan jövök, a másik oldalon meg egy fasor mögött házak voltak, gondoltam, ha ott megy, annyira itt is szép.

Aztán egyszer csak megjelent néhány fán a kék jelzés, összeértünk, pár méterrel később átkeltünk a Gaján, és jobbra bevettük magunkat a Gaja-szurdokba. Itt esett le, hogy hát itt már voltunk, csak akkor még nem figyeltem a kék túrát... Ez a Gaja-völgyi Tájcentrum, az elején tisztással, kis duzzasztott tóval, büfével és játszótérrel, ahová ezen a kivételesen meleg októberi szabadnapon szó szerint tömegek zarándokoltak. A kék jelzés és a tájcentrum tanösvénye átvezet a szurdokon, eddig már nem mentünk el azon a bő egy évvel ezelőtti kiránduláson, úgyhogy számomra új a látvány, és gyönyörű. Az őszi erdőben kanyarog a Gaja, tényleg természetfotósok albumába kívánkozik a táj. Sziklák, kidőlt fatörzsek, vadregény.

Tavaszi kép, Ádám-Éva fa, forrás: http://gulyasattila.hu/kektura/gant-felsokincses/25-adam-eva-fa.jpg

Nekem már a tájcentrum elején kellett volna pisilnem, megörültem a büfének, de sajnos százasért lehetett volna, az meg nem volt nálam. Sebaj, majd keresek alkalmas helyet. A Gaja-szurdok erre nem felelt meg, sok volt a kiránduló, majd később. Ettől eltekintve gyönyörködve futottam át a szurdokon, a végében pedig élesen balra, kicsit visszafelé fordul a jelzés, és egy kis amatőr sziklamászással felvisz a szurdok tetejére, hogy innen is megcsodálhassam a völgyet és az eddig alulról látott sziklákat. Gyönyörű.

Szurdok felülről, forrás: http://gulyasattila.hu/kektura/gant-felsokincses/24-gaja-szurdok.jpg

Tovább egy szűk ösvény visz, kicsit fúj a szél, ami nagyon jó, mert amúgy rettentő meleg van, érzem is, nagyon izzadok és sokat iszom, bár ebben az előbb vázolt probléma kicsit gátol. Vissza az erdőbe, át egy vadkerítésen, a túra összesen négy létrán vezet át, részben a fehérvárcsurgói vadaskerten, ami egy gyönyörű tölgyeserdő amúgy.  Elnézést, ha túl sokszor használom a "gyönyörű" szót...

Végül kiérek az erdőből, és eláll a szavam (nem mintha eddig beszélgettem volna magammal). Szemem előtt kinyílik a Móri-árok, szárnyal a tekintet, ameddig ellát, és szemben beleütközik a Vértesbe, ott van Csókakő vára és a vörös sziklamászó fal. Alattam Bodajk, távolabb Mór is látszik. Fantasztikus a kilátás. (és nem találok olyan képet, ami azt mutatná, amit én láttam, kell már végre egy fényképezős telefon!) A Bakony - Móri árok - Vértes jellegzetes vonala Fehérvárról is látszik, sőt tiszta időben a mi ablakunkból is, de ez így monumentális, és benne lenni az otthonról látott kép közepében hatalmas élmény.

És mégis találtam, forrás: http://gulyasattila.hu/kektura/gant-felsokincses/22-bodajk-kektura.jpg

Bodajkra a sípályán vezet lefelé az út, a kék jelzés ott van a sífelvonó egyik oszlopán :) Aztán a városban is szépen kísér a villanyoszlopokon, nem lehet eltéveszteni. Csak bár a város szép és kedves, az említett problémám még nem oldódott meg, viszont a vizem majdnem elfogyott, egy kék kútból újratöltöm. És innentől aszfalt, napsütés és meleg, meg kellett, hogy érje az eddigi csodaszép útvonal, mert most jön a szenvedés.

Tűző napon futok kifelé a városból, enyhe lejtő vagy sík terep, és mégsem könnyebb, mint eddig, biztos vagyok benne, hogy a meleg miatt. Vagy nem volt elég a két nap pihenő a 28 km után, vagy nem jól ettem előtte... Mindegy, még jól vagyok, futok, csak hát nem tetszik a viszonylag forgalmas bekötőút, meg az, hogy ki kell menni a 81-es útra. A közös Bodajk-Csókakő vasúti megállónál megszerzem az első pecsétet. Iszom, mint a kacsa. Messzebb tekintve a Móri-árok szép, de a szántóföldeken nemigen lett volna értelme átvezetni a kék túrát, gondolom ezért halad a legrövidebb úton Bodajk és Csókakő között. A 81-esen már szenvedek, szerencsére alig több, mint 200 méter, de megfordul a fejemben, hogy felhívom Pétert, jöjjenek elém, nem akarok már futni. A csókakői bekötőúton sms-t ír, hogy hol vagyok, válaszul felhívom és tényleg mondom is neki. Régi trükkel él, azt mondja, á, nem jön, a gyerekek jól elvannak a játszótéren, hosszú az emelkedő, ne adjam fel. (Ismer, ezt csinálta biciklitúrán is, és utólag mindig hálás vagyok neki, hogy nem segít hozzá a feladáshoz.)

De azért most tényleg jól jönne. Időnként be-becsukom a szemem, tényleg kivagyok. Megtörlöm a homlokom, meglepődök, milyen poros, aztán rájövök, hogy ez só. Ilyen mértékű sókiválással még nem találkoztam - persze nem is futottam ilyen melegben hosszabbat vagy terepet. Talán kéne ennem valami sósat, és akkor jobban lennék? Abszolút nem kívánom. Lehet, hogy előre kellett volna feltöltekeznem vele.

Végre a bekötőút mellett egy fasorban sikerül elintéznem a régóta cipelt problémát, innentől még többet iszom és Csókakőn kulacsot is töltök. A Csókakő táblát homályosan látom, úgy érzem, közel vagyok az ájuláshoz, pedig azért biztos nem... de nagyon le tudnék most ülni a fűbe, hátrahajtani a fejem, becsukni a szemem... A faluban rémlik, hogy valamelyik kocsmában adnak pecsétet, meg is találom, kapok hivatalosat és szép őzikéset is. Minden ilyen apróság erőt ad. Kicsit később mosakszom, ez is nagyon jólesik. Talán már nem ájulok el. Meredek, meredek, meredek a vár felé, a nap meg csak süt. De már nem lehet messze. A lábaim mennének, semmi bajuk, a fejem nem viszi őket. Sört, fagyit, kávét akarok. Le akarok ülni...

A vár alatti parkoló tele, hol a játszótér, hol a családom...? Itt jönnek... puszi, nyakbaugrás, én ugrom a nyakba, az enyémbe ne ugorjon senki, mert felborulok. Kis játékkunyhó elé ülök a fűbe, hátradőlök, neki a ferde tetejének, behunyom a szemem, most jó. Egyik futásom végén se voltam még ennyire kész, soha. 

Kedves Húgom - ez a futás kicsit olyan volt, mint Te. Hirtelen, lökött, kicsit hűbelebalázs, de gyönyörű, nagyon szerethető és elég kemény. Fogadd szeretettel, boldog születésnapot :)

Nagyjábóli adatok: 15.07 km, két óra. Máskor majd pontosabban mérek :)

Mecsek Trail

A verseny, ami úgy kezdődik, hogy fel kell futni a Zengőre... Nekem kemény kihívás volt. Még nagyon az élmény hatása alatt állok, megpróbálom összeszedni a gondolataimat.

A felkészülés

A versenyig vezető terepedzésekről olvashattatok itt a blogon. Szeptember elsejétől csak egy hétvége volt, amin nem terepfutottam, 14-én versenyeztem a Baradla Trailen, és akkor néztem ki a Mecseket következő versenynek. Pár nap vacillálás után neveztem, így aztán a további vasárnapok ennek jegyében teltek. A terepedzéseken felül voltak még természetesen szokásos aszfaltfutások, meg focipályán körbe-körbe futás a polgárdi lányokkal, itthon meg torna, egyszer zumba is.

Az utolsó hét kicsit gyengébbre sikerült, mint akartam, hétfőn futottam, kedden pihentem, szerdán tornáztam, eddig jó - és csütörtökön kimaradt a futás. Pedig péntekre és szombatra pihenőnapot terveztem, de így valamit kellett tenni, futni már nem mentem el, szombaton tornáztam egy kellemes, nem túl erőset, jógára emlékeztetőt. Nem izgultam, szombaton kezdett elkapni a versenyláz, hogy én? ott? edzett, sokat próbált terepfutókkal? A terepfutás.hu és az ezzel kapcsolatos facebook oldalak olyanok, mintha egy nagy család  írná őket, megy a viccelődés, ugratás, mindenki ismer mindenkit... Én még nem. Második terepversenyem, de aszfalton se voltam még sokat. Itt voltak, akiknek terepen az első volt, de összfutásban szerintem mindenkinek sokkal nagyobb rutinja volt nálam.

Verseny előtt

Hogy erőt merítsek, kipingáltam magam harci díszekkel. Na nem az arcomra festettem színes csíkokat, viszont a körmöm sose volt még ilyen:

Aztán jött a többi csajos felkészüléstámogató elem, úgymint hosszú, forró, lazító fürdő, hajmosás, kényeztetés. Átgondolt vacsora, desszertnek némi fagyi. Összepakolás, ébresztő beállítása nagyon koránra.

A verseny napja 

Reggel sűrű ködre ébredünk. A reggeli még átgondoltabb, mint a vacsora - sonka, paradicsom, uborka, szénhidrátnak meg egy kakaós csiga. Futóruha, bepakolás, az utolsó az, hogy a gyerekeket ébresztjük és félálomban öltöztetjük. Én nagyon bízom az időjárásjelentésben, ami napsütést és 23 fokot ígért mára, 3/4-es nadrágot és rövidujjú futópólót vettem fel. Indulunk, legalább két óra az út. Vagy Szekszárdig alig látunk a ködtől, aztán lassan kezd felszállni, és kibontakoznak először a tolnai dombok, később, távolabb a Mecsek. Mire Pécsváradra érünk, már gyönyörű az idő. A készülődő embereket látva érzem, hogy nem múlt el a tegnapi parám... Péter biztat: ez egy szép hegyi, erdei futás lesz, ha egyedül lennék itt, akkor is lefutnám, nem? Ne törődjek az emberekkel, csak fussak. Igen ám, de itt az a cél, hogy három óra alatt lefussam... Ha a parát kivonom belőle, akkor úgy becsülöm, épp valahol szintidő körül reális lennem, mint a Baradlán, ahol a kétórás szintidőhöz képest két óra két percet futottam.

Tornázom, ugrándozok, mindenféle bemelegítésfélével próbálkozom. Regőtől kapok egy szál virágot, beteszem az övembe, jön velem. Közben elrajtol a hosszú táv mezőnye  - én úgy érzem, igen komoly szépítés a mi távunkat rövidnek nevezni - drukkolok a rajt mellett.

A hosszútáv rajtjában a Regőtől kapott pitypanggal

Még félóra a mi rajtunkig, nagyon kevesen vagyunk. Tényleg családias az egész, összesen 74-en neveztek, végül nem mindenki tudott eljönni, és ennek a nagy része a hosszabb távon indul. A röviden, mint utólag megtudom, összesen huszonöten vagyunk. Átveszem a rajtcsomagot, egy pillanatig azon izgulok, hogy legyen a számomban egyes, eddig mindig volt, jó ómen... és igen, 108-as. Na de rajtolni kéne, jajj. Parapara. Mindegy, hát lefutom így vagy úgy, biztosan szép lesz, ha meg nem jön össze a három óra, hát legfeljebb nem kapok oklevelet. Pedig nagyon szép az az oklevél... a poszt első képét onnan loptam, az lesz rajta, ha minden igaz.

Visszaszámlálás, tíz, kilenc, nyolc... és futok, a kocka el van vetve, most már be is fejezem, amit elkezdtem.

Rajt!

A verseny

Pécsvárad azonnal komolyan belekezd, végig emelkedik a városi szakasz. Máskor ilyen emelkedőbe már belesétálnék, főleg, ha nem tudom, hol a vége - mint később kiderül, a Zengőn - de itt még együtt a csapat, és senki se sétál, hát én sem. Elhatározom, hogy amikor csak bírom, futni fogok, nem számít, hogy magas a pulzus, vagy nehéz éppen, ha a lábbal és tüdővel bírom, futni fogok. Azért ahogy elhagyjuk a várost, és kiérünk a terepre, hamarosan belesétálok, csak pár lépést, aztán megint futok, megint sétálok... A rajtban kaptunk egy szuper térképvázlatot, rajta az útvonal turistajelzésekkel, ellenőrzőpontokkal, azok távolságával, magassági pontokkal... Memorizáltam is, de útközben is többször elővettem. Most a sárga jelzésen haladunk, és ez így is lesz sokáig, de ha nem lenne egyértelmű, piros-fehér szalagok és rózsaszín sprayvel fújt pöttyök, nyilak is jelzik a haladás irányát.

Itiner

Előttem három-négy futó, egy narancssárga, egy rózsaszín, egy kék, mint én, és egy fekete. Szeretnék közelebb kerülni hozzájuk, de nagyjából ugyanazt a tempót tarthatjuk szerintem. De legalább az jó, hogy látom őket, tudom őket követni. Nagyon szép, sűrű, fiatal erdőben haladunk, és meglátom az első illatos hunyort is (fülemben az "...És még egymillió lépés" botanikusának hangja magyaráz a Mecsek növényvilágáról...) és gondolkodom, mi is volt a másik jellemző növény? A bánáti bazsarózsát tudom, olyat most nem fogok látni, de volt még egy.

A Zengő megtréfál, nemegyszer hiszem azt, hogy már nagyon közel a csúcs, ugyanis tisztul az erdő, a fejem felett már az eget látom, talán balra van még egy magasabb pont, mint ahol én futok... Igen, balra kanyarodik az út, és ez még nem a csúcsra visz, itt már látszik, hogy van még magasabb pont is. Azt hiszem, ezt hívják Zengő-nyeregnek, szépen hullámvasutazik, de azért közben folyamatosan emelkedik. A többedik ilyen becsapás után tanösvény-tábla jelzi, hogy a Zengő-csúcs következik, és innen meredek, köves kaptató vezet most már tényleg a legmagasabbra. Itt már hatalmas bükkfák állnak, és a csúcs előtt nem sokkal, egy tisztább részen ilyen kilátással örvendeztet meg a Mecsek:

Fotó: Lukács Béla, facebook

 

A csúcs előtti utolsó métereken azzal a gondolattal kacérkodom, hogy felmegyek a kilátóba. Sose voltam még a Zengőn, ki tudja, mikor jutok ide legközelebb, nehogymár kihagyjam... Aztán mégis úgy döntök, nem mászom fel. Geodéziai torony vár, betonépület vaslépcsőkkel, valahogy veszélyesnek érzem, nem is tudom, ha fa kilátó lenne és látnám lentről a lépcsőket... de így nem kockáztatok, megérintem a torony ajtaját mint magassági pontot, és indulok is tovább. Még megnézem az órámat, 50 perc körül értem fel, de fogalmam sincs, hány kilométer a rajttól a Zengő.

Lokátor nem, bazsarózsa igen! :)

Közben még azon is gondolkodom, de jó, hogy nem lett itt lokátor! A fél erdőt letarolták volna miatta. Múltkor a Kőris-hegyen meg nem zavart a radar - mondjuk az sokkal kisebb, barátságosabb polgári repülési radar. Jó ez így. De most irány a lefelé - meredek, nem igazán futható ösvény, fáról fára lendülök, mint egy Tarzan, azért igyekszem gyors lenni. Zavarabaejt, hogy a csúcsig látott rózsaszín, kék és narancssárga futótársan eltűntek előlem, mintha sosem lettek volna... de biztosan jó útvonalon vagyok, látom a turistajelzést és a szalagokat, pöttyöket is. Aztán egyenesebb terepre érek a meredek hegyoldalból, szép, füves ösvényre, gombák mindenhol, és most, hogy nem olyan sűrű az erdő, kezdődik a sáros szakasz. Látom az előttem futók nyomait, csúszkáltak rendesen. Én egyetlenegyszer csúszom meg, akkor is csak picit, örülök nagyon a terepcipőmnek. 

Tudom, hogy közel Püspökszentlászló, az első frissítőpont. Ott már voltam, némi nosztalgia is van bennem, akkor láttam először a Zengőt, amikor a püspökszentlászlói arborétumot takarítottam társadalmi munkában :) Szóval közvetlen a hegy aljában van, már biztosan nincs messze. Távolból mintha kereplőt hallanék, de biztos hallucinálok, mert az nem lehet. Repülnek a sárba ragadt falevelek a cípőmről, ahogy lépek. Aztán jó pár méter sárdagasztás után kiderül, hogy de, lehet, mert nekem is kerepelnek, ott állnak sárga kabátban, és engem várnak! Mosolyognak és nagyon kedvesek. 

Még nem írtam az időmérésről, ami itt egy úgynevezett dugókával történik, a rajt előtt az ujjunkra kellett erősíteni egy kis kütyüt, azzal futunk, a frissítőpontokon és a célban pedig be kell dugni egy kis leolvasóba, pittyeg és ezzel rögzíti az időt. Ez jó, ezen lehet élcelődni is... A frissítőpontban zavarba hoz a mosolygós társaság és a bőséges kínálat, ilyet még nem is láttam, nem mintha olyan sok versenyen lettem volna már, de gyümölcs, sós és édes ennivalók, olívabogyó, aszalt gyümölcs, végig se tudom nézni... Megtöltik a kulacsomat, iszom, újratöltik, kezdenék csevegni, meg panaszkodni, hogy eltűntek az előttem lévők, mire hátba veregetnek és biztatnak, hogy jó vagyok, fussak, induljak, itt jobbra át és hajrá. Még kezembe nyomnak egy almaszeletet, egy nápolyit. (Ma tudtam meg a facebookon, hogy a kedves vízpótló, etető, továbbnoszogató önkéntes Béla volt, akitől a fenti kilátás képét is csentem :) )

Megint egy keményebb emelkedő jön, ezt mondták is, meg hogy utána egy kellemes hullámvasút - ez jó, de kicsit megijedtem tőle, mert az egész Baradla Trailre ezt mondták, és hát azt én nem pont úgy éltem meg. Vajon mennyivel vagyok edzettebb...?

Olyan 1:15 körül lehettem az első ponton, mármint ennyivel az indulás után. Az emelkedőbe belegyalogoltam, közben megettem a kezembe nyomott almaszeletet, és ha már úgyis gyalogolok, megnéztem a térképet. Nem hiszek a szememnek, a pont 8.9 km-nél volt, túl a féltávon! Hát akkor a magamtól elvárthoz képest nagyon jó a részidőm! Ez feldob, lelkesen kaptatok felfelé, elhagyom a Diós-kút szépen kiépített forrását. Aztán felérek egy nyeregbe, a térkép szerint Hárs-tető, elhagyom a sárga jelzést és zöldre váltok, ez egy szélesebb erdei út, hol jól futható, hol sáros, itt nagyon jó, egyenletes tempót futok, úgy érzem. Mindenhol illatos hunyor, megint gondolkodom a másik növény nevén, és amikor beugrik, hogy szúrós csodabogyó, már meg is látom mindenütt a fák alatt, még piros bogyót is látok rajta. Azt számolgatom, hogy az útvonal két frissítőpontja csak három kilométerre esik egymástól, tehát elég hamar el kell érnem a következőre, onnan meg már csak bő öt kilométer a cél! Aztán a gyors, egyenletes futásnak megjön a böjtje, szúrni kezd az oldalam, bekapok egy szőlőcukrot. Számban olvadozó cukorral érem el a szép erdei úton a Réka-kunyhó tisztását, ahol megint biztatnak és fotóznak a sárga kabátos önkéntesek, leolvassuk a dugókámat, kedvesen invitálnak a kunyhóba enni-inni, a kínálat ugyanolyan fantasztikusan bőséges, iszom, bekapok egy darabka banánt, viszek magammal egy kocka csokit.

Az utolsó szakasz igazán viccesen kezdődik, mert a szám egyik oldalában még a szőlőcukor olvadozik, a másikban a kocka csoki, és közben a számon veszem a levegőt... Jó, hogy nem lát senki, de azért annak nagyon örülnék, ha én látnék valakit. A Zengő-csúcs óta nem láttam magam előtt futót, de egy szakaszon közös volt az utunk a hosszabb távot választókkal, néha szembejöttek páran piros rajtszámmal. Most meglátok egy szürke futóruhás gyaloglót, utol is érem, mondja, hogy ő bizony nagyon eltévedt, maga se tudja, hol, hosszútávon indult, és átkeveredett a rövidre. Ő már besétál, kicsit csüggedt. Én futok, itt erős a sár, látszik, hogy az előttem futók is útpadkán, fűben haladtak. Alattam szép patakvölgy, mellettem hatalmas fenyők, érdekes, csak itt látok fenyőt, a patakmeder felém eső oldalán egy-két sorban, mintha úgy ültették volna. Kiérek egy műútra, megszabadulok némi sártól, majdnem tovább megyek rossz irányba, mert olyan könnyű lenne egyszerűen bekocogni ezen a műúton Pécsváradra. De a rózsaszín festék más irányba terel, és a mögöttem gyalogló pályatárs is megerősít. Áttérünk a piros kereszt jelzésre, szép erdő, kis emelkedő, kis lejtő - most bejött a hullámvasút, ez tényleg az, ezt én is annak nevezném, és tényleg kellemes. 

Aztán majdnem eltévedek én is. Zárul a kör, visszaérünk oda, ahol felmentünk a Zengőre, de először nem ismerem meg, hogy itt már jártam, és az is megzavar, hogy jönnek szembe. Azt gondolom, a hosszabb táv biztos szemből jön erre, nekünk meg még fel kell mennünk oda, ahonnan ők jönnek. De pár lépés után szembejönnek rövidtávosok is, ők mondják, hogy az tévút, felmegy újra a Zengőre, ők vagy egy kilométert is mentek rajta felfelé. Ez az egyetlen pont, ahol félrevezető a jelzés, kinn vannak még a reggel a hegyre segítő szalagok - most újra felvinnének a hegyre. De le a kalappal a szervezés, a kijelölés előtt, mert mindenhol máshol egyértelmű a jelzés, és itt se ugrott be mindenki. Nekem szerencsém volt, a visszafordulókkal vágok neki most már a lefelé tartó útnak, és néhány kanyar után már megismerem, hogy erre jártam reggel.

Kicsit elszabadulnak a lovak, úgy rongyolok lefelé a hegyről, ahogy tudom, hogy lejtőn nem kéne, de olyan jó, végre lejtőn... aztán azért összeszedem az eszem és megfékezem magam. Ma, itthon érzem is, hogy kicsit meg is húztam a jobb térdhajlatomat, talán épp itt. Okosabb tempóban futok tovább lefelé, most már olyan sok a lejtő, hogy szinte örülök, ha egy pici domb jön. Megint abban a szép fiatal, sűrű erdőben futok, amiben reggel felfelé, aztán ritkul, már inkább csak bokrok kísérnek, aztán füves ösvény, és meglátom az első házat.

Végre a városban vagyok! Már csak a sportcsarnokig kell eljutni, de miért van ilyen messze...? Reggel közelebb volt, esküszöm. Fáradok, és a figyelmem is lankad, azokat a rózsaszín nyilakat, amik reggel egyértelműen vezettek, most alig veszem észre. Nagyon hosszú a lejtő, nagyon meredek ez a város, nem is hiszem, hogy reggel ezen futottam felfelé...? Balkanyar, picit emelkedő utca, megkönnyebbülök. Keresem az épületeket, a pontokat, amiket megismerhetnék reggelről, egy park végre ismerős, de ha nem kerepelnének a közelben, nem látnám meg, hol kell a célba kanyarodni. A cél előtti parkolóban pedig integet, kiabál a családom :) Regő fut velem picit, de engem elvisz a lendület, be kell futnom a célba, lehagyom szegényt... Végre ott a cél, Csanya tartja a leolvasót, a szpíker bemond, én pedig át se lépem a célvonalat, futok vissza Regőhöz... Már nem találom őket, elmentek a másik irányba, tehát megint megfordulok, vissza a sportcsarnokba, ha már ott vagyok, leadom a dugókát, látom, hogy kerítés van mellette, itt nem tudnak átjönni, tehát újra vissza a rajt/cél felé, kerülöm én is a sportcsarnokot, megtalálom őket, és végre-végre, harmadszorra befutok Regővel együtt :)

16.9 km, 745 méter szintemelkedés, 2:29:43. Nagyjából félórával jobb, mint amit reggel elképzeltem magamról. Mecsek Trail, köszönöm szépen!

És a célban meleg zuhany és meleg étel vár, Regő jön velem, vigyáznak rá, amíg lezuhanyozok, kap egy zacskó mandulát, azt ropogtatja, amíg én ebédelek, aztán szaladgál a sportcsarnokban. Péter kint van az autóban alvó Csongorral, én beszélgetek a futótársakkal, próbálom magam családtagnak érezni, de egyelőre inkább nagyon mazsolának érzem, mindenki százszor tapasztaltabb, mint én. Büszkén mondom egy csinos szőke lánynak, hogy 2:30 körül futottam a rövidebb távon - akkor még nem tudtam a pontos időmet - később kiderül, hogy ő a hosszú táv női nyertese, és 2:50 alatt futotta a hosszút! Hát, van hova fejlődni. De itt vagyok. És nagyon szép volt.

(Az első fotó a terepfutás.hu-tól, a kilátós pedig Ruzsa Alexandertől származik a facebookról.)

Bakonyerdő

A mai futás volt az utolsó terepedzés a verseny előtt, és azt kell mondjam, okosan építettük fel a futásokat: volt a Bakonynána-Jásd-Kisgyón, kb. olyan távon, mint a verseny lesz, de kevesebb szintemelkedéssel. Aztán jött a Kisgyón-Fehérvárcsurgó, jóval hosszabb távon, de még mindig kevesebb szinttel. Ma pedig a múlt hetinél rövidebbet, de a versenynél hosszabbat, és minden eddiginél nagyobb szintemelkedésűt futottam :)

Ideális kirándulóidő volt, eleinte nem bántam volna, ha egy kicsit kisüt a nap, aztán amikor kisütött, már sok is volt. Már az autóút is csodálatos Bakonybélig, egészen alpesi az erdők, rétek, kis falvak váltakozó látványa. A Vadszőlő fogadót könnyen megtaláltuk, a nagyon kedves vendéglátó házaspárnál beszereztem az első pecsétet, térképeket is vettünk, bemelegítettem és indulás. Körülbelül az első öt percben fáztam, mindig rájövök, hogy nem kell a napsütést várni, meleg lesz, ha futok.

Bakonybél. Forrás: http://www.gerencefogado.hu/site/?f=121&p=291

Az első néhány kilométert aszfaltozott hegyikerékpár-útvonalon kell megtenni - szembe is jött egy csapat biciklis - aztán balra leválik a kék jelzés, és keskeny erdei ösvényen megkezdem a kapaszkodást felfelé. Itt sütött ki a nap, örültem, sokkal szebb lett tőle az erdő, pedig anélkül sem csúnya! Ezen a túrán igazán nem panaszkodhattam, hogy nem látok elég erdőt. Eleinte tölgyes, gyertyános és nyilván kőrises erdőben haladtam felfelé, csak sajnos ez utóbbi fát nem ismerem fel biztosan. A meredek ösvény lassan kiszélesedik és egyenesebb is lesz, és a bükkerdő határán ilyen gyönyörű kapun lépek át:

Forrás: http://www.panoramio.com/photo/51580050?source=wapi&referrer=kh.google.com

Aztán felfelé, hát ide vissza kell menni, fantasztikusan gyönyörű erdő, az az igazi bükk-katedrális, ezüsterdő, nyúlánk, karcsú, szürke törzsű bükkfák, ameddig a szem ellát. Alattuk zöld sarjak, kevés idei avar, nézek körbe-körbe és csodálkozom. Pedig lent még sajnáltam, hogy a halomsírok felé a zöld jelzés megy, nem a kék, azok miatt is vissza kell még jönni, de ez az erdő mindent megér.

Ezüsterdő - forrás: http://www.panoramio.com/photo/511806?source=wapi&referrer=kh.google.com

Figyelem közben a térképet, keresztezek egy-egy erdészeti utat, néha röviden rajtuk is haladok, itt sűrűn ki van jelezve az út, úgy, ahogy számomra ideális: amikor egy jelzést épp elhagyok, már látom a következőt. Nincs is más dolgom, csak a lábam elé figyelni - erről jut eszembe, az új terepcipőm elég jól vizsgázott. Azt vettem csak észre, hogy a bal lábam egy leheletnyit talán nagyobb, mint a jobb, mert arra tökéletes, a jobbon szorosabbra kellett kötnöm.

Szóval remekül haladok felfelé, persze időről időre belegyalogolok, de ennyi belefér. Jut itt is a szűk, egy embernek is alig járható ösvényből, ez is kiválóan jelezve. Egy nyiladékban egyszer csak kibukkan a Kőris-hegy csúcsán lévő radarállomás hatalmas gömbje, aztán újra eltűnik a fák mögött.

A kék utat egyetlenegyszer kell keresgélnem: amikor a csúcs alatt beleér a kerékpáros műútba, ami szerpentinezik felfelé, a kék meg az első néhány kanyart levágja, és meredek ösvényeken, néhol sziklákon kapaszkodva halad. Itt keresem az útról való letérést, visszatérést, de hamar megvan, végül pedig, az utolsó kanyaron már a műúton marad, és így ér fel a radarállomáshoz. A kerítésen a pecsét, friss pecsétpárnával, szép nyomatot kapok, majd megyek az iránymutató tábla szerinti ösvényre: ötven méter a csúcs és a kilátó. Megint egy kis sziklamászás, és ott van.

Vajda Péter kilátó, Kőris-hegy. Forrás: http://termeszetbarat.hu/turistautak/bakonybel_-_oreg-sed-volgye_-_baratok_utja_-_parajos_-_eleven-fortes_-_hatar-nyiladek_-_koris-hegy_t

A kilátó alatt a magassági pontot jelző kő, előtte tűzrakóhely, épp szalonnát süt egy kisebb társaság. A kilátóból pedig gyönyörű kilátás. Párás az idő, már nem süt a nap, milyen lenne, ha tiszta idő lenne... el se tudom képzelni, mert így is gyönyörű. Előveszem a tájolót, megpróbálom beazonosítani a falvakat, a környező hegyeket. Látom Bakonybélt, Szápár, Dudar, Csetény egyértelműen felismerhető a szélgenerátorokról, és a messzeségben egy jellegzetes alakú hegy a párában: először azt gondolom, a Somló, aztán a tájolás alapján azt, hogy a Badacsony, eszerint a fotó szerint megint csak a Somló:

Forrás: http://www.panoramio.com/photo_explorer#view=photo&position=11116&with_photo_id=16016436&order=date_desc&user=2114362

Kicsodálkozom magam, ezalatt áll az óra - azért túrázom is, nem csak elrohanok minden látnivaló mellett. Aztán indulok tovább, lefelé meredek, köves ösvény visz, a tájoló szerint ez nagyjából az észak-északnyugati oldala a hegynek (szerintem), és nagyon látszik, hogy ide még nem sütött be ma a nap. Nyirkos, párás, a fák felém lévő oldala nem ezüstös, hanem sötétzöldes. De szép így is :) Péterrel egyeztetünk közben, úgy volt, hogy Szépalmapusztán találkozunk, de ők közben Bakonybélben ebédelnek, úgyhogy változtatunk Borzavárra. 

Haladok lefelé, mellettem gyönyörű völgy, viszonylag hamar kiérek az erdőből, nagyon látványos, ahogy a bükk átvált vegyeserdőbe. Kis műút, aztán megint egy kis erdő, aztán egy szépséges rét, és már látom is a szépalmai ménest legelészni a dombokon. Szép lovak, tiszta alpesi hangulat megint. Karámok között kerülöm a hotelt, irány tovább, Borzavár következik, eleinte műúton, aztán párhuzamosan és nagyon közel, de okosan bevezet az erdőszélre a jelzés. Szedek egy mellényzsebnyi makkot a gyerekeknek, Regő a múltkor is úgy örült neki :) Ez egy kellemes szakasz, nagyjából sík, szép a kilátás a környező dombokra, néha hátra is nézek, ha valaki innen nézett volna, a rikító színű felsőmben látta volna, ahogy kilépek a bükkerdőből. Messze már a Kőris-hegy tetején a radar gömbje, hihetetlen, hogy ott voltam és onnan futottam idáig. Előttem a borzavári Templom-domb, amin neve ellenére nincs templom, ellenben a dombot megkerülve a lábam alatt kibukkan a torony. A templom háta mögött érek be a faluba, a fő utcán vezet végig a jelzés, már majdnem vége, amikor meglátom a postát, mellette a kisboltot, kerítésén a pecsétet. Sms Péternek, úgy számolom, ők még nem fejezték be talán az ebédet: inkább mégis Zircen találkozzunk. Ez meg Borzavár látképe, háttérben a Kőris-hegy a "labdával":

Forrás: http://gulyasattila.hu/kektura/zirc-nemetbanya/07-borzavar.jpg

Most azt gondolom, jó, hogy nincsenek itt, mert nagy lenne a csábítás, hogy autóval menjek tovább... Érdekes, a múltkor azt se nagyon éreztem, amikor már 18 km körül volt a lábamban, most meg a kb. 14 után már nem nagyon van kedvük menni ugyanezeknek a lábaknak... nyilván a szintemelkedés miatt. De nincs messze Zirc, most már befutok, ha addig élek is. Az út nagyon jól kijelezve, ötletesen (műanyagpalackból készített karikában laminált jelzés bokorágra húzva, mellette kőre festve) visz fel egy szép erdőszéli réten, aztán be az erdőbe. Emelkedik... Nem esik jól. Sokszor belegyalogolok, aztán futok, váltogatom. Pici erdei siklót látok (szerintem az). Gyakran vizsgálom a térképet, sok erdészeti utat keresztezek, meg egy patakot, mindig ellenőrzöm, hol vagyok, mennyi van még hátra. Amikor érzem, hogy már közel a cél, azért belehúzok. Még sűrű erdőben vagyok, amikor esküdni mernék, hogy autózajt hallok. Igen, egyre egyértelműbb. Aztán gyerekzsivajt. Ezek szerint közel a civilizáció, bár semmit nem látni belőle. Aztán tisztul az erdő, újra a gyerekhangok - arra gondolok, mintha ezek az én gyerekeim lennének, aztán elhessegetem, persze, hogy kerülnének pont ide. És kiérek a tisztásra, játszóteret látok, és bizony az én fiaim játszanak a játékokon, mögöttük az apjuk nézi a geológiai bemutatóhelyet! :) Hihetetlen, és hatalmas a kísértés, hogy itt hagyjam abba a futást mára, de a pecsét a vasútállomáson vár, az útvonal meg pecséttől pecsétig tart mégiscsak. Szóval tovább, keresztül Zircen, az apátság tornyai is vezetnek, és ott a cél, a vasútállomás.

Forrás: http://gulyasattila.hu/kektura/zirc-nemetbanya/02-zirc-templom.jpg

Lenyomom az órám gombját, és elvigyorodom: 2 óra 59 perc 54 másodperc. A magamnak kitűzött szintidő három óra volt. Hát, ez sikerült :)

Sajnos hozzá kell tennem, hogy ez az első pont, ahol végül nem kaptam pecsétet. Keresztül-kasul bejártam a vasútállomást, a személypénztár megszűnt, az Utasellátó étterem zárva. Végül a vasútállomás épületében lévő Volánbusz jegykiadó ablakban ülő hölgytől kérek egy pecsétet, bármit, csak rajta legyen, hogy Zirc. De ide még úgyis visszajövök, a Zirc-Bakonynána szakasz kimaradt, remélem, akkor kapok igazi kéktúra-pecsétet is.

És a slusszpoén: amíg én futottam, Péter a gyerekekkel megnézte a Pannon Csillagdát, a Bakonyi erdők házát, megebédeltek egy gyerekbarát étteremben, majd átjöttek Zircre, és körülbelül tíz perccel előttem értek a játszótérre, ahol én kiértem az erdőből. Mindenki remekül érezte magát ma, a gyerekek teli voltak mesélnivalóval, és még este is kérdezgették, hogy ugye milyen jó napunk volt :)

Táv: 19.6 km       Szint: 732 m      Tempó: 9.11 perc/km   (a többi adatot meg elnyomtam itthon az órán...)