2014. április 28., hétfő

Nyerges Terep Félmaraton

Erre a versenyre már kb. ezer éve meghívott Marcsi, én meg simán igent mondtam, és azóta szerepelt a naptáramban. Mit ad Isten, a kék túrával pont úgy haladtunk, hogy a múlt heti szakaszunk átfedésben volt a verseny útvonalával, úgyhogy a húsvéti gerecsei futásunk jó kis terepbejárás volt a verseny előtt.
Eleinte úgy terveztük, hogy itthonról indulunk hajnalban, de ahogy számolgattuk, iszonyú korán kellett volna indulnunk, hogy a fél nyolcas rajt előtt még nevezhessünk, bemelegíthessünk meg minden, úgyhogy az utolsó héten észbe kapva inkább szállást kerestünk a közelben. Szilvi Marcsinál aludt, mi pedig Mogyorósbányán találtunk egy igen szuper kis panziót. Anyukámmal már korábban megbeszéltem, hogy a gyerekek náluk töltik ezt a hétvégét, így péntek este Szilvivel hármasban indultunk útnak. Őt kitettük Nyergesújfalun a tesójánál, mi mentünk tovább Mogyorósbányára. Nem bíztam benne, hogy este kilenckor még vacsorát is kaphatunk, de szerencsére a panzió étterme nyitva volt, és kész volt minket ellátni, úgyhogy nagyon finom vacsorával és borral töltekeztünk a másnapi futásra és túrára - mert ezúttal Péter sem kizárólag a háttérország szerepét töltötte be, hanem ő is megcsinálta a 20 km-es teljesítménytúrát. Az én versenycélom az volt, hogy jobbat fussak, mint a Vértes Terep Félmaratonon, bár persze nem lehet összehasonlítani két ilyen rendezvényt, más az útvonal, az időjárás, a szint, meg minden, nem is komoly célok ezek, csak viszonyítási alap, hogy mégiscsak fogalmazzak meg valami célt, ha már verseny.

Reggel még így is korán keltünk, hiszen hétre a rajtban akartunk lenni, de korántsem annyira, mintha otthonról jöttünk volna. Ennivaló nemigen volt nálunk, inkább csak futás utánra való: csoki, ilyesmi. Felhívtuk Szilvit és Marcsit, és elnavigáltattuk magunkat a nyergesújfalui sportpályára, aztán még egy fél szendvicset is kunyeráltam tőlük, hogy valami azért legyen a gyomromban. Összeismerkedtünk Zolival, akivel a következő hetekben lesz néhány közös futásunk, aztán végigálltuk a sorokat a nevezéshez, kicsit fotózkodtunk, Marcsi még egyenpólót is csináltatott nekünk ehhez :) aztán már jött is a rajt.
Szilvi, Timi, Marcsi, Ildikó - ő maratont futott

Nem volt nagy fakszni, felálltunk a képen látható sátor előtt a mezőn, valaki visszaszámolt, és bemondták, hogy rajt :) A félmaraton és a maraton mezőnye rögtön a sportpálya után kettévált, a túrázók reggel hét órától folyamatosan indultak, hamarosan utol is értük Pétert, egy puszi, és futottunk tovább. Voltak vicces társaságok, nagyon fiatal csapatok, akik lazán lesétálnak egy esős szombat délelőtt húsz kilométert, vagy egy öltönyös csoport, egyikük hátán cédula: "Délután kettőkor nősülök!'
Mi igen jó tempóban, szépen együtt haladtunk a földúton Mogyorósbánya felé. Gyakorlatilag a faluig végig emelkedett az út, aztán lefutottunk a faluba, és onnantól megint. Eleinte mezei, füves dombot kerülő szekérúton haladtunk, aztán betértünk az erdőbe, Szilvivel panaszkodtunk egymásnak, hogy nem akarja a vádlink, lassan melegszik be. Tény, hogy keveset melegítettem előtte, és a masszírozást sem vittem túlzásba, pedig az be szokott válni, ha jó alapos. Tapasztalatból tudtam már, hogy kell legalább három kilométer, amíg beindul a lábam, Marcsi addigra elhúzott előttünk, de azért még láttuk.
Az eső szinte végig finoman szemerkélt, minden párás és nedves volt, a bokrok vízcseppekkel teli, a hegyek ködben, gomolygó felhőkben. Szép volt ez is, máshogyan szép, mint a múlt héten. Az időjárás velejárója pedig a sár, hol jobb volt, hol rosszabb, itt még nem kezdett el kilós tömbökben tapadni a cipőmre, de a csúszós talajra figyelni kellett.
Mogyorósbánya előtt pár méterrel utolértem Marcsit, ami jó is volt, mert pont eltévedt volna. Az út, amin futottunk, jobbra kanyarodott, a jelzés viszont letért róla egy keskenyebb, egyenesen haladó ösvényre. A szalagozás nem volt az igazi, gondolom, arra alapoztak, hogy végig turistajelzésen haladt az útvonal. Kaptunk térképet és a szakaszokról készült táblázatban is ott volt, hogy mikor melyik jelzésre kell térni. Azért az ilyen elágazásoknál nem ártott volna egy-egy egyértelműsítő szalag.
Sebaj, szerencsére mi mind megvoltunk, lefutottunk a faluba, körülbelül két házzal a szállásunk mellett immár a kék jelzésen haladtunk tovább, pontosan ugyanott, ahol múlt héten, fel a mogyorósi Kősziklára. Hát, itt morogtam eleget, nem értettem, múlt héten olyan könnyedén futottam felfelé jelzéstől jelzésig, most meg képtelen voltam rá, szinte végig gyalogoltam ezt az emelkedőt. Közben azt beszéltük a csajokkal, hogy mivel a félmaratonon összesen kilenc nő indult, a legrosszabb esetben is kilencedikek leszünk, az meg milyen jó helyezés :) Végül felértünk a Kőszikla tisztására, itt volt az első frissítőpont, és amíg a csajok csokit vételeztek, addig nekem muszáj volt megnéznem, hogy mit látni most, ebben az időben a Kőszikláról. Ehhez persze át kellett gázolnom a tisztás füvén, cipő- és zoknimosás megvolt, és ezt láttam:


Kicsit más, mint egy hete volt :) A Gete sehol, a közeli dombok és a Kőszikla alatti házak is elbújtak a párában. A kereszt mellé pedig butaság lett volna kimenni. Visszafutottam a frissítőponthoz, ittam egy pohár vizet, vettem én is csokit, és elindultunk lefelé a kék kereszt jelzésen. Jó volt a lejtő, tudtunk egy tempósabbat futni, csak a sár miatti óvatoskodás akadályozott gyakran. Kiértünk az erdőből egy repceföld mellé, aminek a túloldalán már látszott a felhőbe vesző Öreg-kő, kicsit megálltam tájékozódni, és rájöttem, hogy ez ugyanaz a repcés, amin feljebb, az Öreg-kőhöz közelebb átvág a kék, ott mentünk a múlt héten. 
Öreg-kő a felhőben

Ez az összes fotóm a versenyről, azért ez nem olyan, mint a sima tereptúráink, igyekszik az ember az időre is figyelni :)
A repceföld után jobbra befordult az út az erdőbe, itt a kanyarban pocsolyák és kifejezetten mély sár várt. Épp én voltam elöl, kiabáltam is hátra a lányoknak, hogy itt majd vigyázzanak, amikor is akárhogy kerestem, hogy hova is lenne jó lépni, kicsúszott a lábam alól a talaj, és szépen fenékre estem. A jobb lábam és a két kezem végig sáros lett, bajom nem esett. Megvártam a lányokat, kértem, hogy valaki öntse már le vízzel a kezemet, és mentünk is tovább. Itt megint egy kisebb emelkedő jött, aztán újabb szántóföldön átvágó lejtő, és előttünk Péliföldszentkereszt. Megvilágosodtam: ez az a kék kereszt jelzés, ami Péliről rövidebben ér Mogyorósra, mint a kék, ezt kerestük a szántóföldeken bolyongva a kettővel ezelőtti gerecsei túránkon. Hogy akkor miért gondoltuk, hogy a műútról jobbra kell indulni, és nem balra... Rejtély, fáradtak lehettünk, de most már ezt is tudjuk.
A település közelében utolért egy igen jó tempójú futó, csodálkoztunk is, hogy ilyen tempóval hogyhogy eddig mögöttünk volt. Kiderült, hogy Mogyorósbánya előtt eltévedt abban a kanyarban, ahol Marcsi is majdnem, és Öreg-kőn kötött ki, majd öt kilométer pluszt iktatva a túrájába. És ezzel együtt utolért, sőt leelőzött minket, nem is láttuk többet. Láttunk viszont egy futó párost nem sokkal előttünk, őket kinéztük magunknak, hogy majd utol kéne érni :)
A már ismerős Péliföldszentkereszten ki volt táblázva, merre van a frissítőpont, pecsételtünk, ittunk egy pohár vizet, és mentünk újra a kéken a forrás felé. Jó a helyismeret, tudtuk, hogy a forrás után emelkedő jön, oda beterveztünk egy gyaloglós szakaszt, én pedig megettem a Kőszikláról hozott csokimat. Emlékeztem, hogy innen Öreg-kőig emelkedik, de nem veszélyesen, ráadásul az elejéhez képest itt már azért jól beindult a lábam is, szóval a csokievéses gyaloglás után tudtam csinálni a jól bevált jelzéstől jelzésig futást. Ez volt az egyetlen szakasz, ahol percekre, halványan előbújt a nap, hogy aztán újra a felhők közé rejtőzzön. Tényleg hamar az Öreg-kői pihenőhöz értünk, magára a csúcsra nem kellett felmenni, a vizes lépcsőkön veszélyes is lett volna. A pontőrök megcsodálták az egyenpólónkat, megmondták, mikor ment el az előttünk lévő versenyző, és irány tovább, megint lefelé, kék barlang jelzésen. Ez volt talán a legjobb szakasz, szép erdő sziklákkal, nem vészesen sáros, jól kijelzett, lejtős út. Aztán később olyan meredekké vált, hogy már attól vált nehézzé. Majd kibukkantak az erdőből Bajót házai, lefutottunk a faluba, és visszatértünk a zöld jelzésre, ami már sokkal ritkább volt, mint a kék barlang.
Bajóton én konkrétan rosszul voltam. Valószínűleg nem kellett volna megenni azt a csokit, csak arra tudok gondolni, a legsimább és szint nélküli, egyenes aszfaltba kellett belesétálnom görcsölő gyomrom miatt, és már azon gondolkodtam, hogy bekéretőzöm egy kocsmába vagy akár egy magánházba, ami előtt beszélgetnek, vécére. Azért ezt nagyon utolsó eshetőségnek tekintettem, próbáltam kibírni, vártam, hátha elmúlik magától a dolog, hátha segít, ha egy picit ráfutok újra. Bosszantott, hogy egy kifejezetten gyorsan futható szakaszon kényszerültem sétára, figyeltem magamra és belekocogtam, úgy éreztem, javul a helyzet. Aztán jött a Magyar-hegy emelkedője, ez sajnos így a félmaraton végéhez közeledve nem egy látványos hely, bár az ösvény melletti szakadék, az az volt, maga a hegy egy füves, elhanyagolt szőlőkkel tarkított domb. A tetejéről a kilátás tiszta időben igen szép lehet, mert most csak a párás Nyergesújfalu terült el a lábunk alatt, még a Duna is alig volt kivehető, de így is látszott, milyen lenyűgöző lehet.
A hegytetőn volt az utolsó ellenőrzőpont, innen megláttuk a korábban kinézett párost - mögöttünk. Eltévedhettek, úgy előztük meg őket, hogy nem mi mentünk el mellettük, ők kerültek mögénk. Ebben a műfajban ez is benne van. Aztán földút előre, és nem sokkal a pont után, de azért annyival, hogy vissza már ne lássunk, jelöletlen elágazás. Szalag sehol, jelzés sem, Marcsi helyismeretére hagyatkozva egyenesen indultunk. Később kiderült, hogy balra kellett volna, és ha begyaloglunk a bal oldali útra, találtunk volna jelzést is, de térképen ellenőrizve az látszott, hogy semmivel sem volt rövidebb, amerre mi mentünk, viszont egy picit nehezebb, volt benne emelkedő is. Marcsi lefelé az úton végig biztatott, hogy jó helyen vagyunk - amíg végül leértünk az aszfaltra, megláttuk a jelzést, és a másik útnak a beérkező szakaszát, ahol megismerte, hogy ja, ott kéne leérnünk. Bár picit eltévedtünk, mivel ettől nem lett rövidebb az utunk, gyakorlatilag olyan, mintha a kijelölt úton haladtunk volna.
Rövid aszfaltos szakasz következett, majd át a főúton, és a mellette haladó kerékpárúton éles szögben visszafordulva az utolsó kilométerek. Marcsi itt már otthon volt, és nagyon elemében. Az élre állt, és diktálta a tempót, én most nem éreztem úgy, hogy bele tudnék húzni, mostanában ez a 18-19 km az, ami a szenvedős határ, ami a komfortzóna túllépése. De ahogy előttem szedte a lábát, tényleg húzott, és ezt az aszfaltról letérve a szép táj is segítette. Lovarda, majd patakátkelés, kis ösvény, ahol az emelkedőn percekre még le is előztem Marcsit, aztán újra elém állt, ami nekem nagyon jó volt. Hétvégi házak, hangulatos kis halászkunyhók, és a halastavak között futva hamarosan feltűnt a sportpálya és a sátor. Már a bicikliúton beszéltük, hogy nem lesz ez teljes félmaratoni táv, közel a vége, és itt már tényleg közel is volt. Utólag megnézve a kilométereket, azért sikerült begyorsulnunk, az utolsó három kilométer 6:22, 6:13 és 6:12 lett - mindig meglep, hogy milyen teljesítményekre vagyok képes akkor, amikor már nem is gondolnám. Futottam Marcsi után, és végül egy percen belül érkeztünk a sátorba mi hárman. Olyan jó, hogy végig együtt maradtunk, hol egyikünk, hol másikunk került egy kicsit előrébb, de az átlagos tempónk nagyjából egyezett, senki sem húzott el vagy maradt le komolyan, igazi csapatot alkottunk. Az időnk 2:34 - tehát a célomat sikerült teljesíteni, egy perccel gyorsabb voltam, mint a VTM-en - az meg részletkérdés, hogy majd' két kilométerrel rövidebb volt a táv :)

Hogy átestünk a futás utáni papírmunkán, kaptunk ebédkupont - ebéd? még csak tíz óra volt, mire jó a korai indulás - és azonnal nekiláttunk az ajándék pizzaszeletnek. Na jó, Szilvi becsületesen nekilátott nyújtani, úgyhogy én is csatlakoztam, és csak aztán ettünk, beszélgettünk, sztorizgattunk. Kiszámoltuk, hogy holtversenyben ötödikek lettünk, azt meg majd jól nem mondjuk el senkinek, hogy összesen kilenc női induló volt :) és én ismerkedtem is, mert főleg Marcsi sokakat ismert, közeli futókat. Még nem is végeztem a pizzával, amikor eredményhirdetésre szólítottak. Mivel nem voltunk sokan, név szerint adták át mindenkinek az oklevelet és a jelvényt, igazán szépen meg lettünk ünnepelve :)

Kezdtünk fázni még mindig az átizzadt futóruhákban, ideje volt megközelíteni a sportcsarnokot, ahol átöltözésre, sőt zuhanyozásra is volt mód, valamint éppen véradás zajlott. Zuhanyozás közben eldöntöttem, hogy itt az ideje, hogy újra vért adjak, úgyhogy felfrissülve beálltunk a sorba Szilvivel, és mindketten vérünket adtuk a... terepfutás oltárán? Vagy mi. Közben beért Péter is, alig több, mint négy óra alatt teljesítette a túrát, és mire végeztem, vett nekem ajándékba kéktúra-térképet - előrelátóan már az északi-középhegységi szakaszról. 
Visszatértünk a sátorba, még Ildikót meg akartuk várni, ő ugye maratont futott, ráadásul sikerült egy helyen eltévednie, így még plusz kilométereket is beletett. Söröztünk, elosztottunk egy tábla csokit, vártunk, beszélgettünk, közben beérkezett Marcsi nagyfia is, mi pedig lestük a tó túlpartját, és amikor megláttuk Ildikót, kiálltunk az esőbe szurkolással várni az utolsó métereken. Nagyon ügyes volt, és azon kívül, hogy picit kipirult, semmi nem látszott rajta a célban!
Most, hogy mindenki beért, mi szedelődzködni kezdtünk hazafelé. Esztergom felé, kirándulva indultunk, mert megérdemeljük, és még Dobogókőre is felkanyarodtunk. A jutalmunk az volt, hogy a legjobb pillanatban kaptuk el a kilátást: voltam már itt ragyogó tiszta időben, voltam olyan párában, hogy semmit sem lehetett látni, de most olyan látvány tárult elénk, amit szándékosan nem tudtunk volna elcsípni. Épp szállt fel a hegyekről a pára, percről percre tisztult a táj, gőzölögtek a hegyek. Alattunk gomolygott a köd, először a Duna se látszott, aztán egyre jobban bontakozott ki a Dunakanyar, a Börzsöny és Szlovákia. Fantasztikus látvány volt.

A csúcson melegszendvicset ebédeltünk, és innentől már autóztunk hazáig az egyre napsütésesebb időben, fáradtan és elégedetten.

Táv: 19.27 km     Idő: 2:34:37     Szint: 603 m     Tempó: 8:01 perc/km

2014. április 21., hétfő

Húsvét a Gerecse bércein

Gondolkoztam egy fél napig, hogy vajon milyen beszámoló lesz, legyen ez. Áradozzak a gyönyörűségekről, amiket láttam, vagy benne legyen a csalódottságom is? Aztán képfeltöltéssel kezdtem az írást, és egyértelművé vált, egy olyan túráról, ahol ilyen fotók készültek, nem lehet csalódottan írni. És valójában nem is vagyok csalódott, csak egy dolog hiányzik: a Nagy-Getét nem hódítottuk meg tegnap.
Tervezős fajta vagyok, szeretem a listákat, a szakaszokra bontást, az előre eltervezett dolgokat, és bár sokszor, sok mindenben elég rugalmasnak tartom magam, a terepfutás mindig tanít újat. A terv az volt, hogy bő 21 km-t teljesítünk húsvétvasárnap a Gerecsében Marcsival és Szilvivel, aminek a második felében megmásszuk a Nagy-Getét, ami túraleírások szerint a Gerecse, de talán az egész kék túra legmeredekebb szakasza, majd onnan lefutunk Dorogra, és ezzel teljesítjük az egész gerecsei szakaszt. Nagyon rákészültem, főleg fejben és pihenéssel, a héten nem sokat futottam. A lányokat is igyekeztem tréningezni, ne akadjanak ki a szintektől. Különleges alkalom volt, hogy gyerekek nélkül mentünk, ők a szüleimnél voltak tegnap - tulajdonképpen itt követtem el a hibát, azt mondtam, hogy 4-5 óra felé megyek értük. Gyönyörű időnk volt, nagy kedvvel vágtunk neki a kék jelzésnek Péliföldszentkereszten, ahol legutóbb elhagytuk.
Csííííííz! :)

Hamar odaértünk a forráshoz, mosolyogtunk is rajta, mennyivel közelebb van most, mint néhány hete, amikor már olyan 23 kilométerrel a lábunkban kerestük meg :) Most nem is fotóztuk, hanem mentünk tovább a forrás kis tisztásán túl folytatódó kék ösvényen. Innentől enyhén, még kellemesen emelkedett az út, hamar kiért az erdőből, majd jobbra fordult, szinte világítóan zöld tavaszi mező melletti keréknyomokra. A Gerecsének ez a szakasza nem annyira erdős, mint a korábbiak, de ezt itt egyáltalán nem bántuk, ugyanis az erdő helyett fantasztikus kilátásban volt részünk több ponton is. Azért jutott az erdőből is, például itt a mezei út után rögtön, és egy nyiladékon láttam meg az első lélegzetelállító képet:
Zöld mezők, távolabb a Gerecse vonulatai

Szép, kanyargós enyhe emelkedőn értünk el egy kis pados erdei pihenőig, ahol én mentem volna tovább, de a lányok szóltak, hogy ha fel akarok menni Öreg-kőre, akkor azt itt kell ám. Bizony, félrevitt volna az, hogy több helyen olvastam a túráról indulás előtt, és természetesen mindegyik említi az Öreg-kőt, hiszen ha már valaki itt jár alatta, akkor vétek kihagyni. Emiatt aztán el is felejtettem, hogy a kék jelzés maga nem érinti a csúcsot, csak elmegy alatta. Én viszont hetek óta arra várok és vágyom, hogy a fényképeken többször látott csodát megnézhessem élőben, úgyhogy irány felfelé a kék barlang jelzésen. Kétfelé ágazik a lépcső, jobbra egy mély zsombolyhoz vezet, balra pedig hosszan tart felfelé a Jankovich-barlanghoz, illetve két barlanghoz. Az egyik egy tágas barlang, mély üreg, a másik pedig egy hatalmas csarnok, a tetején nyílással, ahol besüt a nap. Meglehetős vadállatszag van benne, oroszlánszagnak mondanám, de valószínűleg inkább rókák rejtekhelye, mint oroszlánoké. Megkapó a látvány.
A lépcső egy szakasza

Kilátás valahonnan a lépcsőről

A Dunakanyar és az esztergomi bazilika


Kisebbik barlang Varga nővérekkel

Nagyobbik barlang


És a nyílás a tetején

Itt elfogy a lépcső, cölöpökkel kiékelt deszkák támasztják meg valamennyire lépcsőszerűen a hegyoldal talaját, de sok helyen maga a deszka hiányzik, csak a cölöp van, igazi kapaszkodós, hegymászós ösvény. Mellettünk az Öreg-kő sziklája, és amikor felérünk a kis természetes pihenőhelyhez, kilátóponthoz, a látvány mindent megér.

Az a kiemelkedő púp a Nagy-Gete



Marcsi fotóz, Timi boldog :)

Az ilyen látvány engem teljesen feldob, felpörget, ezért mindenre hajlandó vagyok :) Visszafelé lassú, óvatos ereszkedés következik, aztán le a lépcsőn, és a pihenőhelyhez érve irány tovább a kéken. Fiatal, vékony fákból álló erdőn vágunk át, végig lejtős, szűk ösvényen, aztán újabb mezőre érünk, majd egy virágzó repceföldet keresztez a jelzés. A kilátás megint újabb arcát mutatja, így a sárga repce hátterében talán még festőibb.

Visszatekintés az Öreg-kőre

Újra erdőbe jutunk, de már látszik rajta, hogy ez már csak olyan erdőszél, nemsokára ki is érünk belőle egy köves útra, ami bevisz Mogyorósbányára. Megkeressük a Kakukk kocsmát, pecsételek, és folytatjuk a túrát. Hirtelen jobbkanyarral a temető mellett irány újra felfelé, egy talán löszös vagy homokköves mélyútban, ami egyre inkább erdei úttá válik. Hosszú-hosszú emelkedő meredek szakaszokkal, jelzéstől jelzésig váltogatom a futást és a gyaloglást, nekem muszáj erőltetni egy picit, a Kékes csúcsfutásra készülök. A csajok picit lemaradnak, hallom, ahogy beszélgetnek mögöttem. Igazából ezek a terepfutások nem arról szólnak, hogy erőnkön felül fussunk meg minden emelkedőt és esetleg kipurcanjunk, hanem hogy befussunk szebbnél szebb tájakat, edződjünk, rutint szerezzünk, és ebben simán benne van a gyaloglás is, sőt,a  csodálkozás, fotózni megállás, nem csak elrohanunk a látvány mellett. Fennsíkra érek, innen tudom, hogy közel lehet a csúcs, és ott is van, egy különösebben nem látványos kis tisztás a mogyorósi Kőszikla csúcsa, de csak pár lépés, és újra kitárul a világ. A tisztás szélén kilépünk a fák közül a névadó kősziklára.

Lányok a kősziklán

Ahogy a fenti képen látható sziklára kiléptünk, én rögtön megláttam a még eggyel előtte lévő, még kijjebb lévő sziklát rajta a fehér kereszttel, és azt kérdeztem Marcsitól, oda is ki lehet menni? Mutatta az ösvényt, ami valószínűleg oda visz, és tényleg. És ha lehetséges, onnan még lenyűgözőbb.






Alattunk Tát, Tokod, távolabb Dorog, a Pilis, balra a Dunakanyar, azon túl a Börzsöny, a Duna hozzánk közelebb eső részén túl már Szlovákia, a távolban ködbe vesző magas hegyek... Lábam alatt a fehér szikla és a szédítő mélység, közvetlen előttünk, csábítóan közel a Nagy-Gete. Ami fölött már gyűlnek az esőfelhők.

Átlagban lassúak vagyunk, a sok emelkedő és a sok látnivaló erősen megnöveli az időnket. Ez nem lenne baj, ha nem mondtam volna anyukámnak, hogy mikor leszek náluk a gyerekekért. Ekkor még ezen nem gondolkodtam, egyértelmű volt, hogy innen irány Tokod és onnan a Gete. Megint lefelé indultunk tovább, nagyon fiatal erdőben, nehezen kijelezhető útvonalon, de jelezve volt rendesen, csak figyelni kellett. Sok kanyargós lejtő után hétvégi házak, szőlőskertek közé értünk, a jelzés konkrétan egy-egy szőlő mellett, telken át vezetett. Érdekes ez a kék túrában, és nekem szimpatikus, hogy vannak ilyen szakaszok, ahol magánterületeken vezet át, de nem akadályozzák, itt-ott talán még meg is kínálják ezzel-azzal a túrázót. Leértünk a tokodi pincékhez, képeslapra kívánkozó hely ez is.

Előttünk műút - szembejön egy mobiltelefonáló lovas -, úgy néz ki, ezen már csak befutunk Tokodra, de nem, a kék jelzés éles jobbkanyart vesz, és megint felfelé tart. A túra gyönyörű, de nehéz és némiképp elkedvetlenítő szakasza következik. Nem a nehézsége miatt, az sose lombozna le, hanem mert a Tokod feletti Hegyes-kő kopár, füves, bokros oldalában eltűnik a jelzés. Eleinte egyértelműen és meredeken halad felfelé, a kaptató nagyon kemény, de a látvány itt is kárpótol, előbukkan a rég látott Nagy-Gerecse is a tévétoronnyal.


Futnék én jelzéstől jelzésig ezen az emelkedőn is, de a jelzés nagyon ritka, tehát úgy futok és gyalogolok, ahogy bírok. Kis fennsíkra érek, doppingol a látvány és a tény, hogy felértem, úgy futok, mintha repülnék. Marcsi és Szilvi mögöttem most érnek fel. A képen nem annyira látványos, hogy mennyire meredek volt, de az az ösvény, ami mellett állnak és néznek visszafelé, függőlegesen eltűnik lefelé ott, ahol a képen úgy tűnik, mintha vége lenne. Na, mi azon felfelé jöttünk.

Keletebbre már esik

Itt még csak egy ösvény van, úgyhogy egyértelmű, merre kell menni, de aztán több elágazás is következik, jelzés nincs, akármennyire figyelem, úgyhogy haladok tovább felfelé a főágon. Előveszem a térképet, de annak túl nagy a léptéke ahhoz, hogy eldöntsem, a sok nagyon közel elágazó ösvény közül melyik is az igazi, tehát mielőtt a lányokkal esetleg feleslegesen megmászatnám a Hegyes-kőt, megnézem a Locust is, és erősen bosszankodom a jelzésfestés hiányosságai miatt. Egy sziklán korábban még nagyon egyértelmű kék jelzés volt, onnantól minden ösvényre bemegyek magam előtt tartva a telefont, és nézve, hogy a műholdas jel rajta van-e a kék túra vonalán. Egyiken nem, másikon sem, végül a nemtudomhányadik ösvény a jó. Néhány métert még úgy futok, hogy magam előtt tartom a telefont, aztán már biztos vagyok benne, hogy ez a jó irány, bár jelzés ott sincs, ahol igazán jó lehetőséget kínálnak erre a karvastagságú fák. Nem tudom, miért maradt ki ez a szakasz, és akinél nincs gps, az hogyan találja meg ezt az ösvényt - bár nagy gond akkor se lett volna, ha eltévedünk, innen már valószínűleg minden út Tokodra vezet.
Megkerüljük a Hegyes-kő csúcsát, itt megtaláljuk hosszú idő óta az első jelzést. Élesen balra kanyarodik, lefelé a hegyről, már látszanak Tokod házai és a templom. Leérek a lejtőn, és a domb tövében, az első házaknál megvárom a lányokat.
Hegyes-kő

Ott bukkannak ki a domb tetején

Itt már mondtam nekik, hogy valószínűleg nem megyünk tovább. Nagyon, nagyon mérges vagyok a jelzés hiányára, az emiatti lelassulásra egy jó terepen, a felesleges bolyongásra és keresgélésre. Magamra is, hogy miért mondtam, hogy ekkor és ekkor ott leszek a gyerekekért, ha ezt nem teszem, még simán futhatnánk két órát. Ott a Nagy-Gete, csábít nagyon. Még amíg leérünk a faluba, meggondolom, de igazából azt hiszem, itt már eldöntöttem magamban.
Futunk lefelé kis falusi utcákon, már látom a templom tövében az autónkat és Pétert, kiszáll és mosolyog, úgy szeretem ezt a kifejezést az arcán, ahogy örül nekem :) Kifakadok neki is, itt, érkezéskor kifejezetten csalódott és dühös voltam. Azt mondja, fussak el még a kocsmáig a pecsétért, azalatt gondoljam meg. Kifejezetten gyors párszáz métert futok, simán tudnék még tovább menni, persze, hogy az emelkedők nehezek voltak, de összességében nem futottam még ki magam, bennem lenne az a kilenc kilométer, ami Dorogig hátravan, 350 méter szinttel. Izgat a kihívás, amit a Gete jelent, és hát a tervek: a mai szakaszlezárás, a búcsú a Gerecsétől. A mérleg másik serpenyőjében meg az, hogy azért 13 km ezen a terepen így is szép teljesítmény, hogy már eddig is jócskán került szint a lábunkba, hogy jön az eső (ez gyenge kifogás, rendes terepfutót nem zavar az időjárás) és főleg a gyerekeim, jó bő kétórányi autóútra úgy, hogy még Marcsit is, Szilvit is hazavisszük, és én azért megállnék otthon is egy zuhany erejéig, szóval inkább három óra az, és most van fél kettő. Tudom, hogy eldöntöttem, de még most, egy egész nappal később se tudnám őszintén azt mondani, hogy nem bánom, hogy kihagytam tegnap a Nagy-Getét. Bánom. De hazafelé az autóban arra is rájöttem, hogy miért jó mégis, hogy még egyszer visszajövünk a Gerecsébe: mert így még egy alkalommal látni fogom ezt a csodát. És méltón, annak a kilenc kilométernek minden méterén ünnepelve fogok elbúcsúzni ettől a vad és gyönyörű hegységtől.

És azt hiszem, ez az a futás, ahol érdemes megmutatni a szinttérképet is:


Péliföldszentkereszt-Tokod 12.73 km     2:19:38     Szint: 574 m    

2014. április 14., hétfő

Fel a Kőris-hegyre!

Sokáig szerveződött ez a futás. Gabi nagyon szeretett volna már egyszer velünk jönni, de a munkarendje miatt pont sose volt jó neki. A tegnapi időpontot idejekorán kinéztük, már csak a helyszín és a szervezés volt a kérdés. Én a kék túra egy könnyebb szakaszát javasoltam elsőre: Városlőd-Németbánya, esetleg tovább Bakonybélig. Ez 15 vagy 21 km, és nincs benne komoly szint. Viszont hárman, plusz Péter és két gyerek, autóval eljutni a rajtba és a célba, majd onnan vissza a rajtba, ez csak két autóval és két fordulóval lehetséges, ami viszont drága és bonyolult. Legyen akkor valamilyen körtúra. Elővettem a Bakony térképét, kinéztem pár lehetőséget, körülnéztem a teljesítménytúra-honlapon is, és bedobtam pár tippet a csajoknak, na jó, az igaz, hogy ezek közül nekem a Kőris-hegy felé húzott a szívem, és ezt meg is mondtam, szóval végülis abszolút az én hibám (vagy érdemem?) hogy hova kerültünk.
Előzményként még azt hozzá kell tennem, hogy a futás vasárnap volt, én meg szombat este olyat edzettem, hogy elbicikliztem Polgárdiba (12.5 km jó kis emelkedőkkel, 37 perc) ott futottunk Szilvivel egy olyat, hogy 3 km normál tempó, 3 km gyors, a tervezett versenytempónk és újabb 3 lassabb (de utólag megnézve ez nem sikerült valami lassúra), majd hazabicikliztem (12.5 km, még jobb kis emelkedők, 41 perc). Két és fél óra tömény testmozgás, ez kell egy hegyi futás előtt. Este még kiderült, hogy Andi is jön, úgyhogy két teljesen újonc terepfutót vezetünk be ebbe a gyönyörű világba - ilyen szempontból szerencsés, hogy kihajtottam magam előző este, legalább biztos nem leszek gyors. Ezekkel az előzményekkel indultunk el vasárnap reggel nyolckor Bakonybélbe.
Bakonybél, rajt

Igyekeztem felkészíteni a csajokat, hogy a kb. 16 kilométeresre tervezett táv első fele emelkedő. Nem az eleje, hanem szó szerint az első fele, és lesz benne két olyan szakasz, ami inkább mászós, semmiképpen sem futós, egy még viszonylag az elején, egy a csúcs alatt. Az indulás kellemes, falusi utcákon, majd bicikliúton futunk enyhe emelkedőn körülbelül két kilométert, és figyeljük, hol ágazik le balra a turistajelzés. Végre erdőbe és ösvényre térünk, ami először szelídebben emelkedik, majd kimutatja a foga fehérét. Amikor azt hisszük, már mindjárt felérünk, még jó meredekre vált, de aztán már tényleg fenn vagyunk - na még nem a csúcson, de az első komolyabb nehézséget leküzdöttük. Megállás, pihegés.

 Aztán vár a gyönyörűséges bükkerdő. Olyan látványos itt, ahogy a ritkás, fiatalos erdő hatalmas bükk oszlopcsarnokba vált, miután áthaladunk a lehajló ágak alkotta kapun, az erdő kapuján.
A kapu

Ezüsterdő

Innentől hosszan és lassan emelkedik, és nincs semmi más, csak a gyönyörű, zöld erdő. Gabinak görcsöl a lába, megállunk, nyújtunk, levesszük a hosszú felsőket, mostanra kimelegedtünk. Nekem fáj a farizmom, a csípőm, szidom a tegnapi biciklizést, igazából nem kívánom ezt az emelkedőt egyáltalán, felváltva gyalogolunk és futunk. Így is beszéltük meg, nem sietünk, szeretnénk élvezni. Biztatom a csajokat, már az emelkedő felén túl vagyunk, és ugye milyen szép? :)
Mosolyogj, Gabi! :)

Folyamatosan aggódom, hogy elveszem a kedvüket a tereptől, könnyebb futással kellett volna kezdeni. Másrészt meg nem bánom, na nem azt, ha elveszem :) hanem remélem, nem veszítik el, a terep ilyen, vannak keményebb és könnyebb szakaszok, sár, kövek, pocsolyák, a növények szúrnak, a rovarok a szánkba repülnek, a nap süt, a levegő illatos és az erdő fenséges. Én mindennel együtt szeretem. 
Egy ideig együtt halad a kék és a zöld jelzés, aztán egy kis tisztást megkerülve kettéválnak, a zöld jobbra, a kék balra halad. Széles erdei út jön, majd keskenyebb ösvény fakitermelés nyomaival, időnként keresztezünk egy kanyargó kavicsos utat, aztán párhuzamosan haladunk vele, és végül, mielőtt kiérnénk rá, egy nyiladékban megpillantjuk a kőris-hegyi radarállomás gömbjét, már majdnem egy szintben vagyunk vele, szinte karnyújtásnyira. Legalábbis úgy látszik :) Következnek a "pózolj radarállomással" fotók, mindenféle kombinációban:
Ott messze, az út végén a fák fölött a fehér gömb

Pózolj radarállomással 1. Andi, Gabi, Szilvi

Pózolj radarállomással 2. Andi, Timi, Gabi

Pózolj radarállomással 3. Timi, Gabi, Szilvi

Letérünk a széles, kavicsos útra, nem tart sokáig, szépen visszatér az ösvényre, ahogy kell, átvágunk egy fiatal ligetes erdőn, és kiérünk a csúcs felé szerpentinező aszfaltútra, ezen járnak a radarállomáshoz a karbantartók, és jelzett erdei kerékpárút is. Itt figyelni kell a jelzést, tudom, hogy át kell mászni a szalagkorláton vissza az ösvényre, ami némi sziklamászással levág egy kanyart a szerpentinből, de hol? Végül Szilvi látja meg a kék jelzést, mászunk, először át a korláton, majd fel az ösvényen. Amikor újra kiérünk a kerékpárútra, meg is kapom a lányoktól, hogy hát nem lett volna egyszerűbb az aszfalton feljönni...? Széttárom a kezem: én nem tehetek róla, ott ment a jelzés :)
Ez tényleg kemény :)

Innen már tényleg csak aszfalt, már itt is érdemes körülnézni, bár párás a levegő, de ahol a fák engedik, kitárul a világ, fantasztikus a kilátás. Gabi panaszolja, hogy kiesett a fülbevalója, de megvan, de a párját valószínűleg már az út elején elvesztette, a hosszú felső levetésénél. Erre majd még visszatérünk, most biztatjuk egymást, hogy adjuk már meg a módját, fussunk fel a csúcsra. És hogy milyen messze volt még nemrég a fejünk felett lévő hatalmas labda, most meg itt vagyunk. Nekifutunk, és perceken belül a Bakony tetején állunk.
Szilvi érkezik

Majd Andi és Gabi is

A lányok kihagyják a kilátót, szerintem nem tudják, mit vesztettek, fényképről nem ugyanaz. Én a csúcsot jelző betonoszlop rituális megérintése után felmászom, legalább nem hallom, ahogy lent elátkozzák a napot is, amikor eszükbe jutott terepfutni - viccelek, remélem, nem erről beszéltek odalent :) A kilátás párába vész, de a tér kitágul, mivel tudom, hogy merre kell keresni, látom a Somlót is, de fotózhatatlan. Párába vesző domboldalak, zöld erdők, szántóföldek és templomtornyok, gyönyörű. Egyszer vissza kell jönni tiszta, száraz időben is.
Lányok lent

Kerítés és radar, a balján messze látszana a Somló

A Bakony tetején

Nemzetiszín pántlika a kerítésre kötve :)

Körbefotóztam a látványt, épp csak felfelé nem, aztán lemásztam és indultunk tovább a kék barlang jelzésen. Meglehetősen meredek ösvényen haladva hamar elértük az Ördög-likat, eltéveszthetetlen sziklaalakzatba mélyedő hasadék közvetlen az ösvény mellett, van tájékoztató tábla is, a sziklák feletti fába pedig bevésve azoknak a nevei, évszámai, akik meghódították a barlangot. Mi csak jól megnézzük, belekukucskálunk, fotózok és megyünk tovább.
Felülről, a beékelődött szikla alatt-mögött nyílik a barlang

Lányok belesnek az Ördög-likba

48 m hosszú, 36 m mély

Emlékfa

Sziklán kapaszkodó ibolya

Abszolút futhatatlan az ösvény, meredek, sziklás, kanyargós, majd el is tűnik: három, egymás fölött az útra borult fatörzs alatt kúszik át. Én felkapaszkodom és a túloldalon leugrom a felső fatörzsről, utánam ki-ki a maga módján oldja meg az átkelést.
Szilvi tanácstalan

Innen már csak meredek, de lehet rajta futni okosan, mindaddig, amíg újra kiérünk a kerékpárút egy szakaszára. 

Ez a barlang jelzés jóval gyérebb, mint a kék volt felfelé, de azért eddig meg lehetett találni. Itt, a bicikliút elején is van egy, aztán tovább semmi. Térkép alapján biztos, hogy erre kell menni, aztán jobbra majd leágazik egy zöld, úgyhogy árgus szemekkel figyelem a jobb oldalt, de semmi, mindaddig, amíg egy közlekedési táblán elénk nem ugrik egy piros jelzés. Ez meg hogy kerül ide? Pirosnak közel s távol nem kéne lennie... Ez összezavar, végül találok egy pirossal jelzett kerékpáros ösvényt, azon lehetünk, bár ez se tiszta, mert azt meg kerékpár alakú festéssel szokták jelezni... De mindegy, ha azon vagyunk, akkor nemsokára itt a zöld. És tényleg, kiérünk a Kuruc-rétre, megvan a zöld, de vele a kék is, ami megint összezavar. Megismerem a helyet, amikor a kéken jöttem, akkor is itt értem ki, és mentem tovább Borzavár felé. Az elágazásban egy csapat biciklis, összeköszönünk és megyünk tovább, majd újra megnéznek, amikor észrevesszük, hogy eltűnt a zöld jelzés és maradt a kék, és nem kéne Borzavárra mennünk, tehát visszafordulunk. Végül egyeztetünk a biciklisekkel, és megmutatják, amit nem vettünk észre: ahol kiértünk a rétre és megtaláltuk a zöld jelzést, ott rögtön elkanyarodik jobbra, ahogy azt már eredetileg is kerestük, csak a mi érkezési irányunkból nem volt jelezve. Mindegy, most már megvan, indulunk rajta. Itt lehet futni, lassan, kellemesen lejt, néha hullámvasutazik. Sok a sár, a dagonya és az aljnövényzet, ez nem baj, az jobban zavar, hogy sokszor megállunk tájékozódni. Ritka a jelzés, sok az elágazás, valamelyikünk mindig bemegy az egyikbe és megkeresi a következő jelzést, mielőtt rossz irányba mennénk. Várom, hogy visszaérjünk abba a gyönyörű bükkösbe, amiben felfelé mentünk, némi ilyen iránykeresés, dagonyázás és egy felszálló gém megcsodálása után meg is érkezünk. Itt kezdődnek a kelta halomsírok, 226 kisebb-nagyobb halom, talán ősszel, kisebb aljnövényzetnél jobban láthatók, de így is meglátjuk őket. Majd' ezer éve nyugszanak alattuk...



Gyönyörű az erdő, a fejünk felett egészen közel ragadozómadár köröz, talán héja, megcsodáljuk. A két madár után már csak őzet, szarvast szeretnék látni, de ez a szerencse most elkerül. Itt a bükkösben már jobb a jelzés, lehet futni, kellemes hullámvasút lenne, ha nem fájnának az említett részeim, de most már egy porcikám se kívánja az emelkedőket. Mondom is Andinak, na tessék, milyen ízelítőt kapnak a hozzájuk képest tapasztalt terepfutótól, itt nyögök meg szenvedek és bevallottan nem kívánom az emelkedőket. Andi nagyon jól bírja, fut, mint a nyúl, és ahogy látom, Gabi is kipihente mostanra a felfelé kapaszkodás fáradalmait. Szilvi meg hozza a szokásos remek formáját :) 
Hamarosan előttünk az a tisztás, ahol reggel szétvált a zöld és a kék jelzés, most újra összeérnek, és innen aztán már abszolút követhető, sőt ismert az út. Átfutunk újra a faágak kapuján, majd a reggeli meredek ösvényt most lefelé tesszük meg. 


Még két kilométer aszfalt, Gabi közben mondja, hogy ha emlékszünk, hol álltunk meg reggel vetkőzni, akkor nézzünk a lábunk elé, hátha meglesz a fülbevalója. Nézem, hogy itt álltunk meg, itt mentem be az erdőbe, nézek a lábam elé... és ott van! Nem gondoltam volna :) Most már tényleg a lelkesedés is bevisz, már látjuk a sorompót az erdészeti út végén, ott a falu, már csak egy-két utca, és befutunk a Vadszőlő vendéglő elé. Gyorsan előreszaladok, hogy fotózhassam a lányok érkezését :)


A Vadszőlő kertjében nyújtunk, pihenünk egy kicsit, iszunk ezt-azt, Szilvit meghívom a múltkori félmaratonon kiérdemelt, megígért sörre, aztán indulunk haza. Nekem nagy élmény volt ez a futás: kemény erőpróba, tanulság így a szombat esti edzésem után, gyönyörű környezet, különleges látvány, nagy szerencse az időjárással kapcsolatban, és öröm volt négyesben megtenni. Remélem, a többiek is valahogy így érezték :)


17.54 km     2:46:53     Tempó 9:31 perc/km     Szint: 611 m