OKT 20-23 Mátrából a Bükkbe - OKT70 túramozgalom 1. rész

2022-ben épp 70 éve, hogy a Lokomotív Turista Egyesület jogelődje meghirdette az Országos Kék Túra mozgalmat. Hogy ezt méltóképp megünnepeljék, és ehhez a túrázók is csatlakozhassanak, idén az OKT-n belül új jelvényszerző mozgalmat írtak ki: az OKT70 - 70 éves az OKT nevűt. Ennek keretében 70 kilométert kell egyhuzamban, megszakítás nélkül, 70 órán belül teljesíteni a kéktúra vonalán - a megszakításba persze az alvás nem számít bele.

A kihívásokat szeretjük - nem kellett sokat számolgatni, hogy rájöjjek, tavaly a háromnapos túránkon 77 kilométert tettünk meg Csongorral a Cserhátban, tehát ez is menni fog. Tény, hogy az egyik legnehezebb szakaszt választottuk a legmelegebb időjárással kombinálva, de hát iskolás gyerekkel nyáron lehet igazán hosszú túrákat tenni.

Előzmény, hogy a Mátrában már összevissza megtettünk rövidebb szakaszokat, hiszen többször is nyaraltunk már ott, illetve nyár elején egy csodás esős kétnapos túrán bevettük Ágasvárt is. Igazából csak a Mátraszentistván-Galyatető rész hiányzott, és a keleti gerinc Kékestetőtől. A logisztika tehát a következőképpen nézett ki:

A 0. napon vonattal és busszal elmegyünk Mátraszentistvánra. Innen egy öt kilométeres séta Galyatető, ahol a turistaházban megalszunk. Másnap a reggeli busszal átmegyünk Kékestetőre, és nekivágunk a hullámzó gerincnek - és a tulajdonképpeni OKT70-nek - Sirokig. A következő szállást Bélapátfalván foglaltam, így adta magát a harmadik nap programja a Mátrát a Bükktől elválasztó dombvidéken át, majd Szarvaskőtől már a Bükkben. Bélapátfalvától a Bükk-fennsíkon át Bánkútig menetelünk, ahol egy újabb turistaszállón töltött éjszaka után másnap lesétálunk Mályinkára és hazautazunk.

A tervezést tett követte. Csongor is régen várta már, hogy igazán hosszú túrára induljunk kettesben, nekünk ez az anya-fia idő. Ragyogó júliusi napon vágtunk neki, és utólag azt gondolom, ilyenkor a Mátra és a Bükk a legjobb hely, ahová menekülhetünk a meleg elől. Mátraszentistvánon a buszról leszállva ugyanis éppen 20 fok volt, szinte fáztunk. Mátraszentistván és Szentlászló szinte összeér, onnan pedig a sípályán indul felfelé az ösvény. Itt már érdemes volt hátra-hátranézni az igazi mátrai kilátásokért, Galyatető felé közeledve pedig egyre több turistával is találkoztunk.

Olyan korán felértünk, hogy még a szállásunkat se foglalhattuk el, de ittunk egy kávét és Csongor egy forró csokit. A csomagunkat lerakhattuk, aztán alaposan bejártuk Galyatetőt: a kilátót, a Kodály templomot, a hatalmas parkot, a fa játszóteret, míg végül rátaláltunk a templommal szembeni apró fogadóra, ahol olcsó és finom ebédet kaptunk. A turistacentrumban még ittunk egy Kék sört - nyugi, csak én :) - megnéztük a naplementét, aztán irány az ágy - másnap korán kelünk!

1.      nap - Kékestetőtől Sirokig

 A 6:19-es busszal indultunk át Kékestetőre (mátraházi átszállással). Stílszerűen a büfé teraszán reggeliztünk, miénk volt a hegy, hűvös volt és harapni lehetett a levegőt. Elkészültek az OKT70 megkezdését igazoló időbélyeges fotók, majd nekivágtunk az első sziklás lejtőnek.

Aki erre a szakaszra indul, annak fontos tudnia, hogy Sirokig, azaz 22,5 kilométeren át nincs település, de vízvételi hely se nagyon - ha akad is forrás, vizet nem találni benne, különösen az idei aszályos nyáron. Utoljára egész napos esőben jártunk a Mátrában egy bő hónapja, most pedig, ha a fákra néztünk, azt hihettük, hogy megkezdődött az ősz. Tudtuk ezt, tehát alaposan készültünk vizes zsákkal, kulacsokkal, a turistaházba bekészített ásványvizeket is elhoztuk, és még így is nehezen értünk be Sirokra.

Sas-kő kilátó

Kilátás Sas-kőről

Az első lenyűgöző kilátást a Sas-kő bérce adta a rajta található emlékművel és a szinte teljes körpanorámával, aztán szebbnél szebb peremutakon haladtunk tovább. Annak ellenére, hogy az út az 1014 méter magas Kékes csúcsáról a 200 méter körüli tengerszint feletti magasságú Sirok felé halad, ne higgyétek, hogy kényelmes lesétálásról van szó. Sorban jönnek egymás után a csúcsok: a Szár-hegy, a Cserepes-tető (ennek csak az oldalán vezet át a kék) aztán az Oroszlánvár, majd a Szederjesvár, mígnem a Gazos-kő oldalából végre megláttuk a siroki várat. A hegyek közül néhány erdős, de sokszor kopár, kitett oldalakon kapaszkodtunk felfelé - és lefelé se volt sokkal könnyebb. Fogytán volt a vizünk is, de még hosszú ideig tartott leérni a a siroki vasútállomáshoz, majd onnan tűző, napos aszfalton a faluba. Az állomás elhanyagolt, szemetes, reménykedtünk egy vízcsapban vagy kútban, de nem találtunk. Hosszan vezetett a bekötőút a faluba - itt legalább adtak árnyékot a fák, de a házak közé beérve csak úgy sütött az aszfalt. Sirokiak, ültessetek fát!

Az egyetlen árnyék a Sirok központjába vezető úton

Több pihenővel, a métereket visszaszámolva értünk be végül a falu központjába, ahol a helyi Coop bolt volt a megmentőnk: légkondicionálás, hideg italok, gyümölcs és más rég látott nyalánkságok vártak. A bolt tövében a földön ülve frissültünk fel, mert az előtte kialakított kis park padjai mind a napon álltak. Hogy összeszedtük magunkat egy kicsit, megkerestük a szállásunkat: szerencsére a Kéktúra vendégház nem volt messze a bolttól, a szállásadónk pedig nagyon kedvesen fogadott minket.

Zuhany, felfrissülés, otthoni beszámoló után még zárás előtt visszatértem a boltba a vacsora és a reggeli hozzávalóiért, aztán álomra hajtottuk a fejünket, készülve a másnapi újabb megmérettetésre.

2.      nap - Siroktól Bélapátfalváig: irány a Bükk!

Bár a Mátra és a Bükk hegység közötti terület a térképeken dombságként szerepel, azért a faluból a Várhegyre, majd onnan a Barát és Apáca sziklákhoz és a Török asztalhoz felsétálni kora reggel, a tegnapi túrával a lábunkban nem volt egyszerű. Szerencsére bejáratódtunk, és a reggelit már az első öt kilométer után egy irtás szélén álló farakáson fogyasztottuk el. A mai első pecsételőhelyünk Rozsnakpuszta volt, először kerestük egy darazsak lakta odvas vadkörtefán a pecsétet, mire észrevettük, hogy áthelyezték az újonnan telepített OKT táblára.

Innentől kevésbé látványos útszakasz következett, de a bátori elágazásig azért rendben voltunk. Ott aztán megint forró aszfalt következett-  viszont láttunk két olyan patakot is, amiben volt víz! Szegény Csongort hiába biztattam, hogy a térkép szerint hamarosan megint erdő következik: ez korábbi irtáson éppen csak növekedni kezdő fiatalos erdő volt, ami csak itt-ott vetett árnyékot az útra. Kalapban, a vízzel takarékoskodva, meg-megpihenve, minden szellőnek örülve bandukoltunk, amikor megláttuk Szarvaskő első házait! Bíztunk benne, hogy hamarosan lekanyarodik az út a faluba, de először még át kellett vágnunk egy végtelennek tűnő szántóföldön, ahonnan menet közben a Bükk-fennsík koronáját csodálhattuk - de ez a sivatagi érzeten keveset segített.

Amikor viszont végre a falu felé kanyarodhattunk, egyik öröm érte a másikat! Geológiai tanösvényre keveredtünk - Szarvaskő ugyanis nagyon érdekes hely ebből a szempontból - aztán a Szérűskertben a turisták részére kihelyezett cukorkával fogadtak, majd írd és mondd NÉGY (!!) kútból vehettünk vizet és hűthettük magunkat! Mindennek a megkoronázása a Vár presszó volt, ahol egy hosszabbat pihentünk, kávé, alkoholmentes sör, kóla, chips és fagyi mellett - igazán kirúgtunk a hámból.

18 kilométer után újra szakaszt váltunk: a Sirok Szarvaskő szakasz ilyen rövidke, és kezdődhet a Bükk. Izgalommal tölt el: a Bükkben még - egy-egy szilvásváradi kirándulást és az Upponyi-szigethegységet leszámítva - alig túráztam. Tudtam, hogy innentől meredek mászás következik a szarvaskői Várhegyre és tovább, tehát a meglepően bővízű Eger patak partján található artézi kúton mosakodtunk, hajat és kalapot vizeztünk, és szép türelmesen nekivágtunk a kaptatónak. A várhoz nem tértünk ki - tudtuk, hogy hamarosan úgyis felülről nézzük. Ha jártál már autóval Szarvaskőn, biztosan megcsodáltad a két meredek bazaltkúp közé ékelődő falucskát az út feletti hídon áthaladó vasúttal. Most felülről és egyre feljebbről csodáljuk ezt a látványt, amit a meleg ellenére nagyon élvezek. Végül újra fák közé térünk, és nagyjából szintben haladunk.

A vasúti híd fentről

Alattunk a falu

Ez jobban tagolható, rövidebb szakaszokra bontható túra, mint a tegnapi: Szarvaskőről csak bő 7 kilométer a Telekessy vendégház pecsétje, de közben még ott a Gilitka kápolna is, a vendégháztól pedig gyakorlatilag célegyenes: 4 km Bélapátfalváig. Semmi okunk a sietségre, így a kápolnánál is pihenünk egyet, és nagyon örülünk, hogy csobog a forrás, fel is veszem ezt a ritka hangot a telefonommal. Aztán eszembe jut, hogy jó lenne nyitva lévő boltot találni Bélapátfalván. Ennek ellenére nem szaporázzuk a lépteinket: van még elemózsiánk, lesz, ahogy lesz, nem fogom a túra harmadik napján, az ötvenedik kilométeren túl siettetni a tízévest. Aztán amikor 6-7 óra körül a falu szélére érünk, azért újjáéled a remény: hátha lesz bolt!

Így érkeztünk Bélapátfalvára

Sajnos a ciszterci apátságot olyannyira felújítják, hogy a kéket el is terelték a közeléből - nem is értem, nagyon zavarna ott néhány gyalogos turista? Nem teszünk kitérőt, inkább a Bél-kő alatt a falut célozzuk meg, a látvány lenyűgöző. Aszfalton baktatunk a falu felé, és hamar meglesz a szállás is, ahol megtudjuk, hogy egy albán pékség, sőt „a Petya” is nyitva van. Előbbinél péksüteményeket, utóbbinál paradicsomot és uborkát veszünk - melegben sóval életmentő! - aztán beülünk a kocsmába egy gyümölcsös sörre. Így feltöltődve sétálunk vissza a szállásra. Nem könnyű a meleg tetőtéri szobában elaludni, de győz a fáradtság, és hamarosan alszunk, mint a bunda.

Folytatása következik!

Helló szeptember, helló őszi erdők, helló újra blogolás!

Február 12. óta egy szót sem írtam túrázásról, legalábbis ide - de ez nem azt jelenti, hogy ne jártunk volna sehol! Inkább csak azt, hogy sajnos a túrák megírása, dokumentálása az utolsó, amire idő és energia jut. Nagyon komolyan szeretnék azonban ezen változtatni most, hogy újra itt az ősz, és a gyerekeim iskolában vannak, én meg lassan utolérem magam a munkával és a bloggal is.

Álljon itt egy rövid felsorolás, hogy merre jártunk az elmúlt bő fél évben, milyen témákra lehet számítani a következő hetekben:

Még február-márciusban folytattuk a téli kék túrát, és eljutottunk Bakonynánától egészen Németbányáig. Itt aztán megálltunk, és egyelőre azóta se teljesítettünk többet az OKT-ból, de hamarosan folytatjuk!

Ehelyett Csongorral bejártuk Veszprém környékét: megnéztük szinte az összes kilátót, parkerdőt, még a bándi várat is. Úgy hozta az élet, hogy tavasszal néhány hetente rendszeresen jártunk a szomszédos megyeszékhelyre, és ezeket mindig összekötöttük rövidebb túrákkal is. Amikor pedig egyszer egyedül vitt arra az utam, felfedeztem az Eplény melletti Eperjes tanösvényt is. 

Volt egy olyan napom is, amikor kimenőt kaptam: eltölthettem egy teljes napot egyedül a Bakonyban. Mivel Csongor nélkül a kéket nem akartam járni, így megkezdtem a Közép-Dunántúli Piros túrát Zirctől a Gerence-pihenőig.

A nyár nem a mi évszakunk túrázás szempontjából. Egyrészt idén beismertük magunknak, hogy nem az jelenti az igazi pihenést, ha minél többet együtt lehetünk, hiszen a 2020-21-es tanév ebből többet is ránk kényszerített, mint szerettük volna. Így tehát a gyerekek voltak táborokban is és a nagyszülőknél is. Másrészt egyikünk se bírja jól a meleget, és olyankor szívesebben élvezzük a kertünk, lakásunk hűvösét - különösen a gyerekekre igaz ez. Azért volt egy alkalom, amikor családilag a Rám-szakadékban hűsöltünk egy forró nyári napon, mi pedig Péterrel kettesben több túrát is tettünk az Őrségben és a Börzsönyben.

Csongor a márciusi télben a Kőris-hegyen kijelentette, hogy ő most egy kicsit belefáradt a kéktúrázásba, majd nyáron a meleg miatt egyáltalán nem akart menni.

A szállásfoglalás, tömegközlekedés is nehezebbé vált a járvány miatt, így a kék túra tőlünk távolabb eső részeire egyáltalán nem jutottunk el, és a közelebbieket is pihentettük. A tavasz és a nyár inkább a hosszabb egyedüli és a közepes, kettesben megtett túráknak kedvezett, kivéve Veszprém és környékének felderítését, no meg a Rám-szakadékot. Ahogy azonban megjött az ősz, Csongorban is feltámadt a harci szellem, és várja, hogy újra nekiinduljunk a kék kalandoknak. Nem maradtok tehát túraleírások nélkül akkor sem, ha a fentieket már mind pótoltam - mire megírom, már jöhetnek az új élmények!

Tartsatok ki tehát a blog és az oldal mellett, kövessetek instagramon is, ahol a túrák mellett sok más jellegű tartalommal is találkozhattok! Hamarosan pedig érkezik a fenti túrák közül az első beszámoló.

Az OKT nyugati vége, a DDK eleje - Kőszegről Bozsokra

A kellemetlen kicsengésű és csak forraltborozással kiegyensúlyozható szombati túranap után a vasárnap annyira jó volt, amennyire csak egy túra jó lehetett! Olyan élmény, aminek a feltöltő hatása azóta is kitart, ezek azok a napok, amikért igazán szeretünk túrázni, és amiért újra és újra visszatérünk, de erre a konkrét napra, különösen a délutánjára még csillagport is szórhatott valaki. Természetesen most már alaposan utánajártunk, hogy vasárnap is lesz-e a területen vadászat, de nem találtunk semmit.

Ahogy este kinéztük, reggel 7-re, nyitásra a pékségben voltunk, ahol reggelizni szándékoztunk. Nagyon finom reggelit kaptunk, és örömömre kávé is volt, evés közben néztük az ébredő várost, és próbáltuk elképzelni, milyen lehet itt élni, és reggel rendszeresen a gyönyörű épületek között elsétálni pont ebbe a pékségbe. Közben lassan kivilágosodott, mi pedig jóllakottan elindultunk Írottkő felé. Ma nem akartunk sietni, és tudtuk azt is, hogy közös túrázásaink egyik legnehezebbike áll előttünk: bár rövidebb, mint az eddigiek, viszont jó sok szintet kell legyűrnünk. A befejezéssel kapcsolatban több opció is állt előttünk. Úgy számoltam, hogy ha délután egyre felérünk Írottkőre, akkor bátran mehetünk tovább a DDK-n egészen Bozsokig. Ha ennél kevesebb időnk marad, akkor a kéket elhagyva Velem lehet a végcél, ha pedig teljesen erőnk végén leszünk a csúcson, akkor a legközelebbi autóval megközelíthető pontig, a Hörmann-parkolóig sétálunk majd le. Erősen bíztam az első verzióban, beszereztük a DDK füzeteket is, és nagyon vagánynak is tartottuk megkezdeni, sok előnye is volt (például nem kell majd egy másik alkalommal a DDK kezdéshez a csak gyalog megközelíthető Írottkőre felmenni) de erőltetni semmit nem akartam.

A hajnali napfényben fürdő városi utcákat és a Kőszegre olyannyira jellemző cégéreket nézegetve közelítettük meg a Kálvária-dombot, és Csongort előre felkészítettem, hogy ez lesz az első komolyabb emelkedő. 

A Kálvária-templomot már este mutattam neki, amikor jól látszott a sötét hegyoldalban a díszkivilágítása. Úgy értünk fel, hogy néhány reflektor még megvilágította, árnyjátékot játszottunk velük a templom falán és kíváncsiak voltunk, hogy vajon a városból látják-e az óriási árnyékunkat? Csongornak ez az emelkedő még nem esett nehezére, megnézte a szépen faragott stációkat - ha ilyet látunk, mindig sajnálkozik és felháborodik Jézus szenvedésein szegény – és sokszor mögéjük is felmászott.

A templom után nem sokkal kitértünk a kék kereszt jelzésen a trianoni kereszthez a kilátás miatt – mióta itt jártam, kis fa kilépőt építettek a kereszt előterébe, ahonnan gyönyörűen látszik a Schneeberg. Ha arra jártok, ne hagyjátok ki! Itt pillantottuk meg először Ausztria havas hegycsúcsait, amelyek még sokszor elénk kerültek aznap. A kereszt alatti erdőben pedig egy rókát is láttunk. Napi vad kipipálva.

A kereszt után hamarosan megkezdtük a hosszú mászást a Pintér-tetőre. Ez már nem tetszett Csongornak, kicsit meg is ijedtem, hogy ha ilyen nehezen viseli, mi lesz a táv további részével, de meg kell jegyeznem későbbi ilyen alkalmakra, hogy meglepően kitartó kisfiam van, csak valahogy ki kell fejeznie azt is, amikor nehéz. Végül szerencsésen felértünk, és a hegyek látványa mindent feledtetett. Ezután nagyjából szintben haladtunk, kipihenhettük az emelkedőt. A környéken nagyon szép, új fa táblák igazítanak útba, ezek alapján tértünk le hamarosan újra a kékről: a tábla egy kereszt felé igazított, ami csak 140 méterre volt, de már Ausztriában! Ha ilyen közel vagyunk a határhoz, biztosan nem hagyjuk ki! Meg is kerestük, átléptük a határt, és készültek fotók is Csongorról a határkövön.

Megint előjött a történelmi érdeklődés, meséltem neki arról, amikor ezen a környéken nem volt szabad csak így túrázni, és hogy nekem még mindig különleges élmény az, ami neki természetes: az erdőben ilyen egyszerűen átlépni a határt. Aztán jött az első mélypont, nem is értettem, hogyan csúsztunk át ebbe: Csongor kötekedős lett, semmi nem tetszett neki, sőt azt is mondta, hogy bár ne is jött volna el. Azt hiszem, egy hirtelen csoki jól jött volna akkor, tanulság a jövőre nézve, hogy ilyenkor nem kell a következő logikus pihenőhelyig várni – ez esetünkben a Hétforrás volt, ahol a kis szünet, a csoki, az alma és a Huba forrás vize megfelelő utánpótlással szolgált.

Azt tanultam meg Csongorról – és ez szintén egy olyan dolog, amelyet jó tapasztalatként el kell raktározzak más alkalmakra is – hogy valójában nem a fizikai teljesítmény fárasztja. Persze az is számít, de sokkal inkább az, hogy izgalmas, érdekes legyen a túra. Ez látványosan kiderült akkor, amikor előre figyelmeztettem, hogy az Óház-tetőre vezető emelkedő meredek lesz, készüljön fel. Bemutattam neki a lépésszámolós piramistechnikát, és felkészültem én is arra, hogy jól viseljem a nyafogást. Ami elmaradt, és nemcsak most, hanem a többi emelkedőn is. Kiderült, hogy a testi nehézség leköti Csongor energiáit, a kihívás érdekes, a nehezen elérhető cél motivál. 

Az Óház-tetőről megcsodáltuk a kilátást, Csongor a kilátó történetét megismerve – ez volt a régi kőszegi felsővár – történelmi fantasyt írt fejben, az ő elképzelése szerint oroszok támadták meg a várat, és a magyarok úgy győzték le őket, hogy borzasztóan csípős paprikás hússal kínálták őket. Ez a sztori a Vörös-keresztig kitartott, aztán következett a Stájer-házakig és kicsivel azon is túl vezető aszfalt, ami megint megerőltető volt, a körülötte kanyargó és időnként rátérő tanösvény táblái tartották bennünk a lelket. Meséltem az Alpannonia túráról és a Kendig-csúcsról, ami több látószögből is elénk került, és csodáltam az itteni oszlopcsarnokszerű bükköst. Arról is beszélgettünk – volt ilyen opciónk is – hogy milyen lehet az erdő közepén, a Stájer-házakban aludni – szerintem izgalmas!

A Stájer-házak után nem sokkal ismét meredek ösvényre tértünk. Azt nem is említettem még, hogy itt is volt hó, csak foltokban ugyan, de a kitettebb részeken rendszeresen, sok helyen pedig jeges, csúszós volt az út, sokat segítettek a botjaink. Nagyjából fagypont körüli hőmérséklet lehetett, Csongor gyakran törte a pocsolyák jegét a botjával vagy a talpával. Ez a mostani kapaszkodó is sok helyen jeges volt, nekem nehéz szakasz, Csongornak izgalmas. Többször visszafordultunk megnézni az egyre magasabb hegyoldalból elénk táruló kilátást, aztán már nem láttunk semmit a fáktól, csak a lépéseinket számoltuk és a szelet hallgattuk. 

A csúcs felé haladva egyre több volt a fenyőerdőfolt, a fejünk fölött fenyegetően zúgtak a lombok, míg mi odalent teljesen védetten, a napsütésben és a kapaszkodástól kimelegedve sapka nélkül, nyitott kabátban gyalogoltunk. Jó hangulatban értünk fel a Hörmann-forráshoz, innen már csak 2-3 kilométer a csúcs! Közben Péterrel időről időre egyeztettünk, és én itt már nagyjából lemondtam a bozsoki célról. Haladtunk és a kedvünk is jó volt, de lassúak voltunk – ami rendben is van, egy nyolcévestől amúgy se várok tempót, főleg ilyen távon és ilyen szintek mellett, meg aztán eleve úgy indultunk neki, hogy ma ráérősek leszünk és mindent megnézünk. Ez csupán annyit jelentett, hogy nem gondoltam, hogy egyre felérünk Írottkőre, akkor viszont világosban már nem érünk Bozsokra. Nagyjából a Stájerházak óta már az órámat se nézegettem emiatt. Kicsit sajnáltam, hogy nem kezdjük meg most a DDK-t, de könnyen elengedtem.

A Hörmann-forrás vizéből ittunk, és nekivágtunk az utolsó hosszú emelkedőnek az autóút túloldalán.

Itt már többször jártam, egyszer Csongor is, de nem emlékezett rá. Nekem az út mellett végig tanösvényszerűen elhelyezett táblák szoktak segíteni tagolni a haladást, és időnként ki szoktam használni az elolvasásuk idejét pihenőnek, de most nemigen volt szükség erre. Mondtam is Csongornak, hogy meglepően jól haladunk az utolsó itteni teljesítménytúrámhoz, no meg az ő korához és az időjáráshoz képest. A hó és a jég egyre gyakoribb lett a talpunk alatt, én pedig tudtam, hogy nemsokára kiérünk a határmenti szakaszra, ahol a Magyarország felőli oldalon nincs erdő, és a szél, amit egyelőre csak hallunk, hamarosan ránk is fújni fog. Az utolsó fáknál beöltöztünk, és nekivágtunk a célegyenesnek.

Az egész túrán – és a tegnapin is – alig láttunk embert, most többen jöttek lefelé, és egy könnyed léptű futó is elhagyott minket. Kicsit Delta-főcímre emlékeztető módon talpaltunk felfelé, de azért a kilátást megcsodáltuk: egészen közel látszott Szombathely, és a távolban újra megpillanthattuk a Ság-hegyet. Utólag kimértem, légvonalban több, mint 53 kilométer, és még csak nem is volt teljesen tiszta idő.

Újra erdőbe értünk balról is, és innen már tényleg csak egy kevés emelkedő és kevés kanyar jött, mígnem megláttuk az Írottkő alatti esőbeállót, amelyre szegezve várt minket a kéktúrapecsét. Lepakoltuk a hátizsákokat, koccintottunk a jutalomcsokival, és ekkor néztem az órámra: hihetetlen, de 12:59-et mutatott! Meglepve mondtam Csongornak, kíváncsi voltam, mennyire fáradt és mit reagál erre. Csípőből válaszolta: akkor mehetünk tovább Bozsokra! Ez el is döntötte a kérdést. Felmentünk a csúcsra, megnéztük a kilátót – akkor láttam, hogy magán a kilátón is van pecsét (akkor minek az esőbeállóba? jobb lett volna a fentivel pecsételni, de a hátizsákokat lenn hagytuk) fotóztuk egymást, átmentünk újra a határon, megnéztük az osztrák oldalon álló írott követ, amihez hasonlókról a nevét kapta a hegy, megcsodáltuk a kilátást, egyszóval örültünk mindannak, amit a hegy kínál – és hihetetlen öröm kerített a hatalmába mindkettőnket attól, hogy itt vagyunk, hogy eljutottunk a kék túra nyugati végére! Nekem ez az éves túracélom volt, és még decemberben sikerült! Csongorra pedig iszonyú büszke voltam.

Lesétáltunk vissza a cuccainkért, pecsételtünk az OKT és a DDK füzetünkbe is, és utóbbit ezennel meg is kezdtük: irány Bozsok! Az eufória vitt – meg a lejtő – magunkhoz képest valami hihetetlen gyorsan, és szinte végig énekelve tettük meg az első négy kilométert. Aztán emelkedni kezdett az út a Kalapos-kő felé, de szerencsére nem meredeken, a lelkesedés és a dalok pedig kitartottak. Az a kicsi aggodalom, ami volt bennem Írottkőn, hogy hogy fogja Csongor bírni ezt a plusz nyolc kilométert, teljesen eltűnt, annyira feldobott hangulatba kerültünk mindketten.

Hívtam Pétert, hogy akkor mégis Bozsok a cél. Ő már akkor úton volt értünk, és hála a technikának meg a térerőnek, elküldte az útvonalat és rajta a követhető, élő helyzetét, úgyhogy innentől gyakorlatilag versenyeztünk: vajon ő ér előbb Bozsokra autóval, vagy mi gyalog? Azért persze nem vittük túlzásba, a Kalapos-követ alaposan körbejártuk – és ha valaki a környéken jár, még ha máskor nem túrázik is, javaslom, nézze meg. Kőszegről, Bozsokról és Velemből is elérhető, meglehetősen látványos sziklaképződményről van szó.

A Kalapos-kő körül kanyargó hepehupás ösvényekről az egyenesebbre leérve már látni Bozsok házait, de a kék jelzés nem nyílegyenesen arra tart, előtte tesz még egy nagy félkört az erdőben. Fogadtunk, hogy amíg az Egyszer egy királyfit végigénekelem, elérünk-e az első házakig, és csak néhány perccel vesztettem. Péternél viszont három perccel előbb értük el a falut! Csongor a végén már szaladt, és ujjongva, magasba emelt kezekkel üdvözöltük a fák mögül előbukkanó első házat. Diadalmenetben sétáltunk végig a falun a buszmegállóig, ahol immár a második DDK pecsétünket véstük be a barna füzetbe. OKT nyugati szakasz lezárva, DDK megkezdve!

OKT Kőszeg - Írottkő + DDK Írottkő - Bozsok 22.84 km, 916 m szint

2019. december 15.

Pirkanc 48

A Pelso kupa soron következő túráján jártam tegnap a Balaton-felvidéken, szitáló esőben, és egyáltalán nem bántam. A Káli-medence varázslatos környéke ez, de nem maga a medence, mert a szélén hullámvasutazunk hegyre fel, hegyről le, csak időnként ereszkedünk le a tulajdonképpeni medencébe.

Szentbékkálláról, a turistaházból indultam reggel háromnegyed hétkor, akkor még alig néhány autó parkolt a kertben. Első hegy, első ellenőrzőpont a Fekete-hegy: a kék túrán jártam már itt, most másik irányból, jóval meredekebben közelítjük meg. Folyamatosan szemetel az eső, a hátizsákomban van rendes vízlepergető poncsó, rajtam a kevésbé jó kabát, erre a szitálásra ez is elég, a hátizsákon kívülről most debütál a hozzá vásárolt esővédő - jelentem, bevált. Az első kilométereken fülig ér a szám, de jó, hogy itt vagyok, kint vagyok az erdőben, gyalogolok, mennyire szeretem én ezt! Az esőben, párában az áprilisi erdő ragyogóan, kirobbanóan zöld. A hegycsúcs előtt először a Keleményes-kő bazaltpalacsintáinak tetejére érünk ki, innen tárul elénk a nap első kilátása. Többen mondják ironikusan, hogy "na, ezért megérte" hiszen borús, párás idő van. Én úgy vagyok ezzel, hogy a vidék ilyenkor is szép, ráadásul ezt csak az ilyen elvetemültek látják, akik esőben is felmásznak ezekre a helyekre. Szép időben bárki megnézheti. De nézzétek meg ti is, hát nem szép? 

Innen egy széles fennsíkon kell még átvágnunk, ami fennsíknak elég dimbes-dombos, hullámzó, egy-egy fával és rengeteg sárga virággal tarkítva. A jelzés itt elvész, de az ösvény elég egyértelmű, aztán ahol újra több a fa, megjelenik megint a sárga háromszög is. Addig meg ilyeneket látni:

Fekete kökörcsin

A Fekete-hegyen az első pecsét és frissítés vár, minden önkiszolgáló, nagyon tetszik. Kis bizalom kell hozzá, és nincs rá szükség, hogy két pontőr egész nap a szeles hegycsúcson fagyoskodjon. Szerintem remek az ötlet, gratulálok hozzá! A pecsét a kilátó lépcsőjén lóg, a kosarakban édes és sós rágcsálnivalók, napi első betevő falatjaim. A kilátóba is felmászom, én mindig megnézem a túráim során az utamba eső kilátókat, nagyon ritkán csalódom a látványban, most sem:

Tovább indulva a kék jelzésen haladunk, jönnek a Fekete-hegy különös látványosságai, a bazalttavak. Ritkán látni Magyarországon hegytetőkön tavakat, itt a megsüllyedt bazalton gyűlik össze a víz, lefolyása nincs, különleges növény- és állatvilága viszont van, és megnyugtató, hogy a márciusi szárazság után azért már összejött annyi eső, hogy víztükröt lehessen látni bennük. 

Végig a kéken haladunk Balatonhenyéig, a faluban alma és pecsét vár, aztán a sárga jelzésen réteken és legelőkön haladunk tovább Kapolcs felé. 

Balatonhenye felé, a távolban a Hegyestű

Hol jobban, hol kevésbé esik, időnként feltámad a szél is. "Arcom mossa eső, szárítja a szél"- jár a fejemben, ez a mai nap dala. Kisebb erdőbe érünk, buja zöld, és nagyobb fák tövében kis helyi mini-kőtengereket látni:

Az itiner szerint szűk szurdokvölgybe érünk hamarosan. A táj viszonylag lapos, csodálkozom, hogy hogyan fog idekerülni egy szurdokvölgy, aztán jobbra tőlem meglátok egy vízmosást, ami fokozatosan meredek, köves völggyé mélyül, és az út pontosan oda vezet le, majd a túlsó oldalán meredeken fel, és még feljebb, ugyanis a Királykőre kapaszkodunk fel. Számomra teljes meglepetés, hogy itt, Kapolcstól egy kőhajításnyira ilyen bazaltorgonák vannak. Talán valamivel kisebbek, mint a Szent György-hegyiek, és nem állnak ki látványosan a tájból, de elég lenyűgözőek.

A tetejükön felírandó kód, aztán mászhatunk vissza a szűk völgybe, és annak a köves alján kapaszkodunk lefelé Kapolcsra. A kocsma udvarán pecsét és terüljasztalkám, a Fekete-hegy kínálatát házi szörpökkel és zsíros kenyérrel felülmúlva. Felfrissülten indulunk tovább. Kaptató jön, erdő, szántóföld, legelők, most kicsit erőteljesebben esik, aztán egyszer csak ismerős lesz a táj: a reggel érintett sárga virágos, hullámos fennsíkra értünk vissza. Újra megmásszuk a Fekete-hegyet, és most a harmadik oldalán, a kék jelzésen ereszkedünk lefelé: visszatérünk Szentbékkállára, de előtte még útba ejtjük a töttöskáli templomromot is. A turistaházban kis pihenő következik, 26 kilométernél járunk, megérdemlünk egy zsíros kenyeret, szörpöt, savanyúságot. Az eső elállt, és bízom a hírekben, amelyek szerint nem is fog újra eleredni, tehát kicsomagolom a hátizsákot, elteszem a kabátot, ha már pakolok, előveszek egy saját szendvicset és zsebbe helyezem a csokimat, jó, ha kéznél van.

A faluból most a velétei palotarom és a kőtenger felé indulunk újra útnak. A kéktúrán már jártam itt, de nem lehet elégszer látni, mindenképpen vissza kell jönnöm gyerekekkel is. Hosszú órákat el lehet tölteni a kövek, sziklák megmászásával, felderítésével és az ismeretterjesztő táblák olvasásával.

Innen aztán hosszan a kéken haladunk, a következő nagy és látványos cél a Csobánc, de addig sem maradunk izgalmak nélkül, például az egyik szántóföld mellett talpalva egy kanyar után egyszer csak megjelenik előttünk a Tóti-hegy, vulkán a ködben:

Aztán egy marhalegelő mellett éles balkanyart veszünk, előttünk a Csobáncot jótékonyan takaró Hajagos - kérdés persze, hogy mennyire jótékony egy olyan hegy, aminek a nevét sem ismerik a közvetlen környékénél távolabb, de többekben az a kérdés merült fel a megmászása közben, hogy mi lesz velünk a Csobáncon, ha már itt izzadunk? Méretéhez képest meglepő, meredek emelkedőkkel riogat minket a Hajagos, vissza-visszacsúszkálunk, nagy hasznát veszem a botnak, és még így se egyszerű a mászás. Megküzdve vele, kiérünk egy műútra és most már tényleg előttünk magasodik a Csobánc. Őt legalább már ismerem, nem ér váratlanul, és jólesik, hogy úgy jön ki a lépés, hogy egyedül maradok ezen a szakaszon, mert én bizony meg-megállok szusszanni egyet (a jó öreg piramistechnika) és jobb szeretem, ha nem kerülgetnek ilyenkor. Türelem, kitartás, tudom, hogy felérek, csak hát nem könnyű így 35 kilométer után. Viszont nagyon szép az egyre jobban kitáruló panoráma, a ködbe burkolózó Badacsonnyal.

Végül felérek, örömködöm, körbenézek, az útitársak, akikkel hol utolértük, hol elhagytuk egymást, az egyik padon szusszannak éppen, én indulok tovább, tudva, hogy úgyis utolérnek. Még mindig a kéken ereszkedem lefelé, és most már érzem a fáradtságot - érdekes, 32-nél még semmi bajom sem volt, meglepődtem, hogy nahát, már ennyi, milyen jól bírom, csak hát közbejött ez a két hegy - és a leereszkedés sem egyszerű, aztán meg nagyon kell figyelni, hogy a hegy szoknyáján, jelzetlen úton észrevegyem a balkanyart. Újabb nagy pirospont a túrának: szalagok helyett a kanyaroknál, elágazásoknál kis festett fatáblák jelzik a helyes irányt Mindszentkálla felé, útbaejtve a Bácsi kápolnát, szerencsére ez nem nagy kitérő. Kicsit úttalan utakon haladunk, amíg végül ismerős terepre érek: erre ment korábban a kék, én még erre jártam be - az új mindenképpen szebb. Már majdnem beérünk Mindszentkállára, amikor találkozunk a piros és kék tanösvény jelzéssel, ami a falu fölött elvisz a Kopasz-hegyig. 

Nahát, ez a Kopasz-hegy, ez nem hiányzott így 42 kilométer után. Tudtam, hogy meredek lesz. Tudtam, hogy nem fog jólesni. De azért azon az első kaptatón még így is elgondolkodtam, hogy miért is szeretek túrázni. A "hegy" mindössze 302 méter magas, hivatalosan messze van a hegy státusztól, de őt ez különösebben nem érdekli, anélkül is erős reakciókat képes kiváltani. Először van egy  - amúgy nagyon szép, füves, virágzó fás - ösvény, ami nagyjából a függőlegeshez közelít. Aztán 277 darab kőlépcső. Komolyan mondom, könnyebb, mint az előtte lévő ösvény... ideális farizomedzés.

Amikor azt hiszed, hogy fenn vagy, még pár falépcső is jön, aztán egy izgalmas peremösvény - ha nem csúszol le, megtekintheted a virágzó, harmatos és védett cseh tyúktaréj csoportjait:

és aztán végül csak felérsz. El se hiszed. Reménykedsz, hogy innen már csak lefelé - én azért körbenéztem a tetőn, ha már felküzdöttem magam, érdekes szögben és meglepően messze látszanak már a párás tanúhegyek, hol van már a Csobánc...

Nagyon kedves ötlet, hogy ahol nem pecsét van az ellenőrzőpontokon, ott vagy színes mintás festett fa számok adják a felírandó kódot, vagy fém sütiformák: itt épp nyulat kell rajzolnunk az ellenőrzőfüzetünkbe. Elindulok lefelé a tanösvény jelzésén, ami beletorkollik a korábban megmászott meredek elágazás alatti útba, ahol egy újabb kitérő vár - ez a kitérők túrája is, most a kisfaludi templomromot nézzük meg és rajzolunk újabb kódot a füzetbe. Ez már a cél előtti utolsó! Legyaloglok a faluba, a kocsma ablakában maga a Kánaán vár: ropi, kisperec, sós mogyoró, aszalt gyümölcsök. Annyira jó, pontosan erre volt szükségem! Megpakolom a zsebem és falatozva tartok kifelé Mindszentkálláról, hogy az utolsó néhány, nagyjából sík kilométert megtegyem Szentbékkálláig. Nem állítom, hogy új erőre kaptam volna, de ez a néhány falat bevitt a célba. A környezettudatos szemlélet itt is kitart: kitűző helyett emblémázott vászonszatyor jár az oklevél mellé.

Összességében egy remekül szervezett, újszerű, nagyon barátságos és kellemes hangulatú túrát kaptunk, ami ráadásul még igen szép tájakon is vezetett át, maximálisan elégedett vagyok. A gyerekeim számíthatnak egy kirándulásra erre a környékre, mert hogy van mit megnézni, az biztos.

Pirkanc 48

49.3 km, 1381 m szint, 11:45