A kellemetlen kicsengésű és
csak forraltborozással kiegyensúlyozható
szombati túranap után a vasárnap annyira jó volt, amennyire csak egy túra jó
lehetett! Olyan élmény, aminek a feltöltő hatása azóta is kitart, ezek azok a
napok, amikért igazán szeretünk túrázni, és amiért újra és újra visszatérünk,
de erre a konkrét napra, különösen a délutánjára még csillagport is szórhatott
valaki. Természetesen most már alaposan utánajártunk, hogy vasárnap is lesz-e a
területen vadászat, de nem találtunk semmit.
Ahogy este kinéztük, reggel 7-re,
nyitásra a pékségben voltunk, ahol reggelizni szándékoztunk. Nagyon finom
reggelit kaptunk, és örömömre kávé is volt, evés közben néztük az ébredő
várost, és próbáltuk elképzelni, milyen lehet itt élni, és reggel rendszeresen
a gyönyörű épületek között elsétálni pont ebbe a pékségbe. Közben lassan
kivilágosodott, mi pedig jóllakottan elindultunk Írottkő felé. Ma nem akartunk
sietni, és tudtuk azt is, hogy közös túrázásaink egyik legnehezebbike áll
előttünk: bár rövidebb, mint az eddigiek, viszont jó sok szintet kell
legyűrnünk. A befejezéssel kapcsolatban több opció is állt előttünk. Úgy
számoltam, hogy ha délután egyre felérünk Írottkőre, akkor bátran mehetünk
tovább a DDK-n egészen Bozsokig. Ha ennél kevesebb időnk marad, akkor a kéket
elhagyva Velem lehet a végcél, ha pedig teljesen erőnk végén leszünk a csúcson,
akkor a legközelebbi autóval megközelíthető pontig, a Hörmann-parkolóig
sétálunk majd le. Erősen bíztam az első verzióban, beszereztük a DDK füzeteket
is, és nagyon vagánynak is tartottuk megkezdeni, sok előnye is volt (például
nem kell majd egy másik alkalommal a DDK kezdéshez a csak gyalog megközelíthető
Írottkőre felmenni) de erőltetni semmit nem akartam.
A hajnali napfényben fürdő városi
utcákat és a Kőszegre olyannyira jellemző cégéreket nézegetve közelítettük meg
a Kálvária-dombot, és Csongort előre felkészítettem, hogy ez lesz az első
komolyabb emelkedő.
A Kálvária-templomot már este mutattam neki, amikor jól
látszott a sötét hegyoldalban a díszkivilágítása. Úgy értünk fel, hogy néhány
reflektor még megvilágította, árnyjátékot játszottunk velük a templom falán és
kíváncsiak voltunk, hogy vajon a városból látják-e az óriási árnyékunkat?
Csongornak ez az emelkedő még nem esett nehezére, megnézte a szépen faragott
stációkat - ha ilyet látunk, mindig sajnálkozik és felháborodik Jézus
szenvedésein szegény – és sokszor mögéjük is felmászott.
A templom után nem sokkal
kitértünk a kék kereszt jelzésen a trianoni kereszthez a kilátás miatt – mióta itt
jártam, kis fa kilépőt építettek a kereszt előterébe, ahonnan gyönyörűen
látszik a Schneeberg. Ha arra jártok, ne hagyjátok ki! Itt pillantottuk meg
először Ausztria havas hegycsúcsait, amelyek még sokszor elénk kerültek aznap. A
kereszt alatti erdőben pedig egy rókát is láttunk. Napi vad kipipálva.
A kereszt után hamarosan
megkezdtük a hosszú mászást a Pintér-tetőre. Ez már nem tetszett Csongornak,
kicsit meg is ijedtem, hogy ha ilyen nehezen viseli, mi lesz a táv további
részével, de meg kell jegyeznem későbbi ilyen alkalmakra, hogy meglepően
kitartó kisfiam van, csak valahogy ki kell fejeznie azt is, amikor nehéz. Végül
szerencsésen felértünk, és a hegyek látványa mindent feledtetett. Ezután
nagyjából szintben haladtunk, kipihenhettük az emelkedőt. A környéken nagyon
szép, új fa táblák igazítanak útba, ezek alapján tértünk le hamarosan újra a
kékről: a tábla egy kereszt felé igazított, ami csak 140 méterre volt, de már
Ausztriában! Ha ilyen közel vagyunk a határhoz, biztosan nem hagyjuk ki! Meg is
kerestük, átléptük a határt, és készültek fotók is Csongorról a határkövön.
Megint előjött a történelmi
érdeklődés, meséltem neki arról, amikor ezen a környéken nem volt szabad csak
így túrázni, és hogy nekem még mindig különleges élmény az, ami neki
természetes: az erdőben ilyen egyszerűen átlépni a határt. Aztán jött az első
mélypont, nem is értettem, hogyan csúsztunk át ebbe: Csongor kötekedős lett,
semmi nem tetszett neki, sőt azt is mondta, hogy bár ne is jött volna el. Azt
hiszem, egy hirtelen csoki jól jött volna akkor, tanulság a jövőre nézve, hogy
ilyenkor nem kell a következő logikus pihenőhelyig várni – ez esetünkben a
Hétforrás volt, ahol a kis szünet, a csoki, az alma és a Huba forrás vize
megfelelő utánpótlással szolgált.
Azt tanultam meg Csongorról – és ez
szintén egy olyan dolog, amelyet jó tapasztalatként el kell raktározzak más
alkalmakra is – hogy valójában nem a fizikai teljesítmény fárasztja. Persze az
is számít, de sokkal inkább az, hogy izgalmas, érdekes legyen a túra. Ez
látványosan kiderült akkor, amikor előre figyelmeztettem, hogy az Óház-tetőre
vezető emelkedő meredek lesz, készüljön fel. Bemutattam neki a lépésszámolós
piramistechnikát, és felkészültem én is arra, hogy jól viseljem a nyafogást.
Ami elmaradt, és nemcsak most, hanem a többi emelkedőn is. Kiderült, hogy a
testi nehézség leköti Csongor energiáit, a kihívás érdekes, a nehezen elérhető
cél motivál.
Az Óház-tetőről megcsodáltuk a kilátást, Csongor a kilátó történetét megismerve – ez volt a régi kőszegi felsővár – történelmi fantasyt írt fejben,
az ő elképzelése szerint oroszok támadták meg a várat, és a magyarok úgy
győzték le őket, hogy borzasztóan csípős paprikás hússal kínálták őket. Ez a
sztori a Vörös-keresztig kitartott, aztán következett a Stájer-házakig és
kicsivel azon is túl vezető aszfalt, ami megint megerőltető volt, a körülötte
kanyargó és időnként rátérő tanösvény táblái tartották bennünk a lelket.
Meséltem az Alpannonia túráról és a Kendig-csúcsról, ami több látószögből is
elénk került, és csodáltam az itteni oszlopcsarnokszerű bükköst. Arról is
beszélgettünk – volt ilyen opciónk is – hogy milyen lehet az erdő közepén, a Stájer-házakban
aludni – szerintem izgalmas!
A Stájer-házak után nem sokkal
ismét meredek ösvényre tértünk. Azt nem is említettem még, hogy itt is volt hó,
csak foltokban ugyan, de a kitettebb részeken rendszeresen, sok helyen pedig
jeges, csúszós volt az út, sokat segítettek a botjaink. Nagyjából fagypont
körüli hőmérséklet lehetett, Csongor gyakran törte a pocsolyák jegét a
botjával vagy a talpával. Ez a mostani kapaszkodó is sok helyen jeges volt,
nekem nehéz szakasz, Csongornak izgalmas. Többször visszafordultunk megnézni az
egyre magasabb hegyoldalból elénk táruló kilátást, aztán már nem láttunk semmit
a fáktól, csak a lépéseinket számoltuk és a szelet hallgattuk.
A csúcs felé
haladva egyre több volt a fenyőerdőfolt, a fejünk fölött fenyegetően zúgtak a
lombok, míg mi odalent teljesen védetten, a napsütésben és a kapaszkodástól
kimelegedve sapka nélkül, nyitott kabátban gyalogoltunk. Jó hangulatban értünk
fel a Hörmann-forráshoz, innen már csak 2-3 kilométer a csúcs! Közben Péterrel
időről időre egyeztettünk, és én itt már nagyjából lemondtam a bozsoki célról.
Haladtunk és a kedvünk is jó volt, de lassúak voltunk – ami rendben is van, egy
nyolcévestől amúgy se várok tempót, főleg ilyen távon és ilyen szintek mellett,
meg aztán eleve úgy indultunk neki, hogy ma ráérősek leszünk és mindent
megnézünk. Ez csupán annyit jelentett, hogy nem gondoltam, hogy egyre felérünk
Írottkőre, akkor viszont világosban már nem érünk Bozsokra. Nagyjából a
Stájerházak óta már az órámat se nézegettem emiatt. Kicsit sajnáltam, hogy nem
kezdjük meg most a DDK-t, de könnyen elengedtem.
A Hörmann-forrás vizéből ittunk,
és nekivágtunk az utolsó hosszú emelkedőnek az autóút túloldalán.
Itt már
többször jártam, egyszer Csongor is, de nem emlékezett rá. Nekem az út mellett
végig tanösvényszerűen elhelyezett táblák szoktak segíteni tagolni a haladást, és időnként ki szoktam használni az elolvasásuk idejét pihenőnek, de most nemigen volt szükség erre. Mondtam is Csongornak, hogy meglepően jól haladunk az utolsó itteni
teljesítménytúrámhoz, no meg az ő korához és az időjáráshoz képest. A hó és a jég
egyre gyakoribb lett a talpunk alatt, én pedig tudtam, hogy nemsokára kiérünk a
határmenti szakaszra, ahol a Magyarország felőli oldalon nincs erdő, és a szél,
amit egyelőre csak hallunk, hamarosan ránk is fújni fog. Az utolsó fáknál
beöltöztünk, és nekivágtunk a célegyenesnek.
Az egész túrán – és a tegnapin is
– alig láttunk embert, most többen jöttek lefelé, és egy könnyed léptű futó is
elhagyott minket. Kicsit Delta-főcímre emlékeztető módon talpaltunk felfelé, de
azért a kilátást megcsodáltuk: egészen közel látszott Szombathely, és a
távolban újra megpillanthattuk a Ság-hegyet. Utólag kimértem, légvonalban több,
mint 53 kilométer, és még csak nem is volt teljesen tiszta idő.
Újra erdőbe értünk balról is, és
innen már tényleg csak egy kevés emelkedő és kevés kanyar jött, mígnem megláttuk az
Írottkő alatti esőbeállót, amelyre szegezve várt minket a kéktúrapecsét. Lepakoltuk
a hátizsákokat, koccintottunk a jutalomcsokival, és ekkor néztem az órámra:
hihetetlen, de 12:59-et mutatott! Meglepve mondtam Csongornak, kíváncsi voltam,
mennyire fáradt és mit reagál erre. Csípőből válaszolta: akkor mehetünk tovább
Bozsokra! Ez el is döntötte a kérdést. Felmentünk a csúcsra, megnéztük a kilátót
– akkor láttam, hogy magán a kilátón is van pecsét (akkor minek az esőbeállóba?
jobb lett volna a fentivel pecsételni, de a hátizsákokat lenn hagytuk) fotóztuk
egymást, átmentünk újra a határon, megnéztük az osztrák oldalon álló írott követ,
amihez hasonlókról a nevét kapta a hegy, megcsodáltuk a kilátást, egyszóval
örültünk mindannak, amit a hegy kínál – és hihetetlen öröm kerített a hatalmába
mindkettőnket attól, hogy itt vagyunk, hogy eljutottunk a kék túra nyugati
végére! Nekem ez az éves túracélom volt, és még decemberben sikerült! Csongorra
pedig iszonyú büszke voltam.
Lesétáltunk vissza a cuccainkért,
pecsételtünk az OKT és a DDK füzetünkbe is, és utóbbit ezennel meg is kezdtük:
irány Bozsok! Az eufória vitt – meg a lejtő – magunkhoz képest valami
hihetetlen gyorsan, és szinte végig énekelve tettük meg az első négy
kilométert. Aztán emelkedni kezdett az út a Kalapos-kő felé, de szerencsére nem
meredeken, a lelkesedés és a dalok pedig kitartottak. Az a kicsi aggodalom, ami
volt bennem Írottkőn, hogy hogy fogja Csongor bírni ezt a plusz nyolc
kilométert, teljesen eltűnt, annyira feldobott hangulatba kerültünk mindketten.
Hívtam Pétert, hogy akkor mégis
Bozsok a cél. Ő már akkor úton volt értünk, és hála a technikának meg a
térerőnek, elküldte az útvonalat és rajta a követhető, élő helyzetét, úgyhogy
innentől gyakorlatilag versenyeztünk: vajon ő ér előbb Bozsokra autóval, vagy
mi gyalog? Azért persze nem vittük túlzásba, a Kalapos-követ alaposan körbejártuk – és ha valaki a környéken jár, még ha máskor nem túrázik is, javaslom, nézze meg.
Kőszegről, Bozsokról és Velemből is elérhető, meglehetősen látványos
sziklaképződményről van szó.
A Kalapos-kő körül kanyargó
hepehupás ösvényekről az egyenesebbre leérve már látni Bozsok házait, de a kék
jelzés nem nyílegyenesen arra tart, előtte tesz még egy nagy félkört az
erdőben. Fogadtunk, hogy amíg az Egyszer egy királyfit végigénekelem, elérünk-e
az első házakig, és csak néhány perccel vesztettem. Péternél viszont három
perccel előbb értük el a falut! Csongor a végén már szaladt, és ujjongva,
magasba emelt kezekkel üdvözöltük a fák mögül előbukkanó első házat.
Diadalmenetben sétáltunk végig a falun a buszmegállóig, ahol immár a második
DDK pecsétünket véstük be a barna füzetbe. OKT nyugati szakasz lezárva, DDK
megkezdve!
OKT Kőszeg - Írottkő + DDK Írottkő - Bozsok 22.84 km, 916 m szint
2019. december 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése